asanisimasa

Nyilvánvalóan elegem lehet az ún. civilizált világból, hiszen az utóbbi hetekben szinte kizárólag olyan filmek hagytak bennem mélyebb nyomot, melyeknek szereplői valamilyen módon civilizáción kívüli területeken, elsősorban vad őserdőben tették a forgatókönyv szerinti dolgukat. Ilyen az új-zélandi maori film egy igen tehetséges reprezentánsának, Taika Waititinek kalandfilmje, a Vademberek hajszája is, aminél szórakoztatóbb, egyben meghatóbb filmet idén még nem nagyon láttam. A film egy bizonyos Barry Camp Wild Pork and Watercress című regénye alapján íródott meg, és egy nehezen kezelhető, 13 éves korára nevelőszülők során végigvándorló, zűrös kiskamasz (Julian Dennison) és utolsó mentora, a magának való, sprőd modorú, írástudatlan bozótlakó öregember (Sam Neill) egymásra találásának történetét meséli el.

Rickyt, az igen testes, ám a legfrissebb divatokban, valamint a rapzene és a gengszterfilmek kliséiben otthonosan mozgó, élénk fantáziájú, látszólag élhetetlen kissrác, mintegy utolsó esélyként az isten háta mögötti farmra kerül gyámságba, ahol az öreg Hector él Bellával, a vele ellentétben igen szószátyár, laza, közvetlen modorú feleségével (Rima Te Wiata). A srác első reakciója az volt, hogy azonnal vissza a városba, ahol meleg van, fény és felrúgható kukák, de Bella lehengerlő kedvessége és Ricky számára szokatlan lazasága -kisebb döccenők után- mégis a farmon marasztalja. Hector viszont elutasítóan fogadja az alkalmazkodásra, kedvességre, s egyáltalán az együttélésre tökéletesen alkalmatlannak bizonyuló Rickyt, azonban egy váratlan, tragikus fordulat után már hamarosan együtt menekülnek a végtelen, háborítatlan új-zélandi dzsungelben. Ricky felügyelője, a harcias gyámügyi előadó azonban kissé túlreagálva Ricky és Hector eltűnését, országos hajszát szervez elfogásukra, melyben még helikopterek és a különleges egységek is szerepet kapnak, néhány önjelölt balfácán és közveszélyes helyi erő mellett. A hegyeken-völgyeken keresztül zajló hajsza végén természetesen győz a jog és a törvény, azonban hőseink is óriási változáson mennek keresztül.

A film legnagyobb erénye, a már szinte közmondásosan lenyűgöző új-zélandi táj mellett, az az üdítően friss, merész, furcsa humorral átszőtt, remek ritmusban pergő, regényszerűen fejezetekre bontott, de mégis zökkenőmentesen továbbgördülő hangvétel, mellyel könnyedén mutat be valójában igen nehéz emberi sorsokat, amik azonban mindkét esetben pozitív irányban változnak – talán a szereplők számára is meglepetésként. A két főszereplő jellemfejlődése mellett a civilizált külvilágot Waititi megejtően finom, de azért bőven maró iróniával mutatja be, az idióta rendőröktől a saját fontosságát alaposan túlpörgő gyámügyi előadóig, miközben a Ricky és Hector útjába kerülő erdei emberek sem teljesen normálisak, azonban kivétel nélkül szimpatikus, bohókás figurák. Természetesen ott van a filmben finoman a maori büszkeség is, azonban mindenféle melldöngetés nélkül, magától értetődő természetességgel, amellyel akár nevetni is tud saját magán. Taika Waititi filmjében a Holdfény királyságot rendező Wes Anderson fog kezet az első Rambo-filmet jegyző Sylvester Stallone-nal, Peter Jackson Gyűrűk ura-trilógiájának természet-díszleteiben. 9/10

Bár címe alapján valami idétlen szuperhősös mozinak tűnik a Captain Fantastic, valójában közel sem az. Ahogyan a Cannes-i elismerés is jelzi, többről van szó, mint egyszerűen a “világ szokásos megmentéséről”: a korábban elsősorban színészként ismert Matt Ross második rendezését leginkább talán valamiféle filozofikus életmód-kritikai példázatként lehetne jellemezni, mely “kívülről” úgy néz ki, mint egy dzsungeltúlélős családi kalandfilm.

(A továbbiakban kicsit spoileres lesz.) Szellő borzolja a sűrű őserdő lombját a nyitó képekben. Madarak csicseregnek, a kövek között patak csordogál. Valahol a fák között szarvas neszez. Egyszer csak a madarak éneke hirtelen elhallgat, a szarvas feszülten megmerevedik, de nem történik semmi. Az állat tovább bóklászik, amikor a bokrok közül egy alak ugrik ki és vadul belevágja a szarvas nyakába kését. A sárral bemázolt arcú fiút később, a bokrokból előbújó testvérei előtt apjuk szertartásosan férfivá nyilvánítja – ők a történet főszereplői, ami nem arról fog szólni a továbbiakban, hogyan képes egy egyedülálló férfi, hat gyermekével a világtól elzártan túlélni a vad dzsungelben. Az apa (Viggo Mortensen) ugyanis születésüktől fogva kemény fizikai kiképzésnek veti alá gyermekeit, akik tíz éves korukra egy élsportoló képességeivel rendelkeznek és játszi könnyedséggel szökellnek sziklákon, fákon, s ha kell, ölni is képesek. Nincs azonban ép test ép lélek nélkül, így a gyerekek testi tréningje magasfokú szellemi képzéssel is jár, aminek köszönhetően a srácok már kisiskolás korukban önállóan elemeznek regényeket, és értelmeznek filozófiai tételeket, jogszabályokat, sőt, az alkotmány passzusait, amellett, hogy legalább hat nyelven beszélnek folyékonyan és betéve tudják a világirodalom említésre méltó fejezeteit. Ben, az elit egyetemeken végzett apa hajdanán vele egyívású feleségével a fogyasztásra és a mértéktelen pazarlásra épülő társadalom egyéni kritikájaként vonult ki abból, hogy az őserdőben, kizárólag saját erejükre és a természet adta ajándékokra támaszkodva éljenek egészséges, szabad életet, alapítsanak családot, Platón Köztársaságának, illetve Marx Tőkéjének útmutatásai alapján. Egy idő után azonban az anyán elhatalmasodott a bipoláris érzelmi zavar és a depresszió, annyira, hogy kórházba kerül. Persze, ez a tény önmagában is kritikája egy adott társadalomból való radikális kivonulásnak, azonban Bent ez sem tántorítja el attól, hogy családját megveszekedetten -és közmegelégedésre- űzze, hajtsa tovább a platóni (illetve trockiji és maói) úton.

A történet apropója az anya kórházban elkövetett öngyilkossága, ami miatt az apának és a hat gyereknek újra vissza kell térnie az általuk megtagadott, lenézett és megvetett társadalomba. A konfliktus maga az anya temetése. A család konzervatív módon koporsós temetést szeretne, míg az apa -az anya végrendeletének megfelelően- buddhista szellemiségű hamvasztást. De ez csak az egyik buktató. A fogyasztói társadalom “vívmányaival” való szembesülés szinte minden gyereknél kiveri a biztosítékot, kinél egy “rendes amerikai gyorséttermi ebédnél”, kinél az első szerelemnél, illetve az odavezető első csóknál, kinél egy X-box videojáték nyújtotta élménnyel. Viszont a fogyasztói társadalom apró sejtecskéi sem ússzák meg ezt a drámai találkozást, hiszen Ben és gyermekei a feltétlen igazmondásban és a teljes szabadságban nőttek fel, ami viszont az üres bájmosolyban, a semmimondó csevegésben és a komoly dogok elhallgatásában tapicskoló rokonság körében kelt értetlenkedő megütközést.

A kőkonzervatív nagyapa (Frank Langella) cinikus, visszautasíthatatlan egyezségi ajánlattal azonban térdre kényszeríti Bent, aki magányosan és csalódottan tér vissza dzsungelébe, azonban… – Matt Ross nem hagy kétséget meggyőződése, szimpátiái felől, és a film végére egy egészen szerethető -az ellenkező oldal számára viszont éppen ezért gyűlöletes/nevetséges/vitatott megoldást kerekített. Javára legyen írva, hogy a filmbeli Bennel ellentétben, képes valami értéket felmutatni a fogyasztói társadalom mellett is, elsősorban emberi értékekben, és úgymond, józan, paraszti szemléletben. Nem emeli piedesztálra az elvakult, csak azért is radikális harcot, a fanatikus szembenállást, hanem egy értelmes, egészséges kompromisszumot hoz a végén, amit a biozöldség-vásárló, környezettudatos életmódot követő nézők nyilván akceptálni fognak. A többiek valószínűleg nem, de ez legyen az ő bajuk.

Felvet, persze, más kérdéseket is a film. Mennyiben lehet például egy szülő, kvázi birtokosa gyermeke életének? Itt ugyan erről nem lesz szó, de afféle dolgokra gondolok, mint amikor egy szülő, ilyen-olyan információk alapján megakadályozza, hogy gyermeke védőoltást kapjon, mert hite szerint az mérgező. Vagy amikor egy szülő eldönti, hogy a gyerek márpedig jégtáncos lesz, ha akar, ha nem, ha van hozzá tehetsége, ha nincs. Mennyiben erőltethetjük rá ízlésünket, világnézeti meggyőződésünket, extrém, vagy csak simán alternatív életmódunkat, étkezési szokásainkat a gyerekre? Másrészt viszont mennyiben engedhetünk teret a gyerek önállóságának, mennyiben szólhat bele a “felnőttek” dolgaiba? Mekkora mértékben lehet, vagy kell őszintének lenni? A film szinte minden jelenete adhat alkalmat hosszú vitákra, elmélkedésre, a látottakkal pro és kontra. Nyilván eszünkbe jut aztán majd A legyek ura, Peter Brook klasszikusa, vagy Herzog Fitzcarraldója (bár Ben ennyire azért nem őrült), esetleg Peter Weir Moszkitó-part című filmje – a Captain Fantastic inkább az első kettőhöz mérhető. Bár a végkifejlet tagadhatatlanul kissé didaktikusan folyik bele a neohippizmus zöldszínű bioáramába, azért ez a kanyar bőven bevehető, legalábbis szerintem. Gondolati muníció pedig bőven akad addig is. 8/10

Éric Rohmer, a francia film új hullámában született “fecsegő filmek professzora” készített ilyen filmeket pályája második felében, végében, mint amivel a fiatal, dán-francia illetőségű Mia Hansen-Løve (korábban pl: Eden, Viszlát, első szerelem, Gyermekeim apja) a legjobb rendezésnek járó Ezüst Medvét nyerte idén Berlinben. Sokan majd nyilván legyintenek is rá: Á, nem történik benne semmi, csak az a nő jár-kel benne végig, és rengeteget beszél benne… És végül is, tényleg így van, Az eljövendő napokban tényleg egy nőt (Nathalie-t, a filozófiatanárnőt – Isabelle Huppert játssza, bár tulajdonképpen inkább megjeleníti a történetben) látunk végig, ahogyan éli az életét, megküzd az éppen demokratikus jogaikat érvényesíteni tanuló diákjaival, ahogyan megküzd esszékötetének promóciója helyett inkább a profit hajhászása felé forduló kiadójával, magányos, lányát érzelmeivel zsaroló, beteg anyjával, valamint annak nagy, lusta macskájával, ahogyan elválni kényszerül szintén filozófiával foglalkozó, de a tanítványai bájai felett szemet hunyni nem tudó férjétől, ahogyan bátortalanul segítségért fordul jóképű, tehetséges, ám igen öntörvényű tanítványához; ahogyan a tőle telhető tettrekészséggel megpróbálja túlélni az életében következő eljövendő napokat.

Nathalie rengeteget beszél, hiszen filozófus, mondandója nagy része is filozófiai tárgyú, hiszen életének minden pillanatát a filozófia eszközkészletével vizsgálja. Igazi, vérbeli értelmiségi, aki tudatosan tesz mindent, és még talán még egy banális fogmosás is kierkegaardi párhuzamot indít el benne. Nathalie nem beteges, hanem gondolkodó ember, akinek hivatása a gondolkodás, aminek természetes következménye, hogy a filozófia szókészletével verbalizálja az élet legbanálisabb pillanatait is. Értelemszerűen, viszonylag kevés kaland történik életében, ami viszont mégis, az inkább intellektuális természetű. Hansen-Løve-t sem érdekli különösebben, hogy dramaturgiai eszközökkel tegye, úgymond, “érdekesebbé” főhőse történetét, de nem is igazán lehet e film esetében történetről beszélni. Natalie életének egy -pontosabban néhány- szeletét látjuk, pont mint a korábban említett Rohmer professzor megannyi filmjében, mely jóval a film kezdete előtt kezdődött, s addig is történt benne egy csomó dolog, amiből sok minden közvetett úton ki is derül a dialógokból, és nem titok, hogy a vége főcím után sem ér véget. Életkép, mondjuk ezt, hiszen bevett műfaji elem ez is: Victor Hugo, a francia irodalom nagy alakja például sokszor száz oldalakat szentelt annak, hogy alaposan leírja a majdan elmesélendő történet helyszíneit, szereplőinek életkörülményeit, az adott kor sajátosságait.

Hansen-Løve-nál is fontos mindez, fontos, milyen lakásban, milyen bútorok között él egy filozófiatanár, hogy mennyire roskadoznak a könyvektől a szinte összes falat beborító könyvespolcok, fontos, hogy mit és hogyan esznek, fontos az is, ahogyan a kommunaként élő, anarchista eszméken éjt nappallá téve vitatkozó tanítványok a hegyekben élnek, fontos, hogy abban a ósdi udvarházban élnek, ahogyan élnek – és fontos az is, amiről beszélnek. Fontos, és manapság egyáltalán nem megszokott a közbeszédben, hogy valaki minden egyes pillanatban elemezze azt, ami éppen történik. Hogy igazságról beszélünk, de mi is tulajdonképpen az igazság? A valóságról beszélünk, de mit tekintünk valóságnak? Életről beszélünk, de egyáltalán, tudjuk, mit jelent élni? Tudunk egyáltalán élni, és tudunk élni a lehetőségeinkkel? Tudunk lemondani fontosnak dolgokról? Tudunk szeretni? Fontos dolgok ezek is – de a legfontosabb, hogy ez a film például alkalmat ad arra, hogy elgondolkozzunk ezen. 8/10

Nos, valóban jutalomjáték ez a Jutalomjáték, mégpedig egy jó, bár a film hírverését kissé cáfolva, nálunk nem annyira ismert brit színésznek, Brian Coxnak. Cox ismert, kipróbált, belevaló figura, elsőrangú karakterszínész. Olyan filmek mellékszerepeiben láthattuk, mint a Trója (Agamemnon), a Bourne-filmek (Ward Abbott), és olyan kiváló sorozatokban, mint például a Deadwood (Jack Langrishe), vagy a minap az első évadával bemutatkozó Háború és béke (Kutuzov). A 2000-es Nuremberg című minisorozatban nyújtott alakításáért Emmyt kapott és Golden Globe-ra is jelölték. 1965 óta filmez, az imdb 209 eddigi filmszerepét jegyzi. Nem akárki tehát Cox, derék iparos és jár neki a jutalomjáték, amit az elvárható magabiztossággal be is húz. (Ekkor még nem láttuk a remek Utódlás című HBO-sorozatot, melynek főszerepében, Logan Royként emblematikus alakot teremtett. 2024.03.08.)

A furcsa inkább az, hogy milyen produkcióban jut neki ez a dicsőség. Edelényi János igen hosszú, és kacskaringós utat járt be, míg eljutott az ő Jutalomjátékáig, mert a film az övé is, legalább annyira, mint Coxé. Az 1977 óta Izraelben élő filmrendező-operatőr nevét elsősorban a 2009-ben szolid, de azért észrevehető sikert aratott Príma primavera című, bankrablásokkal, kurvákkal feldúsított, de de emberi, humánus megközelítéssel elmesélt bohém, modern pikareszk-történetből lehet ismerős. Az idősebbek és a filmművészet iránt jobban érdeklődőknek pedig azt kell tudni Edelényiről, hogy hosszú időn keresztül volt a legendás Fehér György barátja és alkotótársa. A Fehérrel való televíziós együttműködés, az ebből közvetve-közvetlenül fakadó be- és letiltások eredménye volt, hogy Edelényi elhagyta hazáját – a lényeg, hogy esélye nyílt arra, hogy újfent bizonyítson.

A Jutalomjáték tehát egy angol-magyar vígjáték, egy szakmailag eléggé korrekten, nyugodt, konzervatív stílusban, ám a filmbeli környezethez képest olykor kissé mellbevágó szabadszájúsággal levezényelt embermese. Elemei mindenkinek ismerősek lesznek. Lesz, aki a közelmúlt egyik nagy sikerét, a nagyszerű Életrevalókat látja felidéződni, a színház műfajában otthonosan mozgóknak eszébe fog jutni Az öltöztető, Ronald Harwood népszerű darabja, melyből két remek film is készült (ez és ez), nyilván beugrik majd a morcos, öreg Higgins professzor és a bájos, ifjú virágáruslányka története Shaw Pygmalionjából, vagy a My Fair Lady-ből, Shakespeare csodás Learje mellett, amely közvetlen, többször megidézett párhuzamként a cselekmény szerves részét is képezi. Az olykor tényleg szellemes dialógusokban egyébként is hemzsegnek Shakespeare egyéb szövegei, és más színházi, valamint filmes utalások (Hamlet, Rómeó és Júlia, illetve, Molnár Liliomja, vagy éppen Mel Brooks Lenni vagy nem lenni című remek komédiája), melyek a két főszereplő között teljesen helyénvalóak.

Cox Sir Michael Giffordot, egy öreg, súlyos Parkinson-kórban szenvedő, hajdani nagy színészt alakít, akihez apja emlékét igen agresszíven ápoló családja, sok be nem vált előd után egy fiatal, csinos magyar lányt, Horváth Dorottyát (Coco König) szerződteti ápolónak. A nehéz modorú öreg pont úgy támad rá a lányra, ahogyan elődeit is “kivégezte”, de Dorottya meglepetésre bírja a kiképzést. hamarosan kiderül, hogy nehéz sorsa volt, ami megkeményítette, ráadásul színésznek készül, aminek nem is tűnik tehetségtelennek. De leginkább az válik előnyére, hogy érdemben is tud beszélgetni a beteg, öreg színésszel, sőt, humorával és természetes kedvességével Sir Michael rosszkedvének telét tündöklő nyárrá képes változtatni.

A film kedves, szórakoztató élmény, bár inkább tévéfilm, mint moziba való nagyjátékfilm. Nagyrészt a két főszereplő közötti játékot látunk, mely szépen, komótosan működik, a film egyetlen tömegjelenete is egy piciny ékszerdoboznyi színházban játszódik, szóval, inkább intim hangulat vár a nézőkre. A táj is ismerősen fog visszaköszönni a Downton Abbey rajongóinak, valamint jelenlegi életük helyszíneként Angliát választó magyarok tömkelegének. Dorottya magyar relációja, a vendégmunkás lét nehézségei, itt szerencsére burkoltan, jelzésszerűen jelennek meg – a történet nem erről szól. Nincs megerőszakolva a sztori a magyar balsorssal, sőt, Dorottya talpraesettsége, kedvessége kifejezetten üdítően hat egy végül is magyar filmben. Coco König bájos, tehetséges színésznő, félig még magyar is, teljesen rendben van Dorottya karakterében, azonban én szerencsésebbnek, ha úgy tetszik, “hazafiasabbnak” tartottam volna, ha hasonlóan tehetséges és még angolul is jól, bár nyilván akcentussal beszélő magyar színésznők közül került volna ki az, aki alakítja. Most kapásból legalább öt hasonlóan kedves, tehetséges, angolul is jól beszélő, ám teljesen magyar színésznőt tudnék mondani Dorottya szerepére. A minimális akcentus amúgy is követelmény ebben a szerepben. Viszont éppen a szöveg nyelvi finomságai miatt volt kifejezetten káros leszinkronizálni a filmet, egy csomó finomság veszett így el in the translation. Remélhetőleg, így sem dobják ki a kukába, mert azért ezért is kár lenne. 7/10

Miközben mi sem áll távolabb tőlem, hogy a magyar filmeseket ekézzem, azért azt meg szeretném jegyezni, hogy igen aggasztónak tartom jövőnkre nézve azt, ahogyan nálunk mindenki zabszemmel a fenekében, azon aggódva, hogy netán nem hozza az elvárt számokat, valamiféle üres, senkihez igazán nem szóló zsánerekben véli megtalálni önmagát (tisztelet a létező kivételeknek!), ahelyett, hogy a mai Magyarország létező és nyilvánvaló kihívásaira reflektálna. Persze, értem én, a filmekre éppen az ad pénzt, akit pont pellengérre kéne állítani, de akkor is: régebben a valóság minél pontosabb megragadása nem volt ekkora tabu. Kibeszéletlen, kielemezetlen, netán kinevetetlen témával pedig tele van az utca. Elég lenne csak vigyázó tekintetünket a román filmre vetni.

Vagy például a bosnyák filmre, ami amellett, hogy az ő filmfőiskolájukban tanít Tarr Béla, olyan reprezentánsokkal büszkélkedhet, mint a filmjeivel (Senkiföldje, Cirkusz Kolumbia, Epizód egy vasgyűjtő életéből, Igazság nyomában) egy nagyobb vitrinre való nívós díjat begyűjtő Danis Tanović. Legújabb, Halál Szarajevóban című filmje is elkezdte a megszokott pályát, hiszen Berlinben a Zsűri nagydíját és Ezüst Medvét nyert. Mint azt a címből kiolvashatjuk, ezúttal is a háború ihleti a már említett Senkiföldjével műfaji toposzt emelő Tanovićot. Szarajevó városát történelméből fakadóan igen sok erőszakos halál terheli, azonban egy mindennél ismertebbé teszi. 1914 június 28-án, egy bizonyos Gavrilo Princip nevű szerb diák itt lőtte nyakon Ferenc Ferdinánd Habsburg-trónörököst (valamint nejét), amiből kifolyólag, a káoszelmélet kedvenc példáját, a pillangó-effektust igazolva, kirobbant az első világháború. No de, ez egy 100 éves történet! Mindenki ismeri, de hol van ebben aktualitás? – vethetnők föl teljes joggal.

A történet természetesen ma játszódik, az immár független Bosznia és Hercegovina fővárosában, Szarajevóban, ahol a város legnagyobb szállodájában -amit még a hajdani téli olimpiára építettek- egy nemzetközi eseményre készülődnek, melyen a békét, a toleranciát, az európai értékeket és az összefogást (blablabla) készülnek megünnepelni. A szálloda igazgatója azon aggódik, hogy a megjelenő számtalan külföldi potentát mindennel meg legyen elégedve, miközben a szálloda dolgozói már két hónapja nem kaptak fizetést és ezért sztrájkra készülnek az esemény idején. Közben a szálloda tetején egy tévéstáb készít riportműsort Gavrilo Princip megítéléséről, melyen megszólaltatják a hajdani merénylő egyik leszármazottját is. Mindeközben a szálloda elnöki lakosztályában a híres francia színész, az önmagát alakító Jacques Weber készül szerepére, amit egy a jelenkor társadalmi és politikai problémáit kibeszélő gálaelőadásban készül betölteni (Bernard-Henri Lévy Hotel Europe című esszéregénye alapján).

A több szálon futó, ám egy drámai pontban -lásd a címet- összecsomózódó történet rendkívül bátor hangú szatíra. Bátor hangú, mert igen merészen beszél arról a bonyolult, kulturális és vallási különbözőségeken alapuló történelmi folyamatról, ami a közelmúltbéli délszláv polgárháború normális aggyal elképzelhetetlen brutalitásában csúcsosodott ki – és amire igen élesen rávilágít, a mai napig is feszül bosnyákok és szerbek (valamint a többi érintett náció között). Hasonló kíméletlenséggel ábrázolja a mai boszniai lét bizonytalanságát, ami ezúttal inkább anyagi természetű, mely viszont igen gyorsan fordulhat fizikai erőszakba is, köszönhetően a gazdasági hatalommal összenőtt bűnszervezeteknek. Mégsem egy társadalomkritikus vérdrámát látunk, mert Tanović zseniálisan láttatja meg a valódi, társadalmi, történelmi méretű katasztrófában annak abszurditását – amin viszont muszáj nevetnünk. Az a finom cinkelés, amivel a valóban fontos értékeket üres frázisokká pufogtató, önmagát fényező, ám az ellene tevőket megbüntetésével csak totojázó EU-t illeti, az pedig nagyon mar.

Muszáj észrevenni azt a példamutató művészi attitűdöt, mellyel Tanović hozzányúl az oly sok halált és szenvedést okozó szerb és bosnyák nacionalizmus témájához. Adott esetben nem fél sebeket feltépni, nem fél attól, hogy szunnyadó dühöt szítson, mert birtokában van annak a tudásnak, hogy addig képes ütköztetni az amúgy már számtalanszor unalomig ütköztetett inneni és onnani lózungokat, míg azok jelentésüket vesztik és csak értelmetlen szócsépléssé silányulnak. Még majdnem meg is csókolják egymást a percekkel azelőtt még egymásnak feszülő felek – de Tanović csúfot sem űz a történelemből. Birtokában van az igazság, de van annyira bölcs, hogy azt nem didaktikusan, hanem egy, a drámai végkifejlet ellenére is szórakoztató szatírában tálalja. 9/10

Szerintem még az életemben nem láttam ilyen csodálatos és megható, végletesen bizarr, undorító, sőt viszolyogtató, egyszerre betegesen nekrofil és hamvasan-tisztán romantikus horror-robinzonádot, mint ez Az ember, aki mindent tudott. Igazából még most, a film után is óriási kérdőjelek vannak bennem, hogy végül is mi volt ez a csoda, aminek nézését mégis kb. 5 percenként akartam abbahagyni, de hogy valami egészen különleges valami, arra bármikor leteszem a nagyesküt.

Alapvetően egy klasszikus Robinzon-történetről van szó, legalábbis egészen a film apokaliptikus végkifejletéig ezt hisszük. Egy igen fura fiatalember (Paul Dano) készülődik öngyilkosságra egy szemlátomást lakatlan szigeten, miután néhány odavetett jelből nagyon is meg tudunk érteni. Nincs reménye semmire. Éppen kirúgja lába alól a sámliként szolgáló műanyagdobozt, amikor egy élettelenül heverő testet pillant meg maga előtt, a tengerparton. Szerencsére a kötél szakad, és hősünk még fuldokolva, de hirtelen tombolni kezdő életkedvvel vonszolja magát a testhez (Daniel Radcliffe), mely közelebbről látszik, hogy furcsa mozgásokat végez. Csak a hullámverés mozgatja, vagy él még? Később megtudjuk, hogy csak a gázok távoznak szervezetéből, azonban ez hősünket nem zavarja – és elkezdődik a történet(ük), amit nem kezdenék el elemezni, gondolva azokra, akik netán megnéznék ezt az filmet.

Legyen elég annyi, hogy az ember korpusz bomlásának járulékos körülményei éppen olyan fontos elemei az elkövetkezendő meghökkentő, egyeseket meg is botránkoztató, másokat viszont talán elgondolkoztató eseménysorozatnak, mint a modern társadalmakban elharapózó magány, a meg nem értettség, az ebből közvetlenül fakadó befelé fordulás és a társas kapcsolatokat akadályozó szorongás. Egészen az utolsó pillanatig nem tudjuk, hogy az az érzelmes és kalandos odüsszeia micsoda. Sejtjük, hogy a valóság nem lehet, de sokszor a valóság annyira élhetetlennek, szörnyűnek, reménytelennek és ridegnek bizonyul, hogy ez a gusztustalanság akár még egy szerencsés sorscsapás is lehet.

Legalábbis Dan Kwan és Daniel Scheinert, a filmet író-rendező páros képes ezt olyan fantáziadús, játékos és érzékletes álomvilág-mesének bemutatni, hogy bár fintorgunk, talán még öklendezünk is, tán a fejünket is elfordítjuk néha, de akkor is odapillantunk, s nem sokára a meghatottság és a felszabadult vidámság feletti öröm könnyeit törölgetjük a szemünk sarkából. Igazi varázslat, amit művelnek. Úgy bűvölnek el, hogy közben bélgázok, ide-oda ugrándozó, merev péniszek, hányás és az székletürítés képei és szóban forgásai váltják egymást.

A legifjabb színészgeneráció két igen figyelemreméltó tagjának jutalomjátéka másrészt ez a film. Paul Danóra én Sorrentino csodás Ifjúságában figyeltem fel, de láthattuk a Beach Boys zenei zsenijének, Brian Wilsonnak alakjában, a Love&Mercy-ben, vagy éppen Dennis Villeneuve Fogságban című thrillerjében, amit én simán csak Az utóbbi évek talán legnyugtalanítóbb, leggyomorszorítóbb, legnyomasztóbb filmjeként szoktam jellemezni. Daniel Radcliffe ugyebár Harry Potterként lett világhírű, azonban amióta vége a sorozatnak, szemmel látható igyekezettel próbál kibújni a skatulyából: feltűnést, mások szerint botrányt keltő színházi produkciók, de furcsa, érdekes filmszerepek (pl. Kipling az Édes fiam, Jackben) jelzik útkeresését. Igazi, élő karaktert itt Dano villant, azonban Radcliffe is bravúros, amit művel, az értelemszerűen teljesen más természetű figurában. Két igen excentrikus aurával rendelkező, furcsa, izgalmas, sőt, extrém kisugárzással bíró színész, akik akár egy-egy későbbi John Malkovich-szerű egyéniséggé is kinőhetik magukat, de már most is képesek ketten elvinni a hátukon egy egész estés filmet. Persze, ehhez azért kell az író-rendező páros szemérmetlenül őszinte, az emberi psziché legmélyebb, legeltemetettebb bugyraiban könyékig, sőt nyakig való turkálása, valamint végletesen szabad, kliséket és tabukat oly annyira ismerő, hogy azokat lendületből bármikor fel is rúgó fantáziája is. Nagyon tetszett, de aki látta, az talán megérti, hogy mégsem merek rá maximális pontszámot adni. 8/10

Szép csendben a kortárs filmművészet legnagyobb alakjai között kell emlegetnünk a román Cristian Mungiut. Szép csendben, mert rendszerint lassú ritmusú, mély társadalmi és/vagy morális problémákat felvető, s azokat éles kontúrokkal körbemetsző filmjei sohasem fognak tömegeket vonzani a mozikba, s ha valamely tévé le is adja, abban a kései időpontban -kis túlzással- már csak néhány karikás szemű bölcsész fogja látni azokat. Pedig Mungiu egymaga elkoptathatott már Cannes piros bársonyszőnyegén egy pár lakkcipőt, hiszen a 4 hónap, 3 hét, 2 nap Arany Pálmája óta nagy-nagy kedvence ő a fesztiválnak. Nyilván nem azért, mert ott hülyék ülnek a fotelekben, inkább azért, mert Mungiunak igaza van. Kegyetlennek kell lenni a valósággal szemben, ez alapvető művészi attitűdnek kell legyen minden igazi művésznek, márpedig ő kegyetlen. És sokan magukat látják viszont az általa állított tükörben, és az a kép nyilvánvalóan nem tetszik nekik. Pedig a tükör nem torzít…

Egyszer úgy mutatja be a Ceausescu népességnövelő intézkedéseire adott népi alternatívát, az illegális abortusz társadalmi elterjedtségét a már említett 4 hónap, 3 hét, 2 napban, hogy az nekünk is fáj. Aztán a Dombokon túlban a kommunista rendszer bukása után szárba szökő új keletű, vakhitű vallásosságot veszi górcső alá. Új filmjében, a szintén Arany Pálmára jelölt, és ez alkalommal a Legjobb rendező díját elnyert Érettségiben a jelenkor, már társadalomtudósok és közgazdászok által is definiált legfőbb rákfenéjét, a korrupciót mutatja be egy szépen végigvitt tanmese formájában.

Mungiu filmje azonban nem a nagymenő gengszterpolitikusokról szól, akikkel tele van a média, viszont akik milliókért már le sem hajolnak, hanem a korrupció, vagyis Lánczi András mélyen cinikus meghatározásával élve, maga a jelen rendszer kerekded (tehát szépen összeérő vonalú) természetrajzát rajzolja meg. A történet főhőse Romeo, a középkorú sebész (Adrian Titieni), egy igazi, becsületes orvos, amilyen talán nincs is. Sohasem fogadott el hálapénzt, sem semmilyen más ajándékot betegeitől, még jóval fiatalabb szeretőjét is őszintén bevallotta nejének, aki eme nyíltság okán össze is törte idegrendszerét és megszakította a tulajdonképpeni házastársi viszonyt; autóját vezetve a kanyarban is mindig dudál, még akkor is, ha látszik, hogy nem jön semmi. Erkölcsi feddhetetlenségét szinte glóriaként vonja körbe a kocsiban és a lakásában is állandóan szóló, éteri tisztaságú barokk zene. Az ő nett, tisztességes világába azonban semmiből az ablakba csapódó kőként hatol be a mai román valóság (mely szóról szóra olyan, mint a magyar – aki mást mond, az hazudik): érettségi előtt álló lányát egy éjszaka megtámadják és a védekezés közben kificamítja a csuklóját. Keze gipszbe kerül, minek következtében a kitűnő tanuló és külföldi ösztöndíjra készülő lányt -a gipszbe rejthető puskázás lehetőségének vádjával- nem akarják engedni érettségizni. Romeo lánya érdekében kénytelen szívességet kérni, amivel események olyan láncolatát indítja el, melynek végén…

Mungiu pont azt mutatja meg igen világosan, hogy mitől működik, mitől olyan kiirthatatlan a társadalmi szintű korrupció. Egy helyütt ki is mondják, hogy ezzel a kis szívességgel nem történik semmi, senkinek nem okozunk bajt, senkinek nem lesz anyagi kára, csupán egy szívesség. Ő kedves volt velem, én is kedves vagyok vele és ennyi. Ártatlan, baráti segítség: van egy ismerősöm, aki ezt el tudná intézni neked. Egyszer én is elintéztem neki valamit, és ha szólok neki, ő is szívesen fog segíteni neked. Viszont látni fogjuk, hogy éppen ezek az ártatlan, baráti kedvességek azok, melyek alapjaiban rombolják szét az esélyegyenlőségre, az egyenlő bánásmódra és a társadalmi igazságosságra épített rendszert és úgy szövik keresztbe és kasul az egész társadalmat, hogy elébb-utóbb, valamilyen szinten mindenki érintetté válik benne. Itt a filmben Romeo is, aki pedig egész életében távol tartotta magát ettől. Mungiu pontosan mutatja meg, hogy válik az ártatlan szívesség igen gyorsan alá és fölérendelt uram-bátyám viszonnyá, hogyan jelenik meg benne a bűnözés lehetősége és gyakorlata.

Természetesen, receptje  neki sincs az általa felvázolt problémára. Mi már így nőttünk fel, ezek közé a dzsungel-törvények közé szocializálódtunk, mondják a filmben. Majd a fiatalok, ők majd másképpen fognak élni! Romeo pokoljárása végén azonban ezen a kijelentésen is csak savanyúan fintorgunk… Régen, az átkosban képzett népművelő elvtársak vitték az ilyen mély morális kérdéseket feszegető filmalkotásokat a dolgozó nép elé. Sok sikert nem értek el vele, nézzük csak meg, mi van itt (és ott is). Mungiu remek filmje mégis megérdemli az elismerést. Én, magányos népművelőként mondom, hogy nézze meg mindenki, mert akkor talán ennek hatására (is), egyszer elindul valami változás a társadalmainkat megmérgező korrupció eltüntetése érdekében. De az is lehet, hogy nem történik az égadta világon semmi sem. Legalább azonban ez a film elkészült. 9/10