asanisimasa

Minden bizonnyal az idei év egyik legkeményebb, legélesebb filmje kerül a mozikba, amikor bemutatják az orosz Kirill Szerebrenyikov alkotását, a Mártírokat. A keménység, illetve élesség természetesen nem fizikai értelemben értendő, elsősorban az általa közvetített gondolati muníció az, amely magasan az átlag fölé helyezi ezt a történetet. A német Marius von Mayenburg hasonló című színdarabját (játsszák nálunk is a Katona Kamrájában) írta át a moszkvai Gogol Intézet tekintélyes, olykor a film műfajába is kiránduló (lásd pl.: Az áldozatkaszkadőr) színházi rendezője oroszra, hogy aztán általa talán jobban megértsük azt, hogy most mi van.

Persze, az eredeti német dráma is teljesen világos, csak talán Szerebrenyikov átirata jobban kiemeli annak transzcendentalizmusát, egyben “röghöz köti”, aktualizálja is azt – míg a német eredeti talán inkább megmaradt az adott problematika tézis-antitézis elemzésének szintjén. De mi is ez, amit olyan pontosan meg tudott fogni az orosz mester? Egy gimnazista fiú, Veniamin, kilóg az osztályból. Nem vesz részt az úszásórán, közbeszólásaival, rögtönzött kiselőadásaival rendszeresen megzavarja a tanórákat. Lázadása kezdetben természetesnek tűnik, mindent elutasító és megkérdőjelező magatartása egy tipikus tinédzser reakcióinak tűnik. Így kezelik őt a tanárok is. Veniamin azonban a külvilág hatásaira benne felvetődő kérdésre a Bibliában keresi -és találja- a választ, aminek következménye az lesz, hogy rövidesen kizárólag bibliai idézetek formájában kommunikál az értetlen, vallásosságát legfeljebb külsőségekben gyakorló, de inkább profán külvilággal. Minden személyes kapcsolata konfliktussá fajul, kezdve az őt egyedül nevelő, egyre jobban kétségbeeső anyjával, osztálytársaival, tanáraival, közben Veniamin figurája egyre nagyobb hatalommal kezd bírni. Félelemmel vegyes tisztelettel nézik őt társai, dogmatikus dörgedelmi lassan az egész környezetét, az iskolájára és a tanári karra is hatással lesz. Mindössze Elena, a tudomány tényeihez görcsösen ragaszkodó, fiatal biológiatanárnő áll neki ellen, és -minden meggyőződése ellenére- saját fegyverével, a Biblia tanításival próbálja leszerelni a fiút.

Szerebrenyikov rendezése, amit Moszkvában, saját színházában is megrendezett, tökéletes precizitással, szinte lépésről lépésre mutatja be azt az amúgy hosszas és bonyolult társadalmi folyamatot, amely odáig vezetett, hogy ma Oroszországban, de a világ sok részén dominánssá tette az ortodox vallásosságon alapuló, tudományellenes, radikálisan fundamentalista, antidemokratikus és fejlődést, a liberalizmust mereven elutasító, szélsőséges politikai rendszereket. Itt a pravoszláv hitből kinövő, az orosz kultúrában amúgy rendszeresen megjelenő (ismert példa Raszputyin figurája), alulról jövő, megfellebbezhetetlen szent őrült figurája jelenik meg, de a helyi specialitásoktól megfosztva, Veniamin karaktere bárhol a világon “megállja” a helyét, az ISIS fanatikus terroristáitól a Donald Trumpot hevesen támogató, bigott amerikai keresztényekig. Közhely, de ezt maga Szerebrenyikov is elmondja egy interjúban, hogy az orosz népléleknek mindig szüksége van egy nagyhatalmú vezetőre, akit gondolkodás nélkül követhetnek. Régen ilyen volt a cár atyuska, aztán ilyen volt Sztálin, most ilyen Putyin, akinek képe természetesen kint lóg a gimnázium igazgatói irodájának falán. Az oroszok nem akarnak dönteni bonyolult, létük értelmét érintő kérdésekben, hogy mi a jó és mi a rossz, azt rábízzák inkább az egyházra (vagy a kommunista pártra, de ez a verzió most lejátszott egy időre). Egyrészt ellenállhatatlanul nevetséges, másrészt viszont ugyanennyire ijesztő is az, ahogyan e film folyamán látjuk, ahogyan Veniamin környezete behódol az agresszíven, autoriter módon diktált dogmáknak. Veniamin simán eléri, hogy az iskolai úszásoktatáson betiltsák a bikinit, s a film elején még hajadonfőtt fejjel mászkáló, felnőtt nők a végén már szorosan kötött kendőben láthatók. Eközben a tudomány, a józan ész igazát megveszekedetten bizonygató biológiatanárnő helyzete egyre inkább reménytelenné válik, Veniamin sátánnak kiáltja ki, lezsidózza, sőt még…

Számomra Szerebrenyikov zsenialitása ezen a ponton nyilvánul meg legfényesebben, ugyanis semmi nem történne, ha Elenából, a biológiatanárnőből mártírt faragna. Győz a dogmatikus despota felett a józan ész, éljen, éljen. Azonban nem ez történik, miközben egyre látványosabban látjuk Veniamin figurájának félelmetességét, ahogyan mentális hatalma alá gyűri egész környezetét, Elene magányos ellenhadjárata tragikomikus gesztusba merevedik. Vakarjuk fülünk tövét, hogy oké, rendben van, de hol az igazság akkor? Hát, éppen itt, előttünk – ettől nagyszerű film a Mártírok, ugyanis nincs győztese. Megmutatja a dolgok mögött rejtőző igazságot, annak többféle oldalát, de nem ítélkezik, azt a nézőre hagyja. (S ezzel nyilvánvalóan el is veszti az önálló döntésre képtelen nézők garmadáját. 🙂 ) Szerebrenyikov buddhistának vallja magát, azzal a kitétellel, hogy a buddhizmus nem vallás, hanem az emberekhez és a világhoz való viszony, egyfajta mentális állapot. Világnézet, ha úgy tetszik. S miképpen egy vallás leegyszerűsített válaszokkal, dogmákkal operál, ahogyan e történetben Veniamin (és Elena is) teszi, addig Szerebrenyikov, a művész gondolkodik felette, kérdéseket tesz fel, legfeljebb demonstrál, mint ez alkalommal is teszi.

Orosz filmről lévén szó, mely ráadásul igen erős színházi attitűddel készült, színházból érkező rendezővel, nem meglepetés, hogy egészen elképesztő, brutálisan erős színészi teljesítményeket látunk a filmben. Persze, szinte felfoghatatlan az a minőségű képzés, ahogyan ott képzik a színészeket, én többször láttam Viktor Rizsakov, egy másik jelentős orosz színházi guru különböző évfolyamú tanítványait játszani – hát, ha azt mondom, hogy MINDENT tudnak huszonéves korukra, akkor semmit nem mondtam el arról a hihetetlenül mélyen intellektuális, de ezzel együtt mégis érzelmes, de fizikailag is virtuóz színjátszásról, amire azok a nyílt tekintetű orosz lányok és fiúk képesek. Itt is hasonló teljesítményeket látunk, a Veniamint hátborzongatóan alakító Piotr Skvortsovtól az Elenát szinte Jean D’Arc-i hőssé emelő Viktoriya Isakováig, beleértve a tanári kar és Veniamin osztálytársaiig mindenkit. Hasonlóan a minapi Leviathánhoz, ez is egy rendkívül erős orosz film, amire egész egyszerűen muszáj odafigyelni. 10/10

Mintha Thelma és Louise autója száguldana a kanyarokban meg-megcsúszva a píneákkal övezett országúton, miközben a háttérben Toszkána napsütötte dombjai hullámoznak vészjóslóan. Vagy mintha a Száll a kakukk fészkére női parafrázisát látnánk, nem kis csavarral, telistele életörömmel… Vagy mintha az idegösszeomlás szélén lévő asszonyokat bezárná valaki a valóban őrült nők ketrecébe… Egyszóval, zavarba ejtő alkotás Paolo Virzié, s mi tagadás, engem is mellbe vert az a cseppet sem visszafogott lendület, amivel Valeria Bruni Tedeschi nyitja az első (pontosabban a második) jelenetet. Az pergő nyelvű olasz temperamentum, amit olasz földön tátott szájjal és fülig érő vigyorral oly szívesen hallgatunk egy piazza kávézójának teraszán, a filmvásznon mindig kissé ijesztően hat. De csak addig, míg fel nem vesszük a ritmust (már, ha fel tudjuk…).

Szerencsére az Őrült boldogság jó film, és bár büszkén kipakolja szinte az összes olasz sztereotípiát magára, azért nem merül ki az üres, bár színes és hangos purparléban, a mélyben valódi drámák, valódi életsorsok is feltűnnek, méghozzá olyan határozottan, hogy Bruni Tedeschi (illetve, az általa alakított figura) be nem álló szája és a valóság alapjait sajátos logikai összefüggésben megvilágító mondandója is értelmet nyer a későbbiekben, s a nő sem idegesít többet, inkább gyámolítandó szánalmat kelt a jobb érzésű emberben.

A filmet rendező Paolo Virzi az új olasz film egyik figyelemreméltó reprezentánsa. Ugyan nem rendelkezik olyan markáns, elsőre beazonosítható formanyelvvel, mint Paolo Sorrentino, de azért Esélylesők című filmje neki is Oscar-díjra volt jelölve. E filmje is jól szerepel a fesztiválokon, gyűjti szépen a komolyabb jelöléseket is, elsősorban Bruni Tedeschi valóban lehengerlő alakítása miatt. Az általa alakított Beatrice súlyosan bipoláris, neurotikus személyiség, emellett mániákus hazudozó. Igen nehéz kiszűrni folyamatosan ömlő, rendkívüli sznobizmusról árulkodó, fennhéjázó szavaiból a valóságot, sokáig nem is tudjuk, hogy mennyi az igaz abból, amit ez a nő összehord.

A családja által jótékony célra felajánlott, egy nők számára fenntartott elmegyógyászati rehabilitációs központként működő, amúgy megkapóan bűbájos toszkán villa lakója ő, s ebbéli minőségében, valamint betegségéből is kifolyólag pokollá teszi betegtársai, valamint az ápolók, nővérek és orvosok minden percét. Amolyan királynőnek képzeli magát az elmegyógyintézetben, amelynek minden betege az ő alattvalója, minden alkalmazottja pedig az ő szolgálója. Semmivel sem elégedett, mindennel és mindenkivel kötekedik, amit a környezete rendszerint szelíd mosollyal szerel le – Beatrice valójában ártalmatlan, kissé tragikomikus figura.

Figyelmét mindössze egy új lakó, a teletetovált, magába forduló, szemmel láthatóan súlyos depresszióban szenvedő Donatella (Micaela Ramazzotti) köti le huzamosabb időn keresztül. Furmányos módon azonban a környezetével való kommunikációt a minimálisra korlátozó Donatella közelébe férkőzik és ő lesz az, aki egyedül képes lesz feltörni a lányt körbevevő, kemény mentális burkot. A film cselekménye kettejük nagyon különböző, ám mindkét esetben igen drámai történetét fűzi össze egy őrült, vad kitörési kísérlet keretében.

Beatrice és Donatella pont úgy hagyják ott saját kilátástalan életüket, ahogyan azt a cikk elején említett Thelma és Louise is teszi Ridley Scott emlékezetes filmjében, ám ők értelemszerűen máshová jutnak el általa: önmagukkal való szembesüléshez, s ezzel együtt talán a gyógyulás reményéhez is. Persze, ez a film nagyon “olasz”. Nem fukarkodik az érzelmekkel, a szenvedéllyel sem, sodró a temperamentuma. A filmbeli elmegyógyintézet is egy kifejezett paradicsom a McMurphy-t megnyomorító, Főnéni által vezetett (k)íntézethez képest, azonban az az elementáris szabadságvágy, ami Beatrice-t hajtja, az ugyanaz. Sorsukat elfogadó, betegségükbe beletörődő társaival szembeni értetlenkedése is hasonló, s hogy menyire igaza van, azt igazolja az, amit Donatellával elér. Mindemellett a film, vagyis Virzi nem áltat minket a megszokott játékkal, hogy “most akkor ki az igazi bolond, ki van a rácson belül és ki van odakint” – Beatrice és Donatella valóban gondoskodásra, ápolásra szorulnak. Viszont történetük által talán könnyebb nekünk, idekint megérteni azt, hogy hogyan válhatnak épeszű, normális emberek olyanná, hogy azon csak ott, bent lehet segíteni. 8/10

Hogy az ilyen esetekben rendszerint idézett erdélyi bácsit idézzem ez alkalommal is: Ez most itt vagy valami, vagy megy valahova! Az iráni Mani Haghighi filmjét, a Sárkány közeleg!-et ugyanis elég nehéz megfogni, bárhonnan nézem is. A legegyszerűbb lenne elintézni annyival, hogy ez egy semmihez sem hasonlító, nehezen megfejthető filmkülönlegesség – aztán aki a semmihez sem hasonlítható, nehezen megfejthető, ráadásul iráni filmkülönlegességekre gerjed, az már rohan is megnézni a filmet, a többieket meg amúgy is hiába fárasztanám egy olyan filmalkotással, amit amúgy soha nem néznének meg.

A vicc azonban az, hogy közben meg rengeteg dolog eszünkbe juthat a film nézése közben, sok mindenhez hasonlít is az amúgy igen színes iráni filmpalettán tényleg semmihez sem hasonlítható film. Leginkább talán olyan, mintha Alejandro Jodorowsky forgatott volna egy áldokumentumfilmet valami kitalált ország, kitalált sivatagában, kitalált eseményekről és kitalált merényletekről, valamint azok következményeiről. Pedig, legalábbis állítólag, e film cselekménye tényleg Iránban játszódik, illetve játszódott, méghozzá az 1965. január 22-én, egy nappal az akkori iráni miniszterelnök (Hassan Ali Mansur) elleni merénylet után kezdődik, és több idősávban, napjainkban zárul. A merényletet egy 17 éves fiatalember követte el, akit később ki is végeztek, a hatóságok azonban további három fiatalt vádoltak a merénylet előkészítésével, illetve a benne való bűnrészességgel. – Én azt hiszem, e filmben nagyjából ennyi a tényanyag.

A többi, úgymond, Haghighi képzeletének, valamint bizonyos helyi legendáknak, hiedelmeknek a szövevénye olyan tényként tálalt (vagy valóban megtörtént, tényleg tudja a fene) eseményekkel, melyben három fiatal iráni filmes gyűjt motívumokat, hangokat egy fantasztikus, űrbéli tájon, egy sivatag közepén fekvő hajóroncs körül, amelyet misztikus temető kerít körbe, akiket aztán foglyul ejt a titkosszolgálat – miközben a hajóroncs körül olykor földrengés szakít mély gödröket a homokba, ahonnan sárkányoknak kellene kibújniuk… Nem tudom. Lehet, hogy meg kéne fogadni a filmben is elhangzó tanácsot, és tényleg valami izmos dzsoját kellene elfüstölni a történet megértéséhez, mert azzal minden világos lesz. Nem én mondom, a filmben mondják!

Nekem azért, így tisztán, elég zavarosnak tűnik ez a kavalkád, bár nem tagadom, egyszer bele is aludtam a filmbe. (Okos fejjel közvetlenül a radiátor mellé ültem, ami viszont olyan jó meleget árasztott, hogy képtelen voltam nyitva tartani a szemem…) Lehet, hogy éppen így maradtam le a megoldás kulcsáról? Lehet. De nem hiszem. Mindazonáltal, tényleg érdekes egy darab ez, de tényleg nem tudom, miről szól, viszont kifejezetten izgat, hogy miről szólhat. Baromi jó képek vannak benne, önmagukban izgalmas, máskor meglepően vicces jelenetek követik egymást egy általam nem ismert logika szerint; a látotthoz képest egy egészen más dimenziókat nyit meg az alatta hallható -ám valahogyan a cselekmény szövetébe is belefonódó- etno-trance putyputty-goa zene is… 7/10

Meglehetősen tarrbélai tájon, a normandiai sáros, esős, ködös vidéken játszódik a francia Thomas Lilti szívmelengető, barátságos “vicces” drámája, A pótolhatatlan Werner doktor. A barátságtalan időjárási körülmények rendszerint barátságos, összetartó közösségeket kovácsolna össze, és így van ez ebben a történetben is, ahol a pótolhatatlan Werner doktor (François Cluzet) a filmbéli kisváros háziorvosa, akit mindenki imád, akire mindenki mindig számíthat és aki el is hiszi magáról, hogy nélküle megállna az élet. Viszont, ahogyan a fodrász frizurája is sokszor kócos, az autószerelő kocsija is elromlik, valamint a cipész cipője is kilyukad, úgy az orvos sem mentes a betegségektől, ezért a jó Werner segítőt kap, mégpedig az igen talpraesett, sürgősségi osztályon edződött, nővérből orvossá lett hölgy (Marianne Denicourt) személyében.

Valódi -igen komoly- kórját áldozatos munkával álcázó házidoki azonban nem akar segítséget, ezért ahol csak lehet, ott szívatja az igyekvő, és amúgy igen ügyes új segéderőt – ez a film konfliktusa, mely a továbbiakban az elvárt, izgalommentes úton halad a megnyugtató végkifejlet felé. Werner doki és segítőjének története azonban mégsem fullad unalomba, legalábbis azok számára biztosan nem, akik szeretik az egyszerű emberekről szóló, szép, tiszta történeteket. A cselekmény tényleg nem rejt különösebb fordulatokat, amiket mégis, azok is inkább a pozitív irányba csavarodnak fel. Werner doki nyilván addig szívatja a fiatal doktornénit, míg rá nem jön, hogy az is emberből van, és ő is el tudja végezni a dolgát – a betegség pedig amúgy is olyan, hogy vagy elmúlik, vagy belehalunk. Az háziorvos dolga ebben elsősorban a beteggel való foglalatoskodás, lelkének ápolása és a helyes, egészséges életre való nevelés, a betegség helyes és időbeni felismerése mellett. Ezt veszi igen komolyan Werner doki, akit ezért tartanak pótolhatatlannak betegei – és ezt kell megtanulnia Natalie-nek, a kisdoktornéninek is, ha azt akarja, hogy Werner elfogadja őt. A tanulási folyamat pont úgy folyik a szemünk előtt, mint ahogyan azt Bulgakov is leírta az Egy fiatal orvos feljegyzései című korai novellafüzérjében, és ahogyan azt minden friss diplomás háziorvos is igazolhatja, amint mély vízbe kerül, akár itthon, akár valamelyik jobban fizető nyugati állomáshelyén. Ezek a kis epizódok pont annyira drámaiak és pont annyira viccesek, mint maga az élet – és ez az, amit ez a film is pompásan megfog.

A műfajt azért nem illetem tragikomédiaként, mert ahhoz túl emberi, túl hétköznapi, és az író-rendező Liltitől is távol áll mindenféle gunyorosság, bármiféle hatásvadászat. Bár a két főszereplő, valamint egy-két fontosabb mellékszereplő profi színészek, sőt, a néha Dustin Hoffmant idéző fizimiskájú Cluzet európai sztár – a környezet, a betegeket alakító helybéliek igaziak, valódiak, mint az olykor premier plánban mutatott gombás, lenőtt lábköröm Werner doki idős édesanyjának lábán, vagy a filmbeli kisváros teljes lakossága, úgymond, tokkal-vonóval. Ennyi kell egy szolid, de mégis mélyen emberi történethez. 7/10

Ha valaki azt mondja nekem, hogy: …és akkor a szerelmespár belép egy planetáriumba, a lány bekapcsolja a vetítőt, ami a Tejutat vetíti fel a kupolába, akkor megszólal a zene és táncolni kezdenek, körbe-körbe, egyre feljebb, felszállnak a csillagok közé, végiglejtenek a csillagösvényen, majd elegánsan lecsúsznak a Nagygöncöl rúdján, vissza a földre és puhán egymás mellé huppannak az egyik székbe…, akkor én azt mondom neki, hogy menj a fenébe. Ez egy émelyítően giccses jelenet, amit tán még a harmincas, negyvenes évek rendkívüli módon csicsás hollywoodi revüfilmjeiben sem engedtek meg maguknak azok alkotói. Egy ilyen jelenet ma legfeljebb kínosan nevetséges lehet, de jó s főleg ízléses, semmiképpen nem.

A szemtelenül fiatal, idén még csak a 31.-et betöltő !) Damien Chazelle azonban azért ma a világ egyik legfigyelemreméltóbb rendezője, mert ő viszont simán bevállal egy ilyen jelenetet, sőt, még ilyenebbeket is, és láss csudát, nála mégis működik. Még hogy működik, de klappol az előzményekhez, simán illeszkedik a fő koncepcióba, nem okoz sem stílustörést, sem vétkes túlzást. Chazelle ugyanazt csinálja, mint olasz kollégája, a mai film másik igazán figyelemreméltó alkotója, Paolo Sorrentino – csak éppen fordítva. Sorrentino az európai gyökerű szerzői (művész)filmben alkot jövőbe mutató, forradalmi műveket, azzal, hogy a lassan saját magába záruló, individualista művészetet a tömegfilmekből átemelt eszköztárral, látványelemekkel, sztárokkal és popkulturális “fűszerezéssel” kelti életre, Chazelle viszont az önismétlésekbe, kliséhalmozásba és unalomba fulladó hollywoodi tömegfilmet termékenyíti meg kreatív, szabad virtuozitással és rendkívüli fantáziával. Két filmet csinált eddig (plusz egy korai zsengét, ami szintén jazz, szintén musical, tehát igen érdekes lehet), mindkettővel igen határozottan kopog, mit kopog, egyenesen dörömböl Oscar bácsi Beverly Hills-i villájának kapuján. A Whiplash tavaly már lenyűgözött, sőt, abban az Oscar-szórásban én az egyik legerősebb filmnek tartottam, idén a Kaliforniai álom teszi ugyanezt. (Update! Legjobb női alakítás: Emma Stone, Legjobb látványtervezés, Legjobb betétdal, Legjobb rendező: Damien Chazelle, Legjobb operatőr: Linus Sandgren és Legjobb filmzene: Justin Hurwitz)

Naná, hogy jazz. És naná, hogy musical. A sztori egyszerű. Van egy szegény lány (Emma Stone), aki színésznő akar lenni Hollywoodban, s ezért mindent meg is tesz. Dolgozik egy kávézóban a stúdiók területén, meghallgatásokra jár, bulizni, hátha észreveszi őt valaki, valamint szabadidejében drámát ír – saját magáról. Van aztán egy szegény fiú (Ryan Gosling), egy zongorista, akit viszont a jazz lüktetése tart fogva. Minden vágya, hogy legyen egy saját jazzclubja. A lány és a fiú -némi vicces előzmények után- egy partin egymásba botlanak, egymásba szeretnek, de amint a lány megkapja élete első filmszerepét, minden megváltozik. Nem mondom el a végét, mert hátha valaki még nem látta – még egy mondat lenne amúgy. A film varázsa nem hömpölygő epikájában van, hanem a lelkében, a szívében. Tudom, hogy egy filmnek nincs effektíve ilyenje, de mégis erről van szó. A Kaliforniai álom a szerelemről szól, valamint arról, hogy a kaliforniai álomban nincs helye a szerelemnek.

Chazelle perfekt módon interpretálja ezt a paradoxont, a film üzenete reális, józan és földhözragadt, miközben film ilyen elragadóan romantikus hevülettel, mindenféle szégyentől mentes transzcendenciával és túlcsorduló érzelmekkel még alig mutatott be szerelmet. Ránézel erre a filmre, és azt mondod, hogy éktelenül csicsás. Megnézed ezt a filmet, és látni fogod, hogy mindez csak játék, egy felszabadult, örömteli, túláradó szerelemvulkán, egy szertelenül kreatív elme hihetetlenül laza és görcsmentes bűvölete. Chazelle kezében kinccsé válik minden, szinte már nem is rendez, hanem varázsol.

Chazelle ma tényleg az egyik figura, aki visszaadta a hitem, hogy vannak még rendezők. Briliáns dolgokat művel, valószínűleg teljesen ösztönösen. Mindamellett, rendkívül képzett fazon is, hiszen magától értetődő természetességgel használja a mára már régen letűnt revüfilmes kliséket, a geometrikus koreográfiákat és a Fred Astaire-Ginger Rogers jellegzetes padödőit, úgy, hogy ezek ebben a filmben mégis üdítően frissnek és élettelinek, sőt mi több, életszerűnek hatnak. Ehhez persze, kell a két főszereplő ügyessége is. Emma Stone kifejezetten profi musicalszínésszé vált itt, remekül táncol és énekel, mindamellett a prózai részekben hozza a tőle megszokott drámai intenzitást is. Gosling picit más. Bár táncban és talán énekben is mindvégig pontos, ő mégis valahogy kívül marad ezen musical-szcénán, mindvégig megmarad civilnek. Egy jól táncoló, kissé fátyolosan éneklő civilnek, akit jó nézni és hallgatni is, de egy profi előadásba sohasem kasztingolnák be. Ha ez is Chazelle-nek köszönhető, akkor rá már nincsenek szavaim, de ez a kettősség hihetetlenül plasztikussá tette a film szerelmes párját. Remekül vágott, látványos film ez, remek zenékkel. Chazelle e két filmjével már majdnem annyit tett a jazz általam mindenek felett imádott műfajáért, mint annak legnagyobb művelői: Duke Ellington, Charlie Parker, John Coltrane vagy Miles Davis. 9/10

Az, ami először eszembe jut a lengyel Tomasz Wasilewski Európa-filmdíjra is jelölt, Berlinben Ezüst Medvét nyert filmjéről, az Esterházy Péter szövege a Ki szavatol a lady biztonságáért? című novellafüzér Daisy című darabjából: “(…) egy szóval se mondom, hogy szél ellen pisáljunk, ez nagyon tetszik neki, nevet, magában, közben elöl benyúl a ruhája alá, kiveszi az egyik műanyagmellet, szürke szivacs, szürke foltos, szagolgatja, fintorog, visszateszi, legyint,

»pinabú«,

kiáltja, s rögtön kihúzza magát, úgy, hogy a mellei kívánatosan feszüljenek, (…)“.

Az Egyesült szerelmes államok cselekményének idején, 1990-ben új szelek fújtak Lengyelországban is, kinyíltak a határok, ami ugyan azokat a derék, bajszos lengyeleket kevéssé érdekelte, hiszen ekkor már sokan közülük alaposan keresztül-kasul száguldozták Európa jelentős részét józan ésszel még egy 20 kilométeres útra is alkalmatlan kis Polskijukkal – bár a negyvenmilliós lengyelség nagyobb része természetszerűleg otthon főtt a levében. Mindenesetre, szélesre tárt ablak nyílt a világra nekik is, s mint a tavaszi szél vizet áraszt, a lengyelek libidója is, úgymond, szárba szökkent. Nagy hévvel kaptak szárnyra a vágyak, azonban a lehetőségek, a negyven éven át lelket, testet nyomorító, szigorú kommunista erkölcs, keveredve a lengyel kultúrában mindig erős jelenléttel bíró, ám túlzott szexuális szabadossággal soha nem vádolható katolikus parancsolatokkal, ólomsúllyal tartották ekkor még földközelben a (korábban csak röpke elrugaszkodásokra képes) lengyel szexuális forradalmat. Wasilewski filmje a lengyel nőkről szól, akikről nekem viszont mindig Kurt Vonnegut örökbecsű sorai jutnak eszembe: “Lógó tököm földig ér el, soha többet lengyel nővel.”

Ez nyilván vétkes általánosítás, de hát az irodalom az irodalom. Az Egyesült szerelmes államok tehát Lengyelország 1990-ben. Egy kietlen, düledező betonkerítéssel övezett, nálunk is jól ismert házgyári elemekből felhúzott lakótelepen él az a négy nő, akinek lazán egymásba fonódó története képezi a film cselekményét. Agata (Julia Kijowska) undorodik férjétől, az amúgy becsületes, egyszerű melóstól, ám az ifjú, fiatal pap annál inkább izgatja. Iza (Magdalena Cieleska), az iskolaigazgató egyik tanítványa apjával találkozgat, aki viszont nem akar többet az alkalmi szexnél – immár évek óta. Iza húga, a csinos és szexi Marzina (Marta Nieradkiewicz) aerobikot oktat, táncot tanít, ám országos hírnévre, menő, nagyvilági pasira vágyik, ám Renata (Dorota Kolak), az iskola nyugdíj előtt álló, magányos pedagógusa azonban plátói szerelmet, sőt kínzó szexuális vágyat táplál irányában. Wasilewski fordított, rendszerváltó “Dekameronja” igen kiábrándult, reménytelen képet mutat a lengyelek tomboló szerelmi életéről. Olvasatában nincs romantika egy szemernyi sem, nem szárnyal semmilyen érzelem sehová, semmilyen szárnyakon. Elfojtott, lüktető, javarészt céltalan vágyak vannak csupán, melyek azonban nem szabadítanak fel senkit sem, csak még jobban húznak bele a görcsbe. A szex ideges, rángatózó, torz és dühös vonaglás, inkább büntetés, mint kielégülés. Nyirkos, áporodott szagú lepedők, ügyetlen mozdulatok, undor és szégyenérzet. “Köpni kell, fújj, köpni kell, fújj!” (A.E. Bizottság: Szerelem)

Unos-untig ismert foszló vakolat, penészes lépcsőházak, az örökkévalóba merevedett építkezési területek, küszködő, napról napra élő nők löttyedt húsa, narancsbőrű combja, lógó mellei, kétségbeesett, tíz körömmel való kaparása a boldogság reményéért. Kilátástalanságot hangsúlyozó, s az igazat szólva, részvétlen riport Wasilewskié, mely azonban -sajnos- igen széles körben ismerős a munkában, szeretetlenségben és a gyengédség nélkülözésében életüket leélő nők számára, legyenek azok lengyelek, angolok, magyarok vagy románok. A végén emblematikus lavórba hányás. Ez, főleg innen a “szebb jövőből” nézve, még ijesztőbb, hogy gyakorlatilag semmi sem változott. 8/10

Jobb ízlésű ember messziről kerüli a karácsonyi tematikájú mozifilmeket, ugyanis ezek jellemzően vagy belefulladnak a mézédes, hópelyhes, geil takonyba, vagy elmennek olyan szintű taplóba, hogy az már szintén nehezen tolerálható. Mondhatnám, a valóban szórakoztató karácsonyi film ritka, mint a hóesés Barcelonában. Ritka, de szerencsére nem példa nélküli.

A Hóesés Barcelonában című spanyol (inkább mondjunk, hogy katalán) romantikus komédia sem ostromol természetesen intellektuális csúcsokat, bár azt azért megtudtam belőle, hogy a katalánok (s talán az egész latin világ?) karácsony Szentestéjén nem Jézuska hozza az ajándékot, hanem a betlehemi három királyok, és az estét is nekik szentelik. Mennyivel logikusabb is ez, hiszen az azért elég nehezen képzelhető el, hogy nem elég, hogy ippeg megszületett a kisded Jézus, már rögtön világ körüli turnéra is indul, hogy teleszórja szerte a világon az összes neki állított karácsonyfa alját ajándékokkal, amiket ráadásul még előzőleg be is kell csomagolnia… Miközben itt van, hisz’ tudjuk mi is jól, a három pacák, a Gáspár, a Menyhért és a Boldizsár, akik már eleve jönnek valahonnan, eleve hoznak dolgokat a zsákjukban. Szóval, szerintem igazuk van a spanyoloknak (és a katalánoknak is), mi viszont őrült képzavarban, sőt, ördögi hazugságban éltünk eddig.

Egy karácsonyi témájú filmben természetesen nem lehet akármiről mesélni, annak a karácsonyról és az ehhez elválaszthatatlanul tartozó fogalmakról -Jézus születése, a család, a szeretet, az összetartozás- kell szólnia. Dani de la Orden komédiája hagyja a karácsony-tematika szakrális részét, és kizárólag a világias dolgokra koncentrál. Család, szeretet, összetartozás, kiegészítve szerelemmel, szexszel és pici halálközeli élménnyel is, hogy teljes legyen az élet spektruma.

A film cselekménye több, egymástól teljesen független és soha össze nem kapcsolódó, egymással párhuzamosan futó szálból áll, amiket történésük időpontja, a Szenteste (vagyis itt a Fiesta de Los tres Reyes Mages, azaz a három mágikus király ünnepe) köti össze. A barcelonai karácsonyi jelmezes felvonuláson az egyik király, jelesül Menyhért, illetve, az azt alakító színész egyszer csak meglát az ünneplő tömegben egy nőt, akiben húsz évvel ezelőtti nagy szerelmét ismeri fel és úgy, jelmezben a nyomába ered – az ő nyomában egy kétbalkezes, de igen bájos kezdő fotóriporterrel, aki élete témáját találja meg benne. Két unatkozó, magányos férfi balul elsülő szexorgiába keveredik egy szexis ételszállító futárral, míg egy ügyefogyott madridi turista macsót akar játszani, de csak szerelembe esik helyette. Egy nyolcvanéves nagymama a nagycsalád előtt jelenti be, hogy már évtizedek óta romantikus kapcsolatban él hasonló korú barátnőjével, mire a család egy pillanat alatt darabjaira hull, hogy néhány pillanat múlva átjárja őket karácsony szelleme. Máshol egy szakítással fenyegető családi perpatvart váratlan gyerekszülés hoz helyre, megint máshol egy magányos öregembernek hoz a véletlen egy nem várt, nem remélt boldog estét.

Természetesen, a film tempója, hangvétele, nyelvezete nagyon temperamentumos, szabadszájú, igazi spanyolos/katalános -egy kínai kritikusnak még a feje is megfájdult tőle- villognak a tökéletes fogsorok, a tüzes, pajkos, illetve alkalomadtán vad tekintetek, peregnek a nyelvek – egyszóval zajlik az élet, amit akár írhatunk csupa nagybetűvel is. Hisz’ végül is ezt ünnepeljük karácsonykor mi is. Ez a film jól fogja oldani a túlemelkedett, túlmagasztos hangulattól zsongó fejeket, vagy éppen a karácsonyfaállítás és ajándékbeszerzés után elemeire cincált idegrendszereket. Én jókat röhögtem. 7/10