asanisimasa

Meglehetős megrökönyödéssel néztem e film nyitó jeleneteit, melyben a címszereplő tel-avivi lakás néhai tulajdonosának hagyatékát szortírozzák szét az örökösök. Civil munkám nagy részét régi levelek, könyvek, fényképek böngészése teszi ki mostanság, azt nyomozom, hogy ki írta, kinek, s mit akart benne közölni: hogy milyen új, ismeretlen és érdekes történetek sejlenek fel a múltból. Nem nagy, világot befolyásoló titkok, csupán olyan kicsi, aprócseprő, hétköznapi titkocskák, melyek azonban a szememben értékesebbek, szórakoztatóbbak és többet mesélnek száz III/III-as aktánál. Szóval, döbbenettel néztem, ahogy szegény Gerda Tuchler lánya, valamint unokái és a kiterjedt rokonság szórja a rettenetes gyorsasággal szaporodó, óriási szemeteszsákokba azt a töméntelen régi levelet, fényképet, kacatot, amit a nagymama, néhai férjével magával hozott szeretett óhazájukból, Németországból az új hazába, Izraelbe. Mivel a nagyszülők mindig is tartózkodtak attól, hogy a gyerekeket, unokákat beavassák azokba a régi, szörnyű dolgokba, azok nem is ismerhették azokat, akikhez szóltak azok a levelek, akik mosolyogtak azokon a fotókon, nem értenek németül, de nem is akarnak tudni semmit arról az országról, ahol…

Egyedül Arnon Goldfinger, a fiúunoka -egyben A lakás című dokumentumfilm rendezője és riportere- kapkod érdeklődéssel a szemétbe szánt lomok után, de régen is ő volt egyedül a családban, akiben élt a kíváncsiság arról, kik is ők tulajdonképen. Természetesen talál érdekes dolgokat, sőt, olyan információkra is bukkan, amely mélyen megdöbbenti a férfit. Lehetséges, hogy cionista nagyszülei közeli barátságot ápoltak még Németországban egy báró Leopold von Mildenstein nevű SS-tiszttel, aki egy időben Eichmann közvetlen felettese volt, s akivel még a háború után is fennmaradt a barátság?

A helyenként megkapóan személyes hitelű dokumentumfilm ennek a nyomozásnak történetét meséli el, melynek során Arnon édesanyjával felkeresi ennek a von Mildensteinnek ma még élő rokonait, akik kedves barátsággal fogadják őket. Az általuk elmeséltekből, valamint Gerda hagyatékából összeálló puzzle-ból aztán egy igen érdekes történet bontakozik ki, mely igen szépen árnyalja a második világháborúról és a holokausztról alkotott összképet. Asanisimasa: 7/10

Ahogyan Daniel Kehlmann e film alapjául szolgáló regényében is írja: “Manuel Kaminski!
Nem ismeri, mondta a vendéglősnő, nyilván nem idevalósi.
Huszonöt éve itt él, mondtam.
Tehát nem idevalósi, felelte a vendéglősnő, mindjárt gondolta.” Nem ismerünk Manuel Kaminski nevű vak festőt a művészettörténetben, se olyat, aki Picasso, Matisse és Marinetti barátja lett volna, akiről e neves mesterek valaha is elismerően nyilatkoztak volna, se olyat, aki bármilyen attrakciója okán bármiféle nyomot hagyott volna az egyetemes emberi kultúrában. Szó sincs tehát vak festőről (mégha a valóságban voltak festők, akik idős korukra megvakultak), Kehlmann és az elsősorban a Good bye Lenin!-ről ismert Wolfgang Becker új filmje, az Én és Kaminski elsősorban egy igen maró szatíra, valamint ezzel együtt egy festészet-rajongó kissé melankolikus ódája a modern képzőművészet és az elfeledett nagy művészek nagyszerűségéhez.

A filmbeli Kaminski alakja, valamint lenyűgöző művészi pályája a film elején teremtődik meg egy igen virtuóz módon összeállított ál-dokumentarista montázsban, amelyről leginkább Woody Allen zseniális Zeligje juthat eszünkbe, annyira, hogy még maga Woody is elismerően rábólint a végén. Megtudhatjuk, hogy ez a Kaminski (Jesper Christensen) a modernizmus egyik legnagyobb alakja volt, aki baráti viszonyban volt a huszadik század első felében alkotó összes nagy művésszel, azonban súlyos szembetegsége folytán hamar elveszítette látását. Ahogy betegsége súlyosbodott, úgy vonult vissza a messzi Alpok egyik eldugott völgyében fekvő házába, ahol előszeretettel szadomazo dominának öltöző lánya (Amira Casar) ápolgatta hűségesen. A folyamatos magánéleti- és szakmai válsággal küszködő, közepes tehetségű, tökéletesen érzéketlen és tapintatlan, ám rendkívül kétbalkezes újságíró, Sebastian Zöllner (akit Daniel Brühl, Becker kedvenc színésze játssza) véletlenül bukkan Kaminski sztorijába, és mintegy a siker utolsó szalmaszálaként belekapaszkodva felkeresi a rejtőzködő agg festőt, hogy megírja annak életrajzát. A Mr. Bean otromba gátlástalanságát is felülmúló Zöllner egy SS-keretlegény finomságával faggatja a festőt, akitől megtudja, hogy volt Kaminskinak egy nagy szerelme, Therese (Geraldine Chaplin), akiről évtizedek óta nem hallott -és kicsit megidézve a film jellegzetes humorát, természetesen nem látott- így kvázi elrabolja őt, hogy együtt megkeressék. A kalandos úton aztán, nem kis meglepetésre, Zöllner és Kaminski között barátság szövődik, aminek köszönhetően az idős festő végre boldog lesz egy kicsit, és talán a botcsinálta biográfus is megtalálja szerencséjét.

A film cselekménye nem túl ágas-bogas, a lényeg azonban ezúttal is a nüanszokban van. Üdítő erővel hathat például a humor, amivel egyrészt az idős korral járó, valójában igen kellemetlen és kényelmetlen macerát jellemzi, de az a savasan maró irónia is, amivel a virtigli trollként pusztító Sebastian figuráján keresztül a bulvárújságírás és egyáltalán, a média hullarablással felérő erkölcsiségű tevékenységét mutatja be. Kap persze néhány szívlapáttal a nemzetközi műkereskedelem is, valamint kapnak a benne tevékenykedő tipikus figurák is, ám örvendetes, hogy Becker képes túlhaladni a romlottság, a számító cinizmus és a bombasztikus sznobizmus ekézésén és fel tud mutatni valódi emberi értékéket, valamint nem kevés szépséget is. A szépség részben a fantasztikusan fényképezett alpesi tájban nyilvánul meg, részben az ügyesen animált festmény-szekvenciákban (érdemes megvárni a filmvégi stáblistát, mert az alatt is érdekes dolgok láthatók!), részben pedig átvitt értelemben, a bumfordi módon gúnyolódó meseszövésből kivirágzó igazi emberi érzelmekben. Brühl néha már tényleg idegesítően trollkodik, azonban kompenzálja őt Christensen kiismerhetetlen játékossága, Geraldine Chaplin apját idéző bája, valamint Amira Casar izgalmas személyisége. Kifejezetten szórakoztató élmény ez a film, az igényesebb fajtából. Asanisimasa: 7/10

A norvég Jan Garbarek nevű szaxofonosnak van egy lemeze, amit egy templomi orgonistával (Kjell Johnsen) vett fel egy stockholmi templomban. Azon hallottam olyan éteri tisztaságú, szinte a szférák mitikus hangjaihoz hasonlítható légiesen könnyű, végtelenül áradó zenét, mint ahogyan ebben a Madárkák című filmben szólal meg a főszereplő, 16 éves Ari (Atli Oskar Fjalarsson) hangja, valahol a világ végén, Izland észak-nyugati csücskében, egy üres olajtartályban. Hogy ez a szegény fiú miért éppen ilyen elhagyatott, mondhatni, méltatlan helyen kell kiengedje csodálatos hangját, nos, a film valahol erről is szól.

Alapvetően családi dráma az izlandi Rúnar Rúnarsson filmje, melynek főhősének történetét talán lehet úgy is jellemezni, mint egy tipikus, mai társadalmi kórkép. A fiú szülei elváltak, Ari egészen eddig anyjával élt Reykjavíkben, a fővárosban. Az apa nélkül felnőtt fiú tehetséges énekes, akinek szereplését még az izlandi tévé is közvetítette. A fiú és anyja, valamint nevelőapja között azonban lassan áthidalhatatlanná vált a poszt-pubertáskori, kamaszkori generációs, illetve kommunikációs szakadék, így a sokadik csúnya veszekedést követően Ari a szigetország zord túl felén élő, alkoholista apjához kerül. Baltával faragott jellemű, becsületes, de éppenséggel nem túl bonyolult gondolkodású apja örül fia érkezéséhez, az érzékeny lelkű Ari számára azonban idegen a kőkeményre fagyott, egyszerű, férfias világ. Ari mégis beáll a halgyárba dolgozni, és lassan elkezd beszocializálódni a helyi kortársak szigorú hierarchiájú, ingerszegény társaságába. Az elhagyott gyermekkor, de még be nem következett felnőttkor kihívásai azonban ebben a nyers, durva környezetben brutálisan hatnak a srác finom, művészi pszichéjére, valamint apjával is nehezen találja meg a hangot. Ennek a zűrzavaros lelkiállapotnak egyik lecsapódása az a fentebb említett, igen hatásos, lelkeket pendítő jelenet.

Ari sorsa alakulhatna sokféleképpen, azonban Rúnarsson alapvetően életpárti. Az általa elmesélt sztori fejlődéstörténet és az egymás felé törekvés szükségességének üdvözlése. Bár egy hosszan kitartott templomi jelenettel kezdődik a film, és a továbbiakban is vissza-visszaköszön, nyilvánvalóan Ari énekhangján keresztül is a szakralitás, mégis a földön maradunk mindvégig. A film üzenete valahol az lehet, hogy a lelki, belső szépség ereje mindenhol jelen lehet és társadalmi, fizikai korlátok nélkül érvényes, és hatással bír mindenkire, akinek szíve nyitott a szépségre. Ez a szépség azonban nem vallásos szépség, nem isteni dolog, miközben lehet ilyen is, de egyszerűen szép, minden érdektől, szándéktól mentesen, ami hat akár egy halszagú, nedves, hideg, rideg hangárban, a riasztóan kopár, félelmetesen lélegzetelállító izlandi tájban is.

A film cselekményszövése is egyszerű, mondhatni rusztikus, mint amilyen a szinte minden képben háttérként, illetve játéktérként jelenlévő sarkköri táj. Mégis ritkán tapasztalható szuggesztív hatással bír a nézőre, szinte mágneses erővel vonzza be figyelmünket, holott gyakorlatilag szinte minden jelenetben csak banális, hétköznapi történetek történnek. Ez részben a kivétel nélkül elképesztően hiteles színészi jelenlétnek köszönhető, illetve a szinte már dokumentarista módon felvett, életképszerű közjátékoknak, melyek hitelesen ábrázolják eme ismeretlen, majdhogynem egzotikus tájon élő emberek életét.

Emellett pszichológiailag is igen hiteles Ari és apja kapcsolatának fejlődése, amelynek ábrázolásában Rúnarsson az északi filmekben amúgy megszokott kendőzetlen természetességen is túlmenő, olykor már naturalista eszközöktől sem riad vissza. Pontos és fontos film ez, mind intellektuális, mind érzelmi tekintetben, nemcsak tizenhat éveseknek. 9/10

Szeretem Rémi Bezançon filmjeit (pl. a Hátralévő életed első napját, vagy A legszebb dolog címűt), mert nem kívánnak megfelelni trendeknek, nem hajszolják a sikert azzal, hogy alámennek a nézők vélt, vagy valós igényeinek, de nem is emelkednek beláthatatlan, felfoghatatlan művészi fellegekbe. Egyszerű, őszinte emberi történetek ezek, amiket mi is mesélünk egymásnak péntek esténként egy pohár bor mellett, ha mesélünk egyáltalán még egymásnak akármikor is, borral, vagy anélkül. A mi jövőnk is pont ilyen jelentéktelen, banális történet, mint az előzőek, mint a mi saját történetünk is.

Szó sincs tehát világlátásunkat sarkából kifordító, orrba vágó, paradigmaváltó óriási alkotásról, ez egy kis film, mely viszont alkalomadtán igen hálás társsá is válhat. A tizen-, huszonéveseket nyilván kevéssé érdekli az elmúlás, talán beteges is, ha egy fiatal, elvileg tomboló libidója kellős közepén azon mereng, hogy mi lesz, ha már nem lesz (ez, ő, stb.)… Harminc után azonban már elszaporodnak a lét mulandóságára koppanósan figyelmeztető jelek. Először még megdöbbenünk, amikor hírét vesszük, hogy osztálytársunk pofátlanul fiatalon elhunyt, valami szörnyű, gyógyíthatatlan betegségnek, vagy akár csak rosszul felmért képességeinek, egy pillanatnyi tévedésnek köszönhetően, aztán lassan hozzászokunk ehhez is. A mi jövőnk is az elmúlás, ahogyan mindenkié az volt, a világ időszámításában mindenkor.

E történetben Yann (Pierre Rochefort), a harmincas, sikeres biztosítási ügynök, aki egy születésnapjára rendezett meglepetéspartiról meglépve egy régi, gimnazista cimborájával találkozik, aki viszont megmaradt a nyolcvanas évekbeli önmagánál. Thomas, a ma is felelőtlen, csak a mának érő, link haver (Pio Marmai) ráveszi a vonakodó Yannt, hogy szervezzék meg újra életük buliját, amit 18 évesen együtt éltek át. Sorra veszik hajdani osztálytársaikat, a régi haverokat, és közben Yann számára egyre jobban nyilvánvalóvá válik saját, mostani életének üressége, kényszeredettsége, unalma, ami ráadásul a hajdani haverok mostani életében is rendre visszaköszön. A régi félreértések, elbénázott szerelmek és túlértékelt barátságok minden negatív felhangja ma már édesbús emlékezete egy boldog ifjúkornak, ami viszont már őrjítően messze van az azóta eltelt viszonylag rövid idő -alig több, mint egy évtized- ellenére. A történet végén egy furcsa csavar aztán az élet valódi súlyára, hogy ne mondjam, igazi értelmére is rádöbbenti a válságban lévő fiatalembert, aki eztán talán boldogabb életre is képes lesz, a számára megszabott időben, az őt szerető, elfogadó társakkal.

Bezançon ezen filmje egyszerre bohókás történet a felnőtté válás rögös útjáról, a való világ kihívásaival való szembesülés okozta traumáról, valamint melankolikus elmélkedés döntéseink felelősségéről, az élet értelméről – tehát valóban fontos dolgokról. Nem töri ránk az ajtót, nem tolja bele az arcunk semmibe, csupán barátságosan elnyom egy sztorit, amitől nem fogjuk magunkat rosszul érezni, viszont jobban talán igen. Asanisimasa: 7/10

Nagy volt a titkolózás, hiszen még mi, többé-kevésbé bennfentesek sem láthattuk (néhány speciális fesztivál látogatóin, valamint a németeken és a svédeken kívül) korábban a világpremiernél a teljes egészében FPS (first person shooting) nézőpontból forgatott akciófilmet, a Hardcore Henryt. Természetesen nem értem a titkolózást, hiszen azt már minden téma iránt érdeklődő jól tudta, hogy látványban, élményekben mire számíthat, maga a cselekmény pedig annyira szerény, mondhatni, együgyű, hogy azon talán még javított is volna egy jó kis előzetes kibeszélés. Viszont, egy vérbeli akciófilmet rendszerint nem a tolsztojian áradó nagyepika miatt szoktunk nézni, ugyebár.

Nem vesztegetnék én sem túl sok szót a cselekményre. Egy hightech cyborgkatona küzd meg benne az igazáért, és győzi le a gonoszt, kvázi teremtőjét – de itt most tényleg ne gondoljunk még csak frankensteini mélységekre se. A lényeg itt az érzékiségen van (vö: az egyes szám első személyben forgatott pornófilmek azokon a csatornákon, ahová csak véletlenül, sohasem direkt kattintunk…). Az adrenalin tombolásán az idegrendszerünkben (igen, a miénkben, a nézőkében), a látványon, a vibráláson és a semmibe ugrás virtuális, tehát fizikailag veszélytelen izgalmán. A film elsősorban, és szinte kizárólag is azokhoz szól, akik játszottak valaha olyan számítógépes játékokon, amelyben egyes szám első személyben (tehát first person) gázolunk át akadályokon, ránk támadó ellenségen, szörnyeken, ugrunk mélybe és magasba, hatolunk át falakon és savval teli csatornákon, miközben beleket ontunk, vért fakasztunk és koponyákat roppantunk szét. Akik szerint ez baromság, és káros az emberi elmére, az lapozzon, ez nem az ő műfaja. De aki élvezte már azt a perverz élvezetet, hogy milyen érzés ronggyá lőni egy seregnyi német nácit a Wolfenstein 3D-ben, aki éjszakákat bujkált a ráleselkedő szörnyek elől a Doom földalatti bunkerében, aki tudja, mit csinált újságot olvasva Duke Nukem az utolsó etap legvégén, a Quake-ről és a többi általam már ismeretlen modernebb játékokról nem szólva, az érzi ezt a filmet is.

A Hardcore Henry egyetlen hibája az, hogy benne csak passzív résztvevők vagyunk. De ha van hozzá affinitásunk, akkor még így is képes magával ragadni (még a bugyuta sztori és az olyan erkölcsi-etikai averziók ellenére is, minthogy pont ilyen játékokkal edzettek az amerikai katonák az iraki, vagy afganisztáni bevetések előtt). A látvány, illetve, stílben maradva, a cucc grafikája profi. Technikailag egyetlen GoPro Hero 3 sisakkamerával lett felvéve az egész, hogy aztán Ilya Naishuller, az orosz Biting Elbows nevű indie-rock banda frontembere (!), mint rendező és ötletgazda, valamint a látványfilmek terén már bőven profinak számító Timur Bekmambetov producer vezette stáb speciális effektek garmadájának bevetésével egy valóban szemkápráztató látványzuhatagot alkothasson. Az akciók rendkívül ügyesen, sok eredeti ötlettel és egyáltalán nem szégyenlősen lettek megrendezve, hiszen a film megtekintésével gyakorlatilag nyakig is merülhetünk a gore-ba, az explicit erőszak, a szétrobbanó fejek, leszakadó végtagok brutális orgiájába.

A vicc az, hogy ha azt gondoljuk, hogy na, ez sem más, mint egy újabb agyatlan hentelés, nulla sztorival, még piszok messze vagyunk az igazságtól, még ha részben igazunk is van. Mert ez a hentelés egyrészt még nézve is szórakoztató (igen, ez egy ilyen műfaj), másrészt pedig, mivel az akció helyszíne a mai, modern Moszkva, a hamisíthatatlan helyi couleur locale, valamint a remekül kitalált mellékszereplők által szállított humorgránátok, az olykor bombasztikusan találó kísérőzenék elég nagy biztonsággal hozzák ki a nézőből az állatot – és miközben a vásznon dúl a gore, belőle öblösen szakad fel a röhögés. Szóval, igazi, hamisítatlan fiúmozi ez, amit szerintem lányok és széplelkek nem értenek. Én is csak szégyenlősen vallom be, hogy élveztem – és ezt holnap már le is fogom tagadni. 🙂 Asanisimasa: 7/10

Nem tagadom, eléggé idegenkedem a még élő személyekről készült életrajzi filmektől, főleg ha azok “nagy emberekről” szólnak. Elég nehéz objektíven beszélni erkölcsi, vagy más természetű hatalmasságokról, ha az történetesen még él, szubjektíven meg minek? Tettekről lehet, de személyekről nem. Elképzelni sem tudom, milyen lehet például egy olyan embernek megnéznie egy saját életéről készült filmet, amit nem ő rendezett és nem ő játssza benne saját magát. Tudathasadásos állapot lehet… Mindamellett a Szentírás is mintha beszélne valami olyasmiről, hogy ne készíts magadnak festett/faragott képet Isten teremtményeiről, amibe mi magunk is beletartozunk, ugyebár. Persze, készülnek ilyenek.

Szinte minden modern pápáról készült film (bár például a jelenlegi Dalai Lámáról is), így a ma regnáló Ferenc sem úszhatta meg a megfilmesítést. Viszont én, mint -mondjuk úgy- Istennel vitás viszonyban álló ember, aki semmi szín alatt nem tartozik a római katolikus szentegyház hívei közé, még én is meglepődtem azon, hogy ezúttal egy kifejezetten vállalható, szimpatikus figura öltötte magára a hófehér pontifex maximusi gúnyát. Jorge Bergoglio már eddig annyi jó dolgot tett életében, mint kritikusai egész életükben együttvéve sem, és nem valószínű, hogy ő, vagy az általa vezetett pápai intézmény bármiféle útmutatással élt volna e filmet illetően. Az alkotók (Elisabetta Pique könyve alapján Beda Docampo Feijóo) tulajdonképpen elmesélik Ferenc pápa Vatikánig vezető útjának főbb kulcsmomentumait, illetve bemutatják magát, az embert. A Ferenc pápa – Buenos Airestől a Vatikánig, bár idézőjelek között, de pont olyan korrekt filmnek mondható, mint amilyennek tárgya, főszereplője is tűnik.

Értelemszerűen és reálisan szemlélve a dolgok folyását, nem várhatunk különösebb kritikai megjegyzéseket e filmtől, ez nem a Habemus papam! szarkasztikus világa. Inkább érzek valami büszkeséget, amit egy argentin nemzetiségű, nem feltétlenül gyakorló hívő ember érezhet akkor, ha a történelemben először, éppen az ő távoli országából választanak egyházfőt a világ egyik legnagyobb vallási intézményének élére. A film cselekménye is ezt támasztja alá. Egy félig spanyol, félig argentin identitású, vallási kérdésekben agnosztikus újságírónő készít többfordulós nagyinterjút az akkor még magát Jorge atyának nevező Buenos Aires-i bíborossal, aki elsősorban a tiszta, tiszteletreméltó embert látja, láttatja a szegények és elesettek gyámolításában jeleskedő papban, vallási, világnézeti kérdésekbe nem megy bele, mint ahogy nem célja őt támadnia sem, bármilyen szempontból.

Természetesen, egy ilyen szentéletű egyházfi élete viszonylag kevéssé akciódús, még akkor sem, ha az illető pályája nagy részét drogosok, kitaszítottak és kizsákmányolta lelki ápolásával töltötte, helyenként a politika (az argentin katonai junta) életveszélyes fenyegetésében. Másrészt sok újat sem tudhatunk meg, amit eddig ne tudtunk volna meg Ferenc pápa, amúgy igen jól működő sajtójából. Ez a film mégis nézhető, még azok számára is akik nem rajonganak Ferencéért, hiszen minden vallásos bűbájt levéve róla, ő minden bizonnyal jó ember, példamutató élettel. De még vallásos egyházfiként sem mond olyan dolgokat, amik ne lennének érvényesek egy becsületes, ám netán ateista néző számára. A film nem emeli az egekbe, csupán megmutatja emberi nagyságát, mely egyben megejtő módon egyszerű, jámbor is. Habemus papam. Asanisimasa: 7/10