asanisimasa

Ha egy kis szerencséje lesz ennek a filmnek, akkor ugyanabba a státuszba kerülhet, mint annak idején például a Haragban a világgal, a Hidegvérrel, a Született gyilkosok, a Száguldás a semmibe című filmek ok nélkül lázadó főszereplői keverték a történetüket elmesélő alkotásokat. Különösebb oka ugyanis nincs a lázadásra Bertrand Bonello Párizst lángba borító alig felnőtt, még inkább tinédzser hőseinek sem, ugyanis legfeljebb életkorukban hasonlítanak egymásra, társadalmi státuszukban, életkörülményeikben és származásukban teljesen különböznek egymástól. Éppen olyan heterogén összetétel kis csoport ők, mint a mai francia társadalom. Mégis, ahogyan látszólag és felfoghatatlanul értelmetlen tettük egybe kovácsolja őket egy végzetes pillanat erejéig, abban benne van a fiatalság örök lázadása az őt szabadságában gátoló/gátolni vélt “felnőtt” világrend ellen, azt metszően pontosan megmutatja ez a film. Dolgozol, gyűjtöd a pénzt a nyaralásra, a nagyobb kocsira, lakásra, a gyereked tanulására, vagy csak még néhány teljesen felesleges fukszra, drága csecsebecsére, idióta hobbira vagy költséges szenvedélyre, Eközben Párizsban néhány fiatal úgy gondolja, hogy ebből elég.

Eszközeik ismertek, tele van velük a híradó, sőt mi több, erről szólnak az utóbbi évtizedek. Terrorizmus, ja. Előjel, megkülönböztető jelző, vallási megjelölés nélkül. Terrorizmus, mint a létező legradikálisabb figyelemfelhívás valamire, ami bizonyos embereknek, embercsoportoknak nem jó – és ebből a “nem jóból” elegük van. A film szereplőinek igazából semmi komoly ideologikus indíttatásuk nincs tettükre, szimplán lázadnak a fogyasztói társadalom ellen, aminek viszont ők maguk is gyermekei. Ez a történet a 2000 környékén született Y, vagy talán már Z generáció filmje (kérdés, hogy mi lesz, ha elfogy az ÁBÉCÉ?), a videoklipeken, a beavatottak számára élesen elkülönülő divattrendeken nevelkedetteké, akik már az interneten, a netes csetszobákban és más virtuális közösségi terekben szocializálódtak. Nagyjából, mint a hírhedt ISIS aktivistái, akik a hírek szerint hálózati játékkonzolokon kommunikálva szervezték például a párizsi terrortámadásokat is, amire a francia titkosszolgálat hightech szakemberei nem is gondoltak.

Filmekből, interneten fellelhető féllegális információkból tökéletesen elsajátították a titkos konspiráció minden modern módozatát, bár ad hoc csoportól szól a film, mégis úgy teszik dolgukat, mint egy profi titkosszolgálat. Mivel azonban ezúttal is tulajdonképpen ok nélkül, a felnőtté válás alapvető velejárójának tudott lázadásért lázadókat látunk a filmben, igen pontosan látjuk (mert Bonello igen pontosan megmutatja) tettük szörnyű értelmetlenségét. A film második felét kitevő, hosszas áruházi jelenet anarchikus nihiljénél érzékletesebben aligha lehet ábrázolni az értelmetlen lázadás hiábavalóságát. A végkifejlet kötelező végítélet, mert nem lehet más – különben a Z-vel tényleg vége a generációk sorának.

A bő kétórás film egészen vérfagyasztó hangulatban telik, ami már a bevezető néma félórában megteremtődik: ekkor ismerjük meg a csoport tagjait. Szimpatikus kinézetű fiatalok róják Párizs utcáit, utaznak a metrón, buszon, látjuk, hogy elszántan igyekeznek dolgukra – ami lehet akár egy vizsga, egy állásinterjú, egy sürgős bevásárlás vagy akár egy randevú is. Sokáig ezt is hisszük, mígnem kiderül, hogy a bevezető jelenetekben látott fiataloknak közük van egymáshoz. Bonello nem ereszt egy pillanatra sem, és egészen friss lendületű, sablonosnak egyáltalán nem mondható narratívában, dinamikus, furcsán csúsztatott vágástechnikával, visszakézből megküldött fordulatokkal és sajátos módon elkent, hátulról orrba vágó, bizarr poénokkal -valamint eszement zenei körítéssel- hajtja végig ezt a tanulságos, megdöbbentő, remek filmet. Nézzed meg, ha tudni akarod, MOST MI VAN. Mi van Párizsban, mi van a világban. 9/10

A szépen díjazott Életvonatról, vagy a klasszikus Lüszisztraté-történetet parafrazeáló, igen érdekes Asszonyok kútjáról ismert francia-román Radu Mihăileanu elég csúnyán belebonyolódott Nicole Krauss három generáción, hat évtizeden, valamint kontinenseken átívelő regényébe, annyira, hogy talán el is veszett benne. A szerelem története ugyanis, bár minden pillanatában hordozza egy igazán nagy film ígéretét, annyira túlbonyolított, olyan széles gesztusokkal eljátszott, saját maga gyönyörűségébe annyira beleszerelmesedett és ezzel együtt, sajnos idegesítően ostoba közhelyekben tobzódó, nyúlósan hosszú film lett, hogy szinte nézni is tereh.

Nem tudom, az alapanyagul szolgáló könyv milyen, nem olvastam, a film azonban igen geil az én ízlésemnek. Pedig szervesen illeszkedik Mihăileanu eddigi életművébe, melynek túlnyomó része a kelet-európai zsidóságban gyökerezik, mint ahogyan ez a történet is. Itt is egy szegény (lengyel, de lehetne máramarosi, ukrajnai, krími, vagy bármi más) stettlben indul a történet, a második világháború előestéjén, ahol három jóbarát szeret egy nőt, aki jó zsidóként szépen be is osztja őket. Először az egyikhez feleségül, hogy fiatalságát azzal töltse. majd elválik tőle, és férjhez megy a másikhoz, hogy vele legyen felnőtt, végül ettől is elválva, a harmadikkal legyen öreg. A történelem azonban -tudjuk- közbeszól, és minden másképpen alakul. Még az első házasság sem születhetik meg: a lány New Yorkba emigrál, míg az otthonmaradó első férj könyvet ír a szerelmétől megfosztott szenvedésében. Ez a könyv aztán kézen-közön eltűnik, majd előkerül, kiadatik, a benne szereplőkkel pedig megtörténik saját sorsuk, hogy aztán évtizedek múlva minden az őt megillető helyére kerüljön.

Egy egész életen áthúzódó, boldogtalan és beteljesületlen szerelem krónikája ez a történet, mely a zsidó sorssal súlyosbítva magában hordoz annyi tragédiát, amennyi több regényre is elegendő lenne, Mihăileanu azonban úgy önti 134 percen keresztül mindezt a nyakunkba, hogy csak állunk a könnyzuhatagban, mint szegény Derek Jacobi a film vége felé a temetőben, a szakadó zivatarban. Nincs mértéke a film érzelmességének, legalábbis Mihăileanu nem ismer ilyen mértéket. De még ez sem lenne igazán baj, hiszen bár az egész itt feltáruló sztori erősen túlbonyolított, túlírt történet, részleteiben mégis tele van érdekes, izgalmas, helyenként kifejezetten vicces vagy valóban megkapó, szép, de ami a fő, hiteles epizóddal. A rendező ezeket azonban képtelen ízléses, fogyasztható egésszé összefűzni.

Mindezek tetejébe főszerepbe teszi ezt az évtizedekkel ezelőtt jelentős Shakespeare-színészként számontartott Jacobit, aki azonban már így, hófehér fejjel egy olyan túljátszott, közhelyes slemil-paródiát ripacskodik el, ami még egy közepes vidéki bohózatból is kilógna. Egész egyszerűen az a színészi játék, ami már a hetvenes években, a színpadon is bár kissé modoros, ódivatú, de még hatásos volt, az ma, 2016-ban a filmvásznon már rettenetesen sok. Ráadásul viszi magával ebben partnerét, a hajdan szintén igen jó nevűnek számító Elliot Gouldot is. Súlyosbítja a helyzetet a történet mai epizódjait alakító színészek fogalmatlan, civil “játéka”. Mindenki úgy játszik, mintha azt játszanák, hogy egy (rossz) színész játssza szerepüket – holott erről szó sincs. A legutolsó szappanopera-színvonal. Egyedül Gemma Arterton teljesítménye elfogadható a történetbeli szerelem női szerepében. Nagyigényű, viszont lehetőségeit kihasználni képtelen, kaotikus, gyenge film. 4/10

Alaposan átgyúrta Dragomán György világsikerű regényét az azt megfilmesítő angol filmes-házaspár (Alex Helfrecht és Jörg Tittel), de nem csak átgyúrta, hanem meg is húzta és le is csupaszította. A fehér király cselekménye immár nem a múlt század nyolcvanas éveinek Romániájában, Ceausescu kommunista diktatúrájának végnapjait megelőző időkben játszódik, a helyszín nem Marosvásárhely, hanem egy közeljövőbe (rém)álmodott, fiktív diktatúra, mely leginkább a mai Magyarországra hasonlít, és nemcsak azért, mert a film kizárólag magyarországi helyszíneken (a Duna-kanyarban, a Szentendrei-sziget csúcsán, a zsámbéki volt rakétabázison és más, hasonlóan jellegzetes helyeken) forgott.

A sztori nagyjából ugyanaz. A 12 éves Dzsata apját a srác szeme láttára hurcolják el az állam ügynökei, hogy hírt se kapjanak róla. Dzsata ugyanúgy megvívja kis csatáit, kalandjait, mint a könyvben is, ugyanolyan romantikus naivitással és az apja iránti feltétlen rajongással nézi a körülötte lévő -igen szörnyű- világot (kicsit hasonlóan Kertész Köves Gyurijához), ami viszont immár kitalált világ, melynek elemei a disztópiák ismert közhelyeinek, jelképeinek és motívumainak egyfajta variációja. Tételesen benne van a filmben mindaz, amit Dragomán oly ügyesen láttat regényében a diktatúrák sajátosságáról, hogy az átlagemberek mennyire gyámoltalanul dőlnek be a hatalom agresszív agymosásának, az autoriter iskolarendszerek egyoldalú, erőszakközpontú nevelési metódusainak, annak a rettegő félelemnek, amit nálunk “csengőfrásznak” hívtak és tulajdonképpen benne van az is, hogy mindezek ellenére azoknak, akik egy ilyen rendszerben kényszerültek leélni gyerekkorukat, azért voltak jó és vidám pillanataik is. Azonban ettől a film még köszönőviszonyban sincs Dragomán regényével.

Pedig a lehetőség mindvégig ott van benne, ugyanis tényleg igen “fílinges”, ahogyan megteremtődik ez a fiktív diktatúra, bár igen nehezen tudok elvonatkoztatni attól, hogy elég jól ismerem azokat a helyszíneket, ahol a film forgott. Még katonaként egy hadgyakorlaton jártam az akkor még működő rakétabázison, s később, a ma már alternatív, kísérleti színházi központként ismert rakétasilókról nekem is az jutott rögtön eszembe, hogy itt valami utópikus horrort kell forgatni. A visegrádi várról viszont nem gondoltam, hogy valaha egy óriási szobor talapzatául fog szolgálni, amely egy valaha volt hős alakját emeli az égnek, egyfajta Sztálinként. A lepukkant, elhagyott laktanyák raktárépületei és düledező őrtornyai, rég megszűnt termelőszövetkezetek rozsdás, mára már működésképtelen gabonasilói ismerős, mai rémálom képzetét keltik. Működhetne bennük ez az átírt történet is.

De nem működik, mert az alkotóknak szemmel láthatóan fogalmuk sincs egy valódi, igazi, brutális és tényleg életveszélyes diktatúráról, amit tudnak, azt olvasmányaikból és filmélményeikből tudják – és ezekből építkeznek, nem saját “élményekből”, mint Dragomán. Afféle építőkockákként rakják egymásra a szépen megtervezett, lemásolt kockákat, ám ezeket nincs, ami összetartsa. Látszik az igyekezet, de csak annyira, mint a szorgalmas tanuló felelete: megtanulta a leckét, fel is mondja, de valójában fogalma sincs, miről beszél. A gyerekszínészek szépen játszanak, de a felnőttek szinte leesnek a vászonról, olyan idegenül festenek rajta (és főleg, amikor megszólalnak!). Kár ezért a filmért, mert az alapanyag ennél jobbat érdemelne, még akár egy ilyen átfogalmazott változatban is. És az már csak hab a tortán, hogy ma Magyarországon simán lehet olyan helyszíneket találni, melyek különösebb átalakítás nélkül alkalmasak egy jövőbeli szörnyű, élhetetlen világ bemutatására. 5/10

Sokan nem értik, miért kell még 2016-ban is második világháborús történetekkel traktálni a nagyérdeműt, mikor éppen elég aktuális téma hever az íróasztalok fiókjaiban. Az egyszerű, kétbites trollkodáson felül ennek a kérdésfelvetésnek van is némi alapja, másrészt viszont, az említett esemény még ma sem volt olyan régen, hogy hatásai, következményei ne okoznának napi, aktuális problémákat akár politikai, akár közéleti, vagy bármi más szinten. Ráadásul, feldolgozatlan, eddig tabuként kerülgetett, kibeszéletlen történet is akad még bőven: ilyen például a hős, honvédő (később hódító) szovjet Vöröshadsereg katonái által a megszállt, elfoglalt területeken elkövetett nagyszámú nemi erőszak témája. ’89 előtt csak suttogva lehetett beszélni arról, mit műveltek ’45-ben ivánék, hogy vittek mindent, mi mozdítható, a zsebórától a családi ékszerekig és hogyan tették kedvüket egymást váltva, részegen és röhögve dédanyáinkon, nagyanyáinkon, anyáinkon.

Akivel megtörtént ez a szörnyűség, s még él, mert adott esetben még élhet, tanúsíthatja, hogy így volt. Nemcsak nálunk, de például Lengyelországban is, az Ártatlanok című francia-lengyel filmdráma cselekményének helyszínén. Az igen rutinosnak nevezhető francia Anne Fontaine (én korábban a Perfect Mothers, a Gemma Bovery, illetve a Coco avant Channel című filmjeit láttam) már a film expozíciójában pontosan képbe helyezi a nézőt. Havas, kietlen téli tájat látunk, egy ódon apácazárdából a hajnali énekimádság alatt egy nővér szökik ki és sietve az erdőn túli városba tart. Az utcán lebzselő árváktól kér útbaigazítást: nem akar sem lengyelekkel, sem oroszokkal találkozni, azt kéri, vezessék őt a francia vöröskeresztesekhez, ahonnan elküldik, mert amúgy is sok ápoltjuk van, menjen az övéikhez. Az apáca azonban nem tágít, és a franciáknál szolgálatot teljesítő fiatal -később megtudjuk, kommunista- nővér, Mathilde (Lou de Laâge) végül vele megy. Kiderül, hogy a zárdában az egyik nővér szülni készül, ám komplikációk merültek fel. Tehát, miért tart egy katolikus apáca sajátjaitól, a hívő katolikus lengyelektől, valamint a “felszabadító” oroszoktól is, miért csak a nyugati franciáktól remél segítséget? Hogyan történhet meg, hogy egy köztudomásúlag szüzességi fogadalmat tett apáca gyermeket vár?

Természetesen nem mesélném el a történetet, legyen elég annyi, hogy az utóbbi kérdésben jönnek képbe az oroszok, így nem kell túl mélyen képben lenni az apácarendek belső életét szabályozó, szigorú hitelvekben sem, hogy megértsük az első kérdés lényegét is. A pontos, konkrét, sőt tabudöntő válaszok benne lesznek a filmben, szépen, lényegre törően, de cseppet sem felületesen, sőt kifejezetten érdekfeszítően elmesélve. Fontaine érezhetően törekedett a különböző szereplők lelki, érzelmi és hitbéli motivációinak minél hitelesebb bemutatására, melyek az igen érzékeny színészi alakításoknak is köszönhetően, hibátlan le is jön a filmből. Meg fogjuk érteni azt a szégyent, amit egy testének érinthetetlenségét hitében vállaló nő érez apácaként, amikor élete a tét, hogy felfedje testét, talán érteni fogjuk az átélt esemény hatására a hit bigott őrületébe forduló főnöknő motivációit is, de látni fogjuk azt is, hogy adott esetben túl nagy hitbéli elköteleződés sem kell ahhoz, hogy egy normális, élettel teli lány magára öltse a fityulát. De át fogjuk érezni azt a képtelen, abszurd, már szinte tragikomikus helyzetet is, amit egy katolikus lengyelek által elárult zsidó orvos érezhet akkor, amikor egy katolikus apácának gyermekét segíti világra… A mély, még ma is felháborító, gyomorszorító drámát a nem hívő, de mélyen humánus Mathilde nézőpontján keresztül éljük meg, amit a fiatal nő magánéletének romantikusnak tán nem nevezhető, de mindenképpen kedves fordulatai oldanak fel kissé. Bár maga a történet mélyen drámai, sőt tragikus, mint általában minden háborúban született emberi dráma, a végkifejlet a békéé, az életé és a megbocsájtásé, mégha az némi kegyes hazugság árán születik is meg. Egyenes, szép, hagyományos módon történetmesélő film ez, mely témafelvetésében igazán fontos alkotás is. 8/10

Először nagyon nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy Morcsányi Gézát, az amúgy kiváló dramaturgot, szerkesztőt és könyvkiadót kell néznem, mint filmszínészt – de aztán megszoktam. Most már egy dologtól félek csak, hogyha egyszer meglátom színházban, Könyvnapokon, valahol, akkor azt fogom lesni, hogy vajon valóban béna az egyik keze? Mert ha nem, akkor igen jól eljátszotta, hogy az; ami egy képzett színésznek jutalomjáték lett volna, neki, a civilnek bravúr, mindamellett, hogy közben saját jelenlétével, személyes kisugárzásával ad különös, sajátos arcot Enyedi Ildikó régen várt, új filmjének. Nem csodálkoznék, ha később -nem is feltétlenül Magyarországon, mert mi itt úgy tűnik, tényleg semminek nem tudunk örülni- az ő arcával azonosítanák be a Testről és Lélekről szóló “értekezést”, mint ahogy Röhrig Géza is ma már “az a szakállas faszi, a Son of Saulból, you know”. (Főleg, hogy egy erősen hasonló pálya is kinéz e filmnek, tekintve, hogy idén Berlinben rögtön a fődíjat, az Arany Medvét kapta meg…)

Enyedi filmjét azonban nem ennyire egyszerű felplakátozni, ugyanis legalább ennyire hangsúlyos Borbély Alexandra jelenléte is, aki a történet másik főszerepét adja. Hideg, szinte áttetsző, robotszerű, érzelmi megnyilvánulásokra képtelen, érzéketlen nő, súlyos rend- és tisztaságmániával megverve. Szerintem autista, ami nem jelenti azt, hogy ne lenne lelke. Merthogy van neki, hisz’ erről szól a film, csak éppen féltve rejtegeti.

A kissé tudományosnak ható címből adódik a kérdés, hogy mi az, amit általa megtudhatunk a testről? Nos, éppen eleget, sőt, gyakorlatilag mindent. Például, hogy a test nem időtlen. A férfi teste már öregedik. Ráadásul félig béna, de azért még működik, hisz’ látjuk működni. A nő teste ezzel szemben érintetlen, makulátlan. Viszont éppoly sérülékeny, amint ahogyan szintén fogjuk látni. Mintegy illusztrációképpen, aztán fogunk még látni egy csomó állati testet is, elsősorban szarvasmarhák testét, kívülről, belülről, darabokban és törés-, valamint szakítószilárdsági tesztnek kitéve.

A test azonban csupán kikötő, vagy éppen albérlet a lélek számára, ahogyan azt Lukács László is oly szépen megénekelte a Tankcsapda egyik régi számában. Csupán váz. Egy tartó edény, egy doboz. A testnek van kiterjedése, súlya, van kezdete és vége. Keménynek, erősnek látszó csontokból áll, vaskos inakból és izmokból, melyek azonban alkalomadtán törnek, mint a gyenge üveg, szakadnak, mint a tüll. Bőr, szőr és köröm borítja, sok gusztustalan, beavatatlanok számára csupán gusztustalan trutymó van odabent. Valamint vér, rengeteg vér. Ezt mind megmutatja a testről Enyedi, de tudjuk jól, hogy a téma az a lélek, az érzelmek, amit nem lehet ennyire direkt módon sem megfogni, sem meghatározni, definiálni. S aminek nincsenek fizikai attribútumai (bár egyesek szerint van tömege, méghozzá 21 gramm, de az egy másik értekezés.)

Enyedi az emberi lélek természetét ott vizsgálja, ahol a testnek tényleg csak fizikai tulajdonságai számítanak: egy vágóhídon. Ahol annyi számít, hogy mennyi rajta a zsír: ha 2 milliméternél több, akkor másodosztályú a belőle nyert hús, ha kevesebb, csak akkor első. Itt kezd el dolgozni a nő, frissen végzett állatorvos, és itt gazdasági igazgató a középkorú férfi. Első látásra kiszúrják egymást maguknak az üzemi étkezde romantikusnak semmi szín alatt nem nevezhető hodályában. Nem csoda, hiszen ugyanazt álmodják, ugyanannak az álomnak a szereplői mindketten. Nemhogy egy hullámhosszon vannak, hanem a lelkileg kapcsolódnak egymáshoz, végtelen gyengédséggel, határtalan szeretettel, egy fizikailag értelmezhetetlen térben, időben és helyen. Mindeközben a fizikai együttlét, a filmben kifejtendő, és itt is jelzett körülmények együttes hatására tulajdonképpen irreálisnak tűnik.

A film azonban semmiképpen nem tudományos értekezés, csupán egy igen egyszerű, ám emberileg nagyon szép szerelmi történet, két furcsa – valójában két átlagos, hétköznapi ember között. Arról szól, hogy milyen baromi nehéz olyan fizikai közelségbe kerülnünk a számunkra addig ismeretlen, de első látásra szimpatikus másikkal, mennyi gátat, mennyi falat kel átugrani ahhoz, mennyi társadalmi elvárását, törvényt és szabályt kell áthágni, de legalábbis helyesen értelmezni. Hogy mennyire pontosan írta le a léleknek ezt a felfokozott izgalmi állapotát Hajnóczy Péter A halál kilovagolt Perzsiából című rendkívül fontos kisregényében…

Enyedi fantasztikusan rendez. A legapróbb, piciny, lényegtelen dolgokra, gesztusokra, pillantásokra is ügyel, sőt, a film folyamának, a mondandójának szerves részévé is képes tenni ezt  a szinte pipifaxosnak tűnő aprólékosságot, a nüanszokban lévő teljesség biztos tudatát (Herbai Máté tökéletesen reprodukálja ezt a szemléletet operatőri munkájában). Egy jelenetben a nő egyedül ácsorog a cigiszünetben az udvaron. Természetesen, ő nem cigarettázik, csak ő is kint van a levegőn. A vágóhíd betonárkádjairól nézi a férfi emeleti irodájának ablakát, ahonnan a férfi is nézi őt lopva. Árnyákban áll a nő, csupán a lábujjai lógnak ki a napsütésbe. Amint ezt a nő észreveszi, alig észrevehetően visszahúzza lábait is az árnyékba, hogy rejtve, észrevétlen maradva nézhesse szerelmét. Telis-tele a film ilyen apró, bűbájos nüanszokkal, melyek az őszinte, tiszta szerelem lehetőségéről és valóságáról adnak tanúbizonyságot, s hogy ennek a test fizikai korlátai mennyire nem szabhatnak határt. Rendkívül érzékeny, nagyon tiszta és nagyon őszinte film. 9/10

Ha felülemelkedtünk azon a szemmel látható különbségen, ami egy “lesajnált, vidéki” francia közkórház és egy hasonló státuszú hazai gyógyintézmény között tapasztalható, emberben, fényben, rendben, ellátottságban és tisztaságban, egy izgalmas filmet láthatunk. Egy izgalmas történetet, melynek végén bár győz az igazság, de a fanfárok elmaradnak, az enyhe gyomortáji nyomás megmarad, tehát minden megy a maga jól bejáratott útján, reálisan, valóságosan.

Irène Frachon hadjárata, mellyel megtámadta az egyik legnagyobb francia gyógyszergyárat, valós, igaz történet. Tartózkodnék attól,  hogy kifejtsem, pontosan mi is az az orvosi és gyógyszerezési problematika, melynek visszásságaira rájött a breton doktornő, ugyanis nem akarok hülyeségeket leírni. Éppen elég baj nekem, hogy lassan mániámmá vált a saját gyógyszereim vásárlói tájékoztatóinak olvasgatása, és az ebből természetszerűleg kifejlődő, egyelőre közepes fokú hipochondria. Itt jegyezném meg azonban azt is, hogy a 150 milligramm megtekintése kifejezetten ellenjavallt mindenféle szintű, rangú és nemű képzelt betegnek, ugyanis csúnya dolgokra derül benne fény, melyeknek nagy részét mindegyikük tapasztalta már magán.

A félig komoly viccet félretéve, Emmanuelle Bercot dokumentarista játékfilmje, a 150 milligramm meglehetősen riasztóan indul. Nem elég, hogy premier plánban látunk egy szívműtétet, valamint annak részeként egy szív megállását, ami önmagában is meglehetősen sokkoló élmény; de Frachon doktor hősies küzdelmének felvezetése is meglehetősen kórházszagú, hogy úgy mondjam. Másrészt viszont valahogyan rá kell térni a probléma lényegi részére, egy bizonyos Mediator 150 milligramm nevű, túlsúlyos diabéteszes betegek részére adott gyógyszer hatásmechanizmusának ismertetésére, valamint a szereplők bemutatására. A film ezen része valóban kissé unalmas.

Ha azonban eddig kibírtuk, a film fokozatosan növekvő súllyal nyom bele a fotelbe, nagyjából Frachon doktor első pofonjától kezdve, amit a gaz, profitéhes gyógyszergyártól elszenvedni kénytelen. Szerencsére, itt is az első pofon a legnagyobb, és Frachon doktor meg is szokja a következő többit, egészen az általa bevitt megrendítő erejű balhorogig. A film valóban sokban idézi Erin Brokovich menetelését, és a megannyi kisember kontra gyógyszer- és egyéb konszernellenes, jobbára hollywoodi film dramaturgiáját. Bercot ügyesen fokozza az akciókban természetszerűleg szegényes dráma feszültségét, miközben mindvégig hű marad a történet valóságához is. Szeretetreméltó, emberi kontrasztot képez a gonosz gyógyszergyártóval való idegőrlő küzdelemmel Frachon doktornő terebélyes családjának bohókás, vidám életképei. Kitűnő színészi alakítások vannak ebben segítségére, elsősorban a lehengerlő temperamentumú Frachon doktornőt megszemélyesítő Sidse Bebett Knudsennek köszönhetően, akit szépen ellensúlyoz az ismert sorozatbeli Richard Castle fizimiskájára hajazó küllemű Benoît Magimel, mint a kissé önbizalom-hiányos, pipogya Le Bihan professzor. Figyeljünk oda jól, mit ír fel az orvos és mit ír a betegtájékoztató. 8/10