asanisimasa

A belga-francia Joachim Lafosse, úgy tűnik, szigorúan ragaszkodik a családhoz. Eddigi 9 filmet felölelő pályafutásának szinte minden filmje ebben a témában forgott, minden története egy-egy felbomló család természetrajzát próbálta felvázolni. Ilyen volt az általam korábban látott Sárdobálók is, és ahogyan már címéből is következik, a Rég nem szerelem sem mesél másról, mint a válásról. Valamint arról, hogy ezt a gyermekek sínylik meg legtragikusabban…

Boris és Marie 2000-ben ismerkedtek meg egymással, 2006-ban összeházasodtak és a történet idején, 2015-ben már válnak is. Közben született két tündéri kislányuk, akik semmit nem értenek az egészből, csak azt látják, azt hallják, hogy a válás közben is egy háztartásban élő szüleik folyamatosan marják egymást, nem ritkán hangosan kiabálnak egymással. Szó sincs arról, hogy ne szeretnék a gyerekeiket, sőt, egyenesen imádják őket – egymást nem tudják már elviselni. Sokunknak ismerős lehet a szitu, ugyanis ma -Magyarországon is- a házasságok 40%-a (!) végződik válással.

Persze, közhelyes történet ez és Lafosse sem áll elő vadonatúj megállapításokkal. Célja inkább az, hogy minél hitelesebben mutasson be egy pár válását, annak minden vonzatával együtt. Szó esik a mocskos anyagiakról is, aminél undorítóbb dolgot talán elképzelni sem lehet, mikor egy hajdani szerelmespár azon vitatkozik, ki mennyit tett bele a mögöttük álló kapcsolatba. Szó esik arról is, hogy mennyire megdöbbentően nem tudnak kommunikálni egymással azok, akik nem is olyan régen még annyira szerették egymást, hogy gyermekeket is vállaltak. De szó esik arról is, hogy mennyire nehéz megszakítani egy olyan kapcsolatot, mely alapvetően a pozitív érzelmekre épült fel, még akkor is, ha ma már legtöbbször látni sem bírja az egyik a másikat. És igen, a gyerekek, ők szenvedik ezt meg mindig a legjobban…

Nem tudjuk meg, mi az oka igazából a válásnak, talán annyi, hogy a férfi karrierje nem sikerült úgy, hogy az a feleség számára is elfogadható legyen, talán voltak valami homályos ügyletei is és a két fél társadalmi státusza sem passzolt éppen egymáshoz. De nem tudunk olyan körülményről, ami ellenére ne lehetne ez egy boldog család. Ahogyan a Sárdobálókban, itt sem működik a kommunikáció. Lafosse a két igen erős jelenlétet produkáló színészével, Bérénice Bejoval és Cédric Kahnnal mégis plasztikus rajzolatát (vagy ahogyan az eredeti cím szól: gazdaságrajzát) adja ennek a befuccsolt párkapcsolatnak és tűpontosan láttatja hibáit, problematikus pontjait is. Látjuk, értjük, hogy ez így kettőjük között nem mehet tovább, különben tényleg komoly tragédia lesz a vége – de nem értjük, hogy ők miért nem látják és miért nem tudják megbeszélni ezeket?

Amúgy szó sincs olcsó, lapos melodrámáról, éppen hogy túl száraz, túl szenvtelen Lafosse látásmódja, ahogyan gyakorlatilag ki sem mozdulva a férj kétkezi munkájával felépített lakásból mutatja be Marie és Boris válását. Éppen ezért erős és elgondolkoztató film ez, enyhe didaktikus attitűddel – mintha a hajdani Családi kör egy betétjét látnánk, csak a végéről hiányzik az a feloldó, megmagyarázó beszélgetés, amiben Ranschburg Jenő és Kelemen Endre megoldja a gordiuszi csomót. Ezúttal ez a beszélgetés ránk vár. 7/10

Úgy tűnik, Oliver Assayas (korábbi filmjeiről itt, itt és itt) médiumának választotta az Alkonyat-szériából immár véglegesen magához tért Kristen Stewartot, hiszen a Sils Maria felhői után idén, Cannesban rendezői díjjal jutalmazott A stylistban is rábízta a főszerepet, ráadásul ezúttal már nincs is mellette olyan atombiztos nagyság támogatólag, mint volt Juliette Binoche. Miközben Stewart egy eléggé behatárolt, meghatározott életkorú, érdeklődésű és ízlésű közönség körében vámpírlányként óriási sztárrá vált, addig őt az e körön kívül lévő filmrajongók meglehetős  fenntartásokkal fogadták. Egyetlen arca van csak, egyetlen nézéssel, ergo, igen korlátosak színészi képességei, lélektelen, unott, fád jelenség a mozivásznon – ezek a legfőbb nézői észrevételek játékáról. Az esetek nagy részében valóban igen mufurc, magába forduló, rosszkedvű csajnak tűnik, viszont az is igaz, hogy nagyjából ezt a karaktert is osztják rá.

Ugyanezt adja ebben A stylist című filmben is, ezúttal ő egy híres modell (?) személyi öltöztetője (erre utal a film eredeti címe is), akinek az a dolga, hogy a baromira elfoglalt, hisztérikus celeb helyett a méregdrága luxusbutikokat járja, s mivel ugyanazok a méretei, bevásároljon helyette. (Itt jegyezném meg, hogy vége kell legyen annak a világnak, amelyikben lehetséges olyan gazdagság és hatalom, ami már arra sem képes, hogy saját magának vegye meg ruhadarabjait, ékszereit, hogy elmenjen magának shoppingolni, hanem erre külön személyzetet alkalmaz. Ne éljen ilyen ember.) Maureen, akit Stewart alakít, egy bőrdzsekis, karikásszemű, tornacipős csaj, aki robogóval közlekedik, és mufurc, rosszkedvű, magába forduló. Mondjuk, hamar kiderül, hogy ikertestvérét gyászolja, ami sohasem ok a jókedvre, ráadásul egy szellem is kergeti, aki lehet, hogy testvére szelleme, lehet, hogy nem. Mindenesetre, SMS-t írni tud.

A film sztorijában tehát keveredik az ikrek közti szinte transzcendentális lelki és érzelmi kapcsolat misztikuma egy thriller sablonjaival, egy olyan rendező tolmácsolásában, aki szisztematikus pipifaxszal kerülgeti az adott műfaji film kőbe vésett nyomvonalait, és még akkor sem alkalmazza azokat, ha adott esetben mégis az lenne az egyedül járható út: ikres, szellemes, halottidézős filmet láttunk már, gazdag hülye picsa-gyilkolósat is. Assayas azért van olyan elegáns, hogy bár meglehetősen szétkavarja az ismert elemeket, azért valahogyan ki tud keveredni a maga által keltett káoszból. Nyilván erre kapta Cannes’2016 rendezői díját. Az viszont tisztán érződik, hogy ez a történet annyira nem a sajátja, mint amilyen a Sils Maria felhői az volt… Erre utal talán -jobb szavam nincs rá- az a blöff is, hogy Assayas a cselekmény bonyolításának komoly részét idegesítően hosszadalmas SMS-chateléssel oldja meg. Gagyi, olcsó, a rendezőre nézve méltatlan megoldás. A szememben ez önmagában kizárna mindenféle rendezői elismerést.

Az igazi kérdés itt az, hogy Stewart kisasszonyban van-e annyi, hogy személyiségével elvigyen egy egész filmet? Én bírom a csajt. Noha ezúttal sem néz kettőnél többfélét, viszont azt ugyanazzal az szenvtelen, unott arccal nézi, mégis érzek valami izgalmasat személyiségében. Főleg, hogy azért rá is rakódtak már évek… Ez az, amit nehezen lehet elmesélni, vagy körülírni, mert vagy érzi az ember, vagy nem. A színész kisugárzását, amikor nem azzal veszi le a szájtáti közönséget a lábáról, hogy a szemével karikázik, a szájával figurázik, közben cigánykereket hány, hanem csak néz. Néz ide, néz oda, tesz egy tétova mozdulatot, ám valahogy mégis érzékelteti azt, amit az általa játszott figura érezhet. Igazi filmszínész-alkat a csaj. Nem biztos, hogy mindenkinek bejön, mert nem csinál látványos dolgokat, de a vásznon képes jelen lenni. Nagy tudás, vagy nagy tehetség ez, kevesen képesek rá igazából. Színpadon valószínűleg meghalna, nem látszana, nem jönne le a játéka onnan, de filmen jó. Itt is jó. Miatta szeretem ezt a filmet. (Meg jók a pecók.) 6/10

Terrence Malick (pl. ez) úgy tűnik, végképp bezárta magát a saját maga által épített kozmikus elefántcsonttoronyba. Ki sem lát már onnan. Az univerzum története, “minden idők leglátványosabb IMAX-filmje” és effélék, nagyjából alig több, sőt, tán még kevesebb is, mint az Élet fájából kimaradt jelenetek random egymásutánisága, amit nem egy épeszű rendező, nem is egy dilettáns vágó, hanem egy őrült véletlen-generátor rakott össze. Látványos mozi, legalábbis helyenként akadnak benne szép képek, lélegzetelállító távlatok – de azért hagyjuk már ezeket a bombasztikus ajánlásokat…

A sokáig rejtőzködő remeteként emlegetett rendező ma már valamilyen okból és eddigi gyakorlatával szöges ellentétben évente jelentkezik új filmmel, de már a hetvenes évek eleje óta foglalkozik a világ keletkezésének gondolatával, és azóta meg is akarja ezt filmesíteni. Nyilván nem voltak még a különféle filmtechnikai eszközök olyan szinten, hogy azok megfelelően közvetíteni tudták volna Malick látomásait, de valószínűleg producert sem talált ehhez a nagyravágyó/fellengzős projekthez. Viszont a már említett Élet fájában tulajdonképpen elmesélte ezt a mesét, és az engem -akkor- le is nyűgözött. Ma már, kétszeri megnézés után, nagyon nem adnék rá 10-est, legfeljebb 6, esetlleg 7/10-et… Szemfényvesztés volt az is, na. Be is nyaltam… Az azonban még játékfilm volt, tehát felül lehetett emelkedni a fellengzős hamukázáson. Az univerzum története viszont emblematikusan dokumentumfilm, melyben már nincs helye fikciónak, tudománytalan, öncélú művészkedésnek, olcsó (avagy éppen méregdrága) parasztvakításnak.

Ami minden Malick-filmben idegesít, az a mélabéla, elrévedő narráció. Itt szegény Cate Blanchett-ből szakadnak fel a szavak, mint Földanya lelkéből maga az Élet, nagybetűvel… De csak szavak ezek, melyek legtöbbször véletlenszerűen kapcsolódnak az éppen látható képekhez; összefüggéstelen, zagyva hablaty, mintha egy gyenge nu-age fűzfapoéta életműve lenne szavakra bontva, és jól összekeverve. Teljesen felesleges, nem tárgyszerű, még csak nem is lírai: erőltetett, fellengzős, bombasztikus szenvelgés csupán. Azonban dokumentumfilmet nézünk, melyet korrekt, lényegre törő, tudományos tényeken alapuló narrációnak kéne hajtania, ahogyan azt Sir Richard Attenboroughnál megszoktuk például, vagy éppen semminek, csak zenének, ahogyan Godfrey Reggio vagy Ron Fricke filmjeiben (pl. Koyaanisqatsi, illetve Baraka). Arról nem szólva, hogy az élet keletkezéséről, az élet körforgásáról a fent említett urak, és még mások már készítettek sok remek filmet, melyekből ráadásul a tudomány jelen állása szerinti tények és bizonyítékok alapján kaphatunk ismeretet a kezdetek kezdetéről és a világ végéről, valamint a köztes intervallumról.

Én magam nagy természetfilm-fogyasztó vagyok, a napi tévézésem 80%-át a NatGeo és a DigiWorld teszi ki, ezért különösen zavar ez a katyvasz. Legpozitívabban talán valamiféle imaként, fohászként lehetne felfogni ezt a másfél órát, melyben Malick női hangon mereng azon, hogy miért van ennyi baj a Földön, és hogyan jutottunk idáig. Azonban ennyi, magyarázat nincs, és az ima, a fohász sem filmes műfaj. Főleg nem dokumentumfilm. Különösebb összefüggés nélkül mutat néhány képet éhező afrikaiakról, izraeli katonák által földre kényszerített burnuszos palesztinokról, valamilyen tüntetésről, aztán jön jó félóra pacsmagolás. Keletkezik az élet, ami a vásznon szép, színes trutymókban, pacákban, buborékburjánzásban, zavaros, ha jobban belegondolok, kifejezetten undorító kotyvalékban úszó izékben jelenik meg – közben szól a szférák zenéje, Cate Blanchett meg rebegi, hogy Anya, hol vagy, hol vagyok, stb. Oké. Világűr, ködök, sok köd, trutymók, bolygók, bugyog, fortyog. Ez már a Föld. Ömlik a láva, sokáig ömlik a láva, víz alatt, víz felett – ez tényleg jól néz ki. Még akkor is, ha láttunk már működő tűzhányót élőben, hallottuk a hangját és láttuk a lassan hömpölygő olvadt kőzetet is. A forró vízben aztán lassan megjelenik az élet első csírái. Először baktériumok, trutymók, majd mohák, zuzmók, a nautilus-csiga és a tőrfarkú rák, ezek nyilván tényleg azok, mert ezek a mai napig élnek a tengerekben. Fák, égbe törő mammutfenyők, melyek fölött egy pteranodon száll el! Ember, az már régen kihalt! Szóval, bejön a CGI. Egy dokumentumfilmben. Itt feladtam. (Nyilván CGI volt már korábban is a sok űrbéli tájkép, meg a sejtosztódások, a trutymópacák, de ott még nem tűnt fel ennyire a képmanipuláció hazugsága.)

Nem mintha nem lenne elképzelhető egy ismeretterjesztő dokumentumfilmben, illusztrációként egy számítógép által generált őslény, de itt szó sincs ismeretterjesztésről, szó sincs tudományról, csak valami lila, összefüggéstelen, fellengzős hablatyolásról… ami aztán ettől kezdve -ekkor a film közepén járunk- óriási bakugrásokkal szökell végig a földi élet evolúcióján, néhány hindu ünnepről, illetve zsidó esküvőről bevágott jelenet közbeiktatásával, kihagyva fontos fordulópontokat, eljutva… Hova is? Nem tudni.

Túl hosszú lett ez, nem érdemel ennyit ez a film. Elég lett volna talán annyit írni, hogy sok paca, valamint az ősembereknek nincsenek nemi szerveik. Rendkívül rossz mozi. 3/10 (csak ezért a néhány képért)

Igen nehéz izgalmas filmet készíteni írókról, és általában, a szellem embereiről, hiszen néhány közismert példától eltekintve, ezek általában “unalmas” életet élnek. Görnyednek a papír vagy írógép felett, vagy ha nem, elgondolkozva pipázgatnak a teraszon. Ritkán történik velük olyasmi, ami van annyira látványos, hogy filmre kívánkozzon, hiszen önmagában egy töprengő, vagy gondolatait bodor szivarfüstbe burkoló ember nem igazán szórakoztató látvány. A gondolatai nyilván érdekesebbek, de a mozifilm nem az a formátum, amely ezek megjelenítésére leginkább alkalmas.

A német Maria Schrader a híres német-osztrák író, Stefan Zweig életének 1936-tól haláláig, 1942. február 22-ig terjedő időszakaszából villant fel néhány fontos jelenetet Stefan Zweig: Búcsú Európától című életrajzi filmjében – ami ugyancsak nem nevezhető akciódús alkotásnak. Viszont az a morális dilemma, amiről a film valójában szól, mégis igen izgalmas, sőt valóságos és húsba markoló. Arról van szó ugyanis, hogy milyen lelki tusát élhet meg egy hazáját elhagyni kényszerülő gondolkodó, méghozzá igazán nagy formátumú egyéniség saját hazájának sorsát, saját nyelvének, kultúrájának jövőjét féltve… Egyszerű ugyanis cinikusan kijelenteni, hogy el lehet innen menni, ha nem tetszik az adott rendszer. Még egyszerűbb azt kiabálni, hogy takarodjatok innen, mert ez az ország a miénk, nem a tiétek! Nagyon nem egyszerű viszont ezt megélni.

Nem egyszerű ma sem, de nagyon nem volt egyszerű a második világháború előestéjén, zsidóként, sőt mit több, világhírű zsidó származású íróként. Zweig igen nemesen, szinte főúri méltósággal vette tudomásul sorsát, és vállalta fel a dél-amerikai száműzetést, ami a gazdag, nagypolgári kereskedőcsaládból származó írónak látszólag és a kor körülményeinek megfelelően egy éveken át tartó, folyamatos fogadássorozat volt a “földi paradicsomban”, melyeken helyi méltóságokkal, valamint pálya- és sorstársakkal kellett találkozgatni, decens szalonokban felolvasásokat tartani és ismerkedni a brazil élet lusta, de kedélyes nyugalmával. Idilli állapotnak mondanánk ezt, főleg a világháború ma már ismert borzalmaival összevetve és főleg egy zsidó ember számára – Zweig lelkiismerete és mély felelősségtudata azonban az évek során egyre mélyebb kétségbeesésbe dönti az írót, s egyre fokozódó aggodalma saját kultúrájának, és saját, szeretett Európájának sorsát illetően végül -közismert módon- fiatal második feleségével közösen elkövetett öngyilkosságát eredményezte.

Schrader, valamint az író személyét mély intellektussal megszemélyesítő, kitűnő Josef Hader olvasatában Zweig egy valóban nagy formátumú, a világ, valamint saját kultúrájának sorsa iránt felelősséggel viseltető ember, aki elveiben szilárd, azonban mindig van ideje, energiája az élet ebből a szempont apró-cseprőnek tűnő, jelentéktelen dolgai iránt is. A néhány fejezetben, valamint egy drámai epilógusban elmesélt “életrajzi képeslap”, amellett, hogy plasztikus portréját adja egy komoly, nagy embernek, képes érzékeltetni azt a lelki tusát is, amelyen átmegy a filmben ábrázolt időszakban. Bár szinte végigbeszélik a filmet, tulajdonképpen különösebb akció nélkül (Zweig először Buenos Airesben a Nemzetközi Írószövetség konferenciáján, majd Brazíliában, azután New Yorkban, majd ismét Brazíliában van), az egzotikus környezet és a benne lakó emberek valóban természetes bája, de főként a Zweig logikus és mélyen etikus gondolatmenetének megértetése és megértése -egy érdeklődő, elmélkedésre hajlandó  és irodalomkedvelő néző számára- mégis érdekfeszítő élmény. Beleélhetjük magunkat általa az emigráció mindennapi “kényelmébe”, de talán megérthetjük általa egy picit a mi Máraink sokak számára érthetetlen tettét is. Zweig is egy európai volt a fehérek között és ezt e filmből is érezni fogjuk. 8/10 (Fotók: Mozinet)