asanisimasa

A “harminchat fokos lázban” égő József Attila ugrik egyből az eszembe, mikor látom ezt a bolgár és magyar koprodukcióban készült román filmet, valamint Bob Fosse zseniális Mindhalálig zene című musicalje. Összekötő kapocs köztük a depresszió, mint betegség. Szegény Attila, valamint Bob Fosse zsenialitásához azért messze nem mérhető Nae Caranfil helyenként azért zavarba ejtően idétlen, máshol ritmikailag pontatlan 6,9 a Richter-skálán című mozija, de azt sem tudom mondani, hogy érdektelen vacak.

A történet főszereplője itt is egy művész, Tony (Laurentiu Bãnescu) a negyvenes színész, aki Orfeusz mondai pokolra szállásának musical műfajban elmesélt történetének bemutatójára készül a főszerepben, egy meglehetősen link, anarchikus, tehetségtelen színházi társulat tagjaként, miközben láncdohányos, önbizalomhiányos, munkanélküli, ezért depressziós felesége (Maria Obretin) az idegösszeomlás határán szívja egyik cigarettáját a másikról meggyújtva. Egy reggel gyenge földrengésre ébred, ami talán elérte a Richter-skálán a 4,9-es fokozatot is, azonban ez az élmény az amúgy is neurotikus színészben érzelmek, félelmek és kényszerképzetek olyan láncreakcióját indítja el, melynek vége beláthatatlan – nem véletlenül egy jóval erősebb, 6,9-es fokozatú rengés a film címe.

Caranfil humora -merthogy a film végül is zenés vígjáték, már műfajilag- elsősorban akkor él, amikor a történet sodra az abszurd felé kezd csúszni, amikor úgymond, “reálban” történnek a dolgok, az számomra kínosan gagyi. Ripacskodás színészi értelemben, béna, erőltetett, mint társadalomrajz és sekélyes, mint dráma – a Szomszédok című hírhedt teleregény “intellektuális mélységei” köszönnek vissza. Az érdekes az, amikor a bumfordi, beszólogatós, hazudozós, kamuzós édesapa (Teodor Corban) az életre, és a velejáró gondokra magasról tevő karaktere megjelenik a történetben, miközben Tony elméjét teljesen összezavarja a szerepre való felkészülés pszichózisa, a földrengéstől való félelem és feleségének szeretetéhsége, amikor Tonyt rémálmok kezdik gyötörni és mindezzel párhuzamban látjuk a színpadra állítandó musical próbáinak nihiljét; a film ekkor, ebben a káoszban kel igazán életre. Caranfil a film poentírozásában ügyesen használja ki a zenés műfajok azon -absztrakt- jellegzetességét, hogy a szereplők a műfaj sajátosságainak megfelelően, az érzelmi csúcspontokon és a legdrámaibb pillanatokban dalra fakadnak és táncra perdülnek. A 6,9 a Richter-skálán esetében -szerencsére, mert Bãnescu azért nem olyan jó énekes- ez nem történik minden alkalommal így, de azért a csúcsokon nem lesz mese. A tánckar viszont dögös és jól is táncolnak (a zene sem rossz, s végül is a vetítés után románul dünnyögtem a finálé refrénjét magamban, miközben hazafelé bringáztam – ez azért jelent valamit). 

Szóval, furcsa, helyenként talán idétlen, de összességében mégis szerethető komédia lett ez a végére. Inkább érdekességeket kedvelő, talán a harmadik ikszen már túllendült nézőknek ajánlandó. 6/10

Ulrich Seidl dokumentarista stílusáról, érdeklődéséről, sajátos látásmódjáról már nagyjából mindent elmondtam korábbi filmjeiről, a Kánikuláról, a Tervezett veszteségről, a Házi kedvencekről, az Import/Exportról, a Pincéről, valamint a Paradicsom-trilógiáról, tehát a Szeretet/Szerelemről, a Hitről, valamint a Reményről szóló írásaimban, ezekhez képest sok újdonságot formai szempontból nem hoz a legutóbbi, Szafari című filmje sem. Seidl kíméletlen kamerájának hajszálkeresztjében ezúttal is a jóllakott osztrák középosztály tesped, kipécézett egyedei kiterülve, mint kövér békák a napon, ezúttal ismét Afrikában. Csak most nem szexpartnereket keresnek, hanem igazi, vad szafarink vesznek részt, és fizetnek sok-sok pénzt azért, hogy lefotózhassák magukat egy-egy általuk elejtett afrikai nagyvad szertartásosan beállított hullája felet. Efféle képeket bárki találhat néhány kattintás után a Facebookon, az Instagramon és a többi internetes közösségi oldalon, sőt, néhányunknak talán még olyan magyar ismerőseik is vannak, netán ők maguk azok, akik már részt vettek hasonló “nyaraláson”.

Seidl, jó dokumentumfilmesként, ezúttal sem ítélkezik, csupán kamerájával odamegy, ahol az éppen forgatandó filmjének témája zajlik és lefilmezi, amit lát. Jelen esetben követi azt a néhány osztrák párt, akik egy afrikai német vadászfarm látogatóként becserkészik, majd elejtik az előre tetemes összegekért kifizetett vadat, leülteti őket a kamera elé, szépen középre, ahogy kell, hogy beszéljenek arról, mit jelent nekik a vadászat, mit jelent elejteni egy vadállatot, mit jelent a lövés, tehát az ölés maga, milyen fegyvereket használnak, stb. Látjuk a minden szempontból átlagos, otthon nyilván szürke, unalmas munkát végző polgárokat, ahogy csillogó szemmel beszélnek arról, hogy ez életük csúcspontja, hogy egy ilyen vadászaton végre igazi kalandot, szinte katarzist élnek át, halljuk, ahogy a legképtelenebb magyarázatokkal próbálják igazolni saját magukat, illetve azt, amit tettek, tesznek éppen. És látjuk azokat a helyieket is, akik a jól fizető nyugati vendégeknek hála, “jól” élhetnek hullámpalából, hulladékfából és mindenféle szemétből összetákolt kunyhóikban, ahogy a vendégek által lelőtt döglött állat bőrét nyúzzák, hogy azt sértetlenül hazavihesse a fehér ember, majd életlen késeikkel, baltával, fűrésszel és ki tudja, mivel vérben, mocsokban és belsőségekben tapicskolva, gyikicselve szétcincálják a dögöt (hogy ők vagy a vendégek megegyék).

Az ítélkezés ránk marad, Seidl csupán megmutatja, mi van. Arról nem tehet, hogy az már önmagában komikus látvány, ahogyan az elhízott osztrák polgár önmagától le sem tud kászálódni a terepjáróról, amely a levadászandó vad közvetlen közelébe viszi őt; a szorgos fekete segéd egyből ugrik és lába alá készíti a kislépcsőt. Hogy milyen szánalmas látvány, amint a “nagy vadász” besörözve elalszik a hosszú, méla lesben, miközben tőle méternyire motoz a vad. Hogy milyen nevetséges, amikor a hamvas osztrák hölgyike úgy beszél az ölésről, mint az életét értelmessé tevő katarzisról, de otthon irtózik a vágóhidakon és a szalámigyárakban termelt hústól és az önmagában is bicskanyitogató, amint a vadászfarm tulajdonosa azzal indokolja saját üzletét, hogy túlnépesedett a világ, és emiatt úgyis eltűnik a természet, tehát semmit nem számít már az a néhány állat, amit ő és a vendégei kilőnek. Szórakozásból, üdülésképpen, mert megtehetik. 8/10

Amikor kijöttem a film vetítéséről, azon gondolkoztam, hogy vajon hogyan tudom belesuvasztani Török Feri eddigi életművébe ezt a veretes, komor, fekete-fehér drámát, de gyorsan rájöttem, hogy simán. Török eddigi pályája valahogy úgy függ a magyar történelem idővonalán, ahogyan itt most az ablakon kinézve látom, amint a szomszéd asszony csipeszeli fel a szárítókötélre a frissen mosott ágyneműt. Pedig ezt semmiképpen nem gondoltam volna a Feriről, amikor megismerkedtünk, ezelőtt vagy negyed évszázada. Jól fésült, kedvesen nyegle budai úrfi volt, Lacoste pólóban és 501-es Levi’sben, pont olyan, mint aki efféléket nyög be egy buliban, hogy: Ki a pöcs az a Nagy Imre?

És ez a fiú, néhány évvel később, immár filmrendezőként, megcsinálta a magyar film eddigi legszórakoztatóbb, egyben legpontosabb rendszerváltás-filmjét, a Moszkva teret. (Lásd: Ki a pöcs az a Nagy Imre?) Aztán eltelt egy kid idő, a ruhák csak szálltak, dagadtak a szélben, és eljött egy színházi rendezés a Radnótiban, majd annak alapján egy tévéfilm, az Apacsok. Majd megint ez meg az, aztán ez a film, az 1945. Rendszerváltás, majd néhány lépés vissza az időben a Kádár-korszak besúgóihoz, majd egy nagy ugrás a második világháború befejezését közvetlenül követő zűrzavaros időszakhoz, melyben az 1945 játszódik. Míg azonban a Moszkva tér alapvetően egy nemzedéki életérzés-film, addig a másik kettő határozottan mélyebb, morális kérdéseket feszeget, ráadásul meglehetősen érzékeny pontokra tapintva. Mindkét utóbbi film a történelem útvesztőiben eltévedt, majd kétségbeesésében, sarokba szorítottságában, vagy éppen természetesen életösztönből adódó nyereségvágyból, különböző súlyú bűnöket elkövető ember lelkiismeretét, bűntudatát vizsgálja.

Tulajdonképpen holokauszt-film az 1945 is, azonban főszereplői nem a zsidók. Lehet legyinteni, hogy miért kell megint egy ilyen film, csak aztán nehogy az a legyintés a saját arcon csattanjon, ugyanis a történet lényege az, hogy egy faluban, tehát egy relatíve kis lélekszámú, zárt közösségben, amikor a zsidókat elvitték, azok javait a falu lakossága kisajátította. Különböző mértékben, de szinte mindenki részt vett a capcarázásban. Volt, aki teljes házat, egy komplett boltot, volt aki csak néhány ezüstöt, szekrényt, lámpát szerzett, volt akinek csak annyi a bűne, hogy semmit nem tett, amikor tehetett volna. Aki azt mondja, hogy ez kamu, hogy ilyen nem történet, az hazudik. Vagy neki hazudtak. A film cselekménye szerint egy nap, a falutól néhány kilométerre lévő vasútállomáson két zsidó férfi száll le a vonatról, és a csupaszem állomásparancsnoknak köszönhetően, rövidesen az egész falu gyomra szorul össze idegesen. “Visszajöttek!” “Minden visszavesznek!” – suttogja mindenki. A testes falujegyző homlokán megszaporodnak az izzadságcseppek és egyre sűrűbben pöfékel szivarjából, övé most az az illatszerbolt, amely korábban Pollákéké volt, akiket viszont a jegyző strómanja jelentett fel a nyilasoknál. A két zsidó közben szótlanul, komoran baktat a falu felé, követve a felbérelt fuvaros lovaskocsiját, mely két, hatalmas, vészjósló tartalmú ládát szállítja.

A film, bár ívében, tartalmában és végkifejletében dráma, stílusjegyeiben mégis a western zsánerét idézi. Westernt, de pisztolypárbaj, s tulajdonképpen bármiféle akció nélkül. Mégis kifejezetten izgalmas a film. Török precízen adagolja a szinte thrillerbe hajló feszültséget, melyet kiválóan támaszt alá Szemző Tibor erős atmoszférát teremtő, kopogó, dobogó, kattogó és bongó kísérőzenéje. Ragályi Elemér izgalmasan komponált, fekete-fehér képei erősek, szuggesztívek (általában félek modern filmekben a fekete-fehér nyersanyag használatától, mert igen nagy a modorosság, a l’art pour l’art művészkedés veszélye – szerencsére, ezúttal erről nincs szó, ráadásul a témához, a film hangvételéhez is passzol most ez a visszafogottságában hatásos “színdramaturgia”). Bár a cselekmény által felvetett, igen mélyre ható kérdéskörbe merülve talán megütköztethetnek azok az allúziók, melyek feltolulásának Török sem tudott ellenállni, de ezek sohasem mennek a történet rovására, ízléssel, halványan tűnnek csak fel és ha nem akarom, nem is veszem észre. A Volt egyszer egy Vadnyugat nyitójelenete azonban elkerülhetetlenül eszünkbe jut, ha egy adott film úgy kezdődik, hogy vasútállomás, csend, valami nyikorog, néhány ember vár marcona pofával, de akár lehet ez a kósza gondolat a Szigorúan ellenőrzött vonatok is, csakúgy, ha egy filmben váratlanul fatális tűzkár keletkezik, akkor bizony Tűz van, babám! No, és a baktatás. Irimiás és Petrina baktatása, ahogy közelednek, ahogy elhaladtak Steigerwaldék tanyája mellett, ahogy jönnek, feltartóztathatatlanul, rejtélyesen és széleskörű izgatottságot kiváltva a Sátántangóban… Azonban szó sincs arról, hogy az 1945 valamiféle öncélú, posztmodern utalásbozót lenne, ezek az esetlegesen felmerülő párhuzamok sohasem idézetek, csupán halvány allúziók, melyek sohasem ülnek rá a film cselekményére…

…mely határozott erővel vonja be a nézőt a huszadik század magyar történelmének legszégyenletesebb szakadékába, melybe annak idején, túlzás nélkül egy egész nemzet zuhant bele, szabad akaratából, pöffeszkedő becsvágyból és önző anyagi haszonszerzéstől hajtva. Ugyanis a holokauszt magyar nemzeti ügy is. Ez a film élesen világít rá a kisember felelősségére. Az egész falu egyöntetűen rezzen össze a hírre, hogy két zsidó férfi jelent meg az állomáson. Annak is összeszorult a gyomra, aki nem is részesedett az elkobzott zsidó vagyonokból, talán azért, mert nem tett semmit ellene, csak eltűrte, hogy elvigyék a szomszédját, a törzsvendégét, a szeretőjét, csak azért, mert bizonyos “felettes hatalmak” nemkívánatosnak bélyegezték meg őt származása miatt. Hát még annak, aki tevőlegesen is részt vett a zsidók deportálásában… Pedig igazából senki nem ismeri a két zsidó férfi jövetelének valódi célját, csak a lelkiismeret az, ami beléjük tette a frászt, az elkövetett bűn kínzó tudatát és a bűnhődéstől való szánalmas rettegést. Fel lehet természetesen vetni azt, hogy mennyire értelmetlen a globális felelősségvállalás kérdésének felvetése, de egyrészt akkor, amikor globálisan bélyegeznek meg egy embercsoportot származása és/vagy vallása és/vagy életmódja és/vagy bármije miatt, ott bizony az ezért való felelősséget is globálisan kell vállalni. A film, bár fekete-fehér, de egyáltalán nem fest feketére minden magyart, igen széles palettán képes árnyalni a képet. S ahogyan a végére kihúzza az egészet, az masszívan telitalálat.

Bár előzőleg semmit nem tudtam róla, de a két zsidó férfi jövetelének valódi célját már az első jelenetben kitaláltam – talán sejtve azt, hogy minden ellenkező végkifejlet hamis, de főleg erkölcstelen lenne. Mégsem tudom azt mondani, hogy valódi tét nélkül telt el a film elkövetkezendő nagy része, részben az eddig említettek miatt, részben pedig az igen erős színészi teljesítmények miatt. Sokat emlegetik Rudolf Péter kövér, kopasz, szuszogó, izzadós jegyző-figuráját, tényleg erős alakítás, egy virtigli Döbrögi az illető, de hasonlóan erős feleségének, Nagy-Kálózy Eszternek neurotikus, ópiátfüggő feleség-karaktere is. Remek a kisebb, de a történet szempontjából fontos szerepekben Sztarenki Dóra, Szirtes Ági, Nagy Mari, Terhes Sándor, Derzsi János, sőt még Szabó Kimmel Tamás is, kissé mellékvágányon futó, de valahol a történethez mégis szervesen kapcsolódó karakterében, az igazán nagyot azonban Szarvas József alakítja Kustár, a stróman mélyen tragikus sorsú szerepében. Az ő figurája, illetve annak sorsa hordozza a film konkrét jelentését, üzenetét, ha lehet efféléről beszélni, amit minden rezdülésében, minden tétova mozdulatában és eltúlzott, részeg gesztusában mélyen átélt alakításban, megfellebbezhetetlen hitelességgel tolmácsol.

Fontos, erős film ez, mondom ezt elfogultság nélkül. 8/10

A szív a lélek lakhelye, legalábbis így tartja a mondás, amit természetesen az orvostudomány még sohasem tudott egzakt módon igazolni. Sőt, magának a léleknek fizikai létezése is bizonyítandó még, akkor is, ha vannak bizonyos feltételezések arra vonatkozóan, hogy állítólag a halál pillanatában a test 23 grammot veszt tömegéből, akkor ez csakis azt jelentheti, hogy ennyi a lélek súlya (oké, tömege), ami épp távozott a porhüvelyből, ergo a léleknek léteznie kell. Ezenkívül a keresztény hitvilág is megkülönbözteti magát, a Szent lelket, az Atya és a Fiú mellett. Nyelvünkben él a lelkes jelző, amellyel rendszerint pozitív szemléletű, tettre kész embereket jellemzünk, ellentétben a lelketlenekkel, akik viszont gonoszak, kegyetlenek, kíméletlenek, legalábbis így vélekednek róluk azok, akik ismerik őket. Lelkendezni pedig annyit tesz, mint kitörő örömmel viseltetni valami iránt… Lelkesül, lélekvesztő, lelki gyakorlat, lélekemelő és a többi. Amire ennyi szavunk van, az létezik. Talán éppen maga az élet az, csak éppen konkrét, fizikai értelemben körülhatárolva, egy ember élete, életenergiája, életereje – melynek lakhelye a szív, egy vérrel teli, lenyűgöző teherbírású, folyton lüktető izomdarab. Két ökölnyi hús.

A szív azonban néha elfárad, néha olyan trauma éri, ami olyan körülményeket képez, melyben a szív már képtelen tovább dolgozni, néha megbetegedik – ilyenkor a lélek hajléktalanná válik és mielőtt magába zárná az összedőlő lakhelye, elhagyja azt. A francia Maylis De Kerangal regénye, illetve az elefántcsontparti születésű, ám fehér bőrű Katell Quillévéré abból készített filmadaptációja, a Szívvel-lélekkel e kérdéskört járja körbe igen széles hangulati, érzelmi és nézőpontbeli skálán. Három fiatal srác szörfözni indul, ám autóbalesetet szenvednek, minek következtében egyikük agyhalott állapotban kerül, csak gépekkel tudják életben tartani. Eközben egy középkorú nő halálos szívbeteg, sürgős szívátültetés mentheti csak meg, ám éppen kibékült régi szerelmével…

Az álomszerű szimbólumokkal finoman átszőtt filmes lírától és vérben tocsogó képi naturalizmusig terjed a film elbeszélőmódja, mely összességében gyakorlatilag messzemenő alapossággal mutatja be a szervdonori rendszer működését (Franciaországban), tehát ebben az értelemben propagandafilm. Kezdetben van egy erős, fiatal szív, egy szerelmes szív, melyből azonban egy fatális szerencsétlenségben elszökik a lélek, közben vannak aggódó, fájdalomtól összeszoruló szívek, segíteni akaró szívek és áldozatokat hozó, megbékélő szívek. Van aztán egy rozoga, beteg szív, melyet viszont szinte szétfeszít a benne lakozó lélek. A történet azt a szerencsés esetet meséli el, melyben a fiatal, erős, de üres szív új lakót kap.

Bár rengeteg könny hull ebben a nőies filmben, csupa jó embert látunk, bár kevés boldogságot. Nincs egymás ellen való áskálódás, gáncsvetés, szurkálás és harc, itt mindenki segíteni szeretne azokon, akik segítségre szorulnak. Ideális állapot, mégha nekünk, a mai kor magyarjainak ez talán érthetetlen, vagy akár leegyszerűsítő módon hamisnak tűnik is. Aprólékosan, néha már túlságosan is a részletekbe menően mutatja be a film a szívátültetés fázisait, kezdve a donor donorrá válásának igen bonyolult lelki, érzelmi kataklizmájától, egyben jogi vonzataitól a műtétsorozat naturalisztikus ábrázolásán túl az ébredésig, melyben a lélek új otthonra lelve először mosolyog ki a világba. Nem mondom, hogy mindenkinek való ez a film, de akik érintettek a filmben bemutatott élethelyzetek valamelyikében, azoknak érdekes, sőt, támogató lehet megtekintése. 7/10

M. Kiss Csaba (Rohonyi Gábor rendezői segédletével készült) Brazilok című mozija gyökeresen szakít mindazzal, amit a magyar film cigánysággal foglalkozó darabjaiban eddig megszokhattunk. Természetesen akadtak korábban olyan filmek, melyek hitelesebben, a nyilvánvaló problémák gyökereire pontosabban tapintottak a lényegre (pl. Koportos, Cséplő Gyuri), voltak olyanok is, melyek megcsúsztak a témán (pl. Dallas Pashamende, Vespa), viszont olyan szórakoztató, mint amilyen ez az acsai putrisor csodacsapatának meséjét elénk táró film, még nálunk nem készült. A Brazilok hangvételét legjobban talán Kusturica két roma-filmjéhez tudnám hasonlítani, bár kevésbé elrajzolt és bombasztikus, mint a Macska-jaj, viszont a Találkoztam boldog cigányokkal is-hoz igen közel áll.

A sztori abszolút reális. A magyarok körében a romákkal szemben meglévő előítéletesség, hovatovább gyűlölködés valós, élő, mindennapi probléma. A romák társadalommal szembeni frusztráltsága, a hagyományaikhoz való erős ragaszkodás és az ebből fakadó dacos, dühös szembeszegülés mindennel, ami bármiféle külső hatalmat erőszakolna rájuk, szintén élő dolog. Az már nem feltétlenül mindennapos, hogy a cigányok önmaguktól, saját akaratból, indíttatásból próbáljanak meg kikeveredni a külső és belső körülmények sorsszerű összejátszásából adódó mély kátyúból, bár szerencsére példa akad erre is. Például az a siroki romákból álló focicsapat, amelyek a városszéli barlanglakásokból benevezett a városi kispályás labdarúgó-bajnokságra, saját maguknak, de a környezetüknek is bebizonyítva, hogy “ők is tudnak olyanok lenni, mint a többi ember”. Az ismert és elismert tévés újságírói múlttal rendelkező M. Kiss ebből a kis sztoriból kerekítette fel dramaturgiai eszközökkel a Brazilok meséjét.

Tehát maga, a sztori természetesen mese, de amiről mesél, az bizony igazi. M. Kiss nem tagadhatja le újságírói vénáját, ugyanis mindvégig pontosan egyensúlyoz a valóság talaja felett néhány centivel. Reális, igazi figurákat látunk, mind a romák, mind a magyarok közül, s ami plusz pont, hogy gyakorlatilag össze is keverhetjük a hivatásos színészeket a forgatás helyszínén verbuvált autentikus szereplőkkel – és ez mindenki számára egyöntetűen dicséret. (Érdemes ebből a szempontból összevetni a Brazilokat a szintén napokban bemutatott, hasonló témájú Vitézy-filmmel, a Csandra szekerével és világosan fogjuk látni, mi az igaz és mi a hazug.) Itt bizony a romák lopják a fát az erdőből, ezzel a jelenettel kezdődik a film, naná, egy kis reggeli testmozgás és hát valamivel fűteni is kell, de lopják az útszéli közlekedési táblákat is (és ez már egy igen szép, és igencsak igaz “kanyar” lesz a cselekményben.) Guberálnak, lomiznak, tele is van lomokkal a putrisor, de látjuk azt is, hogy a szép, rendezett “magyar” házak táján sem megy minden törvényesen. A mérce nem kettős, de mindent megmér.

“Egész világ ellenségünk
Űzött tolvajokként élünk
Nem loptunk mi csak egy szöget
Jézus vérző tenyeréből”

(Részlet az ún. Cigányhimnuszból, kiemelés tőlem.)

M. Kiss nem idealizál, nem csúsztat, de nem is karikíroz. Egy olyan mesét mesél, ami igaz is lehet. Mesét az összetartozásról, a hazaszeretetről, a becsületről és a vagányságról, valamint a foci egészséges imádatáról. Egy boldog világról, melyben ugyan csattannak el pofonok, de senkinek nem jut eszébe puskát fogni a másikra. Majdnem olyan, mint ez, itten, csak egy kicsit, egy hangyafingnyit elemeltebb. A legfontosabb azonban az, hogy utána éppen annyira jó magyarnak lenni, mint cigánynak és mint magyar cigánynak. (Ha esetleg mégsem így érzünk, akkor az nem e film miatt van.) 8/10

Nem szeretek azon rugózni, hogy adott esetben egy jó könyvből hogyan lehet rossz filmet csinálni, illetve, lehet-e egyáltalán jó filmet csinálni jó könyvből; hogy létezhet-e olyan filmadaptáció, mely legalább összevethető az alapanyagul szolgáló regénnyel. Értelmetlen polémia ez szerintem, ugyanis létezhet olyan filmes olvasat, mely művészi minőségében képes önálló, szuverén alkotásként megjelenni, kvázi feleletként az eredeti regény által feltett kérdésre, miközben értelemszerűen egy bármilyen film, mely regény alapján készült, csupán a rendező olvasata az adott műről. Pont olyan, amilyen minden egyes olvasónak megjelenik az agyában, aki szintén olvassa az adott regényt. Csak más, és neki volt alkalma arra, hogy ezt el is mesélje egy csomó olyan embernek, akik valamilyen okból nem olvasták az alapregényt, vagy olvasták, de újra élnék az élményt. Nos, ez utóbbiak azért elég gyakran kénytelenek csalódni, mert a film ritkán képes reprodukálni azt a képet, amit az olvasó kialakított magában.

Philip Roth jelenleg az amerikai irodalom egyik legnagyobb tekintélyű reprezentánsa, A Portnoy-kór című regénye anno kedvencem is volt, viszont a Pulitzer-díjjal jutalmazott Amerikai pasztorál című művét nem olvastam, így kénytelen vagyon Ewan McGregor olvasatára hagyatkozni. Az Amerikai pasztorál első rendezése az inkább színészként ismert McGregornak, aki nem kis önbizalomról tanúbizonyságot téve, a főszerepet is eljátssza benne. Vegyük át még egyszer, mert fontosak a részletek. Tehát az utóbbi évek egyik legnagyobb jelentőségű amerikai regényét egy helyes, megbízható, de azért valljuk be, igazán komoly szerepekben azért még nem bizonyított színész rendezi meg különösebb rendezői előélet nélkül, bemutatkozásképpen, ráadásul úgy, hogy az évtizedeken átívelő történet egyik főszerepét is eljátssza benne… Hát, nem tudom. Szeretem a merész embereket, a merész terveket, de ez látatlanban is elég felelőtlen vállalkozásnak tűnne – s főleg az megtekintés után!

Mivel Roth ezen regényét nem olvastam, ahogy jeleztem már az elébb is, csak feltételezni tudom, hogy az elismerés, a riszpekt annak szól, hogy az amerikai pasztorál a jellegzetes, tipikus amerikai kisember valamiféle tablója, egyfajta összegző jellegű, nagy mű, melyben az említett toposz legfontosabb ismérvei kerülnek új megvilágításba, mondjuk az amerikai történelem utóbbi fél évszázadának történései fényében. Hogyan élte meg tipikusan szürke, jólfésült, szorgalmas és becsületes életét, a törvényt feltétlenül tisztelve és betartva, miközben saját gyermeke nem elégedett meg a kor kihívásaira adott válaszaival és gyökeresen új útra lép…

Mindezt a filmből következtettem ki, s ha ezek nem érvényesek a könyvre, arról is McGregor tehet. De leginkább arról tehet, hogy az Amerikai pasztorál filmváltozata bizony eléggé közepes lett. Nyilván túl nagy falat volt ez egy kezdő rendezőnek, akinek talán több energiája, figyelme maradt volna az adaptációra, ha a főszerepet lepasszolja egy másik jólfésült, tiszta tekintetű, megnyerő arcú színésznek, akad ebből a karakterből néhány ezer Hollywoodban. Viszont ez így tényleg nem lett több egy szép, de minden különösebb egyéniségtől mentes melodrámánál.

Közhely, hogy minden lányos apa “szerelmes” a lányába, főleg, ha az a lány egyke is, és nem kisebb, csak pikánsabb közhely ennél az, hogy az ilyen lányok is “szerelmesek” édesapjukba. Természetesen, egy ilyen szerelem sohasem teljesedhet be, főleg nem egy klasszikus nyárspolgári környezetben, hiszen szörnyű bűn a vérfertőzés (mégha a valóságban, de a művészetben is akadnak erre aberrált példák). Klisé az is, hogy a viszonzatlan szerelemtől szenvedő fél olykor bizony vad dolgokra képes… Sajnos, Roth vélhetően ennél sokkal nagyobb ívű, nagyobb jelentőségű történetéből McGregor csak az előbbiek körbetopogására képes.

Persze, azt, hogy ez a film annál többről kell, hogy szóljon, mint egy félresiklott apa-lánya kapcsolat, ebből a filmből érezni meg, azonban ezeket a fontos jelentéssíkokat McGregor csupán jelzi, de nem ábrázolja. A lány kacskaringós útjának csupán stációit látjuk, míg a főszereplő kisemberről csak azt tudjuk meg, hogy képtelen kibújni a bőréből és képtelen elfogadni egy övétől gyökeresen különböző életformát, életstílust és életfelfogást, miközben hihetetlen erővel ragaszkodik ahhoz a képhez, amit elképzel a lányáról. Pedig Dakota Fanningban simán megvan az a drámai erő, az a szuggesztivitás, amivel meg tudná jeleníteni azt a hatalmat, ami képes porrá zúzni az ún. amerikai álmot, s bár ebből mutat ízelítőt is, de többre nincs alkalma. McGregor csupán némi hisztivé silányítja a nemzedéki lázadást vagy a forradalmat – adott nézőpont szerint.

A film amúgy szép, igényes kivitelű darab – csak éppen tartalmilag csalódás. 6/10