asanisimasa

Nem tagadom, rajongója vagyok az országúti kerékpársportnak. Nem elvakult rajongója, aki képes bármit feláldozni azért, hogy ott legyen a nagy versenyeken, hogy a szó szoros értelmében testközelből szurkoljon kedvencének, csupán amolyan átlagos rajongója, aki azért a tévén keresztül ki nem hagyna egy Tour de France-, vagy Giro di Italia-, netán egy Vuelta Espana-futamot, egy-egy Paris-Roubaix, vagy Liège–Bastogne–Liège, és a többi klasszikus egynapos versenyről nem is szólva. (Persze, sok mindenre hajlandó lennék azért cserébe, hogyha valaki megszponzorálna nekem egy utat, mondjuk a Col du Tourmalet-ra vagy az Alpe d’Huezre, ha éppen arra jár a Tour mezőnye. Fel is tekernék oda, ha belehalnék, akkor is.) Az érdekes az, hogy -én legalábbis- nem úgy szurkolok, hogy van egy nagymenő versenyző vagy csapat, és akkor csakis ő(k), és mindenki más ergya. Alapvetően tisztelem a bringásokat, csapattól, nációtól, fazontól függetlenül, mert van fogalmam arról, milyen eszement melót végeznek azért, hogy megnyerjenek egy versenyt, sőt mi több, legtöbben csak azért, hogy más, a csapat első számú versenyzőjével megnyeressenek egy versenyt. Aki tekert már legalább életében egyszer, egy huzamban 150 kilométert, az tudja miről beszélek. Na, akkor most ezt vegyük 19 napon át, versenytempóban, hóban, szélben, esőben, vagy éppen 35 fokos hőségben. Őrület. Vannak olyan bringások persze, akiket jobban szeretek (Contador, Nibali, Aru, Geraint Thomas), vannak, akiket kevésbé (Froome), de aki felmegy egyáltalán egy 3000 méteres hegyre, leküzdve előtte vagy 4000 méter szintkülönbséget és 200 kilométert, annak mindenképpen jár a taps.

Sokan nyilván legyintenek, hogy doppinggal könnyű, hiszen köztudomású, hogy minden bringás tol valamit – ami nyilván nagyjából így is van. Dopping nélkül nincs eredmény a mai élsportban, az országúti kerékpárban éppúgy, mint az atlétikában, úszásban, de a labdarúgástól a sakkig (!) bármelyik sportágban. Lehet kergetni rózsaszín álmokat a tisztaságról, a sportszerűségről, a valóság azonban a dopping. Ahol dollár tíz-, százezrekben, sőt milliókban mérhető, súlyos üzlet egy nagy győzelem, ott bizony az azért küzdők a szó szoros értelmében bármire hajlandók. Én azt mondom, hogy vannak olyanok, akik ennek ellenére megpróbálnak úgymond, tisztán nyerni, de ahogy drága jó Sipi, az Eurosport néhai legendás kommentátora, hajdani magyar válogatott kerékpáros emlegette: ásványvízzel bizony nagyon strapás a hegymenet, és legtöbben úgy mennek el mellettünk, mintha szembejönnének… Mindamellett, doppinggal is fel kell tekerni a hegyre, le kell nyomni a napi 180-250 kilométert, és ha mindenkiben van valami cucc, akkor az, amit én toltam be futam előtt, már nem is olyan nagy előny.

Arról pedig végképp nem szólva, hogy az, ami ma bűnös dopping, az tegnap még valami titkos, de nem tiltott csodaszer, holnap viszont már legális gyógyszer vagy táplálékkiegészítő. Minden idők egyik legnagyobb kerékpárosa, a belga Eddie Merckx például amfetamint használt egy jó darabig, s úgy verte végig a világot (akik szintén azt használtak, vagy valami mást). Nem volt fent a speed a listán. Egy másik “minden idők legnagyobb bringása”, az amerikai Lance Armstrong is tolt mindent. Tesztoszteron-hormontól a szteroidokon át az EPO néven ismert vérdoppingig mindent, mint ahogyan majd minden bringás a mezőnyben. Ez nem egy ilyen sport, az élsport ilyen.

Önmagában nem ezért gyűlöli a világ Armstrongot, nem azért mert doppingolt, hiszen minden évben megbuknak sokan a példátlan szigorúságú (és valójában mégis teljesen eredménytelen) doppingellenőrzéseken, az ő bűne az, hogy tudatosan felépített imázsát a tiszta versenyzésre építette. Miközben leküzdött egy rákbetegséget, nyert világbajnokságot, egy csomó kisebb-nagyobb versenyt és hét darab Tour de France-t. Közben megetette az egész világot a gáncstalan lovag meséjével, aki pusztán önerejéből végigveri a fondorlelkű, gonosz vetélytársakból álló kerékpárosmezőnyt, közben rákos gyerekeket segélyez, jótékonykodik, sztárokkal és politikusokkal smúzol. Az ilyen csakis jó ember lehet…

Hát nem volt az. Erre korán rájött egy David Walsh nevű amerikai sportújságíró, aki pacekba nekiment az akkor még a szupermenként tündöklő Armstrongnak, aki pénzével és tekintélyéből fakadó hatalmával ekkor még lepöckölte a firkász gyanúsítgatását, azonban ahogy minden ilyen magasra ívelő karriernek törvényszerűen vannak sértettjei, úgy Armstrong is törvényszerűen elérkezett a totális bukás sötét szakadéka elé. Walsh megírta a sztorit egy könyvben, amit aztán Stephen Frears gyorsan meg is filmesített A program című új mozijában.

A történet középpontjában tehát Lance Armstrong pályája áll, valójában azonban a film mégis arról szól, hogy hogyan folyt/folyik a profi (kerékpár)sportban a sportolók teljesítményének optimalizálása, illetve csúcsra járatása. Orvosok, táplálkozáskutatók, edzők és pszichológusok állnak minden egyes világcsúcs, világbajnokság, kupagyőzelem mögött, akik a tudomány legújabb eredményeit használva, rengeteg pénzből teszik a dolgukat, valamint eszméletlen mennyiségű munka és tökéletesen koncentrált életvitel. A nevek, események mind hitelesek, valódiak. Michele Ferrari, az olasz “Epo-professzor” valós személy, akinek kuncsaftja volt a sportág színe-java a kilencvenes években. Valóban Armstrong guruja volt, és mára valóban ő a megtestesült ördög a doppingellenes hipokriták számára. Ettől még persze, minden megy a maga útján, ahogy eddig is. Doppinggal vagy dopping nélkül. Ferrarit örökre eltiltották, Armstrongot szintén, őt még címeitől, trófeáitól is megfosztattak. NEM EZ A LÉNYEG.

Armstrong története azonban éppen nagyívű pályája miatt példaértékű és tanulságos, jó hogy elkészült. Akinek viszont fogalma nincs az országúti kerékpársport sajátosságairól, annak nyilván nem jön le belőle annyi, mint akinek nyilvános oldaláról már eddig is ismert volt az egész sztori. Ben Foster döbbenetesen hasonlít Armstrongra, a Ferrarit alakító Guillaume Canet szintén telitalálat, Floyd Landis, aki Armstrong egyik fő segítője, később szintén Tour-győztes volt, mondjuk kapufa (Jesse Plemons), míg azonban Contadort, a jelenlegi, korábban szintén doppinggyanúba kevert, ám ettől még szintén zseniális spanyol kerekest viszont nem sikerült eltalálni (Lucien Guignard). Szerencsére az utóbbi csak a végkifejletben jelenik meg néhány jelenetre, mint Armstrong történetéből kihagyhatatlan szereplő. Asanisimasa: 8/10

Az osztrákok két lábon járó lelkiismerete, Ulrich Seidl (korábbi filmjeiről, a Kánikuláról, a Tervezett veszteségről, a Házi kedvencekről, az Import/Exportról, valamint a Paradicsom-trilógiáról, tehát a Szeretet/Szerelemről, a Hitről, valamint a Reményről már írtam sokat) ezúttal mintha kicsit túltolta volna azt a bizonyos szekeret a még járható úton, hiszen A pincében turkálva olyan kacatokra is lel, amiket már nem annyira jó, nem élvezetes túl sokáig nézegetni, ám ő bizony bele-belefeledkezik ebbe, s olykor már szinte azt érezzük, hogy ő maga is élvezi a gusztustalanság látványát.

Új filmjének koncepciója tehát a pince, az alagsor, a szuterén. Az a hely, ahol általában mindenki rejteget valamit (nemcsak mi, osztrákok, hanem általában mi, pincével rendelkező házat, lakást birtokló emberek), ahová elbújunk a külvilág kíváncsi tekintete elől, hogy hobbinknak, szenvedélyeinknek nyugodtan hódolhassunk, ahová lezúdítunk mindent, amire már nincs szükségünk, vagy éppen azt, amire nagyon is. Egy dokumentumfilmes minden bizonnyal a valóságot próbálná megragadni, azt, ami az átlag osztrák pincékre jellemző, Seidlt azonban szemmel láthatóan inkább (és egyre inkább) az extremitások érdeklik. Emlékszünk a hírhedt amstetteni rém esetére (ami például az idén Oscarra jelölt A szoba című film történetét is ihlette), egy osztrák paliéra, aki úgy szerzett magának feleséget, hogy saját lányát zárta be pincéjébe, hogy aztán 24 éven át kedvét tegye benne. Mintha e filmnek is ez a szörnyűség lenne az alfája, bár konkrétan ez az eset meg sem említődik benne. Azt azonban, remélhetőleg, senki nem hiszi, hogy az átlag osztrák saját lányát erőszakolja a pincéjében…

Az átlagos osztrák például vadászszobát rendez be az alagsorban, ha történetesen vadász, és ott szépen ki aggatja az általa elejtett vadak trófeáit, amiket felesége valószínűleg kiutált a ház felső szintjeiről, mert utálja nézni döglött állatok üres tekintetét, valamint csak fogják a port. Az átlagos osztrák leviszi a mosógépet a pincébe, hogy ott zörögjön és ott mossa ki egy dolgos hét alatt bekoszolódott, családi ruhatárat. Az átlagos osztrák például telepakolja CB-rádiókkal, és mindenféle más híradástechnikai kütyükkel a pinceszobáját, ha történetesen rádióamatőr, ahol aztán éjszakáit háborítatlanul áldozhatja az elektromos zajból kiszűrődő ember hangok analizálásának. Az átlagos osztrák például maszek lőteret tart fenn a háza alatti barlangrendszerben, ahol kedvére lövöldözhet, miközben azt hiszi magáról, hogy ő Pavarotti, a hőstenor. Az átlagos osztrák például szabályos Hitler-kápolnát tart fenn a szuterénben, ha az a lövése, és ott szerdánként merev részegre issza magát hasonszőrű haverjaival, a helyi sramlizenekar tagjaival. Ez az átlagos osztrák már azért súlyosabb kaliber, a rendőrség is nyilvántartja. Még azt is el tudom képzelni, hogy bizonyos átlagos osztrákok azt élvezik, ha kedvesük megalázza, és üti-veri őket, mások pedig éppen azt, ha ezeket teheti meg párjával, mindkettejük teljes megelégedésére (a szadomazo bár furcsa, de azért teljesen elfogadott szexuális jellegű szerepjáték a felvilágosultabb kultúrákban). A baj ott van, hogy Seidl ezúttal elvéti a mértéket, a higgadt, kiegyensúlyozott dokumentumfilmes attitűdöt és túláradó figyelmet (legalább 70%-át a filmnek) szentel az utóbbi pincekihasználási esetekre, a szadomazo párokra, valamint az alkoholista, Hitler-fétisiszta, kürtös nácira.

Szerencsére Seidl nem magyaráz, nem okít, véleményt nem formál. Illetve, ha mégis, akkor azt a tőle megszokott faramuci módon teszi, beállított, statikus, a középkori festett táblaképeket idéző kompozíciókban, melyeket addig mutat, míg minden nézőből kibuggyan a vinnyogó röhögés a szemmel láthatóan groteszk figurák és bizarr élethelyzetek láttán. Ráadásul, a szereplők saját nevükkel szerepelnek a filmben, ezért úgy hiszem, ezek a szituációk és karakterek egyaránt hitelesek is – a szadomazo párok éppúgy, mint a fahangon áriázó lövész bácsi vagy a teregetni való ruhákra váró, katatón közönyt árasztó háziasszony. Túlnyomórészt mégis azt a láncon vergődő, hájas, meztelen szerencsétlen valagát látjuk, mintha főként tényleg csak efféle gusztustalanságot rejtenének az osztrák pincék. Asanisimasa: 7/10

Nagyjából ugyanazt hozza a hat Oscarra jelölt Carol, mint amit Ang Lee 2005-ös Brokeback Mountain című mozija: egy szép, hiteles mesét a szerelemről. Főszerepben azonban nem kockás inges, munkában izzadt testű, borostás cowboyokat, hanem finom, visszafogott, illedelmes hölgyeket látunk. A történet írója, Patricia Highsmith (adaptálóját, az apja révén magyar származású Phyllis Nagyot is jelölték az arany szoborra) az igényes amerikai lektűr egyik visszahúzódó életet élt nagyasszonya Hollywood egyik legtöbbet megfilmesített írónője, pszichológiai mélységekben kalandozó krimijeit imádta például Hitchcock is, aki egyet meg is filmesített közülük. A Carol azonban nem krimi, de lelki, illetve érzelmi motivációiban logikusan felépített igaz, valószerű történet.

Valamikor a múlt század ötvenes éveinek elején járhatunk, amikor Amerikában még a jazz hódított, a renegátoknak a beat-nemzedék tagjait tartották, ám a társadalom többsége szigorú, vaskalapos keresztény erkölcsiségtől dagadó mellel tolta a kapitalizmus egyre jobban roskadozó szekerét. A nők munkavállalása ekkoriban az alsóbb néposztályokra volt jellemző, egy úrinő szinte soha nem dolgozott. Mivel a házimunkát is szolgálók végezték, egy amerikai úrinő jobbára egész életében unatkozott. A férj sosem volt otthon, hiszen valakinek mégis fenn kellett tartani a jólétet. Carol (Cate Blanchett) története azonban nem arról szól, hogy a címszereplő hölgy unalmában kereste volna egy másik nő szerelmét. Egyáltalán, a film –Todd Haynes profi rendezése- szereplők által is kimondva zárkózik el attól, hogy a leszbikus szerelmet bármilyen ok-okozati összefüggésbe helyezze, hogy valamilyen trauma lelki-érzelmi kompenzációjának állítsa be. A szerelem itt is, ahogy a már említett Ang Lee-filmben is, egész egyszerűen megtörténik, kipattan, mint rügyből a virág. Első látásra, első pillantásra, egy gondolatnyi idő alatt. Azt bizonyítja ez a sztori, hogy lehet olyan pillanat két ember (és teljesen mindegy, hogy két nő, két férfi, vagy egy nő és egy férfi) között, amikor szívük együtt dobban és fel sem merülhet közeledésükben semmilyen undor, semmilyen erkölcsi, etikai gátlás, csakis az erős vonzalom. A külvilág természetesen az ötvenes években még ennyire sem volt toleráns az azonos neműek közti szerelemmel, mint manapság, az szóba sem jöhetett, hogy egy átlagos úrinő (tehát nem holmi extremitásokban tobzódó művész, vagy más félvilági teremtés) nyilvánosan felvállaljon egy leszbikus kapcsolatot. Vagy él az unalmat még tovább súlyosbító kielégítetlen vágyban tovább, vagy bátran belevág a kapcsolatba, amit azonban körültekintő óvatossággal távol tart mindenféle nyilvánosságtól, mint azt Carol is megkísérli e történetben. A családja elöl természetesen nem tudja titkolni vonzalmát, ezért válni akar férjétől, aki viszont a társasági renomé, illetve a nő iránt érzett szerelme miatt ennek ellenáll, és minden eszközt bevet a válás elkerülésére. A legvégső fegyver kezében közös gyermekük, akit Carol imád. A cselekmény dinamikája Carol választásában van, a gyerek (és a konvencionális, unalmas családi élet) és a szerelem (Therese – Rooney Mara) között.

A címszereplő a bonyolultabb, összetettebb karakter a történetben, hiszen Carolt többféle erők, érzelmi szálak mozgatják, illetve tartják fogva. Blanchett ismét óriásit játszik. Van egy jelenet a filmben, amikor Therese visszautasítja közeledését. Blanchett úgy omlik össze lelkileg, hogy szinte látjuk, ahogyan darabjaira hull – miközben rezzenéstelen arccal, szemében csupán egyetlen piciny könnycseppel ül tovább a helyén, sőt, reagál a következő váratlan jelenésre. Ha lenne még illemtanóra, ott tanítani lehetne, hogyan kell viselnie egy igazi úrinőnek a legnagyobb megrázkódtatásokat, de leendő színészek számára is, hogy hogyan kell filmen játszani nagy, letaglózó erejű érzelmeket. Egészen elképesztő az az érzelmi lavina, amit belül eljátszik, és miközben semmi nem látszik rajta, mégis pontosan érezzük az egészet. Mindeközben Rooney Mara is nagyon jó, bár Therese azért jóval egyszerűbb karakter. Egyszerű, tiszta lelkű, szerelmi téren tulajdonképpen tapasztalatlan lány, aki magától értetődő természetességgel, minden averzió nélkül, tiszta szívvel ugrik bele az egyáltalán nem szokványos kapcsolatba. Ő a történetben az a karakter, akin kvázi megjelenik a film legfontosabb üzenete: az igaz szerelem nem válogat.

A Carol igen érzékeny, a témával bátran bánó, az érzelmeket bátran ábrázoló, finom, nőies alkotás, gyönyörű képekkel, fontos tartalommal és két igen komoly színészi alakítással. Asanisimasa: 8/10

Borítékolom, hogy különösebb visszhang nélkül, ám közel sem megérdemelten tűnik el ez A boldogság titka című argentin mozi a feledés homályába. (Ne legyen igazam, de az imdb-s 6.0 nem sok jót sejtet.) Bár a címbe foglalt titok nyitjára nyilván mindenki kíváncsi lenne, azért az, hogy ‘argentin film’, egy igen komoly visszatartó erő. Természetesen, azonnal rávághatjuk, hogy ismerünk igen komoly argentin (és más dél-amerikai) filmeseket is, méghozzá szép számmal, de sajnos a magyar tévécsatornákat is eltömítő végtelen hosszúságú, latin szappanoperák mindenkinél felülírják a “kapcsolási protokollt”: ha dél-amerikai és film, akkor szappanopera és híg geil. A leendő érdektelenség másik oka lehet a film témája. A statisztika szerint manapság főleg a tizen-, és huszonévesek, esetleg harmincasok járnak moziba, akiket valószínűleg nem annyira érdekelnek a kiégett, megfáradóban lévő 50+-osok lelki problémái, és nem foglalkoznak azzal sem, hogy ha minden kötél szakad, akkor ők is belekerülnek ebbe a korosztályba, ebbe a problémagócba: tehát talán jó lenne előre felkészülni rá. Mivel azonban a nyugdíj-előtakarékosság is felesleges pénzkidobás a mai fiatalok igen nagy részének, ennyi elég is a pusztába kiabálásról. Majd rájön mindenki, amikor már késő.

Daniel Burman filmjének üzenete egyszerű, de éppen elegendő egy szolid, romantikus komédiához. Ha az embernek elérhető közelségbe kerülnek az álmai, akkor ne habozzon értük nyúlni, mert az élet véges, és elég nagyvonalú ostobaság elfecsérelni azt pótcselekvésekre, kényszermegoldásokra és mellékvágányokon való parkolásra. Átváltani a helyes vágányra viszont sosem késő… Santiago (Guillermo Francella) és Eugenio (Fabián Arenillas) az egyetemen haverkodtak össze, együtt buliztak, csavarogtak, mígnem egy brazíliai kiránduláson megismerkedtek egy gyönyörű nővel, akibe mindketten beleszerelmesedtek. Mivel azonban a nő sem tudott választani kettejük közül, a szerelmi háromszög útjai kettéváltak. Santiago és Eugenio barátok maradtak a további harminc évre, sőt, közös üzletük is lett. Szoros szimbiózisban éltek egymással. Egymás mellett volt az irodájuk, együtt érkeztek a munkahelyre, együtt lóversenyeztek, együtt ebédeltek és együtt jártak a szexi masszőrhöz, kiengedni a gőzt. Eugenio megnősült, Santiago agglegény maradt, ez azonban kettejük mély barátságát nem feszélyezte. Látszólag, mert egy nap, minden átmenet, vita, veszekedés, vagy bármi más hangos érzelmi vihar nélkül, Eugenio nyomtalanul eltűnt. Santiago és Eugenio kissé kelekótya felesége, Laura (Inés Estévez) értetlenül állnak az eltűnés ténye előtt, és bár korábban a két férfi túl szoros kapcsolata, valamint bizonyos eltérő üzleti elképzelések miatt nem volt éppen felhőtlen a köztük lévő viszony, mégis együtt indulnak Eugenio felkutatására.

Miközben írtam a fenti sorokat, nem tagadom, én is felröhögtem, mert amit írtam, az is inkább tűnik egy átlagos szappanopera ismertetésének, mint egy valamire való, “komoly” film cselekményének, de tényleg erről van szó, ám ennek ellenére mégis azt mondom, hogy nem érdektelen történet ez. Az ember eredendően boldogtalan, a boldogság iránti vágy pedig tulajdonképpen az élet ösztöne. Az hajt előre, míg bírjuk szusszal, aztán vagy van valami ama bizonyos fényes alagút végén, vagy nincs. Azt már csak az tudja, aki végigment rajta. Keveseknek adatik meg még életükben a boldogság, bár ez függ attól is, mit tartunk boldogságnak. Az éhezőnek boldogság egy szelet pizza? Meglátni a világ szépséges csodáit? Száguldani egy Ferrarin, vagy siklani egy vitorláson boldogság? Vagy csak pillanatnyi öröm? A szerelem boldogság? Vagy inkább kínzó, önző vágy csupán? Később meg megszokott, langymeleg rutin? Is-is, úgy gondolom. Megérkezni valahová, ahonnan már nem akarunk soha, sehová elmenni, az boldogság. Na de most komolyan, van valakinek olyan munkahelye, ahonnan nem akar elmenni? Volt már valaki olyan túrán, ahol nem akarta, hogy vége legyen annak a rohadt emelkedőnek és amikor felért, nem jutott eszébe az az út, amit innen meg kell még tenni, lefelé? Amikor ott ülünk a világ legszebb tengerpartján, és nem jut eszünkbe az, hogy bizony elmegyünk innen, mert nem maradhatunk itt? Mert egész egyszerűen nincs módunk és lehetőségünk maradni? Holott, ennek ellenére maradhatnánk is…

Santiago és Eugenio története éppen erről szól, a menni vagy maradni-ról, és arról, hogy soha sincs késő annak lenni, olyannak lenni, amilyenek szívünk mélyén mindig szerettünk volna lenni. Legyünk bátrak, és szálljunk ki, mert nincs az a családi, vagy társadalmi, kulturális, vagy hitbéli elvárás, aminek meg kellene felelnünk, amikor csakis rajtunk áll, hogy azok legyünk, akik valójában lenni szeretnénk. Ez a valódi szabadság kihívása és ez az, amit a szabadság kínál: a boldogság. Aminek titka itt van, ezen a filmen – kissé elrejtve. Asanisimasa: 7/10

Matthew Heineman idén Oscar-díjra jelölt dokumentumfilmje izmos kísérletet tesz arra, hogy megvilágítson egy olyan problémát, mely manapság a világ egyik igen forró pontját képezi (a sok közül). A kartell földje Mexikó, a kétarcú közép-amerikai állam. Egyrészt gazdasági sikereiről ismert bezzeg-ország, mely a harmadik világból startolt a fejlett országok közé, másrészt maga El Inferno, a földi Pokol, ahol drogkartellek uralkodnak ember, föld, kormány és egyáltalán, mindenek fölött. A film egyrészt bemutat egy mexikói önvédő civil ellenállásban feltűnt figurát, aki sikerrel vette fel a harcot a kartellekkel, valamint a kartellek által korrumpált hivatalos rendőrséggel és hadsereggel, másrészt, ezzel mintegy ellenpontként egy amerikai, ex-drogos veteránnal ismerteti meg a nézőt, aki Arizona mexikói határán szervezett paramilitáris csoportot, mintegy belső indíttatásból, kiegészítve, pótolva a nehezen mozduló, késedelmesen és hiányosan intézkedő szövetségi határvédelmet.

Értelemszerűen, minden alulról szerveződő fegyveres csoport idegen a jogállamisággal, bárhol a világon. Az önbíráskodást minden demokratikus jogrend eredendően bünteti. Mexikóban és az USA-ban is, ennek ellenére mindig vannak próbálkozások. Ezek legtöbbször bűnszervezet-jellegű csoportok, mint a mexikói kartellek, vagy pedig önjelölt jogvédők, mint például a Kokain-völgyként ismert arizonai Altar Valley vidékén tevékenykedő Arizona Border Recon nevű félkatonai szervezet, Tim “Nailer” Foley amerikai veterán vezetésével, mely azt próbálja megakadályozni, hogy a mexikói drogháború átterjedjen a határ túloldalára. A metszően kék szemű, tetovált, filmsztárkülsejű fazon egyenesen a kamerába mondja gondját, miszerint a szövetségi és az állami kormány nem teszi a dolgát, tehát nem védi meg a magyaremberek amerikaiak családjait. Mivel Amerika azért mégiscsak szabad ország, felfegyverzi magát, és saját kézbe veszi a határ őrizetének sziszifuszi munkáját. Indokai a film szerint egyértelműek, elhatárolódik mindenféle rasszista bélyeggel, őt tényleg csak a felvállalt hazafias érzelmek vezetik. Tevékenységének négy éve alatt néhányan csatlakoznak is hozzá, munkájukat néhány elfogott drogszállítmány és pár tucat illegális migráns/csempész koronázza, akiket átadtak a hivatalos szerveknek. Az internetről szerez tudomást Dr. Jose Mirelesről, a dél-mexikói Michoacan államban élő kisvárosi orvosról, aki az Autodefensas nevű felkelőcsoport vezetője, akik a környéket évek óta rettegésben tartó ún. „templomos lovagok” ellen harcolnak.

A film nagy részét Mireles portréja teszi ki. Heineman kamerája egy éven át követte a férfit, aki először szülővárosában gyűjtötte össze és fegyverezte fel a helyi kartell embertelen rémuralmával szembeszállni akaró és a helyi kormány korrupt rendőrségének tétlenkedését megelégelő helyieket, és ért el váratlan sikereket. A szimpatikus, barátságos, megnyerő férfi kezdeményezése hamarosan mozgalommá duzzadt és szinte az egész államot sikerült megtisztítania a maffiától. A mexikói szövetségi kormány azonban nem nézte jó szemmel a michoacani fegyveres mozgalmat és mindent elkövetett annak felszámolásáért. Tehát, a jogállamiság nevében a kormány felszámolja azt a szervezetet, amely egyedül száll szembe a bűnözőkkel. Ördögi helyzet.

Közben azonban kibomlik mindennek oka is, amihez képest az egész helyzet, a kartellek, a korrupció, a migráció az okozat. Ez pedig a szegénység, ami Mexikó minden gazdasági eredménye ellenére mégis sokmilliós tömegeket érint, s akiknek egyetlen megélhetési forrása van, mégpedig a drogra éhező amerikai fizetőképes kereslet kielégítése. Drogot főz itt mindenki Mexikóban, vagy ha nem főzi, akkor csempészi – mondja a film egyik figurája. És ez még csak nem is a legrosszabb dolog, semmi ahhoz képest, hogy akik ebből élnek, azok milyen szívósan, milyen erőszakosan védik a megélhetésüket biztosító üzletet. A film keserű ízű, mélyen cinikus “keretében” minden, a dolgok normalizálódására vonatkozó esetleges illúziónk is szertefoszlik. Asanisimasa: 8/10