asanisimasa

Dan Blake egy 59 éves ács Newcastle-ból. Egész életében, negyven éven keresztül becsületesen dolgozott, miközben beteg feleségét ápolta, annak haláláig. Daniel Blake azonban kemény férfi, aki látszólag nem tört össze, barátai is mellette álltak és ugyanúgy folytatta munkáját keményen, míg egy nap össze nem esett munkahelyén, egy súlyos szívroham következtében. Mind az orvosa, mind a fizikoterapeutája hosszú pihenést írt elő számára, azonban a munkáját elvesztette közben. Bár egész lénye, munkához való hozzáállása, becsülete ellene van, mégis kénytelen álláskeresési segélyért folyamodnia, így belekerül az angol szociális ellátás messze nem a kifinomult problémamegoldó-képességéről hírhedt, bürokratikus labirintusába, mely felőrli tartását. Élete immár végérvényesen kilátástalanná válik, melybe egyedüli színfoltot egy Londonból Newcastle-be költözött, egyedülálló anya és két gyermeke jelenti, akik azonban szintén komoly segítségre szorulnak…

Az élő angol filmes lelkiismeret, Ken Loach (pl. itt, itt, itt, itt, itt, valamint itt és itt) szerencsére nem adta fel a filmezést, és visszavonulását visszavonva, még elmesélte nekünk az önhibáján kívül a társadalom peremére szorult becsületes, jóravaló kisember torokszorító történetét. Az Én, Daniel Blake által feltárt élethelyzetek, szituációk és emberi sorsok nyilván nem lesznek ismeretlenek a magyar nézőknek, illetve azon szociális érzékenységgel “megvert” magyar mozilátogatók számára, akik beülnek egy angol társadalmi drámára, hiszen ugyanez van nálunk is. A film nézése közben többször is eszembe jutott, hogy de akkor mi a fenének megy ki a sok ütődött Angliába, csöbörből a vödörbe, amely ráadásul még hidegebb és idegenebb is, mint a mi “jó kis” nemzeti együttműködésünk, miközben egy pillanatig sincs kétségem afelől, hogy Loach ezúttal is hitelesen, igaz módon és manipulálatlanul mesél. Amilyen tufa, érzéketlen, embertelen ellenállásba ütközik szegény Dan (Dave Johns megrázóan hiteles alakításában), olyat ráadásul még én magam sem tapasztaltam a magyar munkaügyi központban, ahová “jó sorsom” engem is bekényszerített olykor. Persze, nyilván vannak különbségek, más dolog heti 200-300 fontért elvégezni azt a munkát, amit az angol már nem végez el ennyiért, mint itthon havi 58 ezer forintért (160 fontért) a fideszes földesúr közmunkásának csicskájának lenni. De fogjuk érteni és át is fogjuk érezni a Daniel Blake történetének minden pillanatát.

Mélységesen mély szimpátiánk Daniel Blake-é, aki egyre kiábrándultabban, egyre törődöttebben, de a gyomra mélyén egyre jobban feszülő dühvel rója a szociális bürokrácia végtelen útvesztőjét. Loach egészen addig feszíti a húrt, míg szinte mi nézők is belefásulunk a kilátástalan, reménytelen küzdelemben, amikor Daniel Blake-ből dramaturgiai értelemben előkészítetten, mégis váratlan elemi erővel -és Loach egész eddigi, mélyen humanista pályájához méltóan- robban ki az ellenállás és a felháborodás tragikomikus, de mégis felemelő, katartikus gesztusa. És ahogyan az utca népe mellé áll, szemben a bürokratikus hatalom önálló gondolkodás, érzelem és empátia nélküli robotjaival, az jelenti az igaz ember és az emberi jóság diadalát. Megtisztító erejű, gigantikus finálé, mely a lecsengésben visszatér a valóság rögös talajára. Nem véletlen a cannes-i Arany Pálma, a híresen fitymálkozó francia közönség hosszas álló ünneplése, hiszen Loach e filmjével, és egész életpályájával a világ filmművészetének egy igen szép, de mindenképpen a legigazabbak közé tartozó fejezetét alkotta meg. Daniel Blake, a morális értelemben gigászi méretű, igazáért méltó szelídséggel, de mégis harcos határozottsággal kiálló kisember, szeretném hinni, hogy olyan, vagy még “olyanabb” toposszá válik a való világban, mint a maszkjáról híres Guy Fawkes. Szeretném hinni, hogy sok Daniel Blake él közöttünk, és szeretném hinni, hogy én is Daniel Blake vagyok. Mert ha nem, akkor tényleg vége mindennek. 10/10

És persze, vice versa, Fritz Bauer is az állam, sőt, szinte az egész világ ellen. Viszont, ellentétben azzal, ahogyan sejthetnők, nem afféle tárgyalási dráma Az állam Fritz Bauer ellen, hanem életrajz, melyben az “ellen”, még ha alapvetően jogász-környezetben is játszódik, nem pert, hanem attitűdöt jelent elsősorban. Valós személy volt a zsidó származású, harcos szociáldemokrata Bauer, aki az ötvenes-hatvanas években végzett tevékenységével fontos figurájává vált a második világháború náci bűneit megtorló hosszú harcnak. Lars Kraume szinte John le Carré-i sűrűségű drámája elsősorban arra az ötvenes évek eleji időszakra koncentrál, amikor Bauer, Essen tartomány főügyészeként, Adolf Eichmann náci háborús bűnös tartózkodási helyének felderítésével, illetve az elfogásához nyújtott segítségével szembekerült saját országának alkotmányával, valamint a Német Szövetségi Köztársaságban továbbra is fontos posztokat betöltő, hajdani nácikkal, és a német nép érintett csoportjaiban az akkori napokban is mélyen élő náci szimpátiával.

Bauer (Burghart Klaußner) a szocialista Weimari Köztársaság fegyveres harcosaként, szociáldemokrataként dühödt ellensége a német nácizmusnak, és élete céljának azt tartja, hogy egy háborút túlélő, álnéven bujkáló náci nagykutya német bíróság elé állításával elrettentő példát tudjon statuálni az új Németország számára, megmutatva azt, hogy igenis szembe lehet nézni a bűnös múlttal és le is lehet számolni vele. Kapóra jön számára az információ, mely az Argentínában, álnéven rejtőzködő Eichmannról szól, aki a zsidóság teljes megsemmisítésének, az endlösungnak kitervelője és ismeretes módon, igen nagy részben végrehajtó, felelős parancsnoka is volt. Eichmann német kézre kerítése azonban nem áll érdekében Adenauer megbékélést, azaz az ő olvasatában a múlt bűneinek elhallgatását, szőnyeg alá söprését erőltető politikájának, ráadásul az államapparátusban (értsd: az ügyészségben, a rendőrségben, a titkosszolgálatban és más helyeken) továbbra is olyan megbízható szakértelemmel rendelkező németek teljesítenek szolgálatot, akiknek múltjában szintén fellelhető kisebb-nagyobb háborús “nüansz”, a szekrény mélyén féltve őrizgetett, tüllbe bugyolált, horogkeresztes karszalag és SS-igazolvány. Az utóbbiak szintén rossz szemmel néztek Bauer tevékenységére, aki nap mint nap kapja az antiszemita, halálos fenyegetéseket levélben és ezt megfejelve, még a háta mögött fiatalkori, Dániában megesett homoszexuális kalandjairól is terjednek pletykák. (Akkoriban a német törvények is súlyosan büntették a homoszexualitást, mint bűnös perverziót). Úgy tűnik, Bauer egyedül marad harcában, ezért érdeklődve fogadja egy fiatal ügyészhelyettes, Karl Angermann (Ronald Zehrfeld) ügybuzgalmát, nem sejtve, hogy Angermann magánéletében is vannak “támadható pontok”.

Bár a film látszólag egy teljesen konzervatív módon elmesélt, hagyományos életrajzi dráma, igen erős, karakteres színészi alakításokkal, ezek finomságait látványosan megmutató, sok-sok közelivel operáló, érzékeny fényképezéssel, lebegő, de mégis nagyon pontos hangulatteremtő erővel bíró kísérőzenével, mégis a fontosabb az, ahogyan megpróbálja leírni azt a társadalmi méretű lelki tusát, azt a mély önvizsgálatot, amit a német nép végzett saját magán a második világháborút lezáró évektől, és ami talán még ma is tart. Persze, Fritz Bauer nem egy poltpéter. Karakán, de mégis fondorlatos kiállása elvei és céljai mellett természetesen példamutató erővel bír, pedig maga Bauer -Klaußner pazar alakításában- kifejezetten unszimpatikus figura. Kövérkés, folyton bagózó, piás, izzadékony figura, vékony, makacs pengeszájjal és vastag hivatalnok-szemüveg mögül pislogó, bizalmatlan disznószemekkel, akiből kásásan törnek elő a szavak – az emberi magatartása azonban mégis egy igazi, klasszikus, kisemberből emberségétől és igazságérzetétől naggyá váló hőssé teszi. Valahol hős, bár inkább csak hétköznapi áldozat Angermann karaktere, sorsa azonban sok minden későbbi eseményt, botrányt és támadást megmagyaráz.

Kraume filmje nem tér ki Bauer pályájának későbbi, komoly eredményeket felmutató, ám igazából soha el nem ismert időszakára. Az első lépéseket meséli el, amiket a korábbi harcos internacionalista, majd koncentrációs táborba hurcolt, onnan megszökő és külföldön (például Willy Brandttal) közösen illegális, náciellenes tevékenységet folytató férfi immár a jog talaján állva és egy nemzet újjáépítésének szentelve tett meg. Az a korszak, amikor a jelen még csak a múlt elhallgatását jelenti a béke reményében, amikor “az irodán kívül” ugyanaz az ellenség ádáz tekintete kíséri a jövő emberét, aki a háborúban, és azelőtt is ellenség volt, az igazi németes precizitással, tökéletes illúziót keltve teremtődik meg a filmvásznon, egy igazán értékes, tartalmas és izgalmas film hátterét szolgáltatva. 8/10

A hajdani katolikus zarándokút, az El Camino, vagy Szent Jakab-út, mára a tömegturizmus egyik toposzává vált, amit se lenyelni, se kikerülni nem tud ember, aki valaha turistáskodásra adta fejét. Bármerre jár, szóba kerül előbb utóbb az El Camino, amelynek bizonyos szakaszain akkora tömeg baktat, mint napfényes időben, nyáron a Duna-korzón. Állítólag akadnak még valóban hívő zarándokok is a már már alaposan szétszabdalt úton, melyen vannak hosszabb-rövidebb szakaszok, kinek mi a megfelelő, lehet teljesíteni motorral és biciklivel is, az állomásokon lábfájós “zarándokokra” vadászó buszok, taxik állnak sorban. Ma már főleg magánéleti, egészségügyi kríziseiket, szakmai kiégésüket kezelik ott a jóléti kapitalizmus jóllakott polgárai, magukra erőltetve valami homályos, tétova spiritualizmust, ami pediglen mégiscsak a legfőbb ismérve kell legyen bármilyen zarándokútnak. Sokan persze, el sem jutnak a végcélhoz, ahol a hit szerint, az Út megtételével megtisztulnak bűneiktől, de az is igaz, hogy azért akik végigjárják az alsó hangon is több száz kilométeres ösvényt, már csak a fizikai kimerültségtől is eljutnak valamiféle emelkedettebb lelki és szellemi állapotba és ne feledjük azt sem, hogy túrázni, természetben lenni, friss levegőt szívni azért mégiscsak jobb dolog, mint ülni otthon, a négy fal között és rágni a kefét. Nem mellesleg, a Szent Jakab-út lélegzetelállítóan látványos tájakon -a Pireneusok vad hegyein át végig Spanyolország északi részén- fut végig…

A német író-komikust, Hape Kerkellinget egy durva epegörcs indította el az El Caminóra, tehát a mai nagy átlagba tartozik. Szerencsére, szerencséjére és a mi szerencsénkre is, vele történtek dolgok a zarándokúton, amit le is art egy könyvben, amiből aztán a szintén német Julia von Heinz filmet is készített, Hogyan találtam rá a boldogságra az El Caminón címmel. Természetesen, a boldogság lehet érzéki és lelki jellegű is, Hape története is valahol pendlizik a kettő között, de hogy aztán számára milyen az a boldogság, amit megtapasztalt a Santiago de Compostellába vezető úton, az legyen a film titka. Hape amúgy tipikus szórakoztatóipari szakmunkás, színpadi humorbomba, kicsit Ricky Gervais-forma fazon, ám nála azért kevésbé cinikus. Nem él egészséges életet, nem hisz Istenben, hajtja a haknit, lemegy kutyába minden este, a napi betevő sikerért, amit be is kaszál, egészen addig, amíg földhöz nem vágja a már említett epegörcs. Ez az a pont, amikor az orvos is tanácsolja, hogy szálljon ki egy időre, mert ott marad örökre, amit Hape meg is fogad. Ügynöke gondtalan trópusi luxusnyaralást javasol számára, ám Hape hirtelen indíttatásból az El Caminót választja, ráadásul a hosszabb, klasszikus útvonalon.

A film (Hape figuráját Devid Striesow játssza) gyakorlatilag végigköveti a zarándokutat, flashbackekben visszatekintve Hape gyerekkorára, amikor pályája indult, s benne nagyanyjára, akinek hite volt az, ami eddig végig segítette pályáján. Jönnek a vicces, gyötrelmes -és közhelyes- pillanatok az El Caminóról, a vízhólyagok, a tömegszállásokon a büdös lábak, a tömeg, a bűz, az olcsó (vagyis inkább egyre inkább méregdrága) konzumturizmus minden rákfenéje, találkozások kellemes, de inkább kellemetlen emberekkel, aztán a fáradtság, a kimerültség, a kiábrándulás és kétségbeesés – majd a megvilágosodás. És közben a fantasztikus tájak. Mondják, az El Caminót egyedül kell végigjárni, csak úgy mutatja meg titkát, és e film alapján is látszik, hogy ez az egyedüllét egyáltalán nem könnyű. Jócskán magunk mögött kell hagyni a csomópontokat, a nagyobb állomások ricsaját, a divatból, unalomból, buliból, vagy pusztán csak a túrázás öröméért El Caminózó tömeget, hogy rájöjjünk a lényegre, amit Hape is megtalált a film szerint, amely alapvetően szórakoztató élmény. Gyönyörűek a tájat ábrázoló képei, hozzávetőleg hitelesek és kellően kritikus hangvételűek az El Camino-bizniszt bemutató jelenetek – nem ússzuk meg azonban a spiritualizmust sem, hiszen az El Caminóból elég nehéz kihagyni Istent. Hape barátunk megküzd a kérdéssel, amit Julia von Heinz illedelmesen visszafogott áhítattal és szolid didaxissal hoz tudomásunkra. 7/10

Western felületesen nézve az, amikor a rossz cowboy elveszi a jó cowboy földjét (és/vagy nőjét és/vagy aranyát), ám a jó cowboy nem hagyja magát és pisztolypárbaj keretében megküzd a rossz cowboyjal a Saloon feliratú kocsma, és a kártyaasztal, valamint a whiskys poharak mellől kisereglett helyi bámész tömeg előtt és lelövi azt a picsába, majd ellovagol a lenyugvó napba, haza a visszaszerzett farmjára, opcionálisan mögötte a nővel, illetve a nyereg mögött átvetett, tömött zsák arannyal. Négygallonos Stetson-kalap, csicsa, ám stílusosan poros csizma, övön lógó pisztolytáska, amit a profik a combjukhoz kötöznek, csak a nagyképű suttyók lógatnak: ez utóbbiak biztosan fűbe is harapnak a későbbiekben. A házak mindig lécből ácsolt, a mögötte lévő kalyibánál jóval nagyobb épületet sejtető homlokzattal bírnak. Gurul az ördögszekér, fúj a szél és a por, háttérben saguaro-kaktuszok, valamint azok a tipikus táblahegyek, melyek a valóságban csak Arizonában vannak – Texasban, annyi western jellegzetes helyszínén például soha. Ja, és részeg indián mindig bólogat a kocsmaajtónál, de mindig csak kívül, be soha nem engedik (de akkor mitől részeg?).

Mélyebben vizsgálva a westernt, nagyjából ugyanez a helyzet. Ez az amerikai (a fehér amerikai) folklór, melynek zenéje a balladisztikus country, eszmeisége pedig az Alapító Atyák által lefektetett Alkotmány. Egy igazi western minden elemében azt közvetíti, hogy ez egy megszerzett ország, egy megszerzett föld, aminek a megvédése minden amerikainak (de nem az “indián vadaknak”) elemi joga és kötelessége, és ennek érdekében akár ölhet is (lásd általános fegyverviselés joga). Becsülete van a kemény kiállásnak, a férfiasan egyszerű ügyintézésnek, aminek folyamán akár még az írott törvényt is felülírja a faék- és bibliai egyszerűségű íratlan törvény: szemet szemért, fogat fogért. Az amerikaiaknak szükségük van saját mítoszukra, hiszen ez lényege: ezért lett elnök Reagan és a Bush-család, és részben ezért elnök most Trump is.

A fentiek értelmében egy igen tökös western a magyar mozikba természetesen nem kerülő Hell or High Water, melyben egy elvált apa (Chris Pine – a “jó cowboy”), börtönviselt bátyja (Ben Foster) segítségével végigrabolja a nyugat-texasi Midland Bank (a “rossz cowboy”, hahaha) összes kisvárosi fiókját, hogy így fizesse vissza azt a jelzálogot, amit éppen ez a bank jegyzett be a testvérpár elhalálozott édesanyjának farmjára (melyen nemrégiben olajat találtak, hahaha). Az írott törvénynek, természetesen, közbe kell szólnia két, dolgát komótosan végző ranger (rendőrbíró) személyében, akik közül az egyik kaukázusi (Jeff Bridges), aki nyugdíj előtt áll, és ízig-vérig texasi, a másik indián (Gil Birmingham), és még jobban texasi. Jelen esetben ők lesznek a “rossz cowboy” pisztolyai. Persze, négygallonos kalap megvan itt is, mindenki csizmában, mindenki laza, lusta mozgású, de odacsap, ahová köll. Lovak helyett azonban már az amerikai autóipar különböző korú csodáin lovagolnak e mai történet “cowboyai”, de kétség ne essék, amikor az egyik jelenetben egy benzinkútnál valaki a háttérben igazi lóra pattan, senki még csak vállát sem rándítja. Sőt, amikor a bankrablókat üldöző rendőrbírók máskor egy megvadult marháikat megfékezni próbáló, ismét csak igazi marhapásztorokba (értsd: cowboy) futnak, ők is elintézik a dolgot egy flegma megjegyzéssel: ők is csak a dolgukat végzik.

Lesz pisztolypárbaj, sőt kifejezetten gunfight is (csak nem az OK. Corallnál), a végkifejlet azonban már kissé formabontó, és már a western műfaját megújító “nu” irányzatba sorolja David Mackenzie (rendező) és Taylor Sheridan (író) alkotását: mindkét fél szenved érzékeny veszteséget, de ma már világos, hogy a jó és a rossz cowboy harca nem érhet véget egy egyszerű adok-kapokkal, sőt, talán az is nyilvánvalóvá válik, hogy ez egy örök küzdelem, hiszen nem lenne értelme léteznie az egyiknek a másik nélkül. Hogy aztán az igazság kinek oldalán van, abban azért elég egyértelműen leteszik az alkotók a voksukat.

Viszont nem lassú a film, mint a nuwesternek jellegzetes darabjai. Kifejezetten jó ritmusú, feszültséggel teli, szépen fényképezett (Gill Nutgens), tökös, fílinges mozi a Pokol vagy mély víz. Paradigmát ugyan nem vált, stílust sem teremt, azonban minden részében rendben van. Ráadásul a zenéje is baszott jó: Nick Cave és Warren Ellis, valamint jónéhány autentikus, helybéli country-ballada. 8/10

Pofás kis film a Creative Control, bár a virtuális valóság témájához igazán semmit nem tesz hozzá, amit eddig ne tudtunk volna Philip K. Dick írásaiból, vagy éppen az e témában forgó scifik tömkelegéből. Ráadásul, a filmben megjelenő termék, egy virtuális szemüveg felhasználási lehetőségeit, értelmezését tekintve például a nemrégiben 4 Oscarra jelölt és a forgatókönyvért az ötödik jelölést szoborrá is váltó A nő ennél jóval messzebbre jutott. Ez persze, egyáltalában nem baj, próbálkozni mindig ér, és amit egy tulajdonképpen ma is létező másvilágból ez a film megmutat, az rendben is van. Azt azonban nem értem, miért fekete-fehérben kellett ezt az egészet lefilmezni, azonkívül, hogy a fekete-fehér olyan artisztikus, olyan sznob és olyan furi – merthogy más dramaturgiai funkcióját én nem bírtam felfedezni ennek a mára divatjamúlt, és csak nagyon indokolt művészi megfontolásból alkalmazható módszernek. Főleg nem abban a témában, amit megmutat…

De az is igaz, hogy igazából Benjamin Dickinson és Micah Bloomberg nagy stúdióktól független, részben adománygyűjtésből létrejött low-budget filmje inkább egy divatjelenség, a hipszterség alkonyáról, se benne egy (a) tipikus hipszter érzelmi és erkölcsi apokalipsziséről szól. A történet fő-antihőse David (a filmet író és rendező Dickinson alakítja) egy reklámügynökség kreatívja, aki szakállas, állandóan másnapos, serkentőket és nyugtatókat reggelizik, és kaviárt vacsorál pezsgővel. Közben azért feltol néhány csíkot is, hogy el ne aludjon. Csúnyán beszél, nagyon laza, és alkalmanként arcon hányja alkalmi partnerét. Nem nagyon akar hazamenni, ahol jógaoktatóként tevékenykedő barátnője (Nora Zehetner) várja, unja őt is. David feladata lenne bevezetni a már említett új terméket, melynek tulajdonságai lenyűgözik a srácot, annyira, hogy magával a reklámkampánnyal már foglalkozni sincs energiája. Közben Sophie-ra (Alexia Rasmussen) gerjed, aki viszont David legjobb haverjának, a menő fotós Wimnek (Dan Gill) a barátnője. David egyre jobban belepörgeti magát az általa eladandó termék virtuális lehetőségeibe és hamarosan minden vágyát abban éli ki – eközben azonban mind szakmájában, mind személyes kapcsolataiban vesztésre áll.

Fenntartva azt, hogy lehetnek olyanok, akiknek szimpatikus egy olyan világ, ahol túlfizetett, öntelt kóklerek pöffeszkednek trendi irodáikban, és mérhetetlenül felesleges és üres dolgokat görgetnek maguk előtt szakmányban, úgy, mintha annál fontosabb nem is létezne a világon; számomra azonban az, ahogy e filmben megjelenik ez a hipszter-mennyország, inkább tűnik gúnyos kritikának, mint akár egy realista környezetábrázolásnak. Azonban ugyanezt gondolom a hipszter-univerzum másik feléről, a különféle keleti filozófiák felületes mixtúrájába, a bio-, organikus-, vegetáriánus, és ha lehet, méregdrága étkezési kultúrába, a tantrikus jógába és ki tudja még, milyen misztikus katyvaszba menekülő neohippikről, akiket viszont Juliette, David barátnője testesít meg, ők is valami finom iróniával rajzolódnak ki a filmben. Egyáltalán, senki nem viselkedik természetesen a filmben, mindenki valami trendnek, valamilyen közösség elvárásainak akar megfelelni, őszinte, mélyről jövő érzelmekre, gesztusokra körükben nem találunk. David talán valahol éppen ezeket keresi, de olyan mélyen tagozódik bele ebbe a szépen körülhatárolható szubkultúrába, vagy “mikrotársadalmi rétegbe”, hogy onnan már esélye sincs kikászálódni. Ha netán mégis sikerülne, ne legyenek kétségeink afelől, hogy a mocsár vissza fogja húzni.

Az is lehet azonban, hogy Dickinson a fekete-fehér képekkel éppen azt kívánta kihangsúlyozni, hogy ez az általa bemutatott környezet mennyire mű, mennyire nem igazi. Talán ezt támasztja alá a kísérőzeneként alkalmazott barokk zene is, aminek szintén annyi köze van a kokainban fürdő, cinikus és üresfejű bulimatadorokhoz és a rájuk tagadó bulicicákhoz, mint Bachnak a crossfaderhez. Azonban ha tényleg kritikáról, van szó, akkor azt nem kellene így elmaszatolni. Persze, az már önmagában is olyan hip, hogy a neten összetarhálunk valami pénzt, hogy csinálunk magunkról filmet, amit megírunk, megrendezünk és a főszerepet is eljátsszuk. Közben lesznek csajok, kokó, buli és fanta… 7/10

Bízom benne, hogy nem csak a világ jelenlegi folyása felett érzett elkeseredésem mondatja velem azt, hogy a belga (tudják, ahol Brüsszel is van…) Dardenne-testvérek (Luc és Jean-Pierre) ott maradtak, ahol kezdték, valamikor a múlt század hetvenes éveinek végén. Már jócskán benne vagyunk a huszonegyedik században, de ma már inkább úgy tűnik, hogy nincs helye morálnak, nincs helye erkölcsnek és etikának, nincs helye társadalombírálatnak sem. Ma a mesebeli, kétdimenziós, de 3D-be csicsázott szuperhősöknek van ideje, integető, pukedliző, nagyhangú báboknak van ideje, mind a mozivásznon, mind a való életben. Adócsaló államelnökök és rabló miniszterek idejét éljük, akiknek nem szavazói, hanem szurkolói vannak (Réz András után szabadon). Ma erény a szexizmus, a rasszimus, a kirekesztés, ma az a jobb keresztény, aki semmiben nem felel meg Jézus tanainak és az a bűnös, aki toleranciát (de nem a fenti értéktelenségek elfogadását!), szabadságot, a felelősségvállalás fontosságát hirdeti. Dardenne-ék azonban rendületlenül, kimérten, nyugodtan, szinte szenvtelenül mondják a pusztába okos, megszívlelendő szavaikat, sorra gyártják filmjeiket, melyekben kérlelhetetlenül kutatják azt, amire ma legtöbben nem figyelnek, amiről nem beszélnek és amit ma sokan takargatnak: a lelkiismeretet.

A Cannes-ban Arany Pálmára jelölt (persze, ez nem nagy szám, hiszen Dardenne-ék a társadalomkritikus attitűdjéről ismert Cannes-i Filmfesztivál kiemelt kedvenceinek számítanak – számtalan különféle jelölés mellett kétszer nyertek is Arany Pálmát) Az ismeretlen lány témája is a lelkiismeret, tehát szembe megy mindennel, ami ma trend. A címszereplő egy fiatal orvosnő (Adèle Haenel), aki egy este, már bőven a rendelési idő túl, nem enged be a rendelőjébe egy fiatal lányt. A lányt nem sokkal később, brutális körülmények között halva találják. A halál oka lehet gyilkosság is, de baleset is, nem tisztázott. A rendőrség az orvosi rendelő biztonsági kamerájának felvételét kéri, így jut az orvosnő tudomására a haláleset, minek következtében az orvosnő egyre mélyebben érzi saját felelősségét a lány halálában: ha beengedte volna, a lány talán még mindig él. Önálló nyomozásba kezd, értelemszerűen, saját betegei körében, hiszen azt gondolja, azért hozzá csengettek be, mert valamikor a betege volt az áldozat; ki akarja deríteni a lány kilétét, és még arra is hajlandó, hogy saját költségén temessék el az áldozatot.

Dardenne-ék nem vacakolnak sokat a felvezetéssel, egyből ott csücsülünk a folyóparti négysávos út melletti rendelőben, megismerjük a belga társadalombiztosítás jóvoltából közgyógyellátásra szoruló helyi réteget, öregeket, munkanélkülieket és bevándorlókat. Megismerjük a fiatal orvosnőt is, aki lelkiismeretesen látja el munkáját és azt tanítja gyakornokának (később kiderül, volt barátjának), hogy az orvos dolga a gyógyítás és a helyes diagnózis felállítása, ám az utóbbit nem igazán segíti elő az, ha az orvosnak érzelmi viszonya van a betegének. Kicsit ez a hozzáállás is az oka annak, hogy igaz, jóval a munkaidő után, adminisztrálás közben, de mégsem reagált arra, hogy a későbbi áldozat becsengetett hozzá, illetve akinek szörnyű halála következtében mégis felébredt benne a lelkiismeret. A kamera szinte lélegzetvételnyi közelségből követi az orvosnőt a nyomozásban, így egészen közelről, szinte az őt alakító színésznő tekintetén keresztól látjuk jellemének fejlődését, és saját hivatásához, az orvosláshoz való hozzáállásának változását. E veszélyes területekre is vezető, hosszú út végén viszont már ő lesz az, aki a felelősség vállalására vezeti rá azokat, akikben ez eleddig igazán fel sem merült. Szándékosan fogalmazok homályosan, mert a fiatal doktornéni végül is célhoz ér a történet végén, de nem úgy, ahogy gondoljuk előítéleteink, netán a fentebb jelzett trendek szerinti/illetve azok ellen kialakult cinizmusunk szerint. Rendkívül fontos, erős film ez is, mint Dardenne-ék szinte összes alkotása, a kérdés csak az, hogy talál-e manapság értő, érző fülekre, szemekre, szívekre és agyakra… 8/10