asanisimasa

Nem mondom. Azt sem mondom meg, hogy a filmben kimondják-e. Nézze meg, aki tudni akarja… Nyilvánvalóan azért Mondd ki, hogy uborka! a film címe, mert a cselekményben valahol szóba kerül az uborka szó kimondásának szükségessége, vagy legalábbis van benne erre való utalás: gyakorlatilag arról van szó, hogy ez, mármint a nevezett növényi termés verbalizálása/nem verbalizálása a történet egyik vezérmotívuma is – aminek valójában csak igen érintőleges köze van magához, a történethez. Egy színes szál a színes fonatban. Dominik Moll (korábban pl. A szerzetes) filmje leginkább talán Európa vélt/valós/pillanatnyi végnapjairól szól, de leginkább a mai, modern világban talajt, valódi életértelmet, erkölcsi, etikai és életvezetési fogódzókat vesztett kisemberről szól, küszködéséről, hogy felvegye a számára sokszor már követhetetlennek bizonyuló ritmust.

Ezt a kisembert a mai francia film egyik jeles (tragi)komikusa, François Damiens hozza, ő a film eredeti, francia címében szereplő Mars, ugyanis ez a becsületes neve: Philippe Mars. Mackós termete, durva arca ellenére Philippe szelíd, alázatos, törekvő, illetve minden energiájával azon van, hogy ilyen legyen az élet minden területén: beosztott munkaerőként, elvált apaként, megértő munkatársként és türelmes szomszédként. Ahogyan azonban már az ilyen kisemberekkel történni szokott, élete minden területén kudarcok, de legalábbis megoldhatatlannak tűnő nehézségek várják. Ex-felesége, valamint húga kihasználja, gyermekei lenézik, barátja nincs, illetve aki van, az klinikai eset, mint idióta. A történet kezdetén szinte semmi remény nincs arra, hogy ez az áldatlan állapot megváltozhat, és hát ez is a film igazi tétje, kérdése: leszállhat-e az őt körülölelő, légüres térben lebegő Philippe Mars az alant száguldva pörgő Földre és képes lesz-e megállni rajta a saját két lábán?

Bár Moll azzal nem hozott semmi újat, hogy kisszerű hősét lakótelepi környezetbe helyezi, a cselekményben azért vannak frissnek tűnő fuvallatok. Nem feltétlenül a járdán tornyosodó kutyakaki látványára gondolok, mert természetesen ez is feltűnik, mint a kisembert fenyegető, tipikus, jól ismert taposóakna, azonban az állatvédelmi eredeti vegetarianizmus, vagy a csillagos ötösre hajtó stréberkedés, mint konfliktusforrás, azért nem igazán használódtak még el az idők során dramaturgiai patronokként. Annyit sejthetünk előre a fura címből, hogy nem szokványos filmmel lesz dolgunk, ami részben fedi is majd a későbbiekben a valóságot. Enyhén abszurd, illedelmesen bizarr a történet, Philippe finoman debil figuráján, valamint két, tök átlagos gyermekén túl tulajdonképpen senki nem normális a történetben – de hát, ki az, ebben a mai világban? Mindenki felkapaszkodik arra az éppen szembejövő hullámra, amiről azt sejti, hogy továbblendíti, aztán rezignált zavarral néz körbe, ha rájön, hogy mégsem, vagy éppen nem oda jutott, ahova szeretett volna jutni. Így a film szereplői is igen sajátos módon próbálják élni életüket, mely abban a viszonylag rövid időszakban kapcsolódik össze Philippe lakásában, amit a film is megpróbál megragadni. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a zárzavarból tulajdonképpen mindenki jól jön ki, így a filmnek is van értelme. Még ha egy kicsit erőszakolt is… Szeressük egymást, mert abból még sosem volt baj. Asanisimasa: 7/10

Aktualitása mindig van Ronald Harwood darabjának, hiszen a színházba járó közönséget legalább annyira érdekli a színpad kulisszák mögötti világa, mint a bűvész közönségét az, hogy hogyan csinálja? Mindemellett, soha sem lehet elégszer megemlékezni azon színházi emberek lelkiismeretes munkájáról, ami nélkül soha, sehol nem jöhetne létre színházi előadás, ám akiket színpadon sohasem láthatunk. Ők a fodrászok, súgók, ügyelők, zsinórosok, színpadmesterek és díszletezők, világosítók, takarítók – és például az öltöztetők. Igazából sokat változtatni sem lehet a darab értelmezésén, hiszen éppen eléggé konkrét az, amiről, s ahogyan szól. Ismételt műsorra tűzésének, felújításának, színpadi és filmes verzióinak igazából mindössze annyi értelme van, hogy lehetőséget adjon két megbecsült, idős színésznek egy parádés jutalomjátékra, természetesen, a színházi háttérmunkások már említett dicsőítésén túl.

Én színpadon a Játékszínben láttam Harwood darabját, ott Epres Attila alakította a címszerepet, Haumann volt az öreg színész. Remek volt filmben Peter Yates 1983-as rendezése, melyben Albert Finney alakította a 227-ik Learjére készülő idős színész, míg Tom Courtenay volt az öltöztetője. Kétség sem férhetett ahhoz, hogy Ian McKellen és Anthony Hopkins, két valódi Sir, egyben a jelenkori brit színjátszás két megfellebbezhetetlen gigásza is remek lesz Az öltöztetőben – azok is voltak.

Richard Eyre tavalyi rendezése, amit az HBO adott le nálunk, igazi klasszikus, konzervatív munka, szerencsére semmilyen más igénnyel nem jelentkezett, minthogy a két nagy színésznek teret, alkalmat biztosítson a játékra, amivel azok éltek is. A film  a kezdeti néhány bizonytalan bevezetőjelenet után működik, mint a filmbeli Lear-előadás 227-szerre, a mellékszerepekben szintén ismert, kiváló színészek adják a hátteret: Emma Watson hibátlan a színészfeleség szerepében, ahogyan Edward Fox is, a beugró bohócként, de nem érheti kritika a film egyetlen szereplőjét sem. Mivel eredeti nyelven (hivatalosan) nem nézhettük a filmet, annak igazi tétje nálunk a szinkron minősége lett, több okból is.

Alaposan feladta a leckét az, hogy Yates filmjében Sinkovits Imre bravúros teljesítményt nyújtott Finney hangjaként, ráadásul Sinkó László, Sir Anthony Hopkins megszokott magyar hangja, sajnos már nincs köztünk. Nyilvánvalóan új hangot kellett találni Hopkinsnak, aki viszont annyira egybeforrt Sinkó hangjával, hogy előzetesen pótlása lehetetlen vállalkozásnak tűnt. Nem kis meglepetésre azonban Fodor Tamás remekül teljesített, szinte tökéletes illúziót keltve adott magyar hangot Hopkins ékes angolsággal előadott alakításának, viszont hasonló meglepetésre, a szintén megszokott Bács Ferencet váltó Blaskó Péter már közel sem lett ilyen jó választás Ian McKellenhez. Túljátszott, túlfokozott hangja rendre levált az öltöztető figurájáról, melyre csak röpke pillanatokra talált rá. Temperamentumában, hanghordozásában, érzelmi intenzitásában is csak ritkán passzolt a hang a látott képhez, és nem szívesen mondom ezt, de hiteltelenné tette a McKellen által odaadó szeretettel és óriási energiákkal előadott alakítását. Asanisimasa: 7/10

Joel és Ethan Coen, Hollywood ünnepelt kedvenceiként, ezúttal elhülyéskedték a ziccert, ugyanis ez az Ave, Cézár! című filmjük igen gyenge lett. Saját mércéjükhöz képest ez egy rettenetesen gyenge, a nagy átlaghoz képest pedig, mondjuk azt, igen szolid, közepes produkció. Pedig van benne sok minden, a megszokott, sajátosan pimasz, bornírt humortól a tényleg virtuóz módon megrendezett műfaji stílusbravúrokon keresztül a lehengerlő sztárparádéig, az összkép azonban nem áll össze: erőtlen, szétszórt, gondolat nélküli és ötlettelen munka.

Pedig Coenék jól ismerik filmjük témáját, ami nem más, mint Hollywood, maga. Kisujjukban az amerikai film-fellegvár teljes történelme, az összes műfaj, az összes hajdani nagy sztár és alkotó életműve, készségszinten tudják azt a mechanizmust is, ami az egészet működteti és az ún. amerikai álom egyik fő közvetítőjévé, alkotóelemévé, az amerikai folklór fontos részévé teszi a klasszikus amerikai filmet. Én még valami Coenéktől messze nem idegen, pikírt, cinikus és gúnyos kritikai élt is kiérzek a filmből, ami azonban -meglepetésre- mégsem mar, mégsem vág eléggé. Az ötvenes években járunk, Hollywood virtigli aranykorában, amikor a sztárok még valóban “isteniek” voltak, a filmgyár urai pedig nettó teremtők, szinte a szó szoros értelmében: felfoghatatlan méretű vagyonokat, legendákat és hatalmat teremtettek ma már legtöbbször megmosolyogtatóan kiszámítottnak, banálisnak, didaktikusnak, egyben sekélyesnek és bombasztikusnak tűnő történeteikkel. E mostani sztori főszereplője egy (kitalált) Mannix nevű producer (Josh Brolin), akiben ugyan él némi lelkiismeretfurdalás tevékenységét és életmódját illetően, de ezt napi rendszerességgel végzett önámítással le is tudja. Az ő munkás hétköznapjait követjük végig, ahogyan menedzseli flegma modorral, ám vaskézzel birodalmát, s a benne futó, világmegváltó projekteket – tűzön-vízen át.

Sajnos, azonban amit Coenék megállapítanak Hollywoodról, azt már ők is, de más is elmondta már százezerszer, s ez alól nem mentség az sem, hogy “egy csecsemőnek minden vicc új”. A kapitalizmus szentélyébe akkoriban igen sikeresen beférkőző kommunista “métely” problematikája lenne az igazi érdekesség e történetben (lásd a McCarthy-féle kommunistaüldözés hollywoodi folyományait, melyben a filmgyár alkotóinak igen nagy, és megdöbbentően prominens része lett “érintve”, Chaplintől Elia Kazanig), a hírhedt The Hollywood Ten-ként is nevezett, tíz kitűnő filmíróból álló társaság pedig a film cselekményében is fontos szereplőként jelenik meg. Sajnos, ezt az amúgy még mindig nem igazán feldolgozott, igen fontos és tanulságos eseményláncolatból Coenék mindössze egy kissé buta, de ami sokkal bántóbb, borzalmasan közhelyes szovjet tengeralattjáró-inváziós baromságot mutatnak meg csupán.

De Hollywood belső, zárt világát is lehetett volna ennél sokkal érzékletesebben, akár kritikusabban is megmutatni (lásd például Billy Wilder: Alkony sugárút, Robert Altman: A játékos, vagy Sophia Coppola: Made in Hollywood című alkotását). Cinikus, blazírt producerek, önmagát mindenhatónak hívő, valójában igencsak középszerű, hisztis, vagy szimplán csak cinikus sztárok, követelőző sajtóhiénák, feltörekvő, naiv, de a jövőbeni státusz elérésnek érdekében mindenre hajlandó, wannabe celebek – nincs köztük olyan, akit ne ismernénk (függetlenül az éppen őket alakító, valódi jelenlegi sztároktól, mint George Clooney, Scarlett Johansson, Tilda Swinton, Ralph Fiennes, Channing Tatum, Jonah Hill, vagy akár a kommunizmus sötét, fenyegető árnyaként megjelenő Dolph Lundgren).

Az az elrajzolt, groteszk előadásmód, ahogyan színészeiket vezetik, az igen remek, amúgy szintén egy fontos amerikai toposzokat feldolgozó Ó, testvér, merre visz az utadban még pontos és karakteres volt, itt már csak manír, üres pózok és erőltetett pofavágások sorozata. Roger Deakins ezúttal is zseniális. Perfekt módon filmezi az ötvenes évek Hollywoodjának jellegzetes műfajait, a klasszikus westernektől a vízibalett- és táncoskomikus musicaleken át a monstre, bibliai témájú szuperprodukciókig, munkája azonban itt csak egy meglehetősen tartalmatlan képeslap látványos dekorációi. Asanisimasa: 4/10

Jó néhány éve egy haverom mutatott nekem egy hangfelvételt, melyen hosszú ideig csak valamiféle misztikusnak tűnő, végtelen, fortyogó, de mégis veszélytelennek tűnő bugyborékolás hallatszott. – Mi ez, valaki vendégségben volt Héphaisztosznál, a vulkánok fűtőjénél? – kérdeztem. – Majdnem… – hangzott a válasz. Vida Tóni, a Tilos Rádió mára bizonyos körökben már legendás hírnévnek örvendő alapítója, műszaki zsenije és minden egyebe egy alkalommal bablevesfőzés közben bemikrofonozta a tűz felett függő kondért, mert nyilván úgy gondolta, egyszer majd jó lesz valamire az a felvétel. Ez a film, A remény receptje elsősorban neki lesz ajánlva, biztosan fog neki tetszeni.

A bab, a bab főzése ugyanis központi motívuma a filmnek, mely első olvasatra alig szól másról, mint a tökéletes édesbab-zselé elkészítéséről, mellyel aztán a sokszor déltájban fogyasztott sós, japán palacsintát, a dorayakit töltik meg. Azonban Naomi Kawase filmjét természetesen nem a gasztronómiai tudattágításban betöltött szerepéért tapsolták meg egy sor nemzetközi filmfesztiválon, bár az a végletekig kifinomult, mindig a tökéletesre törekvő, így azt sokszor meg is haladó mentalitás, mellyel a -példának okáért- a japánok a hagyományaik szerint a lehető legegyszerűbb, legbanálisabb tevékenységeket is szinte szakrális szintre képesek emelni, az önmagában lenyűgöző, elismerésre méltó és megbecsülendő. Márpedig ez benne van a filmben.

Persze, a tágabb, mögöttes tartalom is szoros összhangban van a babfőzés perfekcionizmusával, azonban az már jóval túlnő a filmbéli kis palacsintasütöde szűkös falain. Az élet és a világ egyfajta szemlélete bomlik ki a maga tündökletes teljességében ebben a halk, szerény, alig néhány szereplőt felvonultató filmben. A kiábrándultságát és az élettől való megkeseredését rendszeresen italba fojtó Sentaro (Masatoshi Nagase) kényszerűségből üzemelteti a zsebkendőnyi dorayaki-büfét valahol a külvárosban. Morogva, rosszkedvűen szolgálja fel erősen közepes palacsintáit annak a néhány viháncoló diáklánynak, akik csak azért járnak oda, mert jól szórakoznak a morcos Sentaro állandó ugratásán. Egy nap egy furcsa, kedves, de szemlátomást elég betegnek tűnő öregasszony kopogtat rá Sentaróra, és munkát kér tőle, amit a férfi udvariasan elutasít. Tokue, az öregasszony (Kirin Kiki) azonban nem adja fel és hamarosan már a férfi mögött -amolyan Yoda mesterként- sertepertél és megtanítja a férfit a tökéletes édesbab-zselé elkészítésére, amit ő maga ötven éven keresztül tökéletesített. Csodák csodájára a kis büfé forgalma fellendül, alig győzik kielégíteni a megrendeléseket, az emberek egymást licitálva dicsérik a fenséges ízű dorayakikat. Egy nap azonban a büfé tulajdonosa, akinek Sentaro elkötelezettje, a férfi tudomására hozza, hogy mi a szörnyű betegség, ami Tokue életét és testét megnyomorította…

Természetesen a tisztelet az, ami elsődlegesen meghatározza a film, mondjuk úgy, üzenetét. A természet feltétlen tisztelete, a híres cseresznyevirágzás a film nyitó és zárójelenetének is fontos eleme. A fák, a nővények, élőlények tisztelete, az ételalapanyagok tisztelete, az idő tisztelete, az évszakok tisztelete és nem utolsósorban egymás tisztelete, ez árad a film minden kockájából. A japán sintoista hagyományoknak megfelelően, Tokue mindenben tiszteli annak lelkét és szellemét, beszélget velük, s közben tulajdonképpen eggyé válik azzal, amit éppen csinál. Ha a teliholdat nézi, akkor azzal, ha a babot szűri, akkor a babok pergésének hangjával, a fortyogó babpürével és annak illatával. Megmutatja, hogyan kell időt szentelni valaminek, a szó szoros értelmében – a filmben ez hat Sentaróra, aki talán képes lesz változtatni életén. S remélhetőleg hat a nézőre is, már akiben még van igény olyan luxusra, mint a harmónia, a béke, vagy a bölcsesség végtelen nyugalma. Asanisimasa: 10/10

A Nyomtalanul és a Fácángyilkosok után a koppenhágai rendőrség pincébe rejtett, megoldatlan/megoldhatatlan ügyekkel foglalkozó Q-ügyosztályának két oszlopos tagja, a mindig morcos Morck nyomozó (Nikolaj Lie Kaas) még egzaltáltabb, társa, védőangyala és egyetlen barátja, Assad (Fares Fares) pedig még bölcsebb, még barátságosabb – amúgy viszont minden marad a megszokott ködös, saras, mégis joviális dán modorban. A Jussi Adler-Olsen által kitalált detektív-sorozat harmadik része, a Palackposta azonban ezúttal kap némi metafizikus színezetet, legalábbis a mélyben húzódó, krimik, thrillerek esetében alapvetően elvárható gyilkosságos vezérfonal felett.

Persze, csak annyira, hogy ezúttal egy bigott vallási közösségben történt gyermekrablási ügy képezi a cselekmény kiindulópontját. Morck, ahogyan ki is mondja a filmben, a szarban sem hisz, nemhogy bármiféle emberfeletti teremtő hatalomban, ami Assadot láthatóan zavarja, de bölcsen ráhagyja. Kezdetben azonban sem ő, sem Morck nem tud mit kezdeni a külvilág előtt bezárkózó közösséggel, pedig a címben szereplő palackpostában szereplő üzenetet megfejtve a nyomok hozzájuk vezetnek, méghozzá igen tragikus következményeket, illetve előzményeket sejtetve. Nem részletezem, a film és a történet műfajában majdnem tökéletes minőséget képvisel, a három rész közül szerintem ez sikerült legjobban, csupán egy baj van vele, méghozzá az, hogy még mindig ismerős filmek, történetek motívumai köszönnek vissza benne – persze, ez lehet akár a művészi koncepció része is.

A történet kulcsfigurája, a gyülekezetbe hosszú idő után visszatérő hittérítő karaktere egyértelműen hajaz Edward Norton angyali/ördögi remeklésére a Legbelső félelemből, amire a szerepet alakító színész (Pål Sverre Hagen) még igen ügyesen rá is játszik. Johannes figurája, legalábbis a legjobb pillanatokban, valóban ördögi.  Ezzel együtt az egész film hangulata, ritmusa, képi világa most a True Detective első évadát idézi számomra, amellett, hogy szinte minden jelenetet, képkompozíciót és beállítást láttam már valahol, a színes ültetvények vízszintesen tagolt geometriájától a kórházi üldözés közben mindig útban levő infúziós állványig és a mindig kietlen parkolóházas thrillig. De működik a cucc, mondom.

Nem zavaró az a tanítás sem, amit az alkotók jó érzékkel a nyilvánvalóan arab származású Assad/Fares Fares szájába adnak, a vallási toleranciáról és egyáltalán, a másság mindenféle, feltételek nélküli elfogadásáról, hiszen ma ez igencsak forró téma, és éppúgy benne van Dánia jóllakott, barátságos levegőjében, mint akár a mi hisztis, gyűlölködő, szegényszagú atmoszféránkban. Ráadásul ez nem válik le a történetről sem, hanem szervesen rögzül abban – még akkor is, ha a filmbeli gonosz motivációi nem is ebből erednek. Asanisimasa: 7/10