asanisimasa

Egészen biztosan létezik ipari kémkedés Hollywoodban, hiszen nem lehet véletlen, hogy két -hozzávetőleg- azonos célközönséget megcélzó, komoly kult-státuszban lévő rendező is “havas westernnel” jelentkezett, méghozzá gyakorlatilag ugyanabban az időszakban. Bár a nagyobb sikert a mexikói Iñárritu aratta diCaprionak végre Oscar-díjat érő A visszatérővel, az elsőség ebben a miniversengésben Quentin Tarantinót illeti, hiszen az ő ötlete biztosan korábban látott napvilágot, ergo… Emlékezhetünk az esetre: 2014 januárjában valaki feltette a netre az új Tarantino-film szkriptjét, amire Tarantino szép látványosan besértődött. Aztán valahogy mégis kiengesztelődött – és a másik film is nagyjából ekkor hirdette meg indulását. Persze, lehetett pont fordított is a forgatókönyv, tehát Tarantinóék direkt tették ki a könyvet, megtudva, hogy Iñárrituék is hasonló projekten dolgoznak, hasonlóan bombasztikus vizualitást ígérve és hasonlóan izmos sztárokkal a főszerepben, és így diszponálták maguknak az elsőbbséget. Who knows? Aljas húzásokban sohasem szűkölködött Hollywood álomországa.

Aljas húzásokról Tarantino is rengeteget tud, hiszen eddig hét filmet kitevő filmográfiája szinte másra sem épül, mint emberek emberek elleni gonosz húzásaira, és miért lenne ez másként a nyolcadik opuszban, az Aljas nyolcasban. Ha a történet végkifejletét nézzük, akkor maga a film (spoiler) az aljas nyolcas, Tarantino nyolcadik filmje, hiszen élő szereplő nem marad a színen. Nyilván van történet a világirodalomban és az azt körülvevő filmes univerzumban, amelynek nincs élő túlélő szereplője, de azért ilyesmire még a véreskezű Shakespeare, vagy a legelvetemültebb ógörög tragédisták sem vetemedtek, hogy egy történet összes szereplőjét kinyírják… Legfeljebb az az angol, teázgató, sütizgető, nagyon kedves angol vénasszony, az volt ennyire elvetemült.

Tarantinónál egy kicsi néger és hét kicsi fehér verődik össze egy isten háta mögötti helyen, a havas-jeges wyomingi télben, több különböző céllal, melyek közül kettő egymással ellentétes. Mindenki megvan győződve a saját erkölcsi igazáról, ám Tarantino ördögi csavarral éppen ezeket az önigazoló megállapításokat ütközteti egymással, így bizonyítva be, hogy nincs olyan, hogy jó. Nincs olyan, hogy valakinek bármi, bárki felhatalmazást adjon arra, hogy megölje a másikat. Egy aljas világ a benne élő emberek miatt aljas, s ebben nem különbözik maga a rendező sem, hiszen végső soron ő szolgáltat igazságot aljas szereplői között – azonban ugyanazzal az eszközzel, amiért “hőseit” elítéli. Vagy inkább csak jellemzi.

Rögtön a film elején inzert tudatja a nézőkkel, hogy ez Quentin Tarantino nyolcadik filmje. Sokunknak nyilván eszébe jut a zseniális dél-koreai Kim Ki-duk, aki egész eddigi életművét így sorszámozta, Quentin nyilván tőle nyúlta az ötletet, mint ahogyan gyakorlatilag egéász életművét nyúlta valahonnan. Egyetlen filmjének sincs olyan jelenete, amelyikről ne asszociálnánk valamilyen régebbi zsáner-klasszikusra, vagy akár éppen egy szűk rétegközönség által ismert elfeledett műre (erre értelemszerűen kevesebben). Mégis, ma Tarantino az egyik legegyénibb hangú filmes, akinek keze nyomát egyetlen kockából is felismerni. Hogy van ez? Szemétből épít várat, ami olyan masszív, mint a legnagyobb művészek hosszan kiérlelt, kikezdhetetlen elefántcsonttornya. Finom ízlésű ítészek piszkálgatják, kóstolgatják, közben elvadult gore-rajongók, becsavarodott blockbuster-imádók horkannak fel öblösen egy-egy cselekményfordulatnál.

A kommerszfilm pápája jelenleg az egyik legnagyobb filmművész a világon. Persze, egy bő háromórás film semmiképpen nem nevezhető kommersznek, főleg, hogy 95%-ban egyetlen belsőben játszódik. (Pompásan mutatja Tarantino szertelenségét, hogy közben azzal tüntet, hogy a ma szinte lejátszhatatlan 70 mm-es celluloidra forgat, ám ezzel a nagy tömeg- és csatajelenetekre, szuperszélesvásznú, látványos tájképekre való technikával egy szobában mutat 8 (mindösszesen az egész filmben 18 !) személyt…) Lehet azt mondani, hogy unalmas film az Aljas nyolcas, hiszen két és fél órán folyik a megszokott tarantinói szófosás, ebből ismerjük meg a szereplőket, és magát a film cselekményének nagy részét is. A Ponyvaregény tényleg viccesebb volt, a Kutyaszorítóban pedig jobban szerkesztett, azonban itt a szereplők mögött sokkal nagyobb történelmi, illetve társadalmi távlatok sejlenek fel, mint mondjuk Vincent Vega, a mai mémkirály mögött – és a hosszadalmas felvezetés után annál nagyobb erővel ömlik nyakunkba az, amire valójában mindvégig vártunk.

Azon gondolkoztam közben, hogy vajon megállna-e a lábán az Aljas nyolcas egy színpadon, színházi előadásként. Hiszen minden itt alkalmazott dramaturgiai eszköz ezt sugallja, hogy ez tulajdonképpen egy kamaradráma. Túlnyomórészt egyetlen helyszínen játszódik a sztori, mindössze néhány szereplővel. A zárt helyen gyorsan kialakulnak a szereplők közti erővonalak, viszonyok, amiknek valódi kötődéseit mi nézők csak a legvégén látjuk tisztán. Bár hosszú időn keresztül, mégis gördülékenyen pereg a cselekmény… A kérdés csak annyi, hogy van ebben a sztoriban még annyi “mélység”, hogy -a mozi után- megnézzük még egyszer, ha már tudjuk, mire megy ki az egész?

Más rendezésben talán, Tarantinóéban már nem biztos (bár ez majd évek múlva derül ki…). Talán azért, mert ami ebben benne volt, azt Quentin mind ki is hozta, kifacsarta, szétfröcskölte, kitaposta belőle és beterítette vele a szűkös helyszínt, aztán otthagyta azt és áldozatait a francba. Persze, az is taszít az újrázástól, hogy a történetnek nincs hőse, csak antihőse, illetve áldozata. Akivel szívesen azonosulnánk, annak itt alig osztottak lapot, aljadékokból viszont a való világban is túl sok van. Mindenki más rohadék, és teljesen rendben is van, hogy megdöglenek. Azonban egy történet csak akkor lesz “sokszor-nézős”, ha van egy olyan hőse, akivel azonosulni tudunk, enélkül… ez csak egy nyolcas. Egy aljas, ám rendkívül szórakoztató, néha sokkoló, máskor tagadhatatlanul igazságos, kegyetlen tréfa, ami azonban csak egy tréfa, mely három órás hosszával is túl rövid, túl alacsony és túl sekély ahhoz, hogy olyan valódi eposz legyen, mint például Sergio Leone hasonló “méretű” (és tán igényű) Volt egyszer egy Vadnyugatja volt. (Az agg Ennio Morricone zenéje azonban itt is remekmű.) Ezért csak 8/10

Nemes Gyula minden bizonnyal a legkommerszebb magyar kísérleti filmes, ennél jobban nem tudom beskatulyázni a pasast. Ebben minden benne van, a tagadhatatlan kísérletező kedvtől a mainstream-konzervatív mozirögeszmén keresztül a magyar experimentális film-szcéna viszonylag szűkös kínálatáig. A Zero második játékfilmje, amiről azonban szintén sokat mond az, hogy premierje a csehországi Karlovy Varyban volt tavaly, ám ennek ellenére nem akadt magyar forgalmazó, aki bevállalta volna magyarországi forgalmazását. Annyit azonban elért a magyar cenzúra (jelesül a Filmalap), hogy a film egy inkriminált jelenetében kisatírozták Orbán Viktor fejét, amint éppen célba lőnek rá, Putyin, Merkel, és más politikai notabilitás mellett (őket nem kellett kisatírozni). A Zero így a rendező saját cégének forgalmazásában (ergo, magánforgalmazásban) kerül az ezt felvállalni merészelő mozikba.

Mint említettem az elején, senki ne várjon normális filmet. Aki látta Nemes első (nagy) filmjét, az Egyetleneimet, az ezt már tudja. Az a kétezres évek elejének budapesti szubkulturális, zenei és nemzedéki fílingjét ragadta meg igen pontosan, gyakorlatilag egy fiatal pár szerelmének történetén keresztül, vibráló képekben, vad ritmusban és adekvát zenei környezetben. Ebben a filmben az Egyetleneim szerelmespárja (Tóth Orsi és Kovács Krisztián) felett már eljárt az idő, s miután a fiút kirúgják mézgyári munkahelyéről, hamarosan szakítanak is: hogy aztán szárba szökkenjen egy új szerelem, egy mobiltelefoncég nagyhatalmú vezérének (Udo Kier) lánya (Martina Krátká) személyében. A párkapcsolati váltás oka tulajdonképpen az, hogy a mobiltelefoncég adótornyának sugárzása megöli a méheket, amit a fiú zokon vesz, és ebben hű társra lel az apjával ellenkező lány személyében. Ketten háborút indítanak a méhek megvédése érdekében, a civilizáció ellenében.

Valami okos ember már kijelentette egyszer, hogy az emberiség legfeljebb egy évvel éli túl az utolsó méh-család kipusztulását, s ez minden bizonnyal így is van, mégha azért a növények beporzását végzi a méheken kívül például a szél is. Rendkívül fontos haszonállat a méh, és valóban rendkívül nagy bajban vannak a méhészetek és a méhek, szerte a világon. Nemes Gyula filmje is az ő problémáikra kívánja felhívni a figyelmet, igen hangos, provokatív eszközökkel. Hogy aztán ez mennyire lesz hatásos, az már egy másik történet…

A Zero egyrészt tehát egy zöld propagandamozi, másrészt viszont Nemes művészi, kísérletező attitűdjének olykor meglehetősen öncélú burjánzása. Azt mindenképpen üdvözlöm, hogy gyakorlatilag a film teljes egészében szakít a verbális narráció, a dialógok dramaturgiai eszközeivel, helyettük kizárólag képekkel és a némafilmekből ismert írott inzertek segítségével meséli el a történetet. Számomra ez a tiszta film, valahol éppen ez a film lényege. A Zero azonban nem némafilm, csupán nem (pontosabban csak alig) beszélnek benne, ellenben igen fontos szerepe van a zörejeknek (Zányi Tamás), a zenének (Márkos Albert) és a képeknek (Dobóczy Balázs). A zizgő-recsegő-csörömpölő-zümmögő zörejek, a legtöbbször kifejezett burleszk hangulatot keltő zene, a drámai részeknél pedig Vivaldi, és a létező összes filmes technikát (35 és 16 mm-es film, GOPRO-kamera, iPad, drón, VHS) virtuóz módon variáló képi világ, valamint Nemes leginkább Jean-Luc Godard szélső-balos, anarchista korszakának jellegzetes megoldásaira hajazó filmnyelve nem is eredményezhet mást, mint egy zavarba ejtő, provokatív hangú filmszatírát (vagy ha Orbán nem látszó fejére gondolunk, akkor filmsatíra). Hogy aztán ennek örülünk (Vincent), vagy sem, az már megint egy másik kérdés.

A méheket illető biodiverzitás fennmaradásának ügyéhez nem vagyok biztos, hogy jó ez a forma. Ékesen bizonyítja ezt az a kiszólás is, amit Andy Vajna András filmügyi kormánybiztos engedett meg magának: Ez nem film. Tehát, akikhez valóban szólna, az átlagemberektől a gazdasági és politikai hatalmasságokig, azoknak ez a forma nem érthető. Őket a Zero annyiban provokálja, hogy egyszerűen lesöprik az asztalról, a méhekkel, a környezetszennyezéssel, az éhen haló jegesmedvékkel, a globális felmelegedéssel és minden más környezetvédelmi üggyel egyetemben, és nekiállnak egy bazi nagy dózerrel beszántani az összes erdőt, csakis azért, mert megtehetik. Az átlag néző pedig szépen feláll akkor (ha már nem tette meg ezt hamarabb), amikor kivilágosodik a vászon és egy hang bemondja, hogy ezt a filmet nem vetítik tovább, mert betiltották és elküldi a büdös francba azt a tahót, aki ezt a baromságot elkövette. Ezt, gondolom Nemes felvállalja, hiszen aki provokál, azt általában el is küldik a francba. Ez egy ilyen játék.

Tovább bonyolítja az összképet, hogy Nemes egyszerre űz csúfot a valóban gonoszokból, a profitért bármit beáldozó gazdasági hatalmasságokból, és az ellenük harcoló (zöld-, bal-)anarchista csoportokból. A két főszereplőn, az igen egykedvű Kovács Krisztiánon, és a tagadhatatlanul bájos Martina Krátkán kívül nincs szerethető arc a filmben, de amit művelnek, az semmivel nem jár jobb, hasznosabb eredménnyel, mint a politikusok és multimágnások garázdálkodásai. Egyedül a méhek döglenek, viszont a film(jük) végén felkiáltójel nélkül, csupán három, végtelenbe szaladó ponttal… Asanisimasa: 4/10

Nem véletlen a névhasonlóság, a norvég Joachim Trier valóban távoli rokona a dán Lars von Triernek, ám ezen kívül szerencsére (egyeseknek szerencsétlenségére) csupán annyi közös van bennük, hogy mindketten filmeket csinálnak. Persze, az ehhez való attitűd sem különbözik sokban, de hát a lelki, pszichés folyamatokat boncolgató, családi körben feszülő kapcsolat-, energia- és érzelmi hálókat bogozó szemlélet általánosan jellemző a skandináv néplélekre, és ebből fakadóan a különféle északi művészeti ágakra, így a filmre is. Speciális -vétkesen általánosító- teóriám is van ennek megfejtésére, mégpedig a hosszú, hideg telek, melyeket hagyományosan együtt tölt a dán, norvég, svéd, izlandi és finn család: kezdetben meghitt boldogságban, aztán egyre több feszültségben, a végén pedig gyilkos háborúban (lásd: Bergman, Strindberg, stb.).

A Hétköznapi titkaink is családi dráma. Főszereplője egy család, amely néhány évvel az fotóriporter anya (Isabelle Huppert) tragikus halála után jön össze újra, annak retrospektív kiállítása kapcsán. A gimnáziumi tanár apa (Gabriel Byrne) immár egyedül neveli nagykamasz fiát (Devin Druid), akivel fénysebességgel távolodnak el egymástól. Bár az apa mindent elkövet, a fiú annál is magasabbra húzza közöttük a kommunikációs falat. Minden próbálkozásra kitörő düh a válasz, de legalábbis séróból megküldött hazugság. A nagyobbik fiú (Jesse Eisenberg) már régen külön él tőlük, sőt, a kezdő képkockákon éppen újszülött gyermekével ismerkedik. Az apának már félszegen titkolt új kapcsolata is van egyik kollégájával, a kisebbik fiú azonban éppúgy nem találja meg a hangot a lányokkal, mint ahogyan az apjával sem. Élénken pörgő agyában sajátos világlátása interaktív videojátékokban, illetve saját életét megörökítő naplójában kap kiteljesedést. A nagyobbik fiút régi szerelme kísérti meg. Közben kiderül, az anya régi munkatársa, a mostani kiállítás kurátora (David Strathairn) a szakmai barátságnál mélyebb érzelmeket is táplált a nő irányában.

Az anya alakja csupán fontos személyiségvonásait felvillantó flashbackekben, illetve különféle szituációkban kibeszélt álomjelenetekben jelenik meg, ám még ilyen formában is nyilvánvaló: még három évvel a halála után is ő tartja, illetve ő hozza újra össze a családot. Az apa és a két fiú tétován bolyong a hiánya képezte útvesztőben, kényszerűen választva az éppen eléjük kerülő lehetőségeket anélkül, hogy netán tovább kutakodva rátaláljanak a legjobb, legoptimálisabb megoldásra életük nagy kérdéseit illetően.

Szó sincs persze, végletesen kisiklott életekről, tulajdonképpen átlagos dilemmákat élnek meg mindannyian, olyanokat, amelyek bárkiben felmerülhetnek. Joachim Trier filmjének nagy baja is talán ez, hogy bár szép, érzelmileg és pszichológiailag is hiteles, de valahogyan mégsem érdekes, hiszen hétköznapi konfliktusok bomlanak ki és sikkadnak el benne, hétköznapi kommunikációs balesetek történnek és banális igazságok fogalmazódnak meg. Szép jelenetek, igaz pillanatok, helyenként igen ötletesen megteremtett, tanulságos szituációk azonban akadnak a filmben, miképpen a mindennapi életben is, ha figyelünk az ilyesmire. A pozitív végkicsengés sem bűn, és főleg nem az, ha nem didaktikusan, ostoba, természetellenesen jelenik meg, hanem indokoltan, hosszas, értelmes okfejtés és gondolkodás után. Viszont ez a hűvös, kimódolt, intellektuális merengés egyúttal kissé unalmassá is teszi a filmet. Isabelle Huppert viszont gyönyörű. Asanisimasa: 6/10

(Joachim Trier korábbi filmje egy oslói drogdíler egy napját meséli el. Bővebben erről itt.)

Miközben Paolo Coelho eladási statisztikákkal bizonyíthatóan minden idők legsikeresebb írója a világon, akit lassan már 28 millióan követnek a facebookon, legtöbben mégis bombasztikus, banális életvezetési tanácsai, valamint egymondatos világmegváltásai alapján ismerjük. Nem hiszem, hogy létezik a világon olyan számottevő méretű embercsoport, aki kifejezetten gyűlöli a palit, de ha valaki tipikusan megosztó személyiség, akkor Coelho bizonyosan az. Vagy áhítattal, csillogó szemekkel követik, mint a legnagyobb gurukat (lásd: “Mindig a tanítvány keresi meg a mesterét“, egy jellemzően coelhói, önfényező szentenciát), vagy simán kinevetik, mint az internet balga népe, ugyebár (lásd: “a legnagyobb szentek életén, te hülye, nincs semmi nevetnivaló” ahogy Pajor Tamás rótta meg hajdani bűnös harcostársait, amikor őt elragadta Jézus). Ne légy Coelho! – koppintunk kollégánk, barátunk, vagy kellő önkritikus hajlam esetén, akár önmagunk orrára is, ha túl nagy pátosszal, szenvedelemmel és átszellemültséggel készül/készülünk neki a közhelyek banális pufogtatásának.

Hogy valójában mekkora író Coelho, azt majd az utókor nyilván eldönti, a még életében, ám az életéről készült A Zarándok című mozi viszont legalább annyira zavarba ejtő, mint maga az egész fazon, azzal a hagymázas, misztikus bűbájjal, a köréje épült, önmaga és rajongói által épített kultusszal, ami körbelengi őt magát, és műveit, tevékenységét. Ezt támasztja alá a film alcíme is: Paulo Coelho legjobb története, mely azt sugallja, mintha soha nem írt volna jobbat ennél. Persze, Coelho történetei szinte kizárólag saját megélt -igen mozgalmas- életéből táplálkoznak, így az író legjobb története ez esetben nyilván a saját élete… Azért én mindig erős gyanakvással fogadom az olyan életrajzi filmeket, melynek tárgya még köztünk van és alkot, hiszen olyan ez, mint élő embernek szobrot állítani, amit azért például a Biblia sem néz túl jó szemmel.

Tehát engem zavarba ejtett ez a film. Határozottan érzek valami pikírt, enyhén, finoman, néha játékosan megrajzolt iróniát abban, ahogyan Daniel Augusto elmeséli az író eddigi pályáját. Ha nem így akarta, akkor bizony elcseszte. Persze, az is lehet, hogy maga a mester is rábólintott erre a képre – hiszen élete nyitott könyv amúgy is rajongói, követői és olvasói számára. Annyit mindenesetre  el lehet mondani az egész film hangulatáról, hogy pont olyan, mint az a néhány Coelho-könyv, aminek anno nekiveselkedtem: szenvelgő, széles gesztusokkal, nagy elborulásokkal és teátrális eszmélésekkel teli, bombasztikus egotrip. Mintha Kozsó, a hajtincséről ismert popénekes adna elő Müller Péter-szövegeket, hogy ne nagyon rugaszkodjak messzebb a honi ugartól.

Tételesen teljesíti a penzumot a film. Sorra veszi Coelho sorsfordító életeseményeit, az ifjúkori gátlásokból fakadó öngyilkossági kísérletet, az írói ambícióit lekezelő, technokrata apjával való küzdelmeket, az elmegyógyintézeti kezelést és az elektrosokkokat, később az első szerelmet, az első színpadi és írói sikereket, a drogokat, a szexuális tombolást, a kicsapongó életvitelt, amit a brazil popszakmában eltöltött idők okozta érzelmi kiégést. A nem feltétlenül kronológiai, inkább ok-okozati sorrendbe szerkesztett momentumokat két Santiago de Compostellába megtett zarándokút fogja össze: az első, amit a popzenében eltöltött idő csömöre után tett meg, s melynek eredménye volt az Egy mágus naplója című első regénye, illetve a második, amibe egy szívműtét után, a már világhírű író fogott neki, kvázi újrakezdésként. Ahogyan teljesíti, vagy nem teljesíti, az már egy másik történet. Nem tudom elhinni ezt a filmet, mint ahogy Coelhot sem, úgy teljes egészében. Persze, tudom, 150 országban, 80 nyelven, 165 millió “légy” nem tévedhet… (Hogy közhelyekre közhellyel válaszoljak.) Asanisimasa: 6/10

Egyesek egy igazi régimódi, szép, tiszta vonalú, érzelmes szerelmes filmként üdvözlik az idén három Oscar-díjra jelölt Brooklyn című mozit, míg mások egy erősen túlértékelt, üres, sekélyes, giccses melodrámát látnak benne. Természetesen mindenki téved egy picit, bár ugyanennyire mindenkinek igaza is van. Az Oscar-jelölések mindenképpen megérdemeltek, sőt, én adtam is volna ennek a filmnek, egyet biztosan.

Miközben ez valóban egy igen tiszta vonalú, érzelmes szerelmes film, azért a mélyben ennél sokkal mélyebb és összetettebb gondolatok is kibomlanak, és aki csak az idillikus románcot látja, az éppen a közmondásos erdőt nem látja attól a bizonyos fától. Az a bizonyos fa viszont tényleg annyira görcsmentes, annyira makulátlan és természetellenes, hogy elhinni tényleg nehéz cinikus félmosoly nélkül. Szerintem John Crowley rendező, Nick Hornby Colm Toibin-adaptációjában, egy igen pontosan kivitelezett “halálugrást” hajtott végre azzal, hogy egy végtelenül egyszerű, “kétmondatos” szerelmi történetben képes volt a lehető legpontosabban és legtömörebben ábrázolni a mai kor egyik legaktuálisabb problematikáját, a hazaszeretet, az egészséges életösztön, a migráció és a honvágy gordiuszi csomóját.

Eilis (Saoirse Rohan) egyszerű, tisztességes ír lány a múlt század ötvenes éveinek elején Írországban, aki előtt semmilyen perspektíva nem látszik. Munkaadója pokrócként bánik vele, tanulásra anyagi okok miatt nem is gondolhat, és egy esetleges házasság sem kecsegtet sok jóval. A kíváncsi lány otthagy csapot, papot és egy ismerős pap segítségével New York-ba emigrál, ahol a világ hirtelen szélesre tárul előtte. Dolgozni kezd, ahol segítik az előrejutásban, ahol fűtenek és meleg van, később még szakmát is tanul. Rövidesen a szerelem is meglegyinti, egy jóképű, ellenállhatatlan modorú, s ennek ellenére mégis becsületes, tiszta szívű olasz fiatalember (Michael Zegen) személyében. Úgy tűnik, semmi nem áll a boldogság útjában, amikor egy váratlan haláleset visszaszólítja az immár kivirult, szakmával rendelkező, öntudatos lányt hazájába, amely tíz, göcsörtös karommal ragadja meg és húzza vissza abba a szürke, rideg és kilátástalan világba, a szülőföldjére, amit néhány évvel már maga mögött hagyott.

Gondolom, mondani sem kell, mennyire aktuális ma az a dilemma, ami Eilis lelkében lejátszódik. Fiatalok százezrei, milliói hagyják el otthonukat, nagyjából ugyanannak a kilátástalan nihilnek következtében, ami Eilist is szülőföldje elhagyására sarkallta. Baranya és Békés megye, Kárpátalja és Bihar ugyanaz, mint Írország, 1950-ben. És még csak nem is háború űzi el őket hazájukból, mint a szír, afgán vagy kurd menekülteket, hanem “megélhetési bevándorlók” mind, akik csupán egy jobb, boldogabb élet reményében választanak új országot, lakhelyet, hazát, mert a sajátjuk élhetetlenné vált. Igen szépen jelenik meg ugyanekkor a filmben a legeltökéltebb bevándorló szíve mélyén is ott lakozó hazaszeretet és honvágy, az a szinte kiirthatatlan érzület, amit az otthon töltött emlékek, illatok, pillanatképek és örömteljes pillanatok véstek bele mindenkibe:

“…erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én…” (részlet Radnóti Miklós: Nem tudhatom c. verséből)

Mert olyan nincs, hogy jó emléke nincs senkinek, még akkor sem, ha a legtöbb rossz. Amikor Eilis -családi okból- visszatér Írországba, ő maga is meglepődik, hogy vajon ez volt az az élhetetlen ország, amit muszáj volt elhagynia? Vagy csak benne volt a hiba, de amit Amerikában megtanult, azzal a tudással már az ő jövője is másképpen fest szülőhazájában? Hamarosan megkapja kérdéseire a keserű, ám örök érvényűnek tűnő választ is.

Én magam is meglepődtem magamon, milyen könnyen el tudtam fogadni azt a nyílegyenes történet, amit Eilis Maurizióval megélt New Yorkban. Kifejezetten jó érzés volt látni a vásznon két igaz embert, akik szeretik egymást és minden gáncs, buktató nélkül kéz a kézben menetelnek a megérdemelt boldogságuk fel, annyira tiszta, őszinte, külső érdektől mentes volt ez a szerelem, mint egy szentkép. Vagy még annál is tisztább. Amint azonban Eilis visszatért nővére temetésre Írországba, rögtön valami hideg marok elkezdett szorítani a gyomrom mélyén és mérges lettem, amikor Eilis olvasatlanul tette el a fiókba Maurizio leveleit. Ekkor azt mondtam magamban, hogy Eilis, te hülye picsa.

A végén azonban könnyekkel a szememben, de nevetve bokszoltam bele a levegőbe. (Amúgy nem igaz, hogy érzéketlenül, faarccal játszotta Eilist Saoirse Rohan, éppen hogy kifejezetten finom, érzékeny és komoly belső tűzzel égő alakítás volt.) Asanisimasa: 9/10