asanisimasa

Na, még egy modelles film (tegnap mutatták be a magyar mozik a dán Mads Mathiesen A modell című filmjét), ezúttal a szintén dán származású Nicolas Winding Refn tollából rendezői székéből. A Neon Démon fókuszában egy szintén egy vidékről jött, feltörekvő modell (Elle Fanning) áll, aki megrettenve, homályos szemekkel áll az embertelen divatvilág vicsorgó agyarai előtt. A képzavar szándékolt, ugyanis éppen így szeretném érzékeltetni azt az “élményt, amit a film okoz. Ha rövidre zárnám a mondandómat, akkor azt mondanám, hogy Refn ezúttal (is) rátenyerelt az ún. bullshit-generátorra, vagy finomabban szólva, elhunyt a szépségben.

Nem szeretném összehasonítani a két filmet, legfeljebb annyiban, hogy Mathiesené egy sokkal jobb, reális, pontos történet, ami arról szól, amit ígér – ez a ‘”démoni” viszont inkább csak zavarba ejt. Nem mondom, hogy csúnya darab, sőt kifejezetten esztétikus, bombasztikusan fényképezett alkotás, mely minden képkockájában idézi a divatmagazinok halott, természetellenes, a szépségdiktátorok által diktált kép világát. Elle Fanning már gyerekszínészként is feltűnt természetes játékával, mely semmit nem kopott felnőve sem. Tökéletesen közvetíti a film alapgondolatát, a természetes szépség kontra művi, sebészkés által kialakított szépség dialektikáját. Refn (Csak isten bocsáthat meg, Drive, Bronson, Valhalla Rising) is tehetséges filmes, csak éppen nem azt az utat választotta, amelyre én kíváncsi vagyok.

El tudom fogadni az alapötletet is, érvényes gondolat, hogy a természetes szépség halálra van ítélve a mesterséges, művi, átszabott, átalakított világban. Még azt is el tudom fogadni, hogy ezt Refn a mű-világ látásmódjában, a mű-világ esztétikájában, formanyelvében próbálja megmutatni – bár itt már felmerül az a kérdés is, hogy akkor ő maga hol foglal helyet? Merthogy, és ez a legnagyobb hiba, ez a film sem szól valójában másról, mint Refnről, magáról. Ez a pasas éppen olyan végletesen individualista “pápája” a mai művészfilmnek, mint Lars von Trier vagy a francia Gaspar Noé. Olyan mértékben monomániásak, formanyelvükben túldizájnoltak, eszköztárukban öncélúak, provokatívak és erőszakoltan sokkolók, hogy filmjeik már szinte nem is szólnak másról, minthogy von Trier, Noé, vagy mint jelen esetben, Refn, megint készített egy filmet, csak azért, hogy készítsen egy filmet és beszéljenek róla. L’art pour l’art, a szó szoros értelmében. Mi más szükség lenne például arra a bizonyos nekrofil leszbikus jelenetre, minthogy valami botrányos mégis kell egy művészfilmbe, mert anélkül a kutya nem figyelne fel rá? (Ahogyan a hetvenes években a tehetségtelen művészfilmrendezők is beletettek egy meztelen nőt alkotásaikba, hogy legalább arra üljenek be a nézők.) Merthogy így, úgy is fel fogja falni az a bizonyos vérengző vadállat azt a rebbenő szárnyú, ártatlan madárkát… 5/10

A dán Mads Mathiesen pont ugyanolyan részletes naturalizmussal bemutatott orális aktussal kezdi második filmjét, mint az elsőt is. A testépítés vs. szerelem bonyolult dialektikáját feltáró Teddy mackó -jellemző módon- evéssel, pontosabban fehérje-, és vitaminbevitellel indít, A modell viszont egy jó hosszú, lágy és nyálas csókkal, amit egy tinédzser pár hajt végre akkurátus buzgalommal. Búcsúznak, ugyanis ahogy a későbbiekben kiderül, a pár lánytagja Párizsba készül, divatmodellnek, miközben a fiú itt marad az álmos, unalmas dán kertvárosban. Marad tehát ezúttal is a test-tematika, azaz a külsődleges szépség vizsgálata az időközben belül lezajló lelki folyamatok függvényében: a történet a továbbiakban Emma (Maria Palm) történetét követi nyomon.

Persze, Emma sem mondható klasszikus szépségnek,ahogy az előző film Teddyje sem. Mindketten megfelelni szeretnének egy, a szépséget sajátosan, a saját érdekeinek, ízlésének megfelelően definiáló csoport/réteg/szubkultúra elvárásainak. Teddy a bodybuildereknek, Emma a Párizs-központú haute couture-cirkusznak. Emma tehát egy magas, filigrán, kismellű, hosszú lábú és hosszú karú lány, nem különösebben szép, bár érdekes arccal. Éppen az a típus, akiket a divatmagazinokban, a különböző divatcégek kifutóin lehet látni, kilónyi smink és az ő vékony, csontos alakjukra szabott ruhakölteményekben (melyek rajtuk kívül az égadta világon senkin nem mutatnak jól). Emma nem különösebben értelmes lány, csupán egy dolgot tud biztosan, hogy modell akar lenni. Végigjárjuk vele a modellszakma rögös útját, a sors-, és pályatársaival megosztott, olcsó, koszos kis szobáktól a menő divatfotósok ágyán keresztül a Vogue címlapjáig. Mathiesen egzakt módon megmutatja az összes buktatót, miközben a legnagyobb közhelyeket (a kihányt ebédeket, az anorexiát, a narkót) nem tartja fontosnak. Emma pályájának buktatói nem ezek lesznek.

Mathiesent ezúttal is elsősorban a lelki, érzelmi folyamatok érdeklik, melyek azonban itt egy egész más ívet húznak, mint az első film esetében láttuk. Emma, talán még számára is meglepetésként, egész könnyen elér a csúcsra, közben azonban a szerelemmel, illetve a szerelem vonzataival nem képes megbirkózni. A divat kőkemény, cinikus világában nincs helye mély érzelmeknek. Mondhatni: Párizs nem hisz a könnyeknek. Emma karrierje egy tragikus fordulat után szertefoszlani látszik, a dán rendező azonban csavar egyet a végén és nem ereszti el összetört hősnőjét.

Eszközeit tekintve ez a film egy picit belemenősebb, mint a Teddy mackó volt, ide kevés lesz már a 12-es karika, miközben a közhelyes ziccereket ezúttal is észrevehetően kerüli. Minden másban viszont magán hordozza az első filmnél megismert jellemző jegyeket, engem így Mathiesen stílusa egy modern, mai Ken Loachot idéz. Realista, humanista, pontosan látja és pontosan is láttatja az adott drámai szituáció, élethelyzet ok-okozati tényszerűségeit. Karakterei markáns, pontos jellemvonásokkal megalkotott egyszerű figurák, akiket felesleges vargabetűk nélkül mozgat a számukra teremtett térben. Az általa elmesélt történet így pontos, lényegre törő, életszerű és tanulságos is, miközben egyáltalán nem didaktikus. Jó film ez is. 8/10

Azt hiszem, egy ideális világban, legalábbis, amit ma, innen ideálisnak gondolhatunk, az embernek olyan problémákkal kellene legfeljebb küzdenie, minthogy: Amikor a negyvenen kicsit túli tanár elveszti gyógyíthatatlan betegségben szenvedő párját, tanítványai egy almafával ajándékozzák meg. A fát a tanár elülteti házuk kertjében, amely szépen cseperedik. Viszont évekkel később, amikor el szeretné adni a számára immár túlzottan tágas házat, a legfőbb dilemma az, hogy mi lesz a fával? Mit fognak szólni a tanítványok?

Egy ilyen ideális világ ma Dánia, ahol élnek az idei, nyári romantikus komédia-szezon első “északi fecskéjének” szereplői. Kora negyvenes baráti társaság, értelmiségiek, jól szituáltak, liberálisak, nem látványosan gazdagok, de nem is szűkölködnek semmiben. Élik életüket, és szövögetik szerelmeiket. Az Egy szó, mint száz: szerelem az ő néhány évüket kíséri végig figyelemmel, néhány piros betűs nap történetének a felvillantásával. Azonban Thomas Vinterberg műfajteremtő és filmtörténeti jelentőségű Születésnapja óta tudjuk, hogyha a dánok összeülnek valamit ünnepelni, akkor ott mindig rengeteget isznak, s elébb-utóbb valaki beszédet is fog mondani, minek utána mindig ki is borul az a bizonyos bili. Egy pillanat alatt feje tetejére áll minden, lehull a visszafogott udvariasságot, és egymás sorsa, munkája, gondolatai iránt élénk érdeklődést mutató álarc – és rendszerint kő kövön nem marad. Ami miatt mégis jelenleg ideális világ Dánia, hogy másnap mégis minden újraépül, mégis minden megbeszélődik és kibeszélődik, és ez a legfontosabb. Zajlik az élet, egészségesen.

A nem éppen bősz viking felmenőkkel büszkélkedő May el-Toukhy ízig-vérig dán filmjében is akad születésnap, de van házavató, névadóünnepség, Szentiván-éj, szilveszter és buli, csak úgy – a történet főszereplőjének, a szingli Ellennek (Mille Lehfeldt) tehát rengeteg alkalom nyílik, hogy végre rendbe tegye életét, ami legtöbbször valamin mindig félresiklik. Bonyolult, szinte követhetetlen kötéltáncot jár a társaság “alkalmas” férfitagjai között, bájos kiszámíthatatlanságában és túlzott önbizalomhiányából fakadóan azonban semmi nem sikerül neki. Ráadásul párokat, házasságokat robbant szét. Persze, Ellen manőverei csak a film cselekményének fősodrát képezik, mellette megismerkedünk a többiek egyáltalán nem érdektelen életével is.

el-Toukhy meséje jól szerkesztett, finom, intellektuális humorú, igazi csajos történet: értem ezalatt, hogy olyan finom, lelki természetű dolgokat vesz észre, illetve tart fontosnak, ami fölött egy pasi simán átsiklana. Mindazonáltal, ezek érdekesek és szórakoztatók, valamint tanulságosak egy normális pasinak is – csak meg kell nekik mutatni ezeket. De ezt tudják jól a csajok… Természetesen pörögnek a dialógok, melyek magától értetődő módon pattognak a szintén természetesen játszó színészek között, feltárva egy sor olyan, akár tipikusnak is tekinthető szituációt, amelyek szinte minden párkapcsolatban felmerülhetnek. Így mi nézők, akár saját magunkon is kuncoghatunk e remek kis film történései, karakterei által, anélkül, hogy bárki tanári módon belénk sulykolná a megérteni muszáj mondanivalót. Viszont kódfejtő generátor sem szükséges a film megtekintéséhez: igazi nyári mozi, az értelmesebb fajtából. Asanisimasa: 7/10

Az olasz Taviani-fivérek talán utolsó tagjai annak a híres társaságnak, melynek tagjai tevékenységükkel alapjaiban határozták meg a világ filmművészetét. Nem tartoznak De Sica és Rossellini generációjába, még csak Felliniébe és Antonioniéba sem, egy (két) évtizeddel még náluk is fiatalabbak, ám még így, bőven nyolcvanan túl is csinálják veretes filmjeiket, melyek szinte kivétel nélkül azokra a klasszikusan stabil irodalmi alapzatra épültek, amit az olasz és a világirodalom legnagyobb alakjai raktak le. Ha ma hatvanon inneni filmes készít ilyen filmeket, mint amilyeneket az azon bőven túli Tavianiék mindig is, simán modorosnak bélyegezzük azokat, alkotójuk kapásból megkapja az öncélú, jobb esetben elefántcsonttoronyba zárkózó, befelé forduló címkét – ha van egyáltalán épeszű producer, aki pénzt áldoz egy ilyen alkotásra. (Legutóbbi filmjük Shakespeare Julius Caesarját mai környezetbe helyezve, egy börtönben, rabok által játszott színelőadásként mutatta be…)

Természetesen, nem nézhetetlen Tavianiék művészete, szó sincs arról, hogy formailag elavult, ócska, poros darabokat készítenének, csupán ma a legtöbb embernek/nézőnek már nincs igénye az ő klasszikus sodrású, lassan folyó történetmesélésükre. Boccaccio híres-hírhedt Dekameronjának néhány novellájából (köztük a tán leghíresebbel, a “Sólyom feláldozásával”) készült Csodálatos Boccaccio is ilyen míves, kifinomult esztétikájú alkotás. Képileg a trecento késő gótikus-kora reneszánsz festett faképeinek levegős, tiszta, világos atmoszféráját idézi a film. A szép arcú szereplők egyenes vonalú, sallangmentes pasztellszín ruháikban mintha a túlvilági Elysium mezőin kergetőznének gondtalanul…

Ez nagyjából így van Boccaccionál is, hiszen ott is a földi pokolból, a pestis sújtotta Firenzéből menekül el néhány fiatal a festői toszkán dombok közt megbújó vidéki kastélyba, a kvázi Paradicsomba, hogy ott egymást történetekkel szórakoztatva vészeljék át a halálos járvány lefutását. Így történik Tavianiék filmjében is, melyben viszont értelemszerűen nincs hely, idő, s mód a teljes Dekameron elbeszélésére. Engem viszont kissé zavar, hogy még csak sor sem kerül mindenkire… Akikre viszont igen, azok történetei pontosak, érzékletesen, szinte tanári módon közlik eredetileg is didaktikus élet- és igazságközpontú tanulságukat. A szerkesztés, illetve a kiválasztás szempontjait szintén nem értem. A zeneválasztást pedig kifejezetten rossznak tartom: kifejezetten meglep a kivételes műveltségű, idős alkotók ilyen stílustörő maszatolása, amit e film alatt hallhatunk.

A látványosan kora reneszánsz-kori történetek és az azokhoz illő képek alatt s között hol barokk operák túlburjánzó átkötő zenéi, hol, még anakronisztikusabban, XIX. századi romantikus dallamokat hallunk… Rendkívül zavaró, elidegenítő hatása van ennek, hiszen egy teljesen más világot, más életfelfogást közvetítenek, miközben egészen mást látunk. Boccaccio csodája éppen a pestis halálából kinövő tiszta életimádat, és az életet teremtő szerelem elementáris szeretete, nem pedig a XIX. század romantikus dekadenciája. Agyunkkal, szemünkkel persze látjuk és értjük, amit Tavianiék közölnek, de az a zsigeri, elsöprő erejű üzenet, az a már szinte pimasz, vulgáris életrevalóság, amit híres, szintén olasz kortársuk, Pier Paolo Pasolini mintegy 45 évvel ezelőtti Dekameronjából süt és magával ragad, az innen teljes mértékben hiányzik. Persze, azóta Tavianiék meg éppen 45 évvel lettek idősebbek… A Csodálatos Boccaccio egy túlságosan is letisztult, az eredeti művet szinte megcsúfolóan illedelmes, szemérmes film: szép film, de Boccaccio nem ilyen.  7/10

Minden idők leghamisabban éneklő énekese volt Florence Foster Jenkins, akinek tanulságos élete egyszerre két filmest is megihletett mostanában, köszönhetően talán a televíziókban igen divatos énekes tehetségkutató showműsorok bevezető, selejtező részeiben felbukkanó önjelölt, ám rendkívül tehetségtelen énekes “sztárok” óriási számának (érdemes meghallgatni Mozart Varázsfuvolájából a híres Éj királynője-ária egy részletét Jenkins előadásában), valamint fülsértő produkciójuk által keltett széleskörű elképedésnek. Meryl Streep konkrétan Jenkinst jeleníti meg Stephen Frears 2016-os filmjében – ezt nem láttam még. A francia Xavier Giannoli viszont az utánozhatatlan karaktert átköltöztette Európába, Franciaországba és elnevezte Marguerite Dumontnak.

Marguerite (Catherine Frot) egy kedves, jólelkű, igen gazdag hölgy volt, aki férje révén a grófi címet is birtokolta. Motorja volt a környék társasági életének, jótékonysági estélyei messzeföldön híresek voltak, annak ellenére, hogy ezen események csúcspontját mindig az jelentette, amikor Marguerite mély átéléssel, ám rendkívül hamisan elénekelte az operairodalom egy-egy híres áriáját. Marguerite ugyanis meg volt arról győződve, hogy kitűnően énekel, aminek ellenkezőjével, a macskanyávogáshoz hasonló valósággal e hallgatóság soha nem szembesítette, tekintettel a hölgy társasági, társadalmi státuszára, jó emberi tulajdonságaira, szeretetre méltóságára, valamint az estély megfellebbezhetetlen karitatív voltára. Marguerite a hazugság jótékony ködében élte gondtalan életét, az asszony bántó tehetségtelenségét természetesen mindenki hallotta, aki nem volt tök süket, ám Madebos, a fekete komornyik (Denis M’Punga) ha kellett, füldugókat osztott, ha kellett “rajongók virágcsokraival” borította be a kastély auláját – közben mindent dokumentált fényképezőapparátjával.

Közben azért igazi rajongói is akadtak Marguerite-nek. Lucien (Sylvain Dieuaide), egy fiatal újságíró, bár elsőre csak a botrány illatát érezte meg, hamarosan megérintette a nő ártatlansága is, s mellesleg az ő estélyén láttam meg majdani szerelmét is. Barátja, Kyrill (Aubert Fenoy) magát orosz anarchistának kiadva, saját művészi projektjeihez használja Marguerite őszintén kitárulkozó, naiv dilettantizmusát – ő a groteszk múzsát látja a hallgathatatlan produkcióban. A férj, a grhóf úhr (André Marcon), viszont szeretőjéhez menekül az ő köreiben vállalhatatlan(nak hitt) kapcsolatból… Marguerite nem áll meg a kastélybeli szalonkoncerteknél, és Kyrill performaszának botrányos “sikerét” kompenzálandó, egy igazi, nagy koncertben kezd el gondolkodni, amihez Lucien minden segítséget megad: profi énektanárt és stábot szervez Marguerite köré…

Xavier Giannoli izgalmas kontrasztot teremtett azzal, hogy a múlt század húszas éveinek Párizsába tette a hamis énekesnő történetét. Még bőven tartanak a századelő művészi avantgárdja által okozott hullámok, már betört az új, forradalmi, vad zene is, a jazz, az opera műfaja is a csúcson van, tombol az élet minden színtéren, ahogyan minden háború után az tapasztalható. Azonban még ebből a forrongó, zajló világból is kitűnik Marguerite meghökkentő, szinte túlvilági figurája, valamint fülsértő produkciója. Giannoli a történet cselekményszövetében lazán szövi a mellékkarakterek szálat, nem ismerjük meg például pontosan Madebos motivációit, aki leginkább valamiféle Gondviselőként kíséri végig Marguerite történeté, a férj távolságtartása is csak sejthető, a főszereplő által húzott ív viszont töretlen. 🙂 Marguerite sztorija valójában az igazság kettős természetét mutatja be: ha szembesítjük a nőt saját tehetségtelenségével, megmondjuk neki az igazat, hogy rettenetesen énekel, boldogtalanná tesszük, hiszen ő meg van győződve ennek ellenkezőjéről. Ha viszont meghagyjuk őt ártatlan, együgyű álomvilágában, súlyos halláskárosodást, egyben ízlésrombolást kockáztatunk környezetünk és magunk számára.

Giannoli egy percig sem hagy kétséget Marguerite igazsága felől, miközben a film ezt bizonyító pillanatai -bennem legalábbis- vinnyogó, kínzó röhögést eredményeznek. Mindazonáltal, a film gyönyörűen szól, még az operairodalom legszebb áriáinak megcsúfolása által is. De mégsem zenés film a Marguerite, hanem valamiféle gunyorosan filozofikus karcolat a hitről, az igazságról, a művészetről és ezzel összefüggésben a művészet értékeléséről és elfogadásáról is, és egyben egy igen szomorú sorstörténet is. Szépen fényképezett, igényes kivitelő film, igen karakteres szereplőkkel, szórakoztató formában, de mégsem tartalmatlanul elmesélve. Asanisimasa: 8/10

Elég bátor cselekedet manapság izraeli filmet moziba hozni. Részben, mert Izrael állam kül- és belpolitikája sokak szemében az agresszív, nacionalista és kirekesztő hatalomgyakorlás mintapéldája, részben mert ma egy olyan világot élünk, amikor a “zsidó” bizonyos körökben újra szitokszóként használatos. Felesleges is lenne itt magyarázni tovább, hogy messze nem minden izraeli, és messze nem minden zsidó támogatja nevezett hazájának politikáját (miként én is kikérem magamnak, ha mint magyart, egyből a rezsim támogatójának is tartanak); hogy attól, hogy valaki zsidónak (magyarnak, szuahélinek vagy akár marslakónak) született, hogy ha valami a zsidó indentitáshoz kötődik, az még attól önmagában még nem lett se rossz, se jó… Nem “divat” ma a zsidóság témája, ellenben divat okkal, de leginkább ok nélkül zsidózni. Tetézve a córeszt, a történet nélküli, lírai hangú, vagy éppen a szórakoztatást háttérbe szorító, intellektuális, elgondolkodtató művészfilmekre is hajlamosak ferde szemmel nézni a mozik maradék látogatói. Az izraeli Elad Keidan Haifai kikötő című filmje e fentiek alapján sokszorosan hendikepes, hiszen izraeli film, zsidó alkotóktól, héber nyelven, témájában fókuszáltan arról szól, hogy mit jelent ma zsidónak lenni, ám nincs igazán története, csak váza; hangvétele lírai, kissé melankolikus, viszont mégis asszociatív, helyenként pedig még meglepően szórakoztató is.

Hangok, képek, hangulatok, valamint egymásba olvadó és egymásból kiszakadó, filozofikus gondolatmenetek áramlása a film. Két férfit követünk Haifa domboldalra felkúszó városában. Uri (Itay Tiran), az írói, filozófusi ambíciókat dédelgető ifjú, miután megtudta, ha szerelme elhagyta, ráadásul katonai behívóját is megkapta, úgy dönt, hogy elhagyja az országot egy teherhajón, ezért elindul a dombról lefelé, a kikötőbe. Ugyanekkor Moshe (Uri Klauzner), a kikötő melletti alsóvárosból indul el felfelé a dombra, hogy megtalálja felesége elveszett fülbevalóját. Természetesen találkoznak valahol félúton, természetesen van is köztük interakció – azonban a filmnek csak egy pillanata ez. Nem róluk szól Elad Keidan filmje, az ő történetük, kvázi sorsuk csupán apropó, hogy általuk beszélhessen valódi témájáról, a mai zsidóságról. Uri lefele bandukol, miközben Moshe felfelé, háttérben, körülöttük Haifa, a haifai emberek hangjai, neszei, elkapott nüanszai és életképei (melyek közül nem egy természetes közegéből önkényesen, ad hoc jelleggel kiragadva, igen mókásan, szinte abszurdba hajlón mutat), közben monologizálnak, vagy éppen szóba elegyednek utuk során szembejövő emberekkel, vagy éppen beülnek egy kávézóba, újságos pavilonba, vagy akár egy halotti torra, és csak hallgatnak, mi viszont a háttérben ülők közti eszmecserét hallgatjuk közben, akár az avokádó helyes fűszerezéséről, akár a gondolat és a valóság egymásra való viszonyáról. És közben szól a zene, Jascha Heifetz “középszerű” hegedűdarabja, egy hetvenes évekbeli diszkósláger, vagy éppen egy reklám buta dala, amit együtt énekelnek a szolgálatra induló katonák. 8/10

Nyilván lesznek ilyen kérdések, hogy: – Apaaa! Ha még azt sem tudja, hogy a rádióba elem kell, akkor honnan tudja, hogyan kell egy puskát elsütni/a motorosszánnal tartalék-üzemanyagot vinni/stb.? – Nem tudják, kisfiam, de ez csak egy film! Ez lehet az adekvát válasz: egy film, tehát nem a valóság, amit látunk, egy mese. Így kell nézni ezt a norvég családi kalandfilmet, a Sarkköri mentőexpedíciót, merthogy kérdések lesznek, hiszen gyerekkel megyünk, még akkor is, ha (végre!) olvasni kell.

Anyut nem biztos, hogy érdekli majd ez a történet, de legalább addig meg tudja főzni az ebédet, a gyerekeket tehát majd apa viszi moziba. Grethe Boe Wall filmjében aztán lesz cukiság minden mennyiségben, cuki jegesmaci (kevésbé cuki anyukájával), cuki kutyus, cuki gyerekek, és hogy ne kapjunk gyomorontást a sok cukiságtól, némi, ráadásul nem is kevés izgalom, egy jeges túlélő-robinzonád történetén keresztül. A főszereplő három testvér (a tizenéves, de kissé bátortalan Julia, valamint a nála néhány évvel fiatalabb, ám égetnivaló Sindre és a tudálékos Ida) édesanyjuk új munkahelye okán új városba költözik, ám nem tetszik nekik az új lakóhely. Sindre már az első nap balhéba keveredik az új iskolában, ahonnan a három testvér együtt szökik el a felelősségre-vonás elől. A szökés közben váratlanul a tengeri mentők helyi telephelyén találják magukat, ahol a mentőhelikopter éppen felszálláshoz készülődik: karbantartásra indul, éppen abba a városba, ahonnan a három testvér elköltözött és ahol apjuk a mai napig dolgozik. Hirtelen ötlettől vezérelve elbújnak a helikopteren… A gép azonban riasztást kap, hogy a messze sarkkörön túli Spitzbergákon egy magányos vadászt baleset ért. Ahogy a gép leszáll a kietlen, jeges szigeten, a gyerekek azt hiszik, hazaértek és lelopóznak a helikopterről – és miután senki nem tud róluk, hamarosan egyedül maradnak a szigeten.

A dolgok (családi kalandfilm) természetéből adódóan, természetesen happy lesz az ending, addig azonban a három csintalan gyereknek fel kell nőnie a feladathoz, ami nem más, mint az életben maradás a tomboló mínusz 20-30 fokban, egy elhagyott vadászkunyhóban, ahol a gazdája mindössze néhány konzervet hagyott. Bár a logikát, vagy inkább az ésszerűséget s következetességet nem mindig vethetjük a filmet író és rendező Boe Wall szemére, azért becsületére legyen mondva, tulajdonképpen a film végéig elég reménytelennek tűnik a gyermekek sorsa. Ergo, mi nézők, izgulhatunk. Közben azért történnek szívet melengető dolgok is, hiszen Sindre és Ida suta kezecskéi amennyi bajt, annyi örömet is okoznak, a gyávácska Juliából pedig a kaland végére felnőtt, erős és határozott kisasszony válik. A gyerekszínészek, akik alakítják őket, néha annyira spontán módon, annyira civilként vannak jelen a filmben, hogy a cselekmény, minden zökkenője és következetlenségei ellenére éppen általuk válik hitelessé. A táj pedig csodás. Hét-nyolc évesen szerintem imádtam volna ezt a filmet, de így, kicsit korosabban sem untam. 7/10