asanisimasa

Emma Donoghue nagy sikert aratott regényéből, illetve színdarabjából készült a négy Oscar-díjra is jelölt A szoba című dráma, melynek két főszereplője – egy anya (Brie Larson) és ötéves kisfia (Jacob Tremblay) – egy nagyjából kétszer két méteres szobában éli életét, melynek ajtaja örökké zárva és természetes fény is csupán a tetőbe vágott kis ablakon éri őket. A kinti külvilágból semmit nem tapasztalnak a remegő képű televízió egyetlen csatornáján futó, ostoba szappanoperán kívül. Naponta egyszer kinyílik a szoba ajtaja, ekkor a kisfiúnak be kell gyorsan költöznie a szekrénybe, egy ember ételt hoz, és olykor furcsán nyikorog anya ágya. A kisfiú már ebben a szobában született, minden, amit a világról tapasztalatilag tud, az innen ered. Minden más a fantáziájának szüleményei, anya meséiből és abból a néhány mesekönyvből elképzelve, amit az az ember otthagyott neki. Megismerjük ebben a szűkös térben végzett mindennapi rutinjaikat, a fogmosást, a tornát, az alvást és a főzést, látjuk azt az intim, testileg és lelkileg is szoros anya-fiú kapcsolatot, ami elválaszthatatlanul eggyé fűzi őket és beszélgetéseikből megtudjuk azt is, hogyan került az anya ebbe az elviselhetetlen helyzetbe.

Nem sokkal a fiú ötödik születésnapja után az anya elérkezettnek látja az időt, hogy a gyereket felhasználva kitervelje szökésüket, amit a fiú sikeresen meg is valósít. A Lenny Abrahamson által rendezett film érdemi, igazán érdekes része ekkor kezdődik el. Az anyának természetszerűleg voltak emlékei a külvilágról, azonban fia születése után az élet számára a gyerek jelentette, ha ilyen körülmények között, akkor itt, ebben a néhány nézetméteres sufniban. Ezt, gondolom, minden anya át tudja érezni. A szűkös helyen, az adódó szűkös lehetőségekből a lehető legjobb körülményeket próbálja megteremteni a gyorsan cseperedő, egyre jobban kinyíló értelmű srác számára, akinek lelki és szellemi táplálása minden erejét felemészti. Tűri az életet és tűri a mindennapos látogató vágyát is. A kisfiú számára azonban csak az a valódi, ami a szoba négy fala között van, minden más nem valódi. Tehát az egész külvilág, ahol mi élünk, nem igazi. Az ezzel való szembesülés a fiú életének legnagyobb traumájává válik, annyira, hogy legtöbbször sírva vágyik vissza a szobába, ahol csak ő volt és anya. Ráadásul, a kis család csodás szabadulása, illetve, a körülötte keletkező médiafelhajtás és érzelmi sokk az anyát is mélyen megviseli.

Úgy gondolom, Abrahamson igen visszafogottan és biztos ízléssel mutatta meg ennek az anya-fiú kapcsolatnak intimitását, minden momentum érzékletes, de semmi sem eltúlzott. Fontos fordulópontjaiban is igen hiteles az az út, pszichológiai értelemben, amit az anya és a fiú végigjár a külvilágban, de szép az is, ahogyan az anya szülei megjelennek. Különösen az apa (William H. Macy) reakciói karcolnak nagyon, ahogyan képtelen megbirkózni unokája létének tényével és lánya sorsának alakulásával. Danny Cohen kamerája mindvégig tartani tudja az optimális távolságot, nem maradunk le semmiről, de annyira sohasem tolja bele a néző képét a film témájába, hogy az már kellemetlen legyen. Az optimistára hangolt végkifejlet ezúttal valóban megoldja a feszültséget. Egy erősebb, drámaibb – ezúttal mindenképpen tragikus – finálé már talán elviselhetetlenné tenné ezt a mélyen megérintő sztorit. Asanisimasa: 8/10

Nem véletlenül köszöntötte 10 perces standing ovation az Egy tökéletes nap cannes-i premierjét, hiszen a spanyol Fernando León de Aranoa e filmmel megcsinálta azt a trüvájt, hogy miközben humorában mindvégig friss és szórakoztató, képes a lehető leghitelesebben megfogni minden háborúk legocsmányabbikának, a polgárháborúnak bűzlő és undorító lényegét. Ráadásul teszi mindezt úgy, hogy ehhez még a néző szemét sem kell telefröcskölnie vérrel, repeszdarabokkal és szétrobbant testrészekkel. Ügyes, mondhatni zseniális munka, és mint minden nagyszerű dologhoz, ehhez sem kellenek nagy dolgok, sok pénz, csak egy ötlet. Egy élesszemű észrevétel (amit ugyan Paula Farias írt meg Dejarse llover című spanyol bestsellerében, de ez a lényegen nem változtat).

A történet a közelmúltbéli délszláv háborúban történik, valahol a Dinári-hegységben, Boszniában. A két főhős, a nemzetközi segélyszervezetnél dolgozó Mambrú (Benicio del Toro) és B (Tim Robbins), hamvas lelkű civil önkéntes segítőjükkel, a bájos, francia Sophie-van (Mélanie Thierry) és a rezignált helyi tolmáccsal (Fedja Stukan) éppen azon mesterkedik, hogy egy helyi közkútból kiemeljen egy igen testes emberi hullát, amit vélhetően mérgezési szándékkal dobtak bele azok, akik nem szeretnék, hogy a helyiek használják azt a kutat. A korpusz kiemeléséhez használt ócska kötél azonban nem bírja a terhelést és elszakad. A történet a továbbiakban arról szól, milyen elképzelhetetlen nehézségeket okozhat egy nyomorult kötél beszerzése egy olyan országban, amelyet gyakorlatilag a földdé tett egyenlővé a testvér testvér, a szomszéd szomszéd elleni felfoghatatlan, halálos acsarkodás, ahol megoldhatatlan, életveszélyes feladatot jelent egy út közepén fekvő, elhullott tehén tetemének megkerülése, ahol minden ismeretlen potenciális ellenség, s ahol egy focilabda is konvertibilis fizetőeszköz lehet.

Nem nagy spoiler, ha elárulom, hogy ez a tökéletes nap (a sok közül) heves zivatarral zárul, így téve fel a koronát az egészre, ilyen a film humora is. Mélyen szarkasztikus, fanyar és cinikus. Egy tökéletes nap, amely úgy kezdődik, hogy egy hullát kell kihúzni egy feneketlen mély kútból, és úgy végződik, hogy szakad az eső. Közben pedig megy a hajsza a kötélért, tulajdonképpen egy roadmovie formátumában, ahol a közbeeső stációkban, megállókban néhány tipikus szituációban, jellegzetes szereplőkkel rajzolódik ki előttünk a polgárháború végnapjait nyögő Bosznia igazi arca. A két überlaza segélymunkás a korábbi -vélhetően igen súlyos- tapasztalatokkal felvértezve cinikus blazírtsággal veszi az akadályokat, az idealizmustól fűtött alkalmi és rendes kísérők arcán azonban ott a döbbenet, vagy éppen a fájdalom. Humor(érzék) nélkül nem lehet elviselni ezt, és ez ki is mondatik a filmben.

Persze, nem részvétlen ez a szemléletmód, de azért igen karikaturisztikus a fegyverszünet ellenőrzésére kirendelt PROFOR erők fafejű bürokráciájának ábrázolása, mint ahogy a segíteni akaró, jó szándékú nyugatiak igyekezete is kedvesen naiv próbálkozásnak tűnik az emberi aljasság itt megjelent fertőjében. Meglehetősen gunyoros az is, ahogyan a háborúban résztvevő nációk megjelennek a történetben. Az alkotók érezhetően kerülni kívánták az unalmas, jelentésükről levált, rutinszerű pacifista lózungokat, helyettük sztoikus, rezignált, de nagyon egyértelmű jelzésekkel tudatják velünk: minden rendbe jön egyszer, a világ mindig meggyógyítja magát és helyére teszi az elmozdult, kibillent dolgokat. Az emberek csak tegyék, amit tenniük kell, a legjobb belátásunk szerint, és akkor nem lesz baj.

Nagyon jó a film zenei körítése, mely masszívan hozzájárul annak sajátos, blazírt hangulatához, ráadásul a zenék szövegeiben is hordozzák a film által közvetített sajátos üzenetet (lásd pl. Lou Reed – There is No Time). Asanisimasa: 8/10

Korántsem olyan rossz a Legenda, mint azt a legtöbb kritika sejtetni engedi, bár tényleg nem lett kultuszfilm, ahogyan azt alkotói (valamint a valódi Kray-mítosz ápolói) minden bizonnyal szerették volna. Akad benne néhány igazán jól sikerült jelenet, aztán az egész film képes megidézni egyfajta fílinget, ami akár lehetett a hatvanas évekbeli London alvilágának fílingje is (hogy ez mennyire hiteles, arról csak azok tudnának nyilatkozni, akik benne voltak). Persze, azt az ívet nem húzza, amit egy ilyen alapvetően fejlődéstörténettől várnunk kellene, és ennek nem az az oka, hogy tele a polc (értsd: unjuk) a szegény, utcagyerekekből felnőtt vérnősző gengszterek sztorijával, akik a mocsokból a legmagasabb mennyországba küzdötték fel magukat, hogy aztán onnan rövidebb-hosszabb tündöklés után meredeken hulljanak le méltó helyükre, a pokolba. A film egyáltalán nem húz semmilyen ívet, nincs benne semmilyen fejlődéstörténet, illetve, ami van, azt nem látjuk. Az egész dramaturgia elhibázott, összecsapott kókányolás, hiszen az egyik Kray-fivér barátnője, későbbi felesége nézőpontjából meséli egy egy rövid időszak történetét, ami ráadásul bőven túlnyúl az illető barátnő/feleség Földön töltött idejénél. Az igazán érdekes részek, például az, hogy hogyan lett ez a két súlyosan szocio-, pszicho- és egyéb -pata bűnöző olyan, és az, ami; hogy az aggódó, joviális kispolgár anyuci tökéletes ötórai teájától és a finom házi süteményektől hogyan jutottak el a hidegvérrel, nyílt színen elkövetett gyilkosságokig, arról nem esik szó. Arról sem tudunk meg igazán sokat, hogyan, milyen és mennyi lépcsőfok megmászásával érték el azt a karriert, aminek e filmben látjuk rövid időszakát. Mondhatni azt, hogy ez a film tényleg nem jön sehonnan és nem megy sehová – de mégsem annyira rossz, mint azt mondják.

Ennek oka Tom Hardy. Amit itt művel, az parádés. Nem elég, hogy egymaga játssza el a két fivért, a látszólag kedves, udvarias, jól nevelt Reggie-t, aki csak akkor válik őrjöngő dúvaddá, ha felbosszantják, és Ront, az orvosilag is megflepnizett, homoszexuális pszichopatát, az ön- és közveszélyes, eszelős elmebeteget, a két tökéletesen különböző karakterek közötti igen bonyolult viszonyt is eljátssza, sőt, még össze is verekszik magával. Technikailag ez nem egy nagy trüváj, hiszen ansnittekkel, valamint egy ügyes dublőrrel simán fel lehet venni a két figurát, akiket egy színész alakít, amikor mindkettejük arca látszik, azt pedig megoldjuk CGI-vel és greenboxszal, színészileg viszont magasiskola. Főleg úgy, ahogyan Hardy itt tolja. Nem először játszik már pszichopatát, én először a remek Bronsonban fedeztem fel zsenijét, itt azonban még arra is rá tud pakolni. Egyből két Bronsont játszik, és mindkettő tökéletesen hihető, filmvászonra való, elementáris karakter. És mondom, nem elég, hogy felteszi ezt a két elmebeteget, azokkal még viszonyt is épít egymás között… Kommunikálnak egymással, reflektálnak egymásra, léteznek egymás mellett, miközben mindkettejüket egy színész alakítja. Beszédben (kötelező eredeti hanggal nézni!), mozgásban, mimikában, de belülről is cizellált, részletekbe menő csúcsteljesítmény, ugyanaz a szint, amit Robert De Niro, Al Pacino, Marlon Brando, tehát a legnagyobbak tudtak fénykorukban. Le a kalappal, tényleg hihetetlen alázatos teljesítményt nyújt a faszi a szerintem ehhez hasonlóan gyenge A visszatérőben, ahol viszont fel sem ismerni Hardyt a rohadék Fitzgerald csapzott, szakállas, elmaszkolt alakjában, de értelmetlen egy ilyen gigászt noname untermannként használni az isteni (tehát szintén zseniális) Leo Oscar-díjához (tök mindegy, hogy megkapja, vagy sem…). Nem kell őt eldugni. Tom Hardy már az a klasszis, akiért megyünk moziba. Tök mindegy, milyen filmben játszik, van olyan érdekes, izgalmas a faszi, hogy csakis miatta érdemes, sőt muszáj megnézni egy filmet. Akár ezt is. Asanisimasa: 6/10

Gondolkozom, miért éppen ez a film címe? Talán végtelen prérin vágtató szabad szárnyalásból, ahogyan a westernfilmekből ismert lovak hosszú sörénye rakoncátlanul lobog a szélben? A Mustang megkapó és emlékezetes nyitóképében néhány tinédzserkorú lány hancúrozik önfeledten néhány fiú iskolatársukkal tanítás után a tengerben, mint pajkos, energiától duzzadó vadlovak. Még gyerekek, játszanak csupán, sivalkodásuk az ártatlan öröm hangja. A vízbe felöltözve futnak bele, csak a hajuk száll szabadon szerte-széjjel, mint musztángok sörénye a szélben, felszabadultak és boldogok. A lányok illetlen viselkedésükért mégis feddést kapnak nagyanyjuktól, hiszen mit fog szólni a falu ilyen paráznaság láttán?!

A török Deniz Gamze Ergüven filmje nem véletlenül keltett komoly feltűnést a 2015-ös cannes-i fesztiválon és nem véletlenül készült francia produkcióban. Otthon Törökországban ugyanis nem hiszem, hogy elkészülhetett volna egy ilyen film, legalábbis a mai, iszlám felé forduló, diktatórikus rendszerben semmiképpen nem. A fiatal rendezőnő (!) ugyanis kendőzetlenül, ráadásul merészen felvállalt kritikai attitűddel mutatja be a ma is élő török szokásokat arra vonatkozóan, mi lehet a sorsa egy lánynak egy “rendes”, hagyománytisztelő, vallásos, vidéki török családban. A film főszerepét alakító öt tizenéves lány árván maradt szüleik (közelebbről nem részletezett) halála után, őket nagybátyjuk és nagyanyjuk neveli tágas, tengerre néző házukban. Illetve, csak próbálják őket nevelgetni, mert a lányok nehezen tűrik az egzecíroztatást: a körülményekhez képest vadak, szabadok és Ergüven nem rejti véka alá, hogy boldogok is. Látványos viháncolásuk, önfeledt kacagásuk nem marad abba az ominózus vétek utáni fenyítésben sem, sőt, igazán csak ekkor hág a tetőfokára, és csupán néhány megjegyzés, egy-két ekkor még szinte észrevehetetlen jel utal a film második felét kitevő rettenetre, a mai modern Törökország társadalmát gúzsban tartó középkori morálra. 

Nemcsak a török szokásokra jellemző az, hogy a lányok férjét a szülők választják meg józan (értsd: anyagias) számítások szerint, és sokszor a “szerelmesek” az eljegyzéskor látják egymást először. Így van ez a mai napig számos elmaradottabb társadalomban, de még például az ortodox zsidó közösségekben is, így gondolják bizonyos konzervatív meggyőződésű magyarok is – ez azonban nem jelenti azt, hogy 2016-ban így is kellene történnie a dolgoknak. Egy lánynak NEM feltétlenül az a dolga, hogy anya legyen, hogy a férjét kiszolgálja, hogy a minél hamarabbi házasságkötés után legfeljebb a piacig dugja ki az orrát a lakásból (miközben a férfi…). Ergüven filmje minden kockájában ezt vallja, és szerintem meg is köveznék érte otthon (de lehet, hogy még itt, Magyarországon is).

A történet a legkisebb lány, Lale (Günes Sensoy) narrációjában bomlik ki, ő az, akit végigkövetünk a megdöbbentően rövid idő alatt bekövetkező családi kataklizmában, melynek során a szó szoros, illetve annak átvitt értelmében is, elveszti testvéreit. A kalandokban bővelkedő, helyenként kifejezetten magával ragadó, szórakoztató cselekmény a végére szinte thrilleri fordulattal válik gyomorszorító segélykiáltássá. Asanisimasa: 8/10

Én konkrétan belebicikliztem ebbe a filmbe, bár még abban a stádiumában, amikor még nem volt film, csupán néhány jelenet, egy éppen elindult produkció. Hasítok felfelé a Szabadság-hídra a Kálvin-tér felől, masszív zöld hullám, sűrű csengetés, gyalogosok okosan félre, ám egyszer csak ott áll velem szemben Kern András, igen gyűrötten, igen használtas szürke ingben, nadrágban, arcán mérhetetlen undor és nem szól, csak gondolom, gondolja: Ezt a marhát (mármint engem) ki engedte szabadon? Nem mindennap áll elém a népszerű színész, ezért fékeztem egy sivítósat és akkor látom, kamera, egy-két lámpa, azok a fekete, csatos ládák, kábelek, néhány ember. Kicsi stáb, filmet forgatnak, de se zárás, se semmi… Nyilván valami vizsgafilm, gondoltam, széles mosoly, határozott elnézéskérés, és tovább az utamra. Aztán most látom, hogy nem annyira “valami vizsgafilm” ez, hanem egy komoly nagyjátékfilm, Kern rendezése, 17 év után először. Most vagy nem forgott a kamera, vagy csak kivágtak, de nem láttam magam viszont a vásznon.

A jelenetet viszont felismertem a Gondolj rámban, és csak azért említettem meg, mert valahogy belepasszoltam volna a filmbe. Természetesen, nem szereplőként, hanem háttérként, hiszen a sztori olyan ismerős, igazi, mintha a szomszéd mesélné el. Csak jobban, hiszen azért Vámos Miklós jó író, jó történetmesélő, és Kern, a rendező ezen már nem igazán tud rontani. Sőt, kifejezetten jól meséli el a halálos betegséggel megkísértett menő sebész, dr. Borlai (Kern András) fordított bakancslista-sztoriját. A jól élő, nőkkel szolid kapcsolatokat előszeretettel építgető doki, miután megkapja a hírt, hogy gyógyíthatatlan rákos, elkezd felégetni maga körül mindent, szakít mindennel és mindenkivel. Feleséggel, barátokkal, anyukával, munkatársakkal, mindenkivel. Inni kezd, miközben már régen nem iszik, dohányozni, pedig a rák a tüdejét támadta meg, szembehajt a forgalommal, egyszóval, mindent elkövet, hogy minél hamarabb rövidre zárja a történetét. Lassan a környezete is kezdi elfogadni a megváltozott Borlai doktort, mikor egy újabb hír jön, egy még váratlanabb…

Talán látszik ennyiből is, hogy a történet nem éppen a társadalmi igazságszolgáltatás, a ködszurkálás frontján mozog, ennek ellenére, mégis igen emberinek és igazinak gondolom Borlai sztoriját és a filmet őszintének. Az, hogy Kern ilyen szemmel látható nyíltsággal tudott e témához nyúlni, abban nyilván része van annak, hogy ő maga is átesett egy igen súlyos betegségen, így bőven tudott saját magából is építkezni, és ezt a személyességet érezni az egész filmből. De nem is trendi mozi ez, amolyan régimódi, barátságos “marháskodás” Újlipóciából. Kern, Vámos, s mellettük a fél Vígszínház: tiszta Pozsonyi Piknik. A kissé szomorkás, melankolikus, de mégis pozitív kicsengésű sztori nagyban épít Presser zenéjére. A film cím nem véletlenül idézi az LGT hajdani slágerét, Presser Gábor a zeneszerzője ennek a mozinak és számos LGT-dal meg is szólal a cselekmény folyamán, nagyban meghatározva a történet hangulatát, édesbús, összebújós melankóliáját, magányos szomorúságát, de az alapvetően pozitív végkicsengést is.

Kern, persze, még mindig rettenetes színész. Egyetlenegy karaktert tud játszani, azt a kissé gyűrött, kissé neurotikus, igencsak szabad szájú, echte pesti figurát, aki mindig nagymenőnek szeretné magát láttatni, pedig csak egy teljesen átlagos kisember, egy mai slemil, Woody Allen magyar hangján. Ám ezt senki más nem tudja nála jobban. Ez a kisember a Kern. Itt is őt látjuk, tök mindegy, hogy dr. Borlainak hívják a sztoriban, de nem zavar. Engem legalábbis nem zavar, és úgy gondolom, akiknek hívószó a fent említett Vámos, Víg, Presser és LGT nevek, azokat szintúgy nem fogja ez zavarni.

Akit viszont a világból ki lehet kergetni a Klubrádióval, vagy a Heti hetessel, aki Pici bácsit egy ásatag, nyugdíjas fószernek tartja, Kernt pedig túlértékelt ripacsnak, aki felett eljárt az idő, az nyilván kihagyja ezt a filmet. A Gondolj rám rétegfilm, értékeit ma már sokan nem vallják maguknak. A Gondolj rám nem tökéletes film, igen messze is van attól, hiszen azért lötyögnek benne a karakterek, néhány cselekményfordulat azért kissé erőltetettnek hat, de mégis szerethető az egész. Mint egy agyonhasznált, kissé foszló belsejű, azonosíthatatlan foltokkal ékített, szakadt fülű játékmackó. Asanisimasa: 7/10

Dennis Villeneuve (Felperzselt föld, Fogságban) maradt a tőle megszokott ólomsúlyú moralizálásnál, így aki bedőlve a trailereknek, előzetes screenshotoknak, plakátoknak, és valami jó kis hajtós mexikói drogkartelles akció-thrillert vár, az bizony egy idő után bután meredhetett maga el és/vagy felháborodottan viharzik ki a moziteremből. A Sicario – A bérgyilkos, amint azt az óvatos magyar forgalmazó még utánabiggyesztette az eredeti címnek, mintegy magyarázatul, valóban a mexikói határon játszódik, még akciójelenet is akad benne, drogkartellek, meg ellenük harcoló amerikai ügynökök, korrupt mexikói zsaruk is, a lényeg azonban itt a lamentáción van, ahogyan a kanadai rendező megpróbálja a nézőt belevonni egy közös elmélkedésre az itt vázolt szituáció kapcsán.

Adott egyrészt a címszereplő (Benicio Del Toro), akiről nem teljesen tudjuk, hogy milyen oldalon áll. Egyszer mint megbízott Pentagon-szakértő, egyben rejtett CIA-ügynök, máskor a mexikói kartellekkel konkurens kolumbiai drogmaffia embere, de leginkább egy saját családján esett szörnyű tragédiát megbosszuló családfő. Vele szemben áll az Emily Blunt által alakított FBI-ügynök a jog és törvény mindenhatóságába vetett idealizmusával. Köztük nivellál a mélyen cinikus Josh Brolin (karaktere), mint fő szarkeverő, talán a CIA-tól. A konfliktus nagyjából annyi, hogy a két pasas már ismeri a mexikói kartell embertelenül kegyetlen módszereit, illetve az ellenük való, (szerintük) egyedül hatásos harcmodort, míg a nő nem.

Bár a leosztás kicsit hasonlít a nyár végi röszkei események kapcsán Bakondi úr és a civil jogvédők közti asszóra, azért itt egy lényegesen komolyabb helyzetben lényegesen komolyabb erők, mélyebb tapasztalatok mérik össze erejüket, és hát Villeneuve olvasatát nézve tapsikolhatnak is a kerítésépítő igazságosjánosok, itt nekik van igazuk. Legalábbis ebben az olvasatban, mondom még egyszer. Egész egyszerűen arról van szó, hogy van az a córesz, amikor tényleg nem működik semmilyen törvényes mód a bűn megfékezésére, csakis a törvényen kívüli igazságszolgáltatás. Ez a módszer ráadásul szépen egybe is cseng az amerikai folklór termetes részét képező magányos igazságosztó westernhős toposzával, ami akár a teljes hitelességet is megadhatja a filmnek.

Mi tagadás, bár elvileg nekem az idealista hölggyel kellene lennem, mégis halálra idegesített állandó hisztizése, egészen annyira, hogy tapsoltam, amikor Benicio helyre tette az alagút túlvégén. Mea culpa. Ehhez azonban kellett, hogy legyen már valamilyen képem arról a nehezen felfogható őrületről, amit mostanában Mexikóban produkálnak a kartellek – ezt azonban nem ebből a filmből szereztem, hanem hírekből, illetve más, e témát feldolgozó filmekből.

Villeneuve filmjének legnagyobb hibáját én tehát abban látom, hogy igazából nem köt semmit a néző orrára és feltételezi, hogy az alapvetően tisztában van az USA mexikói határán játszódó történésekkel szereplőkkel, erővonalakkal és a többivel. Anélkül viszont tényleg nézünk magunk elé bután. Ha mindenképpen valamiféle zsánert rá kéne húzni erre a filmre, akkor az a western lenne, egy modern western bosszútörténet, de akkor az FBI-os csaj idealista rinyálását tokkal-vonóval ki kellene belőle húzni. Így viszont a film csupán egy képeslap Ciudad Juárezből, néhány jellegzetes karakterrel, a hátuljára írt néhány aggodalmat keltő sorral, de igazán a problematikával nem ismerkedünk meg. Szándék erre mintha lenne, szerintem erre utal a korrupt mexikói zsaru és focizni vágyó kisfiának történetszála, ám ez édeskevés egy alapos környezet- és háttértanulmányhoz. Szerintem itt igen durván működött a vágó ollója. A bűn törvényen kívüli üldözése feletti moralizálás, mint a film szempontjából a leglényegesebb “ügy”, közel sem cizellál annyira, nem hoz olyan megalapozott, alaposan átrágott tanulságot, amit talán elvárnánk. Villeneuve ezúttal csupán kiábrándult és cinikus. Ez pedig tőle kevés.

Roger Deakins megint kapott egy Oscar-jelölést a fényképezésért, ami most szerintem nem annyira markáns, mint néhány korábbi munkájánál, Jóhann Jóhannsson minimálzúzása viszont alapvetően határozza meg a film hangulatát, megérdemelt a jelölése. Asanisimasa: 6/10

Szóval, történjen bármi is ezzel a filmmel az elkövetkezendőkben, A visszatérő mindenképpen Leonardo diCaprióról fog szólni. Annyira akarja már mindenki, hogy Leó megkapja már végre az amúgy régen kiérdemelt Oscart, amit valószínűleg ő maga is szívesen venne, hogy számomra úgy tűnik, tényleg minden ennek van alárendelve. Szegény pedig tényleg mindent el is követ az ügy érdekében, két és fél órán keresztül kúszik nyögve, hörögve a jeges hóban, fagyott sárban, döglött lóba bújik meztelenül, a megfagyást elkerülendő, szakadékba zuhan és sebes folyású zúgókon szánkázik le magatehetetlenül, a nép pedig nyilván hüledezve csóválja fejét, hogy mekkora színész, micccsodda alakítás… Jött is  Golden Globe, talán jön is az Oscar – de véleményem szerint Leó szinte bármelyik korábbi filmjének egyetlen jelenetlében több színészetet villantott meg, mint ez alatt a hosszas kínlódás alatt. Bármelyik díj jár neki, de nem ezért.

Még szöveget sem kellett nagyon tanulnia, hiszen néhány póni (indián) nyelven, valamint angolul elhörgött tőmondaton kívül nem volt több mondanivalója. A karaktert megoldotta a továbbiakban a dublőre, vagy éppen ő maga, ezt nem mindig tudni pontosan, hiszen csapzott haja, kusza szakálla mögött lehetett akárki is. Például Leonardo diCaprio is, de bárki más is. Mondjuk Tom Hardy is, aki szintén egy színészgigász, akire viszont diCaprio karakterének ellenlábasát osztotta a casting director, azonban míg nem láttam a filmvégi stáblistát, fogalmam sem volt, hogy Hardy, az egyik kedvenc színészem játssza ezt a rohadék Fitzgeraldot, mert Leóhoz hasonlóan, szintén felismerhetetlenné volt maszkolva. Annyi lejött a figurából, hogy nagy g**i, de ennyit bárki, ismétlem, bárki el tud játszani. Igen, van a szótlan, néma jelenlét ereje, tudom. Ennek illusztrálására viszont inkább Röhrig Géza teljesítményét ajánlanám, egy másik most futó, szintén Golden Globe-bal elismert filmből, mert nála tényleg sütött a színészi jelenlét, hogy úgy mondjam. Itt, ebben a filmben viszont nem, hiszen még igazán tekintetet sem lehetett látni, sem diCapriótól, sem Hardytól.

Maga a film is kapott Golden Globe-ot, a rendező is. Hollywood Alejandro González Iñárritu lábai előtt hever, ő pedig szépen belé is dörgöli mocskos csizmáját, amivel éppen beesett e film forgatásáról a puccos ceremóniára. A visszatérőben szinte alig fedezni fel hollywoodi értéket. Mocskos, cinikus, véresen brutális bosszútörténet a Vadnyugat korai időszakából (1820 körül játszódik a történet, valahol a Missouri felső folyása mentén), egyetlen bővített mondatban leírható cselekménnyel, néhány szereplővel. Hogy ebből Iñárritu mégis nézhető filmet képes kreálni, az mindenképpen feltétlen tehetségét dicséri. Ahogyan a film első jeleneteiben látható rajtaütés-jelenetet megrendezte, az kifejezetten mesteri, elsősorban koreográfiájában, amiben viszont szinte Jancsó végtelen hosszú snittjeit idézi meg. A többi egy üldözéses téli szafari és egy túlélőtúra keveréke, mondjuk a Farkasokkal táncoló fonákjára húzva. Medvével hempergő, mondjuk azt ezúttal, de van benne annyi húzás, hogy kitartson a figyelem mindvégig, még az igen ingerszegény történések ellenére is.

Azonban ha kivesszük -képzeletben- a filmből diCaprio erőlködését, akkor egy igen mívesen fotografált természetfilmet kapunk, amely téli Dél-, és Észak-Dakota állam változatos tájainak természeti szépségeit mutatja be. Simán elmenne a National Geographicon, főműsoridőben. Emmanuel Lubezki nem kapott díjat, pedig ő talán érdemelt volna, hiszen valóban csodás teljesítményt nyújt. Lenyűgöző, lélegzetelállító tájképek mellett hatásos az is, ahogy szinte belemászik a hóban kúszó Leó arcába, akinek néha még a lehelete is bepárásítja az objektívet (ha viszont ez CGI, akkor menjenek a ‘csába, mindannyian az egész stábból). Bár demonstratíve nem használ semmilyen lámpát, csakis és kizárólag természetes fényeket a felvételek bevilágításánál, azért néha olyan kameramozgatási trükköket látunk, mintha konkrétan mi magunk is ott feküdnénk a fagyos hóban, vérben és kiomló belekkel. Így, a meleg moziteremből nézve ez azért izgi. És főleg látványos.

Ezzel együtt viszont mégis ugyanazt érzem ennél a filmnél, mint a tavalyi Birdmannél is. A trüvájkodás, a technikai brillírozás, a hatásvadászat felülír minden művészi szempontot. Leo tíz körömmel kapar az Oscarért, ám nem játszik, Hardyt pedig fel sem ismerem. Lubezki varázsol, de azon gondolkozom, hogy ezt most drónnal vette, vagy steadycammel. A film nyúlik mint a rétestészta, s várjuk, hogy hátha kisül belőle valami, és picit reménykedünk abban, hogy Iñárritu lesz olyan tökös a végén, hogy meglépje a leggonoszabb, egyben legigazabb lépést, de aztán ő is csak párás szemekkel nézi a nagy Manitou örök vadászmezői felé lovagló indiánokat, miközben a fehér ember a bűn mocskában fetreng. Asanisimasa: 6/10

Két igazán komoly animációs nagyhatalom létezik manapság. Az egyik az USA, az ő Pixarjával, Disney-birodalmával és a különféle alternatív tyúkudvaraival (South Park & Friends), a másik pedig Japán, ami pedig az animék hazája. (Az észteket most hagyjuk.) Az animék a manga összefoglaló néven emlegetett képregénykönyvekből származtathatók. Ahogy az elnevezés is sejteti, általában azok animált -lélekkel megtöltött- mozgóképes verziói. A műfaj nyugati rajongói ezeket úgyis tudják, hiszen már Pokémonnal és Shongukuval nőttek fel, ma pedig már kenik-vágják, melyik manga/anime kodomó, melyik sónen vagy sódzsó, melyik hentai (különféle műfajok). Az igényesebbek eljutottak például Yoshihiro Tatsumi vagy Hayao Miyazaki tüneményes világáig is (korábban például a Libanoni keringő, a Tatsumi, a Szél támad, A vándorló palota, illetve az Akira és a Ghost in the Shell kapcsán írtam e műfajról), tehát nem akadnak fenn az olyan jellegzetességeken, melyekről első látásra megállapítjuk egy rajzfilmről, hogy ez egy anime. Akik viszont csak ismerkednek e műfajjal, azoknak jó beavatás lehet például a sokak által Miyazaki-tanítványnak tartott Mamoru Hosoda A fiú és a szörnyeteg című filmje, mely van annyira nyugati, hogy itt is közérthető legyen, de annyira japán is, hogy ott se utasítsák el (3 millió japán legalábbis nem tévedhet).

Aki látta a legutolsó (eddig hetedik) Star Warst, vagy legalább egy Transformerst, az le fogja vágni, mi van: a Jó küzdelme a Rosszal. Hogy azért kicsit firkásabb legyen az ábra, azért itt a Jót kezdetben igen gonosznak látjuk, de aztán kiderül, aminek ki kell derülnie; míg aki a hagyományok szerint úgy néz ki, úgy viselkedik, mint a Jó, arról később bebizonyosodik, hogy egy pöffeszkedő pojáca, aki ráadásul kígyót melenget a keblén. Közben úgy járunk át a párhuzamos világokat elválasztó labirintus-mezsgyén, mintha a hétből ruccannánk át egy sörre a hatba. Az emberek megszokott, unalmas, magányos, szürke és rohanó világával párhuzamosan a szörnyek színes, harsány és élettel teli világa található, ami leginkább talán a mesés marokkói városra, Marrakeshre emlékeztet, csak éppen furcsa, állatemberekkel benépesítve. Egy magányos kisfiú -itt Ren, akit ott Kyutának fognak hívni- véletlenül úgy megy világgá, hogy tényleg világgá megy, egy másik világba, ahol bár szörnyek az urak, mégis éppoly emberiek, mint ideát, csak éppen ott még vannak viszonyok, akár ellenségesek, akár barátiak, mindenképpen jobbak, mint itt, ahol semmi nincs.

Bár a mese csúcspontja, igazi japán módra, kifejezetten apokaliptikusra sikeredett, az egész cselekmény mégis ismerős lesz elemeiben. Mindent láttunk már valahol, legfeljebb ebben a konstellációban, ilyen formában még nem. Nekem a Star Wars jutott legtöbbször eszembe, annak ellenére, hogy egy darab űrhajó nincs a történetben, sem lézerkard, sem pittyegő robot. Rengetegszer szóba kerül viszont egy bizonyos erő, a bennünk rejlő gonosz és a pozitív, jó erő hatalma (és küzdelme), van mester-tanítvány viszony, a szörnyvilág főmestere egy nyúlfejű mekegő aggastyán, ha zöld lenne és nem fehér, tiszta Yoda lenne. Satöbbi.

A film japán mércével kifejezetten szelíd, európai mércével kicsit véres. A történet fantáziában, mesésségben, játékosságban nem ér fel Miyazaki csodáihoz, elég bugyuta a sztori, valljuk meg, azonban olyan energiával, olyan mennyiségben kapjuk, hogy mégis le tud kötni (tán egy picit még nyűgözni is). Ami viszont engem (itt is) igazán megfogott, azok a hátterek, a környezet míves, hihetetlenül aprólékos rajzolata – amivel éles kontrasztban van a szereplők és az akciók sík, kétdimenziós, jóval egyszerűbb kidolgozású animációja, melynek biztosan van valami keleti, igen-nagyon filozofikus magyarázata, ami viszont most nem jut eszembe. Szóval, nem 3D, nem CGI, hanem rajzfilm. Maradjunk egyelőre ennyiben. Asanisimasa: 7/10

Valamivel több mint egy évtizeddel ezelőtt futott a magyar mozikban is egy, nyomokban ugyan Holt költők társaságát, Ha…-t és más efféle fiúiskolás-jó tanáros-rossz gyerekes jegyeket is tartalmazó, amúgy igen helyes és igazságos francia film, a Kóristák, aminek kapcsán éveken belül bekövetkező hollywoodi remake-et, Oscar-esőt és más efféle szörnyűséget merészeltem jósolni. Az Oscar-eső ugyan (eddig) elmaradt, tulajdonképpen a remake-elés is, hiszen a kanadai (amúgy szintén francia gyökerű) François Girard 2014-es filmje, A kórus inkább a Good Will Hunting-típusú, nagyon lentről érkező, nagyon  tehetséges gyerek kontra zseniális tanár toposzt ragozza tovább, mégha azt a Kóristákhoz nagyon hasonló témában, egy magas szintű fiúkórus kinevelésére szakosodott, bentlakásos magániskola falai között is teszi. De több, kisebb párhuzam is fellelhető a két film között. A második világháborút követő időkben játszódó, igen míves Kóristák és a mai, nem éppen az éteri tisztasággal éneklő fiúkórusok negyedik típusú harmóniáinak kedvező korban történő A kórus végül mégis szépen összecsengő záróakkordja csupán egy véletlen légyott emléke Lautréamont gróf ismert boncasztalán.

Szóval, Stet (Garrett Wareing) nehezen kezelhető, nagyon rossz gyerek, akit alkoholista anyja egyedül nevel, viszont a fiú szépen énekel, ösztönös zenei hallása van. Amikor az anyuka egy részegen elkövetett autóbalesetben meghal, a fiú zenetanárja megkeresi az ismeretlen -mint kiderül, igen gazdag- apát, és azt javasolja, hogy a fiú zenei tehetségére kellene építeni, ezért beíratják az Amerikai Nemzeti Fiúkórusnak helyet adó iskolába, ahol Kathy Bates adja a zsarnoki külső alatt érző szívét rejtegető igazgatónénit, és Dustin Hoffman a zseniális, ám igen szúrós modorú mester-karnagyot. A továbbiakban a film az igen renitens Stet betörésével zajlik, az efféle filmekben megszokott rivalizálástól fűtött, diák- és tanárszinten is zajló kakaskodások, Stet családi drámája közben, és szólnak Britten, Fauré, és mások kórusművei, a világ “zöld himnuszának” is kikiáltott Adiemus, valamint a megtisztító, könnyfakasztó finálé alatt Händel Messiás-oratóriumának Halelulája. Szem nem marad szárazon.

Ha láttuk a Good Will Huntingot, a Fedezd fel Forrestert!, és a többit, márpedig biztosan láttuk, akkor ezt a filmet is láttuk már, azonban ahogy azokat is simán újranézzük, amikor legbenső igazságvágyunk csorbát szenved a mindennapi élet kihívásain, úgy ez a film is bőven alkalmas arra, hogy megtisztítsa lelkünk. Persze, túlteng itt is az idealizmus, nem igazán vehetjük hitelesnek Stet történetét, de talán nem véletlenül vágta be a rendező egy jelenetben Frank Capra Az élet csodaszép című klasszikusának záróképeit: itt is elsősorban a pozitív üzenet átadása a fontos, nem pedig a művészi hitelesség. Händel Halelujája sem mondható visszafogott darabnak, és hát tényleg ez a film fináléja is. Itt virágzik a pitypang, és ez ezúttal nem baj. Arról nem is szólva, hogy a zene minden formájában jó (Fáy nyilván leírja majd, hogy mennyire hamis volt, meg izé, de a zene akkor is jó).

Ezért inkább nem is írom le, amit most Dustin Hoffmanról gondolok. 🙂 Illetve, mégis, csak éppen Stet filmbeli szavaival: – Nos, a te órád is ketyeg, öreg ember.

Asanisimasa: 7/10