asanisimasa

Úgy tűnik, egyelőre lecsengett a menekült-téma, milliárdok a zsebben, a politikai haszon aprópénzre váltva és okosan befektetve, az a néhány szerencsétlen migráns pedig, aki még mindig errefelé venné az irányt, nyilván örül, ha túléli a recsegős mínuszokban gazdag magyar telet, az Isten szabad ege alatt. Ennyit jelent a magyar kormánynak a migrációs válság, amely természetesen nem szánt meg és nem is orvosolható azokkal az eszközökkel, melyekkel orvosolni kívánják a különböző országok kormányzatai. A probléma gyökere ugyanis sokkal mélyebben van, mint azt plakátkampányokban és idomított szóvivők cinikus kiszólásain keresztül ábrázolni lehet: nincs általánosan érvényes forgatókönyv arra, hogy ki, milyen okból, milyen módon és milyen indíttatásból kényszerül elhagyni otthonát, családját és szülőföldjét.

A mozambiki Wilson például azért menekült el hazájából, mert azt törzsi eredetű polgárháború dúlta fel. Felesége meghalt, lányai eltűntek, őt magát meglőtték, tehát érthető, hogy el kellett jönnie onnan, ahol az éppen hatalmon lévők azzal szórakoznak, hogy “fogadást kötnek arra, hogy az első velük szembejövő állapotos nő hasából kivágott gyerek lány lesz, avagy fiú”. A már őszülő halántékú Wilsont Magyarországra vetette sorsa, de neki megtetszett itt és minden vágya, hogy magyar állampolgár legyen. Mindent megtesz ennek érdekében, megbecsült biztonsági őre egy nagy áruházlánc egyik boltjának, becsületes, szeretetreméltó, kedves pofa, azonban az állampolgársági vizsga sehogyan sem sikerül neki. Főnöke egy ismerősét, a Wilsonnal egykorú Marit, egy magyar-történelemszakos tanárt ajánlja segítségképpen, hogy majd ő jól felkészíti a vizsgára – azonban a felkészülés olyan “jól” sikerül, hogy egymásba szerelmesednek.

Az iráni Shirin szerelembe esett odahaza és házasságon kívül lett terhes, ami a szigorú iszlám államban nagyon komoly bűn, akár még halálra is ítélhetik miatta. Nem kérdés, hogy neki is menekülnie kellett, s a bicskei gyűjtőtábor lett neki is az otthona ideiglenesen, amíg a kilátástalan körülmények miatt meg nem szökik onnan. Egy felületes lágerbéli ismeretségnek köszönhetően a legális munkájából legálisan lakást bérlő Wilsonnál keres menedéket, aki -természetesen mélyen átérezve a menekültek lehetőségeit- befogadja őt, sőt még segédkezik is Shirin gyermekének megszületésében. Mari és Wilson közben összeköltöznek, de Mari nehezen fogadja el Wilson lakótársait. Nagyjából ennyi Vranik Roland (a szép sikereket arató Fekete kefe és Adás utáni) harmadik játékfilmjének, Az állampolgárnak konfliktusa, mely akár egy valóságos történet is lehetne. Nem az, fiktív karakterek szerepelnek egy fiktív történetben, de történhetne ez a történet a valóságban is, hiszen minden elemében, sőt a(z igen sötét, keserű) végkifejletében is hiteles és igaz.

Ez pontosan az a kőkemény, embertelen valóság, ami a kormányzati plakátok mögött terjeng, mint a dögvész. És tulajdonképpen még arra sincs szüksége Vranikéknak, hogy úgymond elővegyék a rasszizmus-, illetve az idegengyűlöletkártyát: jelen van persze ez is, hiszen szervült része ez is a mai (és sajnos mindenkori) magyar valóságnak, a sokat emlegetett magyaros vendégszeretet csak a dagadt pénztárcák irányában érvényes. Egy suttyomban odavetett, gyomorszagú niggerezés, néhány súlyos pillantás – ennyi van ebből a filmben. Ami azonban még tán ennél is undorítóbb, az a magyar (de gondolom, különböző mértékben ugyan, de minden más, európai “nemzetállamban” intézményesített) bürokrácia, az az embertelen, mindenféle empátiától megfosztott ügyintézés, amit egy menekültstátuszért, illetve a magyar állampolgárságért folyamodni kényszerülő szegény bevándorló elszenvedni kénytelen. A Vranik és írótársa, Szabó Iván által ügyesen és pontosan -ráadásul igen kedves humorral- megírt történet részletgazdagon adagolja elénk mindezt… és kurvára nem jó érzés egy ilyen rendszer haszonélvezőjének lenni. A forró, még mindig akut és aktuális menekült-témát dicséretes korrektséggel tálalják elénk, magyar filmben szinte példátlanul frissen.

Mindeközben nincs “menekültsimogatás” sem, de valószínűleg a manipuláció bármiféle formáját levetné magáról a két kulcsszerepet példásan alakító amatőr színész, Dr. Cake-Baly Marcelo (Wilson), illetve Arghavan Shekari (Shirin) természetes önazonossága. A tekintetek, az ösztönös gesztusok nem hazudnak. Kitűnő körítés köréjük a magyar karaktereket alakító hivatásos (de legalábbis komoly színészi rutinnal rendelkező) szereplők szintén bravúros teljesítménye. Kiemelendő közülük az igen nagy érzelmi amplitúdót megjelenítő Máhr Ágnesé (Mari), az ezúttal igen vicces Znamenák Istváné (Wilson magyar haverja, a hentes), az alapvetően jó szándékú és gondoskodó, de a jellemző előítéletektől messze nem mentes boltvezetőnőt alakító Szalontay Tündéé, illetve a már szinte kafkaian abszurd állampolgári vizsga bizottsági elnökeként Terhes Sándor. Jó, hogy elkészült ez a film. 8/10

Ez a film látható volt már az idei Verzió dokumentumfilm-fesztiválon, elsősorban a téma iránt érdeklődő, szociális szakmabeliek számára, miközben szereplőit bárki láthatta, akik Budapest Belvárosában, illetve a 4-6-os villamos vonalán mozogtak az elmúlt négy évben. Ennyi időt szentelt ugyanis Horváth Balázs rendező és Botos Tamás operatőr annak a néhány intravénás drogot használó fiatalnak, akiknek életét bemutatják a Dizájneren című dokumentumfilmjükben. A Cirkofilm most angol feliratozással, vélhetően a téma iránt nemzetközileg is megnyilvánuló érdeklődésre számot tartva tűzi műsorra ezt a felkavaró történetet.

Azt hiszem, súlyosan drogfüggő emberek életébe ilyen közelről, ilyen intim pillanatokban kamera még sohasem férkőzött be. Láthattunk már drogost belőni magát, akár a lehető legképtelenebb anatómiai testtájékokon is, de hogy bárki ilyen szenvtelenül, ilyen kíméletlenül, ilyen brutális naturalizmussal ábrázolta volna egy kábítószeres életének zakatoló monotonitását, kietlen együgyűségét, az példa nélküli és egyben rendkívül tanulságos mindenki számára. A film középpontjában Geri áll, aki -mint a filmben szereplő szinte összes hozzá hasonló srác- többéves heroinhasználat után állt rá, valamikor 2010 táján az ún. dizájnerdrogok (kati, zene, funky, mdpv, stb.) használatára, melyek egyrészt lényegesen olcsóbban beszerezhetők, mint a heroin, másrészt folyamatosan változó, bizonytalan kémiai összetételük folytán igazán be sem tiltott/be sem tiltható anyagok ezek. Amint sikerül a rendőrség laboratóriumaiban meghatározni egy, az utcán terjedő új szer kémiai összetételét, a gyártók rögtön változtatnak az alapképleten egy kötést, és új néven adják már az új szert – amiről igazából senki sem tudja, micsoda. Maguk a felhasználók is csak találgatják, mi az, amit szúrnak és különféle mendemondák terjednek róla: egyikük szerint például bizonyos növényvédőszer kémiai variánsát lövik be a vénájukba, akár naponta többször, amely eredetileg arra szolgál, hogy kártevő bogarakat égessen szét, kvázi belülről.

Jellemző módon, az illető röhögve meséli el ezt a történetet – és ez a film legsúlyosabb tanulsága. A heroinnál is nagyobb és pusztítóbb flash-élményt jelentő dizájnerdrogok használata ezen a szinten, a droghasználat ilyen stádiumában már súlyos, életveszélyes betegség, a használók pedig teljesen tisztában vannak azzal, hogy mit csinálnak, de semmit nem tehetnek ellene. Már régen nem arról van szó, hogy ők választanak, itt már régen az anyag választ és az anyag uralkodik. Geri egy alkalommal pisztolyt kért apjától ajándékba, hogy főbe lőhesse magát, ezt érezte élete egyetlen megoldásának. Később, a film végén azért eljut a rehabra, de érzi, hogy rajta már az sem segít. Megpróbálja, mert tudja, hogy meg kell próbálnia, de hinni már régen nem hisz benne. Számára Isten már régen kisebb, mint az anyag.

Látjuk, hogy film által bemutatott srácok egyáltalán nem retardáltak. Még súlyosan betépve is képesek érzékenyen, plasztikusan kifejezni magukat, hátborzongatóan reálisan látják a világot maguk körül, s benne saját magukat is, pontosan el tudják mesélni, hogyan jutottak idáig, és sejteni lehet mondandójukból, hogy melyek lehetnek azok az okok, amik idáig vezettek egy életet. A dizájnereken függő srácok története minden ex catedra okoskodástól mentesen, önmagában is elrettentő hatású. Ilyen beható közelségben még tényleg nem láthattunk masszív drogosokat, élesben, belövésben. Hosszasan nézzük, amint egyikük hosszan, hétrét görnyedve keres szénné szúrt karján még használható vénát, ahogyan a drogéhségtől remegő kézzel félreszúrja a tűt, ahogy csöpög a vére, amit aztán már kábán maszatol széjjel magán… Sokkolnak a képek. Gellérthegy, Margitsziget, Jászai Mari-tér, a Duna rakpartja. Ez van, s itt van, előttünk. (Komolyan kíváncsi vagyok, hogy technikailag hogyan érték el az alkotók, hogy ilyen közel tudtak kerülni a film szereplőihez, hogy azok ennyire hagyták magukat lefilmezni… De az is lehet, hogy az élet eme stádiumában már ez a szemérmetlen kitárulkozás is mindegy.) 10/10

Egy normális világban tényleg nagyjából erről kellene szólnia a manapság lecsengőnek tűnő menekültválságnak, mint amennyi ebből az Üdvözöljük Norvégiában! című filmből is kitűnik. Ugyanis az teljesen természetes, hogy valamennyire tartunk az ismeretlentől, de természetes az is, hogy az élet nem habos torta és bizony igen keveseknek adatik meg az élethosszig tartó, akadálymentes életvitel. Viszont éppen azért vagyunk a földi élővilág -papíron- legértelmesebb faja, hogy az akadályokon felülemelkedve leküzdjük azokat, hogy tovább élhessünk.

A nálunk elsősorban a 2009-es Titanic Filmfesztivál Hullámtörők-díjával jutalmazott, jeges vodkában úszó Észak című bemutatkozó filmjéről ismert, norvég Rune Denstad Langlo ezúttal a menekültválságot veszi górcső alá épülő életművének harmadik mozijában, amely nemcsak nálunk okozott óriási galibát, hanem a messzi északon is, a gazdag, jóllakott Északon is. Persze, ott nem úgy kezelik a problémákat, ahogyan nálunk, hűbelebalázs módjára, cirkusszal és tömeghisztériával – talán, ha Langlo kicsit sietett volna ezzel a filmmel, akkor kötelező jelleggel le is lehetett volna vetíteni a magyar lakosságnak, megelőlegezendő a minapi hosszas, megalázó, embertelen és mindenkinek kínos cécót, amit a politika kreált ebből a tragédiából. Az Üdvözöljük Norvégiában! ugyanis olyan jóleső, paraszti éleslátással fogja meg a témát két marokkal, hogy az bizony pontosan meg van ragadva, ott, ahol azt a legbiztosabban lehet tartani. Szó sincs “migránssimogatásról”, de vérnősző rasszizmusról sem: emberekről látunk egy helyes kis történetet, akik élni szeretnének, ha lehet, békében.

A történet főszereplője, Primus (Anders Baasmo Christiansen) valahol az isten háta mögött, de még Lappföldtől innen él feleségével és tinédzser lányával. Olyan, mint egy teljesen átlagos vidéki magyar: a menekültekről azt gondolja, hogy sárkunyhókból, a dzsuvás Afrikából jönnek ide hozzá, a csodás, jeges Norvégiába, hogy csak a bajt keverjék. Ismerjük a figurát. Viszont, ahogy Primus megneszeli, hogy a norvég állam fejkvótát fizet a legális menekültek után, rögtön nekiáll egy korábbi, becsődölt vállalkozásából rajta maradt üres épületekből menekültszállást teremteni. Szó sincs luxuslakosztályokról, valamelyik szobán még ajtó sincs, az áramellátás akadozik az épületben penészszag terjeng. Jó ez, a sárkunyhónál ez is jobb! – gondolja Primus. Rövidesen meg is érezik az általa felvállalt 50 fős, sok vallású és ugyanennyi nemzetiségű menekültkülönítmény, és a férfi csak ekkor döbben rá, mit vállalt magára. A nyelvi nehézségek csak hagyján, de a menekültek, akik valójában a norvég hatóságok számára is csupán felesleges koloncnak bizonyulnak, maguk sem tudják, mit keresnek a hóval borított, fagyos tájon. Mivel foglalkoznak itt az emberek?

A különböző kultúrák ütköztetése mindig is kiválóan kiaknázható lehetőség egy jó komédiához, ez a szituáció pedig különösen az, tekintve a menekülttéma “forró” jellegét. A kihűlőben lévő házasságában tipródó Primus jó alany ehhez, hiszen semmi más dolga nincs, mint reflektálni az előtte tornyosuló problémahalmazra. Meg is küzd becsülettel, elsősorban a saját előítéleteivel, másodsorban -némi segítséggel- olyan problémákkal, mint a siita-szunnita vallási ellentét, a leginkább csak a labdarúgás iránt érdeklődő menekültek “oktatása”, vagy éppen a saját, elfuserált élete. Langlo okos humorral, de a probléma összetett voltára, és a benne rejlő, mély emberi drámákra is tekintettel meséli el ezt a kis történetet, mely a rendelkezésére álló másfél órában is lényegesen több empátiát, humánumot, igazságosságot és lényeglátást közöl, mint mondjuk a magyar kormány ijesztően drága és bosszantóan felesleges menekültellenes politikai kampánya. Picit ugyan késik a film, de remélem, azért még nem késett el. 8/10

Nos, nem kertelek, már csak azért sem, mert a francia-kanadai művészfilmes sztár Xavier Dolan sem kertel, legújabb, mindössze 97 percnyi ömlengésében filmjében: ez a mozi kizárólag azoknak való, akik valamilyen okból kifejezett érzéki vágyakat éreznek Vincent Cassell, Léa Seydoux, Marion Cotillard, vagy éppen Gaspard Ulliel iránt. A szinte kizárólag arcközelikből és -szuperközelikből építkező film (az operatőr André Turpin heroikus munkáját tudom csak dicsérni egyedül ebben a produkcióban) tobzódik ugyanis az említett sztárok arcának makrófelvételeiben, szinte kanyontúrán vehetünk részt a fülek kacskaringós vájataiban, szánkázhatunk Marion Cotillard nyakán, szlalomozhatunk a bőrön hajladozó kis pihék, illetve Cassell és Ulliel esetében a borosták között. Szinte zavarba ejtően sokat látunk szemeket, rettenetet, mély szomorúságot, dühöt, vagy csak zavarodottságot bennük. Sok könnybelábadó szemet. Szinte nincs is totálkép a filmben, talán egy-két szekond – csak közelik, közelire közeli.

Ez az amúgy konzekvensen végigvitt vizuális koncepció ugyan hatásos egy darabig, főleg, hogy szép, de legalábbis érdekes arcokat látunk, kitűnő színészek arcait, de egy idő után mégis menthetetlenül fúl az unalomba a film – főleg, hogy a cselekmény szintjén alig történik valami. A sok premier plánból összerakott képi dramaturgia ráadásul rendkívül nyomasztó, klausztrofóbiás hatással is bír, ugyanis senki nem bír huzamosabb időt tölteni bármily szimpatikus, de mégiscsak idegen személy intim közelségben.

Tizenkét év távollét után érkezik haza családjához a fiú (Gaspard Ulliel), akiről rögtön kiderül, hogy drámákat ír és meleg. Várja őt a családja, a mama (Nathalie Baye) süt-főz, a hugi (Léa Seydoux) izgalmában jól beszív, a tahó bátyus (Vincent Cassell) pedig pont olyan faszkalap, mint amilyen faszkalap rokon minden normális családban van. A bátyus kissé zavarodott felesége (Marion Cotillard) meg nem tudja, mi van. Mi, nézők viszont már ekkor tudjuk, hogy mi lesz, ugyanis a szituáció kézenfekvő: Louis, a fiú valami fontosat jött bejelenteni. Mivel tudjuk, hogy meleg, tudjuk, hogy drámaíró, csakis két dolog jöhet szóba, vagy megházasodik, de akkor hol a boldog ara, vagy pedig halálos beteg…

Nos, a végére nagyon költőien, vagy ha akarom, rettenetesen giccses, közhelyes fordulattal kiderül, mi van szegény Louissal, de nem fogunk meglepődni. Hiszen már a film címe is Ez csak a világ vége. Nem történik az égadta világon semmi, mindenki összeveszik mindenkivel, hugi szív, bratyó ordít, sógornő néz, Louis is néz és szomorú.

Én is szomorú vagyok, hogy miért kellett ezt a néhány szimpatikus, tehetséges színészt kitenni ennek a mérhetetlenül világfájdalmas ömlengésnek. Dolan filmje Cannesban elnyerte ugyan a Zsűri nagydíját és az Arany Pálmára is felterjesztették, de ezt tudjuk be a franciák kötelező önfényezésének, hogy egy olyan filmet, amelyben legjobb színészeik játszanak, azt valahogyan díjazni kell, valamint tudjuk be a fesztivál közismerten mély sznobizmusának. Ez valójában egy igen túlértékelt film, blöff, sőt giccs. Méghozzá a legrosszabb fajtából, abból, ami művészetnek álcázza magát. 2/10

Saját közvetlen felmenőivel megesett történetet mesél el a román származású, ám 1990 óta Németországban élő Anca Miruna Lazarescu első nagyjátékfilmjében, és éppen ez a személyes hang teszi kétségbevonhatatlanul hitelessé a benne elmesélt érzéseket, emberi viszonyokat, indulatokat, félelmeket, sőt rettegéseket, melyeket a mai tizen-, huszon-, harmincas generációk már nem igazán érthetnek meg, mert nem élték át. Mi, picit idősebbek viszont -vélhetően- sokszor, de legalábbis többször, mint az kellemes. A nosztalgiafaktor és a(z ideológiai megkülönböztetés nélküli) diktatúrák séróból való elutasítása így bennünk egyszerre jelentkezik az Utazás apánkkal című német-román-magyar-svéd filmet nézve, melyet viszont a ma antidemokratikus és diktatúrapárti (hogy ne mondjam, oroszbarát) lózungokat hangoztató fiatalabbaknak igencsak muszáj lenne megnézni, ha már nekünk nem hisznek –  higgyenek a szemüknek, mert minden így volt, ahogyan ebben a filmben elmesélődik.

Az 1968 nyarán játszódó történet főhőse Mihai (Alexandru Margineanu), a fiatal orvos, aki fülét-farkát behúzva, engedelmesen próbál megfelelni Ceausescu egyre paranoidabbá váló rendszerének, miközben gimnazista öccse, Emil (Răzvan Enciu) a szovjet iga alól éppen kibújni akaró csehszlovák Dubceket és a forradalmi cseh népet élteti egy hevenyészett falfirkán, komoly veszélybe sodorva ezzel saját magát, bátyját, valamint halálosan beteg édesapjukat. Mihai azonban, bizonyos szolgálatokat téve a Szekuritáténak, mégis el tudja intézni, hogy kaphassanak útlevelet az NDK-ba (!), ahol apjukra életmentő műtét vár. Közben Prágába bevonulnak a Szovjetunió (és a többi “baráti” ország) tankjai, miáltal rendkívüli állapotot vezetnek be a szomszédos NDK-ban is. Ekkor azonban Ceausescu, meglepő retorikai huszárvágással, elítélően nyilatkozik a szovjet, magyar és a többi baráti ország katonai beavatkozásáról, ezért az NDK-ban tartózkodó románoknak haza kell térniük. Abszurd módon azonban a hazatérés biztonsági okokból csak NSZK-n és Ausztrián keresztül oldható meg… A román turisták, akik eddig legfeljebb csak álmodhattak a mesés, szabad Nyugatról, most akadálytalanul gördülhettek át a fegyverrel és szögesdróterdővel védett határon.

A Lazarescu által folyékonyan, tulajdonképpen szórakoztató, epikus stílusban elmesélt történetben egyszerre két kommunista diktatúra ügymenetébe is betekintést nyerhetünk. Bár ideológiailag egy gyökerű, mentalitásában, temperamentumában, eszközeiben különbözik egymástól a román Szekuritáté és a keletnémet Stasi: mindkettőhöz lesz szerencséje Mihai kis családjának, azonban az egyén szabadságára, lelki szuverenitására egyformán elsorvasztó erővel hatnak. Felfogni nem tudom, hogyan táplálhatnak ma, az állítólagos rendszerváltás után 27 évvel magukat normálisnak tartó emberek szimpátiát olyan rendszerek iránt, melyek emberi sorsokkal, életekkel úgy dobálóznak, mint kártyalapokkal egy részeg kártyapartin. Mihaiék elsősorban intelligenciájuknak, romániai sváb származásukból adódó német nyelvtudásuknak, valamint szerencséjüknek köszönhetően, a lehető legalkalmatlanabb időpontban, váratlanul eljutnak a szabad világba – ahol azonban majdhogynem ugyanaz várja őket, amit szerencsésen elhagyni hittek. Egy gazdag grófi családból származó lány (Ulrike – Susanne Bormann) veszi őket szárnyai alá, aki viszont egy olyan kommunában él, ahol a kommunista eszmék iránt romantikusan lelkesedő nyugatnémet egyetemisták akarják megmondani a tutit a három, valódi kommunizmusból menekülőnek. Persze, messze nem mindegy, hogy valaki ’68-ban marxista és leninista Münchenben, vagy a ’68-as Prágában tüntet a bigott, sztálinista kommunizmus ellen. Igen tanulságos, ahogyan ez az ideológiai bibi megjelenik a történetben, főleg, ha tudni véljük, ma mekkora zűrzavar terjeng az emberek fejében a különféle világnézetek, filozófiák és ideológiák tekintetében (vö: a liberális, vagy demokrata, mint szitokszó…).

Sajnos azonban egyetlen huszadik századi kelet-európai történet sem lehet igazán hiteles úgy, ha felhőtlenül boldog a vége – itt is csak annyira lesz az, mint ahogyan mi itt mindannyian túléltük. Túléltük, tragédiákkal, komoly veszteségekkel és sok-sok küszködéssel. Ez a film szeretetteljes, személyes családi történet egyrészről, másrészt viszont ijesztően érzékletes időutazás egy olyan korba, melyről sokan nem is tudják, vagy nem akarják tudni, milyen jó, hogy már nincs. Az a gyomorszorító érzés, amit az ember érez egy sima határátlépésnél, pedig semmi törvénybe ütköző dolgot nem csinál, pusztán csak kirándulni szeretne egy másik országba; az a semmivel össze nem hasonlítható idegesség, amikor egy idegen (vagy éppen ismerős hazai!) egyenruhába öltözött rendőr, katona, vagy határőr pattogó (idegen vagy hazai) nyelven követel valamit, ami lehet az útlevél, de akármi más is. A csengőfrász, mint olyan. A ház előtt parkoló nagy, fekete autó. Amikor olyan embereknek kell kisebb-nagyobb szívességet tenni, akiknek alapvető dolga lenne az, hogy az így megkent intézkedést ingyen és bérmentve elvégezze, hogy alapvető dolgokat egyáltalán megkaphass, megvehess, hogy baksist kell adni mindenért, az elviselhetetlen.

Hogy most is ez van? Erről nem ez a film tehet. Ez egy jó film. 8/10

Minden bizonnyal az idei év egyik legkeményebb, legélesebb filmje kerül a mozikba, amikor bemutatják az orosz Kirill Szerebrenyikov alkotását, a Mártírokat. A keménység, illetve élesség természetesen nem fizikai értelemben értendő, elsősorban az általa közvetített gondolati muníció az, amely magasan az átlag fölé helyezi ezt a történetet. A német Marius von Mayenburg hasonló című színdarabját (játsszák nálunk is a Katona Kamrájában) írta át a moszkvai Gogol Intézet tekintélyes, olykor a film műfajába is kiránduló (lásd pl.: Az áldozatkaszkadőr) színházi rendezője oroszra, hogy aztán általa talán jobban megértsük azt, hogy most mi van.

Persze, az eredeti német dráma is teljesen világos, csak talán Szerebrenyikov átirata jobban kiemeli annak transzcendentalizmusát, egyben “röghöz köti”, aktualizálja is azt – míg a német eredeti talán inkább megmaradt az adott problematika tézis-antitézis elemzésének szintjén. De mi is ez, amit olyan pontosan meg tudott fogni az orosz mester? Egy gimnazista fiú, Veniamin, kilóg az osztályból. Nem vesz részt az úszásórán, közbeszólásaival, rögtönzött kiselőadásaival rendszeresen megzavarja a tanórákat. Lázadása kezdetben természetesnek tűnik, mindent elutasító és megkérdőjelező magatartása egy tipikus tinédzser reakcióinak tűnik. Így kezelik őt a tanárok is. Veniamin azonban a külvilág hatásaira benne felvetődő kérdésre a Bibliában keresi -és találja- a választ, aminek következménye az lesz, hogy rövidesen kizárólag bibliai idézetek formájában kommunikál az értetlen, vallásosságát legfeljebb külsőségekben gyakorló, de inkább profán külvilággal. Minden személyes kapcsolata konfliktussá fajul, kezdve az őt egyedül nevelő, egyre jobban kétségbeeső anyjával, osztálytársaival, tanáraival, közben Veniamin figurája egyre nagyobb hatalommal kezd bírni. Félelemmel vegyes tisztelettel nézik őt társai, dogmatikus dörgedelmi lassan az egész környezetét, az iskolájára és a tanári karra is hatással lesz. Mindössze Elena, a tudomány tényeihez görcsösen ragaszkodó, fiatal biológiatanárnő áll neki ellen, és -minden meggyőződése ellenére- saját fegyverével, a Biblia tanításival próbálja leszerelni a fiút.

Szerebrenyikov rendezése, amit Moszkvában, saját színházában is megrendezett, tökéletes precizitással, szinte lépésről lépésre mutatja be azt az amúgy hosszas és bonyolult társadalmi folyamatot, amely odáig vezetett, hogy ma Oroszországban, de a világ sok részén dominánssá tette az ortodox vallásosságon alapuló, tudományellenes, radikálisan fundamentalista, antidemokratikus és fejlődést, a liberalizmust mereven elutasító, szélsőséges politikai rendszereket. Itt a pravoszláv hitből kinövő, az orosz kultúrában amúgy rendszeresen megjelenő (ismert példa Raszputyin figurája), alulról jövő, megfellebbezhetetlen szent őrült figurája jelenik meg, de a helyi specialitásoktól megfosztva, Veniamin karaktere bárhol a világon “megállja” a helyét, az ISIS fanatikus terroristáitól a Donald Trumpot hevesen támogató, bigott amerikai keresztényekig. Közhely, de ezt maga Szerebrenyikov is elmondja egy interjúban, hogy az orosz népléleknek mindig szüksége van egy nagyhatalmú vezetőre, akit gondolkodás nélkül követhetnek. Régen ilyen volt a cár atyuska, aztán ilyen volt Sztálin, most ilyen Putyin, akinek képe természetesen kint lóg a gimnázium igazgatói irodájának falán. Az oroszok nem akarnak dönteni bonyolult, létük értelmét érintő kérdésekben, hogy mi a jó és mi a rossz, azt rábízzák inkább az egyházra (vagy a kommunista pártra, de ez a verzió most lejátszott egy időre). Egyrészt ellenállhatatlanul nevetséges, másrészt viszont ugyanennyire ijesztő is az, ahogyan e film folyamán látjuk, ahogyan Veniamin környezete behódol az agresszíven, autoriter módon diktált dogmáknak. Veniamin simán eléri, hogy az iskolai úszásoktatáson betiltsák a bikinit, s a film elején még hajadonfőtt fejjel mászkáló, felnőtt nők a végén már szorosan kötött kendőben láthatók. Eközben a tudomány, a józan ész igazát megveszekedetten bizonygató biológiatanárnő helyzete egyre inkább reménytelenné válik, Veniamin sátánnak kiáltja ki, lezsidózza, sőt még…

Számomra Szerebrenyikov zsenialitása ezen a ponton nyilvánul meg legfényesebben, ugyanis semmi nem történne, ha Elenából, a biológiatanárnőből mártírt faragna. Győz a dogmatikus despota felett a józan ész, éljen, éljen. Azonban nem ez történik, miközben egyre látványosabban látjuk Veniamin figurájának félelmetességét, ahogyan mentális hatalma alá gyűri egész környezetét, Elene magányos ellenhadjárata tragikomikus gesztusba merevedik. Vakarjuk fülünk tövét, hogy oké, rendben van, de hol az igazság akkor? Hát, éppen itt, előttünk – ettől nagyszerű film a Mártírok, ugyanis nincs győztese. Megmutatja a dolgok mögött rejtőző igazságot, annak többféle oldalát, de nem ítélkezik, azt a nézőre hagyja. (S ezzel nyilvánvalóan el is veszti az önálló döntésre képtelen nézők garmadáját. 🙂 ) Szerebrenyikov buddhistának vallja magát, azzal a kitétellel, hogy a buddhizmus nem vallás, hanem az emberekhez és a világhoz való viszony, egyfajta mentális állapot. Világnézet, ha úgy tetszik. S miképpen egy vallás leegyszerűsített válaszokkal, dogmákkal operál, ahogyan e történetben Veniamin (és Elena is) teszi, addig Szerebrenyikov, a művész gondolkodik felette, kérdéseket tesz fel, legfeljebb demonstrál, mint ez alkalommal is teszi.

Orosz filmről lévén szó, mely ráadásul igen erős színházi attitűddel készült, színházból érkező rendezővel, nem meglepetés, hogy egészen elképesztő, brutálisan erős színészi teljesítményeket látunk a filmben. Persze, szinte felfoghatatlan az a minőségű képzés, ahogyan ott képzik a színészeket, én többször láttam Viktor Rizsakov, egy másik jelentős orosz színházi guru különböző évfolyamú tanítványait játszani – hát, ha azt mondom, hogy MINDENT tudnak huszonéves korukra, akkor semmit nem mondtam el arról a hihetetlenül mélyen intellektuális, de ezzel együtt mégis érzelmes, de fizikailag is virtuóz színjátszásról, amire azok a nyílt tekintetű orosz lányok és fiúk képesek. Itt is hasonló teljesítményeket látunk, a Veniamint hátborzongatóan alakító Piotr Skvortsovtól az Elenát szinte Jean D’Arc-i hőssé emelő Viktoriya Isakováig, beleértve a tanári kar és Veniamin osztálytársaiig mindenkit. Hasonlóan a minapi Leviathánhoz, ez is egy rendkívül erős orosz film, amire egész egyszerűen muszáj odafigyelni. 10/10

Mintha Thelma és Louise autója száguldana a kanyarokban meg-megcsúszva a píneákkal övezett országúton, miközben a háttérben Toszkána napsütötte dombjai hullámoznak vészjóslóan. Vagy mintha a Száll a kakukk fészkére női parafrázisát látnánk, nem kis csavarral, telistele életörömmel… Vagy mintha az idegösszeomlás szélén lévő asszonyokat bezárná valaki a valóban őrült nők ketrecébe… Egyszóval, zavarba ejtő alkotás Paolo Virzié, s mi tagadás, engem is mellbe vert az a cseppet sem visszafogott lendület, amivel Valeria Bruni Tedeschi nyitja az első (pontosabban a második) jelenetet. Az pergő nyelvű olasz temperamentum, amit olasz földön tátott szájjal és fülig érő vigyorral oly szívesen hallgatunk egy piazza kávézójának teraszán, a filmvásznon mindig kissé ijesztően hat. De csak addig, míg fel nem vesszük a ritmust (már, ha fel tudjuk…).

Szerencsére az Őrült boldogság jó film, és bár büszkén kipakolja szinte az összes olasz sztereotípiát magára, azért nem merül ki az üres, bár színes és hangos purparléban, a mélyben valódi drámák, valódi életsorsok is feltűnnek, méghozzá olyan határozottan, hogy Bruni Tedeschi (illetve, az általa alakított figura) be nem álló szája és a valóság alapjait sajátos logikai összefüggésben megvilágító mondandója is értelmet nyer a későbbiekben, s a nő sem idegesít többet, inkább gyámolítandó szánalmat kelt a jobb érzésű emberben.

A filmet rendező Paolo Virzi az új olasz film egyik figyelemreméltó reprezentánsa. Ugyan nem rendelkezik olyan markáns, elsőre beazonosítható formanyelvvel, mint Paolo Sorrentino, de azért Esélylesők című filmje neki is Oscar-díjra volt jelölve. E filmje is jól szerepel a fesztiválokon, gyűjti szépen a komolyabb jelöléseket is, elsősorban Bruni Tedeschi valóban lehengerlő alakítása miatt. Az általa alakított Beatrice súlyosan bipoláris, neurotikus személyiség, emellett mániákus hazudozó. Igen nehéz kiszűrni folyamatosan ömlő, rendkívüli sznobizmusról árulkodó, fennhéjázó szavaiból a valóságot, sokáig nem is tudjuk, hogy mennyi az igaz abból, amit ez a nő összehord.

A családja által jótékony célra felajánlott, egy nők számára fenntartott elmegyógyászati rehabilitációs központként működő, amúgy megkapóan bűbájos toszkán villa lakója ő, s ebbéli minőségében, valamint betegségéből is kifolyólag pokollá teszi betegtársai, valamint az ápolók, nővérek és orvosok minden percét. Amolyan királynőnek képzeli magát az elmegyógyintézetben, amelynek minden betege az ő alattvalója, minden alkalmazottja pedig az ő szolgálója. Semmivel sem elégedett, mindennel és mindenkivel kötekedik, amit a környezete rendszerint szelíd mosollyal szerel le – Beatrice valójában ártalmatlan, kissé tragikomikus figura.

Figyelmét mindössze egy új lakó, a teletetovált, magába forduló, szemmel láthatóan súlyos depresszióban szenvedő Donatella (Micaela Ramazzotti) köti le huzamosabb időn keresztül. Furmányos módon azonban a környezetével való kommunikációt a minimálisra korlátozó Donatella közelébe férkőzik és ő lesz az, aki egyedül képes lesz feltörni a lányt körbevevő, kemény mentális burkot. A film cselekménye kettejük nagyon különböző, ám mindkét esetben igen drámai történetét fűzi össze egy őrült, vad kitörési kísérlet keretében.

Beatrice és Donatella pont úgy hagyják ott saját kilátástalan életüket, ahogyan azt a cikk elején említett Thelma és Louise is teszi Ridley Scott emlékezetes filmjében, ám ők értelemszerűen máshová jutnak el általa: önmagukkal való szembesüléshez, s ezzel együtt talán a gyógyulás reményéhez is. Persze, ez a film nagyon “olasz”. Nem fukarkodik az érzelmekkel, a szenvedéllyel sem, sodró a temperamentuma. A filmbeli elmegyógyintézet is egy kifejezett paradicsom a McMurphy-t megnyomorító, Főnéni által vezetett (k)íntézethez képest, azonban az az elementáris szabadságvágy, ami Beatrice-t hajtja, az ugyanaz. Sorsukat elfogadó, betegségükbe beletörődő társaival szembeni értetlenkedése is hasonló, s hogy menyire igaza van, azt igazolja az, amit Donatellával elér. Mindemellett a film, vagyis Virzi nem áltat minket a megszokott játékkal, hogy “most akkor ki az igazi bolond, ki van a rácson belül és ki van odakint” – Beatrice és Donatella valóban gondoskodásra, ápolásra szorulnak. Viszont történetük által talán könnyebb nekünk, idekint megérteni azt, hogy hogyan válhatnak épeszű, normális emberek olyanná, hogy azon csak ott, bent lehet segíteni. 8/10

Hogy az ilyen esetekben rendszerint idézett erdélyi bácsit idézzem ez alkalommal is: Ez most itt vagy valami, vagy megy valahova! Az iráni Mani Haghighi filmjét, a Sárkány közeleg!-et ugyanis elég nehéz megfogni, bárhonnan nézem is. A legegyszerűbb lenne elintézni annyival, hogy ez egy semmihez sem hasonlító, nehezen megfejthető filmkülönlegesség – aztán aki a semmihez sem hasonlítható, nehezen megfejthető, ráadásul iráni filmkülönlegességekre gerjed, az már rohan is megnézni a filmet, a többieket meg amúgy is hiába fárasztanám egy olyan filmalkotással, amit amúgy soha nem néznének meg.

A vicc azonban az, hogy közben meg rengeteg dolog eszünkbe juthat a film nézése közben, sok mindenhez hasonlít is az amúgy igen színes iráni filmpalettán tényleg semmihez sem hasonlítható film. Leginkább talán olyan, mintha Alejandro Jodorowsky forgatott volna egy áldokumentumfilmet valami kitalált ország, kitalált sivatagában, kitalált eseményekről és kitalált merényletekről, valamint azok következményeiről. Pedig, legalábbis állítólag, e film cselekménye tényleg Iránban játszódik, illetve játszódott, méghozzá az 1965. január 22-én, egy nappal az akkori iráni miniszterelnök (Hassan Ali Mansur) elleni merénylet után kezdődik, és több idősávban, napjainkban zárul. A merényletet egy 17 éves fiatalember követte el, akit később ki is végeztek, a hatóságok azonban további három fiatalt vádoltak a merénylet előkészítésével, illetve a benne való bűnrészességgel. – Én azt hiszem, e filmben nagyjából ennyi a tényanyag.

A többi, úgymond, Haghighi képzeletének, valamint bizonyos helyi legendáknak, hiedelmeknek a szövevénye olyan tényként tálalt (vagy valóban megtörtént, tényleg tudja a fene) eseményekkel, melyben három fiatal iráni filmes gyűjt motívumokat, hangokat egy fantasztikus, űrbéli tájon, egy sivatag közepén fekvő hajóroncs körül, amelyet misztikus temető kerít körbe, akiket aztán foglyul ejt a titkosszolgálat – miközben a hajóroncs körül olykor földrengés szakít mély gödröket a homokba, ahonnan sárkányoknak kellene kibújniuk… Nem tudom. Lehet, hogy meg kéne fogadni a filmben is elhangzó tanácsot, és tényleg valami izmos dzsoját kellene elfüstölni a történet megértéséhez, mert azzal minden világos lesz. Nem én mondom, a filmben mondják!

Nekem azért, így tisztán, elég zavarosnak tűnik ez a kavalkád, bár nem tagadom, egyszer bele is aludtam a filmbe. (Okos fejjel közvetlenül a radiátor mellé ültem, ami viszont olyan jó meleget árasztott, hogy képtelen voltam nyitva tartani a szemem…) Lehet, hogy éppen így maradtam le a megoldás kulcsáról? Lehet. De nem hiszem. Mindazonáltal, tényleg érdekes egy darab ez, de tényleg nem tudom, miről szól, viszont kifejezetten izgat, hogy miről szólhat. Baromi jó képek vannak benne, önmagukban izgalmas, máskor meglepően vicces jelenetek követik egymást egy általam nem ismert logika szerint; a látotthoz képest egy egészen más dimenziókat nyit meg az alatta hallható -ám valahogyan a cselekmény szövetébe is belefonódó- etno-trance putyputty-goa zene is… 7/10