asanisimasa

Azért annyit rögtön az elején leszögeznék, hogy a Derül égből apu nem olyan ostoba, mint amilyennek esetleg a címből sejthetnők. Persze, így karácsonyelőn nagyjából sejthetjük, mire számíthatunk, valamint a közhelytobzódásban is igen jól teljesít Omar Sy legújabb produkciója…

Az illetőtől azonban megkapjuk az egységnyi cukiságcunamit, boldogságfröccsöt és még könnyeket is a szemünkbe, hiszen Omar barátunk maga a két lábon járó, kirobbanó életöröm és mint ilyen, a pozitív életérzés európai nagykövete is lehetne akár. Még úgy is, ha összes tudományát -hogy ne mondjam, művészetét- Eddie Murphy és Will Smith életművéből gyúrta össze. De nem akarom bántani őt, igazából nincs is miért, hiszen igen megbízhatóan teszi a dolgát, s az már egy másik kérdés, hogy gyakorlatilag összes filmjében ugyanazt a fent jelzett tulajdonságokkal bíró fiatalembert alakítja, ráadásul még táncol is hozzá. Az ő szerencséje, hogy jobb rendezőkkel és jobb sztorikban dolgozik, mint Eddie Murphy például.

Az Életrevalók, a Samba csupavigyor sztárja alá ezúttal Hugo Gélin író-rendező tolta -Eugenio Derbez eredeti színdarabja alapján- a “biciklit”, azaz, ezúttal egy full-extrás motorcsónakot, ezt hajtja ugyanis munkaidőben Omar barátunk (azaz a történetben Samuel) a napos tengerparton, éjszakánként pedig ennek folyományaként a lányokat, ugyanott, a parti buliban. Egy ilyen éjszaka azonban olyan eredményesen zárult egy alkalmi partnerrel, hogy egy év múlva Samuel nyakában már egy három hónapos, göndör hajú, kávészínű baba lóg. A léha, felelőtlen(ül boldog) életet élő Samuel számára vége a legényéletnek és kezdetét veszi az apai tortúra, ugyanis az anyuka úgy hagyta ott nála gyermeküket, ahogyan egy évvel korábban magát, Samuelt is, egy akkor még boldognak tűnő éjszaka után.

Samuel féktelen életöröme azonban elementáris lendülettel küzd le minden akadályt, és röpülnek az évek és az időközben angol kaszkadőrsztárrá avanzsált apa és lánya között idilli kapcsolat alakul ki. Kilenc év múltán azonban beállít anyu (Clémence Poésy) és magának szeretné a talpraesett kislányt. A megszokott Omar Sy-s “életrevalóskodás” után a történet itt egy furcsa, meglepő drámai csavart vesz: Gélin kissé bátortalan -bár a már említett karácsony-elő hangulatától, valamint a műfaj kötelmeitől még nem elvonatkoztató moralizálásba kezd a gyermekét egyedül felnevelő apa kontra kilenc év hallgatás után a gyermekéért jelentkező anya problematikáját illetően – amit aztán egy újabb, még drámaibb csavar tisztáz.

A Derült égből apu drámai végkifejlete azért annyira nem lesz drámai, hogy elrontsa mindent elsöprő, féktelen pozitív életérzésünket, és a közelgő karácsony izgalmát. Omar Sy még bírja a tempót, a rendező Hugo Gélin (lásd Szerelem, örökség, portugál) is tulajdonképpen ügyesen vezényli le ezt a romantikus történetet, melynek üzenetét (Első mindig a család, és tök mindegy, hogy jó apa vagy-e, vagy rossz, hogy jó anya vagy-e, vagy rossz: Légy apa és légy anya!) jól artikuláltan közli velünk – úgyhogy, ha nem számítjuk a rendkívül idegesítő filmrendező karaktert (s amúgy a kissé béna filmes jeleneteket), akkor töltöttünk már el ennél feleslegesebb két órát is a moziban, nem egyszer és nem kétszer. 7/10

Kis zavar van az erőtérben, vagyis hát a címek körül, ugyanis természetesen volt már efféle című film a magyar filmforgalmazásban: az Az ügyfél egy amerikai darab volt, John Grisham tollából, Led Zeppelinnel, egy megakadályozott öngyilkossággal, egyebekkel. Ennek Az ügyfélnek szintén van amerikai kötődése, méghozzá Arthur Miller Az ügynök halála című színdarabja kapcsán, amelynek előadása adja a film keretét, sőt, vázát, valamint a film cselekményén végighúzódó, a Miller-darabra hajazó morális töltés a kulcs az iráni Ashgar Farhadi Cannes-ban legjobb filmként díjazott alkotásához is (Update! Oscar-díj a Legjobb idegennyelvű filmnek!). A bibi valahol a fordításban van, ugyanis a film eredeti címe Miller darabjára hajaz: angolul The Salesman, ami a Death of a Salesman-ból (Az ügynök halálából) jön – ahol azonban a ‘salesman’ ügynököt, üzletkötőt jelent, miközben Farhadi filmjében csak a színpadi jelenetekben van ügynök, de mint foglalkozásnak nincs köze a film valódi cselekményéhez.

Annál inkább van Az ügyfélnek, aki a filmbeli pár (aminek tanárként dolgozó férfitagja hobbiszínészként a Miller darab címszerepét játssza –Shahab Hosseini megkapta érte a legjobb férfialakításért járó elismerést Cannesban-, míg a felesége –Taraneh Alidoosti– a darabban is a felesége) által kényszerűségből kapott szükséglakás régi bérlőjének volt az ügyfele és ebbéli minőségben okozza azt a konfliktust, amelyről végül is a film szól. Mindamellett, a címszereplő és a film férfi főszereplő között is jelez valamilyen kapcsolatot, melynek természete, a két figura jelleme, lelkülete szintén erősen hajaz Miller jellegzetes kisember figurájára, az ügynökre. Szóval, Farhadi mester alaposan megkavarta a szálakat, de azt mindenképpen el kell mondanom, hogy a filmben ez közel sem ilyen bonyolultan jelenik meg, mint ahogy én írtam kényszerűségből.

Farhadi amúgy a mai iráni film utazó nagykövete, mivel kollégáját, Jafar Panahit például még utazni sem engedik. Farhadi is A múlt című filmjét például be sem mutathatta Iránban, igaz, nem is ott forgatta. A Nader és Simin – Egy elválás történetét igen, az Elly történetét is, és ezt Az ügyfél címűt is, ami már annyiból is érdekes, hogy egy zárt, távoli és igencsak rettegett kultúrába nyerhetünk bepillantást általa. Nos, ebből a szempontból igen tanulságos lenne az összes olyan magyarral megnézetni ezt a filmet, akik gondolkodás és főleg, tapasztalatok híján ész nélkül nyelve a kormánypropagandát, valami barbár, műveletlen, középkori “kecskebaszóknak”, patkányoknak, állatoknak titulálják a közel-keleti iszlám országokból különböző okokból menekülni kényszerülőket: nos, ebben is környezet- és karakterábrázolását tekintve igen realista szemléletű filmben színdarabokat játszó, filmeket néző, nyugati értelemben is művelt, kifejezetten kulturált embereket látunk, akik szépen, ízléssel berendezett lakásokban laknak (ha az a lakás éppen a szomszédban végzett építkezés következtében nem válik lakhatatlanná – de hát ilyen előfordul Mészáros Lőrinc országában is). Ráadásul, olyan emberi tulajdonságokról, olyan magatartásról tesznek tanúbizonyságot a film szereplői, melyek egyáltalán nem divatosak manapság az állítólagos keresztény értékeire oly büszke európai társadalmakban. Hol találkozunk például a szégyennel, a megszégyenülés mélyen emberi érzésével manapság? Nyilván vannak, akik sokszor érzik magukat megszégyenülve, de a jelen állás szerint ők képviselik a társadalom páriáit. Ma felénk az menő, ha nem szégyelled magad, szemébe röhögsz mindenkinek és mindennek, gátlástalannak, agresszívnek kell lenned és elvenned, amire szükséged van, ne törődj semmivel.

Farhadi filmjében, mely szemléletében amúgy kifejezetten liberálisnak (tudom, ma már ez is szitokszónak) számít, legalábbis a hivatalos iráni sztenderdhez képest, éppen erről az érzésről van szó. A szégyen és a tisztelet kettősségéről, ami lehet, hogy innen nézve avítt, “középkori”, mégis ebben az olvasatban sokkal inkább emberibb, mint mondjuk az egyértelmű hazugságon kapott miniszter pimaszul rezzenéstelen, vizenyős szürkéskék szeme. Bár alapvetően egy melodramatikus családi konfliktust látunk, amely a szerencsétlen, de komoly fizikai károkat nem okozó bűnüggyel sem több hétköznapi banalitásnál, a morális párhuzamként végighúzott Miller-darabbal, valamint azzal a szinte dosztojevszkiji mélységű lélekábrázolással mégis komoly, nagy művé nő. A szégyen, a megaláztatás, a megszégyenülés és a bosszú egymásból fakadó láncolata a történetben egyszerre pontos erkölcsi-etikai példázat, és mélyen megindító, igaz emberi történet, még ha tagadhatatlanul kissé “masztiksz-szagú” is. 8/10

Érezhetően valahová Sindó Kaneto klasszikus Kopár szigete és Tarr Béla letargikus torinói lova közé próbálta belőni a török Mustafa Kara kisebb fesztiválokon szépen díjazott második nagyjátékfilmjét, a Hideg hegyeket. Ugyanaz a szakadatlan, monoton, végkimerülésig, sőt azon túl is tartó, sziszifuszi küszködés és gyötrődés a film lényege, tartalma, mint a korábbi fontos példáknál, és ugyanez vár a filmet megtekinteni vágyó nézőkre is. Viszont fontos tudni azt is, hogy miképpen a hegymászásnál is, egészen más elérni a csúcsot úgy, hogy a saját lábunkon, a saját verítékünkkel és a saját erőfeszítésünkből küzdöttük fel magunkat oda, ahol a jutalom mindössze egy látvány, egy sóhaj és néhány boldog, elégedett pillanat, és nem csak úgy felröppentünk oda egy helikopterrel, mert azt is megengedhetjük magunknak; úgy ezt a filmet is a szó szoros értelmében végig kell küzdeni ahhoz, hogy a végén elmondhassuk, tekintetünk pont úgy, benne pont olyan fénnyel fordul az égnek, mint a filmbeli Mehmeté, az utolsó jelenetben…

El lehetne intézni e filmet néhány mondattal, akár még maró, pikírt felhanggal is, mint ahogy nyilván fogják néhányan (ahogyan általában ugyanők Tarr Bélát is elintézni vélik), de én úgy vélem, maga a belefektetett, rászentelt munka és idő, a miénk és az alkotóké is, ér annyit, hogy vegyük azt komolyan és ne vegyük azt elfecsérelt, felesleges erőfeszítésnek. Ugyanis megnézni nem kötelező a filmet, viszont elkészíteni minden bizonnyal muszáj volt, merthogy brahiból, szórakozásból ilyet ember nem csinál. A történet főszereplője a középkorú Mehmet, aki az isten háta mögött, valahol messze, az állandóan ködös, meredek, fogvacogtatóan hideg hegyek között él nyomorúságos kalyibájában idős anyjával, állandóan perlekedő feleségével és két fiával, a lassan férfivá cseperedő Ibrahimmal és a Down-szindrómával született, kisebb Mustafával, valamint néhány háziállattal. Mehmet álma, hogy egyszer értékes ércet -aranyat- talál a hegyekben, s ennek rendeli alá egész életét, de ami a baj, hogy a családjáét is. Míg Mehmet a sziklákon bolyong, addig felesége és a család dolgozik az állatokkal és úgy, ahogy rendben tartja a kunyhót. Mehmet természetesen semmit nem talál, ám álma annyira erős, hogy még dolgozni is vonakodik, hiába noszogatja felesége, nem áll be bányásznak. Mivel azonban már hosszú ideje semmilyen kézzelfogható eredménye nincs Mehmet aranylázának, Mehmet kényszerűségből a család egyetlen igazi kincsét, a busa tekintetű bikát kezdi el trenírozni, hogy azt benevezve a völgyben megrendezendő viadalra, elhozza vele az első díjat. Vagy a másodikat, de az se baj, ha csak a harmadikat, mert még az is olyan pénzdíjjal jár, ami kisegítené őket az áldatlan körülményeikből.

Mehmet sorsa azonban a mondabéli Sziszüphoszé, álma, egyénisége, minden jellemvonása szinte predesztinálja arra, hogy élete végéig maga előtt görgesse a neki rendelt gigászi sziklát (az arany megtalálásnak vágyát, de akár családját, sőt saját, valójában hiábavaló, lermontovi értelemben vett felesleges életét). A végkifejletet illető spoilerként muszáj megjegyeznem, hogy bár az alagút végén aztán felvillan valami biztató fénysugár Mehmet számára, de Kara, a rendező nem hagy kétséget afelől, hogy ennek eléréshez újfent csak azt a sziszifuszi sziklát kell a lejtőn felgörgetnie Mehmetnek. Talán ezúttal nem gurul vissza, de ezt mi már nem tudjuk meg.

A filmbeli Mehmet figurája a rendelkezésére álló jó bő két órában a kilátástalanul küszködő kisember toposzává válik, azonban Kara olyan monomániával ábrázolja “hősének” küzdelmét saját álmaival, hogy az sokszor már valóban eltúlzottnak -horribile dictu: nevetségesnek- hat. Mehmet kisszerűsége nem lesz nagyszerű, nem magasztosul, hanem -amúgy igen reálisan, hogy ne mondjam, pesszimistán- változatlan, de azért szánalomra méltó marad.

A Hideg hegyek látványvilága lenyűgöző, lélegzetállító meredélyek, vad sziklák, a hegyek között gomolygó, állandó köd, vagy éppen a párában burjánzó zöld vegetáció kápráztató, sőt, egyenesen delejes hatást kelt. Szinte a húsunkban, csontjainkban érezzük Mehmet világának állandó hidegségét, süti a vizes kapcától megszabadított, meztelen talpunkat a rőzse ropogó lángja, melynek terjengő füstje viszont a torkunkat, szemünket kaparja. Egyáltalán nem kényelmes érzés, semmi romantika nincs ebben a természetközeliségben, de nem is ez a szándéka Karának. Nem azért ültetett le bő két órányi időtartamra, hogy jól érezzük magunkat, hanem inkább talán azért, hogy minél plasztikusabban átérezzük azt, mit jelent küzdeni az álmainkért. Legyen az az álom az arany, a földi jólét szimbóluma, vagy akár a filmkészítés kiváltsága. 8/10

Park Chan-wook a dél-koreai film talán legismertebb, és Kim Ki-duk mellett legelismertebb reprezentánsa, akit leginkább hírhedt Bosszú-trilógiájáról ismer a tátott szájú nyugati néptömeg. Park (jó lenne tudni, náluk melyik a vezetéknév…) azonban nemcsak vérben és éjfekete humorban tocsogó mozikat csinált, hanem gyakorlatilag az összes műfajban kipróbálta magát. Idén Cannes-ban Arany Pálmára is jelölt legújabb alkotásában, A szobalányban, úgy tűnik, mintha a három évvel ezelőtti Stokerrel, illetve az immár tíz éves Cyborg vagyok, amúgy minden oké című darabbal elkezdett utat/gondolatmenetet folytatná/gondolná tovább.

A szobalány, az említett Stokerhez hasonlóan, nyugati irodalmi alapanyagból készült. A történet Sarah Waters egyik regényén (Fingersmith – magyarul nem jelent meg) alapul, a cselekmény azonban a múlt század harmincas éveibe, Dél-Korea japán megszállása idejére datálódik át. Azonban suhog a selyem, libben a bársony itt is, hogy sokkal többet ne mondjak. A történet főszereplői ismét csak egy szerelmi háromszög tagjai, két nő és egy férfi, és ha azt mondom, hogy egy nő szerelménél csak két nő szerelme lehet nagyobb szerelem, akkor egyszerre vagyok rejtélyes és lövöm le a film poénját.

Nagyjából arról van szó, hogy egy minden hájjal megkent koreai szélhámos (Ha Jung-woo) meg szeretné kaparintani egy fiatal, gyönyörű és gazdag japán nemesasszony (Kim Min-hee) vagyonát. Céljainak eléréséhez semmitől sem riad vissza. Kitanít egy ifjú zsebtolvajlányt (Kim Tae-ri), akinek szobalányként kell az asszony bizalmába – és természetesen a tárcájának közelébe – férkőznie. Ebben a kölcsönösen egymástól függő érzelmi és hatalmi játékban, melyet még a nemesasszony pikáns hobbiknak hódoló bácsikája (Cho Jing-woong) is bonyolít, semmi sem úgy alakul, ahogy azt bármelyikük eltervezte.

Ez a film is rendkívül szép kivitelű, túlzás nélkül szemet gyönyörködtető látvány. Végletekig kifinomult esztétikájú vizuális élmény. Megkapóan szépek a szereplők (főleg a lányok), a táj, a környezet, a háttér és a belsők látványa minden képben egy-egy komplett, kiállítani való kompozíció. Jelen van, pontosabban, inkább búvópatakként olykor fel-felbukkan Park Chan-wook jellegzetesen fanyar, szinte már morbid humora is, ami egészen sajátos színezetet, hangsúlyokat ad az alapvetően kissé melankolikus, de mélyen romantikus szerelmi történetnek, mely simán, görcsmentesen elegyedik a cselekmény sodrását jelentő háromszoros fordulatú átveréses krimiszerűséggel. E háromszoros fordulat adja a film fejezetszerű, három részre tagolt narratív struktúráját is, melynek indoka az események három különböző nézőpontból való elmesélése. Az első rész a címszereplő szobalányé, a második a nemes hölgyé, míg a harmadikban a szélhámos nézőpontjából látjuk összenőni azt, ami összevaló. Bár maga, a történet tagadhatatlanul hordoz magán valami poszt-viktoriánus finom porréteget, valami Agatha Christie-s rejtelmet, ezeket a távol-keleti helyszín, szereplők és a táj varázsa frissíti fel izgalmassá, amit a merészen erotikus jelenetek csak tovább fokoznak. Emellett, újra feltűnnek Park Chan-wook jellegzetes mániái is, az elmegyógyintézet, a lábfejek és lábköröm, a könnyes, mandulavágású szemek motívuma például a Cyborg vagyok…-ból, a magukra maradt, ám önerejükből mégis továbblépni tudó, fiatal lányok ugyaninnen és a Stokerből… Akadnak erőszakos jelenetek is, melyek azonban nem mérhetők a Bosszú-trilógia erőszak-orgiáihoz, azonban legalább annyira jelentőségteljesek (pl. az arcra adott pofon megalázó jellege) és látunk igen bizarr szcénákat is (pl. a fogcsiszolás), azonban egyöntetűen ki lehet jelenteni, semmi sem öncélú Park Chan-wook filmjében. Mindennek oka van, mindennek célja van, és minden, első látásra talán meghökkentő, talán meg is botránkoztató jelenet, gesztus és látvány csak azért van, hogy gyönyörködjünk, és örüljünk két szép és egymásnak való ember szerelmében. 9/10

Dan Blake egy 59 éves ács Newcastle-ból. Egész életében, negyven éven keresztül becsületesen dolgozott, miközben beteg feleségét ápolta, annak haláláig. Daniel Blake azonban kemény férfi, aki látszólag nem tört össze, barátai is mellette álltak és ugyanúgy folytatta munkáját keményen, míg egy nap össze nem esett munkahelyén, egy súlyos szívroham következtében. Mind az orvosa, mind a fizikoterapeutája hosszú pihenést írt elő számára, azonban a munkáját elvesztette közben. Bár egész lénye, munkához való hozzáállása, becsülete ellene van, mégis kénytelen álláskeresési segélyért folyamodnia, így belekerül az angol szociális ellátás messze nem a kifinomult problémamegoldó-képességéről hírhedt, bürokratikus labirintusába, mely felőrli tartását. Élete immár végérvényesen kilátástalanná válik, melybe egyedüli színfoltot egy Londonból Newcastle-be költözött, egyedülálló anya és két gyermeke jelenti, akik azonban szintén komoly segítségre szorulnak…

Az élő angol filmes lelkiismeret, Ken Loach (pl. itt, itt, itt, itt, itt, valamint itt és itt) szerencsére nem adta fel a filmezést, és visszavonulását visszavonva, még elmesélte nekünk az önhibáján kívül a társadalom peremére szorult becsületes, jóravaló kisember torokszorító történetét. Az Én, Daniel Blake által feltárt élethelyzetek, szituációk és emberi sorsok nyilván nem lesznek ismeretlenek a magyar nézőknek, illetve azon szociális érzékenységgel “megvert” magyar mozilátogatók számára, akik beülnek egy angol társadalmi drámára, hiszen ugyanez van nálunk is. A film nézése közben többször is eszembe jutott, hogy de akkor mi a fenének megy ki a sok ütődött Angliába, csöbörből a vödörbe, amely ráadásul még hidegebb és idegenebb is, mint a mi “jó kis” nemzeti együttműködésünk, miközben egy pillanatig sincs kétségem afelől, hogy Loach ezúttal is hitelesen, igaz módon és manipulálatlanul mesél. Amilyen tufa, érzéketlen, embertelen ellenállásba ütközik szegény Dan (Dave Johns megrázóan hiteles alakításában), olyat ráadásul még én magam sem tapasztaltam a magyar munkaügyi központban, ahová “jó sorsom” engem is bekényszerített olykor. Persze, nyilván vannak különbségek, más dolog heti 200-300 fontért elvégezni azt a munkát, amit az angol már nem végez el ennyiért, mint itthon havi 58 ezer forintért (160 fontért) a fideszes földesúr közmunkásának csicskájának lenni. De fogjuk érteni és át is fogjuk érezni a Daniel Blake történetének minden pillanatát.

Mélységesen mély szimpátiánk Daniel Blake-é, aki egyre kiábrándultabban, egyre törődöttebben, de a gyomra mélyén egyre jobban feszülő dühvel rója a szociális bürokrácia végtelen útvesztőjét. Loach egészen addig feszíti a húrt, míg szinte mi nézők is belefásulunk a kilátástalan, reménytelen küzdelemben, amikor Daniel Blake-ből dramaturgiai értelemben előkészítetten, mégis váratlan elemi erővel -és Loach egész eddigi, mélyen humanista pályájához méltóan- robban ki az ellenállás és a felháborodás tragikomikus, de mégis felemelő, katartikus gesztusa. És ahogyan az utca népe mellé áll, szemben a bürokratikus hatalom önálló gondolkodás, érzelem és empátia nélküli robotjaival, az jelenti az igaz ember és az emberi jóság diadalát. Megtisztító erejű, gigantikus finálé, mely a lecsengésben visszatér a valóság rögös talajára. Nem véletlen a cannes-i Arany Pálma, a híresen fitymálkozó francia közönség hosszas álló ünneplése, hiszen Loach e filmjével, és egész életpályájával a világ filmművészetének egy igen szép, de mindenképpen a legigazabbak közé tartozó fejezetét alkotta meg. Daniel Blake, a morális értelemben gigászi méretű, igazáért méltó szelídséggel, de mégis harcos határozottsággal kiálló kisember, szeretném hinni, hogy olyan, vagy még “olyanabb” toposszá válik a való világban, mint a maszkjáról híres Guy Fawkes. Szeretném hinni, hogy sok Daniel Blake él közöttünk, és szeretném hinni, hogy én is Daniel Blake vagyok. Mert ha nem, akkor tényleg vége mindennek. 10/10