asanisimasa

Joel és Ethan Coen, Hollywood ünnepelt kedvenceiként, ezúttal elhülyéskedték a ziccert, ugyanis ez az Ave, Cézár! című filmjük igen gyenge lett. Saját mércéjükhöz képest ez egy rettenetesen gyenge, a nagy átlaghoz képest pedig, mondjuk azt, igen szolid, közepes produkció. Pedig van benne sok minden, a megszokott, sajátosan pimasz, bornírt humortól a tényleg virtuóz módon megrendezett műfaji stílusbravúrokon keresztül a lehengerlő sztárparádéig, az összkép azonban nem áll össze: erőtlen, szétszórt, gondolat nélküli és ötlettelen munka.

Pedig Coenék jól ismerik filmjük témáját, ami nem más, mint Hollywood, maga. Kisujjukban az amerikai film-fellegvár teljes történelme, az összes műfaj, az összes hajdani nagy sztár és alkotó életműve, készségszinten tudják azt a mechanizmust is, ami az egészet működteti és az ún. amerikai álom egyik fő közvetítőjévé, alkotóelemévé, az amerikai folklór fontos részévé teszi a klasszikus amerikai filmet. Én még valami Coenéktől messze nem idegen, pikírt, cinikus és gúnyos kritikai élt is kiérzek a filmből, ami azonban -meglepetésre- mégsem mar, mégsem vág eléggé. Az ötvenes években járunk, Hollywood virtigli aranykorában, amikor a sztárok még valóban “isteniek” voltak, a filmgyár urai pedig nettó teremtők, szinte a szó szoros értelmében: felfoghatatlan méretű vagyonokat, legendákat és hatalmat teremtettek ma már legtöbbször megmosolyogtatóan kiszámítottnak, banálisnak, didaktikusnak, egyben sekélyesnek és bombasztikusnak tűnő történeteikkel. E mostani sztori főszereplője egy (kitalált) Mannix nevű producer (Josh Brolin), akiben ugyan él némi lelkiismeretfurdalás tevékenységét és életmódját illetően, de ezt napi rendszerességgel végzett önámítással le is tudja. Az ő munkás hétköznapjait követjük végig, ahogyan menedzseli flegma modorral, ám vaskézzel birodalmát, s a benne futó, világmegváltó projekteket – tűzön-vízen át.

Sajnos, azonban amit Coenék megállapítanak Hollywoodról, azt már ők is, de más is elmondta már százezerszer, s ez alól nem mentség az sem, hogy “egy csecsemőnek minden vicc új”. A kapitalizmus szentélyébe akkoriban igen sikeresen beférkőző kommunista “métely” problematikája lenne az igazi érdekesség e történetben (lásd a McCarthy-féle kommunistaüldözés hollywoodi folyományait, melyben a filmgyár alkotóinak igen nagy, és megdöbbentően prominens része lett “érintve”, Chaplintől Elia Kazanig), a hírhedt The Hollywood Ten-ként is nevezett, tíz kitűnő filmíróból álló társaság pedig a film cselekményében is fontos szereplőként jelenik meg. Sajnos, ezt az amúgy még mindig nem igazán feldolgozott, igen fontos és tanulságos eseményláncolatból Coenék mindössze egy kissé buta, de ami sokkal bántóbb, borzalmasan közhelyes szovjet tengeralattjáró-inváziós baromságot mutatnak meg csupán.

De Hollywood belső, zárt világát is lehetett volna ennél sokkal érzékletesebben, akár kritikusabban is megmutatni (lásd például Billy Wilder: Alkony sugárút, Robert Altman: A játékos, vagy Sophia Coppola: Made in Hollywood című alkotását). Cinikus, blazírt producerek, önmagát mindenhatónak hívő, valójában igencsak középszerű, hisztis, vagy szimplán csak cinikus sztárok, követelőző sajtóhiénák, feltörekvő, naiv, de a jövőbeni státusz elérésnek érdekében mindenre hajlandó, wannabe celebek – nincs köztük olyan, akit ne ismernénk (függetlenül az éppen őket alakító, valódi jelenlegi sztároktól, mint George Clooney, Scarlett Johansson, Tilda Swinton, Ralph Fiennes, Channing Tatum, Jonah Hill, vagy akár a kommunizmus sötét, fenyegető árnyaként megjelenő Dolph Lundgren).

Az az elrajzolt, groteszk előadásmód, ahogyan színészeiket vezetik, az igen remek, amúgy szintén egy fontos amerikai toposzokat feldolgozó Ó, testvér, merre visz az utadban még pontos és karakteres volt, itt már csak manír, üres pózok és erőltetett pofavágások sorozata. Roger Deakins ezúttal is zseniális. Perfekt módon filmezi az ötvenes évek Hollywoodjának jellegzetes műfajait, a klasszikus westernektől a vízibalett- és táncoskomikus musicaleken át a monstre, bibliai témájú szuperprodukciókig, munkája azonban itt csak egy meglehetősen tartalmatlan képeslap látványos dekorációi. Asanisimasa: 4/10

Jó néhány éve egy haverom mutatott nekem egy hangfelvételt, melyen hosszú ideig csak valamiféle misztikusnak tűnő, végtelen, fortyogó, de mégis veszélytelennek tűnő bugyborékolás hallatszott. – Mi ez, valaki vendégségben volt Héphaisztosznál, a vulkánok fűtőjénél? – kérdeztem. – Majdnem… – hangzott a válasz. Vida Tóni, a Tilos Rádió mára bizonyos körökben már legendás hírnévnek örvendő alapítója, műszaki zsenije és minden egyebe egy alkalommal bablevesfőzés közben bemikrofonozta a tűz felett függő kondért, mert nyilván úgy gondolta, egyszer majd jó lesz valamire az a felvétel. Ez a film, A remény receptje elsősorban neki lesz ajánlva, biztosan fog neki tetszeni.

A bab, a bab főzése ugyanis központi motívuma a filmnek, mely első olvasatra alig szól másról, mint a tökéletes édesbab-zselé elkészítéséről, mellyel aztán a sokszor déltájban fogyasztott sós, japán palacsintát, a dorayakit töltik meg. Azonban Naomi Kawase filmjét természetesen nem a gasztronómiai tudattágításban betöltött szerepéért tapsolták meg egy sor nemzetközi filmfesztiválon, bár az a végletekig kifinomult, mindig a tökéletesre törekvő, így azt sokszor meg is haladó mentalitás, mellyel a -példának okáért- a japánok a hagyományaik szerint a lehető legegyszerűbb, legbanálisabb tevékenységeket is szinte szakrális szintre képesek emelni, az önmagában lenyűgöző, elismerésre méltó és megbecsülendő. Márpedig ez benne van a filmben.

Persze, a tágabb, mögöttes tartalom is szoros összhangban van a babfőzés perfekcionizmusával, azonban az már jóval túlnő a filmbéli kis palacsintasütöde szűkös falain. Az élet és a világ egyfajta szemlélete bomlik ki a maga tündökletes teljességében ebben a halk, szerény, alig néhány szereplőt felvonultató filmben. A kiábrándultságát és az élettől való megkeseredését rendszeresen italba fojtó Sentaro (Masatoshi Nagase) kényszerűségből üzemelteti a zsebkendőnyi dorayaki-büfét valahol a külvárosban. Morogva, rosszkedvűen szolgálja fel erősen közepes palacsintáit annak a néhány viháncoló diáklánynak, akik csak azért járnak oda, mert jól szórakoznak a morcos Sentaro állandó ugratásán. Egy nap egy furcsa, kedves, de szemlátomást elég betegnek tűnő öregasszony kopogtat rá Sentaróra, és munkát kér tőle, amit a férfi udvariasan elutasít. Tokue, az öregasszony (Kirin Kiki) azonban nem adja fel és hamarosan már a férfi mögött -amolyan Yoda mesterként- sertepertél és megtanítja a férfit a tökéletes édesbab-zselé elkészítésére, amit ő maga ötven éven keresztül tökéletesített. Csodák csodájára a kis büfé forgalma fellendül, alig győzik kielégíteni a megrendeléseket, az emberek egymást licitálva dicsérik a fenséges ízű dorayakikat. Egy nap azonban a büfé tulajdonosa, akinek Sentaro elkötelezettje, a férfi tudomására hozza, hogy mi a szörnyű betegség, ami Tokue életét és testét megnyomorította…

Természetesen a tisztelet az, ami elsődlegesen meghatározza a film, mondjuk úgy, üzenetét. A természet feltétlen tisztelete, a híres cseresznyevirágzás a film nyitó és zárójelenetének is fontos eleme. A fák, a nővények, élőlények tisztelete, az ételalapanyagok tisztelete, az idő tisztelete, az évszakok tisztelete és nem utolsósorban egymás tisztelete, ez árad a film minden kockájából. A japán sintoista hagyományoknak megfelelően, Tokue mindenben tiszteli annak lelkét és szellemét, beszélget velük, s közben tulajdonképpen eggyé válik azzal, amit éppen csinál. Ha a teliholdat nézi, akkor azzal, ha a babot szűri, akkor a babok pergésének hangjával, a fortyogó babpürével és annak illatával. Megmutatja, hogyan kell időt szentelni valaminek, a szó szoros értelmében – a filmben ez hat Sentaróra, aki talán képes lesz változtatni életén. S remélhetőleg hat a nézőre is, már akiben még van igény olyan luxusra, mint a harmónia, a béke, vagy a bölcsesség végtelen nyugalma. Asanisimasa: 10/10

A Nyomtalanul és a Fácángyilkosok után a koppenhágai rendőrség pincébe rejtett, megoldatlan/megoldhatatlan ügyekkel foglalkozó Q-ügyosztályának két oszlopos tagja, a mindig morcos Morck nyomozó (Nikolaj Lie Kaas) még egzaltáltabb, társa, védőangyala és egyetlen barátja, Assad (Fares Fares) pedig még bölcsebb, még barátságosabb – amúgy viszont minden marad a megszokott ködös, saras, mégis joviális dán modorban. A Jussi Adler-Olsen által kitalált detektív-sorozat harmadik része, a Palackposta azonban ezúttal kap némi metafizikus színezetet, legalábbis a mélyben húzódó, krimik, thrillerek esetében alapvetően elvárható gyilkosságos vezérfonal felett.

Persze, csak annyira, hogy ezúttal egy bigott vallási közösségben történt gyermekrablási ügy képezi a cselekmény kiindulópontját. Morck, ahogyan ki is mondja a filmben, a szarban sem hisz, nemhogy bármiféle emberfeletti teremtő hatalomban, ami Assadot láthatóan zavarja, de bölcsen ráhagyja. Kezdetben azonban sem ő, sem Morck nem tud mit kezdeni a külvilág előtt bezárkózó közösséggel, pedig a címben szereplő palackpostában szereplő üzenetet megfejtve a nyomok hozzájuk vezetnek, méghozzá igen tragikus következményeket, illetve előzményeket sejtetve. Nem részletezem, a film és a történet műfajában majdnem tökéletes minőséget képvisel, a három rész közül szerintem ez sikerült legjobban, csupán egy baj van vele, méghozzá az, hogy még mindig ismerős filmek, történetek motívumai köszönnek vissza benne – persze, ez lehet akár a művészi koncepció része is.

A történet kulcsfigurája, a gyülekezetbe hosszú idő után visszatérő hittérítő karaktere egyértelműen hajaz Edward Norton angyali/ördögi remeklésére a Legbelső félelemből, amire a szerepet alakító színész (Pål Sverre Hagen) még igen ügyesen rá is játszik. Johannes figurája, legalábbis a legjobb pillanatokban, valóban ördögi.  Ezzel együtt az egész film hangulata, ritmusa, képi világa most a True Detective első évadát idézi számomra, amellett, hogy szinte minden jelenetet, képkompozíciót és beállítást láttam már valahol, a színes ültetvények vízszintesen tagolt geometriájától a kórházi üldözés közben mindig útban levő infúziós állványig és a mindig kietlen parkolóházas thrillig. De működik a cucc, mondom.

Nem zavaró az a tanítás sem, amit az alkotók jó érzékkel a nyilvánvalóan arab származású Assad/Fares Fares szájába adnak, a vallási toleranciáról és egyáltalán, a másság mindenféle, feltételek nélküli elfogadásáról, hiszen ma ez igencsak forró téma, és éppúgy benne van Dánia jóllakott, barátságos levegőjében, mint akár a mi hisztis, gyűlölködő, szegényszagú atmoszféránkban. Ráadásul ez nem válik le a történetről sem, hanem szervesen rögzül abban – még akkor is, ha a filmbeli gonosz motivációi nem is ebből erednek. Asanisimasa: 7/10

Valamikor a múlt század nyolcvanas éveinek elején, egy vidéki magyar kisvárosban S. szokás szerint földszinti haverjánál, B.-nél unatkozott, zenét hallgattak a BRG kazettás magnóból (valószínűleg a rádióból előző nap felvett friss anyagot, AC/DC-t talán), és azon gondolkoztak, hogy zenekart kéne csinálni. B. tanult zenélni, a helyi tűzoltó-zenekarban volt fuvolás, mellette otthon megtanult gitározni is, így ő lett a zenekarvezető, S. viszont nem tudott zenélni, így ő csak szólóénekes lehetett. Kellettek azonban még tagok, a közeli ismeretségi körben azonban nem voltak zenélni tudók, ki kellett tehát próbálni ismeretlen embereket is. Jött egy srác, akivel B. együtt zenélt a tűzoltóknál, ő szaxofonos volt. Játssz valami rockot! – kértük. A srác el is kezdett valami rockandroll-szerűséget, ám mivel azelőtt az indulókon kívül csak lakodalmakban fújt, ott is csak magyar nótát, így az a rockandroll elég nevetségesen szólt… B. és S. legalábbis a röhögéstől fuldokolva menekült ki a szobából. Oké, majd szólunk! De később aztán lett basszgitáros a szomszéd lakótelepről, s kiderült hogy annak meg van egy haverja, akinek van valami primitív szintije… Szóval, lett zenekar, melynek, igaz dobos nélkül, mert azt nem találtunk, még volt egy koncertje is a helyi művelődési ház pincéjében, igazi, fizető közönséggel ráadásul. Kis közönség volt, de közönség. Három számot játszott nekik a zenekar, túlzás nélkül óriási sikert aratva. Mind a négy megjelent lány kedvesen, odaadással sikoltozott és csápolt. Aztán B.-ből mára a maga műfajában nemzetközileg ismert zenész lett, S. itt írja a sorokat – de jó is ez így a magyar rocktörténelemnek.

Nagyjából ugyanez történik a Sing Street című filmben is, ugyanúgy a nyolcvanas évek elejét írjuk, a helyszín azonban Dublin, Írország, ám a nihil, az unalom ugyanaz. A 14-15 éves Conor is azért alapít zenekart, hogy általa törjön ki unalmas, kilátástalan életéből, melyet ráadásul még családi konfliktusok is tovább bonyolítanak, hogy általa legyen valaki, hogy észrevegye az a gyönyörű lány az utca túloldalán… Kisiklott életű, ám közben komoly szobabölccsé ért bátyja tanácsai indítják el az úton, melyen aztán Conor nem várt sikereket arat: elismerik társai is, lesznek csajok is. Lesz Valami, ami egy egészen más helyzet az addig tapasztalt Semmi helyett.

John Carney filmjének szó szoros értelmében vett sztorija elég sablonos, hiszen eseményei tényleg szinte mindenkivel megtörténtek saját, személyes tinédzserkorukban. A faramuci helyzet az, hogy mindeközben akár már ennyi is elég ahhoz, hogy képes legyen megszólítani a közönségét, ráadásul Carney igen hiteles, reális környezetet is teremt a sztori köré, amit aztán olyan igazi, hamisítatlan és ráadásul egytől egyig szerethető karakterekkel játszat el, hogy annál nincs igazibb. Simán, mondhatni csomómentesen keveredik az angolszász jellegű társadalmi drámák rögvalója a fiúiskolás filmek erőszakkal teli, klausztrofób lidércnyomásával, az ún. coming of age-filmek melankóliájával és a romantikus tinitörténetek bájával. A film mézédes szerelmi szála, valamint a zenekar -Sing Street- stílusa az én ízlésemnek ugyan már régen túl pop, de az a lendület, az az optimista lelkesedés, ami árad a film minden kockájából, annyira tiszta és őszinte, hogy képtelen vagyok nem rajongó lelkesedéssel írni róla. Igen ritkán történt eddig ennél a filmnél jobb dolog a filmtörténelem tinédzserkor problémáit feszegető, meglehetős méretű szegmensében.

Arról persze fogalmam sincs, hogy ez a történet mit mond majd egy mai tizenévesnek, hiszen a benne megjelenő fazonok, zenék, stílusok elsősorban a késő harmincasok, negyvenes-ötvenesek számára ismerősek (Motörhead, Clash, Joe Jackson, Duran Duran, Joy Division, stb.), az az üzenet azonban, amit a film igen markánsan közvetít, talán számukra is igen megszívlelendő lehet: Ahhoz, hogy valamit alkotni tudjál, hogy egyről a kettőre tudj lépni, ahhoz bizony nagyot kell lépned, sokszor be kell hunynod a szemed, és úgy ugrani bele a sötétbe, hiszen ha valami igazán nagyot akarsz, amit előtted még senki nem csinált meg, amire addig nem volt példa, akkor neked kell megtalálnod a hozzá vezető utat. Bátran fejest kell ugranod az ismeretlenbe, mert különben otthon maradsz bepunnyadva, elfelejtve, eltemetve. És az a legjobb, hogy ezt a film nem holmi savanyú, nyakig begombolkozott, szigorú tanári didaktikával, nem valami coelho-s álrévüléssel rágja a szánkba, hanem olykor harsány, néha bájosan elfogódott, kamaszos sármmal és hetyke, pimasz lendülettel. Asanisimasa: 10/10

Az őrült filmek spanyol specialistája Álex de la Iglesia, akinek ugyan érteni vélem humorát, de meg kell valljam, nem igazán szeretem. Két filmjét láttam eddig (az Egy őrült szerelem balladáját, illetve az Elszabott frigyet), melyek külön-külön is éppen elégségesnek bizonyultak annak kijelentésére, hogy én ebből a féktelen, elszabadult őrületből kösz, de nem kérek túl sokat. De vannak, akik szeretik ezt, s vannak, akik kifejezetten imádják.

Én valahová a korai Almodóvar és a kései Buñuel közé lőném be ezt a faszit, aki meglepően bőséges életművét e két mester szinte tapintható hatásain túl a kommersz legalpáribb megjelenési formáiból, valamint a legdurvább szubkulturális “fertőből”, a horrorból, a gore-ból vegyíti. Filmjei legalább olyan kritikusak, mint Buñuel maró szatírái, azonban az a milliő, amivel foglalkozik, a fogyasztói társadalom templomai, a bevásárlóközpontok, a cirkusz hajdani csodáinak mára alaposan megkopott, kifacsart, lepusztult világa, vagy éppen a csiricsáré kereskedelmi televíziózás, valamint annak állandó szereplőinek, a végtelenül ostoba, öntelt, helyi érdekű celebritásoknak diszkrét, cinikus “bája”, ami a Micsoda spanyol éjszaka hátterét, környezetét képezi, abszolúte nem érdekel, vagy éppen túlságosan sokat tudok róluk ahhoz, hogy ilyen erős eszközökkel hívják fel a figyelmem furcsaságaikra, fonákságaikra, melyekkel azok operálnak.

Merthogy de la Iglesia igen erős eszközökkel dolgozik, színesebb, mint a spanyol történelem összes bikaviadala és fiestája együttvéve, trágárabb, mint Tarantino és féktelenebb, mint Robert Rodriguez. Emellett legalább olyan undi, mint Adam Sandler, amikor igazán belejön. Nincs egy másodpercnyi szünet e filmben sem, folyamatosan szól a zene, folyamatosan beszélnek azon a rendkívül pergő nyelven, amire amúgy a spanyol nyelvtanilag nem igazén alkalmas, forgatják (sőt, egy vad buñueli utalással egyhelyütt kiforgatják) szemeiket, vadul gesztikulálnak, intim testrészeket villantanak bornírt szemérmetlenséggel, seggen csúsznak és ondóval teli üvegcsét dobálnak, a végén pedig burleszk-szerű habtengeri csatában oldódik fel minden.

A történet egy 2016-os szilveszteri tévéshow októberi felvételén játszódik, részben a statiszták, részben a show alkotói, részben pedig az azon szereplő “nagy tehetségű” művészek között. A hosszas, állandó bonyodalmak, hibák és tragédiák miatt rendszeresen leálló, tortúraszerű forgatás alatt mindenki szerepet játszik: a statisztéria azt, hogy rendkívül jól szórakozik, a stáb azt, hogy ért a munkájához, a fellépők pedig azt, hogy ők valódi, nagy művészek – azt pedig mindenki mutatja, hogy mennyire szeretik egymást. Persze, minden látszat csupán, mint ahogy már maga az októberi szilveszter is az, közben mindenki a saját, pitiáner pecsenyéjét sütögeti, miközben odakint, a stúdió falain kívül a való világ dörömböl (munkáért és kenyérért).

A film, illetve a történet tartalmi részével nincs is igazán gondom, hiszen valós, létező jelenséget fogalmaz meg, méghozzá igen maró kritikai éllel de la Iglesia, azonban a mód, ahogyan teszi, az számomra egész egyszerűen sok(k). Nincs bajom a kifejezés szabadságával, sőt még annak szabadosságba csapó módozataival sem, főleg, ha azok kellően meg is vannak indokolva, gasztronómiai hasonlattal élve, egész egyszerűen nekem ez az ízesítés, illetve elkészítési mód nem tetszik. Ennyi. Asanisimasa: 5/10

Kezdetben úgy tűnik, mintha már nem állnának annyira szarul a dolgok a belga (flamand) Felix Van Groeningen legújabb filmjében, mint amilyen szarul álltak a 2009-es Szarul állnak a dolgokban, vagy a néhány évvel későbbi Alabama és Monroe-ban. A Szex, mámor, rock’n’roll kezdetben valóban az, amit a cím sugall: féktelen, szabados, őrjöngő tombolás, folyamatos, szünet nélküli lebegés a bűnös élvezetek mennyországában. Azonban tudjuk jól, hogy semmi sem tarthat örökké, és a szex, drogok és a rockandroll mámorral csábító életmódja is benyújtja elébb-utóbb a számlát, amit megfizetni igen fájdalmas mindenkinek.

Groeningen tehát ezúttal is a periferiális, deviáns emberi léthelyzetek feltárását folytatja, különös tekintettel az ilyen körülmények között meglévő társas, rokoni, családi kapcsolatok minőségére, sőt, egyáltalán a lehetőségére. A történet főszereplője, tehát egyáltalán nem meglepetésre, itt is egy testvérpár. A huszonéves Jo (Stef Aerts), aki egy gyerekkori fertőzés következtében már csak fél szemmel sandít a világra, egy lepukkant, koszos bárt üzemeltet Gent városában, melyben minden este kiönt a WC, viszont a lelkes törzsközönség ettől függetlenül hajnalig ropja. A srác érzi, hogy tovább kellene lépni, ezért beveszi a boltba tíz évvel idősebb bátyját, a dinamikus, karizmatikus Franket (Tom Vermeir), aki előtt nincs akadály, ha valamit a fejébe vesz. Jelen esetben várandós felesége, valamint egyéves kisfia sem akadály, akiket gondolkodás nélkül otthagy a vidéki kutyaotthonban, amit feleségének épített megelőzőleg. Ahogy Frank beszállt a genti éjszakai életbe, a bár (Belgica – ez a film eredeti címe is) szárnyalni kezd, nő a tömeg, nő a buli, folyik a pia és egyre hosszabbak a kokaincsíkok is. A higgadtabb Jo, kitartó, hőséges barátaival egy darabig tudja tartani a féktelen Franket, akin viszont egyre jobban túlnő a kokain. Ezzel együtt azonban a bár is egyre nagyobbra nő, és ahogyan ez már csak lenni szokott, elcsattan a testvérpár közti első komoly veszekedés is, a bárban megtörténik az első komolyabb balhé, Frank felesége pedig megszüli második gyermeküket és el akarja hagyni egyre jobban szétcsúszó férjét – miközben öccse, Jo is komoly egzisztenciális válságon megy keresztül.

Simán lehetne ez a történet egy puhapöcsű, illedelmes melodráma is, azonban Groeningen ezúttal sem sokat lacafacázik, s miután már a film elején belenyomta arcunk a Belgica bár színültig teli retyójába, a folytatásban sem tesz engedményeket. Rengeteg drogkarriert láthattunk már filmvásznon, még több alkoholizmust, sok hiteleset is, mint ahogy legalább ennyi történet foglalkozott a huszadik század második felét alapjaiban meghatározó popkultúra jellegzetes színhelyeivel, a klubokkal, diszkókkal, a szex, drogok és a rock&roll különböző stílusú, műfajú és hangulatú élettereivel. Nyilván az tudja ezeket pontosan, hitelesen bemutatni, aki valamilyen szinten ismeri is ezeket, márpedig Groeningen nyilvánvalóan ismeri azt, amiről filmet készít. Ahogyan a Szarul állnak… Strobbe-fivérei is szinte már Tar Sándori-részletességgel prezentálják a kilátástalan vidéki létben egyedüli (hamis) kiutat kínáló, idült alkoholizmus legsötétebb bugyrait, e filmben is szinte már naturalisztikus kíméletlenséggel jelennek meg egy igazi multikulti, alternatív szórakozóhely saját mindennapjai, azok a jellegzetes karakterek, kidobók, csaposok, törzsvendégek, akik nap mint nap ezeken a helyeken lebzselnek. Ahogy nézem ezt a filmbeli, amúgy természetesen fiktív Belgica nevű klubot, szinte látom a kilencvenes évek elejének legendás budapesti klubjait, a Tilos az Á-t, a Fikát, a Süsit, és látom ezekben magamat is.

Azonban az az igazán szép, ahogyan pont úgy múlik el a mámor a szexből és a rock&rollból, ahogyan eltűntek a régi pesti helyek is. A hajdani arcokból -már aki nem pusztult bele a rock&rollba- családanyák és -apák lettek, néhány felelős vezetők, néhányan szimpla munkavállalók, sokan világgá mentek, mások maradtak itt. Egyesek maradtak az éjszakai életben, ami magába szippantotta őket, és mára cinikus, kiégett és rettenetesen gazdag iparosai lettek az ún. szórakoztatóiparnak. Kifejezetten szerettem, hogy Groeningen ezen filmjében sem ad elő tanmesét, nem akar utat mutatni, nevelni sem nagyon, pusztán hitelesen világít meg egy érvényes, sokak számára át- és megélt élethelyzetet – a tőle már megismert furcsa, szolid, száraz optimizmussal.

A film nagy részét a klub hétköznapi élete tölti ki, kocsmajelenetek, koncertrészletek, sok zene. A mintegy 15 számra tehető, igen figyelemreméltó soundtrack alkotója mindössze két ember, a szintén genti illetőségű Soulwax nevű formáció, akik kifejezetten e film számára alkották meg a bő kéttucatnyi teljesen különböző stílusú -fiktív- zenekart, akik a Belgica nevű klub fellépői voltak. Van köztük kétbites, Daft Punk-szerű elektrorocktól tucctucctechnón keresztül a bluesrockig minden. Az én kedvencem a They Alive nevű, elementáris psychobilly csapat volt, akiket simán hallgatnék amúgy is, ha lennének. Asanisimasa: 9/10