asanisimasa

A dán Tobias Lindholm alkotása a Saul fia vetélytársa volt a 2016-os Oscar-díj ceremónián, a legjobb idegennyelvű film kategóriájában. Elég erős versenyző az Egy háború, hogy úgy mondjam, a lényeget a velejénél megragadó, elgondolkodtató filmdráma, még ha nem is teljesen hibátlan.

Észrevehettük már, hogy régen divatjamúlt a háborús filmek mezőnyében az osotba módon zászlólengető, melldöngető, “ki-ha-én-nem” heroizmus. Ezeket a jelzőket ma legfeljebb látványos tömegfilmek esetében lehet használni, ami ugyan baj, hiszen éppen ezek jutnak el a szélesebb, értékítéletükben viszont kevésbé pallérozottabb néptömegekhez, az értelmesebb, a háború szörnyűségeit, vagy éppen az esetleges hősi pillanatokat is cizelláltabban, árnyaltabban tárgyalni, ábrázolni képes alkotások megmaradnak a művészmozik, filmfesztiválok igényesebb, műveltebb közönsége számára. Az mindenesetre aggasztó, hogy alig van átjárás. A látványfilmek közönsége szénné unja magát, ha gondolkozni kell, a gondolatra vágyók pedig egyenesen elalszanak az üres, bombasztikus, öncélú tűzijátékon. Vagy felidegesítik magukat, ami szintén nem egy optimális állapot. Ebben a filmben dán katonák teljesítenek katonai szolgálatot Afganisztánban, azzal a paranccsal, hogy védjék meg az ottani civil lakosságot az őket terrorizáló táliboktól. Hogy mit keresnek ott a dánok? A dánokat NATO-tagságuk alapján nemzetközi szerződések kötelezik erre, a NATO beavatkozását pedig az afgánok kérték ( no, nem a tálib afgánok). Itt most ennyi a lényeg, a film nem erről szól.

Egy szakasznyi dán kerül tűzharcba egy bevetés kapcsán, melynek célja néhány vályogkunyhó megtisztítása, valamint egy velük együttműködő helyi család megmentése az ellenségtől. Záporoznak rájuk a gépfegyverlövedékek, az RPG-gránátok, és még azt sem tudják, honnan lőnek rájuk. Egyiküknek átlövik a torkát. A szorult helyzetben a szakasz parancsnoka, Claus (Pilou Asbæk) rádión légicsapást kér arra az egyetlen célpontra, a szomszéd kunyhóra, ahonnan támadhatják őket. A légicsapás sikeres, a szakasz visszatér állomáshelyére, a sérült katona is túléli a kalandot. Később azonban a parancsnokot azzal vádolják meg, hogy ártatlan civilekre kért halálos rakétatámadást, hadicélpontnak határozva meg a civilekkel teli kunyhót. Ezt a katonai ügyészség szétroncsolt testű, halott gyermekek fotóival, illetve az egyik katona sisakkamerájának felvételével kívánja bizonyítani. A kért büntetési tétel négy év letöltendő, miközben Claust három gyermeke és felesége várja otthon.

Lindholm filmjében a nehéz körülmények között szolgálatot teljesítő katonákat afféle szakembereknek ábrázolja, akik szaktudásukkal felvértezve, jobbára hideg fejjel végzik munkájukat, a katonáskodást. Ami konfliktushelyzet adódik, az sem olyan drámaian heroikus szituáció, amiket a régimódi háborús eposzokban megszoktunk, inkább olyan, mint amikor bányaomlásban rekedt bányászok mentik társukat. Hétköznapi, banális konfliktus esetükben az, ha valakit közülük nyakon lőnek. Ez egy ilyen szakma, mint ahogy a bányászoké olyan, hogy azokra meg a bánya szakad rá szerencsétlen esetekben. Mindamellett, ezek kifejezetten szimpatikus srácok, kemény, tökös gyerekek, de rendesek. Egyszer, még csak véletlenül sem hívják “hadzsinak”, “kecskebaszónak” és más effélének az éppen arra járó helyi erőket, mint ahogy amerikai filmeken az amerikai katonáktól halljuk, csupán civilnek, vagy éppen ellenségnek. A velük kialakított viszony is inkább barátságos, mint távolságtartó. Például ez is árnyalja azt a morális dilemmát, amibe Claus került, és ami e film fő témája.

Claust szeretik beosztottai, jó katonának tartják, és hát hős is, hiszen ő mentette meg a nyakon lőtt bajtársa életét is, mindamellett a helyikkel is korrekt viszonyt igyekszik ápolni. Persze, nyilván vannak szabályok, amiket neki sem szabad áthágnia. Kritikus helyzetben volt egy döntése, melynek köszönhetően megmenekült a szakasza a haláltól, azonban otthon éppen ezért a döntéséért vonják felelősségre. Az ütközet hevében nem tud mindent kontrollálni az ember, így a szomszéd viskó harci célponttá nyilvánítását vitatják, olyanok, akiknek fogalma sincs egy harci helyzet káoszáról. A dilemma egy bírósági tárgyalás folyamán bomlik ki, előttünk is, hiszen egy vitatott katonai döntés következtében meggyilkolt gyerekek teteme mindenkiben erős indulatokat gerjeszt, és nehezen tudunk pozitívan viszonyulni ahhoz a katonához, aki ezért felelőssé tehető. Közben viszont a film első felében láttuk, hogyan történtek a dolgok, megismertük Claust, a szakaszt, Claus otthon maradt családját és tündéri gyerekeit, és az agyunkkal tudjuk, hogy azért a vád elég vak. És a döntés két nem igazán szimpatikus jogász, a Morvai Krisztina-i mértékű, bicskanyitogató kajánságot megvillantó, agresszív fiatal ügyésznő és a vérbeli cinikus ügyvéd munkáján múlik. Lehet hozni igazságos ítéletet ilyen körülmények között, egy ilyen ügyben?

Lindholm filmjében a bíróság ugyan meghozza az ítéletet, azonban érezzük, hogy ezzel semmi sincs rendben. Ezt támasztja alá a legutolsó kép is. Az Egy háború által vizsgált morális dilemma általános érvénnyel bír, méghozzá bármilyen háborús helyzetre nézve is, így a címben a határozatlan névelő telitalálat. Az azonban engem zavar, hogy a dilemma vizsgálatában, Claus tárgyalásán kézenfekvő, ám kapásból perdöntő momentumok maradtak említés nélkül. Ezeket mindenki észre fogja venni, ha legalább minimálisan tájékozott a híradásokból az arab terroristák és a gerillaharc jellemző hadviselési módszereiben és gonosz taktikáiban, valamint rendelkezik némi logikával. Lindholm leegyszerűsítette, egyben sarkította Claus dilemmáját képző harci esemény körülményeit, így a kép tisztább, bár kevésbé reális. A film azonban ettől még figyelemreméltó. Asanisimasa: 8/10

Maró savba mártott élű vésővel faragja ki a modern társadalmak párkapcsolatokra, a párválasztás berögzült sémáira, illetve magára, a szerelemre jellemző felfogásának “obeliszkjét” az új görög film fenegyereke, Yorgos Lanthimos széles nemzetközi összefogással készült A homár című, igen komoly díjakkal jutalmazott új filmjében. A képzavaros megfogalmazásom szándékos, ugyanis a film minden pillanatában, de teljes egészében is alkalmas arra, hogy bizonyos befogadási nehézségekkel, előítéletekkel, fixációkkal, illetve röghöz kötött gondolkodással megáldott/megvert nézők sikoltva ugorjanak ki az ablakon. Persze, aki annak idején már belefutott a Kutyafogba, az nagyjából tudja, mi vár rá.

A görög rendező első, igazi feltűnést keltő filmjében szereplő család egy autoriter vezető által vasfegyelemmel, információmegvonással és dezinformálással irányított perverz diktatúráját modellezi/szimbolizálja. Bizarr, szürreális, erős képekben és sajátos kódolású szimbólumokban fogalmazó alkotás volt ez, mely csak nyitott, gondolkodni merő, tudó és akaró, elvont fogalmaktól sem félő nézők számára volt élvezhető. Eme új filmje dettó.

Bár A homár talán picit közérthetőbb képekkel motívumokkal és jelképrendszerrel dolgozik, azért épen annyira bizarr, abszurd, mint például a Kutyafog volt, és a társadalomkritikus attitűd is ugyanaz. Csak éppen itt az emberi lét egy másik, bár igen fontos területe kerül a hajszálkeresztbe. Magányos, valamilyen okból egyedülálló, ivarképes felnőttek a történet főszereplői, akiknek ebben a disztópikus közeljövőben bekövetkező korban egy vidéki szanatóriumba kell bevonulniuk, ahol 45 napot kapnak arra, hogy párt találjanak maguknak. Még a szexuális beállítódás sem akadály, lényeg a kötelező párválasztás, ugyanis, ha valaki a megadott intervallumban nem pasizik/csajozik be, akkor állattá válik, amit aztán egy nagy vadászat keretében a párok élvezettel levadászhatnak. A 45 napos párkeresési kúra azonban -a mi szemünkkel nézve- távolról sem bulihegyek. Erősen didaktikus előadásokat néznek a páciensek arról, hogy milyen szánalmas, hovatovább, veszélyes dolog egyedül lenni, élni, enni vagy sétálni. Mindennap egy csinos hotelalkalmazott intim közelségben nemi gerjedelembe hozza a magányos beteget, ám a csúcspont előtt rendre abbahagyja az izgatást. A maszturbáció tilos, aki mégis megpróbál magán könnyíteni, annak izzó kenyérpirítóba dugják a kezét. A történet fő alakja, akit a tekintélyes pocakot növesztett Colin Farrell alakít, már évtizedek óta magányos. Ennek okát szemüvegességében látja, azonban a kúra folyamán bármire hajlandó annak érdekében, hogy társat találjon magának.

Éppen ez a “bármire hajlandóság” okozza aztán történet fordulatát, hogy aztán az természetesen ismét társadalomkritikus, majd egy újabb fordulat után, bizarr módon romantikus végkifejletben teljesedjen ki. Lanthimos új filmje tehát minden szempontból “közönségbarátabb” korábbi munkáinál, jelzi ezt a nemzetközi sztárokkal (Farrell mellett Rachel Weisz, Léa Seydoux, illetve John C. Reilly is fontos szerepekben tűnik fel) teletűzdelt szereposztás is. A történet koncepciója is átgondolt, bár a szanatóriumi rész azért jobban kidolgozottnak tűnik, mint a második, mondjuk azt, szanatóriumon kívüli szakasz. A dialógok nyelve, mely tökéletesen közvetítette a történetben elmesélt szituáció szenvtelen embertelenségét, az érzelemmentességet és rideg racionalitást. Érthető az is, főleg Örkény óta, hogy egy ilyen bizarr, lehetetlen helyzetet leginkább az abszurd eszköztárával lehet legérzékletesebben jellemezni – csak éppen talán picit elszoktunk az efféle “képes beszédtől”. Igen érdekes, igen szokatlan, de igen okos, figyelemreméltó film ez – de még mindig csak úszóknak! Asanisimasa: 7/10

Nem én leszek az első, aki azt állapítja meg a francia Vincent Lindonról, hogy kevés olyan színészt látni manapság a filmvásznakon, aki nála hitelesebben tudná adni az egyszerű, becsületes, kétkezi munkás -valljuk be, nem túl látványos, de éppen ezért színészileg igen nehéz- karakterét. Nem lehet a fazon egy egyszerű figura (lásd a linkelt interjút), de amit a filmekben nyújt, azzal mindig alapvetően járul hozzá az adott filmek hitelességéhez. Az Isten hozott -ma talán még aktuálisabb- menekült-drámájának alkoholista úszómesterének, vagy az egy évvel későbbi, meglepetésre igen romantikus Mese a szerelemről erős, kérges kezű kőművesének szerepében egyaránt ezt a karaktert hozza, és nincs ez másként a Mennyit ér egy ember? szintén igen kézzelfogható, mondhatni, “földközeli” drámájában sem. Munkájának minőségét jelzi az érte kapott cannes-i, legjobb férfi színésznek járó díj is.

Lindon ezúttal egy középkorú gépkezelőt játszik, aki munkahelye megszűntével munkanélkülivé válik, akiknek a helyzete a jóléti Franciaországban csupán egy paraszthajszállal jobb, mint a mi kis “nemzeti együttműködéssel” sújtott, szegény, árva hazánkban. A központ ajánl neki különféle továbbképző tanfolyamokat, amit a lelkiismeretes férfi el is végez, ám egy 50+-os férfinek ott sincs több esélye munkahelyet találni, mint mondjuk itt, Budapesten. Megalázó felvételi beszélgetéseken (ott persze, legalább vannak ilyenek…) szakmai tapasztalatot kérnek számon az új szakmájában, ami értelemszerűen nincs, hiszen az erre jogosító tanfolyamot az imént végezte el, s addig egy teljesen más munkakörben dolgozott. Aki ismeri ezt a szitut, az már javában bólogat, aki nem, az örüljön, míg örülhet. Thierry, a férfi azonban nyel egyet és továbblép. Új tanfolyam, új szakma, új felvételi beszélgetés és egy újabb sajnálkozó elutasítás. Végül egy hatalmas szupermarketben köt ki, mint biztonsági őr. Ezt, a számára azért igencsak alulkvalifikált munkát is tisztességesen végzi, hiszen otthona fölött a banki kölcsön “Damoklész-kardja” függ, míg súlyosan beteg, állandó gondozásra szoruló fiának a megfelelő iskoláztatása is sok pénzt emészt fel, amit felesége munkájából képtelenség finanszírozni. Rengeteg baj van.

A filmet a Mese a szerelemről is jegyző Stéphane Brizé rendezte, ám ezúttal a történetben nyoma sincs romantikának. Üt a film, mint a kurva élet. Sajnos, sok újdonsággal mi nem igazán fogunk találkozni e filmben, hiszen az itt felvetett problémákról, a kiszolgáltatott élethelyzetekről, a megaláztatásokról és más nehézségekről bármelyik magyar el tud mesélni ennyit, saját, vagy közvetlen környezetében megtörtént példákból, ha nem többet. Mégis jó, hogy ez a film elkészült, hiszen benne Thierry történetén keresztül egzakt módon kikristályosítva láthatunk egy emberi sorsot, mely úgy halad biztosan az összeomlás felé, hogy azért egész életében -a filmvégi utolsó, kétségbeesett, mélyen morális természetű, éppen ezért, abban az élethelyzetben ésszerűtlen gesztustól eltekintve- semmit nem tett meg. Sőt, mindig példamutató alázattal, lelkiismeretesen és becsületesen próbálta tenni a dolgát. A külső gazdasági körülmények, valamint a kapitalista társadalmi rend hiányosságai folytán még sincs számára kiút. Thierry erkölcsileg makulátlan, tisztességes, szorgalmas és példamutató férfi. Ebben a világban számára nincs hely. Asanisimasa: 8/10

Megkockáztatom, Abel Ferrarának mindössze annyi “látomása” volt erről a témáról, hogy meglátta valahol Willem Dafoe-t, és felkiáltott: Ez a pasi tiszta Pasolini! Ennél több ugyanis nem igazán jön le a Pier Paolo Pasolini utolsó néhány napját feldolgozó biopicből, a Pasoliniből. A tényleg igen erős fizikai hasonlóság azonban ezúttal kevésnek bizonyult. Szegény Pier Paolo ennél azért sokkal többet, de sokkal jobbat is érdemel.

Kezdjük ott, hogy Pasolini meggyilkolásának körülményei sem biztos, hogy ennyire egyértelműek, mint ahogy itt Ferrara szikáran, szenvtelenül elmeséli. Tele van az internet a különféle konteókkal, melyekből akkor is egy ennél lényegesen izgalmasabb filmet lehetett volna keríteni, ha tényleg nem kíván másra szorítkozni, mint egy híres művész meggyilkolásának tisztázására. Pasolini azonban annyira érdekes figura, élete annyira eseménydús, hogy egyszerűen blaszfémia annyival elintézni, hogy részeg, homofób fiatalok agyonverik (még ha netalán így is történt). Filmtörténeti mérföldkő a pasas, aki a reneszánsz anekdotizmust ültette át a filmbe, mint művészetbe, illetve mint nyelvbe, aki a politikai állásfoglalást is művészetként tudta tálalni. Egyben jelentős író, nyelvész, filmteoretikus, filozófus és költő is volt PPP, vitatkozó kommunistaként hívő katolikus, és ki tudja, a tudomány és művészet hány területén volt számottevő, gondolataival mindig vitákat generáló, figyelemreméltó alkotó. Mindamellett, nyíltan vállalta homoszexualitását is.

Na most, a hajdani legendás filmrendezőnek, Abel Ferrarának mindössze egy “buzigyilkosság”, valami lila, filozofikus, ám gondolati környezetéből kiragadt szöveg, néhány közhelyes olasz, polgári, családi életkép, az állandó múzsa, Ninetto Davoli szerepeltetése volt fontos, amiért egyértelműen kár volt ezt a filmet megcsinálni. Holott, látatlanul én is minden idők egyik legjobb szereposztásának gondoltam Dafoe-t, mint Pasolinit – aki viszont annyi fáradtságot sem vett, hogy legalább megtanulta volna azt a legfeljebb 20 oldalnyi szöveget olaszul, amit e filmben el kellett mondania. Ha motyogva mondja, még az esetleges rossz kiejtés nem derül ki… Ráadásul, a film “kulcsjelenetét” ékes olaszban adja elő, amiben számomra, laikusként semmi hiba nincs. Viszont a film nagy részében angolul beszél, amire az addig olaszul beszélő olasz színészek gyorsan angolra váltanak, amit viszont ők rosszul beszélnek. Egy leszart mindenkit, míg mindenki mindent meg tett azért az egyért.

Egy Pasolinire megszólalásig emlékeztető, unott, fáradt, idős anyjával élő pasast látunk, aki olykor fiatal pasikat szed fel, mígnem. De például, amikor megérkezik egy jugoszláviai forgatásról Laura Betti, a híres színésznő (Maria de Medeiros), aki éppen Jancsóval dolgozott, Pasolini arca sem rándult, amikor a butácska nő széles gesztusokkal, bután kommunistázott, holott Pasolini is járt már akkor többször a keleti blokkban, nálunk is, még Lukács Györggyel is találkozott. Ráadásul, de Medeiros kapott szép olasz szinkront, így még annyira nem világos, hogy Dafoe miért nem. De beszéljen angolul, oké. Akkor viszont sugározzon, hasson, nyúljon le a vászonról. A fizikai hasonlóság, egy olyan szemüveg, egy korhű ruhaszett, egy híres fotóról levett híres póz azonban még nem színészet. Egy-két ötlet, egy-két, amúgy ügyes stílusgyakorlat még nem film. Szóval, gyenge, üres, elbaltázott munka ez, amiért én kérek elnézést. Asanisimasa: 2/10

Pilinszkynek volt egy sokak által, sokszor emlegetett álma, melyben a Koponyák hegyén mindenki a középső kereszten haldokló Jézusra figyelt, és nem vette észre senki, hogy a bal oldali lator egyszer csak lemászott a keresztről, és csendben elsomfordált. Mintha ennek a furcsa álomnak lenne bizarr parafrázisa az a jelenet, mely Malgorzata Szumowska Berlinben Ezüst Medvével díjazott Test című filmje indul: egy férfi autózik úttalan utakon, mígnem egy elhagyott, bokros, fás területre ér. Kiszáll, s a következő képben már azt látjuk, hogy felakasztotta magát. Később már rendőrök helyszínelnek, ügyetlen mozdulattal levágják a korpuszt, amely tompán puffanva landol a földön, magzati pózban. Sokáig tanakodnak, miközben lassan hátat fordítanak a halottnak, aki egyszer csak megmozdul, csendben felkel és elsétál. Hogy ennek aztán mi köze van ahhoz a sztorihoz, mely később itt kibomlik, az már egy másik kérdés…

Talán a hangvételt adja meg a filmnek, talán az apropó ahhoz, hogy az egyik főszereplőt, a középkorú nyomozót (Janusz Gajos) megismerjük. A férfit aztán láthatjuk még több bűnügy kellős közepén blazírt unalommal tevékenykedni. Oka van a rezignációnak: otthon mindössze súlyosan anorexiás lánya (Justyna Suwala) várja, pontosabban nem várja, ugyanis gyűlöli őt, felesége néhány éve elhunyt. Hiányát a férfi csupán intenzív vodkafogyasztással tudja kompenzálni, rövid időre. Egy nap a lányt ájultan találja otthon, akit kórházba szállít. Ott egy nem teljesen tudományos módszerekkel operáló pszichológusnő (Maja Ostaszewska) veszi kezelésbe a lányt, akinek szintén zűrös a magánélete. Piciny lakását egy méretes doggal osztja meg, kisfia pedig néhány éve halt meg. A film kérdése nyilvánvalóan az, hogy élhet-e boldog életet ez a három ember, akik testközelben tapasztalták meg a halált.

Simán gondolhatjuk, hogy valami komor, hideglelős mélyszántás lesz, azonban Szumowska filmje inkább bizarr, enyhén abszurd, enyhén morbid, de egyáltalán nem komor. Inkább melankolikus, mint egy szolid, kortárs svéd, vagy dán családi dráma. Emellett, igen sötét humorral kezeli az ebben a judeo-keresztény kultúrkörben jobbára tabunként kezelt dolgokat, minthogy mi lesz az emberi testtel a halál után, mi lesz a testünkkel, ha nem megfelelően foglalkozunk vele, mi van a testben, a szerveken, testnedveken és más fizikai természetű dolgokon kívül. De ugyanilyen finoman szarkasztikus az is, ahogyan a halál körüli lelki folyamatokról, a halál misztikus, “tudománytalan” megfogalmazásairól beszél. Tökéletesen szerkesztett (az Ezüst Medve a Legjobb rendezőnek járt, a -szerintem azért sokkal erősebb- Aferim!-et rendező Radu Judéval megosztva), ám témájához képest mégis kissé súlytalan film ez. Szumowska mintha többet foglalkozott volna a formával, a trendi módon látványos megfogalmazással, melyben a tartalom viszont kissé elsikkadt. A nyomozó, az anorexiás lánya, valamint a pszichológusnő -ilyen felvezetés után szinte kötelező- egymásra találása túl sima, de ami nagyobb baj, hogy túl banálisan történik meg. Poénnak jó, filmnek viszont kicsit kevés. Asanisimasa: 6/10

A zseniális Ádám almái óta szerintem sokan várják tűkön ülve a dán Anders Thomas Jensen új filmjét, ám azt hiszem, a Férfiak és csirkék láttán sokan közülük nagyon furcsán fognak meredni maguk elé. A film ugyanis, bár sok tekintetben hajaz az Ádám almáira is, inkább a korábbi Zöld hentesekhez köthető hangulatában, nyelvi és formai világában. Nagyon hangsúlyos itt is a bibliai indíttatású, filozofikus gondolatiság, a cselekményt átszövő, vaskos ontológiai, illetve etikai felhangok, azonban az a bornírt, bizarr, izomból abszurd humor, a teljesen elrajzolt, groteszk karakterek és az azok közt folyó meghökkentő dialógok inkább az utóbbi filmhez passzítja ezt az új alkotást.

Sajnos, az első érzésem azonban az erről az új filmről, hogy Jensen ezúttal talán túl sokat (uszkve 12 évet) gondolkodott új rendezésén. Természetesen közben sem tétlenkedett, írt másoknak egy sor igen remek forgatókönyvet, saját filmet azonban nem készített. Ez a kihagyás, érdekes módon, nem a rendezésen látszik, mert azzal különösebb baj nincs. Rendben össze van rakva a film, a színészek is szemmel láthatóan tudják, mit kell játszaniuk. Én magát a történetet érzem túl kimódoltnak, túl íróasztal-szagúnak, túl erőltetettnek.

Muszáj elárulnom (tehát gyenge SPOILER!), hogy a sztori lényege a nem feltétlenül gyógyszerészeti jellegű emberkísérletek, a klónozás, az őssejtek és efféle más, etikailag igencsak ingoványosnak tekinthető területeken keresendő. A történet kulcsfigurája, bizonyos Evilio Thanatos, aki az Ork (!) szigeten él, és akit a helyiek sajátos humorral Halál faszaként emlegetnek, öt fiút nemzett öt különböző anyának, akik közül viszont senki nem élte túl a szülést. Beszélő neve van a görög származású úrnak: vezetéknevéről az angol gonosz ‘evil’ jut eszünkbe, de ennél még rajzosabb a családneve. Thanatos a halál görög neve, mitológiailag a halál megtestesítője, Nüxnek, az éj istennőjének apa nélkül született fia. Másrészt, Freud óta a pszichológiában Thanatosz a halálösztön, másként a destrukciós ösztön, az Erosz, vagyis életösztön ellentéte, melyek azonban mindig és minden pillanatban jelen vannak az ember pszichéjében. Míg az Erosz energiája a libidó, addig Thanatoszé a pusztítás, az agresszió.

Ennek megfelelően, Evilio öt fia közül három (Nicolas Bro, Nikolaj Lie Kaas és Søren Malling) apjuk düledező kastélyában éldegél a világvégi szigeten, a külvilágtól elvonultan, rengeteg állat, tyúkok, csirkék, disznók, egerek között. Sajátos, ám igen merev szabályrendszer szerint élik életük, sajtot termelnek, valamint apjuk (aki soha nem jön le a felső szinten lévő szobájából, mi is csak egyszer látjuk őt) utasításainak megfelelően, kizárólag tényközlő, tudományos és filozófiai szövegeket tanulmányoznak és értelmeznek, kvázi esti meseként. A felmerülő vitás eseteket, nézeteltéréseket meghökkentően brutális erőszakkal oldják meg: simán fejbe verik a másikat, ki egy kitömött bütykös hattyúval, ki egy mestergerendával, ki pedig egy bazi nagy kovácsoltvas üsttel szerez érvényt vélt, vagy valós igazának. A másik két fiú, Gabriel (David Dencik), illetve Elias (Mads Mikkelsen) elszakadt a szigetről még kisgyermekként, és egy hozzávetőleg normális, rendes dán családban nőttek fel. Gabrielből egyetemi professzor lett, míg azonban a roppant erejű és libidójú, ám kissé csökkent értelmű Elias életét saját, állandóan izzó vágytól lüktető hímtagja tölti ki, női részvétel híján, rendszeres kézimunkázással könnyítve magán. Gabriel és Elias nevelőapjuk halálával szereznek tudomást igazi apjukról, és azonnal a szigetre utazzanak, hogy kiderítsék az igazságot. Az öt fivér találkozása azonban kissé hevesre sikerül, hiszen öt, teljesen különböző egyéniségről van szó, akiket csupán egyetlen közös “családi örökség”, a nyúlszáj köt össze.

Jensen új filmjének motívumai a klasszikus Frankenstein-történetekre, Kafka Átváltozására, Cronenberg A légy című horrorjára, Fritz Lang Metropolisára, Pálfi Gyuri Taxidermiájára, Dolly, az első klónozott báránynak történetére, és más effélékre emlékeztetnek, leöntve azonban valami egészen sajtos ízű, állagú és szagú humorral, aminek megemésztése azért kíván némi, hogy is mondjam, speciális érdeklődést. Nem mondom, hogy nincs gondolat a történetben, mert az van, több is, mint akár két tucatnyi hollywoodi “okosságban”, mégis az egész olyan izé. Olyan bal kézzel hátranyúlva előkapart, olyan túlfirkált, agyoncsavart, szemből fenékbe rúgó agyafúrtság, ami hideg fejjel végiggondolva még stimmel is az tanulsághoz, a tanításhoz, merthogy az is van a végén (ráadásul az író-rendező kislányának, Karen Marie Jensennek előadásában). Túl szándékolt és ezúttal a szó technikai értelmében, túl intellektuális ez a sztori ahhoz, hogy úgy üssön, mint az Ádám almái. Viszont túlzottan vicces is (bár a vetítésen alig hallottam hangos nevetést) ahhoz, hogy komoly legyen. Körülbelül a film felétől azt mormoltam magamban, hogy Haggyállógva, Jensen. Ez van. Asanisimasa: 6/10

Meg kell mondjam, kicsit meglepett az a hat darab Oscar-jelölés, amit ez a film begyűjtött, na, nem azért, mintha annyira túlárazott alkotás lenne, inkább azért, mert műfajában, kivitelében inkább tévéfilmről van szó. A Spotlight: Egy nyomozás részletei jó film, sőt, mit több fontos film, de szerintem nem a mai mozikultúrába való. Nem való olyan környezetbe, ahol a nézők jobbára csak akkor szavaznak pénzükkel, ha valami zsigeri élmény éri őket, ha egy film már gondolkodtatni akar, ha mély morális természetű, sőt mit több, világlátást is érintő kérdéseket érint, piszkál meg és helyez új, más megvilágításba, akkor az a film bizony bukásra van ítélve. De ne legyen igazam.

Tom McCarthy (pl. Az állomásfőnök) filmje tulajdonképpen egy dokumentarista játékfilm, mely egy valóságos eseményt dolgoz fel tényszerűen, beazonosítható helyszíneken és figurákkal. A történet a Boston Globe nevű újság oknyomozó riporterei által írt és 2002 elején publikált cikk keletkezéstörténetét meséli el, mely addig soha nem látott méretű földcsuszamlást okozott a római katolikus egyházban. A filmet az oknyomozó újságírás jellegzetes eseményei töltik ki: újságírók ülnek egy teremben és értekeznek, vagy telefonnal a fülükön, vagy jegyzetfüzettel a kezükben jegyzetelnek, interjúznak, és rengeteget beszélnek. Nincs semmilyen akciójelent, nincs autós száguldozás, lövöldözés, de nincsenek poénok sem. A film mégis roppant izgalmas, persze, főleg azoknak, akik hajlandóak gondolkodni, odafigyelni, és találnak valami érdekeset abban, ha bizonyos emberek akár fejjel is a falnak rohannak, ha mögötte az igazságot sejtik.

A túlnyomó többségében a római katolikus vallást amolyan nemzeti identitásként is valló írek lakta Bostonban robbant fel az a bomba, mely alapjaiban rengette meg a legmagasabb rendű erkölcsiséget hirdető egyházat. A Boston Globe által közreadott, hitelt érdemlő bizonyítékokkal alátámasztott cikkben katolikus papok tömegét vádolja meg azzal, hogy homo- és heteroszexuális, olykor kifejezetten erőszakos viszonyt ápolt gyermekekkel, sőt mi több, Vatikánig bezárólag az egész egyházat azzal, hogy tudott a pedofil papokról, sőt, rejtegette, kimosta őket. A cikk hatására lemondott Boston püspöke (és magas hivatalt kapott Vatikánban), és közvetve hozzájárul a jelenleg regnáló Ferenc pápa sokakat mindennek ellenére megdöbbentő reformjaihoz is.

Kis túlzással tényleg egy olyan cikkről van szó, mely a világ addigi folyását megváltoztatta, és aminek megírása minden újságíró leghőbb vágya. Nálunk ilyen szóba sem jöhet, kicsi a piac, mások a szokások és más a sajtóhoz való viszony is. Tisztelet azoknak, akik mindennek ellenére mégis megpróbálják. Én magamat újságírónak tekintem, mégha jelenleg pályaelhagyó firkásznak is, ezért talán mélyebbe is megérintett az, amikor egy főszerkesztő (Liev Schreiber) rövid mérlegelés után úgy dönt, hogy csapjunk bele, borítsuk ki a katolikus egyház pedofíliától bűzlő bilijét, és nem ül rángó szájszéllel, zabszemmel a seggében, hogy mit szólnak a tulajdonosok, az Árpi vagy a Lajos. Vagy a Viktor. Amikor újságírók (Mark Ruffalo, Michael Keaton, Rachel McAdams) vannak olyan tökösek, hogy komolyan vallásos íreket bírnak szóra olyan mélységesen szégyellt eseményekkel kapcsolatban, amiknek szörnyű emlékét rettegve űzték számon agyuk leghátsó bugyrába, és amit természetszerűleg soha nem gyónhattak meg, hiszen ezt az “élményt” éppen a gyóntató atya okozta nekik, és nem azt nézik, hogy ha ezt megírják, másnap már nincs állásuk. Amikor nem számítanak a tabuk, ha azok a létező legocsmányabb bűnöket takargatják – az ilyen dolgok miatt tiszteletreméltó Amerika, a szabadság földje. Ez jön le ebből a filmből, de minden pátosz, csillagsávos lobogó, melldöngető hősi póz és más efféle műmájerkedés nélkül. Asanisimasa: 8/10