asanisimasa

Azért elég komoly prekoncepcióm volt Till Atilla új filmjével, a Tiszta szívvel kapcsolatban, de nem azért, mert alkotója ismert médiaszemélyiség, mondhatnám bohóc és showman, műsorvezető, mert ismerem jól, Tilla honnan indult (Tilos az Á – Vákuum TV), milyen filmekkel (Pánik, Csicska), illetve, a maga környezetében kifejezetten nívósnak számító tévéműsorokkal (Propaganda) állt eddig elő. Régóta lehetett tudni, hogy az új mozi kerekesszékesekről fog szólni, és nem volt azért még olyan régen, amikor vinnyogva röhögtem végig a belga Geoffrey Enthoven Hasta la vista! című frenetikus tragikomédiáját, melyben három súlyosan kripli fiatalember folytatott hősies, ám a dolgok természetéből fakadóan, igen groteszk küzdelmet szüzességük elvesztéséért. A Tiszta szívvelt beharangozó hírek, kiposztolgatott képek is effélét mutattak, három kerekesszékes arc a főszerelője a történetnek. Az persze, nyilvánvaló, hogy ezúttal nem fogunk sokat nevetni, hiszen a képek véres sztorit sejtettek, holmi bérgyilkosokról esett szó, vérről, fegyverekről, drogokról – de a kerekesszékes főszereplők igencsak alulreprezentáltak a filmművészetben, hogy ne legyen szinte kötelező a párhuzamalkotás.

Természetesen, az már önmagában örömteli esemény, ha egy ambiciózus filmes súlyosan beteg mozgássérültek, illetve más, komoly hendikeppel élni kényszerülő embertársaink életére, problémáira irányítja rá a figyelem fénykörét, s az, hogy nem először szerepelnek filmben, az önmagában nem feltétlenül hiba. (Így nem csinálhatnák például filmet olyan szerelmespárokról sem, akiket egymással rivalizáló családjaik eltiltanak egymástól, hiszen az egyszer már le lett írva…) Legfeljebb az öltet eredetiségét lehet vitatni. Az biztos, hogy Tilla látta a Hasta la vistát, de igen sokat dogozott is az élményen, hiszen a Tiszta szívvel semmiben nem hasonlít a belga darabhoz, azon kívül, hogy mozgásukban korlátozottak a főszereplőik. Illetve, egyben igen: abban a felszabadító erejű, önironikus humorban, ami a Hasta la vista! fő energiája, és amit itt elsősorban Barba Papa (Fekete Ádám), a főszereplő trió egyik tagja szállít.

A mi filmünkben (ha szabad egy kicsit sajátoménak is érezni Tilla filmjét, bár valójában semmim közöm hozzá) ráadásul valódi kerekesszékesek alakították a főszerepeket: Fekete Ádám mellett Zolika (Fenyvesi Zoltán) a valóságban is azokkal a gondokkal éli életét, amelyek a filmből is világosan látszanak. Thuróczy Szabolcs a kakukktojás, de őt ismerjük. A mai magyar film egyik vezető színésze ma már, fontos, jellegzetes karakter, olyan, mint régen Madaras vagy Andorai volt, amellett, hogy Pintér Béla színházának emblematikus figurája is. Itt, ha nem ismerném, simán elhinném, hogy ő is éppen olyan sorsú, mint amilyen a két másik, olyan hitelesen adja a figurát, mozgásban, elkeseredésben és élni akarásban egyaránt. A meglepetés mégis a két civil srác teljesítménye: Fekete Ádám perfekt komikus, míg Fenyvesi Zoli jóarcú, tiszta tekintetű, hiteles hős. Nagy találmány mellettük a szerb maffiózót alakító Dusán Vitanovics (civilben gerinc- és idegsebész) szinte már képregénybe illő groteszk karaktere. Smink nélkül is simán elmenne főgonosznak bármelyik hollywoodi szuperhősfilmbe. A szereplők vitathatatlan hitelessége mögött az igen jól kasztingolt statisztéria adja meg a rögvalót: a kerekesszékesek valóban kerekesszékesek, a maffiózó bűnözők is pontosan úgy néznek ki, ahogyan a maffiózók néznek ki böhöm nagy terepjáróikból a valóságban.

Maga, a történet kissé csalafinta. Bár valóban kerekesszékes bérgyilkosokról látunk-hallunk egy mesét, ahogyan azt a plakátok és a műsorújságok rövid ajánlói is közlik velünk; mesét, aminek nyilvánvalóan semmi köze nincs a valósághoz. Ezt a mesét azonban Tilla egy ügyesen elképzelt, és ugyanilyen ügyesen kivitelezett ötlettel mégis bele tudja ágyazni a valóság szigorú tényszerűségébe, amivel a filmet rögtön ki is emeli a tagadhatatlanul furcsa, de mégis csak sablonos akciófilmek mezőnyéből, egy kedves, optimista valóságba (ami csak filmben van Magyarországon).

Mindemellett, a Tiszta szívvel egy igazán jól fényképezett, jól zenélt és jól vágott film, rendkívül ízléses főcímmel, ügyes grafikus betétekkel, egy valódi, szinte hibátlan, szórakoztató közönségmozi – lenne, ha a közönség is leszakadna már azokról a dögunalmas hollywoodi sablonokról. Asanisimasa: 8/10

A román új hullám egyik fényes csillaga, Radu Muntean új filmjében sem könyörül a nézőkön, bár Az alsó szomszéd főszereplője társadalmi helyzetét, életkorát és nemét tekintve tipikusan nem az a figura, aki eséllyel leül egy olyan filmre, amely román, főszereplője egy 50 körüli férfi, aki -mondjuk ki nyíltan- személyes ismeretségeiből adódó kiskapukat használja ki pénzkereseti céllal, s aki számára a szórakozás a kutyájával való sétálgatás, valamint a sörike és a meccsnézés. A film megtekintése, jellegéből adódóan elsősorban a társadalmi kérdések, vagy jelen esetben inkább a lét kihívásaira adódó egzisztencialista felvetések boncolgatása iránt érdeklődő nézőkre vár, akik számára inkább hívószó, ha egy film román, lassú ritmusú, és hétköznapias, mint tiltó bélyeg. Muntean (lásd például a román rendszerváltást feldolgozó Jelszó: A papír kékre vált, vagy már a jelen film kérdésfelvetéseit megelőlegező Ünnepek után) amúgy is a jelenkori európai film egyik igen karakteres hangú, jelentős alkotója, amit mindenkinek illene tudnia.

Pătraşcu (Teodor Corban) tehát egy afféle ügyeskedő, aki mások helyett intéz el problematikus és főleg, bürokratikus dolgokat – itt jelesül gépkocsi eredetvizsgálatot, valamint átírást. Amúgy egy teljesen átlagos kisember, aki feleségével közösen viszik a “boltot”, és nevelik kamaszodó fiukat, akit lehetetlen elrángatni a számítógép elől. Egy nap, kutyafuttatásból hazafelé, az egyik alsó lakásból furcsa kiabálást hall, durva dulakodás, sőt, egy szexuális erőszak hangjait, sőt, ahogyan az ajtó kinyílik, látja az alsó szomszédot, egy fiatalembert elhagyni a lakást. Másnap, munkából hazatérve látja, hogy a rendőrség lezárta a lakást, s a szomszédok mondják, hogy a benne lakó fiatal lányt súlyos sérülésekkel, holtan vitték el. A rendőrség balesetet sejt, és Pătraşcu sem vall arról, hogy mit látott, hallott. Később az alsó szomszédban lakó fiatalember azzal keresi meg, hogy segítsen neki autóját átíratni…

Muntean új filmje akár lehetne krimi is, abból a fajtából, amely egy bűneset természetrajzát kívánja megalkotni. Bár egy sor kérdésre nincs válasz, nem tudjuk meg, ki volt az áldozat valójában, miért gyilkolták meg, ha tényleg gyilkosság áldozata lett egyáltalán, de ismerjük a gyilkost, vagy legalábbis azt a férfit, aki lehetett a gyilkos, ha történt gyilkosság, és a végén egyfajta igazságszolgáltatás is történik, azonban ennél itt még is többről, másról van szó. Az alsó szomszéd inkább társadalomrajz. Nem kritika, mert bár tesz kritikai megállapításokat, nem von konklúziót, nem elemez, csak megállapít, ábrázol jelenségeket, és annak értékelését, és minden más további dolgot rábízza a nézőre. Egy dolog a kisstílű, hétköznapi korrupció, vagy inkább nevezzük “az élet kiskapukon keresztül történő hatékony áramoltatásának”. Egy dolog a generációs szakadék, amely ma már az internetnek, az hálózatban való játékoknak és a többinek köszönhetően kulturális és kommunikációs szakadék is. De a legfontosabb dolog, amire e film rávilágít, az talán a fejlett -nyugodtan tekintsük a mai Romániát fejlett társadalomnak és gazdaságnak, mert vitán felül az, sőt, fejlettebb nálunk is- társadalmakban tapasztalható közömbösség mértéke. A film egy jelenetében Pătraşcu hosszú percekig verekszik valakivel, már vér folyik, amikor közbeavatkoznak az addig tétlen szemlélők, de ennél fontosabb az, ahogyan a férfi elhárítja magától a szomszéd lakásban történt szörnyűséget, illetve eltitkolja az azzal kapcsolatban birtokában lévő információkat. Nem az ő dolga, semmi köze hozzá, nem vele és nem a családjával történt meg. Tulajdonképpen gyávasággal sem lehet vádolni, Pătraşcu talán kényelemből, a saját élete zavartalanságának megőrzése céljából hárítja el magától az esetet – és igazából fel sem fogja, hogy eközben saját fia pszichéjére milyen hatással van egy teljesen más jellegű erőszak, a számítógépes játékok tudatformáló hatású agressziója. Miközben a férfi életének valójában igencsak banális momentumait szemléljük, egyre jobban nyomaszt a valóság képe, amely tagadhatatlan hitelességgel jön le a filmből.

Pici reményre ad okot, ám faramuci megoldással éppen ez képezi Pătraşcu történetének drámaiságát is, hogy a férfiban azért mélyen ott munkál az igazság érvényre juttatásának vágya. Vannak erre irányuló, félszeg gesztusai, melyek azonban nem érnek célba, mert ő sem akarja feltétlenül célba juttatni őket, mígnem az egész elfojtott, mélyre legyűrt ismeretanyag egy megrendítő erejű kataklizmában robban ki belőle. Nem egyszerű, de igen fasza film ez. Asanisimasa: 8/10

Kezdjük ott, hogy attól, hogy a Földön egyszer csak véget ér a kőolajtermelés, mert elfogynak a készletek, még nem feltétlenül lesz vége a világnak. Szar helyzet lesz, mondhatni, tragikus, hiszen ezer és egy okozat fog komoly problémát okozni: például, mihez kezd az a sok százmilliós, milliárdos embertömeg, akiknek mindennapi jóléte szorosan kötődik a kőolaj- és földgázbizniszhez? Főleg, hogy e rengeteg ember tekintélyes része hithű muszlim… Arról nem is szólva, hogy mi lesz a világgazdaság egyik jelenlegi hajtómotorjának számító benzinüzemű gépkocsigyártással, és ennek közvetlen folyományaként, magával a világgazdasággal? Mi lesz a vegyiparral, egy másik húzóágazattal, mely szintén a kőolajszármazékok felhasználásán alapul? Szóval, nagy lesz a córesz, de a tudomány mai állása szerint is léteznek már komoly alternatívák és addig még nyilván fognak is újak feltalálódni, talán azok fejében is történik némi paradigmaváltás, akik eddig olajdollár-milliárdjaikat leginkább felhőkarcolóépítés-faszméricskélésbe, 24 karátos arany WC-csésze telepítésbe, lóversenyeztetésbe, globális terrorizmusba és más igen “fontos” tevékenységekbe ölték, úgyhogy, remény… Nos, remény az van.

Hogy Stephen Fingleton poszt-apokaliptikus rendezői bemutatkozására, az egyelőre eredeti címén, The Survivalistként ismert filmre ekkora kerülővel tértem rá, annak oka egy, még pedig az, hogy Fingleton is fontosnak tartotta filmjét egy grafikonnal kezdeni, mely a kőolajtermelés és az emberiség egymás relációban lefutott fejlődését ábrázolja. E grafikon azt mutatja, hogy a túlságosan is közeli jövőben elfogy a kőolaj és az emberiségnek csengettek. Mivel épp a napokban daráltam le a Walking Dead hatodik évadát, ami szintén egy igen apokaliptikus sztori, de már ott is láthattam, hogy baromira nem muszáj erdővel világítani akkor, ha relatíve vége a világnak, mert feltalálták már a napenergia-hasznosítást, vannak napelemek már igen sok házon, tudjuk használni a víznek, a szélnek és a még mit tudom én minek az energiát, és hát ott van az emberi civilizáció által otthagyott használati cikkek temérdek tömege, amit kis ésszel szintén újra lehet hasznosítani erre, arra és amarra. Szóval, Fingleton filmjének felütése kissé buta, hiszen a főszereplő fiatalember úgy él abban a vadonban, mint Hanyi Istók, a lápi ember, miközben nyilvánvalóan nem kellene kőkorszaki körülmények között élnie, a fentebb említett dolgok miatt. Főleg azért, mert egy igazán értelmes, életrevaló fiatalemberről (Martin McCann) van szó.

Sőt, az apropó támadhatóságán felülemelkedve, azt kell, hogy mondjam, hogy egy igen szép, egyben igen kegyetlen drámával van dolgunk, mely olyan reális igazságokat mond ki a -ha már elfogadtuk- egy világvége utáni, lecsökkent erkölcsiségű, etikájú és szellemiségű világban, amelyek kényszerűek, logikusak, de igen nehéz őket elfogadni; és amelyek bőven túlmennek az ölni kell ahhoz, hogy életben maradj közhelyes, de kötelező toposzán. A túlélő fiatalember egyedül lakik a vadon közepén egy deszkabódéban, ott kotyvaszt magának hulladékokból petróleumot (na, pl. erre mondom a napelemet…), hogy azzal világítson, ott kapirgál szánalmas kis kertjében, és minden neszre összerezzenve szorítja magához puskáját, amihez csupán kettő darab tölténye van (miért nem csinált már magának egy erős íjat?). A területét ennek ellenére eddig képes volt megvédeni, hiszen az állatok elejtésére szánt csapdák rendre megfogták a rátörő gonosz kétlábúakat… Egy nap két nő, egy boszorkánydruida kinézetű idősebb (Olwen Fouéré) és egy fiatalabb (Mia Goth) valahogyan túljut a védvonalakon és üzletelni akar a fiatalemberrel.

Az üzlet, kisebb-nagyobb bonyodalmak után aztán szükségszerűen továbbkulminál, hiszen valamivel meg kell tölteni a filmet is, az Robinson Crusoe óta (akinek története tulajdonképpen minden poszt-apokaliptikus túlélő-történet archetípusa) már nem igazán érdekes, hogy egy ember hogyan éli túl az életét egy élhetetlen helyen, megmeneküléséig/haláláig. Az Ószövetség vonatkozó részeiből már tudjuk, hogy ha adott egy édenkert (hiszen a történet helyszínéül szolgáló, burjánzó, vad erdő egy másik szempontból tényleg csodás), adott egy férfi és adott egy nő, akkor ott bizony valaminek történnie kell. Oké, két nő van. Probléma.

Szerencsére, Fingleton ezeket a problémákat ügyesen tudja kezelni és a drámai végkifejlet azért hordoz pozitív üzenetet is, igaz, elsősorban globális értelemben. A filmből látszik, hogy az író-rendezője eléggé határozottan akart valamit közölni, és mondanivalójához talált megfelelő formát is, úgyhogy, komolyabb baj nincs. Az, hogy több oldalról is támadható, jelen esetben nem annyira lényeges, hiszen nem biztos, hogy van mód a történet hátterének megfelelő indoklására, illetve magyarázására – talán elég annyi, hogy elfogadunk bizonyos dolgokat. Alapvetően fikciós, (közel)jövőben játszódó történetről van szó, tehát nem tudhatjuk, mi lesz, bár szerintem az ivóvízhiány, a globális felmelegedés, a gazdagok túl gazdaggá válása és a szegények végzetes elszegényedése közötti mélyülő szakadék, vagy akár egy globális járvány logikusabb világvége lenne, de hát addig variáljunk ezen, amíg lehet. A filmbeli példázat viszont tanulságos. Asanisimasa: 7/10

Az a helyzet, hogy ezúttal képtelenség felülemelkedni a prekoncepciókon, hiszen Thomas Vinterberg olyan filmeket tett le eddig arra a bizonyos asztalra (mint a keményen provokatív Születésnap, mint Dogma-alapfilm, majd már a dogmatizmuson túl az igen nehéz kérdéseket feszegető Submarino vagy A vadászat), melyek nemhogy koppantak, de egyenesen kataklizmaszerűen szembesítettek minket nagyon fontos, nagyon életbevágó dolgokkal. Új filmjétől is vártunk dolgokat, amely várakozásnak olyan komoly alapjai vannak, amik megkérdőjelezhetetlenek – és csalódottak vagyunk (mi, Vinterberg-rajongó nézők), amikor vágyaink nem kerülnek kielégítésre. Csalódtunk legutóbbi filmjében, a Távol a világ zajától-ban, de akkor még meg lehetett magyarázni, hogy ez csak egy kis pénzkereset, hollywoodi bérmunka, de akkor mit kezdjünk ezzel A kommunával, ami dán, ráadásul önéletrajzi ihletésű, és a cím és az alkotó nimbusza alapján valami ultrabrutális gyomrosnak kellene lennie, elsősorban morális és esztétikai értelemben.

Reméljük, hogy nem valami szomorú tendenciának vagyunk tanúi, ugyanis ez a film sem üti meg azt a mércét, amit maga Vinterberg állított olyan magasra. Várjuk a társadalmi szatírát, ahogyan egy baloldali, marxi alapokon nyugvó, kommunisztikus közösség létrejöttén keresztül szépen kikarikírozódik a kapitalista nyugati és jóléti társadalmak összes rákfenéje, egyben jót nevetünk az emberarcú kommunizmus naiv idealizmusán. Várunk valamiféle társadalomkritikát, vagy valami efféle tárgykörben mozgó, érvényes tartalmat, de az egy szem nem dán identitású szereplő (Allon – Fares Fares) karakterének óvatos, bár találó jellemzésén túl (“nem beszél érthetően dánul”, “nem dolgozik, akkor miből él”, “ha kényelmetlen kérdéseket szegeznek neki, akkor rögtön sírva fakad és mindenki megbocsájt neki”, stb.) nem kapunk ilyesmit, gyenge lábakon álló, egydimenziós közhelyeken túl.

A film sztorija valójában egy középkorú értelmiségi pár, a tévébemondónő Anna (Trine Dyrholm) és az építészprofesszor Erik (Ulrich Thomsen) házassági krízisének tipikus és újra csak közhelyes bemutatása, ezúttal egy tulajdonképpen véletlenül, a korhangulatnak (a hetvenes éveket írjuk) megfelelő környezetben, egy ad hoc kialakult kommunában. Erik apjától örökölt egy villát, amit hirtelen ötlettől vezérelve barátokkal, illetve hirdetés útján szerzett lakókkal népesítenek be, talán nem is gondolva arra, hogy évtizedes, mára már kifáradt házasságukat is így pezsdítsék fel. A professzort azonban az egyetem irányából éri az ellenállhatatlan kísértés egy 22 éves diáklány személyében – és ettől kezdve a film kizárólag Anna figurájára koncentrál, hogy hogyan tudja ésszel és érzelmekkel egy ötven körüli nő elviselni azt, hogy férjét elszereti tőle egy nála sokkal fiatalabb, keményebb húsú, ránctalanabb, üdébb és frissebb nő, miközben a saját nőisége a biológia törvényeinek megfelelően is folyamatosan veszít fényéből. A film igazán érdekes, és minden szempontból erős része ez, köszönhetően Dyrholm megélt alakításának.

Közben azonban Erik semmit nem tudunk meg azon kívül, hogy pont olyan faszkalap, mint az összes hasonló, midlife crisis-ban leledző pasi, akikből Dunát lehet rekeszteni, gyenge, határozatlan, gyengeségét csapkodó hisztériával és üvöltözéssel kompenzáló szánalmas alak. Nettó közhely, amihez Thomsen sem tud hozzátenni semmit. A kommuna többi lakója még ennyi sem, kétdimenziós, elmosódott fényképfigurák, akárkik, senkik. Egyedül Anna és Erik 14 éves lányának története lenne még érdekes, de azt meg Vinterberg hagyja veszni kibeszéletlenül, hasonlatosan a “kilenc évesen meg fogok halni” kisfiú szintén levegőben lógó tragédiájához.

Sajnos, Vinterbeg kommuna-filmje nem mérhető sem a hajdani Dogma-kolléga Idiótákjához, sem a svéd Moodysson Együttjéhez, talán a hasonlóan édesbús, melankolikus Együtt élhetnénk című francia történettel vethető össze, bár emlékeim szerint az is jobban szerethető. Anna és Trine Dyrholm ennél többet érdemelne… Asanisimasa: 5/10

Meglehetős megrökönyödéssel néztem e film nyitó jeleneteit, melyben a címszereplő tel-avivi lakás néhai tulajdonosának hagyatékát szortírozzák szét az örökösök. Civil munkám nagy részét régi levelek, könyvek, fényképek böngészése teszi ki mostanság, azt nyomozom, hogy ki írta, kinek, s mit akart benne közölni: hogy milyen új, ismeretlen és érdekes történetek sejlenek fel a múltból. Nem nagy, világot befolyásoló titkok, csupán olyan kicsi, aprócseprő, hétköznapi titkocskák, melyek azonban a szememben értékesebbek, szórakoztatóbbak és többet mesélnek száz III/III-as aktánál. Szóval, döbbenettel néztem, ahogy szegény Gerda Tuchler lánya, valamint unokái és a kiterjedt rokonság szórja a rettenetes gyorsasággal szaporodó, óriási szemeteszsákokba azt a töméntelen régi levelet, fényképet, kacatot, amit a nagymama, néhai férjével magával hozott szeretett óhazájukból, Németországból az új hazába, Izraelbe. Mivel a nagyszülők mindig is tartózkodtak attól, hogy a gyerekeket, unokákat beavassák azokba a régi, szörnyű dolgokba, azok nem is ismerhették azokat, akikhez szóltak azok a levelek, akik mosolyogtak azokon a fotókon, nem értenek németül, de nem is akarnak tudni semmit arról az országról, ahol…

Egyedül Arnon Goldfinger, a fiúunoka -egyben A lakás című dokumentumfilm rendezője és riportere- kapkod érdeklődéssel a szemétbe szánt lomok után, de régen is ő volt egyedül a családban, akiben élt a kíváncsiság arról, kik is ők tulajdonképen. Természetesen talál érdekes dolgokat, sőt, olyan információkra is bukkan, amely mélyen megdöbbenti a férfit. Lehetséges, hogy cionista nagyszülei közeli barátságot ápoltak még Németországban egy báró Leopold von Mildenstein nevű SS-tiszttel, aki egy időben Eichmann közvetlen felettese volt, s akivel még a háború után is fennmaradt a barátság?

A helyenként megkapóan személyes hitelű dokumentumfilm ennek a nyomozásnak történetét meséli el, melynek során Arnon édesanyjával felkeresi ennek a von Mildensteinnek ma még élő rokonait, akik kedves barátsággal fogadják őket. Az általuk elmeséltekből, valamint Gerda hagyatékából összeálló puzzle-ból aztán egy igen érdekes történet bontakozik ki, mely igen szépen árnyalja a második világháborúról és a holokausztról alkotott összképet. Asanisimasa: 7/10

Ahogyan Daniel Kehlmann e film alapjául szolgáló regényében is írja: “Manuel Kaminski!
Nem ismeri, mondta a vendéglősnő, nyilván nem idevalósi.
Huszonöt éve itt él, mondtam.
Tehát nem idevalósi, felelte a vendéglősnő, mindjárt gondolta.” Nem ismerünk Manuel Kaminski nevű vak festőt a művészettörténetben, se olyat, aki Picasso, Matisse és Marinetti barátja lett volna, akiről e neves mesterek valaha is elismerően nyilatkoztak volna, se olyat, aki bármilyen attrakciója okán bármiféle nyomot hagyott volna az egyetemes emberi kultúrában. Szó sincs tehát vak festőről (mégha a valóságban voltak festők, akik idős korukra megvakultak), Kehlmann és az elsősorban a Good bye Lenin!-ről ismert Wolfgang Becker új filmje, az Én és Kaminski elsősorban egy igen maró szatíra, valamint ezzel együtt egy festészet-rajongó kissé melankolikus ódája a modern képzőművészet és az elfeledett nagy művészek nagyszerűségéhez.

A filmbeli Kaminski alakja, valamint lenyűgöző művészi pályája a film elején teremtődik meg egy igen virtuóz módon összeállított ál-dokumentarista montázsban, amelyről leginkább Woody Allen zseniális Zeligje juthat eszünkbe, annyira, hogy még maga Woody is elismerően rábólint a végén. Megtudhatjuk, hogy ez a Kaminski (Jesper Christensen) a modernizmus egyik legnagyobb alakja volt, aki baráti viszonyban volt a huszadik század első felében alkotó összes nagy művésszel, azonban súlyos szembetegsége folytán hamar elveszítette látását. Ahogy betegsége súlyosbodott, úgy vonult vissza a messzi Alpok egyik eldugott völgyében fekvő házába, ahol előszeretettel szadomazo dominának öltöző lánya (Amira Casar) ápolgatta hűségesen. A folyamatos magánéleti- és szakmai válsággal küszködő, közepes tehetségű, tökéletesen érzéketlen és tapintatlan, ám rendkívül kétbalkezes újságíró, Sebastian Zöllner (akit Daniel Brühl, Becker kedvenc színésze játssza) véletlenül bukkan Kaminski sztorijába, és mintegy a siker utolsó szalmaszálaként belekapaszkodva felkeresi a rejtőzködő agg festőt, hogy megírja annak életrajzát. A Mr. Bean otromba gátlástalanságát is felülmúló Zöllner egy SS-keretlegény finomságával faggatja a festőt, akitől megtudja, hogy volt Kaminskinak egy nagy szerelme, Therese (Geraldine Chaplin), akiről évtizedek óta nem hallott -és kicsit megidézve a film jellegzetes humorát, természetesen nem látott- így kvázi elrabolja őt, hogy együtt megkeressék. A kalandos úton aztán, nem kis meglepetésre, Zöllner és Kaminski között barátság szövődik, aminek köszönhetően az idős festő végre boldog lesz egy kicsit, és talán a botcsinálta biográfus is megtalálja szerencséjét.

A film cselekménye nem túl ágas-bogas, a lényeg azonban ezúttal is a nüanszokban van. Üdítő erővel hathat például a humor, amivel egyrészt az idős korral járó, valójában igen kellemetlen és kényelmetlen macerát jellemzi, de az a savasan maró irónia is, amivel a virtigli trollként pusztító Sebastian figuráján keresztül a bulvárújságírás és egyáltalán, a média hullarablással felérő erkölcsiségű tevékenységét mutatja be. Kap persze néhány szívlapáttal a nemzetközi műkereskedelem is, valamint kapnak a benne tevékenykedő tipikus figurák is, ám örvendetes, hogy Becker képes túlhaladni a romlottság, a számító cinizmus és a bombasztikus sznobizmus ekézésén és fel tud mutatni valódi emberi értékéket, valamint nem kevés szépséget is. A szépség részben a fantasztikusan fényképezett alpesi tájban nyilvánul meg, részben az ügyesen animált festmény-szekvenciákban (érdemes megvárni a filmvégi stáblistát, mert az alatt is érdekes dolgok láthatók!), részben pedig átvitt értelemben, a bumfordi módon gúnyolódó meseszövésből kivirágzó igazi emberi érzelmekben. Brühl néha már tényleg idegesítően trollkodik, azonban kompenzálja őt Christensen kiismerhetetlen játékossága, Geraldine Chaplin apját idéző bája, valamint Amira Casar izgalmas személyisége. Kifejezetten szórakoztató élmény ez a film, az igényesebb fajtából. Asanisimasa: 7/10

A norvég Jan Garbarek nevű szaxofonosnak van egy lemeze, amit egy templomi orgonistával (Kjell Johnsen) vett fel egy stockholmi templomban. Azon hallottam olyan éteri tisztaságú, szinte a szférák mitikus hangjaihoz hasonlítható légiesen könnyű, végtelenül áradó zenét, mint ahogyan ebben a Madárkák című filmben szólal meg a főszereplő, 16 éves Ari (Atli Oskar Fjalarsson) hangja, valahol a világ végén, Izland észak-nyugati csücskében, egy üres olajtartályban. Hogy ez a szegény fiú miért éppen ilyen elhagyatott, mondhatni, méltatlan helyen kell kiengedje csodálatos hangját, nos, a film valahol erről is szól.

Alapvetően családi dráma az izlandi Rúnar Rúnarsson filmje, melynek főhősének történetét talán lehet úgy is jellemezni, mint egy tipikus, mai társadalmi kórkép. A fiú szülei elváltak, Ari egészen eddig anyjával élt Reykjavíkben, a fővárosban. Az apa nélkül felnőtt fiú tehetséges énekes, akinek szereplését még az izlandi tévé is közvetítette. A fiú és anyja, valamint nevelőapja között azonban lassan áthidalhatatlanná vált a poszt-pubertáskori, kamaszkori generációs, illetve kommunikációs szakadék, így a sokadik csúnya veszekedést követően Ari a szigetország zord túl felén élő, alkoholista apjához kerül. Baltával faragott jellemű, becsületes, de éppenséggel nem túl bonyolult gondolkodású apja örül fia érkezéséhez, az érzékeny lelkű Ari számára azonban idegen a kőkeményre fagyott, egyszerű, férfias világ. Ari mégis beáll a halgyárba dolgozni, és lassan elkezd beszocializálódni a helyi kortársak szigorú hierarchiájú, ingerszegény társaságába. Az elhagyott gyermekkor, de még be nem következett felnőttkor kihívásai azonban ebben a nyers, durva környezetben brutálisan hatnak a srác finom, művészi pszichéjére, valamint apjával is nehezen találja meg a hangot. Ennek a zűrzavaros lelkiállapotnak egyik lecsapódása az a fentebb említett, igen hatásos, lelkeket pendítő jelenet.

Ari sorsa alakulhatna sokféleképpen, azonban Rúnarsson alapvetően életpárti. Az általa elmesélt sztori fejlődéstörténet és az egymás felé törekvés szükségességének üdvözlése. Bár egy hosszan kitartott templomi jelenettel kezdődik a film, és a továbbiakban is vissza-visszaköszön, nyilvánvalóan Ari énekhangján keresztül is a szakralitás, mégis a földön maradunk mindvégig. A film üzenete valahol az lehet, hogy a lelki, belső szépség ereje mindenhol jelen lehet és társadalmi, fizikai korlátok nélkül érvényes, és hatással bír mindenkire, akinek szíve nyitott a szépségre. Ez a szépség azonban nem vallásos szépség, nem isteni dolog, miközben lehet ilyen is, de egyszerűen szép, minden érdektől, szándéktól mentesen, ami hat akár egy halszagú, nedves, hideg, rideg hangárban, a riasztóan kopár, félelmetesen lélegzetelállító izlandi tájban is.

A film cselekményszövése is egyszerű, mondhatni rusztikus, mint amilyen a szinte minden képben háttérként, illetve játéktérként jelenlévő sarkköri táj. Mégis ritkán tapasztalható szuggesztív hatással bír a nézőre, szinte mágneses erővel vonzza be figyelmünket, holott gyakorlatilag szinte minden jelenetben csak banális, hétköznapi történetek történnek. Ez részben a kivétel nélkül elképesztően hiteles színészi jelenlétnek köszönhető, illetve a szinte már dokumentarista módon felvett, életképszerű közjátékoknak, melyek hitelesen ábrázolják eme ismeretlen, majdhogynem egzotikus tájon élő emberek életét.

Emellett pszichológiailag is igen hiteles Ari és apja kapcsolatának fejlődése, amelynek ábrázolásában Rúnarsson az északi filmekben amúgy megszokott kendőzetlen természetességen is túlmenő, olykor már naturalista eszközöktől sem riad vissza. Pontos és fontos film ez, mind intellektuális, mind érzelmi tekintetben, nemcsak tizenhat éveseknek. 9/10