asanisimasa

A nemzeti önbecsülés fontos dolog, amit rendszeresen karban is kell tartani, különben elfoszlik, mint a háború után a vár fokán felejtett hadilobogó az időjárás viszontagságaiban. Jó eszköz erre a múlt, a történelem dicsőséges tetteinek napirenden tartása, amivel szintén nincs semmi baj, feltéve, ameddig ez erkölcsileg is védhető hősi kultuszt jelent. Úgy hiszem, ez védhetőség mindaddig fennáll, amíg a hősök a hazát, a nemzeti javakat, a nemzeti kultúrát védik, viszont abban a pillanatban, amikor a hősök már átlépik az ország határát, hogy más népeket hódítsanak, idegen területeket raboljanak (amit a nemzet javainak gyarapításaként kommunikálnak), az már -független nézőpontból- agresszív hadipropagandának minősül. Épp a minap olvastam, hogy Sztálin kultusza sohasem volt olyan nagy, mint manapság Oroszországban. Nyilván a világverő vezér kőkemény diktatúrájában látják az oroszok saját nemzeti önbecsülésük legteljesebb kifejeződését, elfelejtve a gulágokba hajtott, vagy más módon kiirtott nemzettársaik (és más nemzetiségűek) tízmillióit. Így tehát a Nagy Honvédő Háború is értelemszerűen világmegmentő tetté nemesül az orosz nemzeti öntudatban. És ez érthető és elfogadható is, amíg a hon védelme, a csaták véget érnek az ország északi és nyugati -ukrán, lengyel, balti államok- határánál. Jól tudjuk azonban, hogy nem értek véget.

A mai orosz önbecsülés látszólag dagad önnön nagyszerűségének érzetétől, azonban mégis kellett az a több százezer orosz által összedobott (több mint egy millió $-nyi) magánadomány, amiből 2016-ban, több mint hetven évvel a II. világháború lezárása után elkészülhetett Panfilov 28 gárdistájának eposzi tablója, mely annak a századnyi hős orosz vöröskatonának állít emléket, akik nagy többségükben életüket áldozták a Moszkvára törő német náci tankok elleni -győztes- csatában. A jelentős méretű közadakozás azonban jelképezi az orosz nemzeti érzések komoly társadalmi támogatottságát.

Kezdjük azzal, hogy a film –Kim Druzhinin és Andrey Shalopa rendezése- egészen jól néz ki, egy teljesen vállalható háborús dráma képét mutatja a vásznon. A szerkezete viszont meglehetősen iskolás módon másolja a negyvenes-ötvenes évek szovjet háborús tablóinak meglehetősen didaktikus, ám tagadhatatlanul célratörő szerkezetét/nyelvezetét. Az első fél óra fegyver- és lőszerismeret, valamint hadtörténet alapfok, s mintegy mellékesen, megismerjük Panfilov gárdistáit, azaz a Vörös Hadsereg  316. lövészhadosztályának katonáit, illetve azok közül néhányat, akik a végén vagy túlélők, vagy hősi halottak lesznek. Sajnos, a hadtörténeti félóra menetében arra kevés idő és energia maradt, hogy a főbb karakterek jobban bemutatkozzanak, így a történet további menetében elég nehéz legtöbbjüket megkülönböztetni egymástól, ha nincsenek olyan jellegzetes egyéni jegyeik, mint az ázsiai mandulavágatú szem a kazah mesterlövésznél, vagy a szőke, göndör haj a kommiszárnál. Amúgy mindenki egyenruhában teszi a dolgát, amely az események előrehaladtával egyre sárosabb, koszosabb lesz. A szereplők viszont így inkább Panfilov Ismeretlen Katonáiként jelennek meg a vásznon.

Arca mindvégig csak az oroszoknak van, a német ellenség eközben mindvégig arctalan marad, s ha valamelyik nácit mutatja is közelről a kép, azon vagy álarc van, vagy profilból látszik. Fekete-fehér a zenei aláfestés is: az orosz hősöket lágy, patetikus, hősies dallamok, míg a nácikat kellemetlen, vészjósló hangú szirénák, hajódudák kísérik. A film második része, a fennmaradó bő másfél óra nettó háború, dörögnek az ágyúk, csikorognak a tankok lánctalpai, kerepelnek a géppuskák. Robbanások egymás után, az emberek hullanak, mint nyári szélviharban a kalász.

A film annyira egyoldalúan ábrázolja az eseményeket és a benne szereplő hősöket, de a táj, a havas, téli orosz mező is, hogy bennem inkább ez az egész A gyűrűk ura meséjét idézi meg. Az orosz vöröskatonák itt a jólelkű, bohókás hobbitok, akik hazájukat, a drága középfölde anyácskát védelmezik, de igazából csak füstölni szeretnének, meg iszogatni, egymást ugratni, miközben feltartóztathatatlanul rájuk tör az arctalan orkok (a náci németek) dühödt serege. Tovább hiteltelenítik a film drámaiságát azok a félresikerült utalások, melyet a fegyverropogás szüneteiben hallhatunk a mahorkából nagyokat slukkoló derék katonáktól: szó esik a hét szamurájról, akiket a szegény falu bérelt fel a fosztogató banditák ellenében, és rögtön utána jön a hét mesterlövész  is, ami nettó anakronizmus, hiszen Kuroszava csak 1954-ben mutatta be A hét szamuráj című filmjét, több mint tíz évvel, az itt ábrázolt események után, John Sturges 1960-as western-remake-jéről nem is szólva. De legalább Leonidász spárati király thermopülai szorosban történt önfeláldozó harca valóban helytálló párhuzam Panfilov gárdistáinak hőstettével.

Bár a Panfilov 28 gárdistája látszólag tényleg egy második világháborús hősi eposz, ma, 2016-ban valójában mégis inkább tűnik orosz nemzeti propagandának. Bár az oroszok a történetben a hazájukat védik a rájuk törő ellenségtől, erkölcsi fölényük, indokaik egyértelműek, az arc nélküli, tehát megfelelően nem bemutatott, nem jellemzett ellenség képe azonban egyoldalúvá, üzenetében egyértelműen propagandisztikussá teszi a film szemléletét/üzenetét. Mi indokolja tehát ennek a történetnek az elmesélését 2016-ban? Nyilvánvalóan az EU (és a Nyugat) szankciói Oroszország ellen, miközben Oroszország -igen nehezen indokolhatóan- agresszorként lép fel például Ukrajna, a balti államok, vagy az EU légtere ellen. Itt az ellenség talán azért arctalan, hogy ne egyértelműen az akkori náci németekre, hanem valami általánosabb ellenségre gondoljon a szájtáti, hazafias orosz mozinéző. Mondjuk az EU-ra, melynek vezető ereje ráadásul pont Németország (aki ma már nem náci, de ez itt nem is lényeg). Eközben pontosan meg is határozza a szövetségeseit is a harcban: a kommiszár kereken elmondja a kazah mesterlövésznek, hogy te harcolsz Oroszországért, Oroszország harcol érted. Így épül, szépül jelenleg az új Orosz-Szovjetunió. 6/10

Titkos favoritként emlegetik a bennfentesek Barry Jenkins második nagyjátékfilmjét (az első egy 2008-ban bemutatott, kisköltségvetésű romantikus dráma, az Orvosság búbánatra volt) a 2017-es Oscar-díjak mezőnyében, s ha azt nézzük, hogy a Holdfény az előszobában már elhozta a Legjobb Drámának járó Golden Globe-ot, és összesen 8 darab Oscar-jelölést gyűjtött be, akkor valóban okozhat meglepetést is. (Update! Okozott: Legjobb film, Legjobb férfi mellékszereplő: Mahershala Ali és Legjobb adaptált forgatókönyv: Barry Jenkins, Tarell Alvin McCraney.) Mellette szól, hogy tavaly éppen az okozott nagy felzúdulást, hogy az akkori Oscar-osztásból valahogyan kimaradtak az (leszarom, hogy ma már állítólag ciki a politikai korrektség) afro-amerikaiak – e film rendezője, valamint tényleg az összes szereplője fekete. Egy darab fehér-amerikai sem látszik a filmben, és ha nyerne, azzal Hollywood az új amerikai elnök frizuráját is megborzolná egy kicsit – aminek vágya ráadásul igencsak átszövi az Álomváros aktuális közgondolkodását.

Ráadásul a film témája sem először kerül szoborközelbe. A homoszexualitás témájának különböző tabudöntögető, ködszurkáló és csipanyitogató feldolgozásai már sokszor kaptak jelöléseket, sőt díjakat is, Ang Lee meleg cowboyai óta pedig már a meleg férfiszerelem romantikus és a legteljesebb mértékben természetes ábrázolása is a hollywoodi mainstream szerves részévé váltak – Trump elnök és választói bosszúságára. Bár az alkotók a fülszövegekben és ajánlókban nem igazán kötik a nézők orrára, hogy valójában miről szól a filmjük, az imdb keresőszavai igen árulkodóak. Úgyhogy, nincs szó spoilerezésről.

Egy fekete fiú a történet főszereplője, akit három különböző életkorában láthatjuk, hogyan küzd meg saját sorsával, valamint a külvilág kihívásaival. Ekképpen a film is hármas osztatú, egyfajta triptichon. Az első részben a kis Chiron menekül az őt üldöző társai elől és egy drogosok által használt, romos házban húzza meg magát. Egy díler talál rá, aki elviszi magához a kissrácot. Sziszifuszi munkával lassan feltöri a fiú által maga köré épített burkot és kideríti Little életének kis életének titkait. Később ugyanőt látjuk már tinédzser korában és semmi nem változott körülötte. Társai ugyanúgy megtalálják már mindenki számára nyilvánvaló titkai miatt, és a legdurvább megaláztatásoknak vetik alá. Egyszer azonban a srácnak elege lesz. A harmadik részben már fiatal felnőttként látjuk Chiront, alaposan kipattintva, tele fukszokkal, aranyprotkó a szájban, csilivili verda a segge alatt – nagymenő narkóárussá vált. Egy nap azonban felhívja valaki tinédzserkorából…

Aki mondjuk, végigrágta már magát a Drót című remek sorozaton, vagy valamennyire képben van az amerikai gengszterrap-szövegek világában, annak e film által felfestett életsorsok, a külvárosi, feketék által lakott gettók világa ismerősen fog festeni. Mind pszichológiai, mind szociológiai értelemben hitelesen ábrázolja ezt Barry Jenkins filmje. Ami azonban a trükk, hogy eközben a Holdfény korántsem marad meg a társadalmi dráma száraz, bűnben és mocsokban fürdő naturalizmusában, hanem mintegy elemelkedve belőle, képes emberi érzelmeket, sőt romantikus szerelmet megmutatni. Teszi ezt ráadásul olyan természetességgel, ahogyan arra Isten lehetőséget adott, és olyan ízléssel, hogy közben talán még a 16-os karikát sem kell kitenni. Aranyfogú, szénné varrt díler hesszel járgányában, fején hajháló – de közben vonósnégyes lágy dallamai kísérik a marcona fickó álomszerűen úszó képét.

Rendkívül jól végiggondolt, ügyesen megírt film a Holdfény, mely néha egészen finom líraisággal képes hiteles környezet-, és személyiségrajzot ábrázolni, fantasztikus erővel játszó színészeket látunk, gyönyörű, néhol szinte szívbemarkoló képeket látunk, de valahogyan engem mégsem ráz meg eléggé a történet, persze, nincs is megrázó, tragikus végkifejlete. Ahová viszont kifut, az számomra abszolút természetes állapot, aminek így kell lennie egy normális világban. Az tök más dolog, hogy ez a mai világ nem normális és például egy embernek, mint Chiron, ilyen kacskaringókon kell keresztülmennie, hogy egy pillanatra legalább boldognak érezhesse magát. 7/10

Mikor már azt érezzük, hogy maga alá gyűr a mohó, műveletlen tahók kaján, fennhéjázó uralma, mikor már úgy hisszük, hogy annyira kifordult körülöttünk a világ saját magából, hogy sikeres csak az lehet, ki tehetségtelen, nem ért semmihez, ám elvei sincsenek, amikor már azt hisszük, hogy a művészet, a líra, a tudás már inkább bélyeg, mint erény, akkor nézzük meg Jim Jarmusch új, Paterson című filmjét, aminél jelen pillanatban elképzelni sem lehet bűbájosabb, cukibb, édesebb, bölcsebb és szeretetre méltóbb mozit. Tehát nézzük meg most, mielőtt vége a világnak, mert benne van minden, amiért élni érdemes, de benne van az is, hogy ezt az egészet hogyan érdemes átélni.

Paterson (Adam Driver) buszsofőr New Jersey állam Paterson nevű városkájában, a 23-as járatot vezeti nap, mint nap. Egyszóval, egyszerű, szürke átlagember a napi robotban. Reggel felkel még édesen pihegő felesége mellől, bekanalazza zabpelyhét, bebaktat munkahelyére, elvégzi a számára kiszabott napi penzumot, hazamegy, megcsókolja feleségét, elviszi sétálni kutyáját, közben megiszik kedvenc kocsmájában egy sört. Utána nem marad még egyre, hanem mindig hazamegy, megcsókolja feleségét és lefekszi aludni. Nap, mint nap. Felesége (Golshifteh Farahani), mialatt férje dolgozik, kutyát sétáltat és sörözik, tele tervekkel várja őt otthon, de sosem tétlenül, folyamatosan tevékenykedik, a lakást csinosítja, süt, főz és fest. Repked, ugrál és vibrál, mialatt férje, Paterson (a buszsofőr, akit Adam Driver, tehát Sofőr Ádám alakít…) sztoikus, ám derűs nyugalommal gurul végig az időn. Paterson és neje két külön világ, ám imádják egymást, mint két galamb nagymamáink konyháján, a falvédőn – csak éppen ők igaziak, nem hímzettek.

Paterson költő, aki kis titkos noteszébe írogatja nap, mint nap verseit, melyekben általában a lehető legbanálisabb témából, egy doboz gyufából, a szélből, az esőből kiindulva néhány félmondat alatt galaktikus méretű allegóriává nőve áramlik a parttalan, mindenható szeretet és szerelem felesége irányában, aki -miközben mindent feldíszít, kicsinosít, átfest, lerajzol és megsüt- érzékei milliónyi csápjával fogad magába mindent, mit férjétől kap és azt azonnal sugározza is vissza rá. A csendes, kissé ügyefogyottnak tűnő Paterson és energiától lüktető, csodaszép felesége idilli párt alkotva élnek boldogan. Az ő szürke, monoton életük hét jelentéktelen napját bemutatva mutatja meg nekünk Jarmusch szelíden áramló, gyengéd szeretettel teli filmjében, hogy milyen csodás az élet, ha az ember megtanulja jól megélni azt, hogy megtanul szeretettel viseltetni saját maga, a környezete és embertársai iránt.

Nincsen semmiféle hamis magasztosság azonban a filmben, nincsenek nagy szavak, nincs pátosz, még didaktikus tanítás sem, nehezen is lehetne ilyeneket elvárni, és fájó lenne látni effélét Jarmuschtól. Nemes egyszerűség, finom, fanyarkás, de sohasem bántó élű, soha nem szarkasztikus, ám mindig bölcs és együtt mosolygásra késztető humor, szinte már idealisztikusan normális, ám éppen ebbéli tulajdonságukban furcsa karakterek jellemzik a filmet, aminek -szinte természetesen- nincs hagyományos dramaturgiája, hanem pontosan úgy árad, mint az idő, és mint a szeretet (ahogyan John Cassavetes Szeretetáradat című remek filmjében megfogalmaztatott). És ahogyan a filmbeli Paterson is pici, hétköznapi témákból bontja ki verseiben a galaktikus méretű szeretet-üzenetét, pontosan úgy tesz Jarmusch is: hétköznapi átlagemberek hétköznapi, szürke monoton életét meséli el, hogy ők hogyan élik azt meg boldogságban, szeretetben, az apró-cseprő nüanszokban, amiket mindenki jól ismer és amik mindenkinek csak a nyűgöt, a küszködést, a boldogtalanságot jelenti, éppen ezekben mutatja meg az emberi lét szépségét, meghitt boldogságát, tehát a legszebb, legnagyobb dolgokat. Teszi ezt lazán, természetesen, magától értetődő barátsággal, apró gesztusokkal saját korábbi filmjei, emblematikus barátai felé. Ebben a világban, ilyen emberek között jó élni és a film üzenete szerint ez alapvetően mindenki számára lehetőség. Csupán ki kell nyitni a szemünk, az érzékeink és észrevenni mindazt a rengeteg kis apró csodát, ami körülvesz minket, akár még a legnagyobb bajban is.

Legutóbb szerintem Amélie csodálatos élete kapcsán írtam ilyet, hogy ezt a filmet receptre kellene felírni depressziósoknak, olyan jó. Tizenhat év múltán, a Paterson szintén egy ilyen film, mert megtekintése után egyértelműen jobb élni, mint előtte. 10/10