asanisimasa

Na, ez jó kis csajos film! Van benne szerelem, természetesen, fiatalok és kevésbé fiatalok között, van benne cukiság, némi humor, némi báj. Tehát, nem fog fájni A szerelem gyerekkel jön című francia és romantikus és komédia senkinek, nem fekszi meg a gyomrot, nem terheli az agyunkat sem feleslegesen – de nem mondanám ostobának sem. Értelmes, szolid, egyszerű film, mely a szerelemről, a gyermekvállalásról és a házasságról beszél.

A történet apropója teljesen hétköznapi, mint ahogyan a szereplők is. A jól menő építészként dolgozó sármos szőrmókforma, de már középkorú Ange-re (Patrick Bruel) egy nap egy tűzről pattant menyecske töri rá az általa vezetett építésziroda ajtaját. Gabrielle (Isabelle Carré) azzal támadja le az amúgy számára tök ismeretlen férfit, hogy a fia (Thomas Solivéres) ejtette teherbe az ő 17 éves lányát (Alice de Lencquesaing), és azt kívánja, hogy Ange beszéljen a fejével, hogy a fiú tegyen eleget apai kötelmeinek. Ange azonban nem tud arról, hogy fia lenne, agglegény lévén egy dolog élteti: a szabadság. Később persze, kiderül, hogy 20 évvel ezelőtt volt valami egy éjszakás affér, ám ennek eredményével sohasem találkozott. Gabrielle azonban addig kardoskodik, míg Ange kényszeredetten megkeresi állítólagos fiát, aki ráadásul hasonló elutasítással fogadja őt, de a születendő gyermekének anyjával való kapcsolatot is. A gyerek azonban megszületik, ám az apák és az anyák továbbra sem találják a közös hangot. A harcias Gabrielle azonban addig ügyködik, míg a végén minden jól alakul – ahogyan az kell.

Nagy titok nincs Anne Giafferi filmjében (amit Murielle Magellan színdarabja alapján írt). Ahogyan Ange-ra rátöri az ajtót Gabrielle (miközben a film eredeti, francia címe Ange és Gabrielle), s ahogy ismeretlenül egymásnak feszülnek, nyilván tudja már mindenki, hogy a végén puszi lesz ott, ahol az elején pofon csattan, és ahhoz sem kell váteszi képzelőerő, hogy előre sejtsük a gyerekek boldogulását: a film mégis kifejezetten kellemes, kényelmes időtöltés. Ennek oka a történet elég jól megrajzolt karakterei, illetve a köztük zajló dialógus szellemessége lehet, a kisdedek látványának természetes szívlágyító hatása mellett. Természetesen, nincs kihagyva a buta férfikezekre bízott gőgicsélő csecsemő poénja sem, de míg Hollywoodban erre az egy poénforrásra sorozatot építenek, itt csupán egy – igaz egyszerre édes és vicces- jelenetre elég, mely ráadásul a film végkifejletének kulcsát is rejti. A nagyjából két-három évet átölelő történet különösebb zökkenők nélkül halad végig a neki kijelölt pályán, úgyhogy… Mondom, nem fog fájni, igaz nagyon felkavarni sem. Igazából inkább tévébe való film ez. Asanisimasa: 7/10

Nem mondom, hogy bizonyos pénzügyi ismeretek hiányában teljes egészében értettem azt a kavarást, amit e történetben véghez vittek a benne szereplő valós személyek, de az biztos, hogy általa jóval többet értek sok mindenből, ami most van. A nagy dobás a 2007-es nagy gazdasági világválságról beszél, illetve arról a közhelyről, hogy pénzt legtöbbet csakis pénzből lehet keresni. Számtalan film foglalkozott már a tőzsdék és a bankszektor machinációinak leleplezésével, a Tőzsdecápától a Wall Street farkasáig oda és vissza, és nem véletlenek a vadállati allúziók: a pénzvilág kavarógépei valóban vadállatok, akik egy százalékpontnyi anyagi sikerért simán tönkre teszik több ezer, tízezer, vagy akár milliónyi ember életét is, minden különösebb gondolkodás, lelkifurdalás és bármiféle szívfájdalom nélkül. Adam McKay Oscar-díjas forgatókönyvből készült (és még négy másikra jelölt) története annyiban erősebb az összes többinél, hogy még a hozzám hasonló, avatatlan porbafingóknak is érthetően magyarázza el, mi történt (mi történik!) a valóságban. Merthogy arról van szó.

Az “oktatást” McKay annyira komolyan veszi, hogy a kulcsjelenekben a szereplők kifordulva a jelenetből, egyenesen a kamerába, tehát a nézők arcába mondják el keresetlen szavakkal, hogy most akkor mi van tulajdonképpen, nagyjából úgy, ahogy Frank Underwood is szokta kommentálni a politikai szarkavarását a remek Kártyavárban (Bertolt Brecht után szabadon). Persze, az ismeretek olyan sebesen ömlenek ránk, hogy baromira kell figyelni így is, de én azért legalább annyit már megértettem, micsoda is pontosan az a sokat emlegetett “shortolás” tulajdonképpen. Ebben a -még egyszer mondom, a valóságban is megtörtént- sztoriban, egymástól majdnem függetlenül, néhány pénzügyi elemző (stratéga, mittudoménmi) rájött, hogy az amerikai gazdaság fundamentumát képező jelzálogpiac nagy része értéktelen, vacak, gyenge minőségű államkötvényekből áll. Egyesek közül ezt -nagy levegőt véve- megshortolták, tehát nagy összegekben játszottak arra, hogy ezek az állami papírokkal teletömött kötvénycsomagok megbuknak, kipukkadnak, míg mások, szintén szembemenve a közelgő katasztrófát tudomásul venni nem akaró pénzügyi-politikai fősodorral, megpróbálták felhívni a figyelmet a veszélyre – mely gyakorlatilag a kapitalista gazdasági modell létét fenyegeti. A konkrét világvégéről szól tehát a buli, ami végül be is következett 2007-2008-ban: Amerikában milliók vesztették el állásaikat, lakásaikat, pénzügyi megtakarításaikat, a pontos számok a film végén olvashatók.

Maga a film rendkívül izgalmas, ha felvesszük nyaktörő tempóját, ami ezúttal a kimondott szavak sebességében és az általuk hordozott jelentéstömeg megértében, gyors felfogásában jelentkezik: ha elbambulunk, úgy járunk, mint az a szerencsétlen jónéhány millió, akik… (lásd fentebb). A párbeszédek pattognak, mint a 8 bárra fújt biciklikerék a kockaköveken, helyenként mocskosak (talán mert a jelzett szituációban felfokozott idegállapotot okoz, talán mert szinte “felvételi követelmény” a brókereknél a pszicho- és szociopátia?), de tulajdonképpen szellemesek is egyben. Bár egyetlen fizikai aktus sem történik a filmben, csupán inges-nyakkendős pacákok jártatják a szájukat, mégis mintha egy akciófilmet látnánk. Vér nem folyik, csak a cash, egyik számláról a másikra.

Persze, ez egy film, melyben a szövegeket, az egész zűrzavaros történetet úgy kell elmondani, hogy az jól legyen elmondva, az öltöny-nyakkendő egyenruhába bújt egyen-arcokból is megkülönböztethető jellemű, karakterű, valódi figurákat kell faragni. Brad Pitt, Steve Carrell, Ryan Gosling és Christian Bale ezért kell a projektbe, mert gipszjakabokkal nem működne. Így viszont működik… Nagyon is. Asanisimasa: 9/10

Én azt megértem valahol, hogy méregdrága céges laptopokon, nyugiban, működő, demokratikus világban unalmas a sokadik történetet végigszenvedni, mely egy messzi, illiberális diktatúrában játszódik, s amelyben újra egy nyugati fazon -tiszta tekintettel és egyenes gerinccel- leplezi le a gonoszt, de itt, Magyarországon egészen másként hat egy olyan jelenet, melyben a fegyveres karhatalom tarkóra tett kezű civileket terel be csőre húzott géppisztolyokkal egy üresen tátongó focistadionba, hogy ott aztán ad hoc jelleggel kivégezzen közülük néhányat. Errefelé eleve rosszul viseljük azt, ha az emberek elégedetlenségét erővel, fegyverekkel próbálják megszüntetni. Az a fránya történelem, ugyebár, az a fránya jelen. A nyugati -elsősorban amerikai- újságírók eléggé lesajnálják ezt a Colonia című német filmet, én viszont képtelen vagyok erre. Egyrészt, mert messze nem olyan gyenge, mint azt állítják, másrészt pedig azért, mert elég erősen érint érzelmileg is.

A film által elmesélt események a valóságban is megtörténtek a hetvenes években, Chilében, a demokratikusan megválasztott Salvador Allende elnököt megbuktató Pinochet tábornok uralma alatt. Nagyjából így, ahogy látjuk, bár ez egy játékfilm, így dramaturgiailag nyilván áthelyeződtek bizonyos súlypontok. Colonia Dignidad valóban létezett, valóban egy ex-náci működtetett e név alatt titkos lágert Chile egyik eldugott zugában, amely részben tényleg saját perverz fantáziáinak kielégítésére szolgált, részben pedig a valóságban is a chilei fasiszta rezsim titkosrendőrségének büntetőtábora volt, ahol számtalan chilei ellenzéki tűnt el nyomtalanul. Egy fiatal, idealista német srác (Daniel Brühl) csatlakozik a chilei kommunista forradalmárokhoz (Venceremos!), plakátokat tervez nekik – és amikor Pinochet katonai puccsal megbuktatja Allendét, ő is a stadionban találja magát. Mivel külföldi és német, megússza az azonnali tarkón lövést, és a Coloniára szállítják. Szerelme (Emma Watson) megússza ép bőrrel a letartóztatást, viszont semmit sem tud barátjáról. Hosszas nyomozómunka alapján mégis sikerül kiderítenie, hová tűnt kedvese és a legőrültebb lehetőséget választva beáll önkéntesnek a láger “vallásos szekciójába”. Az ott tapasztaltakról, valamint a szerelmesek egymásra találásáról és megmeneküléséről szól a film.

A bevezető jelenetek korhű képet mutatnak a hetvenes évek elejének Chiléjéről, ahogyan a bimbózó szép jövőt váratlanul szétrobbantja a brutális katonai erőszak, a film nagyobb része azonban egy fojtott légkörű börtön(láger)dráma, mely igen plasztikusan mutatja be egy elmebeteg elveken alapuló, ám szigorú hierarchia alapján működő belső rendszer embertelenségét, melyben a bigott hitgyakorlás és a fétisizált munka tartja kordában az “oszd meg és uralkodj” primitív, ám hatásos hatalomgyakorló módszerével megfélemlített, önkéntes táborlakókat, akik közé néha, valahonnan megkínzott, elektrosokkal és gyógyszerekkel szétforgácsolt tudatú ismeretlenek is csatlakoznak, hogy aztán e “növényi” érzelmi életű mikrotársadalom legalsó szintjén vegetáljanak halálukig. Michael Nykvist kitűnően hozza a mézesmázos modor mögé bújó pederaszta és pszichopata tábori főpapot, Schäfert, és eléggé hiteles az egész láger bemutatása is. Számomra mindig megható az a szinte brutális önboncolás, ahogyan a németek hajlamosak saját nemzetük történelmében szép számmal található embertelenséget próbálják megérteni, feldolgozni. Florian Gallenberger, e film írója és rendezője is simán bevállalja az ügyet, nem hallgatva el a hajdani NSZK chilei konzulátusának egyáltalán nem dicső szerepét sem a történetben. Mindamellett, a film nem megy el sem a száraz dokumentarizmus felé, hanem megpróbál ügyesen egyensúlyozni a közlendő hiteles tartalom és a benne rejlő romantikus kalandtörténet között. Talán sikerül is neki, hiszen végig feszült a történet, a hihetetlen fordulatokat pedig nyilván az élet írta ilyennek. Asanisimasa: 7/10

Azért elég sokat elmond a mai világról, hogy furcsának hat, ha egy mai témájú filmben a férfiak, ha a jelenet szerint nőkhöz szólnak, azt legtöbbször hódolattal teszik, még ismeretlenül is udvarolnak, nem tolakodóan, csak kedves, férfias határozottsággal, amit aztán a nők magától értetődően tudomásul is vesznek. Tudnak viselkedni az emberek Margarethe von Trotta Elcserélt világ című új filmjében, aminek nem ezért az a címe, ami, de akár lehetne pontosan ezért is. Egy számunkra igen távoli világba kalauzol el amúgy a film, a gazdag nyugati művészek világába, ahol senkit nem ráz meg igazán, ha történetesen elveszti a munkahelyét, hiszen az amúgy is csak amolyan hobbi, vagy akár rossz szokás volt, senki nem abból él pazarul, amit megkeres. Az ilyen körülmények között élő “szerencsétleneknek” tényleg nincs más gondja, mint saját, kibeszéletlen, sokszor igazán meg sem élt lelki, érzelmi nyomorúságaikat simogatni. A film címe egy zűrös családi konfliktust takar, amiben adott egy anya, aki nemrég hunyt el, adott egy apa, aki a hírekben hirtelen meglátja elhunyt feleségének tökéletes mását -egy híres operadíva személyében-, adott a lányuk, aki fogja magát is kideríti az igazságot, közben szerelmes is lesz.

Egy érzékeny, értelmes és művelt nő filmje tipikusan ilyen, ami nemcsak a férfiaktól elvárt illő viselkedés reprezentálásában nyilvánul meg, de témaválasztásában, a történet cselekményében is. Ki kinek a kije, miért és hogyan zajlottak úgy, ahogyan zajlottak a kapcsolatok a családban, ez tipikusan női problémagombolyag, egy férfi nem foglalkozik ilyenekkel – legfeljebb mér hajlott, ősz korában, a füles karosszék magányában, amikor másra már nem nagyon képes, mint itt a filmben is, a főszereplő hölgy (Katja Riemann) apukája (Mathias Habich). Megmondom őszintén, nekem elég nehéz is követni a történéséket, sokszor elkalandozom a film nézése közben, hiszen tök jó lakásokban terpeszkednek a szereplők, az istállóból átalakított, rusztikus luxusloftoktól a Central Park-melletti toronyházak százikszedik emeleti panorámás apartmanjaiig, érdekes nézni Barbara Sukowát, a nagy német színésznőt és jó hallgatni Riemannt is, ahogy énekel. De valahogyan mégis távoli az egész, nem vonz be a film. Látok egy kellemes, decens világot, de csak egy óriási üvegablak mögül. Szép, de nem érint meg.

Von Trotta ráadásul nem tartja magára nézve érvényesnek a történetmesélés kánonját, locsog, fecseg, túlbeszél, ami önmagában nem is lenne baj, ha azt érdekesen teszi, de sajnos, néha unalmas. Persze, ő még egy régi iskolát követ, bár Volker Schlöndorff hajdani házastársaként, valamint Wenders és Fassbinder kor- és pályatársaként azért ennél markánsabban kellene fogalmaznia. Ez a film egy elkényelmesedett, gazdag úrihölgy kissé parttalan meséje, amit ugyan meg lehet nézni, végig lehet hallgatni, de közben, és főleg utána, nem nagyon fog történni velünk semmi sem. Asanisimasa: 5/10

Azért elég komoly prekoncepcióm volt Till Atilla új filmjével, a Tiszta szívvel kapcsolatban, de nem azért, mert alkotója ismert médiaszemélyiség, mondhatnám bohóc és showman, műsorvezető, mert ismerem jól, Tilla honnan indult (Tilos az Á – Vákuum TV), milyen filmekkel (Pánik, Csicska), illetve, a maga környezetében kifejezetten nívósnak számító tévéműsorokkal (Propaganda) állt eddig elő. Régóta lehetett tudni, hogy az új mozi kerekesszékesekről fog szólni, és nem volt azért még olyan régen, amikor vinnyogva röhögtem végig a belga Geoffrey Enthoven Hasta la vista! című frenetikus tragikomédiáját, melyben három súlyosan kripli fiatalember folytatott hősies, ám a dolgok természetéből fakadóan, igen groteszk küzdelmet szüzességük elvesztéséért. A Tiszta szívvelt beharangozó hírek, kiposztolgatott képek is effélét mutattak, három kerekesszékes arc a főszerelője a történetnek. Az persze, nyilvánvaló, hogy ezúttal nem fogunk sokat nevetni, hiszen a képek véres sztorit sejtettek, holmi bérgyilkosokról esett szó, vérről, fegyverekről, drogokról – de a kerekesszékes főszereplők igencsak alulreprezentáltak a filmművészetben, hogy ne legyen szinte kötelező a párhuzamalkotás.

Természetesen, az már önmagában örömteli esemény, ha egy ambiciózus filmes súlyosan beteg mozgássérültek, illetve más, komoly hendikeppel élni kényszerülő embertársaink életére, problémáira irányítja rá a figyelem fénykörét, s az, hogy nem először szerepelnek filmben, az önmagában nem feltétlenül hiba. (Így nem csinálhatnák például filmet olyan szerelmespárokról sem, akiket egymással rivalizáló családjaik eltiltanak egymástól, hiszen az egyszer már le lett írva…) Legfeljebb az öltet eredetiségét lehet vitatni. Az biztos, hogy Tilla látta a Hasta la vistát, de igen sokat dogozott is az élményen, hiszen a Tiszta szívvel semmiben nem hasonlít a belga darabhoz, azon kívül, hogy mozgásukban korlátozottak a főszereplőik. Illetve, egyben igen: abban a felszabadító erejű, önironikus humorban, ami a Hasta la vista! fő energiája, és amit itt elsősorban Barba Papa (Fekete Ádám), a főszereplő trió egyik tagja szállít.

A mi filmünkben (ha szabad egy kicsit sajátoménak is érezni Tilla filmjét, bár valójában semmim közöm hozzá) ráadásul valódi kerekesszékesek alakították a főszerepeket: Fekete Ádám mellett Zolika (Fenyvesi Zoltán) a valóságban is azokkal a gondokkal éli életét, amelyek a filmből is világosan látszanak. Thuróczy Szabolcs a kakukktojás, de őt ismerjük. A mai magyar film egyik vezető színésze ma már, fontos, jellegzetes karakter, olyan, mint régen Madaras vagy Andorai volt, amellett, hogy Pintér Béla színházának emblematikus figurája is. Itt, ha nem ismerném, simán elhinném, hogy ő is éppen olyan sorsú, mint amilyen a két másik, olyan hitelesen adja a figurát, mozgásban, elkeseredésben és élni akarásban egyaránt. A meglepetés mégis a két civil srác teljesítménye: Fekete Ádám perfekt komikus, míg Fenyvesi Zoli jóarcú, tiszta tekintetű, hiteles hős. Nagy találmány mellettük a szerb maffiózót alakító Dusán Vitanovics (civilben gerinc- és idegsebész) szinte már képregénybe illő groteszk karaktere. Smink nélkül is simán elmenne főgonosznak bármelyik hollywoodi szuperhősfilmbe. A szereplők vitathatatlan hitelessége mögött az igen jól kasztingolt statisztéria adja meg a rögvalót: a kerekesszékesek valóban kerekesszékesek, a maffiózó bűnözők is pontosan úgy néznek ki, ahogyan a maffiózók néznek ki böhöm nagy terepjáróikból a valóságban.

Maga, a történet kissé csalafinta. Bár valóban kerekesszékes bérgyilkosokról látunk-hallunk egy mesét, ahogyan azt a plakátok és a műsorújságok rövid ajánlói is közlik velünk; mesét, aminek nyilvánvalóan semmi köze nincs a valósághoz. Ezt a mesét azonban Tilla egy ügyesen elképzelt, és ugyanilyen ügyesen kivitelezett ötlettel mégis bele tudja ágyazni a valóság szigorú tényszerűségébe, amivel a filmet rögtön ki is emeli a tagadhatatlanul furcsa, de mégis csak sablonos akciófilmek mezőnyéből, egy kedves, optimista valóságba (ami csak filmben van Magyarországon).

Mindemellett, a Tiszta szívvel egy igazán jól fényképezett, jól zenélt és jól vágott film, rendkívül ízléses főcímmel, ügyes grafikus betétekkel, egy valódi, szinte hibátlan, szórakoztató közönségmozi – lenne, ha a közönség is leszakadna már azokról a dögunalmas hollywoodi sablonokról. Asanisimasa: 8/10

A román új hullám egyik fényes csillaga, Radu Muntean új filmjében sem könyörül a nézőkön, bár Az alsó szomszéd főszereplője társadalmi helyzetét, életkorát és nemét tekintve tipikusan nem az a figura, aki eséllyel leül egy olyan filmre, amely román, főszereplője egy 50 körüli férfi, aki -mondjuk ki nyíltan- személyes ismeretségeiből adódó kiskapukat használja ki pénzkereseti céllal, s aki számára a szórakozás a kutyájával való sétálgatás, valamint a sörike és a meccsnézés. A film megtekintése, jellegéből adódóan elsősorban a társadalmi kérdések, vagy jelen esetben inkább a lét kihívásaira adódó egzisztencialista felvetések boncolgatása iránt érdeklődő nézőkre vár, akik számára inkább hívószó, ha egy film román, lassú ritmusú, és hétköznapias, mint tiltó bélyeg. Muntean (lásd például a román rendszerváltást feldolgozó Jelszó: A papír kékre vált, vagy már a jelen film kérdésfelvetéseit megelőlegező Ünnepek után) amúgy is a jelenkori európai film egyik igen karakteres hangú, jelentős alkotója, amit mindenkinek illene tudnia.

Pătraşcu (Teodor Corban) tehát egy afféle ügyeskedő, aki mások helyett intéz el problematikus és főleg, bürokratikus dolgokat – itt jelesül gépkocsi eredetvizsgálatot, valamint átírást. Amúgy egy teljesen átlagos kisember, aki feleségével közösen viszik a “boltot”, és nevelik kamaszodó fiukat, akit lehetetlen elrángatni a számítógép elől. Egy nap, kutyafuttatásból hazafelé, az egyik alsó lakásból furcsa kiabálást hall, durva dulakodás, sőt, egy szexuális erőszak hangjait, sőt, ahogyan az ajtó kinyílik, látja az alsó szomszédot, egy fiatalembert elhagyni a lakást. Másnap, munkából hazatérve látja, hogy a rendőrség lezárta a lakást, s a szomszédok mondják, hogy a benne lakó fiatal lányt súlyos sérülésekkel, holtan vitték el. A rendőrség balesetet sejt, és Pătraşcu sem vall arról, hogy mit látott, hallott. Később az alsó szomszédban lakó fiatalember azzal keresi meg, hogy segítsen neki autóját átíratni…

Muntean új filmje akár lehetne krimi is, abból a fajtából, amely egy bűneset természetrajzát kívánja megalkotni. Bár egy sor kérdésre nincs válasz, nem tudjuk meg, ki volt az áldozat valójában, miért gyilkolták meg, ha tényleg gyilkosság áldozata lett egyáltalán, de ismerjük a gyilkost, vagy legalábbis azt a férfit, aki lehetett a gyilkos, ha történt gyilkosság, és a végén egyfajta igazságszolgáltatás is történik, azonban ennél itt még is többről, másról van szó. Az alsó szomszéd inkább társadalomrajz. Nem kritika, mert bár tesz kritikai megállapításokat, nem von konklúziót, nem elemez, csak megállapít, ábrázol jelenségeket, és annak értékelését, és minden más további dolgot rábízza a nézőre. Egy dolog a kisstílű, hétköznapi korrupció, vagy inkább nevezzük “az élet kiskapukon keresztül történő hatékony áramoltatásának”. Egy dolog a generációs szakadék, amely ma már az internetnek, az hálózatban való játékoknak és a többinek köszönhetően kulturális és kommunikációs szakadék is. De a legfontosabb dolog, amire e film rávilágít, az talán a fejlett -nyugodtan tekintsük a mai Romániát fejlett társadalomnak és gazdaságnak, mert vitán felül az, sőt, fejlettebb nálunk is- társadalmakban tapasztalható közömbösség mértéke. A film egy jelenetében Pătraşcu hosszú percekig verekszik valakivel, már vér folyik, amikor közbeavatkoznak az addig tétlen szemlélők, de ennél fontosabb az, ahogyan a férfi elhárítja magától a szomszéd lakásban történt szörnyűséget, illetve eltitkolja az azzal kapcsolatban birtokában lévő információkat. Nem az ő dolga, semmi köze hozzá, nem vele és nem a családjával történt meg. Tulajdonképpen gyávasággal sem lehet vádolni, Pătraşcu talán kényelemből, a saját élete zavartalanságának megőrzése céljából hárítja el magától az esetet – és igazából fel sem fogja, hogy eközben saját fia pszichéjére milyen hatással van egy teljesen más jellegű erőszak, a számítógépes játékok tudatformáló hatású agressziója. Miközben a férfi életének valójában igencsak banális momentumait szemléljük, egyre jobban nyomaszt a valóság képe, amely tagadhatatlan hitelességgel jön le a filmből.

Pici reményre ad okot, ám faramuci megoldással éppen ez képezi Pătraşcu történetének drámaiságát is, hogy a férfiban azért mélyen ott munkál az igazság érvényre juttatásának vágya. Vannak erre irányuló, félszeg gesztusai, melyek azonban nem érnek célba, mert ő sem akarja feltétlenül célba juttatni őket, mígnem az egész elfojtott, mélyre legyűrt ismeretanyag egy megrendítő erejű kataklizmában robban ki belőle. Nem egyszerű, de igen fasza film ez. Asanisimasa: 8/10

Kezdjük ott, hogy attól, hogy a Földön egyszer csak véget ér a kőolajtermelés, mert elfogynak a készletek, még nem feltétlenül lesz vége a világnak. Szar helyzet lesz, mondhatni, tragikus, hiszen ezer és egy okozat fog komoly problémát okozni: például, mihez kezd az a sok százmilliós, milliárdos embertömeg, akiknek mindennapi jóléte szorosan kötődik a kőolaj- és földgázbizniszhez? Főleg, hogy e rengeteg ember tekintélyes része hithű muszlim… Arról nem is szólva, hogy mi lesz a világgazdaság egyik jelenlegi hajtómotorjának számító benzinüzemű gépkocsigyártással, és ennek közvetlen folyományaként, magával a világgazdasággal? Mi lesz a vegyiparral, egy másik húzóágazattal, mely szintén a kőolajszármazékok felhasználásán alapul? Szóval, nagy lesz a córesz, de a tudomány mai állása szerint is léteznek már komoly alternatívák és addig még nyilván fognak is újak feltalálódni, talán azok fejében is történik némi paradigmaváltás, akik eddig olajdollár-milliárdjaikat leginkább felhőkarcolóépítés-faszméricskélésbe, 24 karátos arany WC-csésze telepítésbe, lóversenyeztetésbe, globális terrorizmusba és más igen “fontos” tevékenységekbe ölték, úgyhogy, remény… Nos, remény az van.

Hogy Stephen Fingleton poszt-apokaliptikus rendezői bemutatkozására, az egyelőre eredeti címén, The Survivalistként ismert filmre ekkora kerülővel tértem rá, annak oka egy, még pedig az, hogy Fingleton is fontosnak tartotta filmjét egy grafikonnal kezdeni, mely a kőolajtermelés és az emberiség egymás relációban lefutott fejlődését ábrázolja. E grafikon azt mutatja, hogy a túlságosan is közeli jövőben elfogy a kőolaj és az emberiségnek csengettek. Mivel épp a napokban daráltam le a Walking Dead hatodik évadát, ami szintén egy igen apokaliptikus sztori, de már ott is láthattam, hogy baromira nem muszáj erdővel világítani akkor, ha relatíve vége a világnak, mert feltalálták már a napenergia-hasznosítást, vannak napelemek már igen sok házon, tudjuk használni a víznek, a szélnek és a még mit tudom én minek az energiát, és hát ott van az emberi civilizáció által otthagyott használati cikkek temérdek tömege, amit kis ésszel szintén újra lehet hasznosítani erre, arra és amarra. Szóval, Fingleton filmjének felütése kissé buta, hiszen a főszereplő fiatalember úgy él abban a vadonban, mint Hanyi Istók, a lápi ember, miközben nyilvánvalóan nem kellene kőkorszaki körülmények között élnie, a fentebb említett dolgok miatt. Főleg azért, mert egy igazán értelmes, életrevaló fiatalemberről (Martin McCann) van szó.

Sőt, az apropó támadhatóságán felülemelkedve, azt kell, hogy mondjam, hogy egy igen szép, egyben igen kegyetlen drámával van dolgunk, mely olyan reális igazságokat mond ki a -ha már elfogadtuk- egy világvége utáni, lecsökkent erkölcsiségű, etikájú és szellemiségű világban, amelyek kényszerűek, logikusak, de igen nehéz őket elfogadni; és amelyek bőven túlmennek az ölni kell ahhoz, hogy életben maradj közhelyes, de kötelező toposzán. A túlélő fiatalember egyedül lakik a vadon közepén egy deszkabódéban, ott kotyvaszt magának hulladékokból petróleumot (na, pl. erre mondom a napelemet…), hogy azzal világítson, ott kapirgál szánalmas kis kertjében, és minden neszre összerezzenve szorítja magához puskáját, amihez csupán kettő darab tölténye van (miért nem csinált már magának egy erős íjat?). A területét ennek ellenére eddig képes volt megvédeni, hiszen az állatok elejtésére szánt csapdák rendre megfogták a rátörő gonosz kétlábúakat… Egy nap két nő, egy boszorkánydruida kinézetű idősebb (Olwen Fouéré) és egy fiatalabb (Mia Goth) valahogyan túljut a védvonalakon és üzletelni akar a fiatalemberrel.

Az üzlet, kisebb-nagyobb bonyodalmak után aztán szükségszerűen továbbkulminál, hiszen valamivel meg kell tölteni a filmet is, az Robinson Crusoe óta (akinek története tulajdonképpen minden poszt-apokaliptikus túlélő-történet archetípusa) már nem igazán érdekes, hogy egy ember hogyan éli túl az életét egy élhetetlen helyen, megmeneküléséig/haláláig. Az Ószövetség vonatkozó részeiből már tudjuk, hogy ha adott egy édenkert (hiszen a történet helyszínéül szolgáló, burjánzó, vad erdő egy másik szempontból tényleg csodás), adott egy férfi és adott egy nő, akkor ott bizony valaminek történnie kell. Oké, két nő van. Probléma.

Szerencsére, Fingleton ezeket a problémákat ügyesen tudja kezelni és a drámai végkifejlet azért hordoz pozitív üzenetet is, igaz, elsősorban globális értelemben. A filmből látszik, hogy az író-rendezője eléggé határozottan akart valamit közölni, és mondanivalójához talált megfelelő formát is, úgyhogy, komolyabb baj nincs. Az, hogy több oldalról is támadható, jelen esetben nem annyira lényeges, hiszen nem biztos, hogy van mód a történet hátterének megfelelő indoklására, illetve magyarázására – talán elég annyi, hogy elfogadunk bizonyos dolgokat. Alapvetően fikciós, (közel)jövőben játszódó történetről van szó, tehát nem tudhatjuk, mi lesz, bár szerintem az ivóvízhiány, a globális felmelegedés, a gazdagok túl gazdaggá válása és a szegények végzetes elszegényedése közötti mélyülő szakadék, vagy akár egy globális járvány logikusabb világvége lenne, de hát addig variáljunk ezen, amíg lehet. A filmbeli példázat viszont tanulságos. Asanisimasa: 7/10

Az a helyzet, hogy ezúttal képtelenség felülemelkedni a prekoncepciókon, hiszen Thomas Vinterberg olyan filmeket tett le eddig arra a bizonyos asztalra (mint a keményen provokatív Születésnap, mint Dogma-alapfilm, majd már a dogmatizmuson túl az igen nehéz kérdéseket feszegető Submarino vagy A vadászat), melyek nemhogy koppantak, de egyenesen kataklizmaszerűen szembesítettek minket nagyon fontos, nagyon életbevágó dolgokkal. Új filmjétől is vártunk dolgokat, amely várakozásnak olyan komoly alapjai vannak, amik megkérdőjelezhetetlenek – és csalódottak vagyunk (mi, Vinterberg-rajongó nézők), amikor vágyaink nem kerülnek kielégítésre. Csalódtunk legutóbbi filmjében, a Távol a világ zajától-ban, de akkor még meg lehetett magyarázni, hogy ez csak egy kis pénzkereset, hollywoodi bérmunka, de akkor mit kezdjünk ezzel A kommunával, ami dán, ráadásul önéletrajzi ihletésű, és a cím és az alkotó nimbusza alapján valami ultrabrutális gyomrosnak kellene lennie, elsősorban morális és esztétikai értelemben.

Reméljük, hogy nem valami szomorú tendenciának vagyunk tanúi, ugyanis ez a film sem üti meg azt a mércét, amit maga Vinterberg állított olyan magasra. Várjuk a társadalmi szatírát, ahogyan egy baloldali, marxi alapokon nyugvó, kommunisztikus közösség létrejöttén keresztül szépen kikarikírozódik a kapitalista nyugati és jóléti társadalmak összes rákfenéje, egyben jót nevetünk az emberarcú kommunizmus naiv idealizmusán. Várunk valamiféle társadalomkritikát, vagy valami efféle tárgykörben mozgó, érvényes tartalmat, de az egy szem nem dán identitású szereplő (Allon – Fares Fares) karakterének óvatos, bár találó jellemzésén túl (“nem beszél érthetően dánul”, “nem dolgozik, akkor miből él”, “ha kényelmetlen kérdéseket szegeznek neki, akkor rögtön sírva fakad és mindenki megbocsájt neki”, stb.) nem kapunk ilyesmit, gyenge lábakon álló, egydimenziós közhelyeken túl.

A film sztorija valójában egy középkorú értelmiségi pár, a tévébemondónő Anna (Trine Dyrholm) és az építészprofesszor Erik (Ulrich Thomsen) házassági krízisének tipikus és újra csak közhelyes bemutatása, ezúttal egy tulajdonképpen véletlenül, a korhangulatnak (a hetvenes éveket írjuk) megfelelő környezetben, egy ad hoc kialakult kommunában. Erik apjától örökölt egy villát, amit hirtelen ötlettől vezérelve barátokkal, illetve hirdetés útján szerzett lakókkal népesítenek be, talán nem is gondolva arra, hogy évtizedes, mára már kifáradt házasságukat is így pezsdítsék fel. A professzort azonban az egyetem irányából éri az ellenállhatatlan kísértés egy 22 éves diáklány személyében – és ettől kezdve a film kizárólag Anna figurájára koncentrál, hogy hogyan tudja ésszel és érzelmekkel egy ötven körüli nő elviselni azt, hogy férjét elszereti tőle egy nála sokkal fiatalabb, keményebb húsú, ránctalanabb, üdébb és frissebb nő, miközben a saját nőisége a biológia törvényeinek megfelelően is folyamatosan veszít fényéből. A film igazán érdekes, és minden szempontból erős része ez, köszönhetően Dyrholm megélt alakításának.

Közben azonban Erik semmit nem tudunk meg azon kívül, hogy pont olyan faszkalap, mint az összes hasonló, midlife crisis-ban leledző pasi, akikből Dunát lehet rekeszteni, gyenge, határozatlan, gyengeségét csapkodó hisztériával és üvöltözéssel kompenzáló szánalmas alak. Nettó közhely, amihez Thomsen sem tud hozzátenni semmit. A kommuna többi lakója még ennyi sem, kétdimenziós, elmosódott fényképfigurák, akárkik, senkik. Egyedül Anna és Erik 14 éves lányának története lenne még érdekes, de azt meg Vinterberg hagyja veszni kibeszéletlenül, hasonlatosan a “kilenc évesen meg fogok halni” kisfiú szintén levegőben lógó tragédiájához.

Sajnos, Vinterbeg kommuna-filmje nem mérhető sem a hajdani Dogma-kolléga Idiótákjához, sem a svéd Moodysson Együttjéhez, talán a hasonlóan édesbús, melankolikus Együtt élhetnénk című francia történettel vethető össze, bár emlékeim szerint az is jobban szerethető. Anna és Trine Dyrholm ennél többet érdemelne… Asanisimasa: 5/10