asanisimasa

Meglehetősen tarrbélai tájon, a normandiai sáros, esős, ködös vidéken játszódik a francia Thomas Lilti szívmelengető, barátságos “vicces” drámája, A pótolhatatlan Werner doktor. A barátságtalan időjárási körülmények rendszerint barátságos, összetartó közösségeket kovácsolna össze, és így van ez ebben a történetben is, ahol a pótolhatatlan Werner doktor (François Cluzet) a filmbéli kisváros háziorvosa, akit mindenki imád, akire mindenki mindig számíthat és aki el is hiszi magáról, hogy nélküle megállna az élet. Viszont, ahogyan a fodrász frizurája is sokszor kócos, az autószerelő kocsija is elromlik, valamint a cipész cipője is kilyukad, úgy az orvos sem mentes a betegségektől, ezért a jó Werner segítőt kap, mégpedig az igen talpraesett, sürgősségi osztályon edződött, nővérből orvossá lett hölgy (Marianne Denicourt) személyében.

Valódi -igen komoly- kórját áldozatos munkával álcázó házidoki azonban nem akar segítséget, ezért ahol csak lehet, ott szívatja az igyekvő, és amúgy igen ügyes új segéderőt – ez a film konfliktusa, mely a továbbiakban az elvárt, izgalommentes úton halad a megnyugtató végkifejlet felé. Werner doki és segítőjének története azonban mégsem fullad unalomba, legalábbis azok számára biztosan nem, akik szeretik az egyszerű emberekről szóló, szép, tiszta történeteket. A cselekmény tényleg nem rejt különösebb fordulatokat, amiket mégis, azok is inkább a pozitív irányba csavarodnak fel. Werner doki nyilván addig szívatja a fiatal doktornénit, míg rá nem jön, hogy az is emberből van, és ő is el tudja végezni a dolgát – a betegség pedig amúgy is olyan, hogy vagy elmúlik, vagy belehalunk. Az háziorvos dolga ebben elsősorban a beteggel való foglalatoskodás, lelkének ápolása és a helyes, egészséges életre való nevelés, a betegség helyes és időbeni felismerése mellett. Ezt veszi igen komolyan Werner doki, akit ezért tartanak pótolhatatlannak betegei – és ezt kell megtanulnia Natalie-nek, a kisdoktornéninek is, ha azt akarja, hogy Werner elfogadja őt. A tanulási folyamat pont úgy folyik a szemünk előtt, mint ahogyan azt Bulgakov is leírta az Egy fiatal orvos feljegyzései című korai novellafüzérjében, és ahogyan azt minden friss diplomás háziorvos is igazolhatja, amint mély vízbe kerül, akár itthon, akár valamelyik jobban fizető nyugati állomáshelyén. Ezek a kis epizódok pont annyira drámaiak és pont annyira viccesek, mint maga az élet – és ez az, amit ez a film is pompásan megfog.

A műfajt azért nem illetem tragikomédiaként, mert ahhoz túl emberi, túl hétköznapi, és az író-rendező Liltitől is távol áll mindenféle gunyorosság, bármiféle hatásvadászat. Bár a két főszereplő, valamint egy-két fontosabb mellékszereplő profi színészek, sőt, a néha Dustin Hoffmant idéző fizimiskájú Cluzet európai sztár – a környezet, a betegeket alakító helybéliek igaziak, valódiak, mint az olykor premier plánban mutatott gombás, lenőtt lábköröm Werner doki idős édesanyjának lábán, vagy a filmbeli kisváros teljes lakossága, úgymond, tokkal-vonóval. Ennyi kell egy szolid, de mégis mélyen emberi történethez. 7/10

Ha valaki azt mondja nekem, hogy: …és akkor a szerelmespár belép egy planetáriumba, a lány bekapcsolja a vetítőt, ami a Tejutat vetíti fel a kupolába, akkor megszólal a zene és táncolni kezdenek, körbe-körbe, egyre feljebb, felszállnak a csillagok közé, végiglejtenek a csillagösvényen, majd elegánsan lecsúsznak a Nagygöncöl rúdján, vissza a földre és puhán egymás mellé huppannak az egyik székbe…, akkor én azt mondom neki, hogy menj a fenébe. Ez egy émelyítően giccses jelenet, amit tán még a harmincas, negyvenes évek rendkívüli módon csicsás hollywoodi revüfilmjeiben sem engedtek meg maguknak azok alkotói. Egy ilyen jelenet ma legfeljebb kínosan nevetséges lehet, de jó s főleg ízléses, semmiképpen nem.

A szemtelenül fiatal, idén még csak a 31.-et betöltő !) Damien Chazelle azonban azért ma a világ egyik legfigyelemreméltóbb rendezője, mert ő viszont simán bevállal egy ilyen jelenetet, sőt, még ilyenebbeket is, és láss csudát, nála mégis működik. Még hogy működik, de klappol az előzményekhez, simán illeszkedik a fő koncepcióba, nem okoz sem stílustörést, sem vétkes túlzást. Chazelle ugyanazt csinálja, mint olasz kollégája, a mai film másik igazán figyelemreméltó alkotója, Paolo Sorrentino – csak éppen fordítva. Sorrentino az európai gyökerű szerzői (művész)filmben alkot jövőbe mutató, forradalmi műveket, azzal, hogy a lassan saját magába záruló, individualista művészetet a tömegfilmekből átemelt eszköztárral, látványelemekkel, sztárokkal és popkulturális “fűszerezéssel” kelti életre, Chazelle viszont az önismétlésekbe, kliséhalmozásba és unalomba fulladó hollywoodi tömegfilmet termékenyíti meg kreatív, szabad virtuozitással és rendkívüli fantáziával. Két filmet csinált eddig (plusz egy korai zsengét, ami szintén jazz, szintén musical, tehát igen érdekes lehet), mindkettővel igen határozottan kopog, mit kopog, egyenesen dörömböl Oscar bácsi Beverly Hills-i villájának kapuján. A Whiplash tavaly már lenyűgözött, sőt, abban az Oscar-szórásban én az egyik legerősebb filmnek tartottam, idén a Kaliforniai álom teszi ugyanezt. (Update! Legjobb női alakítás: Emma Stone, Legjobb látványtervezés, Legjobb betétdal, Legjobb rendező: Damien Chazelle, Legjobb operatőr: Linus Sandgren és Legjobb filmzene: Justin Hurwitz)

Naná, hogy jazz. És naná, hogy musical. A sztori egyszerű. Van egy szegény lány (Emma Stone), aki színésznő akar lenni Hollywoodban, s ezért mindent meg is tesz. Dolgozik egy kávézóban a stúdiók területén, meghallgatásokra jár, bulizni, hátha észreveszi őt valaki, valamint szabadidejében drámát ír – saját magáról. Van aztán egy szegény fiú (Ryan Gosling), egy zongorista, akit viszont a jazz lüktetése tart fogva. Minden vágya, hogy legyen egy saját jazzclubja. A lány és a fiú -némi vicces előzmények után- egy partin egymásba botlanak, egymásba szeretnek, de amint a lány megkapja élete első filmszerepét, minden megváltozik. Nem mondom el a végét, mert hátha valaki még nem látta – még egy mondat lenne amúgy. A film varázsa nem hömpölygő epikájában van, hanem a lelkében, a szívében. Tudom, hogy egy filmnek nincs effektíve ilyenje, de mégis erről van szó. A Kaliforniai álom a szerelemről szól, valamint arról, hogy a kaliforniai álomban nincs helye a szerelemnek.

Chazelle perfekt módon interpretálja ezt a paradoxont, a film üzenete reális, józan és földhözragadt, miközben film ilyen elragadóan romantikus hevülettel, mindenféle szégyentől mentes transzcendenciával és túlcsorduló érzelmekkel még alig mutatott be szerelmet. Ránézel erre a filmre, és azt mondod, hogy éktelenül csicsás. Megnézed ezt a filmet, és látni fogod, hogy mindez csak játék, egy felszabadult, örömteli, túláradó szerelemvulkán, egy szertelenül kreatív elme hihetetlenül laza és görcsmentes bűvölete. Chazelle kezében kinccsé válik minden, szinte már nem is rendez, hanem varázsol.

Chazelle ma tényleg az egyik figura, aki visszaadta a hitem, hogy vannak még rendezők. Briliáns dolgokat művel, valószínűleg teljesen ösztönösen. Mindamellett, rendkívül képzett fazon is, hiszen magától értetődő természetességgel használja a mára már régen letűnt revüfilmes kliséket, a geometrikus koreográfiákat és a Fred Astaire-Ginger Rogers jellegzetes padödőit, úgy, hogy ezek ebben a filmben mégis üdítően frissnek és élettelinek, sőt mi több, életszerűnek hatnak. Ehhez persze, kell a két főszereplő ügyessége is. Emma Stone kifejezetten profi musicalszínésszé vált itt, remekül táncol és énekel, mindamellett a prózai részekben hozza a tőle megszokott drámai intenzitást is. Gosling picit más. Bár táncban és talán énekben is mindvégig pontos, ő mégis valahogy kívül marad ezen musical-szcénán, mindvégig megmarad civilnek. Egy jól táncoló, kissé fátyolosan éneklő civilnek, akit jó nézni és hallgatni is, de egy profi előadásba sohasem kasztingolnák be. Ha ez is Chazelle-nek köszönhető, akkor rá már nincsenek szavaim, de ez a kettősség hihetetlenül plasztikussá tette a film szerelmes párját. Remekül vágott, látványos film ez, remek zenékkel. Chazelle e két filmjével már majdnem annyit tett a jazz általam mindenek felett imádott műfajáért, mint annak legnagyobb művelői: Duke Ellington, Charlie Parker, John Coltrane vagy Miles Davis. 9/10

Az, ami először eszembe jut a lengyel Tomasz Wasilewski Európa-filmdíjra is jelölt, Berlinben Ezüst Medvét nyert filmjéről, az Esterházy Péter szövege a Ki szavatol a lady biztonságáért? című novellafüzér Daisy című darabjából: “(…) egy szóval se mondom, hogy szél ellen pisáljunk, ez nagyon tetszik neki, nevet, magában, közben elöl benyúl a ruhája alá, kiveszi az egyik műanyagmellet, szürke szivacs, szürke foltos, szagolgatja, fintorog, visszateszi, legyint,

»pinabú«,

kiáltja, s rögtön kihúzza magát, úgy, hogy a mellei kívánatosan feszüljenek, (…)“.

Az Egyesült szerelmes államok cselekményének idején, 1990-ben új szelek fújtak Lengyelországban is, kinyíltak a határok, ami ugyan azokat a derék, bajszos lengyeleket kevéssé érdekelte, hiszen ekkor már sokan közülük alaposan keresztül-kasul száguldozták Európa jelentős részét józan ésszel még egy 20 kilométeres útra is alkalmatlan kis Polskijukkal – bár a negyvenmilliós lengyelség nagyobb része természetszerűleg otthon főtt a levében. Mindenesetre, szélesre tárt ablak nyílt a világra nekik is, s mint a tavaszi szél vizet áraszt, a lengyelek libidója is, úgymond, szárba szökkent. Nagy hévvel kaptak szárnyra a vágyak, azonban a lehetőségek, a negyven éven át lelket, testet nyomorító, szigorú kommunista erkölcs, keveredve a lengyel kultúrában mindig erős jelenléttel bíró, ám túlzott szexuális szabadossággal soha nem vádolható katolikus parancsolatokkal, ólomsúllyal tartották ekkor még földközelben a (korábban csak röpke elrugaszkodásokra képes) lengyel szexuális forradalmat. Wasilewski filmje a lengyel nőkről szól, akikről nekem viszont mindig Kurt Vonnegut örökbecsű sorai jutnak eszembe: “Lógó tököm földig ér el, soha többet lengyel nővel.”

Ez nyilván vétkes általánosítás, de hát az irodalom az irodalom. Az Egyesült szerelmes államok tehát Lengyelország 1990-ben. Egy kietlen, düledező betonkerítéssel övezett, nálunk is jól ismert házgyári elemekből felhúzott lakótelepen él az a négy nő, akinek lazán egymásba fonódó története képezi a film cselekményét. Agata (Julia Kijowska) undorodik férjétől, az amúgy becsületes, egyszerű melóstól, ám az ifjú, fiatal pap annál inkább izgatja. Iza (Magdalena Cieleska), az iskolaigazgató egyik tanítványa apjával találkozgat, aki viszont nem akar többet az alkalmi szexnél – immár évek óta. Iza húga, a csinos és szexi Marzina (Marta Nieradkiewicz) aerobikot oktat, táncot tanít, ám országos hírnévre, menő, nagyvilági pasira vágyik, ám Renata (Dorota Kolak), az iskola nyugdíj előtt álló, magányos pedagógusa azonban plátói szerelmet, sőt kínzó szexuális vágyat táplál irányában. Wasilewski fordított, rendszerváltó “Dekameronja” igen kiábrándult, reménytelen képet mutat a lengyelek tomboló szerelmi életéről. Olvasatában nincs romantika egy szemernyi sem, nem szárnyal semmilyen érzelem sehová, semmilyen szárnyakon. Elfojtott, lüktető, javarészt céltalan vágyak vannak csupán, melyek azonban nem szabadítanak fel senkit sem, csak még jobban húznak bele a görcsbe. A szex ideges, rángatózó, torz és dühös vonaglás, inkább büntetés, mint kielégülés. Nyirkos, áporodott szagú lepedők, ügyetlen mozdulatok, undor és szégyenérzet. “Köpni kell, fújj, köpni kell, fújj!” (A.E. Bizottság: Szerelem)

Unos-untig ismert foszló vakolat, penészes lépcsőházak, az örökkévalóba merevedett építkezési területek, küszködő, napról napra élő nők löttyedt húsa, narancsbőrű combja, lógó mellei, kétségbeesett, tíz körömmel való kaparása a boldogság reményéért. Kilátástalanságot hangsúlyozó, s az igazat szólva, részvétlen riport Wasilewskié, mely azonban -sajnos- igen széles körben ismerős a munkában, szeretetlenségben és a gyengédség nélkülözésében életüket leélő nők számára, legyenek azok lengyelek, angolok, magyarok vagy románok. A végén emblematikus lavórba hányás. Ez, főleg innen a “szebb jövőből” nézve, még ijesztőbb, hogy gyakorlatilag semmi sem változott. 8/10

Jobb ízlésű ember messziről kerüli a karácsonyi tematikájú mozifilmeket, ugyanis ezek jellemzően vagy belefulladnak a mézédes, hópelyhes, geil takonyba, vagy elmennek olyan szintű taplóba, hogy az már szintén nehezen tolerálható. Mondhatnám, a valóban szórakoztató karácsonyi film ritka, mint a hóesés Barcelonában. Ritka, de szerencsére nem példa nélküli.

A Hóesés Barcelonában című spanyol (inkább mondjunk, hogy katalán) romantikus komédia sem ostromol természetesen intellektuális csúcsokat, bár azt azért megtudtam belőle, hogy a katalánok (s talán az egész latin világ?) karácsony Szentestéjén nem Jézuska hozza az ajándékot, hanem a betlehemi három királyok, és az estét is nekik szentelik. Mennyivel logikusabb is ez, hiszen az azért elég nehezen képzelhető el, hogy nem elég, hogy ippeg megszületett a kisded Jézus, már rögtön világ körüli turnéra is indul, hogy teleszórja szerte a világon az összes neki állított karácsonyfa alját ajándékokkal, amiket ráadásul még előzőleg be is kell csomagolnia… Miközben itt van, hisz’ tudjuk mi is jól, a három pacák, a Gáspár, a Menyhért és a Boldizsár, akik már eleve jönnek valahonnan, eleve hoznak dolgokat a zsákjukban. Szóval, szerintem igazuk van a spanyoloknak (és a katalánoknak is), mi viszont őrült képzavarban, sőt, ördögi hazugságban éltünk eddig.

Egy karácsonyi témájú filmben természetesen nem lehet akármiről mesélni, annak a karácsonyról és az ehhez elválaszthatatlanul tartozó fogalmakról -Jézus születése, a család, a szeretet, az összetartozás- kell szólnia. Dani de la Orden komédiája hagyja a karácsony-tematika szakrális részét, és kizárólag a világias dolgokra koncentrál. Család, szeretet, összetartozás, kiegészítve szerelemmel, szexszel és pici halálközeli élménnyel is, hogy teljes legyen az élet spektruma.

A film cselekménye több, egymástól teljesen független és soha össze nem kapcsolódó, egymással párhuzamosan futó szálból áll, amiket történésük időpontja, a Szenteste (vagyis itt a Fiesta de Los tres Reyes Mages, azaz a három mágikus király ünnepe) köti össze. A barcelonai karácsonyi jelmezes felvonuláson az egyik király, jelesül Menyhért, illetve, az azt alakító színész egyszer csak meglát az ünneplő tömegben egy nőt, akiben húsz évvel ezelőtti nagy szerelmét ismeri fel és úgy, jelmezben a nyomába ered – az ő nyomában egy kétbalkezes, de igen bájos kezdő fotóriporterrel, aki élete témáját találja meg benne. Két unatkozó, magányos férfi balul elsülő szexorgiába keveredik egy szexis ételszállító futárral, míg egy ügyefogyott madridi turista macsót akar játszani, de csak szerelembe esik helyette. Egy nyolcvanéves nagymama a nagycsalád előtt jelenti be, hogy már évtizedek óta romantikus kapcsolatban él hasonló korú barátnőjével, mire a család egy pillanat alatt darabjaira hull, hogy néhány pillanat múlva átjárja őket karácsony szelleme. Máshol egy szakítással fenyegető családi perpatvart váratlan gyerekszülés hoz helyre, megint máshol egy magányos öregembernek hoz a véletlen egy nem várt, nem remélt boldog estét.

Természetesen, a film tempója, hangvétele, nyelvezete nagyon temperamentumos, szabadszájú, igazi spanyolos/katalános -egy kínai kritikusnak még a feje is megfájdult tőle- villognak a tökéletes fogsorok, a tüzes, pajkos, illetve alkalomadtán vad tekintetek, peregnek a nyelvek – egyszóval zajlik az élet, amit akár írhatunk csupa nagybetűvel is. Hisz’ végül is ezt ünnepeljük karácsonykor mi is. Ez a film jól fogja oldani a túlemelkedett, túlmagasztos hangulattól zsongó fejeket, vagy éppen a karácsonyfaállítás és ajándékbeszerzés után elemeire cincált idegrendszereket. Én jókat röhögtem. 7/10

A finn “dühöngő bika” nem igazán bika, tekintve, hogy versenysúlya nem több, mint 57 kiló, még akkor is, ha e film nagy részében “rettenetes” túlsúllyal küzd és néhány dekával meghaladta a 60 kilót is. És nem is igazán dühöng, hiszen élete legfontosabb harcának első pillanatában nemhogy nem esik neki vérben forgó szemekkel, fogait csikorgatva ellenfelének, hanem -horribile dictu- szerelmes lesz. Becsületére legyen mondva, hogy legalább nem az ellenfelébe…

Olli Mäki természetesen nem volt azért papírkutya, igazi, valódi bajnok volt, pont, mint Jake LaMotta, az igazi dühöngő bika, számtalan meccset nyert amatőrként, Európa-bajnoki címet is szerzett, mígnem bekövetkezett 1962 augusztusának 27-ik napja, Olli Mäki legboldogabb napja. Hogy ekkor az immár profivá avanzsált Olli sportkarrierjében mi történt, azt jegyzik az ökölvívás évkönyvei, aki jártas ezekben az tudja, illetve tudhatja, aki nem, annak viszont maradjon ez meg a film kulcspillanata – főleg, hogy Olli legboldogabb pillanata egyáltalán nem lesz köthető az ökölvíváshoz. Inkább a “dühöngés hiányához”, hogy úgy mondjam.

Mindenesetre a film fősodrát Olli sorsdöntő világbajnoki összecsapására való felkészülés adja, a boksz-filmek jellegzetes dramaturgiai sémája szerint, Juho Kuosmanen író-rendező pedig a film külcsínét igazította Martin Scorsese remekéhez. Én általában ferde szemekkel szoktam nézni azokra a mai filmekre, melyek valamilyen okból mégis a “kőkorszaki” fekete-fehér technikát alkalmazzák, rendszerint üres, l’art pour l’art művészkedést, valamiféle vizuális sznobizmust sejtek emögött, és ritkán érzem azt, hogy komoly művészi és/vagy dramaturgiai indoka van ennek. Ez esetben viszont el tudom fogadni, ugyanis Kuosmanen koncepciója az volt, hogy valamiféle időutazásként, formailag és képileg is megidézze a múlt század hatvanas éveinek elejét – ami tökéletesen sikerült is neki. Sőt mi több, a film narrációja, vágása is hibátlan illúziója a korabeli filmeknek. Olli Mäki legboldogabb napja pont olyan, mintha Tony Richardson rendezte volna az Egy hosszútávfutó magányossága után, Francois Truffaut Jules és Jimjének ihletére. Plus, a sajátságos finn couleur locale-t elnézve, még asszociálhatunk egy nagyot azokra a bájos, cseh új hullámos filmekre is, melyeken felnőttünk. Zenéjét tekintve pedig az egyik legizgalmasabban hangzó nyelv a finn a világon.

Maga a sztori is nagyon finn. Átlengi a filmet az az Aki Kaursmaki -nagyrészt szintén fekete-fehér- filmjei óta felejthetetlen szelíd, mély szomorúság, az a parttalanul terjengő mélabú, ami néha már olyan borongós, hogy éppen így válik -főleg nekünk, nézőknek- abszurddá, groteszkké. E filmben a legdühösebb finn tekintete is olyan vad, mint egy zsíros, alpesi füvön kérődző Milka-tehéné, és ezzel egyáltalán nem megbántani akarom őket, mert imádom ezt a naiv, de mégis mélyen romantikus melankóliát, így egyáltalán nem meglepő, hogy az éppen regnáló profi boksz-világbajnokot kihívó finn bunyós, abban a pillanatban, amikor ma, hasonló helyzetben átharapják egymás nyakát az ilyen helyzetbe kerülők, ő mély szerelembe esik. Annyira mélybe, hogy az igazi Olli és az igazi szerelme, Raija még mindig kézen fogva sétál szembe a filmbeli Ollival (Jarkko Lahti) és a filmbeli Raijával (Oona Airola) a film utolsó kockáján.

Olli története az egyszerű, jó lelkű kisember története, akit tehetségénél fogva felkap egy pillanatra a hideg, számító és kizsákmányoló nagyvilág, ám Ollit nem érdekli a csillogás, a pucc és a hírnév, tulajdonképpen maga a sportsiker sem, inkább töltené idejét szerelmével az isten háta mögötti tó partján, az elhajított kavicsok pattanását számlálva a tó vízén. Jámbor, mondhatni naiv üzenet, mely mégis megszívlelendő abban a korban, amelyben penge eszű, rámenős, agresszív nagymenők diktálják az erkölcstelen nyerészkedés és a lopás tempóját. Maga a film is unikum a karácsonyelő hangos, csiricsáré zsivajában. 8/10