asanisimasa

Sokan nem értik, miért kell még 2016-ban is második világháborús történetekkel traktálni a nagyérdeműt, mikor éppen elég aktuális téma hever az íróasztalok fiókjaiban. Az egyszerű, kétbites trollkodáson felül ennek a kérdésfelvetésnek van is némi alapja, másrészt viszont, az említett esemény még ma sem volt olyan régen, hogy hatásai, következményei ne okoznának napi, aktuális problémákat akár politikai, akár közéleti, vagy bármi más szinten. Ráadásul, feldolgozatlan, eddig tabuként kerülgetett, kibeszéletlen történet is akad még bőven: ilyen például a hős, honvédő (később hódító) szovjet Vöröshadsereg katonái által a megszállt, elfoglalt területeken elkövetett nagyszámú nemi erőszak témája. ’89 előtt csak suttogva lehetett beszélni arról, mit műveltek ’45-ben ivánék, hogy vittek mindent, mi mozdítható, a zsebórától a családi ékszerekig és hogyan tették kedvüket egymást váltva, részegen és röhögve dédanyáinkon, nagyanyáinkon, anyáinkon.

Akivel megtörtént ez a szörnyűség, s még él, mert adott esetben még élhet, tanúsíthatja, hogy így volt. Nemcsak nálunk, de például Lengyelországban is, az Ártatlanok című francia-lengyel filmdráma cselekményének helyszínén. Az igen rutinosnak nevezhető francia Anne Fontaine (én korábban a Perfect Mothers, a Gemma Bovery, illetve a Coco avant Channel című filmjeit láttam) már a film expozíciójában pontosan képbe helyezi a nézőt. Havas, kietlen téli tájat látunk, egy ódon apácazárdából a hajnali énekimádság alatt egy nővér szökik ki és sietve az erdőn túli városba tart. Az utcán lebzselő árváktól kér útbaigazítást: nem akar sem lengyelekkel, sem oroszokkal találkozni, azt kéri, vezessék őt a francia vöröskeresztesekhez, ahonnan elküldik, mert amúgy is sok ápoltjuk van, menjen az övéikhez. Az apáca azonban nem tágít, és a franciáknál szolgálatot teljesítő fiatal -később megtudjuk, kommunista- nővér, Mathilde (Lou de Laâge) végül vele megy. Kiderül, hogy a zárdában az egyik nővér szülni készül, ám komplikációk merültek fel. Tehát, miért tart egy katolikus apáca sajátjaitól, a hívő katolikus lengyelektől, valamint a “felszabadító” oroszoktól is, miért csak a nyugati franciáktól remél segítséget? Hogyan történhet meg, hogy egy köztudomásúlag szüzességi fogadalmat tett apáca gyermeket vár?

Természetesen nem mesélném el a történetet, legyen elég annyi, hogy az utóbbi kérdésben jönnek képbe az oroszok, így nem kell túl mélyen képben lenni az apácarendek belső életét szabályozó, szigorú hitelvekben sem, hogy megértsük az első kérdés lényegét is. A pontos, konkrét, sőt tabudöntő válaszok benne lesznek a filmben, szépen, lényegre törően, de cseppet sem felületesen, sőt kifejezetten érdekfeszítően elmesélve. Fontaine érezhetően törekedett a különböző szereplők lelki, érzelmi és hitbéli motivációinak minél hitelesebb bemutatására, melyek az igen érzékeny színészi alakításoknak is köszönhetően, hibátlan le is jön a filmből. Meg fogjuk érteni azt a szégyent, amit egy testének érinthetetlenségét hitében vállaló nő érez apácaként, amikor élete a tét, hogy felfedje testét, talán érteni fogjuk az átélt esemény hatására a hit bigott őrületébe forduló főnöknő motivációit is, de látni fogjuk azt is, hogy adott esetben túl nagy hitbéli elköteleződés sem kell ahhoz, hogy egy normális, élettel teli lány magára öltse a fityulát. De át fogjuk érezni azt a képtelen, abszurd, már szinte tragikomikus helyzetet is, amit egy katolikus lengyelek által elárult zsidó orvos érezhet akkor, amikor egy katolikus apácának gyermekét segíti világra… A mély, még ma is felháborító, gyomorszorító drámát a nem hívő, de mélyen humánus Mathilde nézőpontján keresztül éljük meg, amit a fiatal nő magánéletének romantikusnak tán nem nevezhető, de mindenképpen kedves fordulatai oldanak fel kissé. Bár maga a történet mélyen drámai, sőt tragikus, mint általában minden háborúban született emberi dráma, a végkifejlet a békéé, az életé és a megbocsájtásé, mégha az némi kegyes hazugság árán születik is meg. Egyenes, szép, hagyományos módon történetmesélő film ez, mely témafelvetésében igazán fontos alkotás is. 8/10

Először nagyon nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy Morcsányi Gézát, az amúgy kiváló dramaturgot, szerkesztőt és könyvkiadót kell néznem, mint filmszínészt – de aztán megszoktam. Most már egy dologtól félek csak, hogyha egyszer meglátom színházban, Könyvnapokon, valahol, akkor azt fogom lesni, hogy vajon valóban béna az egyik keze? Mert ha nem, akkor igen jól eljátszotta, hogy az; ami egy képzett színésznek jutalomjáték lett volna, neki, a civilnek bravúr, mindamellett, hogy közben saját jelenlétével, személyes kisugárzásával ad különös, sajátos arcot Enyedi Ildikó régen várt, új filmjének. Nem csodálkoznék, ha később -nem is feltétlenül Magyarországon, mert mi itt úgy tűnik, tényleg semminek nem tudunk örülni- az ő arcával azonosítanák be a Testről és Lélekről szóló “értekezést”, mint ahogy Röhrig Géza is ma már “az a szakállas faszi, a Son of Saulból, you know”. (Főleg, hogy egy erősen hasonló pálya is kinéz e filmnek, tekintve, hogy idén Berlinben rögtön a fődíjat, az Arany Medvét kapta meg…)

Enyedi filmjét azonban nem ennyire egyszerű felplakátozni, ugyanis legalább ennyire hangsúlyos Borbély Alexandra jelenléte is, aki a történet másik főszerepét adja. Hideg, szinte áttetsző, robotszerű, érzelmi megnyilvánulásokra képtelen, érzéketlen nő, súlyos rend- és tisztaságmániával megverve. Szerintem autista, ami nem jelenti azt, hogy ne lenne lelke. Merthogy van neki, hisz’ erről szól a film, csak éppen féltve rejtegeti.

A kissé tudományosnak ható címből adódik a kérdés, hogy mi az, amit általa megtudhatunk a testről? Nos, éppen eleget, sőt, gyakorlatilag mindent. Például, hogy a test nem időtlen. A férfi teste már öregedik. Ráadásul félig béna, de azért még működik, hisz’ látjuk működni. A nő teste ezzel szemben érintetlen, makulátlan. Viszont éppoly sérülékeny, amint ahogyan szintén fogjuk látni. Mintegy illusztrációképpen, aztán fogunk még látni egy csomó állati testet is, elsősorban szarvasmarhák testét, kívülről, belülről, darabokban és törés-, valamint szakítószilárdsági tesztnek kitéve.

A test azonban csupán kikötő, vagy éppen albérlet a lélek számára, ahogyan azt Lukács László is oly szépen megénekelte a Tankcsapda egyik régi számában. Csupán váz. Egy tartó edény, egy doboz. A testnek van kiterjedése, súlya, van kezdete és vége. Keménynek, erősnek látszó csontokból áll, vaskos inakból és izmokból, melyek azonban alkalomadtán törnek, mint a gyenge üveg, szakadnak, mint a tüll. Bőr, szőr és köröm borítja, sok gusztustalan, beavatatlanok számára csupán gusztustalan trutymó van odabent. Valamint vér, rengeteg vér. Ezt mind megmutatja a testről Enyedi, de tudjuk jól, hogy a téma az a lélek, az érzelmek, amit nem lehet ennyire direkt módon sem megfogni, sem meghatározni, definiálni. S aminek nincsenek fizikai attribútumai (bár egyesek szerint van tömege, méghozzá 21 gramm, de az egy másik értekezés.)

Enyedi az emberi lélek természetét ott vizsgálja, ahol a testnek tényleg csak fizikai tulajdonságai számítanak: egy vágóhídon. Ahol annyi számít, hogy mennyi rajta a zsír: ha 2 milliméternél több, akkor másodosztályú a belőle nyert hús, ha kevesebb, csak akkor első. Itt kezd el dolgozni a nő, frissen végzett állatorvos, és itt gazdasági igazgató a középkorú férfi. Első látásra kiszúrják egymást maguknak az üzemi étkezde romantikusnak semmi szín alatt nem nevezhető hodályában. Nem csoda, hiszen ugyanazt álmodják, ugyanannak az álomnak a szereplői mindketten. Nemhogy egy hullámhosszon vannak, hanem a lelkileg kapcsolódnak egymáshoz, végtelen gyengédséggel, határtalan szeretettel, egy fizikailag értelmezhetetlen térben, időben és helyen. Mindeközben a fizikai együttlét, a filmben kifejtendő, és itt is jelzett körülmények együttes hatására tulajdonképpen irreálisnak tűnik.

A film azonban semmiképpen nem tudományos értekezés, csupán egy igen egyszerű, ám emberileg nagyon szép szerelmi történet, két furcsa – valójában két átlagos, hétköznapi ember között. Arról szól, hogy milyen baromi nehéz olyan fizikai közelségbe kerülnünk a számunkra addig ismeretlen, de első látásra szimpatikus másikkal, mennyi gátat, mennyi falat kel átugrani ahhoz, mennyi társadalmi elvárását, törvényt és szabályt kell áthágni, de legalábbis helyesen értelmezni. Hogy mennyire pontosan írta le a léleknek ezt a felfokozott izgalmi állapotát Hajnóczy Péter A halál kilovagolt Perzsiából című rendkívül fontos kisregényében…

Enyedi fantasztikusan rendez. A legapróbb, piciny, lényegtelen dolgokra, gesztusokra, pillantásokra is ügyel, sőt, a film folyamának, a mondandójának szerves részévé is képes tenni ezt  a szinte pipifaxosnak tűnő aprólékosságot, a nüanszokban lévő teljesség biztos tudatát (Herbai Máté tökéletesen reprodukálja ezt a szemléletet operatőri munkájában). Egy jelenetben a nő egyedül ácsorog a cigiszünetben az udvaron. Természetesen, ő nem cigarettázik, csak ő is kint van a levegőn. A vágóhíd betonárkádjairól nézi a férfi emeleti irodájának ablakát, ahonnan a férfi is nézi őt lopva. Árnyákban áll a nő, csupán a lábujjai lógnak ki a napsütésbe. Amint ezt a nő észreveszi, alig észrevehetően visszahúzza lábait is az árnyékba, hogy rejtve, észrevétlen maradva nézhesse szerelmét. Telis-tele a film ilyen apró, bűbájos nüanszokkal, melyek az őszinte, tiszta szerelem lehetőségéről és valóságáról adnak tanúbizonyságot, s hogy ennek a test fizikai korlátai mennyire nem szabhatnak határt. Rendkívül érzékeny, nagyon tiszta és nagyon őszinte film. 9/10

Ha felülemelkedtünk azon a szemmel látható különbségen, ami egy “lesajnált, vidéki” francia közkórház és egy hasonló státuszú hazai gyógyintézmény között tapasztalható, emberben, fényben, rendben, ellátottságban és tisztaságban, egy izgalmas filmet láthatunk. Egy izgalmas történetet, melynek végén bár győz az igazság, de a fanfárok elmaradnak, az enyhe gyomortáji nyomás megmarad, tehát minden megy a maga jól bejáratott útján, reálisan, valóságosan.

Irène Frachon hadjárata, mellyel megtámadta az egyik legnagyobb francia gyógyszergyárat, valós, igaz történet. Tartózkodnék attól,  hogy kifejtsem, pontosan mi is az az orvosi és gyógyszerezési problematika, melynek visszásságaira rájött a breton doktornő, ugyanis nem akarok hülyeségeket leírni. Éppen elég baj nekem, hogy lassan mániámmá vált a saját gyógyszereim vásárlói tájékoztatóinak olvasgatása, és az ebből természetszerűleg kifejlődő, egyelőre közepes fokú hipochondria. Itt jegyezném meg azonban azt is, hogy a 150 milligramm megtekintése kifejezetten ellenjavallt mindenféle szintű, rangú és nemű képzelt betegnek, ugyanis csúnya dolgokra derül benne fény, melyeknek nagy részét mindegyikük tapasztalta már magán.

A félig komoly viccet félretéve, Emmanuelle Bercot dokumentarista játékfilmje, a 150 milligramm meglehetősen riasztóan indul. Nem elég, hogy premier plánban látunk egy szívműtétet, valamint annak részeként egy szív megállását, ami önmagában is meglehetősen sokkoló élmény; de Frachon doktor hősies küzdelmének felvezetése is meglehetősen kórházszagú, hogy úgy mondjam. Másrészt viszont valahogyan rá kell térni a probléma lényegi részére, egy bizonyos Mediator 150 milligramm nevű, túlsúlyos diabéteszes betegek részére adott gyógyszer hatásmechanizmusának ismertetésére, valamint a szereplők bemutatására. A film ezen része valóban kissé unalmas.

Ha azonban eddig kibírtuk, a film fokozatosan növekvő súllyal nyom bele a fotelbe, nagyjából Frachon doktor első pofonjától kezdve, amit a gaz, profitéhes gyógyszergyártól elszenvedni kénytelen. Szerencsére, itt is az első pofon a legnagyobb, és Frachon doktor meg is szokja a következő többit, egészen az általa bevitt megrendítő erejű balhorogig. A film valóban sokban idézi Erin Brokovich menetelését, és a megannyi kisember kontra gyógyszer- és egyéb konszernellenes, jobbára hollywoodi film dramaturgiáját. Bercot ügyesen fokozza az akciókban természetszerűleg szegényes dráma feszültségét, miközben mindvégig hű marad a történet valóságához is. Szeretetreméltó, emberi kontrasztot képez a gonosz gyógyszergyártóval való idegőrlő küzdelemmel Frachon doktornő terebélyes családjának bohókás, vidám életképei. Kitűnő színészi alakítások vannak ebben segítségére, elsősorban a lehengerlő temperamentumú Frachon doktornőt megszemélyesítő Sidse Bebett Knudsennek köszönhetően, akit szépen ellensúlyoz az ismert sorozatbeli Richard Castle fizimiskájára hajazó küllemű Benoît Magimel, mint a kissé önbizalom-hiányos, pipogya Le Bihan professzor. Figyeljünk oda jól, mit ír fel az orvos és mit ír a betegtájékoztató. 8/10

A nemzeti önbecsülés fontos dolog, amit rendszeresen karban is kell tartani, különben elfoszlik, mint a háború után a vár fokán felejtett hadilobogó az időjárás viszontagságaiban. Jó eszköz erre a múlt, a történelem dicsőséges tetteinek napirenden tartása, amivel szintén nincs semmi baj, feltéve, ameddig ez erkölcsileg is védhető hősi kultuszt jelent. Úgy hiszem, ez védhetőség mindaddig fennáll, amíg a hősök a hazát, a nemzeti javakat, a nemzeti kultúrát védik, viszont abban a pillanatban, amikor a hősök már átlépik az ország határát, hogy más népeket hódítsanak, idegen területeket raboljanak (amit a nemzet javainak gyarapításaként kommunikálnak), az már -független nézőpontból- agresszív hadipropagandának minősül. Épp a minap olvastam, hogy Sztálin kultusza sohasem volt olyan nagy, mint manapság Oroszországban. Nyilván a világverő vezér kőkemény diktatúrájában látják az oroszok saját nemzeti önbecsülésük legteljesebb kifejeződését, elfelejtve a gulágokba hajtott, vagy más módon kiirtott nemzettársaik (és más nemzetiségűek) tízmillióit. Így tehát a Nagy Honvédő Háború is értelemszerűen világmegmentő tetté nemesül az orosz nemzeti öntudatban. És ez érthető és elfogadható is, amíg a hon védelme, a csaták véget érnek az ország északi és nyugati -ukrán, lengyel, balti államok- határánál. Jól tudjuk azonban, hogy nem értek véget.

A mai orosz önbecsülés látszólag dagad önnön nagyszerűségének érzetétől, azonban mégis kellett az a több százezer orosz által összedobott (több mint egy millió $-nyi) magánadomány, amiből 2016-ban, több mint hetven évvel a II. világháború lezárása után elkészülhetett Panfilov 28 gárdistájának eposzi tablója, mely annak a századnyi hős orosz vöröskatonának állít emléket, akik nagy többségükben életüket áldozták a Moszkvára törő német náci tankok elleni -győztes- csatában. A jelentős méretű közadakozás azonban jelképezi az orosz nemzeti érzések komoly társadalmi támogatottságát.

Kezdjük azzal, hogy a film –Kim Druzhinin és Andrey Shalopa rendezése- egészen jól néz ki, egy teljesen vállalható háborús dráma képét mutatja a vásznon. A szerkezete viszont meglehetősen iskolás módon másolja a negyvenes-ötvenes évek szovjet háborús tablóinak meglehetősen didaktikus, ám tagadhatatlanul célratörő szerkezetét/nyelvezetét. Az első fél óra fegyver- és lőszerismeret, valamint hadtörténet alapfok, s mintegy mellékesen, megismerjük Panfilov gárdistáit, azaz a Vörös Hadsereg  316. lövészhadosztályának katonáit, illetve azok közül néhányat, akik a végén vagy túlélők, vagy hősi halottak lesznek. Sajnos, a hadtörténeti félóra menetében arra kevés idő és energia maradt, hogy a főbb karakterek jobban bemutatkozzanak, így a történet további menetében elég nehéz legtöbbjüket megkülönböztetni egymástól, ha nincsenek olyan jellegzetes egyéni jegyeik, mint az ázsiai mandulavágatú szem a kazah mesterlövésznél, vagy a szőke, göndör haj a kommiszárnál. Amúgy mindenki egyenruhában teszi a dolgát, amely az események előrehaladtával egyre sárosabb, koszosabb lesz. A szereplők viszont így inkább Panfilov Ismeretlen Katonáiként jelennek meg a vásznon.

Arca mindvégig csak az oroszoknak van, a német ellenség eközben mindvégig arctalan marad, s ha valamelyik nácit mutatja is közelről a kép, azon vagy álarc van, vagy profilból látszik. Fekete-fehér a zenei aláfestés is: az orosz hősöket lágy, patetikus, hősies dallamok, míg a nácikat kellemetlen, vészjósló hangú szirénák, hajódudák kísérik. A film második része, a fennmaradó bő másfél óra nettó háború, dörögnek az ágyúk, csikorognak a tankok lánctalpai, kerepelnek a géppuskák. Robbanások egymás után, az emberek hullanak, mint nyári szélviharban a kalász.

A film annyira egyoldalúan ábrázolja az eseményeket és a benne szereplő hősöket, de a táj, a havas, téli orosz mező is, hogy bennem inkább ez az egész A gyűrűk ura meséjét idézi meg. Az orosz vöröskatonák itt a jólelkű, bohókás hobbitok, akik hazájukat, a drága középfölde anyácskát védelmezik, de igazából csak füstölni szeretnének, meg iszogatni, egymást ugratni, miközben feltartóztathatatlanul rájuk tör az arctalan orkok (a náci németek) dühödt serege. Tovább hiteltelenítik a film drámaiságát azok a félresikerült utalások, melyet a fegyverropogás szüneteiben hallhatunk a mahorkából nagyokat slukkoló derék katonáktól: szó esik a hét szamurájról, akiket a szegény falu bérelt fel a fosztogató banditák ellenében, és rögtön utána jön a hét mesterlövész  is, ami nettó anakronizmus, hiszen Kuroszava csak 1954-ben mutatta be A hét szamuráj című filmjét, több mint tíz évvel, az itt ábrázolt események után, John Sturges 1960-as western-remake-jéről nem is szólva. De legalább Leonidász spárati király thermopülai szorosban történt önfeláldozó harca valóban helytálló párhuzam Panfilov gárdistáinak hőstettével.

Bár a Panfilov 28 gárdistája látszólag tényleg egy második világháborús hősi eposz, ma, 2016-ban valójában mégis inkább tűnik orosz nemzeti propagandának. Bár az oroszok a történetben a hazájukat védik a rájuk törő ellenségtől, erkölcsi fölényük, indokaik egyértelműek, az arc nélküli, tehát megfelelően nem bemutatott, nem jellemzett ellenség képe azonban egyoldalúvá, üzenetében egyértelműen propagandisztikussá teszi a film szemléletét/üzenetét. Mi indokolja tehát ennek a történetnek az elmesélését 2016-ban? Nyilvánvalóan az EU (és a Nyugat) szankciói Oroszország ellen, miközben Oroszország -igen nehezen indokolhatóan- agresszorként lép fel például Ukrajna, a balti államok, vagy az EU légtere ellen. Itt az ellenség talán azért arctalan, hogy ne egyértelműen az akkori náci németekre, hanem valami általánosabb ellenségre gondoljon a szájtáti, hazafias orosz mozinéző. Mondjuk az EU-ra, melynek vezető ereje ráadásul pont Németország (aki ma már nem náci, de ez itt nem is lényeg). Eközben pontosan meg is határozza a szövetségeseit is a harcban: a kommiszár kereken elmondja a kazah mesterlövésznek, hogy te harcolsz Oroszországért, Oroszország harcol érted. Így épül, szépül jelenleg az új Orosz-Szovjetunió. 6/10