asanisimasa

És persze, vice versa, Fritz Bauer is az állam, sőt, szinte az egész világ ellen. Viszont, ellentétben azzal, ahogyan sejthetnők, nem afféle tárgyalási dráma Az állam Fritz Bauer ellen, hanem életrajz, melyben az “ellen”, még ha alapvetően jogász-környezetben is játszódik, nem pert, hanem attitűdöt jelent elsősorban. Valós személy volt a zsidó származású, harcos szociáldemokrata Bauer, aki az ötvenes-hatvanas években végzett tevékenységével fontos figurájává vált a második világháború náci bűneit megtorló hosszú harcnak. Lars Kraume szinte John le Carré-i sűrűségű drámája elsősorban arra az ötvenes évek eleji időszakra koncentrál, amikor Bauer, Essen tartomány főügyészeként, Adolf Eichmann náci háborús bűnös tartózkodási helyének felderítésével, illetve az elfogásához nyújtott segítségével szembekerült saját országának alkotmányával, valamint a Német Szövetségi Köztársaságban továbbra is fontos posztokat betöltő, hajdani nácikkal, és a német nép érintett csoportjaiban az akkori napokban is mélyen élő náci szimpátiával.

Bauer (Burghart Klaußner) a szocialista Weimari Köztársaság fegyveres harcosaként, szociáldemokrataként dühödt ellensége a német nácizmusnak, és élete céljának azt tartja, hogy egy háborút túlélő, álnéven bujkáló náci nagykutya német bíróság elé állításával elrettentő példát tudjon statuálni az új Németország számára, megmutatva azt, hogy igenis szembe lehet nézni a bűnös múlttal és le is lehet számolni vele. Kapóra jön számára az információ, mely az Argentínában, álnéven rejtőzködő Eichmannról szól, aki a zsidóság teljes megsemmisítésének, az endlösungnak kitervelője és ismeretes módon, igen nagy részben végrehajtó, felelős parancsnoka is volt. Eichmann német kézre kerítése azonban nem áll érdekében Adenauer megbékélést, azaz az ő olvasatában a múlt bűneinek elhallgatását, szőnyeg alá söprését erőltető politikájának, ráadásul az államapparátusban (értsd: az ügyészségben, a rendőrségben, a titkosszolgálatban és más helyeken) továbbra is olyan megbízható szakértelemmel rendelkező németek teljesítenek szolgálatot, akiknek múltjában szintén fellelhető kisebb-nagyobb háborús “nüansz”, a szekrény mélyén féltve őrizgetett, tüllbe bugyolált, horogkeresztes karszalag és SS-igazolvány. Az utóbbiak szintén rossz szemmel néztek Bauer tevékenységére, aki nap mint nap kapja az antiszemita, halálos fenyegetéseket levélben és ezt megfejelve, még a háta mögött fiatalkori, Dániában megesett homoszexuális kalandjairól is terjednek pletykák. (Akkoriban a német törvények is súlyosan büntették a homoszexualitást, mint bűnös perverziót). Úgy tűnik, Bauer egyedül marad harcában, ezért érdeklődve fogadja egy fiatal ügyészhelyettes, Karl Angermann (Ronald Zehrfeld) ügybuzgalmát, nem sejtve, hogy Angermann magánéletében is vannak “támadható pontok”.

Bár a film látszólag egy teljesen konzervatív módon elmesélt, hagyományos életrajzi dráma, igen erős, karakteres színészi alakításokkal, ezek finomságait látványosan megmutató, sok-sok közelivel operáló, érzékeny fényképezéssel, lebegő, de mégis nagyon pontos hangulatteremtő erővel bíró kísérőzenével, mégis a fontosabb az, ahogyan megpróbálja leírni azt a társadalmi méretű lelki tusát, azt a mély önvizsgálatot, amit a német nép végzett saját magán a második világháborút lezáró évektől, és ami talán még ma is tart. Persze, Fritz Bauer nem egy poltpéter. Karakán, de mégis fondorlatos kiállása elvei és céljai mellett természetesen példamutató erővel bír, pedig maga Bauer -Klaußner pazar alakításában- kifejezetten unszimpatikus figura. Kövérkés, folyton bagózó, piás, izzadékony figura, vékony, makacs pengeszájjal és vastag hivatalnok-szemüveg mögül pislogó, bizalmatlan disznószemekkel, akiből kásásan törnek elő a szavak – az emberi magatartása azonban mégis egy igazi, klasszikus, kisemberből emberségétől és igazságérzetétől naggyá váló hőssé teszi. Valahol hős, bár inkább csak hétköznapi áldozat Angermann karaktere, sorsa azonban sok minden későbbi eseményt, botrányt és támadást megmagyaráz.

Kraume filmje nem tér ki Bauer pályájának későbbi, komoly eredményeket felmutató, ám igazából soha el nem ismert időszakára. Az első lépéseket meséli el, amiket a korábbi harcos internacionalista, majd koncentrációs táborba hurcolt, onnan megszökő és külföldön (például Willy Brandttal) közösen illegális, náciellenes tevékenységet folytató férfi immár a jog talaján állva és egy nemzet újjáépítésének szentelve tett meg. Az a korszak, amikor a jelen még csak a múlt elhallgatását jelenti a béke reményében, amikor “az irodán kívül” ugyanaz az ellenség ádáz tekintete kíséri a jövő emberét, aki a háborúban, és azelőtt is ellenség volt, az igazi németes precizitással, tökéletes illúziót keltve teremtődik meg a filmvásznon, egy igazán értékes, tartalmas és izgalmas film hátterét szolgáltatva. 8/10

A hajdani katolikus zarándokút, az El Camino, vagy Szent Jakab-út, mára a tömegturizmus egyik toposzává vált, amit se lenyelni, se kikerülni nem tud ember, aki valaha turistáskodásra adta fejét. Bármerre jár, szóba kerül előbb utóbb az El Camino, amelynek bizonyos szakaszain akkora tömeg baktat, mint napfényes időben, nyáron a Duna-korzón. Állítólag akadnak még valóban hívő zarándokok is a már már alaposan szétszabdalt úton, melyen vannak hosszabb-rövidebb szakaszok, kinek mi a megfelelő, lehet teljesíteni motorral és biciklivel is, az állomásokon lábfájós “zarándokokra” vadászó buszok, taxik állnak sorban. Ma már főleg magánéleti, egészségügyi kríziseiket, szakmai kiégésüket kezelik ott a jóléti kapitalizmus jóllakott polgárai, magukra erőltetve valami homályos, tétova spiritualizmust, ami pediglen mégiscsak a legfőbb ismérve kell legyen bármilyen zarándokútnak. Sokan persze, el sem jutnak a végcélhoz, ahol a hit szerint, az Út megtételével megtisztulnak bűneiktől, de az is igaz, hogy azért akik végigjárják az alsó hangon is több száz kilométeres ösvényt, már csak a fizikai kimerültségtől is eljutnak valamiféle emelkedettebb lelki és szellemi állapotba és ne feledjük azt sem, hogy túrázni, természetben lenni, friss levegőt szívni azért mégiscsak jobb dolog, mint ülni otthon, a négy fal között és rágni a kefét. Nem mellesleg, a Szent Jakab-út lélegzetelállítóan látványos tájakon -a Pireneusok vad hegyein át végig Spanyolország északi részén- fut végig…

A német író-komikust, Hape Kerkellinget egy durva epegörcs indította el az El Caminóra, tehát a mai nagy átlagba tartozik. Szerencsére, szerencséjére és a mi szerencsénkre is, vele történtek dolgok a zarándokúton, amit le is art egy könyvben, amiből aztán a szintén német Julia von Heinz filmet is készített, Hogyan találtam rá a boldogságra az El Caminón címmel. Természetesen, a boldogság lehet érzéki és lelki jellegű is, Hape története is valahol pendlizik a kettő között, de hogy aztán számára milyen az a boldogság, amit megtapasztalt a Santiago de Compostellába vezető úton, az legyen a film titka. Hape amúgy tipikus szórakoztatóipari szakmunkás, színpadi humorbomba, kicsit Ricky Gervais-forma fazon, ám nála azért kevésbé cinikus. Nem él egészséges életet, nem hisz Istenben, hajtja a haknit, lemegy kutyába minden este, a napi betevő sikerért, amit be is kaszál, egészen addig, amíg földhöz nem vágja a már említett epegörcs. Ez az a pont, amikor az orvos is tanácsolja, hogy szálljon ki egy időre, mert ott marad örökre, amit Hape meg is fogad. Ügynöke gondtalan trópusi luxusnyaralást javasol számára, ám Hape hirtelen indíttatásból az El Caminót választja, ráadásul a hosszabb, klasszikus útvonalon.

A film (Hape figuráját Devid Striesow játssza) gyakorlatilag végigköveti a zarándokutat, flashbackekben visszatekintve Hape gyerekkorára, amikor pályája indult, s benne nagyanyjára, akinek hite volt az, ami eddig végig segítette pályáján. Jönnek a vicces, gyötrelmes -és közhelyes- pillanatok az El Caminóról, a vízhólyagok, a tömegszállásokon a büdös lábak, a tömeg, a bűz, az olcsó (vagyis inkább egyre inkább méregdrága) konzumturizmus minden rákfenéje, találkozások kellemes, de inkább kellemetlen emberekkel, aztán a fáradtság, a kimerültség, a kiábrándulás és kétségbeesés – majd a megvilágosodás. És közben a fantasztikus tájak. Mondják, az El Caminót egyedül kell végigjárni, csak úgy mutatja meg titkát, és e film alapján is látszik, hogy ez az egyedüllét egyáltalán nem könnyű. Jócskán magunk mögött kell hagyni a csomópontokat, a nagyobb állomások ricsaját, a divatból, unalomból, buliból, vagy pusztán csak a túrázás öröméért El Caminózó tömeget, hogy rájöjjünk a lényegre, amit Hape is megtalált a film szerint, amely alapvetően szórakoztató élmény. Gyönyörűek a tájat ábrázoló képei, hozzávetőleg hitelesek és kellően kritikus hangvételűek az El Camino-bizniszt bemutató jelenetek – nem ússzuk meg azonban a spiritualizmust sem, hiszen az El Caminóból elég nehéz kihagyni Istent. Hape barátunk megküzd a kérdéssel, amit Julia von Heinz illedelmesen visszafogott áhítattal és szolid didaxissal hoz tudomásunkra. 7/10

Western felületesen nézve az, amikor a rossz cowboy elveszi a jó cowboy földjét (és/vagy nőjét és/vagy aranyát), ám a jó cowboy nem hagyja magát és pisztolypárbaj keretében megküzd a rossz cowboyjal a Saloon feliratú kocsma, és a kártyaasztal, valamint a whiskys poharak mellől kisereglett helyi bámész tömeg előtt és lelövi azt a picsába, majd ellovagol a lenyugvó napba, haza a visszaszerzett farmjára, opcionálisan mögötte a nővel, illetve a nyereg mögött átvetett, tömött zsák arannyal. Négygallonos Stetson-kalap, csicsa, ám stílusosan poros csizma, övön lógó pisztolytáska, amit a profik a combjukhoz kötöznek, csak a nagyképű suttyók lógatnak: ez utóbbiak biztosan fűbe is harapnak a későbbiekben. A házak mindig lécből ácsolt, a mögötte lévő kalyibánál jóval nagyobb épületet sejtető homlokzattal bírnak. Gurul az ördögszekér, fúj a szél és a por, háttérben saguaro-kaktuszok, valamint azok a tipikus táblahegyek, melyek a valóságban csak Arizonában vannak – Texasban, annyi western jellegzetes helyszínén például soha. Ja, és részeg indián mindig bólogat a kocsmaajtónál, de mindig csak kívül, be soha nem engedik (de akkor mitől részeg?).

Mélyebben vizsgálva a westernt, nagyjából ugyanez a helyzet. Ez az amerikai (a fehér amerikai) folklór, melynek zenéje a balladisztikus country, eszmeisége pedig az Alapító Atyák által lefektetett Alkotmány. Egy igazi western minden elemében azt közvetíti, hogy ez egy megszerzett ország, egy megszerzett föld, aminek a megvédése minden amerikainak (de nem az “indián vadaknak”) elemi joga és kötelessége, és ennek érdekében akár ölhet is (lásd általános fegyverviselés joga). Becsülete van a kemény kiállásnak, a férfiasan egyszerű ügyintézésnek, aminek folyamán akár még az írott törvényt is felülírja a faék- és bibliai egyszerűségű íratlan törvény: szemet szemért, fogat fogért. Az amerikaiaknak szükségük van saját mítoszukra, hiszen ez lényege: ezért lett elnök Reagan és a Bush-család, és részben ezért elnök most Trump is.

A fentiek értelmében egy igen tökös western a magyar mozikba természetesen nem kerülő Hell or High Water, melyben egy elvált apa (Chris Pine – a “jó cowboy”), börtönviselt bátyja (Ben Foster) segítségével végigrabolja a nyugat-texasi Midland Bank (a “rossz cowboy”, hahaha) összes kisvárosi fiókját, hogy így fizesse vissza azt a jelzálogot, amit éppen ez a bank jegyzett be a testvérpár elhalálozott édesanyjának farmjára (melyen nemrégiben olajat találtak, hahaha). Az írott törvénynek, természetesen, közbe kell szólnia két, dolgát komótosan végző ranger (rendőrbíró) személyében, akik közül az egyik kaukázusi (Jeff Bridges), aki nyugdíj előtt áll, és ízig-vérig texasi, a másik indián (Gil Birmingham), és még jobban texasi. Jelen esetben ők lesznek a “rossz cowboy” pisztolyai. Persze, négygallonos kalap megvan itt is, mindenki csizmában, mindenki laza, lusta mozgású, de odacsap, ahová köll. Lovak helyett azonban már az amerikai autóipar különböző korú csodáin lovagolnak e mai történet “cowboyai”, de kétség ne essék, amikor az egyik jelenetben egy benzinkútnál valaki a háttérben igazi lóra pattan, senki még csak vállát sem rándítja. Sőt, amikor a bankrablókat üldöző rendőrbírók máskor egy megvadult marháikat megfékezni próbáló, ismét csak igazi marhapásztorokba (értsd: cowboy) futnak, ők is elintézik a dolgot egy flegma megjegyzéssel: ők is csak a dolgukat végzik.

Lesz pisztolypárbaj, sőt kifejezetten gunfight is (csak nem az OK. Corallnál), a végkifejlet azonban már kissé formabontó, és már a western műfaját megújító “nu” irányzatba sorolja David Mackenzie (rendező) és Taylor Sheridan (író) alkotását: mindkét fél szenved érzékeny veszteséget, de ma már világos, hogy a jó és a rossz cowboy harca nem érhet véget egy egyszerű adok-kapokkal, sőt, talán az is nyilvánvalóvá válik, hogy ez egy örök küzdelem, hiszen nem lenne értelme léteznie az egyiknek a másik nélkül. Hogy aztán az igazság kinek oldalán van, abban azért elég egyértelműen leteszik az alkotók a voksukat.

Viszont nem lassú a film, mint a nuwesternek jellegzetes darabjai. Kifejezetten jó ritmusú, feszültséggel teli, szépen fényképezett (Gill Nutgens), tökös, fílinges mozi a Pokol vagy mély víz. Paradigmát ugyan nem vált, stílust sem teremt, azonban minden részében rendben van. Ráadásul a zenéje is baszott jó: Nick Cave és Warren Ellis, valamint jónéhány autentikus, helybéli country-ballada. 8/10

Pofás kis film a Creative Control, bár a virtuális valóság témájához igazán semmit nem tesz hozzá, amit eddig ne tudtunk volna Philip K. Dick írásaiból, vagy éppen az e témában forgó scifik tömkelegéből. Ráadásul, a filmben megjelenő termék, egy virtuális szemüveg felhasználási lehetőségeit, értelmezését tekintve például a nemrégiben 4 Oscarra jelölt és a forgatókönyvért az ötödik jelölést szoborrá is váltó A nő ennél jóval messzebbre jutott. Ez persze, egyáltalában nem baj, próbálkozni mindig ér, és amit egy tulajdonképpen ma is létező másvilágból ez a film megmutat, az rendben is van. Azt azonban nem értem, miért fekete-fehérben kellett ezt az egészet lefilmezni, azonkívül, hogy a fekete-fehér olyan artisztikus, olyan sznob és olyan furi – merthogy más dramaturgiai funkcióját én nem bírtam felfedezni ennek a mára divatjamúlt, és csak nagyon indokolt művészi megfontolásból alkalmazható módszernek. Főleg nem abban a témában, amit megmutat…

De az is igaz, hogy igazából Benjamin Dickinson és Micah Bloomberg nagy stúdióktól független, részben adománygyűjtésből létrejött low-budget filmje inkább egy divatjelenség, a hipszterség alkonyáról, se benne egy (a) tipikus hipszter érzelmi és erkölcsi apokalipsziséről szól. A történet fő-antihőse David (a filmet író és rendező Dickinson alakítja) egy reklámügynökség kreatívja, aki szakállas, állandóan másnapos, serkentőket és nyugtatókat reggelizik, és kaviárt vacsorál pezsgővel. Közben azért feltol néhány csíkot is, hogy el ne aludjon. Csúnyán beszél, nagyon laza, és alkalmanként arcon hányja alkalmi partnerét. Nem nagyon akar hazamenni, ahol jógaoktatóként tevékenykedő barátnője (Nora Zehetner) várja, unja őt is. David feladata lenne bevezetni a már említett új terméket, melynek tulajdonságai lenyűgözik a srácot, annyira, hogy magával a reklámkampánnyal már foglalkozni sincs energiája. Közben Sophie-ra (Alexia Rasmussen) gerjed, aki viszont David legjobb haverjának, a menő fotós Wimnek (Dan Gill) a barátnője. David egyre jobban belepörgeti magát az általa eladandó termék virtuális lehetőségeibe és hamarosan minden vágyát abban éli ki – eközben azonban mind szakmájában, mind személyes kapcsolataiban vesztésre áll.

Fenntartva azt, hogy lehetnek olyanok, akiknek szimpatikus egy olyan világ, ahol túlfizetett, öntelt kóklerek pöffeszkednek trendi irodáikban, és mérhetetlenül felesleges és üres dolgokat görgetnek maguk előtt szakmányban, úgy, mintha annál fontosabb nem is létezne a világon; számomra azonban az, ahogy e filmben megjelenik ez a hipszter-mennyország, inkább tűnik gúnyos kritikának, mint akár egy realista környezetábrázolásnak. Azonban ugyanezt gondolom a hipszter-univerzum másik feléről, a különféle keleti filozófiák felületes mixtúrájába, a bio-, organikus-, vegetáriánus, és ha lehet, méregdrága étkezési kultúrába, a tantrikus jógába és ki tudja még, milyen misztikus katyvaszba menekülő neohippikről, akiket viszont Juliette, David barátnője testesít meg, ők is valami finom iróniával rajzolódnak ki a filmben. Egyáltalán, senki nem viselkedik természetesen a filmben, mindenki valami trendnek, valamilyen közösség elvárásainak akar megfelelni, őszinte, mélyről jövő érzelmekre, gesztusokra körükben nem találunk. David talán valahol éppen ezeket keresi, de olyan mélyen tagozódik bele ebbe a szépen körülhatárolható szubkultúrába, vagy “mikrotársadalmi rétegbe”, hogy onnan már esélye sincs kikászálódni. Ha netán mégis sikerülne, ne legyenek kétségeink afelől, hogy a mocsár vissza fogja húzni.

Az is lehet azonban, hogy Dickinson a fekete-fehér képekkel éppen azt kívánta kihangsúlyozni, hogy ez az általa bemutatott környezet mennyire mű, mennyire nem igazi. Talán ezt támasztja alá a kísérőzeneként alkalmazott barokk zene is, aminek szintén annyi köze van a kokainban fürdő, cinikus és üresfejű bulimatadorokhoz és a rájuk tagadó bulicicákhoz, mint Bachnak a crossfaderhez. Azonban ha tényleg kritikáról, van szó, akkor azt nem kellene így elmaszatolni. Persze, az már önmagában is olyan hip, hogy a neten összetarhálunk valami pénzt, hogy csinálunk magunkról filmet, amit megírunk, megrendezünk és a főszerepet is eljátsszuk. Közben lesznek csajok, kokó, buli és fanta… 7/10

Bízom benne, hogy nem csak a világ jelenlegi folyása felett érzett elkeseredésem mondatja velem azt, hogy a belga (tudják, ahol Brüsszel is van…) Dardenne-testvérek (Luc és Jean-Pierre) ott maradtak, ahol kezdték, valamikor a múlt század hetvenes éveinek végén. Már jócskán benne vagyunk a huszonegyedik században, de ma már inkább úgy tűnik, hogy nincs helye morálnak, nincs helye erkölcsnek és etikának, nincs helye társadalombírálatnak sem. Ma a mesebeli, kétdimenziós, de 3D-be csicsázott szuperhősöknek van ideje, integető, pukedliző, nagyhangú báboknak van ideje, mind a mozivásznon, mind a való életben. Adócsaló államelnökök és rabló miniszterek idejét éljük, akiknek nem szavazói, hanem szurkolói vannak (Réz András után szabadon). Ma erény a szexizmus, a rasszimus, a kirekesztés, ma az a jobb keresztény, aki semmiben nem felel meg Jézus tanainak és az a bűnös, aki toleranciát (de nem a fenti értéktelenségek elfogadását!), szabadságot, a felelősségvállalás fontosságát hirdeti. Dardenne-ék azonban rendületlenül, kimérten, nyugodtan, szinte szenvtelenül mondják a pusztába okos, megszívlelendő szavaikat, sorra gyártják filmjeiket, melyekben kérlelhetetlenül kutatják azt, amire ma legtöbben nem figyelnek, amiről nem beszélnek és amit ma sokan takargatnak: a lelkiismeretet.

A Cannes-ban Arany Pálmára jelölt (persze, ez nem nagy szám, hiszen Dardenne-ék a társadalomkritikus attitűdjéről ismert Cannes-i Filmfesztivál kiemelt kedvenceinek számítanak – számtalan különféle jelölés mellett kétszer nyertek is Arany Pálmát) Az ismeretlen lány témája is a lelkiismeret, tehát szembe megy mindennel, ami ma trend. A címszereplő egy fiatal orvosnő (Adèle Haenel), aki egy este, már bőven a rendelési idő túl, nem enged be a rendelőjébe egy fiatal lányt. A lányt nem sokkal később, brutális körülmények között halva találják. A halál oka lehet gyilkosság is, de baleset is, nem tisztázott. A rendőrség az orvosi rendelő biztonsági kamerájának felvételét kéri, így jut az orvosnő tudomására a haláleset, minek következtében az orvosnő egyre mélyebben érzi saját felelősségét a lány halálában: ha beengedte volna, a lány talán még mindig él. Önálló nyomozásba kezd, értelemszerűen, saját betegei körében, hiszen azt gondolja, azért hozzá csengettek be, mert valamikor a betege volt az áldozat; ki akarja deríteni a lány kilétét, és még arra is hajlandó, hogy saját költségén temessék el az áldozatot.

Dardenne-ék nem vacakolnak sokat a felvezetéssel, egyből ott csücsülünk a folyóparti négysávos út melletti rendelőben, megismerjük a belga társadalombiztosítás jóvoltából közgyógyellátásra szoruló helyi réteget, öregeket, munkanélkülieket és bevándorlókat. Megismerjük a fiatal orvosnőt is, aki lelkiismeretesen látja el munkáját és azt tanítja gyakornokának (később kiderül, volt barátjának), hogy az orvos dolga a gyógyítás és a helyes diagnózis felállítása, ám az utóbbit nem igazán segíti elő az, ha az orvosnak érzelmi viszonya van a betegének. Kicsit ez a hozzáállás is az oka annak, hogy igaz, jóval a munkaidő után, adminisztrálás közben, de mégsem reagált arra, hogy a későbbi áldozat becsengetett hozzá, illetve akinek szörnyű halála következtében mégis felébredt benne a lelkiismeret. A kamera szinte lélegzetvételnyi közelségből követi az orvosnőt a nyomozásban, így egészen közelről, szinte az őt alakító színésznő tekintetén keresztól látjuk jellemének fejlődését, és saját hivatásához, az orvosláshoz való hozzáállásának változását. E veszélyes területekre is vezető, hosszú út végén viszont már ő lesz az, aki a felelősség vállalására vezeti rá azokat, akikben ez eleddig igazán fel sem merült. Szándékosan fogalmazok homályosan, mert a fiatal doktornéni végül is célhoz ér a történet végén, de nem úgy, ahogy gondoljuk előítéleteink, netán a fentebb jelzett trendek szerinti/illetve azok ellen kialakult cinizmusunk szerint. Rendkívül fontos, erős film ez is, mint Dardenne-ék szinte összes alkotása, a kérdés csak az, hogy talál-e manapság értő, érző fülekre, szemekre, szívekre és agyakra… 8/10

Nyilvánvalóan elegem lehet az ún. civilizált világból, hiszen az utóbbi hetekben szinte kizárólag olyan filmek hagytak bennem mélyebb nyomot, melyeknek szereplői valamilyen módon civilizáción kívüli területeken, elsősorban vad őserdőben tették a forgatókönyv szerinti dolgukat. Ilyen az új-zélandi maori film egy igen tehetséges reprezentánsának, Taika Waititinek kalandfilmje, a Vademberek hajszája is, aminél szórakoztatóbb, egyben meghatóbb filmet idén még nem nagyon láttam. A film egy bizonyos Barry Camp Wild Pork and Watercress című regénye alapján íródott meg, és egy nehezen kezelhető, 13 éves korára nevelőszülők során végigvándorló, zűrös kiskamasz (Julian Dennison) és utolsó mentora, a magának való, sprőd modorú, írástudatlan bozótlakó öregember (Sam Neill) egymásra találásának történetét meséli el.

Rickyt, az igen testes, ám a legfrissebb divatokban, valamint a rapzene és a gengszterfilmek kliséiben otthonosan mozgó, élénk fantáziájú, látszólag élhetetlen kissrác, mintegy utolsó esélyként az isten háta mögötti farmra kerül gyámságba, ahol az öreg Hector él Bellával, a vele ellentétben igen szószátyár, laza, közvetlen modorú feleségével (Rima Te Wiata). A srác első reakciója az volt, hogy azonnal vissza a városba, ahol meleg van, fény és felrúgható kukák, de Bella lehengerlő kedvessége és Ricky számára szokatlan lazasága -kisebb döccenők után- mégis a farmon marasztalja. Hector viszont elutasítóan fogadja az alkalmazkodásra, kedvességre, s egyáltalán az együttélésre tökéletesen alkalmatlannak bizonyuló Rickyt, azonban egy váratlan, tragikus fordulat után már hamarosan együtt menekülnek a végtelen, háborítatlan új-zélandi dzsungelben. Ricky felügyelője, a harcias gyámügyi előadó azonban kissé túlreagálva Ricky és Hector eltűnését, országos hajszát szervez elfogásukra, melyben még helikopterek és a különleges egységek is szerepet kapnak, néhány önjelölt balfácán és közveszélyes helyi erő mellett. A hegyeken-völgyeken keresztül zajló hajsza végén természetesen győz a jog és a törvény, azonban hőseink is óriási változáson mennek keresztül.

A film legnagyobb erénye, a már szinte közmondásosan lenyűgöző új-zélandi táj mellett, az az üdítően friss, merész, furcsa humorral átszőtt, remek ritmusban pergő, regényszerűen fejezetekre bontott, de mégis zökkenőmentesen továbbgördülő hangvétel, mellyel könnyedén mutat be valójában igen nehéz emberi sorsokat, amik azonban mindkét esetben pozitív irányban változnak – talán a szereplők számára is meglepetésként. A két főszereplő jellemfejlődése mellett a civilizált külvilágot Waititi megejtően finom, de azért bőven maró iróniával mutatja be, az idióta rendőröktől a saját fontosságát alaposan túlpörgő gyámügyi előadóig, miközben a Ricky és Hector útjába kerülő erdei emberek sem teljesen normálisak, azonban kivétel nélkül szimpatikus, bohókás figurák. Természetesen ott van a filmben finoman a maori büszkeség is, azonban mindenféle melldöngetés nélkül, magától értetődő természetességgel, amellyel akár nevetni is tud saját magán. Taika Waititi filmjében a Holdfény királyságot rendező Wes Anderson fog kezet az első Rambo-filmet jegyző Sylvester Stallone-nal, Peter Jackson Gyűrűk ura-trilógiájának természet-díszleteiben. 9/10

Bár címe alapján valami idétlen szuperhősös mozinak tűnik a Captain Fantastic, valójában közel sem az. Ahogyan a Cannes-i elismerés is jelzi, többről van szó, mint egyszerűen a “világ szokásos megmentéséről”: a korábban elsősorban színészként ismert Matt Ross második rendezését leginkább talán valamiféle filozofikus életmód-kritikai példázatként lehetne jellemezni, mely “kívülről” úgy néz ki, mint egy dzsungeltúlélős családi kalandfilm.

(A továbbiakban kicsit spoileres lesz.) Szellő borzolja a sűrű őserdő lombját a nyitó képekben. Madarak csicseregnek, a kövek között patak csordogál. Valahol a fák között szarvas neszez. Egyszer csak a madarak éneke hirtelen elhallgat, a szarvas feszülten megmerevedik, de nem történik semmi. Az állat tovább bóklászik, amikor a bokrok közül egy alak ugrik ki és vadul belevágja a szarvas nyakába kését. A sárral bemázolt arcú fiút később, a bokrokból előbújó testvérei előtt apjuk szertartásosan férfivá nyilvánítja – ők a történet főszereplői, ami nem arról fog szólni a továbbiakban, hogyan képes egy egyedülálló férfi, hat gyermekével a világtól elzártan túlélni a vad dzsungelben. Az apa (Viggo Mortensen) ugyanis születésüktől fogva kemény fizikai kiképzésnek veti alá gyermekeit, akik tíz éves korukra egy élsportoló képességeivel rendelkeznek és játszi könnyedséggel szökellnek sziklákon, fákon, s ha kell, ölni is képesek. Nincs azonban ép test ép lélek nélkül, így a gyerekek testi tréningje magasfokú szellemi képzéssel is jár, aminek köszönhetően a srácok már kisiskolás korukban önállóan elemeznek regényeket, és értelmeznek filozófiai tételeket, jogszabályokat, sőt, az alkotmány passzusait, amellett, hogy legalább hat nyelven beszélnek folyékonyan és betéve tudják a világirodalom említésre méltó fejezeteit. Ben, az elit egyetemeken végzett apa hajdanán vele egyívású feleségével a fogyasztásra és a mértéktelen pazarlásra épülő társadalom egyéni kritikájaként vonult ki abból, hogy az őserdőben, kizárólag saját erejükre és a természet adta ajándékokra támaszkodva éljenek egészséges, szabad életet, alapítsanak családot, Platón Köztársaságának, illetve Marx Tőkéjének útmutatásai alapján. Egy idő után azonban az anyán elhatalmasodott a bipoláris érzelmi zavar és a depresszió, annyira, hogy kórházba kerül. Persze, ez a tény önmagában is kritikája egy adott társadalomból való radikális kivonulásnak, azonban Bent ez sem tántorítja el attól, hogy családját megveszekedetten -és közmegelégedésre- űzze, hajtsa tovább a platóni (illetve trockiji és maói) úton.

A történet apropója az anya kórházban elkövetett öngyilkossága, ami miatt az apának és a hat gyereknek újra vissza kell térnie az általuk megtagadott, lenézett és megvetett társadalomba. A konfliktus maga az anya temetése. A család konzervatív módon koporsós temetést szeretne, míg az apa -az anya végrendeletének megfelelően- buddhista szellemiségű hamvasztást. De ez csak az egyik buktató. A fogyasztói társadalom “vívmányaival” való szembesülés szinte minden gyereknél kiveri a biztosítékot, kinél egy “rendes amerikai gyorséttermi ebédnél”, kinél az első szerelemnél, illetve az odavezető első csóknál, kinél egy X-box videojáték nyújtotta élménnyel. Viszont a fogyasztói társadalom apró sejtecskéi sem ússzák meg ezt a drámai találkozást, hiszen Ben és gyermekei a feltétlen igazmondásban és a teljes szabadságban nőttek fel, ami viszont az üres bájmosolyban, a semmimondó csevegésben és a komoly dogok elhallgatásában tapicskoló rokonság körében kelt értetlenkedő megütközést.

A kőkonzervatív nagyapa (Frank Langella) cinikus, visszautasíthatatlan egyezségi ajánlattal azonban térdre kényszeríti Bent, aki magányosan és csalódottan tér vissza dzsungelébe, azonban… – Matt Ross nem hagy kétséget meggyőződése, szimpátiái felől, és a film végére egy egészen szerethető -az ellenkező oldal számára viszont éppen ezért gyűlöletes/nevetséges/vitatott megoldást kerekített. Javára legyen írva, hogy a filmbeli Bennel ellentétben, képes valami értéket felmutatni a fogyasztói társadalom mellett is, elsősorban emberi értékekben, és úgymond, józan, paraszti szemléletben. Nem emeli piedesztálra az elvakult, csak azért is radikális harcot, a fanatikus szembenállást, hanem egy értelmes, egészséges kompromisszumot hoz a végén, amit a biozöldség-vásárló, környezettudatos életmódot követő nézők nyilván akceptálni fognak. A többiek valószínűleg nem, de ez legyen az ő bajuk.

Felvet, persze, más kérdéseket is a film. Mennyiben lehet például egy szülő, kvázi birtokosa gyermeke életének? Itt ugyan erről nem lesz szó, de afféle dolgokra gondolok, mint amikor egy szülő, ilyen-olyan információk alapján megakadályozza, hogy gyermeke védőoltást kapjon, mert hite szerint az mérgező. Vagy amikor egy szülő eldönti, hogy a gyerek márpedig jégtáncos lesz, ha akar, ha nem, ha van hozzá tehetsége, ha nincs. Mennyiben erőltethetjük rá ízlésünket, világnézeti meggyőződésünket, extrém, vagy csak simán alternatív életmódunkat, étkezési szokásainkat a gyerekre? Másrészt viszont mennyiben engedhetünk teret a gyerek önállóságának, mennyiben szólhat bele a “felnőttek” dolgaiba? Mekkora mértékben lehet, vagy kell őszintének lenni? A film szinte minden jelenete adhat alkalmat hosszú vitákra, elmélkedésre, a látottakkal pro és kontra. Nyilván eszünkbe jut aztán majd A legyek ura, Peter Brook klasszikusa, vagy Herzog Fitzcarraldója (bár Ben ennyire azért nem őrült), esetleg Peter Weir Moszkitó-part című filmje – a Captain Fantastic inkább az első kettőhöz mérhető. Bár a végkifejlet tagadhatatlanul kissé didaktikusan folyik bele a neohippizmus zöldszínű bioáramába, azért ez a kanyar bőven bevehető, legalábbis szerintem. Gondolati muníció pedig bőven akad addig is. 8/10

Éric Rohmer, a francia film új hullámában született “fecsegő filmek professzora” készített ilyen filmeket pályája második felében, végében, mint amivel a fiatal, dán-francia illetőségű Mia Hansen-Løve (korábban pl: Eden, Viszlát, első szerelem, Gyermekeim apja) a legjobb rendezésnek járó Ezüst Medvét nyerte idén Berlinben. Sokan majd nyilván legyintenek is rá: Á, nem történik benne semmi, csak az a nő jár-kel benne végig, és rengeteget beszél benne… És végül is, tényleg így van, Az eljövendő napokban tényleg egy nőt (Nathalie-t, a filozófiatanárnőt – Isabelle Huppert játssza, bár tulajdonképpen inkább megjeleníti a történetben) látunk végig, ahogyan éli az életét, megküzd az éppen demokratikus jogaikat érvényesíteni tanuló diákjaival, ahogyan megküzd esszékötetének promóciója helyett inkább a profit hajhászása felé forduló kiadójával, magányos, lányát érzelmeivel zsaroló, beteg anyjával, valamint annak nagy, lusta macskájával, ahogyan elválni kényszerül szintén filozófiával foglalkozó, de a tanítványai bájai felett szemet hunyni nem tudó férjétől, ahogyan bátortalanul segítségért fordul jóképű, tehetséges, ám igen öntörvényű tanítványához; ahogyan a tőle telhető tettrekészséggel megpróbálja túlélni az életében következő eljövendő napokat.

Nathalie rengeteget beszél, hiszen filozófus, mondandója nagy része is filozófiai tárgyú, hiszen életének minden pillanatát a filozófia eszközkészletével vizsgálja. Igazi, vérbeli értelmiségi, aki tudatosan tesz mindent, és még talán még egy banális fogmosás is kierkegaardi párhuzamot indít el benne. Nathalie nem beteges, hanem gondolkodó ember, akinek hivatása a gondolkodás, aminek természetes következménye, hogy a filozófia szókészletével verbalizálja az élet legbanálisabb pillanatait is. Értelemszerűen, viszonylag kevés kaland történik életében, ami viszont mégis, az inkább intellektuális természetű. Hansen-Løve-t sem érdekli különösebben, hogy dramaturgiai eszközökkel tegye, úgymond, “érdekesebbé” főhőse történetét, de nem is igazán lehet e film esetében történetről beszélni. Natalie életének egy -pontosabban néhány- szeletét látjuk, pont mint a korábban említett Rohmer professzor megannyi filmjében, mely jóval a film kezdete előtt kezdődött, s addig is történt benne egy csomó dolog, amiből sok minden közvetett úton ki is derül a dialógokból, és nem titok, hogy a vége főcím után sem ér véget. Életkép, mondjuk ezt, hiszen bevett műfaji elem ez is: Victor Hugo, a francia irodalom nagy alakja például sokszor száz oldalakat szentelt annak, hogy alaposan leírja a majdan elmesélendő történet helyszíneit, szereplőinek életkörülményeit, az adott kor sajátosságait.

Hansen-Løve-nál is fontos mindez, fontos, milyen lakásban, milyen bútorok között él egy filozófiatanár, hogy mennyire roskadoznak a könyvektől a szinte összes falat beborító könyvespolcok, fontos, hogy mit és hogyan esznek, fontos az is, ahogyan a kommunaként élő, anarchista eszméken éjt nappallá téve vitatkozó tanítványok a hegyekben élnek, fontos, hogy abban a ósdi udvarházban élnek, ahogyan élnek – és fontos az is, amiről beszélnek. Fontos, és manapság egyáltalán nem megszokott a közbeszédben, hogy valaki minden egyes pillanatban elemezze azt, ami éppen történik. Hogy igazságról beszélünk, de mi is tulajdonképpen az igazság? A valóságról beszélünk, de mit tekintünk valóságnak? Életről beszélünk, de egyáltalán, tudjuk, mit jelent élni? Tudunk egyáltalán élni, és tudunk élni a lehetőségeinkkel? Tudunk lemondani fontosnak dolgokról? Tudunk szeretni? Fontos dolgok ezek is – de a legfontosabb, hogy ez a film például alkalmat ad arra, hogy elgondolkozzunk ezen. 8/10