asanisimasa

Nemrégiben a fél internet valamelyik vidéki rendőrkapitányság által gyártott (nagyon finoman szólva) suta és didaktikus oktatóvideóin röhögött, így már csak ezért is érdemes megnézni például ezt a Lekapcsolódás című mozit (a napokban az HBO-n elérhető a film), mely nagyjából az említett videók PC-vész című részében tárgyalt dolgokat mutatja meg, némileg hatásosabban. Nem ér mondani, hogy ez profi, az meg nem, mert relatíve ugyanannyiból hozták ki mind a kettőt, tehát lehetne akár profi is ennyi pénzből a miénk. Szóval, ez a film profi, maradjunk annyiban.

Henry Alex Rubin bemutatkozó játékfilmjének (a Gyilkos labda – A kerekesszék harcosai című dokumentumfilmjéről itt) persze csak egyik szelete az, amely az internetes kommunikációban való, társadalmi méretű kitárulkozásnak veszélyeivel foglalkozik, amellett, hogy a három szál összefonódásából keletkező cselekmény konfliktusai is az internethez kötődnek; a film legfőképpen emberi, családi, baráti és iskolai kapcsolataink lassan menthetetlen csődjéről szól, melynek nem feltétlenül előidézője, de sokszor eszköze az internet. A film címe tehát nem az offline üzemmód, illetve üzemzavar okozta heveny elmebajra utal, hanem a köztünk lévő kapcsolat hiányára.

Két unatkozó és kellően rosszindulatú srác magukat lánynak kiadva az öngyilkosságba kergetik művészlelkű, magába forduló és különböző komplexusokkal küzdő iskolatársukat. Egy pálya szélén őrlődő riporternő az online szexben látja megtalálni szakmai sikereit, azonban net-szexpartnere még nincs 18 éves. Egy házaspár nőtagja gyermekük elvesztése után érzéketlen, csak a munkájával törődő férje helyett egy chatszobában osztja meg bánatát, és közvetve bankszámlájuk hozzáférési adatait. E három történetből Andrew Stern forgatókönyvíró ügyes tablót készít a fent jelzett tárgyban, mely egészséges mértékben vegyíti a thriller zsánerének elemeit a dráma mélyebb lélektanával és szociológiájával. Megkerülhetetlen (?) azonban az ilyen internet-tematikájú filmekben az internetes kommunikáció megmutatása, ami nem éppen filmes esemény (ül a szereplő a képernyő előtt és gépel), mégha a bevitt szöveget, mintegy narratíve, inzertben vagy stílszerűen felugró ablakban meg is jelenítik. E filmben is bőven vannak ilyen jelenetek, melyek bár a cselekmény előremozdításához nélkülözhetetlenek, információtartalmuk kihagyhatatlan, a történet sodrát rendre megakasztják, kitérítik. De legalább nem verik a szereplők az asztalt az ismert filmes közhely szerint, hogy: Gyerünk már! Gyerünk, gyerünk, gyerünk!

Nyilván az alkotók már tudják, hogy a számítógép nem ló, amit fizikailag kell ösztökélni… Rubin és Stern azonban, minden efféle kisiklás ellenére, a végére szépen egybecsűri a három szálat, és a drámai csúcspont is ül rendesen. Legfeljebb az utána következő tanulság az, ami lehetne keményebb, esetleg sokkolóbb. Viszont a dolgát így is megteszi, hiszen érzékletesen bemutatja azt, amin az elején említett példa kapcsán csak kiröhögni tudunk… Ehhez azonban a tisztes szakmai munka mellett érvényes, hiteles problémafelvetés, konfliktusok, karakterek, azoknak motivációi és egyebek kellenek, melyek itt teljesen rendben megtalálhatóak. A casting viszonylag sztármentes, független-ízű, bár azért akadnak ismertebb arcok (Jason Bateman, vagy Michael Nykvist például), és ez jó, hiszen nem tereli el senki a nézőt a film figyelemreméltó témájáról. Asanisimasa: 8/10

Én hajlamos vagyok azt mondani, hogy a zombifilm műfaja kész van. Ennyi, amennyi és többet már nem nagyon lehet hozzátenni. Szerencsére/szerencsétlenségemre a Kiéhezettek alkotói (Mike Carey író és Colm McCarthy rendező) ezt nem így gondolták és meglépték a megléphetetlent: zombi-történetük főszereplőjévé megtették azt, amit eleddig logikailag lehetetlennek tűnt, egy zombit. Gondolom, nyilvánvaló az ötlet képtelensége, de ha nem, akkor megvilágítom. A zombi, legalábbis eddigi fogalmaink szerint, egy élőhalott, tehát sem gondolatai, sem személyisége nincs, csupán a legelemibb ösztönök, abból is az evés ösztöne hajtja. Mivel a zombi egy agyatlan evőgép, nem lehet főszereplő, akinek sorsa, tettei, cselekedetei, vagy gondolatai, társas viszonyai a cselekmény lényegi részét kell, hogy képezzék, hiszen a zombi csak zabál és agyatlanul kóvályog. Illetve, az utóbbi idők trendjei szerint már rohan, fut és szalad is.

Ez a mostani zombi természetesen messze nem agyatlan. Egy bájos mutáns, akiben már ott vannak azok a gombák, melyek itt a zombisodást előidézik, csak éppen rá nem hatnak, mármint az ő agyát nem bontják le. Egy élénk érdeklődésű, cserfes kislány – aki élő hússal képes csak táplálkozni. Ennek érdekében a Földön még megmaradt emberek valamiféle kenőccsel kenegetik magukat, hogy ne legyen élő hús-szaguk. Megane, a kislány nincs egyedül, hozzá hasonló gyerekeket tartanak fogva egy föld alatti bunkerben, iskolába járatják őket és kísérleteznek rajtuk, egészen addig, míg a bázist megtámadják az odakinti, igazi zombik és a bentieknek menekülniük kell. A támadást mindössze néhány katona, a tanítónéni, valamint a nagyon okos professzornéni éli túl, ez utóbbi kísérletezik a mutáns zombigyerekekkel, valamint velük menekül Megane is. Hogy hová, az kérdéses, mert odakint lehangoló a helyzet. A kulcs -a zombisodás elleni oltóanyag- Megane gerincvelőjében van, az emberek viszont sziklaként porlanak, mint székelyek abban a Csaba királyfis dalban. A remény hal meg utoljára.

A zombi-történetekkel nekem az a legnagyobb bajom, hogy nem is kell olyan nagyon elvonatkoztatni a mindennapok valóságától, hogy igazi, valódi zombik között találjam magam. Kicsit hunyorítva azt látom, hogy agyhalottak küzdik át magukat egymáson a szupermarket óriási árengedményei alkalmával, agyhalottak masíroznak keresztül a városon, ad hoc politikai jelszavakat hordozva, agyhalottak száguldoznak autóikon és motorjaikon és hörögve küldik el az anyjukba a még békésen sétálni, napsütést élvezni akaró embereket. Az iskolákban pont úgy képzik a zombikat, mint ahogy e film disztópiájában is látszik, bár az az igazság, hogy ifjú tanár koromban én sem éreztem magam másként a körülöttem tomboló ifjúság közepén, mint egy ember a zombik között… Nem is tanítok gyerekeket. Szóval, nekem ezek a zombis cuccok mesék, vicces borzongások, ha jobban sikerülnek, akkor realista társadalomkritikák vagy komolyan veendő, filozofikus disztópiák.

A Kiéhezettek majdnem az utóbbi. A magyar cím elmegy, bár az eredeti (mondjuk: A lány, minden ajándékával) jobban fedi a lényeget. Az alkotók az invokációban klasszikus utaláshalmazzal jelzik, hogy nem szándékaik nem feltétlenül merülnek ki az agyatlan zombik agyatlan lemészárlása feletti meglehetősen primitív örömben, az Odüsszeiával például mintegy megidézik a hőseink előtt álló bolyongást, de az istenek haragjának kivívása miatti szörnyű, pusztító bosszú esélyét is. Pandora szelencéjének mítosza örök szimbóluma az ingoványos, beláthatatlan veszélyekkel teli, ismeretlen területekre tévedő tudomány felelőtlenségének, míg Schrödinger macskájának logikai példázata pedig szinte a legfőbb cselekményszervező erőként jelenik meg és szinte filozofikus szintre emeli Megane és a gombák történetét. A felsejlő reménytelen, borús jövőkép a nagyszerű brit Fekete tükör jobb (pontosabban, súlyosabb) epizódjait idézi, az e témában természetesen ma már megkerülhetetlen The Walking Dead mellett. De érdekes motívumként tűnnek fel a jellegzetesen angolszász iskola-történetek fordulatai is, ebben a környezetben kifejezetten vicces felhangokkal. Merőben új, eddig még nem sejtetett megállapításokra azonban már nem futja az alkotók lendületéből. A sztori végét kvázi elviccelik, pedig ha jobban belegondolunk, az számunkra egyáltalán nem vicces. A cselekmény alapjaiban is vannak logikai bakik, melyek közben néha kifejezetten döccenőkké nőnek (pl., hogy került a Glenn Close által alakított professzornéni a teherautóra?, Megane miért más, mint a többi hozzá hasonló? stb.). A karakterekről jobb nem is beszélni, az alkotók nem fordítottak annyi energiát sem cizellálásukra, mint amennyivel ezt a mondatot leírtam. Szóval, jó ötlet, de felemás kivitelezés. 6/10

Több szempontból is zavarba ejt ez a Toni Erdmann. Először is, mindig sanda szemmel nézek az olyan filmekre, melyekről hozsannákat zeng a világ filmkritikusainak azon része, akiknek van módjuk, szerencséjük bejutni nagy filmfesztiválokra, melyeken aztán rendszerint utálkozva majszolják a potyainformációkat, néha napján azonban a hátukon fekve szaladgálnak egy véletlenszerűen kiragadottnak tűnő alkotástól, ami azonban a legritkább esetben állja meg a helyét az igazi kritikus, a nagyközönség előtt. Komoly díjat persze nem nyert ez a német film Cannesban, ahol azonban a kritikusok a szó szerint elájultak a gyönyörtől (és adtak neki egy saját díjat, a FIPRESCI-ét). Szóval, én az ilyen esetekben már előre látom a bodor, lila fellegeket, és a vérző körömágyig való mélyen szántást, vagy jelen esetben árgus szemekkel várom azt a megható, könnyes, ám olykor frenetikusan vicces “boldogságbombát”, amit előre jeleztek – és sokszor már akkor is csalódom, ha netán az adott mozi mégsem olyan sznob. Nézem ezt a szerencsétlen Tonit, mögöttem ugyanaz a három ember a jól értesültek eminens, ám igen természetellenes módján fel-felvihog, fel-felhorkan, jóval ritkábban és jóval szolidabban én is, de egyáltalán nem érzem azt az emocionális kataklizmát, aminek bekövetkeztét előzőleg sejtetni engedtek.

Az igazat megvallva, a történet fő- és címszereplője, ez a Toni (Peter Simonischek) egy rendkívül idegesítő figura. Olyan bő hatvanasnak tűnő, kissé lomha mozgású, nyugdíjas zenetanár, aki lehetetlenül idióta poénokkal próbálja maga és környezete unalmát eloszlatni: szerepeket játszik, de legtöbbször csökkent értelmű debileket, fura, zilált parókákat ült és rendezetlen, gusztustalan műfogsorral ijesztget. Az ezzel kiváltott hatás a filmben látott esetekben egyszer sem oldotta azt a feszültséget, amit Toni legújabb alakítása eredményezett, sőt, inkább csak fokozta azt. Ezzel azonban még így, önmagában nem lenne akkora baj, hiszen az ilyen önjelölt mókamesterek egyszer mindig megunják sikertelenségüket, Toni azonban soha nem veszi észre magát. Ha mégis észreveszi, akkor viszont amit művel, az már színtiszta agresszió, kellemetlenkedés. Pedig jó szándékú a pali és nyilvánvalóan nem akar mást, mint figyelmet és egy cseppnyi szeretetet lányától (Sandra Hüller), akit karrierjén kívül az égadta világon semmi más nem érdekel. Kíméletlen, pusztítóan akarnok üzletasszony, középvezető projektmenedszer egy olajipari dolgokban érdekelt (stb.) nemzetközi cégnél. Toni, egyetlen megértő társát, az öreg kutyáját elvesztve, lánya után indul Bukarestbe, ahol a lány egy nagyon fontos tárgyalást folytat nagyon fontos üzletfelek részvételével.

Sajnos, Toni bukaresti csetlése-botlása is inkább zavarba ejtő. Pedig olykor tényleg produkál vicces jeleneteket (pl. amikor nem utazik el), de legtöbbször fájdalmasan erőltetett. Annyira képtelen (pl. részvétele a magas üzleti körök partiján, vagy a román partner tárgyalásán), hogy már kényelmetlen nézni, míg a legutolsó “szőrmók” poénja már annyira abszurd, szinte szürreális (az egész összetett, komplett jelenetsor, a meztelen partitól kezdve), hogy az viszont már éppen ezzel a túlhajtottsággal válik valóban hatásossá.

Érzelmileg már könnyebben csúszik a film. Egy magányos, idős apa reménytelennek tűnő küzdelme lányáért, aki egy számára teljesen ismeretlen, céltudatos, törtető életpályát választott, amiben viszont nincsen helye semmi “értelmetlen”, bohókás, haszontalan dolognak, tettnek és pillanatnak, egyáltalán, a szeretetnek és az élet élvezetének, ami viszont az öreg számára jelenti a mindent. Katartikus erejű, amikor az apa és a lánya együtt éneklik, pontosabban az apa zongorakíséretével a lány elénekli Whitney Houston The Greatest Love of All című számát, s ebben benne is van minden, amiről ez a film szól. Ahogy a lány énekli  dalt, ahogy az apa kíséri – de ahogyan ez a jelenet megtörténik, ahogyan eljutunk ide, az az út azért helyenként annyira rázós, mint az alacsonyabb osztályú román utak úgy általában.

A film hossza is igencsak zavarba ejtő. Úgy vélem, egész egyszerűen nincs ebben annyi tartalom, amennyi egy közel három (!) órás filmet hasznosan (!!) kitöltene. Maren Ade mintha szerelmes lenne minden általa írt és megrendezett jelenetbe, pedig egy órát simán ki lehetne húzni a Toni Erdmannból. Nyúlik a cucc, mint a túlfőzött spagetti, pedig al dente sokkal finomabb lenne. Persze, az, ha egy film zavarba ejtő, akár már önmagában is éppen elég ok a megtekintésre, hiszen egy semmitmondó, unalmas, kiszámított mozinál nincs érdektelenebb, feleslegesebb (!!) időtöltés. Toni Erdmann pediglen nem rossz és unalmasnak sem mondanám, csak annyira szabálytalan, hogy megakaszt és állásfoglalásra késztet. Engem inkább idegesített, mint szórakoztatott, de tagadhatatlanul olykor mégis megnevettetett és meg is könnyeztetett. 7/10

Nem mondom. Azt sem mondom meg, hogy a filmben kimondják-e. Nézze meg, aki tudni akarja… Nyilvánvalóan azért Mondd ki, hogy uborka! a film címe, mert a cselekményben valahol szóba kerül az uborka szó kimondásának szükségessége, vagy legalábbis van benne erre való utalás: gyakorlatilag arról van szó, hogy ez, mármint a nevezett növényi termés verbalizálása/nem verbalizálása a történet egyik vezérmotívuma is – aminek valójában csak igen érintőleges köze van magához, a történethez. Egy színes szál a színes fonatban. Dominik Moll (korábban pl. A szerzetes) filmje leginkább talán Európa vélt/valós/pillanatnyi végnapjairól szól, de leginkább a mai, modern világban talajt, valódi életértelmet, erkölcsi, etikai és életvezetési fogódzókat vesztett kisemberről szól, küszködéséről, hogy felvegye a számára sokszor már követhetetlennek bizonyuló ritmust.

Ezt a kisembert a mai francia film egyik jeles (tragi)komikusa, François Damiens hozza, ő a film eredeti, francia címében szereplő Mars, ugyanis ez a becsületes neve: Philippe Mars. Mackós termete, durva arca ellenére Philippe szelíd, alázatos, törekvő, illetve minden energiájával azon van, hogy ilyen legyen az élet minden területén: beosztott munkaerőként, elvált apaként, megértő munkatársként és türelmes szomszédként. Ahogyan azonban már az ilyen kisemberekkel történni szokott, élete minden területén kudarcok, de legalábbis megoldhatatlannak tűnő nehézségek várják. Ex-felesége, valamint húga kihasználja, gyermekei lenézik, barátja nincs, illetve aki van, az klinikai eset, mint idióta. A történet kezdetén szinte semmi remény nincs arra, hogy ez az áldatlan állapot megváltozhat, és hát ez is a film igazi tétje, kérdése: leszállhat-e az őt körülölelő, légüres térben lebegő Philippe Mars az alant száguldva pörgő Földre és képes lesz-e megállni rajta a saját két lábán?

Bár Moll azzal nem hozott semmi újat, hogy kisszerű hősét lakótelepi környezetbe helyezi, a cselekményben azért vannak frissnek tűnő fuvallatok. Nem feltétlenül a járdán tornyosodó kutyakaki látványára gondolok, mert természetesen ez is feltűnik, mint a kisembert fenyegető, tipikus, jól ismert taposóakna, azonban az állatvédelmi eredeti vegetarianizmus, vagy a csillagos ötösre hajtó stréberkedés, mint konfliktusforrás, azért nem igazán használódtak még el az idők során dramaturgiai patronokként. Annyit sejthetünk előre a fura címből, hogy nem szokványos filmmel lesz dolgunk, ami részben fedi is majd a későbbiekben a valóságot. Enyhén abszurd, illedelmesen bizarr a történet, Philippe finoman debil figuráján, valamint két, tök átlagos gyermekén túl tulajdonképpen senki nem normális a történetben – de hát, ki az, ebben a mai világban? Mindenki felkapaszkodik arra az éppen szembejövő hullámra, amiről azt sejti, hogy továbblendíti, aztán rezignált zavarral néz körbe, ha rájön, hogy mégsem, vagy éppen nem oda jutott, ahova szeretett volna jutni. Így a film szereplői is igen sajátos módon próbálják élni életüket, mely abban a viszonylag rövid időszakban kapcsolódik össze Philippe lakásában, amit a film is megpróbál megragadni. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a zárzavarból tulajdonképpen mindenki jól jön ki, így a filmnek is van értelme. Még ha egy kicsit erőszakolt is… Szeressük egymást, mert abból még sosem volt baj. Asanisimasa: 7/10

Aktualitása mindig van Ronald Harwood darabjának, hiszen a színházba járó közönséget legalább annyira érdekli a színpad kulisszák mögötti világa, mint a bűvész közönségét az, hogy hogyan csinálja? Mindemellett, soha sem lehet elégszer megemlékezni azon színházi emberek lelkiismeretes munkájáról, ami nélkül soha, sehol nem jöhetne létre színházi előadás, ám akiket színpadon sohasem láthatunk. Ők a fodrászok, súgók, ügyelők, zsinórosok, színpadmesterek és díszletezők, világosítók, takarítók – és például az öltöztetők. Igazából sokat változtatni sem lehet a darab értelmezésén, hiszen éppen eléggé konkrét az, amiről, s ahogyan szól. Ismételt műsorra tűzésének, felújításának, színpadi és filmes verzióinak igazából mindössze annyi értelme van, hogy lehetőséget adjon két megbecsült, idős színésznek egy parádés jutalomjátékra, természetesen, a színházi háttérmunkások már említett dicsőítésén túl.

Én színpadon a Játékszínben láttam Harwood darabját, ott Epres Attila alakította a címszerepet, Haumann volt az öreg színész. Remek volt filmben Peter Yates 1983-as rendezése, melyben Albert Finney alakította a 227-ik Learjére készülő idős színész, míg Tom Courtenay volt az öltöztetője. Kétség sem férhetett ahhoz, hogy Ian McKellen és Anthony Hopkins, két valódi Sir, egyben a jelenkori brit színjátszás két megfellebbezhetetlen gigásza is remek lesz Az öltöztetőben – azok is voltak.

Richard Eyre tavalyi rendezése, amit az HBO adott le nálunk, igazi klasszikus, konzervatív munka, szerencsére semmilyen más igénnyel nem jelentkezett, minthogy a két nagy színésznek teret, alkalmat biztosítson a játékra, amivel azok éltek is. A film  a kezdeti néhány bizonytalan bevezetőjelenet után működik, mint a filmbeli Lear-előadás 227-szerre, a mellékszerepekben szintén ismert, kiváló színészek adják a hátteret: Emma Watson hibátlan a színészfeleség szerepében, ahogyan Edward Fox is, a beugró bohócként, de nem érheti kritika a film egyetlen szereplőjét sem. Mivel eredeti nyelven (hivatalosan) nem nézhettük a filmet, annak igazi tétje nálunk a szinkron minősége lett, több okból is.

Alaposan feladta a leckét az, hogy Yates filmjében Sinkovits Imre bravúros teljesítményt nyújtott Finney hangjaként, ráadásul Sinkó László, Sir Anthony Hopkins megszokott magyar hangja, sajnos már nincs köztünk. Nyilvánvalóan új hangot kellett találni Hopkinsnak, aki viszont annyira egybeforrt Sinkó hangjával, hogy előzetesen pótlása lehetetlen vállalkozásnak tűnt. Nem kis meglepetésre azonban Fodor Tamás remekül teljesített, szinte tökéletes illúziót keltve adott magyar hangot Hopkins ékes angolsággal előadott alakításának, viszont hasonló meglepetésre, a szintén megszokott Bács Ferencet váltó Blaskó Péter már közel sem lett ilyen jó választás Ian McKellenhez. Túljátszott, túlfokozott hangja rendre levált az öltöztető figurájáról, melyre csak röpke pillanatokra talált rá. Temperamentumában, hanghordozásában, érzelmi intenzitásában is csak ritkán passzolt a hang a látott képhez, és nem szívesen mondom ezt, de hiteltelenné tette a McKellen által odaadó szeretettel és óriási energiákkal előadott alakítását. Asanisimasa: 7/10