asanisimasa

Wim Wenders szárnyai alatt készült az argentin German Kral Az utolsó tangónk című portré-dokumentumfilmje, de nemcsak ezért lehet ezt úgy jelzőzni, mint a mára már nyugodtan kultuszteremtőnek mondható Buena Vista Social Club folytatása. Egyrészt, mert a rendező is foglalkozott már egy korábbi filmjében a kubai zenével (szintén Wenders produkciójában), másrészt e történet üzenete is nagyjából ugyanaz, mint a kubai sont és a salsát újra a köztudatba hozó, a stílust még ismerő, veteránkorú zenészekből pedig világsztárt teremtő zenés dokumentumfilmeké: a zene, a ritmus és a tánc rajongó imádata kortalanná, a szomorú, nélkülözésektől sem mentes életet csodálatossá és irigylésre méltóan boldoggá és egészségessé teheti.

Az utolsó tangónk formai újdonságot nem hoz az elébb felhozott előzményekhez képest, sőt, még azok ma már talán kissé modorosnak ható vizuális effektjeit is a minimumra csökkenti. Főszereplője mindössze két ember: a 80 éves Maria Nieves és a 83 éves Juan Carlos Copes. Az argentin tangó egyik leghíresebb professzionalista táncospárjaként ismeri őket a világ tangó-szerető közönsége. Mintegy ötven éven keresztül táncolták, egyben saját stílust is teremtve, szemmel szinte követhetetlen virtuozitással a híres táncot, Argentína egyik fő nemzeti jelképét. A filmben kettejük interjúiból, némi elegánsan dramatizált emlékképből, illetve az ő pályájukat megidéző mai táncjáték próbáiból áll össze az a történet, mely híven tartalmazza a tangó összes ismert összetevőjét, a szenvedélyt, a temperamentumot, a tüzes, vad dinamikát és a felfokozott, koncentrált önuralmat.

Maria és Juan párosa, ahogyan az a filmben szépen kibomlik, a táncon kívül, a magánéletükben is pont olyan volt, mint amire fergeteges táncukból következtethetünk. Héjanász az avaron, szilaj büszkeség, féktelen érzelmek vasmarokkal kordában tartva. Ez a szinte tapintható dinamika, valamint táncuk és a hozzávaló zene adja a történet lüktetését, amit a mai, fiatal, de tudásukban szintén virtuóz táncosok reprodukálnak óriási tehetséggel, bájjal és szépséggel. A film amúgy nem szól másról, mint a parketten forgószélként összefonódó lábakról, egymásba fúródó, tüzes tekintetekről és a tangó szaggatott staccatóiról – ahogy a 80 éves Maria mondja, az életről. 8/10

Azt tartja a szólás, hogy a Down-szindrómás embereket azért teremtette Isten a Földre, hogy biztosan legyen szeretet… Ez a valóságban is rendszerint így van, tanúsíthatja bárki, aki találkozott már ilyen kromoszómarendellenességgel születettekkel, sokan élnek köztünk, talán a családunkban is; legtöbbjüknél egyszerűen lenyűgöző és szívet melengető az a naiv nyíltság, az a feltétlen, vidám kíváncsiság, ahogyan az idegenek felé fordulnak. Nem az ő hibájuk, hogy ezt a feltétlen, gyermeki kedvességet igen gyakran ki is használják rossz szándékú, testileg egészséges, de mentálisan halott emberek, de nem is a Jóisten hibája, hogy legtöbbjük halálát éppen a szívük okozza, ami a közvélekedés szerint a szeretet központja. Mi mondjuk azt: szimbóluma. Sajnos, egy Down-szindrómás embert különösen sújtja a sors, nem elég, hogy -bár különböző mértékben- de nehezebben tanulnak járni, beszélni, egyáltalán, a napi dolgaikat ellátni, mint egészséges társaik, nem elég, hogy ez a genetikus gikszer groteszk ábrázattal is bünteti őket, nem elég, hogy igen gyakori köztük a beteges túlsúly; még a szívbetegségekre is különösen hajlamosak. Rendkívül nagy áldozatot jelent egy anyának egy Down-szindrómával diagnosztizált magzatot megszülni és felnevelni, és nem sokkal jelent kevesebb áldozatot az egész családnak kivennie a részét ebben. Igen sokszor ez nem is sikerül…

A német Anne Zohra Berrached filmje, a 24 hét azt a mérhetetlenül bonyolult, összetett kérdéskört, annak a szinte vállalhatatlanul nagy morális felelősségnek vállalhatóságát járja körül, ami egy anyában felvetődhet, amikor először hallja meg az orvosnál a diagnózist: születendő gyermeke igen magas valószínűséggel Down-szindrómás lesz. A történet főszereplője egy stand up-komikus, aki nő létére áll helyet ebben a jobbára férfias műfajban és nagy sikerrel osztja meg rajongó hallgatóságával a világról, és benne a nők és férfiak szerepéről vallott markáns, sokszor maróan gúnyos nézeteit. Bár azt hihetnők, hogy egy ilyen nőnek nincs férfi párja, azonban van, ő a menedzsere. Együtt nevelik tejföl szőke kislányukat, és az első jelenetek egyikében látjuk, hogy bőszen azon vannak, hogy legyen itt még egy kistestvér… A várt jövevény meg is fogan, azonban hamarosan jön a megdöbbentő hír, hogy aki a pocakban növekszik, az valószínűleg soha nem lesz egészséges felnőtt. A Down-szindróma diagnózisát ráadásul súlyos szívrendellenesség is tetézi: a szülők hosszú, gyötrelmekkel, áldozatokkal, küzdelmekkel teli, szomorú közös életnek néznek elébe.

A férj (Bjarne Mädel) mindenben támogatja az anyát (Julia Jentsch), akinek túlzás nélkül pokoli őrlődését követjük végig tulajdonképpen szenvtelen narrációban, de merengő, melankolikus képekben. Már magáról a filmről beszélek, amikor azt mondom, hogy ennek a mély, életbe vágó kérdéseket feldolgozó, hatalmas lelki tusának megjelenítéséhez olyan színésznő kell, aki ezt képes a vásznon, képernyőn át közvetíteni is a nézővel. Julia Jentsch ma az egyik legnagyobb német filmszínésznők közé tartozik, és olyan teljesítményt nyújt, hogy teljesen mindegy, hogy a forgatás alatt valóban várandós volt-e, vagy csak a maszkolták rá a nagy pocakot: szemeiben, visszafogott gesztusaiban és a mélyen átélt gyötrődést érzékletesen alakítja. Ahogyan végigmegy a születendő Down-szindrómás, súlyosan szívbeteg magzat majdani sorsa felett döntő folyamat stációin, mi nézők is állásfoglalásra kényszerülünk. Szülje meg a gyermeket, vagy ne szülje meg? Ha megszüli, hogyan fogja felnevelni, lesz, aki mellette áll? Képes lesz majd megvédeni a támadásoktól? Mi lesz a karrierjével, ha azt feláldozza a gyermeke érdekében? Miből fognak akkor élni? Kitart-e a férje mellette közben? Egyáltalán, van-e joga az anyának rendelkeznie teste felett? Van-e joga ítélkeznie bárkinek felette, döntsön is bárhogyan? Van-e joga beavatkoznia bárkinek, bárminek mások életébe? Az anya a filmben felelős, átgondolt döntést hoz, amit -a filmben is kimondják- soha, senki nem kritizálhat, őt ezért senki el nem ítélheti, még az sem, aki esetleg pontosan hasonló helyzetben másként döntött. A film megtekintése azonban ezzel együtt is tanulságos és javallott, a témában érintetteknek is, de minden gyermekvállalás előtt, vagy után álló szülőnek is. 8/10

Könnyen lehet, hogy Michael Edwards élete még annál is regényesebb, kalandosabb, abszurdabb és szívhez szólóbb volt, mint amit végül, némi szokásos huzavona után, Dexter Fletcher rendezett meg életrajzi filmként. Az Eddie, a sas persze, pont olyan abszurd, de egyben szívhez szóló, bombasztikus és katartikus, mint minden nagy sportdráma a filmtörténetben, és pont olyan egyszerű, de rettentően hatásos drámai, dramaturgiai módszerekkel operál, mint amik rajongójává teszik emberek tömegeit egy-egy nagy formátumú sportoló, sportesemény, egy rekord felállítása vagy egy verseny megnyerése iránt. És pont ezért hat ugyanúgy.

Eddie természetesen nem volt nagy sportoló, az ő sztorijának ereje éppen abban van, amit például Sylvester Stallone fogalmazott meg olyan pompásan a Rocky első részében, vagy amit a jamaicai bobcsapat (sikeres film róluk a Jég veled!) képviselt az 1988-as Calgary Téli Olimpián. Hogy van egy ember, aki nem született burokban, aki nem különösebben tehetséges, kifejezetten hátrányos helyzetben él, mégis munkál benne valami, minden gátló körülmény, áskálódás, gúny és hitetlen kétkedés ellenére, ami olyan ellenállhatatlan erővel hajtja őt előre, hogy -bár kőkemény küzdelem árán- mégis különbbé teszi őt mindenkinél: leküzdi az akadályt, ami előtte tornyosul. Hétköznapi, magunkfajta hősök ők, akik mégis megcsinálták. Nem lettek feltétlenül bajnokok, csupán olyan helyekre jutottak el, olyan szinteket ugrottak, futottak, bicikliztek meg, ami az átlag számára elérhetetlen. Néha még bajnokok is lettek…

Eddie nem lett bajnok, bár sokak által kinevetett teljesítményével egy hatvan éves brit rekordot javított meg síugrásban, ő csak elérte álmát és részt vett az olimpián. Éppen azon, amelyen a már említett jamaicai bobcsapat is elindult. Eddie is olyan hendikepes versenyző, mint a meleg, karibi ország bohó hősei, akiknek egy nap megunták, hogy sohasem fáznak, bár még addigi életükben sohasem láttak jeget: az ifjú, angol vakolómunkás, sokdioptriás szemüvegével, szolid pocakjával az olimpián akart részt venni. Ez volt minden vágya, már kisgyerek kora óta. Buktatták, kinevették, eltiltották, de ő addig fészkelődött, addig esett-kelt, mígnem beteljesült az álma. Valós sztori, még a magyar tévé olimpiai közvetítésébe is belefért a fazon, jól emlékszem rá, láttam.

A róla szóló film is pont olyan léleksimogató, lelkesítő, pozitív életérzés-bomba, mint az, amikor utolsó helyen Eddie talajt fogott az olimpia 90 m-es síugró nagysánc-versenyén. Ahogyan táncolt az őt őrjöngve ünneplő közönség előtt, hiszen teljesítmény pont azt támasztja alá, amit mostanában mindenki elfelejt (vagy lesajnál): a részvétel sokkal fontosabb a győzelemnél. Eddie és az ő -értelemszerűen a filmes dramaturgia követelményeinek megfelelően szerkesztett- története arról szól, amiről az olimpiának valójában szólnia kellene az újraalapító Coubertin báró szellemének megfelelően. Mesél az amatőr sport, az egyenlő esélyek küzdelmének szépségéről, de ujjal mutat rá az olimpia fennkölt eszméjét prostituáló politikai és pénzügyi hatalmakról, az ezekhez kapcsolódó médiabizniszről, az elvakult teljesítmény-, és tekintélyelvűségről. Fletcher nem fél idealizálni Eddie tettét, miközben olyannak mutatja őt, családját és életkörülményeit, mint amilyenek valójában is voltak. Ráadásul van öniróniája is, mármint az általa éppen képviselt filmes műfaj közhelyei iránt (lásd a Megcsinálta!-jelenet frenetikus ordítós montázsa). Rendkívül szórakoztató, egyben gyógyító élmény a film megtekintése, főleg ezekben a rohadt, szürke, dühös napokban. 9/10

Gianfranco Rosi senkivel össze nem téveszthető stílust fejlesztett ki az éppenséggel stílusérzékenynek nem igazán mondható dokumentumfilm műfaján belül. Legjobban talán úgy jellemezhetném Rosi módszerét, mintha valamiféle “hangulatszkennerként” pásztázná végig az adott jelenséget, annak helyszínét és a benne résztvevő személyeket, vagy akár egy nagyobb tömeget, és ebből aztán néhány markánsabb vonulatot kiragadva, alig érzékelhető dramaturgiával valamiféle egymásba folyó, lírai élményanyagot formál. Tehát szó sincs nála arról az egzakt, naturalista híradó-szerű dokumentummegragadásról, amit általában “a” dokumentumfilmnek tartunk. Belenyúl a témába, saját szájíze, pillanatnyi ihlete szerint szerkeszt, érezhetően, érzékelhetően valamiféle művészi attitűddel alkotja meg filmjét – melynek azonban mindig, minden kockája a valóság tényanyagából vétetett. Hazugság ez, vagy manipuláció? Technikailag mindenképpen manipuláció, valójában azonban mégsem.

A dokumentumfilmezés egyik legfőbb problematikájával magyaráznám a manipuláció vádját: a filmen mindig csak az látszik, amit a kamera képe mutat. Az, hogy ebbe a kamera objektívje által alkotott keretbe mi kerül bele, az az operatőr saját választásán, kompozíciós készségén múlik, illetve a véletlenen, hogy egyáltalán észre veszi-e, meglátja-e a történést. Így tulajdonképpen minden film, minden kamerával rögzített kép a valóság egyfajta manipulációja, hiszen abban sohasem láthatjuk a valóságot a maga teljességében. Az adott történést, dolgot, eseményt is csak egy irányból látjuk, még akkor is, ha technikailag körbe tudjuk járni, így az, amit éppen rögzítünk, annak csak egy oldala, míg aki velünk szemben, ugyanebben az időben, ugyanolyan kamerával, stb., ugyanazt a történést rögzíti, annak egy másik oldalát látja, tehát számára nem lehet igaz az, amit én látok. Feloldhatatlan paradoxon ez. Oda kell menni, és megnézni mi van ott – ennyit tehetünk az igazság legteljesebb megragadásának érdekében, tudva azt, hogy a teljes, abszolút igazságot soha a büdös életben nem fogjuk tudni megmutatni. Aki mást mond: hazudik. Viszont, ha más is odamegy és más is megnézi mi van ott, legfeljebb csak alaposabb képet kapunk az adott jelenségről, történésről, bármiről.

Rosi ugyanúgy mesélt Rómáról, mint ahogy most mesél Lampedusa szigetéről a Berlini Filmfesztiválon Arany Medvét nyert Tűz a tengeren című kvázi dokumentumfilmjében. Odament, körbejárta, filmezgetett és utána egymás mellé tette azt, amit lőtt. Mint ismeretes, a sziget az utóbbi években az Afrikából életveszélyes lélekvesztőkön menekülő emberek tragédiáinak kapcsán vált hírhedtté, ez az a sziget, amely közigazgatásilag még Olaszországhoz, de geográfiai értelemben már talán inkább Afrikához tartozik. Félúton van Afrika és Szicília között és ez már Európa. Rosi nem politizál, nem érdekli, miért jönnek tömegével ezek az emberek, a szó szerint is az életüket kockáztatva, ennek kiderítése és a menekültkrízis kiváltó okainak, illetve a felelősök megtalálása amúgy is a politika és a nemzetközi bűnüldözés feladata (lenne), őt az emberek érdeklik. Itt vannak, megmutatja az állapotokat, hogyan, milyen körülmények között indul el ez a megdöbbentő mennyiségű, rengeteg nemzetű menekültsereg a remélt szép, új világ felé, látjuk, halljuk, ahogy sokan odavesznek és látunk sokat, akik megmenekülnek. Látjuk az olasz parti őrség katonáit, ahogyan szenvtelenül, de áldozatos munkával mentik, akiket menteni tudnak, akikhez oda tudnak érni időben, mielőtt még elsüllyedne alattuk a lyukas bárka, amin útnak indították őket még számunkra is mérhetetlen pénzért az embercsempészek. Látjuk a lampedusai körorvost, aki gondolkozás nélkül segíti a partra jutottakat és boncolja a hullákat. és látjuk közben a sziget életét, a helyi rádióst, aki érzelmes olasz dalokkal szolgálja a közhangulatot, a helyi halász kisfiát, aki irtózik a tengertől, viszont lő mindenre csúzijával, ami mozog; látjuk a mammát, aki egész életét a tűzhely mellett töltötte, és meleg vacsorával várta apját, majd férjét, később a fiát…

Persze, lehetett volna egy száraz tényeket soroló, érveket és ellenérveket ütköztető, sokkoló és/vagy megdöbbentő, száraz szociográfiát is készíteni a lampedusai krízisről, lehetett volna politikai kiáltványt, pro és kontra menekültügy – Rosi ehelyett odament, és lefilmezte, amit látott. Ezzel tette a legtöbbet, mert így mi nézők is ott lehettünk vele. 8/10

Nemrégiben a fél internet valamelyik vidéki rendőrkapitányság által gyártott (nagyon finoman szólva) suta és didaktikus oktatóvideóin röhögött, így már csak ezért is érdemes megnézni például ezt a Lekapcsolódás című mozit (a napokban az HBO-n elérhető a film), mely nagyjából az említett videók PC-vész című részében tárgyalt dolgokat mutatja meg, némileg hatásosabban. Nem ér mondani, hogy ez profi, az meg nem, mert relatíve ugyanannyiból hozták ki mind a kettőt, tehát lehetne akár profi is ennyi pénzből a miénk. Szóval, ez a film profi, maradjunk annyiban.

Henry Alex Rubin bemutatkozó játékfilmjének (a Gyilkos labda – A kerekesszék harcosai című dokumentumfilmjéről itt) persze csak egyik szelete az, amely az internetes kommunikációban való, társadalmi méretű kitárulkozásnak veszélyeivel foglalkozik, amellett, hogy a három szál összefonódásából keletkező cselekmény konfliktusai is az internethez kötődnek; a film legfőképpen emberi, családi, baráti és iskolai kapcsolataink lassan menthetetlen csődjéről szól, melynek nem feltétlenül előidézője, de sokszor eszköze az internet. A film címe tehát nem az offline üzemmód, illetve üzemzavar okozta heveny elmebajra utal, hanem a köztünk lévő kapcsolat hiányára.

Két unatkozó és kellően rosszindulatú srác magukat lánynak kiadva az öngyilkosságba kergetik művészlelkű, magába forduló és különböző komplexusokkal küzdő iskolatársukat. Egy pálya szélén őrlődő riporternő az online szexben látja megtalálni szakmai sikereit, azonban net-szexpartnere még nincs 18 éves. Egy házaspár nőtagja gyermekük elvesztése után érzéketlen, csak a munkájával törődő férje helyett egy chatszobában osztja meg bánatát, és közvetve bankszámlájuk hozzáférési adatait. E három történetből Andrew Stern forgatókönyvíró ügyes tablót készít a fent jelzett tárgyban, mely egészséges mértékben vegyíti a thriller zsánerének elemeit a dráma mélyebb lélektanával és szociológiájával. Megkerülhetetlen (?) azonban az ilyen internet-tematikájú filmekben az internetes kommunikáció megmutatása, ami nem éppen filmes esemény (ül a szereplő a képernyő előtt és gépel), mégha a bevitt szöveget, mintegy narratíve, inzertben vagy stílszerűen felugró ablakban meg is jelenítik. E filmben is bőven vannak ilyen jelenetek, melyek bár a cselekmény előremozdításához nélkülözhetetlenek, információtartalmuk kihagyhatatlan, a történet sodrát rendre megakasztják, kitérítik. De legalább nem verik a szereplők az asztalt az ismert filmes közhely szerint, hogy: Gyerünk már! Gyerünk, gyerünk, gyerünk!

Nyilván az alkotók már tudják, hogy a számítógép nem ló, amit fizikailag kell ösztökélni… Rubin és Stern azonban, minden efféle kisiklás ellenére, a végére szépen egybecsűri a három szálat, és a drámai csúcspont is ül rendesen. Legfeljebb az utána következő tanulság az, ami lehetne keményebb, esetleg sokkolóbb. Viszont a dolgát így is megteszi, hiszen érzékletesen bemutatja azt, amin az elején említett példa kapcsán csak kiröhögni tudunk… Ehhez azonban a tisztes szakmai munka mellett érvényes, hiteles problémafelvetés, konfliktusok, karakterek, azoknak motivációi és egyebek kellenek, melyek itt teljesen rendben megtalálhatóak. A casting viszonylag sztármentes, független-ízű, bár azért akadnak ismertebb arcok (Jason Bateman, vagy Michael Nykvist például), és ez jó, hiszen nem tereli el senki a nézőt a film figyelemreméltó témájáról. Asanisimasa: 8/10

Én hajlamos vagyok azt mondani, hogy a zombifilm műfaja kész van. Ennyi, amennyi és többet már nem nagyon lehet hozzátenni. Szerencsére/szerencsétlenségemre a Kiéhezettek alkotói (Mike Carey író és Colm McCarthy rendező) ezt nem így gondolták és meglépték a megléphetetlent: zombi-történetük főszereplőjévé megtették azt, amit eleddig logikailag lehetetlennek tűnt, egy zombit. Gondolom, nyilvánvaló az ötlet képtelensége, de ha nem, akkor megvilágítom. A zombi, legalábbis eddigi fogalmaink szerint, egy élőhalott, tehát sem gondolatai, sem személyisége nincs, csupán a legelemibb ösztönök, abból is az evés ösztöne hajtja. Mivel a zombi egy agyatlan evőgép, nem lehet főszereplő, akinek sorsa, tettei, cselekedetei, vagy gondolatai, társas viszonyai a cselekmény lényegi részét kell, hogy képezzék, hiszen a zombi csak zabál és agyatlanul kóvályog. Illetve, az utóbbi idők trendjei szerint már rohan, fut és szalad is.

Ez a mostani zombi természetesen messze nem agyatlan. Egy bájos mutáns, akiben már ott vannak azok a gombák, melyek itt a zombisodást előidézik, csak éppen rá nem hatnak, mármint az ő agyát nem bontják le. Egy élénk érdeklődésű, cserfes kislány – aki élő hússal képes csak táplálkozni. Ennek érdekében a Földön még megmaradt emberek valamiféle kenőccsel kenegetik magukat, hogy ne legyen élő hús-szaguk. Megane, a kislány nincs egyedül, hozzá hasonló gyerekeket tartanak fogva egy föld alatti bunkerben, iskolába járatják őket és kísérleteznek rajtuk, egészen addig, míg a bázist megtámadják az odakinti, igazi zombik és a bentieknek menekülniük kell. A támadást mindössze néhány katona, a tanítónéni, valamint a nagyon okos professzornéni éli túl, ez utóbbi kísérletezik a mutáns zombigyerekekkel, valamint velük menekül Megane is. Hogy hová, az kérdéses, mert odakint lehangoló a helyzet. A kulcs -a zombisodás elleni oltóanyag- Megane gerincvelőjében van, az emberek viszont sziklaként porlanak, mint székelyek abban a Csaba királyfis dalban. A remény hal meg utoljára.

A zombi-történetekkel nekem az a legnagyobb bajom, hogy nem is kell olyan nagyon elvonatkoztatni a mindennapok valóságától, hogy igazi, valódi zombik között találjam magam. Kicsit hunyorítva azt látom, hogy agyhalottak küzdik át magukat egymáson a szupermarket óriási árengedményei alkalmával, agyhalottak masíroznak keresztül a városon, ad hoc politikai jelszavakat hordozva, agyhalottak száguldoznak autóikon és motorjaikon és hörögve küldik el az anyjukba a még békésen sétálni, napsütést élvezni akaró embereket. Az iskolákban pont úgy képzik a zombikat, mint ahogy e film disztópiájában is látszik, bár az az igazság, hogy ifjú tanár koromban én sem éreztem magam másként a körülöttem tomboló ifjúság közepén, mint egy ember a zombik között… Nem is tanítok gyerekeket. Szóval, nekem ezek a zombis cuccok mesék, vicces borzongások, ha jobban sikerülnek, akkor realista társadalomkritikák vagy komolyan veendő, filozofikus disztópiák.

A Kiéhezettek majdnem az utóbbi. A magyar cím elmegy, bár az eredeti (mondjuk: A lány, minden ajándékával) jobban fedi a lényeget. Az alkotók az invokációban klasszikus utaláshalmazzal jelzik, hogy nem szándékaik nem feltétlenül merülnek ki az agyatlan zombik agyatlan lemészárlása feletti meglehetősen primitív örömben, az Odüsszeiával például mintegy megidézik a hőseink előtt álló bolyongást, de az istenek haragjának kivívása miatti szörnyű, pusztító bosszú esélyét is. Pandora szelencéjének mítosza örök szimbóluma az ingoványos, beláthatatlan veszélyekkel teli, ismeretlen területekre tévedő tudomány felelőtlenségének, míg Schrödinger macskájának logikai példázata pedig szinte a legfőbb cselekményszervező erőként jelenik meg és szinte filozofikus szintre emeli Megane és a gombák történetét. A felsejlő reménytelen, borús jövőkép a nagyszerű brit Fekete tükör jobb (pontosabban, súlyosabb) epizódjait idézi, az e témában természetesen ma már megkerülhetetlen The Walking Dead mellett. De érdekes motívumként tűnnek fel a jellegzetesen angolszász iskola-történetek fordulatai is, ebben a környezetben kifejezetten vicces felhangokkal. Merőben új, eddig még nem sejtetett megállapításokra azonban már nem futja az alkotók lendületéből. A sztori végét kvázi elviccelik, pedig ha jobban belegondolunk, az számunkra egyáltalán nem vicces. A cselekmény alapjaiban is vannak logikai bakik, melyek közben néha kifejezetten döccenőkké nőnek (pl., hogy került a Glenn Close által alakított professzornéni a teherautóra?, Megane miért más, mint a többi hozzá hasonló? stb.). A karakterekről jobb nem is beszélni, az alkotók nem fordítottak annyi energiát sem cizellálásukra, mint amennyivel ezt a mondatot leírtam. Szóval, jó ötlet, de felemás kivitelezés. 6/10

Több szempontból is zavarba ejt ez a Toni Erdmann. Először is, mindig sanda szemmel nézek az olyan filmekre, melyekről hozsannákat zeng a világ filmkritikusainak azon része, akiknek van módjuk, szerencséjük bejutni nagy filmfesztiválokra, melyeken aztán rendszerint utálkozva majszolják a potyainformációkat, néha napján azonban a hátukon fekve szaladgálnak egy véletlenszerűen kiragadottnak tűnő alkotástól, ami azonban a legritkább esetben állja meg a helyét az igazi kritikus, a nagyközönség előtt. Komoly díjat persze nem nyert ez a német film Cannesban, ahol azonban a kritikusok a szó szerint elájultak a gyönyörtől (és adtak neki egy saját díjat, a FIPRESCI-ét). Szóval, én az ilyen esetekben már előre látom a bodor, lila fellegeket, és a vérző körömágyig való mélyen szántást, vagy jelen esetben árgus szemekkel várom azt a megható, könnyes, ám olykor frenetikusan vicces “boldogságbombát”, amit előre jeleztek – és sokszor már akkor is csalódom, ha netán az adott mozi mégsem olyan sznob. Nézem ezt a szerencsétlen Tonit, mögöttem ugyanaz a három ember a jól értesültek eminens, ám igen természetellenes módján fel-felvihog, fel-felhorkan, jóval ritkábban és jóval szolidabban én is, de egyáltalán nem érzem azt az emocionális kataklizmát, aminek bekövetkeztét előzőleg sejtetni engedtek.

Az igazat megvallva, a történet fő- és címszereplője, ez a Toni (Peter Simonischek) egy rendkívül idegesítő figura. Olyan bő hatvanasnak tűnő, kissé lomha mozgású, nyugdíjas zenetanár, aki lehetetlenül idióta poénokkal próbálja maga és környezete unalmát eloszlatni: szerepeket játszik, de legtöbbször csökkent értelmű debileket, fura, zilált parókákat ült és rendezetlen, gusztustalan műfogsorral ijesztget. Az ezzel kiváltott hatás a filmben látott esetekben egyszer sem oldotta azt a feszültséget, amit Toni legújabb alakítása eredményezett, sőt, inkább csak fokozta azt. Ezzel azonban még így, önmagában nem lenne akkora baj, hiszen az ilyen önjelölt mókamesterek egyszer mindig megunják sikertelenségüket, Toni azonban soha nem veszi észre magát. Ha mégis észreveszi, akkor viszont amit művel, az már színtiszta agresszió, kellemetlenkedés. Pedig jó szándékú a pali és nyilvánvalóan nem akar mást, mint figyelmet és egy cseppnyi szeretetet lányától (Sandra Hüller), akit karrierjén kívül az égadta világon semmi más nem érdekel. Kíméletlen, pusztítóan akarnok üzletasszony, középvezető projektmenedszer egy olajipari dolgokban érdekelt (stb.) nemzetközi cégnél. Toni, egyetlen megértő társát, az öreg kutyáját elvesztve, lánya után indul Bukarestbe, ahol a lány egy nagyon fontos tárgyalást folytat nagyon fontos üzletfelek részvételével.

Sajnos, Toni bukaresti csetlése-botlása is inkább zavarba ejtő. Pedig olykor tényleg produkál vicces jeleneteket (pl. amikor nem utazik el), de legtöbbször fájdalmasan erőltetett. Annyira képtelen (pl. részvétele a magas üzleti körök partiján, vagy a román partner tárgyalásán), hogy már kényelmetlen nézni, míg a legutolsó “szőrmók” poénja már annyira abszurd, szinte szürreális (az egész összetett, komplett jelenetsor, a meztelen partitól kezdve), hogy az viszont már éppen ezzel a túlhajtottsággal válik valóban hatásossá.

Érzelmileg már könnyebben csúszik a film. Egy magányos, idős apa reménytelennek tűnő küzdelme lányáért, aki egy számára teljesen ismeretlen, céltudatos, törtető életpályát választott, amiben viszont nincsen helye semmi “értelmetlen”, bohókás, haszontalan dolognak, tettnek és pillanatnak, egyáltalán, a szeretetnek és az élet élvezetének, ami viszont az öreg számára jelenti a mindent. Katartikus erejű, amikor az apa és a lánya együtt éneklik, pontosabban az apa zongorakíséretével a lány elénekli Whitney Houston The Greatest Love of All című számát, s ebben benne is van minden, amiről ez a film szól. Ahogy a lány énekli  dalt, ahogy az apa kíséri – de ahogyan ez a jelenet megtörténik, ahogyan eljutunk ide, az az út azért helyenként annyira rázós, mint az alacsonyabb osztályú román utak úgy általában.

A film hossza is igencsak zavarba ejtő. Úgy vélem, egész egyszerűen nincs ebben annyi tartalom, amennyi egy közel három (!) órás filmet hasznosan (!!) kitöltene. Maren Ade mintha szerelmes lenne minden általa írt és megrendezett jelenetbe, pedig egy órát simán ki lehetne húzni a Toni Erdmannból. Nyúlik a cucc, mint a túlfőzött spagetti, pedig al dente sokkal finomabb lenne. Persze, az, ha egy film zavarba ejtő, akár már önmagában is éppen elég ok a megtekintésre, hiszen egy semmitmondó, unalmas, kiszámított mozinál nincs érdektelenebb, feleslegesebb (!!) időtöltés. Toni Erdmann pediglen nem rossz és unalmasnak sem mondanám, csak annyira szabálytalan, hogy megakaszt és állásfoglalásra késztet. Engem inkább idegesített, mint szórakoztatott, de tagadhatatlanul olykor mégis megnevettetett és meg is könnyeztetett. 7/10