Aktualitása mindig van Ronald Harwood darabjának, hiszen a színházba járó közönséget legalább annyira érdekli a színpad kulisszák mögötti világa, mint a bűvész közönségét az, hogy hogyan csinálja? Mindemellett, soha sem lehet elégszer megemlékezni azon színházi emberek lelkiismeretes munkájáról, ami nélkül soha, sehol nem jöhetne létre színházi előadás, ám akiket színpadon sohasem láthatunk. Ők a fodrászok, súgók, ügyelők, zsinórosok, színpadmesterek és díszletezők, világosítók, takarítók – és például az öltöztetők. Igazából sokat változtatni sem lehet a darab értelmezésén, hiszen éppen eléggé konkrét az, amiről, s ahogyan szól. Ismételt műsorra tűzésének, felújításának, színpadi és filmes verzióinak igazából mindössze annyi értelme van, hogy lehetőséget adjon két megbecsült, idős színésznek egy parádés jutalomjátékra, természetesen, a színházi háttérmunkások már említett dicsőítésén túl.

Én színpadon a Játékszínben láttam Harwood darabját, ott Epres Attila alakította a címszerepet, Haumann volt az öreg színész. Remek volt filmben Peter Yates 1983-as rendezése, melyben Albert Finney alakította a 227-ik Learjére készülő idős színész, míg Tom Courtenay volt az öltöztetője. Kétség sem férhetett ahhoz, hogy Ian McKellen és Anthony Hopkins, két valódi Sir, egyben a jelenkori brit színjátszás két megfellebbezhetetlen gigásza is remek lesz Az öltöztetőben – azok is voltak.

Richard Eyre tavalyi rendezése, amit az HBO adott le nálunk, igazi klasszikus, konzervatív munka, szerencsére semmilyen más igénnyel nem jelentkezett, minthogy a két nagy színésznek teret, alkalmat biztosítson a játékra, amivel azok éltek is. A film  a kezdeti néhány bizonytalan bevezetőjelenet után működik, mint a filmbeli Lear-előadás 227-szerre, a mellékszerepekben szintén ismert, kiváló színészek adják a hátteret: Emma Watson hibátlan a színészfeleség szerepében, ahogyan Edward Fox is, a beugró bohócként, de nem érheti kritika a film egyetlen szereplőjét sem. Mivel eredeti nyelven (hivatalosan) nem nézhettük a filmet, annak igazi tétje nálunk a szinkron minősége lett, több okból is.

Alaposan feladta a leckét az, hogy Yates filmjében Sinkovits Imre bravúros teljesítményt nyújtott Finney hangjaként, ráadásul Sinkó László, Sir Anthony Hopkins megszokott magyar hangja, sajnos már nincs köztünk. Nyilvánvalóan új hangot kellett találni Hopkinsnak, aki viszont annyira egybeforrt Sinkó hangjával, hogy előzetesen pótlása lehetetlen vállalkozásnak tűnt. Nem kis meglepetésre azonban Fodor Tamás remekül teljesített, szinte tökéletes illúziót keltve adott magyar hangot Hopkins ékes angolsággal előadott alakításának, viszont hasonló meglepetésre, a szintén megszokott Bács Ferencet váltó Blaskó Péter már közel sem lett ilyen jó választás Ian McKellenhez. Túljátszott, túlfokozott hangja rendre levált az öltöztető figurájáról, melyre csak röpke pillanatokra talált rá. Temperamentumában, hanghordozásában, érzelmi intenzitásában is csak ritkán passzolt a hang a látott képhez, és nem szívesen mondom ezt, de hiteltelenné tette a McKellen által odaadó szeretettel és óriási energiákkal előadott alakítását. Asanisimasa: 7/10