asanisimasa

Nemes Gyula minden bizonnyal a legkommerszebb magyar kísérleti filmes, ennél jobban nem tudom beskatulyázni a pasast. Ebben minden benne van, a tagadhatatlan kísérletező kedvtől a mainstream-konzervatív mozirögeszmén keresztül a magyar experimentális film-szcéna viszonylag szűkös kínálatáig. A Zero második játékfilmje, amiről azonban szintén sokat mond az, hogy premierje a csehországi Karlovy Varyban volt tavaly, ám ennek ellenére nem akadt magyar forgalmazó, aki bevállalta volna magyarországi forgalmazását. Annyit azonban elért a magyar cenzúra (jelesül a Filmalap), hogy a film egy inkriminált jelenetében kisatírozták Orbán Viktor fejét, amint éppen célba lőnek rá, Putyin, Merkel, és más politikai notabilitás mellett (őket nem kellett kisatírozni). A Zero így a rendező saját cégének forgalmazásában (ergo, magánforgalmazásban) kerül az ezt felvállalni merészelő mozikba.

Mint említettem az elején, senki ne várjon normális filmet. Aki látta Nemes első (nagy) filmjét, az Egyetleneimet, az ezt már tudja. Az a kétezres évek elejének budapesti szubkulturális, zenei és nemzedéki fílingjét ragadta meg igen pontosan, gyakorlatilag egy fiatal pár szerelmének történetén keresztül, vibráló képekben, vad ritmusban és adekvát zenei környezetben. Ebben a filmben az Egyetleneim szerelmespárja (Tóth Orsi és Kovács Krisztián) felett már eljárt az idő, s miután a fiút kirúgják mézgyári munkahelyéről, hamarosan szakítanak is: hogy aztán szárba szökkenjen egy új szerelem, egy mobiltelefoncég nagyhatalmú vezérének (Udo Kier) lánya (Martina Krátká) személyében. A párkapcsolati váltás oka tulajdonképpen az, hogy a mobiltelefoncég adótornyának sugárzása megöli a méheket, amit a fiú zokon vesz, és ebben hű társra lel az apjával ellenkező lány személyében. Ketten háborút indítanak a méhek megvédése érdekében, a civilizáció ellenében.

Valami okos ember már kijelentette egyszer, hogy az emberiség legfeljebb egy évvel éli túl az utolsó méh-család kipusztulását, s ez minden bizonnyal így is van, mégha azért a növények beporzását végzi a méheken kívül például a szél is. Rendkívül fontos haszonállat a méh, és valóban rendkívül nagy bajban vannak a méhészetek és a méhek, szerte a világon. Nemes Gyula filmje is az ő problémáikra kívánja felhívni a figyelmet, igen hangos, provokatív eszközökkel. Hogy aztán ez mennyire lesz hatásos, az már egy másik történet…

A Zero egyrészt tehát egy zöld propagandamozi, másrészt viszont Nemes művészi, kísérletező attitűdjének olykor meglehetősen öncélú burjánzása. Azt mindenképpen üdvözlöm, hogy gyakorlatilag a film teljes egészében szakít a verbális narráció, a dialógok dramaturgiai eszközeivel, helyettük kizárólag képekkel és a némafilmekből ismert írott inzertek segítségével meséli el a történetet. Számomra ez a tiszta film, valahol éppen ez a film lényege. A Zero azonban nem némafilm, csupán nem (pontosabban csak alig) beszélnek benne, ellenben igen fontos szerepe van a zörejeknek (Zányi Tamás), a zenének (Márkos Albert) és a képeknek (Dobóczy Balázs). A zizgő-recsegő-csörömpölő-zümmögő zörejek, a legtöbbször kifejezett burleszk hangulatot keltő zene, a drámai részeknél pedig Vivaldi, és a létező összes filmes technikát (35 és 16 mm-es film, GOPRO-kamera, iPad, drón, VHS) virtuóz módon variáló képi világ, valamint Nemes leginkább Jean-Luc Godard szélső-balos, anarchista korszakának jellegzetes megoldásaira hajazó filmnyelve nem is eredményezhet mást, mint egy zavarba ejtő, provokatív hangú filmszatírát (vagy ha Orbán nem látszó fejére gondolunk, akkor filmsatíra). Hogy aztán ennek örülünk (Vincent), vagy sem, az már megint egy másik kérdés.

A méheket illető biodiverzitás fennmaradásának ügyéhez nem vagyok biztos, hogy jó ez a forma. Ékesen bizonyítja ezt az a kiszólás is, amit Andy Vajna András filmügyi kormánybiztos engedett meg magának: Ez nem film. Tehát, akikhez valóban szólna, az átlagemberektől a gazdasági és politikai hatalmasságokig, azoknak ez a forma nem érthető. Őket a Zero annyiban provokálja, hogy egyszerűen lesöprik az asztalról, a méhekkel, a környezetszennyezéssel, az éhen haló jegesmedvékkel, a globális felmelegedéssel és minden más környezetvédelmi üggyel egyetemben, és nekiállnak egy bazi nagy dózerrel beszántani az összes erdőt, csakis azért, mert megtehetik. Az átlag néző pedig szépen feláll akkor (ha már nem tette meg ezt hamarabb), amikor kivilágosodik a vászon és egy hang bemondja, hogy ezt a filmet nem vetítik tovább, mert betiltották és elküldi a büdös francba azt a tahót, aki ezt a baromságot elkövette. Ezt, gondolom Nemes felvállalja, hiszen aki provokál, azt általában el is küldik a francba. Ez egy ilyen játék.

Tovább bonyolítja az összképet, hogy Nemes egyszerre űz csúfot a valóban gonoszokból, a profitért bármit beáldozó gazdasági hatalmasságokból, és az ellenük harcoló (zöld-, bal-)anarchista csoportokból. A két főszereplőn, az igen egykedvű Kovács Krisztiánon, és a tagadhatatlanul bájos Martina Krátkán kívül nincs szerethető arc a filmben, de amit művelnek, az semmivel nem jár jobb, hasznosabb eredménnyel, mint a politikusok és multimágnások garázdálkodásai. Egyedül a méhek döglenek, viszont a film(jük) végén felkiáltójel nélkül, csupán három, végtelenbe szaladó ponttal… Asanisimasa: 4/10

Nem véletlen a névhasonlóság, a norvég Joachim Trier valóban távoli rokona a dán Lars von Triernek, ám ezen kívül szerencsére (egyeseknek szerencsétlenségére) csupán annyi közös van bennük, hogy mindketten filmeket csinálnak. Persze, az ehhez való attitűd sem különbözik sokban, de hát a lelki, pszichés folyamatokat boncolgató, családi körben feszülő kapcsolat-, energia- és érzelmi hálókat bogozó szemlélet általánosan jellemző a skandináv néplélekre, és ebből fakadóan a különféle északi művészeti ágakra, így a filmre is. Speciális -vétkesen általánosító- teóriám is van ennek megfejtésére, mégpedig a hosszú, hideg telek, melyeket hagyományosan együtt tölt a dán, norvég, svéd, izlandi és finn család: kezdetben meghitt boldogságban, aztán egyre több feszültségben, a végén pedig gyilkos háborúban (lásd: Bergman, Strindberg, stb.).

A Hétköznapi titkaink is családi dráma. Főszereplője egy család, amely néhány évvel az fotóriporter anya (Isabelle Huppert) tragikus halála után jön össze újra, annak retrospektív kiállítása kapcsán. A gimnáziumi tanár apa (Gabriel Byrne) immár egyedül neveli nagykamasz fiát (Devin Druid), akivel fénysebességgel távolodnak el egymástól. Bár az apa mindent elkövet, a fiú annál is magasabbra húzza közöttük a kommunikációs falat. Minden próbálkozásra kitörő düh a válasz, de legalábbis séróból megküldött hazugság. A nagyobbik fiú (Jesse Eisenberg) már régen külön él tőlük, sőt, a kezdő képkockákon éppen újszülött gyermekével ismerkedik. Az apának már félszegen titkolt új kapcsolata is van egyik kollégájával, a kisebbik fiú azonban éppúgy nem találja meg a hangot a lányokkal, mint ahogyan az apjával sem. Élénken pörgő agyában sajátos világlátása interaktív videojátékokban, illetve saját életét megörökítő naplójában kap kiteljesedést. A nagyobbik fiút régi szerelme kísérti meg. Közben kiderül, az anya régi munkatársa, a mostani kiállítás kurátora (David Strathairn) a szakmai barátságnál mélyebb érzelmeket is táplált a nő irányában.

Az anya alakja csupán fontos személyiségvonásait felvillantó flashbackekben, illetve különféle szituációkban kibeszélt álomjelenetekben jelenik meg, ám még ilyen formában is nyilvánvaló: még három évvel a halála után is ő tartja, illetve ő hozza újra össze a családot. Az apa és a két fiú tétován bolyong a hiánya képezte útvesztőben, kényszerűen választva az éppen eléjük kerülő lehetőségeket anélkül, hogy netán tovább kutakodva rátaláljanak a legjobb, legoptimálisabb megoldásra életük nagy kérdéseit illetően.

Szó sincs persze, végletesen kisiklott életekről, tulajdonképpen átlagos dilemmákat élnek meg mindannyian, olyanokat, amelyek bárkiben felmerülhetnek. Joachim Trier filmjének nagy baja is talán ez, hogy bár szép, érzelmileg és pszichológiailag is hiteles, de valahogyan mégsem érdekes, hiszen hétköznapi konfliktusok bomlanak ki és sikkadnak el benne, hétköznapi kommunikációs balesetek történnek és banális igazságok fogalmazódnak meg. Szép jelenetek, igaz pillanatok, helyenként igen ötletesen megteremtett, tanulságos szituációk azonban akadnak a filmben, miképpen a mindennapi életben is, ha figyelünk az ilyesmire. A pozitív végkicsengés sem bűn, és főleg nem az, ha nem didaktikusan, ostoba, természetellenesen jelenik meg, hanem indokoltan, hosszas, értelmes okfejtés és gondolkodás után. Viszont ez a hűvös, kimódolt, intellektuális merengés egyúttal kissé unalmassá is teszi a filmet. Isabelle Huppert viszont gyönyörű. Asanisimasa: 6/10

(Joachim Trier korábbi filmje egy oslói drogdíler egy napját meséli el. Bővebben erről itt.)

Miközben Paolo Coelho eladási statisztikákkal bizonyíthatóan minden idők legsikeresebb írója a világon, akit lassan már 28 millióan követnek a facebookon, legtöbben mégis bombasztikus, banális életvezetési tanácsai, valamint egymondatos világmegváltásai alapján ismerjük. Nem hiszem, hogy létezik a világon olyan számottevő méretű embercsoport, aki kifejezetten gyűlöli a palit, de ha valaki tipikusan megosztó személyiség, akkor Coelho bizonyosan az. Vagy áhítattal, csillogó szemekkel követik, mint a legnagyobb gurukat (lásd: “Mindig a tanítvány keresi meg a mesterét“, egy jellemzően coelhói, önfényező szentenciát), vagy simán kinevetik, mint az internet balga népe, ugyebár (lásd: “a legnagyobb szentek életén, te hülye, nincs semmi nevetnivaló” ahogy Pajor Tamás rótta meg hajdani bűnös harcostársait, amikor őt elragadta Jézus). Ne légy Coelho! – koppintunk kollégánk, barátunk, vagy kellő önkritikus hajlam esetén, akár önmagunk orrára is, ha túl nagy pátosszal, szenvedelemmel és átszellemültséggel készül/készülünk neki a közhelyek banális pufogtatásának.

Hogy valójában mekkora író Coelho, azt majd az utókor nyilván eldönti, a még életében, ám az életéről készült A Zarándok című mozi viszont legalább annyira zavarba ejtő, mint maga az egész fazon, azzal a hagymázas, misztikus bűbájjal, a köréje épült, önmaga és rajongói által épített kultusszal, ami körbelengi őt magát, és műveit, tevékenységét. Ezt támasztja alá a film alcíme is: Paulo Coelho legjobb története, mely azt sugallja, mintha soha nem írt volna jobbat ennél. Persze, Coelho történetei szinte kizárólag saját megélt -igen mozgalmas- életéből táplálkoznak, így az író legjobb története ez esetben nyilván a saját élete… Azért én mindig erős gyanakvással fogadom az olyan életrajzi filmeket, melynek tárgya még köztünk van és alkot, hiszen olyan ez, mint élő embernek szobrot állítani, amit azért például a Biblia sem néz túl jó szemmel.

Tehát engem zavarba ejtett ez a film. Határozottan érzek valami pikírt, enyhén, finoman, néha játékosan megrajzolt iróniát abban, ahogyan Daniel Augusto elmeséli az író eddigi pályáját. Ha nem így akarta, akkor bizony elcseszte. Persze, az is lehet, hogy maga a mester is rábólintott erre a képre – hiszen élete nyitott könyv amúgy is rajongói, követői és olvasói számára. Annyit mindenesetre  el lehet mondani az egész film hangulatáról, hogy pont olyan, mint az a néhány Coelho-könyv, aminek anno nekiveselkedtem: szenvelgő, széles gesztusokkal, nagy elborulásokkal és teátrális eszmélésekkel teli, bombasztikus egotrip. Mintha Kozsó, a hajtincséről ismert popénekes adna elő Müller Péter-szövegeket, hogy ne nagyon rugaszkodjak messzebb a honi ugartól.

Tételesen teljesíti a penzumot a film. Sorra veszi Coelho sorsfordító életeseményeit, az ifjúkori gátlásokból fakadó öngyilkossági kísérletet, az írói ambícióit lekezelő, technokrata apjával való küzdelmeket, az elmegyógyintézeti kezelést és az elektrosokkokat, később az első szerelmet, az első színpadi és írói sikereket, a drogokat, a szexuális tombolást, a kicsapongó életvitelt, amit a brazil popszakmában eltöltött idők okozta érzelmi kiégést. A nem feltétlenül kronológiai, inkább ok-okozati sorrendbe szerkesztett momentumokat két Santiago de Compostellába megtett zarándokút fogja össze: az első, amit a popzenében eltöltött idő csömöre után tett meg, s melynek eredménye volt az Egy mágus naplója című első regénye, illetve a második, amibe egy szívműtét után, a már világhírű író fogott neki, kvázi újrakezdésként. Ahogyan teljesíti, vagy nem teljesíti, az már egy másik történet. Nem tudom elhinni ezt a filmet, mint ahogy Coelhot sem, úgy teljes egészében. Persze, tudom, 150 országban, 80 nyelven, 165 millió “légy” nem tévedhet… (Hogy közhelyekre közhellyel válaszoljak.) Asanisimasa: 6/10

Egyesek egy igazi régimódi, szép, tiszta vonalú, érzelmes szerelmes filmként üdvözlik az idén három Oscar-díjra jelölt Brooklyn című mozit, míg mások egy erősen túlértékelt, üres, sekélyes, giccses melodrámát látnak benne. Természetesen mindenki téved egy picit, bár ugyanennyire mindenkinek igaza is van. Az Oscar-jelölések mindenképpen megérdemeltek, sőt, én adtam is volna ennek a filmnek, egyet biztosan.

Miközben ez valóban egy igen tiszta vonalú, érzelmes szerelmes film, azért a mélyben ennél sokkal mélyebb és összetettebb gondolatok is kibomlanak, és aki csak az idillikus románcot látja, az éppen a közmondásos erdőt nem látja attól a bizonyos fától. Az a bizonyos fa viszont tényleg annyira görcsmentes, annyira makulátlan és természetellenes, hogy elhinni tényleg nehéz cinikus félmosoly nélkül. Szerintem John Crowley rendező, Nick Hornby Colm Toibin-adaptációjában, egy igen pontosan kivitelezett “halálugrást” hajtott végre azzal, hogy egy végtelenül egyszerű, “kétmondatos” szerelmi történetben képes volt a lehető legpontosabban és legtömörebben ábrázolni a mai kor egyik legaktuálisabb problematikáját, a hazaszeretet, az egészséges életösztön, a migráció és a honvágy gordiuszi csomóját.

Eilis (Saoirse Rohan) egyszerű, tisztességes ír lány a múlt század ötvenes éveinek elején Írországban, aki előtt semmilyen perspektíva nem látszik. Munkaadója pokrócként bánik vele, tanulásra anyagi okok miatt nem is gondolhat, és egy esetleges házasság sem kecsegtet sok jóval. A kíváncsi lány otthagy csapot, papot és egy ismerős pap segítségével New York-ba emigrál, ahol a világ hirtelen szélesre tárul előtte. Dolgozni kezd, ahol segítik az előrejutásban, ahol fűtenek és meleg van, később még szakmát is tanul. Rövidesen a szerelem is meglegyinti, egy jóképű, ellenállhatatlan modorú, s ennek ellenére mégis becsületes, tiszta szívű olasz fiatalember (Michael Zegen) személyében. Úgy tűnik, semmi nem áll a boldogság útjában, amikor egy váratlan haláleset visszaszólítja az immár kivirult, szakmával rendelkező, öntudatos lányt hazájába, amely tíz, göcsörtös karommal ragadja meg és húzza vissza abba a szürke, rideg és kilátástalan világba, a szülőföldjére, amit néhány évvel már maga mögött hagyott.

Gondolom, mondani sem kell, mennyire aktuális ma az a dilemma, ami Eilis lelkében lejátszódik. Fiatalok százezrei, milliói hagyják el otthonukat, nagyjából ugyanannak a kilátástalan nihilnek következtében, ami Eilist is szülőföldje elhagyására sarkallta. Baranya és Békés megye, Kárpátalja és Bihar ugyanaz, mint Írország, 1950-ben. És még csak nem is háború űzi el őket hazájukból, mint a szír, afgán vagy kurd menekülteket, hanem “megélhetési bevándorlók” mind, akik csupán egy jobb, boldogabb élet reményében választanak új országot, lakhelyet, hazát, mert a sajátjuk élhetetlenné vált. Igen szépen jelenik meg ugyanekkor a filmben a legeltökéltebb bevándorló szíve mélyén is ott lakozó hazaszeretet és honvágy, az a szinte kiirthatatlan érzület, amit az otthon töltött emlékek, illatok, pillanatképek és örömteljes pillanatok véstek bele mindenkibe:

“…erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én…” (részlet Radnóti Miklós: Nem tudhatom c. verséből)

Mert olyan nincs, hogy jó emléke nincs senkinek, még akkor sem, ha a legtöbb rossz. Amikor Eilis -családi okból- visszatér Írországba, ő maga is meglepődik, hogy vajon ez volt az az élhetetlen ország, amit muszáj volt elhagynia? Vagy csak benne volt a hiba, de amit Amerikában megtanult, azzal a tudással már az ő jövője is másképpen fest szülőhazájában? Hamarosan megkapja kérdéseire a keserű, ám örök érvényűnek tűnő választ is.

Én magam is meglepődtem magamon, milyen könnyen el tudtam fogadni azt a nyílegyenes történet, amit Eilis Maurizióval megélt New Yorkban. Kifejezetten jó érzés volt látni a vásznon két igaz embert, akik szeretik egymást és minden gáncs, buktató nélkül kéz a kézben menetelnek a megérdemelt boldogságuk fel, annyira tiszta, őszinte, külső érdektől mentes volt ez a szerelem, mint egy szentkép. Vagy még annál is tisztább. Amint azonban Eilis visszatért nővére temetésre Írországba, rögtön valami hideg marok elkezdett szorítani a gyomrom mélyén és mérges lettem, amikor Eilis olvasatlanul tette el a fiókba Maurizio leveleit. Ekkor azt mondtam magamban, hogy Eilis, te hülye picsa.

A végén azonban könnyekkel a szememben, de nevetve bokszoltam bele a levegőbe. (Amúgy nem igaz, hogy érzéketlenül, faarccal játszotta Eilist Saoirse Rohan, éppen hogy kifejezetten finom, érzékeny és komoly belső tűzzel égő alakítás volt.) Asanisimasa: 9/10

Az odáig rendben van, hogy amikor 1989 novemberében leomlott a berlini fal, akkor Ibiza szigetén már javában tombolt az a diszkó parti-élet, aminek kacskaringós folyományaként a minap még legendás főkormánytanácsadónkat is tetten érték holmi kokainfogyasztás utáni tünetegyüttesben egy felkapott ibizai diszkóban, hiszen már a hatvana évek végének hippijei is előszeretettel költöztek ki a fogyasztói társadalomról a kontinenshez azért még éppen eléggé közel lévő, idilli klímájú szigetekre, hogy ott békében hódolhassanak különféle drogok élvezetének. A diszkóőrület, ami viszont a mai napig csábítja a lelazulni vágyó, extasyra és kokainra éhes fiatalságot, nagyjából ’86 nyarától datálódik, a híres-hírhedt nagy diszkók, a Pacha, az Ushuaia, a Café del Mar, vagy éppen az Amnesia, ekkor nyitották meg kapuikat elsősorban a fizetőképes német, svájci, angol, majd a gazdagabb orosz és ukrán, és egyéb kelet-európai fiatalok előtt. Az a zene azonban, amit az Amnesia című film fiatal német DJ-je játszik, a madárhangokkal és egyéb más természetes zörejekkel mixelt modern tánczene, ekkor még szerintem nem volt kitalálva. Ebben a formában, hangzásban biztosan nem, hiszen még az acid partyk és a rave-ek kellős közepén vagyunk, még nem volt drumandbass, nem volt big beat és breakbeat, és effélék, melyek megelőzték azt a letisztult, steril konzum hangzásvilágot, amit ez a srác tol.

De messze nem ez a film legnagyobb baja, amelynek ezen a nüansznyi stílustévesztésen kívül az égadta világon semmi köze nincs a diszkókultúrához. Barbet Schroeder, akit amúgy egy igen megbízható, krimik és thrillerek területén kipróbált szakembernek tartunk, e filmjében inkább arról az amnéziáról kívánt mesélni, amely a német (de akár a magyar) társadalmat jellemzi a múlt bűneivel kapcsolatban. A történetben a másik főszereplő, egy 69 éves, anyanyelvén megszólalni nem hajlandó német hölgy bonyolódik furcsa kapcsolatba a felette lakó német fiúval, tehát a náci múlt bűneit megbocsájtani és feldolgozni képtelen generáció találkozik a falakat lebontó, a békés, toleráns jövő felé forduló új generációval.

A baj azonban az, hogy ennyire erőszakoltan didaktikus, átgondolatlan, hajánál fogva előrángatott fordulatokkal operáló, Schroedertől meglepően dilettáns filmet nem is emlékszem, mikor láttam. Mintha kapott volna egy visszautasíthatatlan ajánlatot, vagyis inkább ukázt, parancsot, hogy csináljon egy filmet a náci bűnök iránti lelkiismeretfurdalásról, amihez viszont semmi kedve nem volt, inkább napozott, pecázott, borozgatott, míg a stáb valahogy összedobálta a jeleneteket. Összecsapott, hanyagul fércelt munka, felkészületlen, indiszponált színészekkel, akiknek erőtlen, halvány teljesítménye abban a kabinetjelenetben válik igazán zavaróvá, amit a hibázni képtelen, ám szemmel láthatóan szintén csak úgy odarácingált Bruno Ganz abszolvál egyetlen, perfekt monológgal.

Fáj a szívem, hogy abban az idilli környezetben, ahol a film forgott (Schroeder 1969-es, More című debütálásának helyszínén) csak egy ilyen gyenge munkára futotta… Asanisimasa: 2/10

Úgy tűnik, én már megint egy másik filmet néztem, mint a tanult kollégák többsége, mert én nem láttam giccset, silány Oscar-mutatványt és más effélét. Nem félek kijelenteni, hogy Eddie Redmayne zseni (pedig engem nagyon nem győzött meg a tavalyi, Oscarral jutalmazott Stephen Hawkingként). Tom Hooper pedig merész, s nemhogy giccset nem csinált, de olyan szikárra, sallangmentesre húzta az amúgy valóban parttalan szentimentalizmusra csábító, valóságban is megtörtént sztorit, hogy az már szinte tényfilmnek, dokumentumjátékfilmnek is tekinthető. Az pedig, hogy átgondolt, festőien komponált, letisztult képi világa van egy filmnek (Danny Cohen munkája), az csak nem baj a milliódolláros, parasztvakító CGI-blockbusterek korában…

Lehet, hogy Einar, később Lili Wegener kalandos életéből kevés kaland került bele A dán lány cselekményébe, de hol van az leírva, hogy egy életrajznak feltétlenül kalandfilmnek kell lennie? Hoopert ugyanis szemmel láthatóan alig-alig érdekli Einar/Lili sztorija, annál inkább az az igen bonyolult, és tagadhatatlanul igen izgalmas lelki folyamat, ami -jelen esetben- egy férfi testbe született nőben végbemegy, végbemehet, ahogyan ráismer saját furcsaságára, ahogyan megküzd azzal és megküzd a másságot semmilyen módon nem toleráló külvilággal, ahogyan elfogadja magát, ahogyan elkezdi szeretni magát és ahogyan rászánja magát az akkor még életveszélyes nemváltó műtétre. Ebben tökéletes médiumra talált Redmayne személyében, aki olyan leheletfinom színészi eszközökkel, apró rezdülésekkel, pillantásokkal, finom gesztusokkal és hihetetlenül koncentrált, mély átéléssel alkotta meg Einar/Lili figuráját, hogy abban hiba nincs. Egyaránt elhiszem neki azt, amikor még férfiként fordul rá csinos, kívánatos feleségére (Alicia Vikander), mint ahogy azt is, amikor már nővé változva, szűzies elfogódottsággal próbál ellenállni az őt ostromló férfinak. Hibátlan, minden pillanatában tökéletes, átlényegült alakítás, amiért úgy járt volna bármi, mint a sicc (sokkal inkább, mint a tavalyi Hawkingért). Helyette kapott Vikander, gondolom azért, hogy kapjon valaki… Danny Cohen fotografálása részben megidézi a főszereplők hivatását (mindketten tehetséges festők), valamint visszafogottságával, nyugodt szimmetriáival és pasztellszíneivel ad kontrasztos hátteret Einar/Lili tragikus történetének. Asanisimasa: 9/10

Miközben a világ azon örvendezik, hogy Leo végre megkapta, addig szegény Sylvester Stallone-nal a világ csúfját járatták. Nem mintha Mark Rylance a Kémek hídjában nyújtott mellékszerepéért nem érdemelt volna Oscart, mert az egy korrekt, bár azért igazán messze nem kiugró alakítás volt (poszt a jövő havi Filmnaplóban), de ahogyan Sly a szó szoros értelmében kiteregette szívét-lelkét a Creed: Apollo fiában, az ha valahol, hát éppen az Oscar-osztáson érdemelt volna díjat (akár többet is). Nemcsak azért, mert Rocky Balboa kitalált alakjából képes volt e filmben hús-vér, igazi élő, emberi figurát teremteni, egyben finoman karikírozni is saját, valamint az általa teremtett hősnek karakterét, hanem azért is, mert Rocky masszív, popkulturális obeliszkje is ott, a legendás Dolby moziban teremtődött meg 1976-ban 3 db. Oscar elnyerésével, amik közül viszont akkor sem jutott Slynak, holott ő írta meg a sztorit és ő is játszotta el.

Ráadásul a film sem rossz, sőt a maga egyszerű, sallangmentesen patetikus módján pont annyira katartikus erejű, mint volt az első Rocky-film (vagy éppen a legutóbbi, a főhős versenyzői pályafutásának végét elmesélő Rocky Balboa). Ryan Coogler író-rendező gyakorlatilag megcsinálta újra az alapsztorit, csak most nem alulról, hanem felülről kezdte. A történet főhőse Apollo Creed (aki ugye, Rocky nagy ellenfele, később barátja lett) balkézről született fia, Adonis (Michael B. Jordan), aki bár balhés, javítót is megjárt kissrác volt, de Apollo özvegye magához vette és hamarosan ígéretes üzleti karrier előtt álló, jól szituált úrigyerekké lett. A vér azonban nem válik vízzé, és ahogy Adonis megismert apja örökségét, ő is ökölvívó bajnokká akart válni – ezért a puccos Beverly Hills-i villát otthagyva elutazott Philadelphiába, hogy ott megkeresse a magányos, öreg étteremtulajként éldegélő Rockyt, hogy csináljon belőle olyan bunyóst, mint az apja volt. A kissé megkeseredett, kiábrándult hajdani bajnok persze, vonakodik, de aztán nem képes ellenállni Adonis lehengerlő energiáinak és elkezd dolgozni a fiúval, akiben a helyi, nehéz sorból kikeveredett bunyósok kezdetben csak az elkényeztetett, apja hírnevéből élni akaró úrigyereket látják. Adonisnak létkérdés, hogy bizonyítson.

Később azonban minden úgy alakul, ahogyan az első filmben, edzés, edzés, homokzsákolás, csirkefogdosás, utcán futás, levegőbe bokszolás (hűtőkamra nem lesz), meccsek és nagy pofonok, mígnem bekövetkezik a végső nagy mérkőzés, melynek tétje az, hogy a fiú Adonis Creeddé váljon, és ne maradjon meg Apollo Creed gyenge fiacskájának. Van szerelmi szál is, ahogyan az első filmben is. De mindennek ellenére, hogy a cselekmény valóban nem tartalmaz sok váratlan fordulatot, annak legalábbis semmiképpen, aki legalább egyet látott a sorozatból, mégis működik, mégis hat a film. A titok az egyszerűségben és a bombasztikusan közhelyes, mégis valóban őszintének tűnő üzenetben rejlik: ha elég keményen küzdesz, eléred célodat. Valamint a lendületben, a szívben és lélekben, ami nélkül nincs sport, így nincs sportdráma sem. A kemény pofonok világában ráadásul intrikának, aljas húzásoknak, furkálódásnak és bármiféle lelki hadviselésnek sincs helye, mert ahol kőkemény jobbegyenesek és balhorgok csattannak a szemétkedésért cserébe, ott hamar tisztelni kezdik azt, aki adja, de azt is , aki kapja és állja azokat. Persze, a valóság nem ilyen, hiszen ha valami, akkor éppen a profi boksz van tele intrikával, korrupcióval és mindenféle számító gonoszsággal, de az ideális éppen ilyen lenne.

Ez a film ráadásul simán és elhihetően, átélhetően közvetíti ezt az ideális világot, és ez jól áll neki, és nem válik nevetségessé, mint a gyengébb középső Rocky-filmek esetében történt. Adonis álma Hollywood álma és az amerikai álom, ráadásul egy olyan izgalmas verzióban, amikor valaki nem az életben maradásért, nem a pénzért és hatalomért harcol, hanem saját individuális célját éri el, egy áldozatos, kitartó hősi küzdelemben. Mindamellett, a film pompásan közvetíti azt a “szépséget” is, ami az embert meg tudja ragadni az ökölvívás nevű sportban.

És hát Sly tényleg megható Rockyként. Imádtam őt is, és ezt a filmet is, méghozzá igen nagyon. Asanisimasa: 9/10