asanisimasa

Azt pontosan lehet érezni, hogy mit akart a francia nyelvterületen jól ismert belga vallon színész-rendező Bouli Lanners e filmjével, és tulajdonképpen amit érzünk, azt látjuk is benne – a kérdés csak annyi, hogy ennyi elég-e egy jó filmhez? Nem biztos. Az biztos, hogy nagyon bejött neki a True Detective első évadának borongós, szürke, végtelen pusztaságba vesző, világvégi látványvilága, melyet Jean-Paul de Zaetijd operatőr briliáns közreműködésével szinte tökéletesen ültetett át a széles mozivászonra. Látszik az is, hogy látta Tarkovszkij Stalkerét, John Hillcoat, Jim Jarmusch és Denis Villeneuve filmjeit, valamint jó néhány Bergmant is (erre utalhat a híres Bergman-színész, az agg Max von Sydow emblematikus szerepeltetése is): a Jézus, mobil, fejvadászok baromi jól néz ki.

Tudjuk, hogy Belgium időjárása közel sem nevezhető emberbarátinak, hiszen legalább annyira ködös, nyirkos, hideg és esős, mint Angliáé, csak éppen nem annyira zöld. Ha az utóbbi évtized belga filmtermését nézzük, akkor azt mindenképpen kijelenthetjük, hogy a belga filmesek számára az nem téma, ha nyílik a pipacs – tekintve, hogy nem is nyílik, vagy ha netán egy valahol kidugná bimbaját a végtelen sárból, akkor azt rögtön letapossa egy részeg belga vallon/flamand paraszt a gumicsizmájában. Bár, ahogy visszaemlékszem, az általam látott filmek (láttam jó néhányat, hogy csak Felix von Groeningen, Benoit Delépine és Gustave Kervern, vagy éppen a fesztivál-kedvenc Dardenne-testvérek nevét említsem, tessék használni a blog keresőjét) mind színesek voltak, a szemlélet szinte kivétel nélkül olyan sötét, naturalisztikus, földhözragadt vagy éppen e földhözragadtságában abszurd, mintha ismeretlen Tarr Béla-filmeket néznénk. Nem olyan hosszúakat, nem olyan transzcendens szellemiségű történeteket, de hasonlóakat.

Persze, ha komolyan vesszük azt, amit egy régi tanárom, az ismert filmesztéta mondott egyszer félig tréfásan, félig komolyan, miszerint ha belenézünk egy ismeretlen filmbe, akkor az első nagytotálról meg lehet mondani, milyen a film alkotójának szemléletmódja: ha a látóhatár osztatában az ég van jelentős túlsúlyban, akkor az alkotó inkább elvont, intellektuális, transzcendencia iránt fogékony, ha viszont a föld, akkor realista szemléletű művész művével lesz dolgunk. A Jézus, mobil, fejvadászok tobzódik a végtelen magányosságot, reményvesztettséget és ezzel együtt végtelen békét, univerzális távlatokat sugalló képekben, tehát a film szellemi síkon fog mozogni, amit sejthetünk (a nem éppen legjobban sikerült címmagyarítás) első szavából is, ha nem olvassuk utána a többit. Viszont tény, hogy azokkal együtt tulajdonképpen meg is kapjuk a film tömör leírását. Mi volt a filmben? Hát, figyelj, Jézus, mobil, fejvadászok. És tényleg.

Két marcona fickó (az egyik maga a film rendezője, Bouli Lanners, a másik Albert Dupontel) egy elveszett mobiltelefont keres, amelyen bizalmas adatok vannak. A telefon egy “nem túl okos”, hajléktalan szerelmespárhoz kerül, akiket kiskirálykodó helyi erők szabadítják meg a számukra csupán néhány eurót jelentő értéktől. Közben megjelenik maga, Jézus is, aki még stigmát is produkál a kezére, ellenben igazságot tesz. A mobilt üldöző fejvadászok egyik fele kórházba kerül, a másik megvilágosodik, miközben megjelenik egy kifejlett szarvasbika is, kapitális szarvkompozícióval a fején. Lanners, aki a filmet írta is, amellett, hogy rendezte és az egyik főszerepet is eljátssza, nyilván írt még egy csomó mellékszálat, melyek azonban a filmkészítés folyamatában kihúzásra kerültek. Ezekkel együtt, de tán még ezek nélkül is lehetett volna ez a történet egy kedves, bohókás, helyenként romantikus felhangokkal is bíró -ám közhelyes- komédia, krimi-, vagy akcióvígjáték. Viszont a Jarmusch-, és Hillcoat-filmeket idéző síró, rívó gitárzene, mely végig lúdbőrözteti a hátunk, a már említett borongós, baljós hangulatú, apokaliptikus, sőt, apokalipszis utáni tájképek és hátterek, a romos gyárépületek és raktárak, a kietlen meddőhányók, melyek a sok szálon induló, de a végén összefutó cselekmény helyszínéül szolgálnak; ezek mind zavarba ejtenek és időzőjelbe tesznek minden zsánerszerű elemet a filmben. Főleg, hogy Lanners nem mindig köti az orrunkra, hogy éppen mi, mi okból történik a filmjében… Szóval, nem tudom. Érdekes, figyelemre méltó film, de nem tudom azt mondani, hogy jó is. 7/10

Túlnyomórészben nyilván Natalie Portman teljesítménye iránt lelkesedő kritikák fogják övezni e filmet, függetlenül attól, hogy megnyeri-e vele a 2017-es Oscar-díj Legjobb női alakításért járó szobrát, vagy sem. Megkerülhetetlen ugyanis Portman alakítása a Jackie című filmben, sőt tovább megyek: a film legalább annyira szól Natalie Portmanről, mint Jacqueline Kennedyről, a meggyilkolt amerikai elnök, John F. Kennedy özvegyéről, hasonlatosan például Helen Mirren Erzsébet királynőjéhez (Oscar-díj 2007-ben), vagy Meryl Streep Vasladyjéhez (Oscar-díj 2012-ben). Az igazi kérdés tehát valójában az, lesz-e kétszeres Oscar-díjas Natalie Portman? A kérdésre válasz hamarosan, de addig is nézzük, milyen nő volt ez a Jackie, ugyanis azért erre is derül valamicske fény ebből a moziból (no, és hogyan is kaphatna bárki alakjának megformálásáért fényes díjat, ha éppen ez nem derül ki belőle…)

Nos, feltűnően szép arcú, bájos, csinos nő lehetett, finom, amerikai viszonylatban már-már túlzottan kifinomult ízléssel és hangsúlyosan európai neveltetéssel, ami Amerikában már inkább arisztokratikusnak tűnik, mint polgárinak. Keresztnevét is franciásan ejtve szerette használni, de ő maga is folyékonyan beszélt franciául. A filmben sok szó esik arról, hogy milyen igényesen rendeztette be a Fehér Házat, de arról is, hogy mennyire nem kímélte erre az amerikai adófizetők pénzét és látjuk is, hogy Lincolnhoz és  az amerikai történelem más nagyjaihoz köthető bútorok, ereklyék hogyan váltak így az elnöki lakosztály részévé, valamint a Kennedy-házaspár magánvagyonává. Látjuk Portmant a híres rózsaszín (szerintem inkább lazacszínű), 2103-ig titkosított (!) Coco Chanel-kosztümben, látjuk és halljuk furcsa, kissé tán modorosnak tűnő, jellegzetes hanghordozását és elfogódott gesztusait, látjuk, ahogyan finoman eltartva mindig füstölgő cigarettáját még a legnehezebb pillanatokban sem esik ki szerepéből, példás önuralmat magára erőltetve, de látjuk a szemében, alig észrevehetően megránduló ajkaiban, a cigaretta parazsáról felszálló vékony füstcsík piciny hurkában, hogy nemrég még ölében tartotta férje szétlőtt fejét, kezeivel tartotta koponyáját, hogy az ne hulljon darabjaira…

Portman valóban szépen játssza a szörnyű traumák sorozatát túlélő, ám tartását mindvégig megőrző nőt. Két gyermekét vesztette el, és mellette lőtték szét férjének a fejét, és ez mégsem törte össze. Szemére is vetették kortársai, hogy érzéketlen – Portman képes megmutatni azt, hogy mennyire nem az, még akkor sem, ha belső lelki katasztrófáit kifelé nem, vagy csak alig mutatja. Látszik, hogy mennyire alaposan felkészült Jackie Kennedyből. Tulajdonképpen tökéletesen “levette” a figurát, miközben képes szinte reprodukálni is azt: természetesen jár neki ezért az Oscar.

Ezzel együtt a film nem igazán jó, mint dráma. Persze, a forgatókönyv elegáns. Noah Oppenheim a cselekményt Arthur M. Schlezinger nyolc és fél órás Life magazinban megjelent nagyinterjújának szövegére és annak fiktív reprodukciójára fűzte fel, így az, ahogyan Jackie személyisége a filmben megjelenik, hozzávetőleg hitelesnek fogható fel. Jackie, illetve a Fehér Ház 1963. november 22. és november 25. (Kennedy elnök temetése) közötti időszak történései is korrekt módon jelennek meg, amit Pabló Larraín rendező archív képdokumentumokkal tesz még korrektebbé. Mint portré, s mint fikciós dokumentumfilm rendben van Jackie filmje, de mint drámai élmény, minden vérfoltos Chanel-kosztüm, minden rebbenő cigarettafüst és minden riadtan elkapott tekintet és minden jól szánkba rágott tragédia ellenére alig működik. Túl kiszámított, túl pontos minden, mint egy híradó. Pont úgy sokkol is, azonban nincs meg a drámai íve és a végén nincs katarzis – amitől dráma a dráma. Nyilván, mert ez a valóság (volt). Mindemellett, az az ismeretanyag, amit ez a film közöl Jackie-ről, életkörülményeiről, tragédiáiról, az viszont túl sok újdonságot nem hordoz ahhoz képest, ami az érdeklődők tömegei ne tudtak volna már meg az amúgy rendkívül jól dokumentált és legendákkal is szépen körített Kennedy-mítoszból.

Viszont érdekes az az erős kontraszt, ami Jackie érzékeny, franciás műveltsége, kifinomult ízlése képez a Fehér Ház legtöbb későbbi (és főleg a mai) lakóinak nagyszájú bárdolatlanságával, alpári köznépiségével és bumfordi, csiricsáré pöffeszkedésével. Erről az arcpirító szégyenről viszont már nem Jackie, de nem is ez a film tehet. 7/10

Úgy tűnik, egyelőre lecsengett a menekült-téma, milliárdok a zsebben, a politikai haszon aprópénzre váltva és okosan befektetve, az a néhány szerencsétlen migráns pedig, aki még mindig errefelé venné az irányt, nyilván örül, ha túléli a recsegős mínuszokban gazdag magyar telet, az Isten szabad ege alatt. Ennyit jelent a magyar kormánynak a migrációs válság, amely természetesen nem szánt meg és nem is orvosolható azokkal az eszközökkel, melyekkel orvosolni kívánják a különböző országok kormányzatai. A probléma gyökere ugyanis sokkal mélyebben van, mint azt plakátkampányokban és idomított szóvivők cinikus kiszólásain keresztül ábrázolni lehet: nincs általánosan érvényes forgatókönyv arra, hogy ki, milyen okból, milyen módon és milyen indíttatásból kényszerül elhagyni otthonát, családját és szülőföldjét.

A mozambiki Wilson például azért menekült el hazájából, mert azt törzsi eredetű polgárháború dúlta fel. Felesége meghalt, lányai eltűntek, őt magát meglőtték, tehát érthető, hogy el kellett jönnie onnan, ahol az éppen hatalmon lévők azzal szórakoznak, hogy “fogadást kötnek arra, hogy az első velük szembejövő állapotos nő hasából kivágott gyerek lány lesz, avagy fiú”. A már őszülő halántékú Wilsont Magyarországra vetette sorsa, de neki megtetszett itt és minden vágya, hogy magyar állampolgár legyen. Mindent megtesz ennek érdekében, megbecsült biztonsági őre egy nagy áruházlánc egyik boltjának, becsületes, szeretetreméltó, kedves pofa, azonban az állampolgársági vizsga sehogyan sem sikerül neki. Főnöke egy ismerősét, a Wilsonnal egykorú Marit, egy magyar-történelemszakos tanárt ajánlja segítségképpen, hogy majd ő jól felkészíti a vizsgára – azonban a felkészülés olyan “jól” sikerül, hogy egymásba szerelmesednek.

Az iráni Shirin szerelembe esett odahaza és házasságon kívül lett terhes, ami a szigorú iszlám államban nagyon komoly bűn, akár még halálra is ítélhetik miatta. Nem kérdés, hogy neki is menekülnie kellett, s a bicskei gyűjtőtábor lett neki is az otthona ideiglenesen, amíg a kilátástalan körülmények miatt meg nem szökik onnan. Egy felületes lágerbéli ismeretségnek köszönhetően a legális munkájából legálisan lakást bérlő Wilsonnál keres menedéket, aki -természetesen mélyen átérezve a menekültek lehetőségeit- befogadja őt, sőt még segédkezik is Shirin gyermekének megszületésében. Mari és Wilson közben összeköltöznek, de Mari nehezen fogadja el Wilson lakótársait. Nagyjából ennyi Vranik Roland (a szép sikereket arató Fekete kefe és Adás utáni) harmadik játékfilmjének, Az állampolgárnak konfliktusa, mely akár egy valóságos történet is lehetne. Nem az, fiktív karakterek szerepelnek egy fiktív történetben, de történhetne ez a történet a valóságban is, hiszen minden elemében, sőt a(z igen sötét, keserű) végkifejletében is hiteles és igaz.

Ez pontosan az a kőkemény, embertelen valóság, ami a kormányzati plakátok mögött terjeng, mint a dögvész. És tulajdonképpen még arra sincs szüksége Vranikéknak, hogy úgymond elővegyék a rasszizmus-, illetve az idegengyűlöletkártyát: jelen van persze ez is, hiszen szervült része ez is a mai (és sajnos mindenkori) magyar valóságnak, a sokat emlegetett magyaros vendégszeretet csak a dagadt pénztárcák irányában érvényes. Egy suttyomban odavetett, gyomorszagú niggerezés, néhány súlyos pillantás – ennyi van ebből a filmben. Ami azonban még tán ennél is undorítóbb, az a magyar (de gondolom, különböző mértékben ugyan, de minden más, európai “nemzetállamban” intézményesített) bürokrácia, az az embertelen, mindenféle empátiától megfosztott ügyintézés, amit egy menekültstátuszért, illetve a magyar állampolgárságért folyamodni kényszerülő szegény bevándorló elszenvedni kénytelen. A Vranik és írótársa, Szabó Iván által ügyesen és pontosan -ráadásul igen kedves humorral- megírt történet részletgazdagon adagolja elénk mindezt… és kurvára nem jó érzés egy ilyen rendszer haszonélvezőjének lenni. A forró, még mindig akut és aktuális menekült-témát dicséretes korrektséggel tálalják elénk, magyar filmben szinte példátlanul frissen.

Mindeközben nincs “menekültsimogatás” sem, de valószínűleg a manipuláció bármiféle formáját levetné magáról a két kulcsszerepet példásan alakító amatőr színész, Dr. Cake-Baly Marcelo (Wilson), illetve Arghavan Shekari (Shirin) természetes önazonossága. A tekintetek, az ösztönös gesztusok nem hazudnak. Kitűnő körítés köréjük a magyar karaktereket alakító hivatásos (de legalábbis komoly színészi rutinnal rendelkező) szereplők szintén bravúros teljesítménye. Kiemelendő közülük az igen nagy érzelmi amplitúdót megjelenítő Máhr Ágnesé (Mari), az ezúttal igen vicces Znamenák Istváné (Wilson magyar haverja, a hentes), az alapvetően jó szándékú és gondoskodó, de a jellemző előítéletektől messze nem mentes boltvezetőnőt alakító Szalontay Tündéé, illetve a már szinte kafkaian abszurd állampolgári vizsga bizottsági elnökeként Terhes Sándor. Jó, hogy elkészült ez a film. 8/10

Ez a film látható volt már az idei Verzió dokumentumfilm-fesztiválon, elsősorban a téma iránt érdeklődő, szociális szakmabeliek számára, miközben szereplőit bárki láthatta, akik Budapest Belvárosában, illetve a 4-6-os villamos vonalán mozogtak az elmúlt négy évben. Ennyi időt szentelt ugyanis Horváth Balázs rendező és Botos Tamás operatőr annak a néhány intravénás drogot használó fiatalnak, akiknek életét bemutatják a Dizájneren című dokumentumfilmjükben. A Cirkofilm most angol feliratozással, vélhetően a téma iránt nemzetközileg is megnyilvánuló érdeklődésre számot tartva tűzi műsorra ezt a felkavaró történetet.

Azt hiszem, súlyosan drogfüggő emberek életébe ilyen közelről, ilyen intim pillanatokban kamera még sohasem férkőzött be. Láthattunk már drogost belőni magát, akár a lehető legképtelenebb anatómiai testtájékokon is, de hogy bárki ilyen szenvtelenül, ilyen kíméletlenül, ilyen brutális naturalizmussal ábrázolta volna egy kábítószeres életének zakatoló monotonitását, kietlen együgyűségét, az példa nélküli és egyben rendkívül tanulságos mindenki számára. A film középpontjában Geri áll, aki -mint a filmben szereplő szinte összes hozzá hasonló srác- többéves heroinhasználat után állt rá, valamikor 2010 táján az ún. dizájnerdrogok (kati, zene, funky, mdpv, stb.) használatára, melyek egyrészt lényegesen olcsóbban beszerezhetők, mint a heroin, másrészt folyamatosan változó, bizonytalan kémiai összetételük folytán igazán be sem tiltott/be sem tiltható anyagok ezek. Amint sikerül a rendőrség laboratóriumaiban meghatározni egy, az utcán terjedő új szer kémiai összetételét, a gyártók rögtön változtatnak az alapképleten egy kötést, és új néven adják már az új szert – amiről igazából senki sem tudja, micsoda. Maguk a felhasználók is csak találgatják, mi az, amit szúrnak és különféle mendemondák terjednek róla: egyikük szerint például bizonyos növényvédőszer kémiai variánsát lövik be a vénájukba, akár naponta többször, amely eredetileg arra szolgál, hogy kártevő bogarakat égessen szét, kvázi belülről.

Jellemző módon, az illető röhögve meséli el ezt a történetet – és ez a film legsúlyosabb tanulsága. A heroinnál is nagyobb és pusztítóbb flash-élményt jelentő dizájnerdrogok használata ezen a szinten, a droghasználat ilyen stádiumában már súlyos, életveszélyes betegség, a használók pedig teljesen tisztában vannak azzal, hogy mit csinálnak, de semmit nem tehetnek ellene. Már régen nem arról van szó, hogy ők választanak, itt már régen az anyag választ és az anyag uralkodik. Geri egy alkalommal pisztolyt kért apjától ajándékba, hogy főbe lőhesse magát, ezt érezte élete egyetlen megoldásának. Később, a film végén azért eljut a rehabra, de érzi, hogy rajta már az sem segít. Megpróbálja, mert tudja, hogy meg kell próbálnia, de hinni már régen nem hisz benne. Számára Isten már régen kisebb, mint az anyag.

Látjuk, hogy film által bemutatott srácok egyáltalán nem retardáltak. Még súlyosan betépve is képesek érzékenyen, plasztikusan kifejezni magukat, hátborzongatóan reálisan látják a világot maguk körül, s benne saját magukat is, pontosan el tudják mesélni, hogyan jutottak idáig, és sejteni lehet mondandójukból, hogy melyek lehetnek azok az okok, amik idáig vezettek egy életet. A dizájnereken függő srácok története minden ex catedra okoskodástól mentesen, önmagában is elrettentő hatású. Ilyen beható közelségben még tényleg nem láthattunk masszív drogosokat, élesben, belövésben. Hosszasan nézzük, amint egyikük hosszan, hétrét görnyedve keres szénné szúrt karján még használható vénát, ahogyan a drogéhségtől remegő kézzel félreszúrja a tűt, ahogy csöpög a vére, amit aztán már kábán maszatol széjjel magán… Sokkolnak a képek. Gellérthegy, Margitsziget, Jászai Mari-tér, a Duna rakpartja. Ez van, s itt van, előttünk. (Komolyan kíváncsi vagyok, hogy technikailag hogyan érték el az alkotók, hogy ilyen közel tudtak kerülni a film szereplőihez, hogy azok ennyire hagyták magukat lefilmezni… De az is lehet, hogy az élet eme stádiumában már ez a szemérmetlen kitárulkozás is mindegy.) 10/10

Egy normális világban tényleg nagyjából erről kellene szólnia a manapság lecsengőnek tűnő menekültválságnak, mint amennyi ebből az Üdvözöljük Norvégiában! című filmből is kitűnik. Ugyanis az teljesen természetes, hogy valamennyire tartunk az ismeretlentől, de természetes az is, hogy az élet nem habos torta és bizony igen keveseknek adatik meg az élethosszig tartó, akadálymentes életvitel. Viszont éppen azért vagyunk a földi élővilág -papíron- legértelmesebb faja, hogy az akadályokon felülemelkedve leküzdjük azokat, hogy tovább élhessünk.

A nálunk elsősorban a 2009-es Titanic Filmfesztivál Hullámtörők-díjával jutalmazott, jeges vodkában úszó Észak című bemutatkozó filmjéről ismert, norvég Rune Denstad Langlo ezúttal a menekültválságot veszi górcső alá épülő életművének harmadik mozijában, amely nemcsak nálunk okozott óriási galibát, hanem a messzi északon is, a gazdag, jóllakott Északon is. Persze, ott nem úgy kezelik a problémákat, ahogyan nálunk, hűbelebalázs módjára, cirkusszal és tömeghisztériával – talán, ha Langlo kicsit sietett volna ezzel a filmmel, akkor kötelező jelleggel le is lehetett volna vetíteni a magyar lakosságnak, megelőlegezendő a minapi hosszas, megalázó, embertelen és mindenkinek kínos cécót, amit a politika kreált ebből a tragédiából. Az Üdvözöljük Norvégiában! ugyanis olyan jóleső, paraszti éleslátással fogja meg a témát két marokkal, hogy az bizony pontosan meg van ragadva, ott, ahol azt a legbiztosabban lehet tartani. Szó sincs “migránssimogatásról”, de vérnősző rasszizmusról sem: emberekről látunk egy helyes kis történetet, akik élni szeretnének, ha lehet, békében.

A történet főszereplője, Primus (Anders Baasmo Christiansen) valahol az isten háta mögött, de még Lappföldtől innen él feleségével és tinédzser lányával. Olyan, mint egy teljesen átlagos vidéki magyar: a menekültekről azt gondolja, hogy sárkunyhókból, a dzsuvás Afrikából jönnek ide hozzá, a csodás, jeges Norvégiába, hogy csak a bajt keverjék. Ismerjük a figurát. Viszont, ahogy Primus megneszeli, hogy a norvég állam fejkvótát fizet a legális menekültek után, rögtön nekiáll egy korábbi, becsődölt vállalkozásából rajta maradt üres épületekből menekültszállást teremteni. Szó sincs luxuslakosztályokról, valamelyik szobán még ajtó sincs, az áramellátás akadozik az épületben penészszag terjeng. Jó ez, a sárkunyhónál ez is jobb! – gondolja Primus. Rövidesen meg is érezik az általa felvállalt 50 fős, sok vallású és ugyanennyi nemzetiségű menekültkülönítmény, és a férfi csak ekkor döbben rá, mit vállalt magára. A nyelvi nehézségek csak hagyján, de a menekültek, akik valójában a norvég hatóságok számára is csupán felesleges koloncnak bizonyulnak, maguk sem tudják, mit keresnek a hóval borított, fagyos tájon. Mivel foglalkoznak itt az emberek?

A különböző kultúrák ütköztetése mindig is kiválóan kiaknázható lehetőség egy jó komédiához, ez a szituáció pedig különösen az, tekintve a menekülttéma “forró” jellegét. A kihűlőben lévő házasságában tipródó Primus jó alany ehhez, hiszen semmi más dolga nincs, mint reflektálni az előtte tornyosuló problémahalmazra. Meg is küzd becsülettel, elsősorban a saját előítéleteivel, másodsorban -némi segítséggel- olyan problémákkal, mint a siita-szunnita vallási ellentét, a leginkább csak a labdarúgás iránt érdeklődő menekültek “oktatása”, vagy éppen a saját, elfuserált élete. Langlo okos humorral, de a probléma összetett voltára, és a benne rejlő, mély emberi drámákra is tekintettel meséli el ezt a kis történetet, mely a rendelkezésére álló másfél órában is lényegesen több empátiát, humánumot, igazságosságot és lényeglátást közöl, mint mondjuk a magyar kormány ijesztően drága és bosszantóan felesleges menekültellenes politikai kampánya. Picit ugyan késik a film, de remélem, azért még nem késett el. 8/10

Nos, nem kertelek, már csak azért sem, mert a francia-kanadai művészfilmes sztár Xavier Dolan sem kertel, legújabb, mindössze 97 percnyi ömlengésében filmjében: ez a mozi kizárólag azoknak való, akik valamilyen okból kifejezett érzéki vágyakat éreznek Vincent Cassell, Léa Seydoux, Marion Cotillard, vagy éppen Gaspard Ulliel iránt. A szinte kizárólag arcközelikből és -szuperközelikből építkező film (az operatőr André Turpin heroikus munkáját tudom csak dicsérni egyedül ebben a produkcióban) tobzódik ugyanis az említett sztárok arcának makrófelvételeiben, szinte kanyontúrán vehetünk részt a fülek kacskaringós vájataiban, szánkázhatunk Marion Cotillard nyakán, szlalomozhatunk a bőrön hajladozó kis pihék, illetve Cassell és Ulliel esetében a borosták között. Szinte zavarba ejtően sokat látunk szemeket, rettenetet, mély szomorúságot, dühöt, vagy csak zavarodottságot bennük. Sok könnybelábadó szemet. Szinte nincs is totálkép a filmben, talán egy-két szekond – csak közelik, közelire közeli.

Ez az amúgy konzekvensen végigvitt vizuális koncepció ugyan hatásos egy darabig, főleg, hogy szép, de legalábbis érdekes arcokat látunk, kitűnő színészek arcait, de egy idő után mégis menthetetlenül fúl az unalomba a film – főleg, hogy a cselekmény szintjén alig történik valami. A sok premier plánból összerakott képi dramaturgia ráadásul rendkívül nyomasztó, klausztrofóbiás hatással is bír, ugyanis senki nem bír huzamosabb időt tölteni bármily szimpatikus, de mégiscsak idegen személy intim közelségben.

Tizenkét év távollét után érkezik haza családjához a fiú (Gaspard Ulliel), akiről rögtön kiderül, hogy drámákat ír és meleg. Várja őt a családja, a mama (Nathalie Baye) süt-főz, a hugi (Léa Seydoux) izgalmában jól beszív, a tahó bátyus (Vincent Cassell) pedig pont olyan faszkalap, mint amilyen faszkalap rokon minden normális családban van. A bátyus kissé zavarodott felesége (Marion Cotillard) meg nem tudja, mi van. Mi, nézők viszont már ekkor tudjuk, hogy mi lesz, ugyanis a szituáció kézenfekvő: Louis, a fiú valami fontosat jött bejelenteni. Mivel tudjuk, hogy meleg, tudjuk, hogy drámaíró, csakis két dolog jöhet szóba, vagy megházasodik, de akkor hol a boldog ara, vagy pedig halálos beteg…

Nos, a végére nagyon költőien, vagy ha akarom, rettenetesen giccses, közhelyes fordulattal kiderül, mi van szegény Louissal, de nem fogunk meglepődni. Hiszen már a film címe is Ez csak a világ vége. Nem történik az égadta világon semmi, mindenki összeveszik mindenkivel, hugi szív, bratyó ordít, sógornő néz, Louis is néz és szomorú.

Én is szomorú vagyok, hogy miért kellett ezt a néhány szimpatikus, tehetséges színészt kitenni ennek a mérhetetlenül világfájdalmas ömlengésnek. Dolan filmje Cannesban elnyerte ugyan a Zsűri nagydíját és az Arany Pálmára is felterjesztették, de ezt tudjuk be a franciák kötelező önfényezésének, hogy egy olyan filmet, amelyben legjobb színészeik játszanak, azt valahogyan díjazni kell, valamint tudjuk be a fesztivál közismerten mély sznobizmusának. Ez valójában egy igen túlértékelt film, blöff, sőt giccs. Méghozzá a legrosszabb fajtából, abból, ami művészetnek álcázza magát. 2/10

Saját közvetlen felmenőivel megesett történetet mesél el a román származású, ám 1990 óta Németországban élő Anca Miruna Lazarescu első nagyjátékfilmjében, és éppen ez a személyes hang teszi kétségbevonhatatlanul hitelessé a benne elmesélt érzéseket, emberi viszonyokat, indulatokat, félelmeket, sőt rettegéseket, melyeket a mai tizen-, huszon-, harmincas generációk már nem igazán érthetnek meg, mert nem élték át. Mi, picit idősebbek viszont -vélhetően- sokszor, de legalábbis többször, mint az kellemes. A nosztalgiafaktor és a(z ideológiai megkülönböztetés nélküli) diktatúrák séróból való elutasítása így bennünk egyszerre jelentkezik az Utazás apánkkal című német-román-magyar-svéd filmet nézve, melyet viszont a ma antidemokratikus és diktatúrapárti (hogy ne mondjam, oroszbarát) lózungokat hangoztató fiatalabbaknak igencsak muszáj lenne megnézni, ha már nekünk nem hisznek –  higgyenek a szemüknek, mert minden így volt, ahogyan ebben a filmben elmesélődik.

Az 1968 nyarán játszódó történet főhőse Mihai (Alexandru Margineanu), a fiatal orvos, aki fülét-farkát behúzva, engedelmesen próbál megfelelni Ceausescu egyre paranoidabbá váló rendszerének, miközben gimnazista öccse, Emil (Răzvan Enciu) a szovjet iga alól éppen kibújni akaró csehszlovák Dubceket és a forradalmi cseh népet élteti egy hevenyészett falfirkán, komoly veszélybe sodorva ezzel saját magát, bátyját, valamint halálosan beteg édesapjukat. Mihai azonban, bizonyos szolgálatokat téve a Szekuritáténak, mégis el tudja intézni, hogy kaphassanak útlevelet az NDK-ba (!), ahol apjukra életmentő műtét vár. Közben Prágába bevonulnak a Szovjetunió (és a többi “baráti” ország) tankjai, miáltal rendkívüli állapotot vezetnek be a szomszédos NDK-ban is. Ekkor azonban Ceausescu, meglepő retorikai huszárvágással, elítélően nyilatkozik a szovjet, magyar és a többi baráti ország katonai beavatkozásáról, ezért az NDK-ban tartózkodó románoknak haza kell térniük. Abszurd módon azonban a hazatérés biztonsági okokból csak NSZK-n és Ausztrián keresztül oldható meg… A román turisták, akik eddig legfeljebb csak álmodhattak a mesés, szabad Nyugatról, most akadálytalanul gördülhettek át a fegyverrel és szögesdróterdővel védett határon.

A Lazarescu által folyékonyan, tulajdonképpen szórakoztató, epikus stílusban elmesélt történetben egyszerre két kommunista diktatúra ügymenetébe is betekintést nyerhetünk. Bár ideológiailag egy gyökerű, mentalitásában, temperamentumában, eszközeiben különbözik egymástól a román Szekuritáté és a keletnémet Stasi: mindkettőhöz lesz szerencséje Mihai kis családjának, azonban az egyén szabadságára, lelki szuverenitására egyformán elsorvasztó erővel hatnak. Felfogni nem tudom, hogyan táplálhatnak ma, az állítólagos rendszerváltás után 27 évvel magukat normálisnak tartó emberek szimpátiát olyan rendszerek iránt, melyek emberi sorsokkal, életekkel úgy dobálóznak, mint kártyalapokkal egy részeg kártyapartin. Mihaiék elsősorban intelligenciájuknak, romániai sváb származásukból adódó német nyelvtudásuknak, valamint szerencséjüknek köszönhetően, a lehető legalkalmatlanabb időpontban, váratlanul eljutnak a szabad világba – ahol azonban majdhogynem ugyanaz várja őket, amit szerencsésen elhagyni hittek. Egy gazdag grófi családból származó lány (Ulrike – Susanne Bormann) veszi őket szárnyai alá, aki viszont egy olyan kommunában él, ahol a kommunista eszmék iránt romantikusan lelkesedő nyugatnémet egyetemisták akarják megmondani a tutit a három, valódi kommunizmusból menekülőnek. Persze, messze nem mindegy, hogy valaki ’68-ban marxista és leninista Münchenben, vagy a ’68-as Prágában tüntet a bigott, sztálinista kommunizmus ellen. Igen tanulságos, ahogyan ez az ideológiai bibi megjelenik a történetben, főleg, ha tudni véljük, ma mekkora zűrzavar terjeng az emberek fejében a különféle világnézetek, filozófiák és ideológiák tekintetében (vö: a liberális, vagy demokrata, mint szitokszó…).

Sajnos azonban egyetlen huszadik századi kelet-európai történet sem lehet igazán hiteles úgy, ha felhőtlenül boldog a vége – itt is csak annyira lesz az, mint ahogyan mi itt mindannyian túléltük. Túléltük, tragédiákkal, komoly veszteségekkel és sok-sok küszködéssel. Ez a film szeretetteljes, személyes családi történet egyrészről, másrészt viszont ijesztően érzékletes időutazás egy olyan korba, melyről sokan nem is tudják, vagy nem akarják tudni, milyen jó, hogy már nincs. Az a gyomorszorító érzés, amit az ember érez egy sima határátlépésnél, pedig semmi törvénybe ütköző dolgot nem csinál, pusztán csak kirándulni szeretne egy másik országba; az a semmivel össze nem hasonlítható idegesség, amikor egy idegen (vagy éppen ismerős hazai!) egyenruhába öltözött rendőr, katona, vagy határőr pattogó (idegen vagy hazai) nyelven követel valamit, ami lehet az útlevél, de akármi más is. A csengőfrász, mint olyan. A ház előtt parkoló nagy, fekete autó. Amikor olyan embereknek kell kisebb-nagyobb szívességet tenni, akiknek alapvető dolga lenne az, hogy az így megkent intézkedést ingyen és bérmentve elvégezze, hogy alapvető dolgokat egyáltalán megkaphass, megvehess, hogy baksist kell adni mindenért, az elviselhetetlen.

Hogy most is ez van? Erről nem ez a film tehet. Ez egy jó film. 8/10