asanisimasa

Szeretem Rémi Bezançon filmjeit (pl. a Hátralévő életed első napját, vagy A legszebb dolog címűt), mert nem kívánnak megfelelni trendeknek, nem hajszolják a sikert azzal, hogy alámennek a nézők vélt, vagy valós igényeinek, de nem is emelkednek beláthatatlan, felfoghatatlan művészi fellegekbe. Egyszerű, őszinte emberi történetek ezek, amiket mi is mesélünk egymásnak péntek esténként egy pohár bor mellett, ha mesélünk egyáltalán még egymásnak akármikor is, borral, vagy anélkül. A mi jövőnk is pont ilyen jelentéktelen, banális történet, mint az előzőek, mint a mi saját történetünk is.

Szó sincs tehát világlátásunkat sarkából kifordító, orrba vágó, paradigmaváltó óriási alkotásról, ez egy kis film, mely viszont alkalomadtán igen hálás társsá is válhat. A tizen-, huszonéveseket nyilván kevéssé érdekli az elmúlás, talán beteges is, ha egy fiatal, elvileg tomboló libidója kellős közepén azon mereng, hogy mi lesz, ha már nem lesz (ez, ő, stb.)… Harminc után azonban már elszaporodnak a lét mulandóságára koppanósan figyelmeztető jelek. Először még megdöbbenünk, amikor hírét vesszük, hogy osztálytársunk pofátlanul fiatalon elhunyt, valami szörnyű, gyógyíthatatlan betegségnek, vagy akár csak rosszul felmért képességeinek, egy pillanatnyi tévedésnek köszönhetően, aztán lassan hozzászokunk ehhez is. A mi jövőnk is az elmúlás, ahogyan mindenkié az volt, a világ időszámításában mindenkor.

E történetben Yann (Pierre Rochefort), a harmincas, sikeres biztosítási ügynök, aki egy születésnapjára rendezett meglepetéspartiról meglépve egy régi, gimnazista cimborájával találkozik, aki viszont megmaradt a nyolcvanas évekbeli önmagánál. Thomas, a ma is felelőtlen, csak a mának érő, link haver (Pio Marmai) ráveszi a vonakodó Yannt, hogy szervezzék meg újra életük buliját, amit 18 évesen együtt éltek át. Sorra veszik hajdani osztálytársaikat, a régi haverokat, és közben Yann számára egyre jobban nyilvánvalóvá válik saját, mostani életének üressége, kényszeredettsége, unalma, ami ráadásul a hajdani haverok mostani életében is rendre visszaköszön. A régi félreértések, elbénázott szerelmek és túlértékelt barátságok minden negatív felhangja ma már édesbús emlékezete egy boldog ifjúkornak, ami viszont már őrjítően messze van az azóta eltelt viszonylag rövid idő -alig több, mint egy évtized- ellenére. A történet végén egy furcsa csavar aztán az élet valódi súlyára, hogy ne mondjam, igazi értelmére is rádöbbenti a válságban lévő fiatalembert, aki eztán talán boldogabb életre is képes lesz, a számára megszabott időben, az őt szerető, elfogadó társakkal.

Bezançon ezen filmje egyszerre bohókás történet a felnőtté válás rögös útjáról, a való világ kihívásaival való szembesülés okozta traumáról, valamint melankolikus elmélkedés döntéseink felelősségéről, az élet értelméről – tehát valóban fontos dolgokról. Nem töri ránk az ajtót, nem tolja bele az arcunk semmibe, csupán barátságosan elnyom egy sztorit, amitől nem fogjuk magunkat rosszul érezni, viszont jobban talán igen. Asanisimasa: 7/10

Nagy volt a titkolózás, hiszen még mi, többé-kevésbé bennfentesek sem láthattuk (néhány speciális fesztivál látogatóin, valamint a németeken és a svédeken kívül) korábban a világpremiernél a teljes egészében FPS (first person shooting) nézőpontból forgatott akciófilmet, a Hardcore Henryt. Természetesen nem értem a titkolózást, hiszen azt már minden téma iránt érdeklődő jól tudta, hogy látványban, élményekben mire számíthat, maga a cselekmény pedig annyira szerény, mondhatni, együgyű, hogy azon talán még javított is volna egy jó kis előzetes kibeszélés. Viszont, egy vérbeli akciófilmet rendszerint nem a tolsztojian áradó nagyepika miatt szoktunk nézni, ugyebár.

Nem vesztegetnék én sem túl sok szót a cselekményre. Egy hightech cyborgkatona küzd meg benne az igazáért, és győzi le a gonoszt, kvázi teremtőjét – de itt most tényleg ne gondoljunk még csak frankensteini mélységekre se. A lényeg itt az érzékiségen van (vö: az egyes szám első személyben forgatott pornófilmek azokon a csatornákon, ahová csak véletlenül, sohasem direkt kattintunk…). Az adrenalin tombolásán az idegrendszerünkben (igen, a miénkben, a nézőkében), a látványon, a vibráláson és a semmibe ugrás virtuális, tehát fizikailag veszélytelen izgalmán. A film elsősorban, és szinte kizárólag is azokhoz szól, akik játszottak valaha olyan számítógépes játékokon, amelyben egyes szám első személyben (tehát first person) gázolunk át akadályokon, ránk támadó ellenségen, szörnyeken, ugrunk mélybe és magasba, hatolunk át falakon és savval teli csatornákon, miközben beleket ontunk, vért fakasztunk és koponyákat roppantunk szét. Akik szerint ez baromság, és káros az emberi elmére, az lapozzon, ez nem az ő műfaja. De aki élvezte már azt a perverz élvezetet, hogy milyen érzés ronggyá lőni egy seregnyi német nácit a Wolfenstein 3D-ben, aki éjszakákat bujkált a ráleselkedő szörnyek elől a Doom földalatti bunkerében, aki tudja, mit csinált újságot olvasva Duke Nukem az utolsó etap legvégén, a Quake-ről és a többi általam már ismeretlen modernebb játékokról nem szólva, az érzi ezt a filmet is.

A Hardcore Henry egyetlen hibája az, hogy benne csak passzív résztvevők vagyunk. De ha van hozzá affinitásunk, akkor még így is képes magával ragadni (még a bugyuta sztori és az olyan erkölcsi-etikai averziók ellenére is, minthogy pont ilyen játékokkal edzettek az amerikai katonák az iraki, vagy afganisztáni bevetések előtt). A látvány, illetve, stílben maradva, a cucc grafikája profi. Technikailag egyetlen GoPro Hero 3 sisakkamerával lett felvéve az egész, hogy aztán Ilya Naishuller, az orosz Biting Elbows nevű indie-rock banda frontembere (!), mint rendező és ötletgazda, valamint a látványfilmek terén már bőven profinak számító Timur Bekmambetov producer vezette stáb speciális effektek garmadájának bevetésével egy valóban szemkápráztató látványzuhatagot alkothasson. Az akciók rendkívül ügyesen, sok eredeti ötlettel és egyáltalán nem szégyenlősen lettek megrendezve, hiszen a film megtekintésével gyakorlatilag nyakig is merülhetünk a gore-ba, az explicit erőszak, a szétrobbanó fejek, leszakadó végtagok brutális orgiájába.

A vicc az, hogy ha azt gondoljuk, hogy na, ez sem más, mint egy újabb agyatlan hentelés, nulla sztorival, még piszok messze vagyunk az igazságtól, még ha részben igazunk is van. Mert ez a hentelés egyrészt még nézve is szórakoztató (igen, ez egy ilyen műfaj), másrészt pedig, mivel az akció helyszíne a mai, modern Moszkva, a hamisíthatatlan helyi couleur locale, valamint a remekül kitalált mellékszereplők által szállított humorgránátok, az olykor bombasztikusan találó kísérőzenék elég nagy biztonsággal hozzák ki a nézőből az állatot – és miközben a vásznon dúl a gore, belőle öblösen szakad fel a röhögés. Szóval, igazi, hamisítatlan fiúmozi ez, amit szerintem lányok és széplelkek nem értenek. Én is csak szégyenlősen vallom be, hogy élveztem – és ezt holnap már le is fogom tagadni. 🙂 Asanisimasa: 7/10

Nem tagadom, eléggé idegenkedem a még élő személyekről készült életrajzi filmektől, főleg ha azok “nagy emberekről” szólnak. Elég nehéz objektíven beszélni erkölcsi, vagy más természetű hatalmasságokról, ha az történetesen még él, szubjektíven meg minek? Tettekről lehet, de személyekről nem. Elképzelni sem tudom, milyen lehet például egy olyan embernek megnéznie egy saját életéről készült filmet, amit nem ő rendezett és nem ő játssza benne saját magát. Tudathasadásos állapot lehet… Mindamellett a Szentírás is mintha beszélne valami olyasmiről, hogy ne készíts magadnak festett/faragott képet Isten teremtményeiről, amibe mi magunk is beletartozunk, ugyebár. Persze, készülnek ilyenek.

Szinte minden modern pápáról készült film (bár például a jelenlegi Dalai Lámáról is), így a ma regnáló Ferenc sem úszhatta meg a megfilmesítést. Viszont én, mint -mondjuk úgy- Istennel vitás viszonyban álló ember, aki semmi szín alatt nem tartozik a római katolikus szentegyház hívei közé, még én is meglepődtem azon, hogy ezúttal egy kifejezetten vállalható, szimpatikus figura öltötte magára a hófehér pontifex maximusi gúnyát. Jorge Bergoglio már eddig annyi jó dolgot tett életében, mint kritikusai egész életükben együttvéve sem, és nem valószínű, hogy ő, vagy az általa vezetett pápai intézmény bármiféle útmutatással élt volna e filmet illetően. Az alkotók (Elisabetta Pique könyve alapján Beda Docampo Feijóo) tulajdonképpen elmesélik Ferenc pápa Vatikánig vezető útjának főbb kulcsmomentumait, illetve bemutatják magát, az embert. A Ferenc pápa – Buenos Airestől a Vatikánig, bár idézőjelek között, de pont olyan korrekt filmnek mondható, mint amilyennek tárgya, főszereplője is tűnik.

Értelemszerűen és reálisan szemlélve a dolgok folyását, nem várhatunk különösebb kritikai megjegyzéseket e filmtől, ez nem a Habemus papam! szarkasztikus világa. Inkább érzek valami büszkeséget, amit egy argentin nemzetiségű, nem feltétlenül gyakorló hívő ember érezhet akkor, ha a történelemben először, éppen az ő távoli országából választanak egyházfőt a világ egyik legnagyobb vallási intézményének élére. A film cselekménye is ezt támasztja alá. Egy félig spanyol, félig argentin identitású, vallási kérdésekben agnosztikus újságírónő készít többfordulós nagyinterjút az akkor még magát Jorge atyának nevező Buenos Aires-i bíborossal, aki elsősorban a tiszta, tiszteletreméltó embert látja, láttatja a szegények és elesettek gyámolításában jeleskedő papban, vallási, világnézeti kérdésekbe nem megy bele, mint ahogy nem célja őt támadnia sem, bármilyen szempontból.

Természetesen, egy ilyen szentéletű egyházfi élete viszonylag kevéssé akciódús, még akkor sem, ha az illető pályája nagy részét drogosok, kitaszítottak és kizsákmányolta lelki ápolásával töltötte, helyenként a politika (az argentin katonai junta) életveszélyes fenyegetésében. Másrészt sok újat sem tudhatunk meg, amit eddig ne tudtunk volna meg Ferenc pápa, amúgy igen jól működő sajtójából. Ez a film mégis nézhető, még azok számára is akik nem rajonganak Ferencéért, hiszen minden vallásos bűbájt levéve róla, ő minden bizonnyal jó ember, példamutató élettel. De még vallásos egyházfiként sem mond olyan dolgokat, amik ne lennének érvényesek egy becsületes, ám netán ateista néző számára. A film nem emeli az egekbe, csupán megmutatja emberi nagyságát, mely egyben megejtő módon egyszerű, jámbor is. Habemus papam. Asanisimasa: 7/10

Egészen biztosan létezik ipari kémkedés Hollywoodban, hiszen nem lehet véletlen, hogy két -hozzávetőleg- azonos célközönséget megcélzó, komoly kult-státuszban lévő rendező is “havas westernnel” jelentkezett, méghozzá gyakorlatilag ugyanabban az időszakban. Bár a nagyobb sikert a mexikói Iñárritu aratta diCaprionak végre Oscar-díjat érő A visszatérővel, az elsőség ebben a miniversengésben Quentin Tarantinót illeti, hiszen az ő ötlete biztosan korábban látott napvilágot, ergo… Emlékezhetünk az esetre: 2014 januárjában valaki feltette a netre az új Tarantino-film szkriptjét, amire Tarantino szép látványosan besértődött. Aztán valahogy mégis kiengesztelődött – és a másik film is nagyjából ekkor hirdette meg indulását. Persze, lehetett pont fordított is a forgatókönyv, tehát Tarantinóék direkt tették ki a könyvet, megtudva, hogy Iñárrituék is hasonló projekten dolgoznak, hasonlóan bombasztikus vizualitást ígérve és hasonlóan izmos sztárokkal a főszerepben, és így diszponálták maguknak az elsőbbséget. Who knows? Aljas húzásokban sohasem szűkölködött Hollywood álomországa.

Aljas húzásokról Tarantino is rengeteget tud, hiszen eddig hét filmet kitevő filmográfiája szinte másra sem épül, mint emberek emberek elleni gonosz húzásaira, és miért lenne ez másként a nyolcadik opuszban, az Aljas nyolcasban. Ha a történet végkifejletét nézzük, akkor maga a film (spoiler) az aljas nyolcas, Tarantino nyolcadik filmje, hiszen élő szereplő nem marad a színen. Nyilván van történet a világirodalomban és az azt körülvevő filmes univerzumban, amelynek nincs élő túlélő szereplője, de azért ilyesmire még a véreskezű Shakespeare, vagy a legelvetemültebb ógörög tragédisták sem vetemedtek, hogy egy történet összes szereplőjét kinyírják… Legfeljebb az az angol, teázgató, sütizgető, nagyon kedves angol vénasszony, az volt ennyire elvetemült.

Tarantinónál egy kicsi néger és hét kicsi fehér verődik össze egy isten háta mögötti helyen, a havas-jeges wyomingi télben, több különböző céllal, melyek közül kettő egymással ellentétes. Mindenki megvan győződve a saját erkölcsi igazáról, ám Tarantino ördögi csavarral éppen ezeket az önigazoló megállapításokat ütközteti egymással, így bizonyítva be, hogy nincs olyan, hogy jó. Nincs olyan, hogy valakinek bármi, bárki felhatalmazást adjon arra, hogy megölje a másikat. Egy aljas világ a benne élő emberek miatt aljas, s ebben nem különbözik maga a rendező sem, hiszen végső soron ő szolgáltat igazságot aljas szereplői között – azonban ugyanazzal az eszközzel, amiért “hőseit” elítéli. Vagy inkább csak jellemzi.

Rögtön a film elején inzert tudatja a nézőkkel, hogy ez Quentin Tarantino nyolcadik filmje. Sokunknak nyilván eszébe jut a zseniális dél-koreai Kim Ki-duk, aki egész eddigi életművét így sorszámozta, Quentin nyilván tőle nyúlta az ötletet, mint ahogyan gyakorlatilag egéász életművét nyúlta valahonnan. Egyetlen filmjének sincs olyan jelenete, amelyikről ne asszociálnánk valamilyen régebbi zsáner-klasszikusra, vagy akár éppen egy szűk rétegközönség által ismert elfeledett műre (erre értelemszerűen kevesebben). Mégis, ma Tarantino az egyik legegyénibb hangú filmes, akinek keze nyomát egyetlen kockából is felismerni. Hogy van ez? Szemétből épít várat, ami olyan masszív, mint a legnagyobb művészek hosszan kiérlelt, kikezdhetetlen elefántcsonttornya. Finom ízlésű ítészek piszkálgatják, kóstolgatják, közben elvadult gore-rajongók, becsavarodott blockbuster-imádók horkannak fel öblösen egy-egy cselekményfordulatnál.

A kommerszfilm pápája jelenleg az egyik legnagyobb filmművész a világon. Persze, egy bő háromórás film semmiképpen nem nevezhető kommersznek, főleg, hogy 95%-ban egyetlen belsőben játszódik. (Pompásan mutatja Tarantino szertelenségét, hogy közben azzal tüntet, hogy a ma szinte lejátszhatatlan 70 mm-es celluloidra forgat, ám ezzel a nagy tömeg- és csatajelenetekre, szuperszélesvásznú, látványos tájképekre való technikával egy szobában mutat 8 (mindösszesen az egész filmben 18 !) személyt…) Lehet azt mondani, hogy unalmas film az Aljas nyolcas, hiszen két és fél órán folyik a megszokott tarantinói szófosás, ebből ismerjük meg a szereplőket, és magát a film cselekményének nagy részét is. A Ponyvaregény tényleg viccesebb volt, a Kutyaszorítóban pedig jobban szerkesztett, azonban itt a szereplők mögött sokkal nagyobb történelmi, illetve társadalmi távlatok sejlenek fel, mint mondjuk Vincent Vega, a mai mémkirály mögött – és a hosszadalmas felvezetés után annál nagyobb erővel ömlik nyakunkba az, amire valójában mindvégig vártunk.

Azon gondolkoztam közben, hogy vajon megállna-e a lábán az Aljas nyolcas egy színpadon, színházi előadásként. Hiszen minden itt alkalmazott dramaturgiai eszköz ezt sugallja, hogy ez tulajdonképpen egy kamaradráma. Túlnyomórészt egyetlen helyszínen játszódik a sztori, mindössze néhány szereplővel. A zárt helyen gyorsan kialakulnak a szereplők közti erővonalak, viszonyok, amiknek valódi kötődéseit mi nézők csak a legvégén látjuk tisztán. Bár hosszú időn keresztül, mégis gördülékenyen pereg a cselekmény… A kérdés csak annyi, hogy van ebben a sztoriban még annyi “mélység”, hogy -a mozi után- megnézzük még egyszer, ha már tudjuk, mire megy ki az egész?

Más rendezésben talán, Tarantinóéban már nem biztos (bár ez majd évek múlva derül ki…). Talán azért, mert ami ebben benne volt, azt Quentin mind ki is hozta, kifacsarta, szétfröcskölte, kitaposta belőle és beterítette vele a szűkös helyszínt, aztán otthagyta azt és áldozatait a francba. Persze, az is taszít az újrázástól, hogy a történetnek nincs hőse, csak antihőse, illetve áldozata. Akivel szívesen azonosulnánk, annak itt alig osztottak lapot, aljadékokból viszont a való világban is túl sok van. Mindenki más rohadék, és teljesen rendben is van, hogy megdöglenek. Azonban egy történet csak akkor lesz “sokszor-nézős”, ha van egy olyan hőse, akivel azonosulni tudunk, enélkül… ez csak egy nyolcas. Egy aljas, ám rendkívül szórakoztató, néha sokkoló, máskor tagadhatatlanul igazságos, kegyetlen tréfa, ami azonban csak egy tréfa, mely három órás hosszával is túl rövid, túl alacsony és túl sekély ahhoz, hogy olyan valódi eposz legyen, mint például Sergio Leone hasonló “méretű” (és tán igényű) Volt egyszer egy Vadnyugatja volt. (Az agg Ennio Morricone zenéje azonban itt is remekmű.) Ezért csak 8/10