asanisimasa

Jim Jarmusch Nicholas Ray asszisztenseként dolgozott a Wim Wenders által Ray-ről forgatott portréfilmben, a Villanás a víz felett-ben, amikor meglátta Wenders irodájában annak korábbi, Portugáliában készített mozijához, A dolgok állásához fel nem használt filmnyersanyag-tekercseket. Elkérte őket, és erre forgatta le második, ma már kultikusnak számító filmjét, a Florida, a paradicsom címűt. Azért fontos ez a Porto 35 mm című filmmel kapcsolatban, mert ennek elkészültét Jarmusch felügyelte executive producerként, valamint a projekt Portugáliában forgott és maga a történet is nagy részben egy az egyben idézi Jarmusch jellegzetes világát, hőseit, témáit. Hogy maga, a nyersanyag, amire a brazil születésű Gabe Klinger forgatta sok fesztivált megjárt bemutatkozó filmjét, az honnan származik, arról nincs adat – de hogy nem került sokkal többe, mint Jarmuschnak a Florida… nyersanyaga, az szinte biztos. Nem véletlen a magyar címben is említett 35 mm, ugyanis a film szinte tüntetően celluloidra forgott, semmi digitális, semmi CGI, csak a régi, kőkorszaki, ma már szinte csak különleges művészi igénnyel készült filmeknél használatos 8 mm, amit a vetíthetőség kedvéért nagyítottak fel a hagyományos (de ma már csak néhány moziban használatos) 35 mm-es méretre (a filmet csak az erre alkalmas mozikban vetítik!).

A hangyás, szemcsés, sokszor defókuszált, elmosódott, impresszionista festmény-hatású képek amúgy jól illenek Klinger mondandójához, egy igen-igen intim, személyes hangú szerelmi történethez, melyhez tökéletes hátteret ad a téli ködben fürdő portugál kikötőváros, Porto. Tehát a választott látványvilág jó választásnak tűnik, az amatőrnek, talán még igénytelennek is ható technika használata ezúttal indokoltnak tűnik, nincs olyan érzésem, hogy az alkotó öncélúan alkalmazná ezt a moziban azért ma már közhelyesnek számító vizualitást, hiszen személyes emlékekről van szó, érzetekről és érzületekről, érintésekről, elsuttogott és el nem suttogott vallomásokról. Az eltűnt idő nyomában kutakodó Proust szelleme is megidéződik, amire ezek a homályos képek éppen megfelelőek.

A baj a filmmel az, hogy egyetlen pillanatában nem eredeti, még ha az őszintétlenség, a hiteltelenség vádja fel sem merülhet. Olyan ez a Porto, mint egy lelkes, de szinte szolgai módon igyekvő diák diplomamunkája egy filmet, mint művészetet, mint művészi kifejésformát oktató filmiskolában. Pontosan rekonstruálja az oktató tanárok munkáit, Jarmuscht, Linklatert, még Bergmant, s talán Szabó intimebb filmjeit is. Még a zene is olyan, úgy szól, mint azokban. Arról beszél, amit ismer, s amit valószínűleg át is élt. Azonban a szerelem, egy furcsa, első látásra fellobbanó, szenvedélyes szerelem efféle, két saját nézőpontból, majd egy harmadik, külső szempontból bemutatott ábrázolásával rendszeresen találkozhatunk a művészfilmek világpiacán – legutóbb például Ned Benson egyenesen három filmet szentelt ennek az ötletnek (Egy szerelem története: a nő, Egy szerelem története: a férfi, és az ezekben tárgyaltakat összegző Egy szerelem története: ők).

Persze, nincs két egyforma szerelem és jó újra belefeledkezni, ha látunk egy újat, főleg ilyen karakteres, lírai hangulatú környezetben, mint Porto. A férfi főszerepet a film forgatásának befejezését követően autóbalesetben elhunyt Anton Yelchin alakítja, ez a film az utolsó jelenése a filmvásznon. Az a döbbenetes, hogy félszeg, sovány alakja, lázas tekintete és zavart szavakat tétován formáló szája valahogyan előrevetíti későbbi személyes tragédiáját, bár lehet, hogy ezt csak belemagyarázom, de valahogy mégis érzek valami végzetszerűt, ahogy itt játszik. Valahogyan nem is illik a csodaszép Lucie Lucashoz, egy sugárzó, üde, de szenvedélyes fiatal nőhöz – bár ez a különbözőség, egymáshoz nem valóság tényszerűen is benne van a történetben. Az a bizonyos kémia viszont mégis létrejön közöttük, sőt, még a szikrák is pattognak (ilyen forró szexjelenetet Jarmusch sosem mutatott volna saját filmjében), s a film maga egyáltalán nem rossz élmény. De hosszú sem, mindössze 76 perc. Húszévesen valószínűleg imádnám – most, mondjuk azt, elnéztem. 7/10

Meglehetősen viccesen indul a film. Egy esküvőn vagyunk, ahonnan a menyasszony a mosdóba menekül rendbe hozni magát, miközben az ujjára frissen felhúzott gyűrű a lefolyóba csusszan. Ahogy már gyűrű nélkül visszatérne az aktusra, találkozik régi szerelmével, aki egy mellékhelyiségbe vonszolja, ahol azonban a frissen született csecsemő gőgicsél békésen, a köldökzsinór még rajta, de az anya sehol. A menyasszony magához öleli a csecsemőt és kétségbeesetten visszarohan saját esküvőjére, ahol a tömeg döbbenten mered az arára, aki riadt képpel áll összevérezett menyasszonyi ruhájában, szorosan magához szorítva az imént talált csecsemőt.

Szerencsére, Sara Johnsen ennyiben meg is elégszik a kissé frivol burleszkkel és a továbbiakban elsősorban a történetmesélésre koncentrál, és a további frivol ötleteit immár annak fordulataira használja el. A kertész titka egy igen üdítő humorú családi komédia, mely az anyaság felelősségének kérdését járja körül. Az elsősorban norvég illetőségű történetben egy nevelőszülőknél felnőtt tizenhat éves kamaszlány keresi igazi szüleit egy helyi tévé hivatástudattól fűtött riportere segítségével – hogy ez aztán hogyan kapcsolódik az említett bevezető jelenetsorhoz, az maradjon a film titka, hiszen az éppen ezt meséli el.

Ami óriási pozitívum, az egyrészt a cselekmény éppen bizarrságában megnyilvánuló eredetisége, másrészt viszont a benne megjelenő karakterek emberszerűsége. Egy percre sem merült fel bennem, hogy egy kitalált sztori az egész, hiszen ilyen bizarr fordulatokat csakis az élet produkálhat. Aztán, van például egy mellékszereplő a filmben, talán kétszer jelenik meg, tényleg nem egy fontos figura. Süketnéma. Általában a filmekben egy ilyen karakter mindig valami kiemelt szerepet, ha nem egyenesen főszerepet kap, hiszen furcsa, érdekes figura, már csak fogyatékossága miatt. Itt egyszerűen csak van, létezik a maga természetességében. Tök átlagfiguraként jön be a jelenetbe és úgy is megy ki. De mondhatnám, hogy a nála fontosabb szerepeket alakító színészek sem agyonsztájlisztolt, egyenszoláriumozott, méretre szabott címlapcelebek. Természetesen is játszanak, és éppen ezért jön közel hozzánk az általuk előadott történet. Üdítő a humora, ahogyan megható a vége is. Ahhoz képest, hogy ez egy komédia, mégiscsak tartalmas, okos szórakozás a megtekintése. 8/10

Jó a szóvicc a címben, mert valóban tényleg valami olyasmiről lesz szó, hogy “Bazi nagy romalagzi”, viszont mégsem ragad rá az ismert görög-amerikai példára. Nekünk amúgy is inkább Gáspár Győzike fog eszünkbe jutni, ami tudom, hogy így eső hallásra rettenetesen hangzik, de mit tegyünk, ha nálunk ő (és famíliája) az ügyeletes kisebbségi celeb. Mindamellett, mint jelenség, tökéletesen képviseli az összes sztereotípiát és összes igazságot is, amely a közvéleményben él a cigánysággal kapcsolatosan. Maga a Romazuri,  hogy is mondjam csak, humorában, stílusában, hangvételében, kisebb szerencsére, nem annyira Győzike showműsoraira, hanem inkább az Üvegtigrisre hajaz. Így talán kicsit “beljebb” vagyunk.

Van azonban még egy magyar párhuzam, amivel meg lehet fogni a témát, ez pediglen az az eset, amikor még a minapi, nagy menekültválság idején -emlékszünk, ugye, sátrak a Keletiben, stb.- Gyurcsány Ferenc, a magyar baloldal legszínesebb (és most maradjunk ennyiben) egyénisége nagy sajtócsinnadrattával befogadott néhány menekültet. Annyira ordít a propagandisztikus éle a dolognak, hogy csak a félidióta hitte el, hogy Ferinknek valóban arany a szíve és puszta altruizmusból hívta magához azt a néhány szerencsés szerencsétlent. Nos, pont így járt a Romazuri egyik főhőse, a francia baloldal egyik reprezentáns véleményformáló értelmiségije, Jean-Etienne Fougerole (az igen gömbölydedre hízott Christian Clavier alakítja), aki egy tévévitában álláspontjával sarokba szorulva, egész egyszerűen nem tehetett mást, hogy elkerülje a hiteltelenségnek látszatát, minthogy felvállalja gyakorlatban is a pártja által hirdetett “Kitárt karok” politikáját – és decens luxusvillájába fogadja az első vándorcigány családot, aki hozzá becsönget. Természetesen, még szinte az adás ideje alatt megszólal a csengő és a kapuban ott áll Babik (Ary Abittan) lakókocsijával és népes famíliájával.

Kicsit megúszósnak tűnik Philippe de Chauveron filmjének témaválasztása, ugyanis nyilvánvalóan nem a romakérdés a mai Franciaország legnagyobb problémája (bár nyilván napirenden van ott is). Élesebb lett volna mindez egy hasonlóan népes és hasonlóan nagyon más kultúrát képviselő arab családdal, ahogyan egy fekete-afrikaival is, persze, a lényeg így is le fog jönni. Amellett ugyanis, hogy a film a romákat illető közismert sztereotípiákat sorolja, igen viccesen jellemzi a francia társadalom viszonyát a tőlük idegen, betelepülő kultúrákhoz, de még inkább a helyi politikai élet -tipikus- szereplőit. A -jelen esetben- romakérdést radikálisan rendezni kívánó jobboldali figura (Marc Arnaud) karót nyelt, ám felkészült, agresszív karakter, aki szemmel láthatóan ad magára és sportos, egészséges életet él – egy másik férfival. Ha csak egy kicsit járatosak vagyunk a mai politikai közbeszéd jellemző témáiban, akkor érezzük a pikantériáját egy homoszexuális szélsőjobboldali politikus-karakternek… Ennél azonban még pikírtebben jellemzi a történet egyik főkarakterét, a balos értelmiségit. A dúsgazdag Fougerole nagy hangon hirdeti a tipikus baloldali szlogeneket az elfogadásról, a szolidaritásról és effélékről, miközben már testalkata is érzékletesen mutatja, milyen szöges ellentét áll fenn a szavai és életvitele között. Villájában szögegyenes, kőkonzervatív szikh inas szolgálja fel a legjobb évjáratú borokat, sajtokat és más ínyencségeket, ő maga kilószámra zabálja a kaviárt és a homárt, felesége (Elza Sylberstein) unatkozó gazdag nő, aki azzal hitegeti saját, hatvanas évek végének diákmozgalmaiból származó szabadságtudatát, hogy szobrásznak képzeli magát, viszont még az alkotáshoz is a legjobb divatházak méregdrága ruháit veszi fel, mert kizárólag azokkal van tömve a gardróbja. Ő szavakban tán még jobban balosabb, mint férje, de természetesen neki is égnek áll a haja, amikor a gondosan nyírt pázsitjukon megjelenik Babik zajos, zűrös kompániája. De jó képet kell vágni az egészhez, mert a sajtó, ugyebár. 

Alapvetően azonban komédiáról van szó, amire az aktuálpolitikai felhangok nem ülnek rá, csak éppen ott vannak, mint kortünet, mint ahogy azt is egyből észreveszi mindenki, hogy mit keres Győzike Orbán Viktor fenekében, ahol amúgy semmi keresnivalója nem lenne, mint valóságshow-sztár celeb, akármi, akinek a feladata a közönség szórakoztatása lenne. Szóval, a Romazuri komédia, méghozzá a vaskosabb fajtából, mely azért szerencsére megáll a WC ajtónál. Lesz benne purparlé, csinnadratta, haccacáré, sőt még igazi romalagzi is, eredeti romániai roma rezesbandával. Lehet rajta röhögni is, persze inkább azoknak, akik tudtak röhögni az Üvegtigrisen is és akkor sem kapcsolják el a tévét, ha azon éppen a Gáspár-család valamelyik tagja tűnik fel. Másoknak lehet röhögni a képmutató politikusokon is, akik itt pontosan reprezentálják a mögöttük álló társadalmat. A végkicsengés viszont optimista, bár inkább meseszerű, mint reális. Ezt a műfajt a szintén francia Tony Gatlif sokkal autentikusabban, míg a szerb Kusturica jóval vadabbul, jóval vastagabban, még több aranyfoggal és még több umca-umcával nyomta… 6/10

Az a gyönyörű barázdákkal szabdalt, gyűrött, vénséges vén arc, amit az Egy német sors című német dokumentumfilm szinte teljes egészében nézünk, pont olyan, mint az elmúlt évszázad – és el is hisszük neki. Főleg, hogy amit mond, abból kitűnik, hogy annak tanúja is volt. Brunhilde Pomsellel 103 éves korában csinálták a film alkotói (Christian Krönes, Olaf S. Müller, Roland Schrotthofer és Florian Weigensamer) azt a közel 30 órás interjút, melyben a bámulatos szellemi frissességnek örvendő matróna elmeséli “kisszerű, jelentéktelen” életét.

Frau Pomsel ugyanis egy egyszerű gépírónő volt, akit nem érdekelt különösebben a politika, és tulajdonképpen egész életében nem akart mást, mint kávézgatni, néha meginni egy sört, hogy legyenek barátai, szerelme, esetleg családja; hogy egy teljesen hétköznapi, átlagos életet éljen. Sorsa azonban szerelmeken és véletleneken keresztül egyenesen a náci német propagandaminiszter, Joseph Goebbels hivatalába repítette, így a Birodalom egyik legfelsőbb vezetőjének közvetlen közelében élhette át a nagy árja álom szertefoszlását, a nácik kapitulációját. A hölgy, bár közel ült a tűzhöz, de mégsem volt nagy titkok tudója, s ahogy a filmből is kiderül, igazából nem is érdekelte őt, mi zajlik a minisztériumban, ő élvezte azoknak a kedves embereknek társaságát, akik körülvették, élvezte, hogy jó körülmények között dolgozhatott, még a háború alatt is, ráadásul, igen jó fizetésért. Frau Pomselt azonban ne higgyük valamiféle üresfejű, ostoba libának. Igenis megvolt a magához való esze, egész egyszerűen csupán egy átlagos nő volt akkor és ott, ahogyan rajta kívül sok-sok millióan, tette  a dolgát, ami megadatott neki és amire alkalma nyílott.

Példája, ami a filmből azért elég szépen és elég részletesen megismerszik, éppen azért érdekes, mert arra világít rá, hogy mi jár egy normális átlagember fejében, amikor körülötte zajlik a világ történelme. Sokan vagyunk, akik egyszerűen nem hisszük el, hogy emberek hogyan végezhetnek olyan munkát, amivel egy nyilvánvalóan elnyomó, agresszív, kirekesztő hatalmat támogatnak, miközben azok meg éppen azon hitetlenkednek, hogy mi miért nem hisszük el az eljövendő boldog jövőt megálmodó kedves vezető szavait. De a jelenkor nyilvánvaló párhuzamain túl döbbenetesen intim részletek is szóba kerülnek, pl. Goebbels magánéletéről, viselkedéséről, amikor szerepelt és amikor nem, illetve olykor bájos, máskor kissé bizarrnak tűnő momentumokat hallunk az 1930-40-es évek Berlinjének hétköznapjaiból, amiket nem egy történész, nem egy újságíró, hanem egy teljesen átlagos, német gépírónő szeme vesz észre.

Bár már csaknem mindent tudunk a második világháború szörnyűségeiről (ami döbbenetesen keveseket akadályoz meg tömegeket abban, hogy újra belelépjenek ugyanabba a córeszbe), a film annak ellenére is izgalmas és megdöbbentő, hogy mindvégig egy szinte már absztrakt módon ráncos öregasszony arcát látjuk közeliben, sőt szuperközeliben (Frank van Vught operatőr bravúros munkát végzett). Frau Pomsel kedélyesnek mondható, nagyjából folyamatos csevegését csupán néha szakítják meg odavágó idézetek, valamint örökre megdöbbentő híradórészletek, melyek mintegy a valóság különféle olvasatait reprezentálják megfellebbezhetetlen hitellel. 8/10

Minap, amikor először láttam ennek a francia vígjátéknak az előzetesét a facebookon, meglepődve konstatáltam, hogy valaki lelkendezve kommentelte: Dany Boon! Ezek szerint a francia komikusnak Magyarországon is vannak rajongói… Mik vannak. Persze, olvastam már olyat is, ráadásul magát filmkritikusnak tartó illetőtől, hogy ő meg utálja a francia filmeket! Így, általánosan, utál mindent, mi francia. Innen már tényleg csak egy lépés a csigazabálózás, ha éppen már nem ott vagyunk. Nyilván vannak gyenge francia filmek, jobb francia filmek, mint ahogy vannak egészen zseniális francia filmek is, és egyáltalán: francia emberek találták ki a filmet is, mint olyat. Miről beszélünk tehát?!

Jelen esetben mégis azt mondom, hogy több szempontból egy tipikus francia komédiáról beszélünk, melynek főszerepében az említett úr játékában, aurájában sokban idézi a hajdani “nagy” francia filmkomikusokat, Bourvilt, Fernandelt, Funes-t, Pierre Richard-t, miközben maga a film túlmegy a szimpla csetlés-botlás helyzetkomikumán és kissé műfajidegen módon, bizonyos erkölcsi tanítást is tolmácsol. Viszont azt is észre kell venni, hogy azért A sóherben Boon sokszor Mr. Beant, azaz Rowan Atkinsont, hogy ne mondjam, egyenesen Adam Sandlert juttatja eszünkbe. Mondhatjuk erre, hogy jaj nekünk!, de szerencsére a kakipuki poénok nem férnek bele Boon eszköztárába. A Szuper-hipochonder kapcsán már megkapta tőlem  a francia Sandler jelzőt Boon, de azért ne essünk kétségbe, pont annyira idióta a francia komikus, mint amerikai kollégája: semennyire (lásd pl. Isten hozott az isten háta mögött c. filmjét). Sandlert még épp ezekben a napokban tapsolják meg nagyon Cannes-ban, a hírhedten finnyás filmfesztiválon…

Pedig Boon majdnem olyan kretén sóherként, mint Mr. Bean nagyjából egész jellemző életművében, talán kreténebb is, mint képzelt betegként, nem is kevés, bár Funes Lajos bácsinál még ő sem bír több lenni, már színészi értelemben. Boon filmbeli karaktere genetikusan smucig, méghozzá beteges méretekben, és fel is villantja a hírhedten spórolós skót nemzet sztereotípiáiból viccet űző skót viccek szinte összes poénját – franciaként. Vicces módon épp ez a mánia az oka annak, hogy született egy leánygyermeke, akiről bár sokáig nem volt tudomása, azért a leány (Laurence Arné) léte, és nem utolsósorban határozott, karakán egyénisége vezeti a normalitás felől érkező óriási, tanító jellegű pofonba a sóher férfit. Aki ráadásul nem képes annyira taszító módon kretén lenni, hogy egy másik hölgy (Noémie Schmidt) figyelmét ne keltse fel – bár ehhez elég jól kell tudnia hegedülni.

Maga a film – Fred Cavayé rendezése – szolid munka, melynek érdekessége a Boon által elővezetett penetráns sóherkodás és a történetben rejlő romantika, valamint az ehhez részben kapcsolódó erkölcsi tanítás dialektikája. Meglepetés, hogy egyik sem üti a másikat, sőt még hitelessé is teszi a tanítást, a közhelyes, de manapság mégis életszerűvé válni kívánatos aktualitásra hívja fel a figyelmet: adni jobb, mint kapni. 7/10

Ritkán fut bele az ember ennyire tiszta, ám az ember legszentebb érzelmeire mégis elemi erővel ható filmbe, mint az Oroszlán. Oké, elcsámborgó, gyámoltalan kisgyerek az értetlen, érzéketlen világgal szemben, tuti topik. Főleg, hogy a történet végkicsengése alapvetően pozitív. Garth Davis -valós események által ihletett és regényben is leírtak alapján készült- filmjét azonban nem véletlenül jelölték idén 6 db. Oscarra, ugyanis biztos kézzel és biztos ízléssel vezényli végig a 26 évet átölelő sztorit. Még az is bőven belefér a filmbe, hogy második felében az események folyását nagyban befolyásoló, de mindenképpen nyílt és szemérmetlen Google Earth-reklámot látunk…

Az önmagában is szép, megható történet e filmben olyan elementárisan hat, hogy még e sorok szőrös szívű írója is az utolsó fél órát folyamatos gombóccal a torkában és szeme sarkából kibuggyanó könnycseppek lopva elmaszatolásával töltötte. A világban ma legnagyobb hiánycikk a nagylelkűség, a saját, apró-cseprő, napi problémákon felülemelkedve, a világ sorsa és jövője iránti felelősség tudata és annak felvállalása. Nehezen tudok ma elképzelni magasztosabb gondolatot ebben a mai önző, részvétlen, egoista világban, minthogy egy jó, biztos körülmények között élő egészséges pár önként lemond a saját, vér szerinti utódairól és a világ túlnépesedése iránt érzett felelősségtudatától hajtva, inkább örökbe fogad -jelen esetben India egyik nyomorúságos árvaházából- egy (két) árva gyermeket és azokat minden kulturális különbözőségnek fittyet hányva, fel is neveli. Értjük, ugye? Lehetnének saját gyermekeik, de ők (egy ausztrál művészházaspár, akiket Nicole Kidman és David Wenham jelenít meg visszafogott érzékenységgel) inkább egy messzi országból választanak maguknak egy árva purdét (lásd a képen), aki nemhogy késsel-villával nem tud enni, mert soha nem tanulta és egyébként is, sokszor csak akkor volt mit ennie, ha megszerezte magának; de még angolul sem beszél egy szót sem, arról nem is szólva, hogy saját nevét is rosszul ejti ki. Hogy foghatnánk fel az emberi nagylelkűségnek ezt a fokát, amikor inkább szögesdrót-kerítést húzunk határunkra és még áramot is vezetünk belé, nehogy áttévedjen itt valaki “nem idevaló”, akinek szétbombázott otthona romjai alatt maradt az útlevele? Pedig e film által egyszerre élhetjük át a szegénységnek, kiszolgáltatottságnak és reménytelenségnek olyan fokát, amihez foghatót itthon, ezen a búval baszott Magyarországon soha nem éltünk még meg, de ami a fő, egy igaz – bár nyilván nem általános- példán keresztül meg is tisztulunk belőle.

Közben azért filmes szemmel nézve is szép jelenetsorokat látunk. Szaru, a filmbeli kis csellengő, ahogyan végigutazza fél Indiát – szinte szavak nélküli, csupán a képek szuggesztív erejével mesélődik el minden szenvedése, elesettsége, mégis igen érzékletes road-movie a film első fele. A második fele pedig akit nem érint meg, annak nincs szíve. Azt nem anya szülte. 9/10

Zdzislaw Beksinski egyetlen dolgot nem volt hajlandó elviselni: a csendet. Ennek elkerülése érdekében zenelejátszó eszközök garmadájával bástyázta körül önkéntesen választott remetelakát, műtermét, egy Varsó külvárosában elterülő betonrengeteg egyik panellakását, illetve annak egyik szobáját. Beksinski ugyanis festőművész volt, igen jelentős életművet (online galéria itt) hagyott hátra az expresszionista hatásokkal operáló szürrealista festészet egyik nemzetközileg is figyelemreméltó fejezetét megalkotva. Az utolsó család című lengyel film azonban csak részben az ő portréja, mert legalább ilyen súllyal szerepel benne fia, Tomasz, aki bár egész életében súlyos idegi problémákkal, pszichózisokkal küzdött, a nyolcvanas években mégis DJ-ként, filmfordítóként és kritikusként -afféle Palotai Zsoltba oltott Szőnyei Tamásként- a lengyel alternatív, illetve popkultúra legendás alakjává vált. A két, első látásra komplett idiótának, második látásra viszont zavarba ejtő zseninek tűnő férfi mellett megismerjük a filmből a család nőtagjait, akik lelki, illetve egészségi állapotuknak megfelelő rezignációval tűrik el őket, amíg ez számukra megadatik.

A Jan P. Matuszynski által rendezett film hetvenes évek közepétől harminc éven keresztül zajló cselekményének -legtöbbször fatális- stációit Beksinski (Andrzej Seweryn adekvát megszemélyesítésében előadott) monológjai, interjúi kötik össze. Szinte ki sem mozdulunk a két lakótelepi lakásból (a másik Tomasz néhány emelettel feljebbi lakása), az idő múlását mindössze a szereplők frizuráinak változása, a folyamatosan egyre modernebbé változó berendezési tárgyak, hifieszközök, telefonok, videokamerák és fényképezőgépek és az egyre csak bővülő, irdatlan méretű hanglemez-, magnószalag- és kazettagyűjtemény mérete mutatja. Beksinski festészete de facto apolitikus. Direktben semmi nem utal azokra a társadalmilag és politikailag is mélyreható változásokra, melyeken időközben Lengyelország keresztülment, a festő furcsa humorú, sajátos világlátású, ám kedélyes karaktere, illetve a tőle megismert gondolatok sem utalnak soha ezekre, csupán a festményei sugallnak valami súlyosan szorongó, mérhetetlen magányt a rajtuk legtöbbször ábrázolt nyomasztó, apokaliptikus víziókban.

Ezzel együtt, az, hogy a film szinte mindvégig ebben a klausztrofób környezetben marad, híven mutatja Beksinski befelé forduló szellemiségét is. Mindezzel, valamint a család életében előforduló természetes és erőszakos halálesetekkel együtt, a film hangvétele mégis alapvetőn derűs, bár ez a derű elég bornírt, olykor morbid derű. Kurt Vonnegut világára emlékeztet engem. A Beksinski-család tagjai által a leghétköznapibb kérdésekre adott, rendszerint igencsak meghökkentő válaszok szembesítenek velünk saját hazugságainkkal is, amiket mi általában ugyanezen kérdésekre adunk. Olykor radikálisan szociopata gesztusok nevetésre ingerelnek, holott lehet, hogy csupán őszinte, sallangoktól, elvárásoktól és mindenféle megfelelési kényszertől mentes, elemi gesztusok csupán. Elmosódik a határvonal: ki a beteg, én, vagy a külvilág, ami ezt hozza ki belőlem? Hogy alig mozdulunk ki a lakótelepi lakásból, kristálytisztán mutatja, hogy ki a bűnös.

Mazuszynski a végén nem köti orrunkra a tragikus végkifejlet okait, aminek utánanézhetünk a szakirodalomban/interneten, de ez lehet egyben szimbolikus gesztus is: ez a világ nem érett meg olyan zsenik elviselésére, mint például Zdzisław és Tomasz Beksiński. (Ellenben megérett a pusztulásra.) 8/10

A film festői nyitóképén fiatal festőnövendékek festik képeiket a természet lágy ölén. Minden olyan, mint amit amúgy joggal várhatunk egy idős, tisztességben megőszült filmrendező utolsó filmjétől. Lágy színek, csendes elrévedés, visszafogott, bölcs derű. Ahogy a Mester legurul a hegyoldalán kacagó tanítványaival egyetemben, egy idilli világ képzetét látjuk Andrzej Wajda pályáját lezáró alkotásban, az Emlékképekben. Azonban Wajda nem az a filmrendező, aki feladja, még utolsó filmjében is harcol. Az idilli világ képzete hamar szertefoszlik, és mint oly sokszor már, újra az ötvenes években vagyunk, a sztálini típusú lengyel diktatúra kellős közepén, melyben már nincs helye egy olyan művésznek, aki a festészetet Chagall, Kandinszkij és Malevics társaságában tanulta és akinek esztétikai fogalmai a szabadságról gyökeresen ellenkeznek a sztálini kultúrpolitika Lengyelországban is tért nyerő sematizmusától, a szocialista realizmustól. Wladyslaw Strzeminski valós személyiség volt, akinek 1952 december 28-án bekövetkezett halála egyértelműen a kommunista rezsim számlájára írandó.

Önmagában is megrendítő az a tény, hogy a tragikus sorsú festőművész életrajzát készítő filmrendező is elhunyt a film befejezését követően (2016 október 9-én), Wajda búcsúüzenete azonban úgy szervesen rögzülő, gránitszilárdságú lezárása hatalmas ívű pályájának, hogy egyben összegző jellegű, kristálytiszta összegzése is. A filmből ki nem derülő okok miatt félkezű, féllábú festőművész, akadémiai tanár sorsa tipikusnak mondható, bármelyik nemzet társadalma bővelkedik efféle sorsokban, melyek kénytelenek voltak hosszabb-rövidebb időt eltölteni bármilyen ideológián alapuló diktatúrában. A magyar művészet is tele van szörnyű, tragikus sorsú fényes tehetségű művészekkel, írókkal, költőkkel, festőkkel, filmesekkel, akiket maga alá gyűrt a Horthy, a nyilas vagy a kommunista rendszer, akik voltak olyan erősek, olyan szilárdak saját meggyőződésükben, hogy azokat nem adták fel különféle engedményekért, melyekkel az adott rendszer magába olvasztotta volna őket. Inkább haltak bele az italba, a kábítószerekbe, a szegénységbe és az éhségbe, méltatlan elfeledettségbe, minthogy elvtelen, gyáva kiszolgálóivá váljanak egy elnyomó, elbutító, gonosz hatalomnak. Pontosan fogjuk érteni így Strzeminski életét, indokait, érveit és hitét, mégha talán a festészetet illető elvont, filozofikus elméleteit, absztrakt művészetét nem is feltétlenül (ami nem jelenti azt, hogy ne érné meg ezzel is foglalkozni egy kicsit). Viszont az igazán dühítő, hogy amint látjuk, hogyan darálják be ezt a szimpatikus, széles látókörű, nagyformátumú gondolkodó művészt az ostobaságukat féktelen arroganciával tetéző, kommunista csinovnyikok, világosan érezzük azt is, hogy ezek annyira ugyanazok, mint akik most vannak, hogy az valami rettenetes. Pontosan ugyanúgy működnek, ugyanolyan szűk látókörű, műveletlen barbárok.

A film amúgy perfekt, minden ízében hagyományos eszközökkel operáló történetmesélő film, mely Strzeminski életének utolsó néhány évét követi végig. Pontosan ragadja meg a festő életének sorsfordulóit, minden ok-okozati viszony, minden reláció világos, tiszta, pont annyira, mint amilyen sötét kort ábrázol. Feszesre húzott, lényegre törő, erős film, ha nem tudom, hogy egy kilencven éves, agg rendező utolsó rendezését látom. Még az olykor fizimiskájából adódóan hihetetlenül naivan álmélkodó Boguslaw Lindát is el tudom fogadni Strzeminski fizikailag torz, szellemileg viszont fényesen ragyogó alakjában. 9/10