asanisimasa

Az olasz Taviani-fivérek talán utolsó tagjai annak a híres társaságnak, melynek tagjai tevékenységükkel alapjaiban határozták meg a világ filmművészetét. Nem tartoznak De Sica és Rossellini generációjába, még csak Felliniébe és Antonioniéba sem, egy (két) évtizeddel még náluk is fiatalabbak, ám még így, bőven nyolcvanan túl is csinálják veretes filmjeiket, melyek szinte kivétel nélkül azokra a klasszikusan stabil irodalmi alapzatra épültek, amit az olasz és a világirodalom legnagyobb alakjai raktak le. Ha ma hatvanon inneni filmes készít ilyen filmeket, mint amilyeneket az azon bőven túli Tavianiék mindig is, simán modorosnak bélyegezzük azokat, alkotójuk kapásból megkapja az öncélú, jobb esetben elefántcsonttoronyba zárkózó, befelé forduló címkét – ha van egyáltalán épeszű producer, aki pénzt áldoz egy ilyen alkotásra. (Legutóbbi filmjük Shakespeare Julius Caesarját mai környezetbe helyezve, egy börtönben, rabok által játszott színelőadásként mutatta be…)

Természetesen, nem nézhetetlen Tavianiék művészete, szó sincs arról, hogy formailag elavult, ócska, poros darabokat készítenének, csupán ma a legtöbb embernek/nézőnek már nincs igénye az ő klasszikus sodrású, lassan folyó történetmesélésükre. Boccaccio híres-hírhedt Dekameronjának néhány novellájából (köztük a tán leghíresebbel, a “Sólyom feláldozásával”) készült Csodálatos Boccaccio is ilyen míves, kifinomult esztétikájú alkotás. Képileg a trecento késő gótikus-kora reneszánsz festett faképeinek levegős, tiszta, világos atmoszféráját idézi a film. A szép arcú szereplők egyenes vonalú, sallangmentes pasztellszín ruháikban mintha a túlvilági Elysium mezőin kergetőznének gondtalanul…

Ez nagyjából így van Boccaccionál is, hiszen ott is a földi pokolból, a pestis sújtotta Firenzéből menekül el néhány fiatal a festői toszkán dombok közt megbújó vidéki kastélyba, a kvázi Paradicsomba, hogy ott egymást történetekkel szórakoztatva vészeljék át a halálos járvány lefutását. Így történik Tavianiék filmjében is, melyben viszont értelemszerűen nincs hely, idő, s mód a teljes Dekameron elbeszélésére. Engem viszont kissé zavar, hogy még csak sor sem kerül mindenkire… Akikre viszont igen, azok történetei pontosak, érzékletesen, szinte tanári módon közlik eredetileg is didaktikus élet- és igazságközpontú tanulságukat. A szerkesztés, illetve a kiválasztás szempontjait szintén nem értem. A zeneválasztást pedig kifejezetten rossznak tartom: kifejezetten meglep a kivételes műveltségű, idős alkotók ilyen stílustörő maszatolása, amit e film alatt hallhatunk.

A látványosan kora reneszánsz-kori történetek és az azokhoz illő képek alatt s között hol barokk operák túlburjánzó átkötő zenéi, hol, még anakronisztikusabban, XIX. századi romantikus dallamokat hallunk… Rendkívül zavaró, elidegenítő hatása van ennek, hiszen egy teljesen más világot, más életfelfogást közvetítenek, miközben egészen mást látunk. Boccaccio csodája éppen a pestis halálából kinövő tiszta életimádat, és az életet teremtő szerelem elementáris szeretete, nem pedig a XIX. század romantikus dekadenciája. Agyunkkal, szemünkkel persze látjuk és értjük, amit Tavianiék közölnek, de az a zsigeri, elsöprő erejű üzenet, az a már szinte pimasz, vulgáris életrevalóság, amit híres, szintén olasz kortársuk, Pier Paolo Pasolini mintegy 45 évvel ezelőtti Dekameronjából süt és magával ragad, az innen teljes mértékben hiányzik. Persze, azóta Tavianiék meg éppen 45 évvel lettek idősebbek… A Csodálatos Boccaccio egy túlságosan is letisztult, az eredeti művet szinte megcsúfolóan illedelmes, szemérmes film: szép film, de Boccaccio nem ilyen.  7/10

Minden idők leghamisabban éneklő énekese volt Florence Foster Jenkins, akinek tanulságos élete egyszerre két filmest is megihletett mostanában, köszönhetően talán a televíziókban igen divatos énekes tehetségkutató showműsorok bevezető, selejtező részeiben felbukkanó önjelölt, ám rendkívül tehetségtelen énekes “sztárok” óriási számának (érdemes meghallgatni Mozart Varázsfuvolájából a híres Éj királynője-ária egy részletét Jenkins előadásában), valamint fülsértő produkciójuk által keltett széleskörű elképedésnek. Meryl Streep konkrétan Jenkinst jeleníti meg Stephen Frears 2016-os filmjében – ezt nem láttam még. A francia Xavier Giannoli viszont az utánozhatatlan karaktert átköltöztette Európába, Franciaországba és elnevezte Marguerite Dumontnak.

Marguerite (Catherine Frot) egy kedves, jólelkű, igen gazdag hölgy volt, aki férje révén a grófi címet is birtokolta. Motorja volt a környék társasági életének, jótékonysági estélyei messzeföldön híresek voltak, annak ellenére, hogy ezen események csúcspontját mindig az jelentette, amikor Marguerite mély átéléssel, ám rendkívül hamisan elénekelte az operairodalom egy-egy híres áriáját. Marguerite ugyanis meg volt arról győződve, hogy kitűnően énekel, aminek ellenkezőjével, a macskanyávogáshoz hasonló valósággal e hallgatóság soha nem szembesítette, tekintettel a hölgy társasági, társadalmi státuszára, jó emberi tulajdonságaira, szeretetre méltóságára, valamint az estély megfellebbezhetetlen karitatív voltára. Marguerite a hazugság jótékony ködében élte gondtalan életét, az asszony bántó tehetségtelenségét természetesen mindenki hallotta, aki nem volt tök süket, ám Madebos, a fekete komornyik (Denis M’Punga) ha kellett, füldugókat osztott, ha kellett “rajongók virágcsokraival” borította be a kastély auláját – közben mindent dokumentált fényképezőapparátjával.

Közben azért igazi rajongói is akadtak Marguerite-nek. Lucien (Sylvain Dieuaide), egy fiatal újságíró, bár elsőre csak a botrány illatát érezte meg, hamarosan megérintette a nő ártatlansága is, s mellesleg az ő estélyén láttam meg majdani szerelmét is. Barátja, Kyrill (Aubert Fenoy) magát orosz anarchistának kiadva, saját művészi projektjeihez használja Marguerite őszintén kitárulkozó, naiv dilettantizmusát – ő a groteszk múzsát látja a hallgathatatlan produkcióban. A férj, a grhóf úhr (André Marcon), viszont szeretőjéhez menekül az ő köreiben vállalhatatlan(nak hitt) kapcsolatból… Marguerite nem áll meg a kastélybeli szalonkoncerteknél, és Kyrill performaszának botrányos “sikerét” kompenzálandó, egy igazi, nagy koncertben kezd el gondolkodni, amihez Lucien minden segítséget megad: profi énektanárt és stábot szervez Marguerite köré…

Xavier Giannoli izgalmas kontrasztot teremtett azzal, hogy a múlt század húszas éveinek Párizsába tette a hamis énekesnő történetét. Még bőven tartanak a századelő művészi avantgárdja által okozott hullámok, már betört az új, forradalmi, vad zene is, a jazz, az opera műfaja is a csúcson van, tombol az élet minden színtéren, ahogyan minden háború után az tapasztalható. Azonban még ebből a forrongó, zajló világból is kitűnik Marguerite meghökkentő, szinte túlvilági figurája, valamint fülsértő produkciója. Giannoli a történet cselekményszövetében lazán szövi a mellékkarakterek szálat, nem ismerjük meg például pontosan Madebos motivációit, aki leginkább valamiféle Gondviselőként kíséri végig Marguerite történeté, a férj távolságtartása is csak sejthető, a főszereplő által húzott ív viszont töretlen. 🙂 Marguerite sztorija valójában az igazság kettős természetét mutatja be: ha szembesítjük a nőt saját tehetségtelenségével, megmondjuk neki az igazat, hogy rettenetesen énekel, boldogtalanná tesszük, hiszen ő meg van győződve ennek ellenkezőjéről. Ha viszont meghagyjuk őt ártatlan, együgyű álomvilágában, súlyos halláskárosodást, egyben ízlésrombolást kockáztatunk környezetünk és magunk számára.

Giannoli egy percig sem hagy kétséget Marguerite igazsága felől, miközben a film ezt bizonyító pillanatai -bennem legalábbis- vinnyogó, kínzó röhögést eredményeznek. Mindazonáltal, a film gyönyörűen szól, még az operairodalom legszebb áriáinak megcsúfolása által is. De mégsem zenés film a Marguerite, hanem valamiféle gunyorosan filozofikus karcolat a hitről, az igazságról, a művészetről és ezzel összefüggésben a művészet értékeléséről és elfogadásáról is, és egyben egy igen szomorú sorstörténet is. Szépen fényképezett, igényes kivitelő film, igen karakteres szereplőkkel, szórakoztató formában, de mégsem tartalmatlanul elmesélve. Asanisimasa: 8/10

Elég bátor cselekedet manapság izraeli filmet moziba hozni. Részben, mert Izrael állam kül- és belpolitikája sokak szemében az agresszív, nacionalista és kirekesztő hatalomgyakorlás mintapéldája, részben mert ma egy olyan világot élünk, amikor a “zsidó” bizonyos körökben újra szitokszóként használatos. Felesleges is lenne itt magyarázni tovább, hogy messze nem minden izraeli, és messze nem minden zsidó támogatja nevezett hazájának politikáját (miként én is kikérem magamnak, ha mint magyart, egyből a rezsim támogatójának is tartanak); hogy attól, hogy valaki zsidónak (magyarnak, szuahélinek vagy akár marslakónak) született, hogy ha valami a zsidó indentitáshoz kötődik, az még attól önmagában még nem lett se rossz, se jó… Nem “divat” ma a zsidóság témája, ellenben divat okkal, de leginkább ok nélkül zsidózni. Tetézve a córeszt, a történet nélküli, lírai hangú, vagy éppen a szórakoztatást háttérbe szorító, intellektuális, elgondolkodtató művészfilmekre is hajlamosak ferde szemmel nézni a mozik maradék látogatói. Az izraeli Elad Keidan Haifai kikötő című filmje e fentiek alapján sokszorosan hendikepes, hiszen izraeli film, zsidó alkotóktól, héber nyelven, témájában fókuszáltan arról szól, hogy mit jelent ma zsidónak lenni, ám nincs igazán története, csak váza; hangvétele lírai, kissé melankolikus, viszont mégis asszociatív, helyenként pedig még meglepően szórakoztató is.

Hangok, képek, hangulatok, valamint egymásba olvadó és egymásból kiszakadó, filozofikus gondolatmenetek áramlása a film. Két férfit követünk Haifa domboldalra felkúszó városában. Uri (Itay Tiran), az írói, filozófusi ambíciókat dédelgető ifjú, miután megtudta, ha szerelme elhagyta, ráadásul katonai behívóját is megkapta, úgy dönt, hogy elhagyja az országot egy teherhajón, ezért elindul a dombról lefelé, a kikötőbe. Ugyanekkor Moshe (Uri Klauzner), a kikötő melletti alsóvárosból indul el felfelé a dombra, hogy megtalálja felesége elveszett fülbevalóját. Természetesen találkoznak valahol félúton, természetesen van is köztük interakció – azonban a filmnek csak egy pillanata ez. Nem róluk szól Elad Keidan filmje, az ő történetük, kvázi sorsuk csupán apropó, hogy általuk beszélhessen valódi témájáról, a mai zsidóságról. Uri lefele bandukol, miközben Moshe felfelé, háttérben, körülöttük Haifa, a haifai emberek hangjai, neszei, elkapott nüanszai és életképei (melyek közül nem egy természetes közegéből önkényesen, ad hoc jelleggel kiragadva, igen mókásan, szinte abszurdba hajlón mutat), közben monologizálnak, vagy éppen szóba elegyednek utuk során szembejövő emberekkel, vagy éppen beülnek egy kávézóba, újságos pavilonba, vagy akár egy halotti torra, és csak hallgatnak, mi viszont a háttérben ülők közti eszmecserét hallgatjuk közben, akár az avokádó helyes fűszerezéséről, akár a gondolat és a valóság egymásra való viszonyáról. És közben szól a zene, Jascha Heifetz “középszerű” hegedűdarabja, egy hetvenes évekbeli diszkósláger, vagy éppen egy reklám buta dala, amit együtt énekelnek a szolgálatra induló katonák. 8/10

Nyilván lesznek ilyen kérdések, hogy: – Apaaa! Ha még azt sem tudja, hogy a rádióba elem kell, akkor honnan tudja, hogyan kell egy puskát elsütni/a motorosszánnal tartalék-üzemanyagot vinni/stb.? – Nem tudják, kisfiam, de ez csak egy film! Ez lehet az adekvát válasz: egy film, tehát nem a valóság, amit látunk, egy mese. Így kell nézni ezt a norvég családi kalandfilmet, a Sarkköri mentőexpedíciót, merthogy kérdések lesznek, hiszen gyerekkel megyünk, még akkor is, ha (végre!) olvasni kell.

Anyut nem biztos, hogy érdekli majd ez a történet, de legalább addig meg tudja főzni az ebédet, a gyerekeket tehát majd apa viszi moziba. Grethe Boe Wall filmjében aztán lesz cukiság minden mennyiségben, cuki jegesmaci (kevésbé cuki anyukájával), cuki kutyus, cuki gyerekek, és hogy ne kapjunk gyomorontást a sok cukiságtól, némi, ráadásul nem is kevés izgalom, egy jeges túlélő-robinzonád történetén keresztül. A főszereplő három testvér (a tizenéves, de kissé bátortalan Julia, valamint a nála néhány évvel fiatalabb, ám égetnivaló Sindre és a tudálékos Ida) édesanyjuk új munkahelye okán új városba költözik, ám nem tetszik nekik az új lakóhely. Sindre már az első nap balhéba keveredik az új iskolában, ahonnan a három testvér együtt szökik el a felelősségre-vonás elől. A szökés közben váratlanul a tengeri mentők helyi telephelyén találják magukat, ahol a mentőhelikopter éppen felszálláshoz készülődik: karbantartásra indul, éppen abba a városba, ahonnan a három testvér elköltözött és ahol apjuk a mai napig dolgozik. Hirtelen ötlettől vezérelve elbújnak a helikopteren… A gép azonban riasztást kap, hogy a messze sarkkörön túli Spitzbergákon egy magányos vadászt baleset ért. Ahogy a gép leszáll a kietlen, jeges szigeten, a gyerekek azt hiszik, hazaértek és lelopóznak a helikopterről – és miután senki nem tud róluk, hamarosan egyedül maradnak a szigeten.

A dolgok (családi kalandfilm) természetéből adódóan, természetesen happy lesz az ending, addig azonban a három csintalan gyereknek fel kell nőnie a feladathoz, ami nem más, mint az életben maradás a tomboló mínusz 20-30 fokban, egy elhagyott vadászkunyhóban, ahol a gazdája mindössze néhány konzervet hagyott. Bár a logikát, vagy inkább az ésszerűséget s következetességet nem mindig vethetjük a filmet író és rendező Boe Wall szemére, azért becsületére legyen mondva, tulajdonképpen a film végéig elég reménytelennek tűnik a gyermekek sorsa. Ergo, mi nézők, izgulhatunk. Közben azért történnek szívet melengető dolgok is, hiszen Sindre és Ida suta kezecskéi amennyi bajt, annyi örömet is okoznak, a gyávácska Juliából pedig a kaland végére felnőtt, erős és határozott kisasszony válik. A gyerekszínészek, akik alakítják őket, néha annyira spontán módon, annyira civilként vannak jelen a filmben, hogy a cselekmény, minden zökkenője és következetlenségei ellenére éppen általuk válik hitelessé. A táj pedig csodás. Hét-nyolc évesen szerintem imádtam volna ezt a filmet, de így, kicsit korosabban sem untam. 7/10

Na, ez jó kis csajos film! Van benne szerelem, természetesen, fiatalok és kevésbé fiatalok között, van benne cukiság, némi humor, némi báj. Tehát, nem fog fájni A szerelem gyerekkel jön című francia és romantikus és komédia senkinek, nem fekszi meg a gyomrot, nem terheli az agyunkat sem feleslegesen – de nem mondanám ostobának sem. Értelmes, szolid, egyszerű film, mely a szerelemről, a gyermekvállalásról és a házasságról beszél.

A történet apropója teljesen hétköznapi, mint ahogyan a szereplők is. A jól menő építészként dolgozó sármos szőrmókforma, de már középkorú Ange-re (Patrick Bruel) egy nap egy tűzről pattant menyecske töri rá az általa vezetett építésziroda ajtaját. Gabrielle (Isabelle Carré) azzal támadja le az amúgy számára tök ismeretlen férfit, hogy a fia (Thomas Solivéres) ejtette teherbe az ő 17 éves lányát (Alice de Lencquesaing), és azt kívánja, hogy Ange beszéljen a fejével, hogy a fiú tegyen eleget apai kötelmeinek. Ange azonban nem tud arról, hogy fia lenne, agglegény lévén egy dolog élteti: a szabadság. Később persze, kiderül, hogy 20 évvel ezelőtt volt valami egy éjszakás affér, ám ennek eredményével sohasem találkozott. Gabrielle azonban addig kardoskodik, míg Ange kényszeredetten megkeresi állítólagos fiát, aki ráadásul hasonló elutasítással fogadja őt, de a születendő gyermekének anyjával való kapcsolatot is. A gyerek azonban megszületik, ám az apák és az anyák továbbra sem találják a közös hangot. A harcias Gabrielle azonban addig ügyködik, míg a végén minden jól alakul – ahogyan az kell.

Nagy titok nincs Anne Giafferi filmjében (amit Murielle Magellan színdarabja alapján írt). Ahogyan Ange-ra rátöri az ajtót Gabrielle (miközben a film eredeti, francia címe Ange és Gabrielle), s ahogy ismeretlenül egymásnak feszülnek, nyilván tudja már mindenki, hogy a végén puszi lesz ott, ahol az elején pofon csattan, és ahhoz sem kell váteszi képzelőerő, hogy előre sejtsük a gyerekek boldogulását: a film mégis kifejezetten kellemes, kényelmes időtöltés. Ennek oka a történet elég jól megrajzolt karakterei, illetve a köztük zajló dialógus szellemessége lehet, a kisdedek látványának természetes szívlágyító hatása mellett. Természetesen, nincs kihagyva a buta férfikezekre bízott gőgicsélő csecsemő poénja sem, de míg Hollywoodban erre az egy poénforrásra sorozatot építenek, itt csupán egy – igaz egyszerre édes és vicces- jelenetre elég, mely ráadásul a film végkifejletének kulcsát is rejti. A nagyjából két-három évet átölelő történet különösebb zökkenők nélkül halad végig a neki kijelölt pályán, úgyhogy… Mondom, nem fog fájni, igaz nagyon felkavarni sem. Igazából inkább tévébe való film ez. Asanisimasa: 7/10

Nem mondom, hogy bizonyos pénzügyi ismeretek hiányában teljes egészében értettem azt a kavarást, amit e történetben véghez vittek a benne szereplő valós személyek, de az biztos, hogy általa jóval többet értek sok mindenből, ami most van. A nagy dobás a 2007-es nagy gazdasági világválságról beszél, illetve arról a közhelyről, hogy pénzt legtöbbet csakis pénzből lehet keresni. Számtalan film foglalkozott már a tőzsdék és a bankszektor machinációinak leleplezésével, a Tőzsdecápától a Wall Street farkasáig oda és vissza, és nem véletlenek a vadállati allúziók: a pénzvilág kavarógépei valóban vadállatok, akik egy százalékpontnyi anyagi sikerért simán tönkre teszik több ezer, tízezer, vagy akár milliónyi ember életét is, minden különösebb gondolkodás, lelkifurdalás és bármiféle szívfájdalom nélkül. Adam McKay Oscar-díjas forgatókönyvből készült (és még négy másikra jelölt) története annyiban erősebb az összes többinél, hogy még a hozzám hasonló, avatatlan porbafingóknak is érthetően magyarázza el, mi történt (mi történik!) a valóságban. Merthogy arról van szó.

Az “oktatást” McKay annyira komolyan veszi, hogy a kulcsjelenekben a szereplők kifordulva a jelenetből, egyenesen a kamerába, tehát a nézők arcába mondják el keresetlen szavakkal, hogy most akkor mi van tulajdonképpen, nagyjából úgy, ahogy Frank Underwood is szokta kommentálni a politikai szarkavarását a remek Kártyavárban (Bertolt Brecht után szabadon). Persze, az ismeretek olyan sebesen ömlenek ránk, hogy baromira kell figyelni így is, de én azért legalább annyit már megértettem, micsoda is pontosan az a sokat emlegetett “shortolás” tulajdonképpen. Ebben a -még egyszer mondom, a valóságban is megtörtént- sztoriban, egymástól majdnem függetlenül, néhány pénzügyi elemző (stratéga, mittudoménmi) rájött, hogy az amerikai gazdaság fundamentumát képező jelzálogpiac nagy része értéktelen, vacak, gyenge minőségű államkötvényekből áll. Egyesek közül ezt -nagy levegőt véve- megshortolták, tehát nagy összegekben játszottak arra, hogy ezek az állami papírokkal teletömött kötvénycsomagok megbuknak, kipukkadnak, míg mások, szintén szembemenve a közelgő katasztrófát tudomásul venni nem akaró pénzügyi-politikai fősodorral, megpróbálták felhívni a figyelmet a veszélyre – mely gyakorlatilag a kapitalista gazdasági modell létét fenyegeti. A konkrét világvégéről szól tehát a buli, ami végül be is következett 2007-2008-ban: Amerikában milliók vesztették el állásaikat, lakásaikat, pénzügyi megtakarításaikat, a pontos számok a film végén olvashatók.

Maga a film rendkívül izgalmas, ha felvesszük nyaktörő tempóját, ami ezúttal a kimondott szavak sebességében és az általuk hordozott jelentéstömeg megértében, gyors felfogásában jelentkezik: ha elbambulunk, úgy járunk, mint az a szerencsétlen jónéhány millió, akik… (lásd fentebb). A párbeszédek pattognak, mint a 8 bárra fújt biciklikerék a kockaköveken, helyenként mocskosak (talán mert a jelzett szituációban felfokozott idegállapotot okoz, talán mert szinte “felvételi követelmény” a brókereknél a pszicho- és szociopátia?), de tulajdonképpen szellemesek is egyben. Bár egyetlen fizikai aktus sem történik a filmben, csupán inges-nyakkendős pacákok jártatják a szájukat, mégis mintha egy akciófilmet látnánk. Vér nem folyik, csak a cash, egyik számláról a másikra.

Persze, ez egy film, melyben a szövegeket, az egész zűrzavaros történetet úgy kell elmondani, hogy az jól legyen elmondva, az öltöny-nyakkendő egyenruhába bújt egyen-arcokból is megkülönböztethető jellemű, karakterű, valódi figurákat kell faragni. Brad Pitt, Steve Carrell, Ryan Gosling és Christian Bale ezért kell a projektbe, mert gipszjakabokkal nem működne. Így viszont működik… Nagyon is. Asanisimasa: 9/10

Én azt megértem valahol, hogy méregdrága céges laptopokon, nyugiban, működő, demokratikus világban unalmas a sokadik történetet végigszenvedni, mely egy messzi, illiberális diktatúrában játszódik, s amelyben újra egy nyugati fazon -tiszta tekintettel és egyenes gerinccel- leplezi le a gonoszt, de itt, Magyarországon egészen másként hat egy olyan jelenet, melyben a fegyveres karhatalom tarkóra tett kezű civileket terel be csőre húzott géppisztolyokkal egy üresen tátongó focistadionba, hogy ott aztán ad hoc jelleggel kivégezzen közülük néhányat. Errefelé eleve rosszul viseljük azt, ha az emberek elégedetlenségét erővel, fegyverekkel próbálják megszüntetni. Az a fránya történelem, ugyebár, az a fránya jelen. A nyugati -elsősorban amerikai- újságírók eléggé lesajnálják ezt a Colonia című német filmet, én viszont képtelen vagyok erre. Egyrészt, mert messze nem olyan gyenge, mint azt állítják, másrészt pedig azért, mert elég erősen érint érzelmileg is.

A film által elmesélt események a valóságban is megtörténtek a hetvenes években, Chilében, a demokratikusan megválasztott Salvador Allende elnököt megbuktató Pinochet tábornok uralma alatt. Nagyjából így, ahogy látjuk, bár ez egy játékfilm, így dramaturgiailag nyilván áthelyeződtek bizonyos súlypontok. Colonia Dignidad valóban létezett, valóban egy ex-náci működtetett e név alatt titkos lágert Chile egyik eldugott zugában, amely részben tényleg saját perverz fantáziáinak kielégítésére szolgált, részben pedig a valóságban is a chilei fasiszta rezsim titkosrendőrségének büntetőtábora volt, ahol számtalan chilei ellenzéki tűnt el nyomtalanul. Egy fiatal, idealista német srác (Daniel Brühl) csatlakozik a chilei kommunista forradalmárokhoz (Venceremos!), plakátokat tervez nekik – és amikor Pinochet katonai puccsal megbuktatja Allendét, ő is a stadionban találja magát. Mivel külföldi és német, megússza az azonnali tarkón lövést, és a Coloniára szállítják. Szerelme (Emma Watson) megússza ép bőrrel a letartóztatást, viszont semmit sem tud barátjáról. Hosszas nyomozómunka alapján mégis sikerül kiderítenie, hová tűnt kedvese és a legőrültebb lehetőséget választva beáll önkéntesnek a láger “vallásos szekciójába”. Az ott tapasztaltakról, valamint a szerelmesek egymásra találásáról és megmeneküléséről szól a film.

A bevezető jelenetek korhű képet mutatnak a hetvenes évek elejének Chiléjéről, ahogyan a bimbózó szép jövőt váratlanul szétrobbantja a brutális katonai erőszak, a film nagyobb része azonban egy fojtott légkörű börtön(láger)dráma, mely igen plasztikusan mutatja be egy elmebeteg elveken alapuló, ám szigorú hierarchia alapján működő belső rendszer embertelenségét, melyben a bigott hitgyakorlás és a fétisizált munka tartja kordában az “oszd meg és uralkodj” primitív, ám hatásos hatalomgyakorló módszerével megfélemlített, önkéntes táborlakókat, akik közé néha, valahonnan megkínzott, elektrosokkal és gyógyszerekkel szétforgácsolt tudatú ismeretlenek is csatlakoznak, hogy aztán e “növényi” érzelmi életű mikrotársadalom legalsó szintjén vegetáljanak halálukig. Michael Nykvist kitűnően hozza a mézesmázos modor mögé bújó pederaszta és pszichopata tábori főpapot, Schäfert, és eléggé hiteles az egész láger bemutatása is. Számomra mindig megható az a szinte brutális önboncolás, ahogyan a németek hajlamosak saját nemzetük történelmében szép számmal található embertelenséget próbálják megérteni, feldolgozni. Florian Gallenberger, e film írója és rendezője is simán bevállalja az ügyet, nem hallgatva el a hajdani NSZK chilei konzulátusának egyáltalán nem dicső szerepét sem a történetben. Mindamellett, a film nem megy el sem a száraz dokumentarizmus felé, hanem megpróbál ügyesen egyensúlyozni a közlendő hiteles tartalom és a benne rejlő romantikus kalandtörténet között. Talán sikerül is neki, hiszen végig feszült a történet, a hihetetlen fordulatokat pedig nyilván az élet írta ilyennek. Asanisimasa: 7/10

Azért elég sokat elmond a mai világról, hogy furcsának hat, ha egy mai témájú filmben a férfiak, ha a jelenet szerint nőkhöz szólnak, azt legtöbbször hódolattal teszik, még ismeretlenül is udvarolnak, nem tolakodóan, csak kedves, férfias határozottsággal, amit aztán a nők magától értetődően tudomásul is vesznek. Tudnak viselkedni az emberek Margarethe von Trotta Elcserélt világ című új filmjében, aminek nem ezért az a címe, ami, de akár lehetne pontosan ezért is. Egy számunkra igen távoli világba kalauzol el amúgy a film, a gazdag nyugati művészek világába, ahol senkit nem ráz meg igazán, ha történetesen elveszti a munkahelyét, hiszen az amúgy is csak amolyan hobbi, vagy akár rossz szokás volt, senki nem abból él pazarul, amit megkeres. Az ilyen körülmények között élő “szerencsétleneknek” tényleg nincs más gondja, mint saját, kibeszéletlen, sokszor igazán meg sem élt lelki, érzelmi nyomorúságaikat simogatni. A film címe egy zűrös családi konfliktust takar, amiben adott egy anya, aki nemrég hunyt el, adott egy apa, aki a hírekben hirtelen meglátja elhunyt feleségének tökéletes mását -egy híres operadíva személyében-, adott a lányuk, aki fogja magát is kideríti az igazságot, közben szerelmes is lesz.

Egy érzékeny, értelmes és művelt nő filmje tipikusan ilyen, ami nemcsak a férfiaktól elvárt illő viselkedés reprezentálásában nyilvánul meg, de témaválasztásában, a történet cselekményében is. Ki kinek a kije, miért és hogyan zajlottak úgy, ahogyan zajlottak a kapcsolatok a családban, ez tipikusan női problémagombolyag, egy férfi nem foglalkozik ilyenekkel – legfeljebb mér hajlott, ősz korában, a füles karosszék magányában, amikor másra már nem nagyon képes, mint itt a filmben is, a főszereplő hölgy (Katja Riemann) apukája (Mathias Habich). Megmondom őszintén, nekem elég nehéz is követni a történéséket, sokszor elkalandozom a film nézése közben, hiszen tök jó lakásokban terpeszkednek a szereplők, az istállóból átalakított, rusztikus luxusloftoktól a Central Park-melletti toronyházak százikszedik emeleti panorámás apartmanjaiig, érdekes nézni Barbara Sukowát, a nagy német színésznőt és jó hallgatni Riemannt is, ahogy énekel. De valahogyan mégis távoli az egész, nem vonz be a film. Látok egy kellemes, decens világot, de csak egy óriási üvegablak mögül. Szép, de nem érint meg.

Von Trotta ráadásul nem tartja magára nézve érvényesnek a történetmesélés kánonját, locsog, fecseg, túlbeszél, ami önmagában nem is lenne baj, ha azt érdekesen teszi, de sajnos, néha unalmas. Persze, ő még egy régi iskolát követ, bár Volker Schlöndorff hajdani házastársaként, valamint Wenders és Fassbinder kor- és pályatársaként azért ennél markánsabban kellene fogalmaznia. Ez a film egy elkényelmesedett, gazdag úrihölgy kissé parttalan meséje, amit ugyan meg lehet nézni, végig lehet hallgatni, de közben, és főleg utána, nem nagyon fog történni velünk semmi sem. Asanisimasa: 5/10