asanisimasa

Valamikor a múlt század nyolcvanas éveinek elején, egy vidéki magyar kisvárosban S. szokás szerint földszinti haverjánál, B.-nél unatkozott, zenét hallgattak a BRG kazettás magnóból (valószínűleg a rádióból előző nap felvett friss anyagot, AC/DC-t talán), és azon gondolkoztak, hogy zenekart kéne csinálni. B. tanult zenélni, a helyi tűzoltó-zenekarban volt fuvolás, mellette otthon megtanult gitározni is, így ő lett a zenekarvezető, S. viszont nem tudott zenélni, így ő csak szólóénekes lehetett. Kellettek azonban még tagok, a közeli ismeretségi körben azonban nem voltak zenélni tudók, ki kellett tehát próbálni ismeretlen embereket is. Jött egy srác, akivel B. együtt zenélt a tűzoltóknál, ő szaxofonos volt. Játssz valami rockot! – kértük. A srác el is kezdett valami rockandroll-szerűséget, ám mivel azelőtt az indulókon kívül csak lakodalmakban fújt, ott is csak magyar nótát, így az a rockandroll elég nevetségesen szólt… B. és S. legalábbis a röhögéstől fuldokolva menekült ki a szobából. Oké, majd szólunk! De később aztán lett basszgitáros a szomszéd lakótelepről, s kiderült hogy annak meg van egy haverja, akinek van valami primitív szintije… Szóval, lett zenekar, melynek, igaz dobos nélkül, mert azt nem találtunk, még volt egy koncertje is a helyi művelődési ház pincéjében, igazi, fizető közönséggel ráadásul. Kis közönség volt, de közönség. Három számot játszott nekik a zenekar, túlzás nélkül óriási sikert aratva. Mind a négy megjelent lány kedvesen, odaadással sikoltozott és csápolt. Aztán B.-ből mára a maga műfajában nemzetközileg ismert zenész lett, S. itt írja a sorokat – de jó is ez így a magyar rocktörténelemnek.

Nagyjából ugyanez történik a Sing Street című filmben is, ugyanúgy a nyolcvanas évek elejét írjuk, a helyszín azonban Dublin, Írország, ám a nihil, az unalom ugyanaz. A 14-15 éves Conor is azért alapít zenekart, hogy általa törjön ki unalmas, kilátástalan életéből, melyet ráadásul még családi konfliktusok is tovább bonyolítanak, hogy általa legyen valaki, hogy észrevegye az a gyönyörű lány az utca túloldalán… Kisiklott életű, ám közben komoly szobabölccsé ért bátyja tanácsai indítják el az úton, melyen aztán Conor nem várt sikereket arat: elismerik társai is, lesznek csajok is. Lesz Valami, ami egy egészen más helyzet az addig tapasztalt Semmi helyett.

John Carney filmjének szó szoros értelmében vett sztorija elég sablonos, hiszen eseményei tényleg szinte mindenkivel megtörténtek saját, személyes tinédzserkorukban. A faramuci helyzet az, hogy mindeközben akár már ennyi is elég ahhoz, hogy képes legyen megszólítani a közönségét, ráadásul Carney igen hiteles, reális környezetet is teremt a sztori köré, amit aztán olyan igazi, hamisítatlan és ráadásul egytől egyig szerethető karakterekkel játszat el, hogy annál nincs igazibb. Simán, mondhatni csomómentesen keveredik az angolszász jellegű társadalmi drámák rögvalója a fiúiskolás filmek erőszakkal teli, klausztrofób lidércnyomásával, az ún. coming of age-filmek melankóliájával és a romantikus tinitörténetek bájával. A film mézédes szerelmi szála, valamint a zenekar -Sing Street- stílusa az én ízlésemnek ugyan már régen túl pop, de az a lendület, az az optimista lelkesedés, ami árad a film minden kockájából, annyira tiszta és őszinte, hogy képtelen vagyok nem rajongó lelkesedéssel írni róla. Igen ritkán történt eddig ennél a filmnél jobb dolog a filmtörténelem tinédzserkor problémáit feszegető, meglehetős méretű szegmensében.

Arról persze fogalmam sincs, hogy ez a történet mit mond majd egy mai tizenévesnek, hiszen a benne megjelenő fazonok, zenék, stílusok elsősorban a késő harmincasok, negyvenes-ötvenesek számára ismerősek (Motörhead, Clash, Joe Jackson, Duran Duran, Joy Division, stb.), az az üzenet azonban, amit a film igen markánsan közvetít, talán számukra is igen megszívlelendő lehet: Ahhoz, hogy valamit alkotni tudjál, hogy egyről a kettőre tudj lépni, ahhoz bizony nagyot kell lépned, sokszor be kell hunynod a szemed, és úgy ugrani bele a sötétbe, hiszen ha valami igazán nagyot akarsz, amit előtted még senki nem csinált meg, amire addig nem volt példa, akkor neked kell megtalálnod a hozzá vezető utat. Bátran fejest kell ugranod az ismeretlenbe, mert különben otthon maradsz bepunnyadva, elfelejtve, eltemetve. És az a legjobb, hogy ezt a film nem holmi savanyú, nyakig begombolkozott, szigorú tanári didaktikával, nem valami coelho-s álrévüléssel rágja a szánkba, hanem olykor harsány, néha bájosan elfogódott, kamaszos sármmal és hetyke, pimasz lendülettel. Asanisimasa: 10/10

Az őrült filmek spanyol specialistája Álex de la Iglesia, akinek ugyan érteni vélem humorát, de meg kell valljam, nem igazán szeretem. Két filmjét láttam eddig (az Egy őrült szerelem balladáját, illetve az Elszabott frigyet), melyek külön-külön is éppen elégségesnek bizonyultak annak kijelentésére, hogy én ebből a féktelen, elszabadult őrületből kösz, de nem kérek túl sokat. De vannak, akik szeretik ezt, s vannak, akik kifejezetten imádják.

Én valahová a korai Almodóvar és a kései Buñuel közé lőném be ezt a faszit, aki meglepően bőséges életművét e két mester szinte tapintható hatásain túl a kommersz legalpáribb megjelenési formáiból, valamint a legdurvább szubkulturális “fertőből”, a horrorból, a gore-ból vegyíti. Filmjei legalább olyan kritikusak, mint Buñuel maró szatírái, azonban az a milliő, amivel foglalkozik, a fogyasztói társadalom templomai, a bevásárlóközpontok, a cirkusz hajdani csodáinak mára alaposan megkopott, kifacsart, lepusztult világa, vagy éppen a csiricsáré kereskedelmi televíziózás, valamint annak állandó szereplőinek, a végtelenül ostoba, öntelt, helyi érdekű celebritásoknak diszkrét, cinikus “bája”, ami a Micsoda spanyol éjszaka hátterét, környezetét képezi, abszolúte nem érdekel, vagy éppen túlságosan sokat tudok róluk ahhoz, hogy ilyen erős eszközökkel hívják fel a figyelmem furcsaságaikra, fonákságaikra, melyekkel azok operálnak.

Merthogy de la Iglesia igen erős eszközökkel dolgozik, színesebb, mint a spanyol történelem összes bikaviadala és fiestája együttvéve, trágárabb, mint Tarantino és féktelenebb, mint Robert Rodriguez. Emellett legalább olyan undi, mint Adam Sandler, amikor igazán belejön. Nincs egy másodpercnyi szünet e filmben sem, folyamatosan szól a zene, folyamatosan beszélnek azon a rendkívül pergő nyelven, amire amúgy a spanyol nyelvtanilag nem igazén alkalmas, forgatják (sőt, egy vad buñueli utalással egyhelyütt kiforgatják) szemeiket, vadul gesztikulálnak, intim testrészeket villantanak bornírt szemérmetlenséggel, seggen csúsznak és ondóval teli üvegcsét dobálnak, a végén pedig burleszk-szerű habtengeri csatában oldódik fel minden.

A történet egy 2016-os szilveszteri tévéshow októberi felvételén játszódik, részben a statiszták, részben a show alkotói, részben pedig az azon szereplő “nagy tehetségű” művészek között. A hosszas, állandó bonyodalmak, hibák és tragédiák miatt rendszeresen leálló, tortúraszerű forgatás alatt mindenki szerepet játszik: a statisztéria azt, hogy rendkívül jól szórakozik, a stáb azt, hogy ért a munkájához, a fellépők pedig azt, hogy ők valódi, nagy művészek – azt pedig mindenki mutatja, hogy mennyire szeretik egymást. Persze, minden látszat csupán, mint ahogy már maga az októberi szilveszter is az, közben mindenki a saját, pitiáner pecsenyéjét sütögeti, miközben odakint, a stúdió falain kívül a való világ dörömböl (munkáért és kenyérért).

A film, illetve a történet tartalmi részével nincs is igazán gondom, hiszen valós, létező jelenséget fogalmaz meg, méghozzá igen maró kritikai éllel de la Iglesia, azonban a mód, ahogyan teszi, az számomra egész egyszerűen sok(k). Nincs bajom a kifejezés szabadságával, sőt még annak szabadosságba csapó módozataival sem, főleg, ha azok kellően meg is vannak indokolva, gasztronómiai hasonlattal élve, egész egyszerűen nekem ez az ízesítés, illetve elkészítési mód nem tetszik. Ennyi. Asanisimasa: 5/10

Kezdetben úgy tűnik, mintha már nem állnának annyira szarul a dolgok a belga (flamand) Felix Van Groeningen legújabb filmjében, mint amilyen szarul álltak a 2009-es Szarul állnak a dolgokban, vagy a néhány évvel későbbi Alabama és Monroe-ban. A Szex, mámor, rock’n’roll kezdetben valóban az, amit a cím sugall: féktelen, szabados, őrjöngő tombolás, folyamatos, szünet nélküli lebegés a bűnös élvezetek mennyországában. Azonban tudjuk jól, hogy semmi sem tarthat örökké, és a szex, drogok és a rockandroll mámorral csábító életmódja is benyújtja elébb-utóbb a számlát, amit megfizetni igen fájdalmas mindenkinek.

Groeningen tehát ezúttal is a periferiális, deviáns emberi léthelyzetek feltárását folytatja, különös tekintettel az ilyen körülmények között meglévő társas, rokoni, családi kapcsolatok minőségére, sőt, egyáltalán a lehetőségére. A történet főszereplője, tehát egyáltalán nem meglepetésre, itt is egy testvérpár. A huszonéves Jo (Stef Aerts), aki egy gyerekkori fertőzés következtében már csak fél szemmel sandít a világra, egy lepukkant, koszos bárt üzemeltet Gent városában, melyben minden este kiönt a WC, viszont a lelkes törzsközönség ettől függetlenül hajnalig ropja. A srác érzi, hogy tovább kellene lépni, ezért beveszi a boltba tíz évvel idősebb bátyját, a dinamikus, karizmatikus Franket (Tom Vermeir), aki előtt nincs akadály, ha valamit a fejébe vesz. Jelen esetben várandós felesége, valamint egyéves kisfia sem akadály, akiket gondolkodás nélkül otthagy a vidéki kutyaotthonban, amit feleségének épített megelőzőleg. Ahogy Frank beszállt a genti éjszakai életbe, a bár (Belgica – ez a film eredeti címe is) szárnyalni kezd, nő a tömeg, nő a buli, folyik a pia és egyre hosszabbak a kokaincsíkok is. A higgadtabb Jo, kitartó, hőséges barátaival egy darabig tudja tartani a féktelen Franket, akin viszont egyre jobban túlnő a kokain. Ezzel együtt azonban a bár is egyre nagyobbra nő, és ahogyan ez már csak lenni szokott, elcsattan a testvérpár közti első komoly veszekedés is, a bárban megtörténik az első komolyabb balhé, Frank felesége pedig megszüli második gyermeküket és el akarja hagyni egyre jobban szétcsúszó férjét – miközben öccse, Jo is komoly egzisztenciális válságon megy keresztül.

Simán lehetne ez a történet egy puhapöcsű, illedelmes melodráma is, azonban Groeningen ezúttal sem sokat lacafacázik, s miután már a film elején belenyomta arcunk a Belgica bár színültig teli retyójába, a folytatásban sem tesz engedményeket. Rengeteg drogkarriert láthattunk már filmvásznon, még több alkoholizmust, sok hiteleset is, mint ahogy legalább ennyi történet foglalkozott a huszadik század második felét alapjaiban meghatározó popkultúra jellegzetes színhelyeivel, a klubokkal, diszkókkal, a szex, drogok és a rock&roll különböző stílusú, műfajú és hangulatú élettereivel. Nyilván az tudja ezeket pontosan, hitelesen bemutatni, aki valamilyen szinten ismeri is ezeket, márpedig Groeningen nyilvánvalóan ismeri azt, amiről filmet készít. Ahogyan a Szarul állnak… Strobbe-fivérei is szinte már Tar Sándori-részletességgel prezentálják a kilátástalan vidéki létben egyedüli (hamis) kiutat kínáló, idült alkoholizmus legsötétebb bugyrait, e filmben is szinte már naturalisztikus kíméletlenséggel jelennek meg egy igazi multikulti, alternatív szórakozóhely saját mindennapjai, azok a jellegzetes karakterek, kidobók, csaposok, törzsvendégek, akik nap mint nap ezeken a helyeken lebzselnek. Ahogy nézem ezt a filmbeli, amúgy természetesen fiktív Belgica nevű klubot, szinte látom a kilencvenes évek elejének legendás budapesti klubjait, a Tilos az Á-t, a Fikát, a Süsit, és látom ezekben magamat is.

Azonban az az igazán szép, ahogyan pont úgy múlik el a mámor a szexből és a rock&rollból, ahogyan eltűntek a régi pesti helyek is. A hajdani arcokból -már aki nem pusztult bele a rock&rollba- családanyák és -apák lettek, néhány felelős vezetők, néhányan szimpla munkavállalók, sokan világgá mentek, mások maradtak itt. Egyesek maradtak az éjszakai életben, ami magába szippantotta őket, és mára cinikus, kiégett és rettenetesen gazdag iparosai lettek az ún. szórakoztatóiparnak. Kifejezetten szerettem, hogy Groeningen ezen filmjében sem ad elő tanmesét, nem akar utat mutatni, nevelni sem nagyon, pusztán hitelesen világít meg egy érvényes, sokak számára át- és megélt élethelyzetet – a tőle már megismert furcsa, szolid, száraz optimizmussal.

A film nagy részét a klub hétköznapi élete tölti ki, kocsmajelenetek, koncertrészletek, sok zene. A mintegy 15 számra tehető, igen figyelemreméltó soundtrack alkotója mindössze két ember, a szintén genti illetőségű Soulwax nevű formáció, akik kifejezetten e film számára alkották meg a bő kéttucatnyi teljesen különböző stílusú -fiktív- zenekart, akik a Belgica nevű klub fellépői voltak. Van köztük kétbites, Daft Punk-szerű elektrorocktól tucctucctechnón keresztül a bluesrockig minden. Az én kedvencem a They Alive nevű, elementáris psychobilly csapat volt, akiket simán hallgatnék amúgy is, ha lennének. Asanisimasa: 9/10

Nem véletlenül hajaz címében Dan Trachtenberg bemutatkozó rendezése J.J. Abrams 2008-as Cloverfield című produkciójára, melyben Abrams szintén egy “nyeretlen kétévessel”, Matt Reevesszel vitette el a balhét (és csinált filmtörténelmet). A Cloverfield Lane 10 ismét egy (természetesen fiktív) földön kívülről érkező katasztrófa földlakókra gyakorolt pszichológiai hatásaival foglalkozik, azonban itt, mivel láttuk már a korábbi filmet, joggal sejthetjük, hogy mi okozza a film cselekményében elmesélt történéseket. Így, ha történetesen nem igazolódna be sejtésünk, azért lennénk morcosak, ha meg igazunk van (merthogy elspoilerezhetem: igazunk van), akkor azért.

Azért is elégedetlenkedhetünk egy picit, mert amúgy a film egy elég jól kidolgozott ziccer. Tökéletesen elegendő lett volna, ha nem derül ki a filmből, mi történ Howard (John Goodman) bunkerján kívül, talán csak a legvégén egy halvány utalás sejtetne valamit. Trachtenberg és forgatókönyvíró brigádja ugyanis igen szépen végigvezette azt a kamaradrámát, amelyben egy szakításból világgá menekülő fiatal nőt (Mary Elizabeth Winstead) erőszakkal megment a világ végétől egy “konteókban túlképzett”, hajdani tengerészgyalogos.

Howard ugyanis meg van győződve arról, hogy valakik (az oroszok, az Al-Kaida, az észak-koreaiak vagy akár az ufók) egyszer megtámadják Amerikát, és ennek elkerülésére atombiztos bunkert épített. Történetesen igaza lett, és valakik tényleg támadtak – bár sokáig ebben sem vagyunk biztosak, mert csak azt látjuk, hogy a furcsa modorú, korpulens manus fogva tartja a sokkból nehezen magához térő lányt. A miértek halmaza csak szép fokozatosan kapja meg a válaszokat, és nincs is baj, amíg a külvilágról csak azt tudjuk, hogy odakint valóban történ valami. A bunkerben zajlik az élet, élesek a kések, Howard túl akar élni mindent, a lány és az időközben előkerült lakótársa (John Gallagher Jr.) viszont nem hisz neki, és inkább távozna. Stockholm-szindróma kontra Lima-szindróma, avagy hogyan éljük túl a világvégét egy föld alatti “Noé-bárkában”, ha utáljuk egymást, ha egyáltalán nem bízunk a másikban, joggal, vagy anélkül? Valami miatt három ember kutyaszorítóba került, és számomra legalábbis ez egy igen érdekes szituáció, ha arról szólna, hogyan dolgozzák fel az ismeretlent és hogyan jutnak közben egymással dűlőre (hiszen a tét itt a minél nagyobb létszámú túlélés lenne logikusan).

A film alkotói azonban érezhetően meghagyják a menekülés lehetőségét is, ahogyan azt is, hogy Howard szimpla pszichopata, aki csak saját kényére-kedvére rabolta el a lányt. Amikor azonban a lány végül mégis beleszippant a Howard által hisztérikusan tiltott kinti levegőbe, amikor meglátjuk, ki/mi okozza azokat a külső zajokat, amikről addig nem tudtuk pontosan micsodák, a történet Wells Világok harca című klasszikusa óta ezen a pályán elkerülhetetlen zsákutcába fut (hogy annak végén pontosan mi van, egy unintelligens, csakis rombolni képes, Godzilla-szerű gigaszörny vagy tervszerűen támadó, értelmes, bár egyáltalán nem barátságos földönkívüliek, az ebből a szempontból tökmindegy). Bár az is igaz, hogy az addig lezajló bunker-drámának addigra már “megnyugtatóan” vége van.

Én ott vágtam volna el, amikor a lány kiszabadul. Örök szabály, hogy a szörny, a gonosz addig félelmetes, amíg nem ismerjük, nem látjuk az alakját. kiterjedését. Az ismeretlen mindig félelmetesebb, mint a megismert. Addig, amíg nem tudtuk, mi van valójában a bunkeren kívül, egyben nem ismertük Howard valódi motivációit sem, addig a film érdekes, azután viszont belefullad a közhelybe. Asanisimasa: 7/10

Volt már a minap egy ember, aki kimászott az ablakon, és eltűnt, aztán volt egy galamb, aki (a semmi) ágán tűnődött el a létezés értelmén, vagy inkább értelmetlenségén, volt már egy lány is, aki a tűzzel játszott, volt már egy másik lány, bizonyos Veronika is, aki meg akart halni – és volt már elég sok, egymásra nagyon hajazó című skandináv, de főleg svéd film (illetve könyv), hogy simán keverjük felületesen tájékozódva ezeket egymással. Valamiért imádják ezeket a hosszú címeket… Frederik Backman Svédországot (és tán a világ értelmesebb felét is) megrengető bestsellere, amely immár film-formátumban is megjelent, szintén nem aprózza el: Az ember, akit Ovénak hívtak pompásan illik a hosszú című, ám igen remek svéd filmek sorába.

Felületesen, előzetesen ismertetőket, trailereket nézegetve még azt is hihetjük, hogy témájában nincs új a nap alatt, és ismét egy kiégett, elmagányosodott emberi élet, amit ideje korán kíván “gazdája” elhajítani magától, aláhúzva egyben az igen csúnya eredményeket mutató svéd öngyilkossági statisztikákat. Aztán látjuk is, ahogyan Ove, az 59 éves, korpulens svéd (Rolf Lassgård) éppen sámlin egyensúlyozva hurkot húz a nyakára a film eső jeleneteinek egyikén – azonban értelemszerűen hiába, hiszen még a film elején járunk, és a címszereplő ekkor még nem halhat meg. Később aztán megismerjük történetét is, amely viszont már egyáltalán nem fog alátámasztani semmilyen sztereotípiát, semmilyen hazug statisztikát, hiszen az emberről és az életről fog szólni, ezek sokszínűségét és szeretetreméltóságát hangsúlyozva. Nem véletlenül lett óriási siker a film, bármerre mutatták be eddig.

Bár több adatlapon is fekete komédiaként jegyzik Hannes Holm filmjét, és a halál, az elmúlás valóban tekinthető egyfajta leitmotivnak, melyre mintegy fel van csiptetőzve a cselekmény; valóban vannak komikus elemek is a történetben – viszont legalább ennyire benne van az élet tisztelete és szeretete, a szerelem romantikája is, a humánum és az egymás iránti tolerancia feltétlen hangsúlyozása is, de van benne mély, valódi, emberi dráma is. Túl leegyszerűsítő tehát le-fekete komédiázni szegény Ove történetét, mely összességében, hangulatában, energiáiban inkább a hasonló irányú és amplitúdójú Életrevalókra emlékeztet: ez is egy igazi életigenlő pozitívum-bomba, melynek detonációja során éppen annyit sírunk, mint nevetünk. Egy szóval, ha jót akarsz magadnak és a nyáron néznél egy igazán jó filmet is a moziban, akkor az ez legyen.

Holm bravúros szakmai tudással, ám minden magakellető virblizés nélkül vezérli végig a morcos, öreg Ove sztoriját idősíkokon, jelen idejű társadalmi problémák szinte enciklopédikus kaleidoszkópján keresztül. Magától adódó természetességgel esik szó a nemzeti ipar támogatásából adódó nézetkülönbségektől a migránskérdés kezelésén keresztül a homoszexualitás vagy éppen a mozgásukban korlátozottak esélyegyenlőségét illető, igen bonyolult kérdéskörig, miközben sohasem érezni, hogy ezek didaktikusan lennének beleerőszakolva Ove -amúgy a maga valójában igen szomorú- élettörténetébe. Ove élte, leélte a maga egyszerű, szabály- és törvénytisztelő, szűkös koordinátarendszerbe szabott életét, úgy, hogy közben maga sosem hitte el, hogy mennyi jót tett ezzel a körülötte élő embereknek. Az ember, akit Ovénak hívtak, nagyon jó ember volt – egy nagyon jó filmben. (Isten mentsen meg minket a hollywoodi remake-től!) 10/10