asanisimasa

Nos, valóban jutalomjáték ez a Jutalomjáték, mégpedig egy jó, bár a film hírverését kissé cáfolva, nálunk nem annyira ismert brit színésznek, Brian Coxnak. Cox ismert, kipróbált, belevaló figura, elsőrangú karakterszínész. Olyan filmek mellékszerepeiben láthattuk, mint a Trója (Agamemnon), a Bourne-filmek (Ward Abbott), és olyan kiváló sorozatokban, mint például a Deadwood (Jack Langrishe), vagy a minap az első évadával bemutatkozó Háború és béke (Kutuzov). A 2000-es Nuremberg című minisorozatban nyújtott alakításáért Emmyt kapott és Golden Globe-ra is jelölték. 1965 óta filmez, az imdb 209 eddigi filmszerepét jegyzi. Nem akárki tehát Cox, derék iparos és jár neki a jutalomjáték, amit az elvárható magabiztossággal be is húz. (Ekkor még nem láttuk a remek Utódlás című HBO-sorozatot, melynek főszerepében, Logan Royként emblematikus alakot teremtett. 2024.03.08.)

A furcsa inkább az, hogy milyen produkcióban jut neki ez a dicsőség. Edelényi János igen hosszú, és kacskaringós utat járt be, míg eljutott az ő Jutalomjátékáig, mert a film az övé is, legalább annyira, mint Coxé. Az 1977 óta Izraelben élő filmrendező-operatőr nevét elsősorban a 2009-ben szolid, de azért észrevehető sikert aratott Príma primavera című, bankrablásokkal, kurvákkal feldúsított, de de emberi, humánus megközelítéssel elmesélt bohém, modern pikareszk-történetből lehet ismerős. Az idősebbek és a filmművészet iránt jobban érdeklődőknek pedig azt kell tudni Edelényiről, hogy hosszú időn keresztül volt a legendás Fehér György barátja és alkotótársa. A Fehérrel való televíziós együttműködés, az ebből közvetve-közvetlenül fakadó be- és letiltások eredménye volt, hogy Edelényi elhagyta hazáját – a lényeg, hogy esélye nyílt arra, hogy újfent bizonyítson.

A Jutalomjáték tehát egy angol-magyar vígjáték, egy szakmailag eléggé korrekten, nyugodt, konzervatív stílusban, ám a filmbeli környezethez képest olykor kissé mellbevágó szabadszájúsággal levezényelt embermese. Elemei mindenkinek ismerősek lesznek. Lesz, aki a közelmúlt egyik nagy sikerét, a nagyszerű Életrevalókat látja felidéződni, a színház műfajában otthonosan mozgóknak eszébe fog jutni Az öltöztető, Ronald Harwood népszerű darabja, melyből két remek film is készült (ez és ez), nyilván beugrik majd a morcos, öreg Higgins professzor és a bájos, ifjú virágáruslányka története Shaw Pygmalionjából, vagy a My Fair Lady-ből, Shakespeare csodás Learje mellett, amely közvetlen, többször megidézett párhuzamként a cselekmény szerves részét is képezi. Az olykor tényleg szellemes dialógusokban egyébként is hemzsegnek Shakespeare egyéb szövegei, és más színházi, valamint filmes utalások (Hamlet, Rómeó és Júlia, illetve, Molnár Liliomja, vagy éppen Mel Brooks Lenni vagy nem lenni című remek komédiája), melyek a két főszereplő között teljesen helyénvalóak.

Cox Sir Michael Giffordot, egy öreg, súlyos Parkinson-kórban szenvedő, hajdani nagy színészt alakít, akihez apja emlékét igen agresszíven ápoló családja, sok be nem vált előd után egy fiatal, csinos magyar lányt, Horváth Dorottyát (Coco König) szerződteti ápolónak. A nehéz modorú öreg pont úgy támad rá a lányra, ahogyan elődeit is “kivégezte”, de Dorottya meglepetésre bírja a kiképzést. hamarosan kiderül, hogy nehéz sorsa volt, ami megkeményítette, ráadásul színésznek készül, aminek nem is tűnik tehetségtelennek. De leginkább az válik előnyére, hogy érdemben is tud beszélgetni a beteg, öreg színésszel, sőt, humorával és természetes kedvességével Sir Michael rosszkedvének telét tündöklő nyárrá képes változtatni.

A film kedves, szórakoztató élmény, bár inkább tévéfilm, mint moziba való nagyjátékfilm. Nagyrészt a két főszereplő közötti játékot látunk, mely szépen, komótosan működik, a film egyetlen tömegjelenete is egy piciny ékszerdoboznyi színházban játszódik, szóval, inkább intim hangulat vár a nézőkre. A táj is ismerősen fog visszaköszönni a Downton Abbey rajongóinak, valamint jelenlegi életük helyszíneként Angliát választó magyarok tömkelegének. Dorottya magyar relációja, a vendégmunkás lét nehézségei, itt szerencsére burkoltan, jelzésszerűen jelennek meg – a történet nem erről szól. Nincs megerőszakolva a sztori a magyar balsorssal, sőt, Dorottya talpraesettsége, kedvessége kifejezetten üdítően hat egy végül is magyar filmben. Coco König bájos, tehetséges színésznő, félig még magyar is, teljesen rendben van Dorottya karakterében, azonban én szerencsésebbnek, ha úgy tetszik, “hazafiasabbnak” tartottam volna, ha hasonlóan tehetséges és még angolul is jól, bár nyilván akcentussal beszélő magyar színésznők közül került volna ki az, aki alakítja. Most kapásból legalább öt hasonlóan kedves, tehetséges, angolul is jól beszélő, ám teljesen magyar színésznőt tudnék mondani Dorottya szerepére. A minimális akcentus amúgy is követelmény ebben a szerepben. Viszont éppen a szöveg nyelvi finomságai miatt volt kifejezetten káros leszinkronizálni a filmet, egy csomó finomság veszett így el in the translation. Remélhetőleg, így sem dobják ki a kukába, mert azért ezért is kár lenne. 7/10

Miközben mi sem áll távolabb tőlem, hogy a magyar filmeseket ekézzem, azért azt meg szeretném jegyezni, hogy igen aggasztónak tartom jövőnkre nézve azt, ahogyan nálunk mindenki zabszemmel a fenekében, azon aggódva, hogy netán nem hozza az elvárt számokat, valamiféle üres, senkihez igazán nem szóló zsánerekben véli megtalálni önmagát (tisztelet a létező kivételeknek!), ahelyett, hogy a mai Magyarország létező és nyilvánvaló kihívásaira reflektálna. Persze, értem én, a filmekre éppen az ad pénzt, akit pont pellengérre kéne állítani, de akkor is: régebben a valóság minél pontosabb megragadása nem volt ekkora tabu. Kibeszéletlen, kielemezetlen, netán kinevetetlen témával pedig tele van az utca. Elég lenne csak vigyázó tekintetünket a román filmre vetni.

Vagy például a bosnyák filmre, ami amellett, hogy az ő filmfőiskolájukban tanít Tarr Béla, olyan reprezentánsokkal büszkélkedhet, mint a filmjeivel (Senkiföldje, Cirkusz Kolumbia, Epizód egy vasgyűjtő életéből, Igazság nyomában) egy nagyobb vitrinre való nívós díjat begyűjtő Danis Tanović. Legújabb, Halál Szarajevóban című filmje is elkezdte a megszokott pályát, hiszen Berlinben a Zsűri nagydíját és Ezüst Medvét nyert. Mint azt a címből kiolvashatjuk, ezúttal is a háború ihleti a már említett Senkiföldjével műfaji toposzt emelő Tanovićot. Szarajevó városát történelméből fakadóan igen sok erőszakos halál terheli, azonban egy mindennél ismertebbé teszi. 1914 június 28-án, egy bizonyos Gavrilo Princip nevű szerb diák itt lőtte nyakon Ferenc Ferdinánd Habsburg-trónörököst (valamint nejét), amiből kifolyólag, a káoszelmélet kedvenc példáját, a pillangó-effektust igazolva, kirobbant az első világháború. No de, ez egy 100 éves történet! Mindenki ismeri, de hol van ebben aktualitás? – vethetnők föl teljes joggal.

A történet természetesen ma játszódik, az immár független Bosznia és Hercegovina fővárosában, Szarajevóban, ahol a város legnagyobb szállodájában -amit még a hajdani téli olimpiára építettek- egy nemzetközi eseményre készülődnek, melyen a békét, a toleranciát, az európai értékeket és az összefogást (blablabla) készülnek megünnepelni. A szálloda igazgatója azon aggódik, hogy a megjelenő számtalan külföldi potentát mindennel meg legyen elégedve, miközben a szálloda dolgozói már két hónapja nem kaptak fizetést és ezért sztrájkra készülnek az esemény idején. Közben a szálloda tetején egy tévéstáb készít riportműsort Gavrilo Princip megítéléséről, melyen megszólaltatják a hajdani merénylő egyik leszármazottját is. Mindeközben a szálloda elnöki lakosztályában a híres francia színész, az önmagát alakító Jacques Weber készül szerepére, amit egy a jelenkor társadalmi és politikai problémáit kibeszélő gálaelőadásban készül betölteni (Bernard-Henri Lévy Hotel Europe című esszéregénye alapján).

A több szálon futó, ám egy drámai pontban -lásd a címet- összecsomózódó történet rendkívül bátor hangú szatíra. Bátor hangú, mert igen merészen beszél arról a bonyolult, kulturális és vallási különbözőségeken alapuló történelmi folyamatról, ami a közelmúltbéli délszláv polgárháború normális aggyal elképzelhetetlen brutalitásában csúcsosodott ki – és amire igen élesen rávilágít, a mai napig is feszül bosnyákok és szerbek (valamint a többi érintett náció között). Hasonló kíméletlenséggel ábrázolja a mai boszniai lét bizonytalanságát, ami ezúttal inkább anyagi természetű, mely viszont igen gyorsan fordulhat fizikai erőszakba is, köszönhetően a gazdasági hatalommal összenőtt bűnszervezeteknek. Mégsem egy társadalomkritikus vérdrámát látunk, mert Tanović zseniálisan láttatja meg a valódi, társadalmi, történelmi méretű katasztrófában annak abszurditását – amin viszont muszáj nevetnünk. Az a finom cinkelés, amivel a valóban fontos értékeket üres frázisokká pufogtató, önmagát fényező, ám az ellene tevőket megbüntetésével csak totojázó EU-t illeti, az pedig nagyon mar.

Muszáj észrevenni azt a példamutató művészi attitűdöt, mellyel Tanović hozzányúl az oly sok halált és szenvedést okozó szerb és bosnyák nacionalizmus témájához. Adott esetben nem fél sebeket feltépni, nem fél attól, hogy szunnyadó dühöt szítson, mert birtokában van annak a tudásnak, hogy addig képes ütköztetni az amúgy már számtalanszor unalomig ütköztetett inneni és onnani lózungokat, míg azok jelentésüket vesztik és csak értelmetlen szócsépléssé silányulnak. Még majdnem meg is csókolják egymást a percekkel azelőtt még egymásnak feszülő felek – de Tanović csúfot sem űz a történelemből. Birtokában van az igazság, de van annyira bölcs, hogy azt nem didaktikusan, hanem egy, a drámai végkifejlet ellenére is szórakoztató szatírában tálalja. 9/10

Szerintem még az életemben nem láttam ilyen csodálatos és megható, végletesen bizarr, undorító, sőt viszolyogtató, egyszerre betegesen nekrofil és hamvasan-tisztán romantikus horror-robinzonádot, mint ez Az ember, aki mindent tudott. Igazából még most, a film után is óriási kérdőjelek vannak bennem, hogy végül is mi volt ez a csoda, aminek nézését mégis kb. 5 percenként akartam abbahagyni, de hogy valami egészen különleges valami, arra bármikor leteszem a nagyesküt.

Alapvetően egy klasszikus Robinzon-történetről van szó, legalábbis egészen a film apokaliptikus végkifejletéig ezt hisszük. Egy igen fura fiatalember (Paul Dano) készülődik öngyilkosságra egy szemlátomást lakatlan szigeten, miután néhány odavetett jelből nagyon is meg tudunk érteni. Nincs reménye semmire. Éppen kirúgja lába alól a sámliként szolgáló műanyagdobozt, amikor egy élettelenül heverő testet pillant meg maga előtt, a tengerparton. Szerencsére a kötél szakad, és hősünk még fuldokolva, de hirtelen tombolni kezdő életkedvvel vonszolja magát a testhez (Daniel Radcliffe), mely közelebbről látszik, hogy furcsa mozgásokat végez. Csak a hullámverés mozgatja, vagy él még? Később megtudjuk, hogy csak a gázok távoznak szervezetéből, azonban ez hősünket nem zavarja – és elkezdődik a történet(ük), amit nem kezdenék el elemezni, gondolva azokra, akik netán megnéznék ezt az filmet.

Legyen elég annyi, hogy az ember korpusz bomlásának járulékos körülményei éppen olyan fontos elemei az elkövetkezendő meghökkentő, egyeseket meg is botránkoztató, másokat viszont talán elgondolkoztató eseménysorozatnak, mint a modern társadalmakban elharapózó magány, a meg nem értettség, az ebből közvetlenül fakadó befelé fordulás és a társas kapcsolatokat akadályozó szorongás. Egészen az utolsó pillanatig nem tudjuk, hogy az az érzelmes és kalandos odüsszeia micsoda. Sejtjük, hogy a valóság nem lehet, de sokszor a valóság annyira élhetetlennek, szörnyűnek, reménytelennek és ridegnek bizonyul, hogy ez a gusztustalanság akár még egy szerencsés sorscsapás is lehet.

Legalábbis Dan Kwan és Daniel Scheinert, a filmet író-rendező páros képes ezt olyan fantáziadús, játékos és érzékletes álomvilág-mesének bemutatni, hogy bár fintorgunk, talán még öklendezünk is, tán a fejünket is elfordítjuk néha, de akkor is odapillantunk, s nem sokára a meghatottság és a felszabadult vidámság feletti öröm könnyeit törölgetjük a szemünk sarkából. Igazi varázslat, amit művelnek. Úgy bűvölnek el, hogy közben bélgázok, ide-oda ugrándozó, merev péniszek, hányás és az székletürítés képei és szóban forgásai váltják egymást.

A legifjabb színészgeneráció két igen figyelemreméltó tagjának jutalomjátéka másrészt ez a film. Paul Danóra én Sorrentino csodás Ifjúságában figyeltem fel, de láthattuk a Beach Boys zenei zsenijének, Brian Wilsonnak alakjában, a Love&Mercy-ben, vagy éppen Dennis Villeneuve Fogságban című thrillerjében, amit én simán csak Az utóbbi évek talán legnyugtalanítóbb, leggyomorszorítóbb, legnyomasztóbb filmjeként szoktam jellemezni. Daniel Radcliffe ugyebár Harry Potterként lett világhírű, azonban amióta vége a sorozatnak, szemmel látható igyekezettel próbál kibújni a skatulyából: feltűnést, mások szerint botrányt keltő színházi produkciók, de furcsa, érdekes filmszerepek (pl. Kipling az Édes fiam, Jackben) jelzik útkeresését. Igazi, élő karaktert itt Dano villant, azonban Radcliffe is bravúros, amit művel, az értelemszerűen teljesen más természetű figurában. Két igen excentrikus aurával rendelkező, furcsa, izgalmas, sőt, extrém kisugárzással bíró színész, akik akár egy-egy későbbi John Malkovich-szerű egyéniséggé is kinőhetik magukat, de már most is képesek ketten elvinni a hátukon egy egész estés filmet. Persze, ehhez azért kell az író-rendező páros szemérmetlenül őszinte, az emberi psziché legmélyebb, legeltemetettebb bugyraiban könyékig, sőt nyakig való turkálása, valamint végletesen szabad, kliséket és tabukat oly annyira ismerő, hogy azokat lendületből bármikor fel is rúgó fantáziája is. Nagyon tetszett, de aki látta, az talán megérti, hogy mégsem merek rá maximális pontszámot adni. 8/10

Szép csendben a kortárs filmművészet legnagyobb alakjai között kell emlegetnünk a román Cristian Mungiut. Szép csendben, mert rendszerint lassú ritmusú, mély társadalmi és/vagy morális problémákat felvető, s azokat éles kontúrokkal körbemetsző filmjei sohasem fognak tömegeket vonzani a mozikba, s ha valamely tévé le is adja, abban a kései időpontban -kis túlzással- már csak néhány karikás szemű bölcsész fogja látni azokat. Pedig Mungiu egymaga elkoptathatott már Cannes piros bársonyszőnyegén egy pár lakkcipőt, hiszen a 4 hónap, 3 hét, 2 nap Arany Pálmája óta nagy-nagy kedvence ő a fesztiválnak. Nyilván nem azért, mert ott hülyék ülnek a fotelekben, inkább azért, mert Mungiunak igaza van. Kegyetlennek kell lenni a valósággal szemben, ez alapvető művészi attitűdnek kell legyen minden igazi művésznek, márpedig ő kegyetlen. És sokan magukat látják viszont az általa állított tükörben, és az a kép nyilvánvalóan nem tetszik nekik. Pedig a tükör nem torzít…

Egyszer úgy mutatja be a Ceausescu népességnövelő intézkedéseire adott népi alternatívát, az illegális abortusz társadalmi elterjedtségét a már említett 4 hónap, 3 hét, 2 napban, hogy az nekünk is fáj. Aztán a Dombokon túlban a kommunista rendszer bukása után szárba szökő új keletű, vakhitű vallásosságot veszi górcső alá. Új filmjében, a szintén Arany Pálmára jelölt, és ez alkalommal a Legjobb rendező díját elnyert Érettségiben a jelenkor, már társadalomtudósok és közgazdászok által is definiált legfőbb rákfenéjét, a korrupciót mutatja be egy szépen végigvitt tanmese formájában.

Mungiu filmje azonban nem a nagymenő gengszterpolitikusokról szól, akikkel tele van a média, viszont akik milliókért már le sem hajolnak, hanem a korrupció, vagyis Lánczi András mélyen cinikus meghatározásával élve, maga a jelen rendszer kerekded (tehát szépen összeérő vonalú) természetrajzát rajzolja meg. A történet főhőse Romeo, a középkorú sebész (Adrian Titieni), egy igazi, becsületes orvos, amilyen talán nincs is. Sohasem fogadott el hálapénzt, sem semmilyen más ajándékot betegeitől, még jóval fiatalabb szeretőjét is őszintén bevallotta nejének, aki eme nyíltság okán össze is törte idegrendszerét és megszakította a tulajdonképpeni házastársi viszonyt; autóját vezetve a kanyarban is mindig dudál, még akkor is, ha látszik, hogy nem jön semmi. Erkölcsi feddhetetlenségét szinte glóriaként vonja körbe a kocsiban és a lakásában is állandóan szóló, éteri tisztaságú barokk zene. Az ő nett, tisztességes világába azonban semmiből az ablakba csapódó kőként hatol be a mai román valóság (mely szóról szóra olyan, mint a magyar – aki mást mond, az hazudik): érettségi előtt álló lányát egy éjszaka megtámadják és a védekezés közben kificamítja a csuklóját. Keze gipszbe kerül, minek következtében a kitűnő tanuló és külföldi ösztöndíjra készülő lányt -a gipszbe rejthető puskázás lehetőségének vádjával- nem akarják engedni érettségizni. Romeo lánya érdekében kénytelen szívességet kérni, amivel események olyan láncolatát indítja el, melynek végén…

Mungiu pont azt mutatja meg igen világosan, hogy mitől működik, mitől olyan kiirthatatlan a társadalmi szintű korrupció. Egy helyütt ki is mondják, hogy ezzel a kis szívességgel nem történik semmi, senkinek nem okozunk bajt, senkinek nem lesz anyagi kára, csupán egy szívesség. Ő kedves volt velem, én is kedves vagyok vele és ennyi. Ártatlan, baráti segítség: van egy ismerősöm, aki ezt el tudná intézni neked. Egyszer én is elintéztem neki valamit, és ha szólok neki, ő is szívesen fog segíteni neked. Viszont látni fogjuk, hogy éppen ezek az ártatlan, baráti kedvességek azok, melyek alapjaiban rombolják szét az esélyegyenlőségre, az egyenlő bánásmódra és a társadalmi igazságosságra épített rendszert és úgy szövik keresztbe és kasul az egész társadalmat, hogy elébb-utóbb, valamilyen szinten mindenki érintetté válik benne. Itt a filmben Romeo is, aki pedig egész életében távol tartotta magát ettől. Mungiu pontosan mutatja meg, hogy válik az ártatlan szívesség igen gyorsan alá és fölérendelt uram-bátyám viszonnyá, hogyan jelenik meg benne a bűnözés lehetősége és gyakorlata.

Természetesen, receptje  neki sincs az általa felvázolt problémára. Mi már így nőttünk fel, ezek közé a dzsungel-törvények közé szocializálódtunk, mondják a filmben. Majd a fiatalok, ők majd másképpen fognak élni! Romeo pokoljárása végén azonban ezen a kijelentésen is csak savanyúan fintorgunk… Régen, az átkosban képzett népművelő elvtársak vitték az ilyen mély morális kérdéseket feszegető filmalkotásokat a dolgozó nép elé. Sok sikert nem értek el vele, nézzük csak meg, mi van itt (és ott is). Mungiu remek filmje mégis megérdemli az elismerést. Én, magányos népművelőként mondom, hogy nézze meg mindenki, mert akkor talán ennek hatására (is), egyszer elindul valami változás a társadalmainkat megmérgező korrupció eltüntetése érdekében. De az is lehet, hogy nem történik az égadta világon semmi sem. Legalább azonban ez a film elkészült. 9/10

Wim Wenders szárnyai alatt készült az argentin German Kral Az utolsó tangónk című portré-dokumentumfilmje, de nemcsak ezért lehet ezt úgy jelzőzni, mint a mára már nyugodtan kultuszteremtőnek mondható Buena Vista Social Club folytatása. Egyrészt, mert a rendező is foglalkozott már egy korábbi filmjében a kubai zenével (szintén Wenders produkciójában), másrészt e történet üzenete is nagyjából ugyanaz, mint a kubai sont és a salsát újra a köztudatba hozó, a stílust még ismerő, veteránkorú zenészekből pedig világsztárt teremtő zenés dokumentumfilmeké: a zene, a ritmus és a tánc rajongó imádata kortalanná, a szomorú, nélkülözésektől sem mentes életet csodálatossá és irigylésre méltóan boldoggá és egészségessé teheti.

Az utolsó tangónk formai újdonságot nem hoz az elébb felhozott előzményekhez képest, sőt, még azok ma már talán kissé modorosnak ható vizuális effektjeit is a minimumra csökkenti. Főszereplője mindössze két ember: a 80 éves Maria Nieves és a 83 éves Juan Carlos Copes. Az argentin tangó egyik leghíresebb professzionalista táncospárjaként ismeri őket a világ tangó-szerető közönsége. Mintegy ötven éven keresztül táncolták, egyben saját stílust is teremtve, szemmel szinte követhetetlen virtuozitással a híres táncot, Argentína egyik fő nemzeti jelképét. A filmben kettejük interjúiból, némi elegánsan dramatizált emlékképből, illetve az ő pályájukat megidéző mai táncjáték próbáiból áll össze az a történet, mely híven tartalmazza a tangó összes ismert összetevőjét, a szenvedélyt, a temperamentumot, a tüzes, vad dinamikát és a felfokozott, koncentrált önuralmat.

Maria és Juan párosa, ahogyan az a filmben szépen kibomlik, a táncon kívül, a magánéletükben is pont olyan volt, mint amire fergeteges táncukból következtethetünk. Héjanász az avaron, szilaj büszkeség, féktelen érzelmek vasmarokkal kordában tartva. Ez a szinte tapintható dinamika, valamint táncuk és a hozzávaló zene adja a történet lüktetését, amit a mai, fiatal, de tudásukban szintén virtuóz táncosok reprodukálnak óriási tehetséggel, bájjal és szépséggel. A film amúgy nem szól másról, mint a parketten forgószélként összefonódó lábakról, egymásba fúródó, tüzes tekintetekről és a tangó szaggatott staccatóiról – ahogy a 80 éves Maria mondja, az életről. 8/10

Azt tartja a szólás, hogy a Down-szindrómás embereket azért teremtette Isten a Földre, hogy biztosan legyen szeretet… Ez a valóságban is rendszerint így van, tanúsíthatja bárki, aki találkozott már ilyen kromoszómarendellenességgel születettekkel, sokan élnek köztünk, talán a családunkban is; legtöbbjüknél egyszerűen lenyűgöző és szívet melengető az a naiv nyíltság, az a feltétlen, vidám kíváncsiság, ahogyan az idegenek felé fordulnak. Nem az ő hibájuk, hogy ezt a feltétlen, gyermeki kedvességet igen gyakran ki is használják rossz szándékú, testileg egészséges, de mentálisan halott emberek, de nem is a Jóisten hibája, hogy legtöbbjük halálát éppen a szívük okozza, ami a közvélekedés szerint a szeretet központja. Mi mondjuk azt: szimbóluma. Sajnos, egy Down-szindrómás embert különösen sújtja a sors, nem elég, hogy -bár különböző mértékben- de nehezebben tanulnak járni, beszélni, egyáltalán, a napi dolgaikat ellátni, mint egészséges társaik, nem elég, hogy ez a genetikus gikszer groteszk ábrázattal is bünteti őket, nem elég, hogy igen gyakori köztük a beteges túlsúly; még a szívbetegségekre is különösen hajlamosak. Rendkívül nagy áldozatot jelent egy anyának egy Down-szindrómával diagnosztizált magzatot megszülni és felnevelni, és nem sokkal jelent kevesebb áldozatot az egész családnak kivennie a részét ebben. Igen sokszor ez nem is sikerül…

A német Anne Zohra Berrached filmje, a 24 hét azt a mérhetetlenül bonyolult, összetett kérdéskört, annak a szinte vállalhatatlanul nagy morális felelősségnek vállalhatóságát járja körül, ami egy anyában felvetődhet, amikor először hallja meg az orvosnál a diagnózist: születendő gyermeke igen magas valószínűséggel Down-szindrómás lesz. A történet főszereplője egy stand up-komikus, aki nő létére áll helyet ebben a jobbára férfias műfajban és nagy sikerrel osztja meg rajongó hallgatóságával a világról, és benne a nők és férfiak szerepéről vallott markáns, sokszor maróan gúnyos nézeteit. Bár azt hihetnők, hogy egy ilyen nőnek nincs férfi párja, azonban van, ő a menedzsere. Együtt nevelik tejföl szőke kislányukat, és az első jelenetek egyikében látjuk, hogy bőszen azon vannak, hogy legyen itt még egy kistestvér… A várt jövevény meg is fogan, azonban hamarosan jön a megdöbbentő hír, hogy aki a pocakban növekszik, az valószínűleg soha nem lesz egészséges felnőtt. A Down-szindróma diagnózisát ráadásul súlyos szívrendellenesség is tetézi: a szülők hosszú, gyötrelmekkel, áldozatokkal, küzdelmekkel teli, szomorú közös életnek néznek elébe.

A férj (Bjarne Mädel) mindenben támogatja az anyát (Julia Jentsch), akinek túlzás nélkül pokoli őrlődését követjük végig tulajdonképpen szenvtelen narrációban, de merengő, melankolikus képekben. Már magáról a filmről beszélek, amikor azt mondom, hogy ennek a mély, életbe vágó kérdéseket feldolgozó, hatalmas lelki tusának megjelenítéséhez olyan színésznő kell, aki ezt képes a vásznon, képernyőn át közvetíteni is a nézővel. Julia Jentsch ma az egyik legnagyobb német filmszínésznők közé tartozik, és olyan teljesítményt nyújt, hogy teljesen mindegy, hogy a forgatás alatt valóban várandós volt-e, vagy csak a maszkolták rá a nagy pocakot: szemeiben, visszafogott gesztusaiban és a mélyen átélt gyötrődést érzékletesen alakítja. Ahogyan végigmegy a születendő Down-szindrómás, súlyosan szívbeteg magzat majdani sorsa felett döntő folyamat stációin, mi nézők is állásfoglalásra kényszerülünk. Szülje meg a gyermeket, vagy ne szülje meg? Ha megszüli, hogyan fogja felnevelni, lesz, aki mellette áll? Képes lesz majd megvédeni a támadásoktól? Mi lesz a karrierjével, ha azt feláldozza a gyermeke érdekében? Miből fognak akkor élni? Kitart-e a férje mellette közben? Egyáltalán, van-e joga az anyának rendelkeznie teste felett? Van-e joga ítélkeznie bárkinek felette, döntsön is bárhogyan? Van-e joga beavatkoznia bárkinek, bárminek mások életébe? Az anya a filmben felelős, átgondolt döntést hoz, amit -a filmben is kimondják- soha, senki nem kritizálhat, őt ezért senki el nem ítélheti, még az sem, aki esetleg pontosan hasonló helyzetben másként döntött. A film megtekintése azonban ezzel együtt is tanulságos és javallott, a témában érintetteknek is, de minden gyermekvállalás előtt, vagy után álló szülőnek is. 8/10

Könnyen lehet, hogy Michael Edwards élete még annál is regényesebb, kalandosabb, abszurdabb és szívhez szólóbb volt, mint amit végül, némi szokásos huzavona után, Dexter Fletcher rendezett meg életrajzi filmként. Az Eddie, a sas persze, pont olyan abszurd, de egyben szívhez szóló, bombasztikus és katartikus, mint minden nagy sportdráma a filmtörténetben, és pont olyan egyszerű, de rettentően hatásos drámai, dramaturgiai módszerekkel operál, mint amik rajongójává teszik emberek tömegeit egy-egy nagy formátumú sportoló, sportesemény, egy rekord felállítása vagy egy verseny megnyerése iránt. És pont ezért hat ugyanúgy.

Eddie természetesen nem volt nagy sportoló, az ő sztorijának ereje éppen abban van, amit például Sylvester Stallone fogalmazott meg olyan pompásan a Rocky első részében, vagy amit a jamaicai bobcsapat (sikeres film róluk a Jég veled!) képviselt az 1988-as Calgary Téli Olimpián. Hogy van egy ember, aki nem született burokban, aki nem különösebben tehetséges, kifejezetten hátrányos helyzetben él, mégis munkál benne valami, minden gátló körülmény, áskálódás, gúny és hitetlen kétkedés ellenére, ami olyan ellenállhatatlan erővel hajtja őt előre, hogy -bár kőkemény küzdelem árán- mégis különbbé teszi őt mindenkinél: leküzdi az akadályt, ami előtte tornyosul. Hétköznapi, magunkfajta hősök ők, akik mégis megcsinálták. Nem lettek feltétlenül bajnokok, csupán olyan helyekre jutottak el, olyan szinteket ugrottak, futottak, bicikliztek meg, ami az átlag számára elérhetetlen. Néha még bajnokok is lettek…

Eddie nem lett bajnok, bár sokak által kinevetett teljesítményével egy hatvan éves brit rekordot javított meg síugrásban, ő csak elérte álmát és részt vett az olimpián. Éppen azon, amelyen a már említett jamaicai bobcsapat is elindult. Eddie is olyan hendikepes versenyző, mint a meleg, karibi ország bohó hősei, akiknek egy nap megunták, hogy sohasem fáznak, bár még addigi életükben sohasem láttak jeget: az ifjú, angol vakolómunkás, sokdioptriás szemüvegével, szolid pocakjával az olimpián akart részt venni. Ez volt minden vágya, már kisgyerek kora óta. Buktatták, kinevették, eltiltották, de ő addig fészkelődött, addig esett-kelt, mígnem beteljesült az álma. Valós sztori, még a magyar tévé olimpiai közvetítésébe is belefért a fazon, jól emlékszem rá, láttam.

A róla szóló film is pont olyan léleksimogató, lelkesítő, pozitív életérzés-bomba, mint az, amikor utolsó helyen Eddie talajt fogott az olimpia 90 m-es síugró nagysánc-versenyén. Ahogyan táncolt az őt őrjöngve ünneplő közönség előtt, hiszen teljesítmény pont azt támasztja alá, amit mostanában mindenki elfelejt (vagy lesajnál): a részvétel sokkal fontosabb a győzelemnél. Eddie és az ő -értelemszerűen a filmes dramaturgia követelményeinek megfelelően szerkesztett- története arról szól, amiről az olimpiának valójában szólnia kellene az újraalapító Coubertin báró szellemének megfelelően. Mesél az amatőr sport, az egyenlő esélyek küzdelmének szépségéről, de ujjal mutat rá az olimpia fennkölt eszméjét prostituáló politikai és pénzügyi hatalmakról, az ezekhez kapcsolódó médiabizniszről, az elvakult teljesítmény-, és tekintélyelvűségről. Fletcher nem fél idealizálni Eddie tettét, miközben olyannak mutatja őt, családját és életkörülményeit, mint amilyenek valójában is voltak. Ráadásul van öniróniája is, mármint az általa éppen képviselt filmes műfaj közhelyei iránt (lásd a Megcsinálta!-jelenet frenetikus ordítós montázsa). Rendkívül szórakoztató, egyben gyógyító élmény a film megtekintése, főleg ezekben a rohadt, szürke, dühös napokban. 9/10

Gianfranco Rosi senkivel össze nem téveszthető stílust fejlesztett ki az éppenséggel stílusérzékenynek nem igazán mondható dokumentumfilm műfaján belül. Legjobban talán úgy jellemezhetném Rosi módszerét, mintha valamiféle “hangulatszkennerként” pásztázná végig az adott jelenséget, annak helyszínét és a benne résztvevő személyeket, vagy akár egy nagyobb tömeget, és ebből aztán néhány markánsabb vonulatot kiragadva, alig érzékelhető dramaturgiával valamiféle egymásba folyó, lírai élményanyagot formál. Tehát szó sincs nála arról az egzakt, naturalista híradó-szerű dokumentummegragadásról, amit általában “a” dokumentumfilmnek tartunk. Belenyúl a témába, saját szájíze, pillanatnyi ihlete szerint szerkeszt, érezhetően, érzékelhetően valamiféle művészi attitűddel alkotja meg filmjét – melynek azonban mindig, minden kockája a valóság tényanyagából vétetett. Hazugság ez, vagy manipuláció? Technikailag mindenképpen manipuláció, valójában azonban mégsem.

A dokumentumfilmezés egyik legfőbb problematikájával magyaráznám a manipuláció vádját: a filmen mindig csak az látszik, amit a kamera képe mutat. Az, hogy ebbe a kamera objektívje által alkotott keretbe mi kerül bele, az az operatőr saját választásán, kompozíciós készségén múlik, illetve a véletlenen, hogy egyáltalán észre veszi-e, meglátja-e a történést. Így tulajdonképpen minden film, minden kamerával rögzített kép a valóság egyfajta manipulációja, hiszen abban sohasem láthatjuk a valóságot a maga teljességében. Az adott történést, dolgot, eseményt is csak egy irányból látjuk, még akkor is, ha technikailag körbe tudjuk járni, így az, amit éppen rögzítünk, annak csak egy oldala, míg aki velünk szemben, ugyanebben az időben, ugyanolyan kamerával, stb., ugyanazt a történést rögzíti, annak egy másik oldalát látja, tehát számára nem lehet igaz az, amit én látok. Feloldhatatlan paradoxon ez. Oda kell menni, és megnézni mi van ott – ennyit tehetünk az igazság legteljesebb megragadásának érdekében, tudva azt, hogy a teljes, abszolút igazságot soha a büdös életben nem fogjuk tudni megmutatni. Aki mást mond: hazudik. Viszont, ha más is odamegy és más is megnézi mi van ott, legfeljebb csak alaposabb képet kapunk az adott jelenségről, történésről, bármiről.

Rosi ugyanúgy mesélt Rómáról, mint ahogy most mesél Lampedusa szigetéről a Berlini Filmfesztiválon Arany Medvét nyert Tűz a tengeren című kvázi dokumentumfilmjében. Odament, körbejárta, filmezgetett és utána egymás mellé tette azt, amit lőtt. Mint ismeretes, a sziget az utóbbi években az Afrikából életveszélyes lélekvesztőkön menekülő emberek tragédiáinak kapcsán vált hírhedtté, ez az a sziget, amely közigazgatásilag még Olaszországhoz, de geográfiai értelemben már talán inkább Afrikához tartozik. Félúton van Afrika és Szicília között és ez már Európa. Rosi nem politizál, nem érdekli, miért jönnek tömegével ezek az emberek, a szó szerint is az életüket kockáztatva, ennek kiderítése és a menekültkrízis kiváltó okainak, illetve a felelősök megtalálása amúgy is a politika és a nemzetközi bűnüldözés feladata (lenne), őt az emberek érdeklik. Itt vannak, megmutatja az állapotokat, hogyan, milyen körülmények között indul el ez a megdöbbentő mennyiségű, rengeteg nemzetű menekültsereg a remélt szép, új világ felé, látjuk, halljuk, ahogy sokan odavesznek és látunk sokat, akik megmenekülnek. Látjuk az olasz parti őrség katonáit, ahogyan szenvtelenül, de áldozatos munkával mentik, akiket menteni tudnak, akikhez oda tudnak érni időben, mielőtt még elsüllyedne alattuk a lyukas bárka, amin útnak indították őket még számunkra is mérhetetlen pénzért az embercsempészek. Látjuk a lampedusai körorvost, aki gondolkozás nélkül segíti a partra jutottakat és boncolja a hullákat. és látjuk közben a sziget életét, a helyi rádióst, aki érzelmes olasz dalokkal szolgálja a közhangulatot, a helyi halász kisfiát, aki irtózik a tengertől, viszont lő mindenre csúzijával, ami mozog; látjuk a mammát, aki egész életét a tűzhely mellett töltötte, és meleg vacsorával várta apját, majd férjét, később a fiát…

Persze, lehetett volna egy száraz tényeket soroló, érveket és ellenérveket ütköztető, sokkoló és/vagy megdöbbentő, száraz szociográfiát is készíteni a lampedusai krízisről, lehetett volna politikai kiáltványt, pro és kontra menekültügy – Rosi ehelyett odament, és lefilmezte, amit látott. Ezzel tette a legtöbbet, mert így mi nézők is ott lehettünk vele. 8/10