Egy pillanatra beugrott Kubrick Űrodisszeája, annak lassú építkezése, a hosszú snittek és az az egyedüllét a filmet néve, igaz, ott az ember és a számítógép konfliktusa volt az “alaphang ütés”. Az Utazók viszont felvet egy másik izgalmas kérdést, jelesül azt, ha az ember társas lény, akkor mint ilyen, képes-e egyedül élni? Írhatnám még azt is, hogy “messze, messze, egy távoli galaxisban” létezik egy bolygó, ahol a földi körülményeknek megfelelő lehetőségek vannak. Sok ezer hibernált ember várja, hogy az űrhajó elérje célját és kolóniaként benépesítsék azt, az elvileg el nem romló gépezeten. Mint azonban jól tudjuk, ami el tud romlani, az el is romlik. Ennek lesz ébredő áldozata Jim Preston (Chris Pratt), jóval az úti cél elérése előtt, aki egy ideig bírja a magányt, jókat beszélget Athurral, a robot mixerrel (Michael Sheen), de hiányzik a történetből a nő. Meglátni és megszeretni a hibernált lányt (Jennifer Lawrence) pedig egy pillanat műve. Ennyivel akár le is tudhatnánk a “csavaros” forgatókönyvet, de nem úgy van az, csak most kezdődik a drámába oltott románc konfliktusok sorozata. Ezt viszont nézze meg mindenki a maga felelősségére. 🙂
A földi evolúció is azt mutatja, hogy az ember társas lény, arról nem is beszélve, hogy Sándor Pál is elmondatja a légnadrágosokkal: “Egyedül nem megy, hahaha!” E film szerint sem megy, de feltesz egy ravasz és fogós kérdést, miszerint miképpen rendelkezhetünk egy másik ember életével? Arról nem is beszélve, hogy a másiknak amúgy határozott célja van. Felépítette erre az életét, ami a 90 év múlva le is fog “ketyegni”… Persze, el lehet egy kyborg társaságában is tölteni az időt és az alkohol előbb végez az illetővel, mint a 90 év. A szerelem viszont olyan kémia, ami elég sok mindent felül ír. Nyilván sokkal kellemesebb Jennifer Lawrence társaságban eltölteni ezt az időt.
Léteznek űr-Titanicok, és ez tényleg egy űr-Titanic, azzal a különbséggel, hogy a pasi még egy fúziós vagy milyen reaktorból is képes kiszambázni és a változatosság kedvéért Jennifer menti meg a a szeretett férfit. Lökhetek én itt nagyképű dumát, de azért a film ki van találva. Jó adagban adja a magányt, a számítógépes vizuális effekteket és természetesen a színészi játékot. Ezen a ponton megállva, igaz az az örökbecsű, miszerint kétféle színész létezik: jó vagy rossz. Jelen film játszói az első kategóriába tartoznak, szerencséjükre találkoztak egy jó rendezővel (Morten Tyldum). Arra nem szívesen térnék ki, hogy milyen adagban váltogatja magát az Utazókban a komikum és a dráma. Ugyanis, mindig pont akkor történik valami, amikor már a néző bágyadtan elkalandozna, mondjuk, a VIP és a kommersz reggeli különbségén, az űrhajón.
Inkább azon gondolkodom, hogy hány befejezést képzelnék el a filmnek? A pasi felébred, leél x évet és meghal, de akkor meg minek a mozi? A pasi csaj a filmben. A pasi feláldozza magát az űrhajóért, Lawrence utazik tovább és megöregszik. A legszebb nekem az, hogy boldogan élnek, míg meg nem halnak, “bishundercvaczig”, gyermekeik társaságában. Végül maradt a jól bevált filmes ötlet: a klasszikus szerelem-csalódás-jóvátétel, mert valljuk be és én is töredelmesen bevallom, hogy lesz végén kicsi pici katarzisunk, de kis hiányérzetünk is: biztos boldogok, de nem lesznek a bolygón. Vagy ott lesznek, és már vége a filmnek és mi csak ülünk a moziban, mint az a bizonyos Rozi a népszerű, régi slágerben. Viszont ilyenből vagyunk, szeretnénk mindent tudni, a történések légvégét, a csodás befejezést, hogy örüljünk, a búsat, hogy könnyezzünk: emberből tetszünk lenni esendőséggel, társas vagy egyedüli magánnyal és még az lehetséges, hogy céljaink is vannak.
wim
efes
perry55
szaszo
asanisimasa 