asanisimasa

Gyerekkorunkban mindannyian kerestünk eldugott kincseket, én például találtam is. Szülőházamban, egy vidéki házban, a düledező, hátsó sufniban, mely hajdanán műhelyként szolgált, egy kopott, horpadt bádogdobozban például egy vastag köteg papírpénzt. Boldogan rohantam anyámhoz, hogy nézd mennyi pénzt találtam, de ő csak nevetve legyintett: Nem ér az semmit! Pedig volt az legalább negyvenhétmilliárd-kilenszázhetvenmillió billpengő, igaz, akkor még fogalmam sem volt a hiperinflációról. Találtam sok egyéb kacatot is, fényesre koptatott rézkilincset, sok évtizedes gépzsírtól ragacsos szerszámokat, gépalkatrészeket, régi, ma már kitalálhatatlan funkciójú használati tárgyakat, de azok sem értek semmit. Szépek voltak, és izgalmas történeteket lehetett köréjük képzelni. Az érdekes az, hogy sokan felnőttként is megmaradnak kincskeresőnek, ki jobban, ki kevésbé, valódi kincset azonban csak nagyon kevesen találnak. A szívem nekem is a torkomban dobogott, amikor ifjabb koromban, a Duna-parton kóborolva a fák alatt egy bőröndöt találtam… Biztosan kincs van benne. Biztosan a maffia pénze. Vagy kábítószer? Mi van, ha egy levágott fej? Eh. Üres volt.

A felnőttkori kincskeresés valójában a szegények hobbija. Akinek van kincse, az nem keresi, hiszen tudja már, hogy hol van… Akinek nincsen, az keresi. Legtöbben a lottózóban, legtöbben hiába. A merészebbek a kalandosabb utat választják, valódi kincseket keresnek, melyekről homályos mendemondák, családi legendáriumok, koncepciós teóriák utalásaiból szereztek tudomást. Mindegyikőjük hallott már olyan kincskeresőről, aki ismert egy kincskeresőt, akinek cimborája egyszer találkozott egy kincskeresővel, aki együtt ivott egy olyan emberrel, aki valóban talált már kincset életében. A román Corneliu Porumboiu két felnőttkorú kincskereső történetét meséli el A kincs című új filmjében. Akik látták már például Porumboiu Rendészet, nyelvészet című filmjét, azok sejthetik, hogy ezúttal szó sem lesz amolyan Spielberg-, vagy Jack Sparrow-féle kincsvadászatról, sokkal inkább vár ránk a valósággal való szembesülés kínkeserves gyötrelme. A román minimalista újhullám egyik illusztris alakja rideg, szürke, embertelen -szinte északi- világáról ismert, Tarr Béla ismert életműve hozzá képest színes, pergő videoklip.

A kincs -a fentiekhez képest, talán kissé paradox módon- tulajdonképpen egy vicc, egy anekdota. Két szerencsétlen kisember, nagyon kisember, megelégelve a hátukat görnyesztő banki hitelek súlyát, egy vállalkozó fémdetektorának segítségével egyikük régi családi házánál kincskeresésbe fog, azon meggyőződés alapján, hogy az illető gazdag dédapja ott ásta el valahol a családi vagyont, mikor jöttek a komenisták. Mint mondtam, a film tulajdonképpen egy vicc, azért semmi szín alatt nem lőném le a poént, legyen annyi elég, hogy Porumboiu igen keserű játékot űz hőseivel és igen tanulságos, igen csúfondáros történetet mond el nekünk, nézőknek. Morális apokalipszis, legyen elég annyi. És igaza is van…

Természetesen, most sem pörgeti szét a cselekményt, ami tényleg elmesélhető lenne egyetlen bővített mondatban. Unalmasnak is mondhatnók, ahogyan hosszan, nagyon hosszan, szinte már kaján kárörömmel húzza, húzza, húzza a végkifejlet felé vezető ívet, amin mindössze egyet csavar -mi padlót fogunk- majd még egyet, és vinnyogva röhögünk. Magunkon. Ha értjük. Persze, ha van szemünk, agyunk, fülünk a már szinte bizarrba forduló groteszkre, akkor már közben is érezni fogjuk Porumboiu sajátos humorát (vö: Tarr Bélának is van humora, és a Sátántangót is neveztem már a filmművészet legpörgősebb nyolc órájának). Mindazonáltal, érvényes itt is az, amit a már linkelt Rendészet, nyelvészet esetében írtam: Olyan ez a film, mint a hegymászás: 90% szenvedés és 10% élvezet, mégis milyen sokan bevállalják ezt a 90%ot, a 10% extázisa fejében. Itt mondjuk 95:5 az arány. Asanisimasa: 7/10

Az én szerelmem szép. Elintézhetjük ennyivel is, de valljuk meg, ebben azért nincs túl sok fantázia, és igazán a lényeget sem takarja. Az én szerelmem szép, türelmes, gyengéd, sudár termetű, játékos kedvű, vidám, sokszor heves lángra lobbant, néha lágyan, parázslón melegít, máskor vadul tép, szaggat és megsemmisít – na, ez már közelít, de mégsem korrekt. Héjanász az avaron, ha Ady Endrék vagyunk. De nem vagyunk. Az én Szerelmem valahol közelít ahhoz, amit a nagy költők olyan zseniálisan tudtak egyetlen versbe sűríteni, akár végtelen alkalommal is, természetéből és keletkezésének körülményeiből fakadóan azonban ez a történet sem általánosíthat, ám mégis képes megfogalmazni néhány fontos jellemzőjét a szerelemnek.

Jelesül egy nő szerelméről van szó, mely egy férfi irányába sugárzik, de azért nagyjából ismerős lesz az érzés, gondolom, vagy inkább remélem, sokunk számára. A néhány évvel ezelőtti, amúgy igen remek, földközeli Polisse-szal bejelentkező Maïwenn (Le Besco) eme új filmjében sem űz gúnyt semmiből. Az igen reális, ám mégis példázatszerű történetben kíméletlenül veszi sorra azokat a lényeges kérdéseket, még a legkínosabbakat sem kifelejtve, melyek nagyjából szóba jöhetnek egy nő és egy férfi szerelmében. Mivel a rendező hölgy (mondjam, hogy Luc Besson exe?), így értelemszerűen a vizsgálat nézőpontja is női.

A már messze nem tinédzserkorú, ügyvédként dolgozó, ám szingli Tony (Emmanuelle Bercot) egy diszkóban látja meg egyetemista korában messziről imádott lovagját (Vincent Cassel), aki még ma is szép, szőke herceg, fehér lovon (vagyis szép, szexisen őszülő, göndör herceg, saját étteremmel, hét nyelven beszélő luxuslakással, és egy archív Jaguárral a feneke alatt). A pillantást tett követi, minek következtében már a herceg lakásán reggeliznek, és a többi, és a többi. A tettből lángoló szerelem lett, ami házassággá fajult, amit egy fiúgyermek érkezése koronázott meg. Azonban minden csúcsot törvényszerűen lejtmenetnek kell követnie.

A film cselekményének mozgatórugóját ekképpen egy igen kemény síbaleset utáni hosszas kórházi rehabilitáció jelenti, melynek során Tony újra végiggondolja Georgioval (a herceggel) való kapcsolatát. A flashbackek afféle érzelmi hullámvasútként visznek végig Tony és Georgio viharos szerelmén, melyet a balesetből -és áttételesen a szerelemből- való gyógyulási folyamat kínkeserves pillanatai tagolnak, amiket csupán a nő bohókás betegtársainak poénjai oldanak kissé. Ahogyan azonban a hegyes hasonlatnál is láthattuk, minden betegséget gyógyulás követ (feltéve, ha túléli a beteg), így van ezzel Tony is, és a szerelem is, amit a férfi iránt érez.

Azt tudjuk már az ismert operából, hogy aaaz asszony ingatag, viszont a férfi meg csalfa, léha, csapodár lókötő, mocskos szemétláda, vagy simán, egyszerűen köcsög, illetve, olykor kifejezetten a köcsögök királya, ahogyan az e filmben is definiálódik egy meghitt, szerelmes pillanatban. Később sajnos bebizonyosodik az is, hogy nem szabad sohasem az ördögöt a falra festeni, mert az bizony megjelenik. A film szerzője, Maïwenn, valamint általa a főszereplő, Tony azonban képes elemelkedni is a földtől, legalábbis erre utal a film eredeti címe: Mon roi, vagyis az én királyom. Az én köcsög királyom, az én Szerelmem – Tony számára.

A film erénye az igazmondáson túl az elképesztően finom, érzéki, szenvedélyes, egyben meghitt és őszinte jelenlét, amit a két főszerepet alakító színész produkál (Bercot idén Cannesban -Rooney Marával megosztva- meg is nyerte érte a legjobb női alakítás díját). Testileg-lelkileg teljes gátlástalansággal vetik magukat egymásba, s ebből a felszabadultságból nehéz is a nézőnek kivonnia magát. Az én Szerelmem nagyjából arról mesél, amiről egy másik szempontból Gaspar Noé testszagú Szerelem című mozija is szólni próbál, azonban Maïwenn sokkal mélyebbre nyúl, nem elégszik meg a felszínnel, a testi vágy megmutatásával, így a lényeget, a szerelem végtelen bonyolultságát is jobban meg tudja fogalmazni. Nyilván nem a teljesség igényével, de azért igen alaposan. Asanisimasa: 8/10

Ez a Truman nem a Harry S. nevű amerikai elnök, hanem egy kutya. Fajtáját tekintve nem tudom, milyen kutya, nagy, barna, lomha, de mégis erőteljes jószág. Szelídnek tűnik, bár az ilyen marcona kinézetű ebek legtöbbször békések, hiszen tudatában vannak halálos erejükkel. A film főszereplője azonban nem ez a kutya, hanem a gazdája (Ricardo Darín). Az argentin film emblematikus figurája -Darín- ezúttal egy magányos, madridi színészt alakít, akinek egyetlen társa ez a Truman névre hallgató eb. Hozzájuk érkezik váratlanul látogatóba Kanadából a férfi gyerekkori jóbarátja, Tomás (Javier Cámara).

Cesc Gay férfiasan érzelmes, megható története egyfajta bakancslista-film, hiszen hamar kiderül Tomás látogatásának oka. Julián, a színész ugyanis haldoklik, végstádiumú, gyógyíthatatlan rákos, akinek elege van a sokadik kemoterápiából, és szeretné mihamarabb végérvényesen lezárni élete utolsó jelenetét. Julián utolsó vágyai azonban nem utazások, korábban vállalni nem mert kalandok, csábító veszélyek. A férfi azt a még megmaradt néhány kapcsolatát szeretné elvarrni, ami még függőben maradt, valamint társának, Trumannak szeretne megbízható új gazdát találni.

Julián pikírt, kissé smirgliszerű figura, aki nyilvánvalóan saját gyengeségeit, halálos betegségét rejti a sprődnek ható álca alá. Mégis munkál benne az a vágy, hogy azon emberekben, akikhez valamilyen érzelmi szál fűzi, jó kép maradjon meg róla, ennek megvalósítása érdekében Tomás pénztárcáját alaposan lesoványítja. Tomás közben odaadó, igazi barát, aki nélkül Julián minden bizonnyal magányosan, kutyája mellett halna meg. Gay filmjében egyenes őszinteséggel meséli el a két barát utolsó, érzelmi kalandokban bővelkedő, szívszorító néhány napját, s ezen keresztül a halál, a szeretett társ elvesztésének mély fájdalmát, de egyben egyfajta utat is mutat a fájdalom elviselésére. 7/10

Bár első pillantásra nyilván mindenkiben egy száraz, érthetetlen, sokszor teljesen öncélúan alkalmazott idegen szakkifejezésekkel telezsúfolt, unalmas pasztellszínekbe kötött pszichológiai tárgyú Phd-dolgozat rémképe sejlik fel a Szüleink szexuális neurózisai című új német film címét olvasva, ám azt talán csak az alternatív színházi szcénát ismerők tudják, hogy ez a gyanú legfeljebb kis részben lehet megalapozott. A film alapjául szolgáló Lukas Bärfuss-színdarab ugyanis, bár lélektani hitelessége tudományos mértékű, alapvetően művészi alkotás, melynek célja nem igazán egy jelenség tudományos igényű vizsgálata, illetve az általa képzett problémagóc, és az ok-okozat széleskörű feltárása, csupán a témára való figyelemfelhívás, annak megvilágítása, a feldolgozás provokálása és az így kapott kérdőjelek, valamint egy szép, nagy tükör állítása a néző elé.

Tudomásom szerint, eddig háromszor került nálunk színpadra a súlyosan értelmi fogyatékos Dora szerelmi életét bemutató színdarab (Ódry Színpad, Stúdió K, Sirály). A film – Stina Werenfels rendezése – ezekhez képest újdonságot nyilván nem tesz hozzá az eredeti történethez, inkább annak egy letisztázott, látványában expresszívebb, ezáltal érzékileg is hatásosabb verziója, amellett, hogy az eredeti csúfondáros, merész, tabukat nem ismerő, igen kényelmetlen kérdéseket provokáló szemléletmódja is megmaradt. A tizennyolc éves Dora (Victoria Schulz) testileg érett nő, értelme azonban legfeljebb egy közepes képességű két-három éves gyermeké. A test szavának azonban képtelen ellenállni, a vad szexuális libidó űzi-hajtja előre, értelme azonban nem képes azt megfelelően koordinálni. Nincsenek gátlásai, hiszen nem képes értelmezni az őt körülvevő “normális” külvilágban zajló viszonyokat, annak kihívásait és csábításait, nem képes annak kőbevésett erkölcsi és etikai szabályai szerint élni. Vidáman viháncolva ugrik éppen szeretkező szülei közé, később az apját próbálja nyálasan lesmárolni, végül az utcán találja meg “az igazit”, egy látszólag teljesen hétköznapi, átlagos fiatalember személyében.

Egészen kényelmetlen kérdések merülnek fel már a film első kockái alatt. A társadalom igen nagy része szerint az ilyen mentálisan sérült embereknek jogunk sincs az ún. szabad élethez, hiszen képtelenen az adott társadalom szabályszerűségei szerint élni, ezért kizárólag gyámság alatt élhetnek. (Más társadalmakban, például a közép-amerikai indiánoknál ez a helyzet egészen más…) Mennyiben tekinthető normálisnak egy olyan társadalom, amely szinte csak úgy képes felszabadultan, igazán “jól érezni” magát, ha különféle kemikáliák (alkohol, kábítószerek, egyéb gyógyszerek) fogyasztásával lenyesegeti magáról az ún. “normális élet” által ráfűzött béklyókat? Mennyiben vagyunk mi normálisak, hogy el kell rejtőznünk ahhoz, hogy megsimogathassuk, megölelhessük egymást, és miért tartjuk megbotránkoztatónak, ha mások – neadjisten, szemlátomást értelmi sérültek – a nyilvánosság előtt, a legnagyobb hévvel nyalják-falják egymást, értsd ezalatt: szeretik egymást? Elítélhetünk-e egy hozzánk hasonló “normális” embertársunkat azért, mert esetleg enged egy véletlenül 80-as IQ alatti értelmű, amúgy csinos, felnőtt nő feléje irányuló vonzalmának? Eltilthatunk-e egy ilyen nőt a szerelemtől, megszabhatjuk-e számára az szerintük hozzá méltó kapcsolatot?

A film minden jelenete egy-egy kínosan meredező kérdőjel, s a film erénye, hogy nem sugall válaszokat. Pusztán Dora történetét mutatja meg, s általa talán azzal, mi mit tennénk azok helyében, akik Dora körül élnek… Bár azért az utolsó jelenetben kapott tanácsot meg lehet fogadni. Asanisimasa: 8/10

Pálfi Gyuri Szabadesés című filmjét simán negligálta a honi kritika és a nézők masszája, így nagy jövőt nem jósolok a mai, magyar értelmi-érzelmi ugaron Samuel Benchetrit Lépcsőházi történeteinek sem. A két film ugyanis közeli rokon, hangvételében, gondolatiságában, tematikájában és témájában egy tőről fakad. Nem tudom, hogy az alkotóknak van-e köze egymáshoz, illetve, hogy Benchetrit látta-e Pálfi filmjét (ennek nincs is igazán van jelentősége, hiszen amennyivel korábbi a magyar film, annyi idő nem elég egy játékfilm előkészítéséhez), de tényleg, mint két alma a két film.

A történet (illetve, történetek) színhelye ezúttal is egy meglehetősen koszlott bérház, a különbség mindössze annyi, hogy ez a bérház valahol Franciaországban, egy közelebbről meg nem nevezett város külvárosában van, és a lépcsőházban van lift is, tehát nem kell minden áldott nap felcaplatni a lépcsőkön a megrakott cekkerekkel. Illetve, lift van, de nem működik. Ajvé, itthon vagyunk tehát. Lakógyűlésbe csöppenünk rögtön a nyitójelenetben, amely pont olyan, mint nálunk szokott lenni. A lakóközösség megszavazza az új lift beszerelését, annak plusz költségeivel, de itt is van egy lakótárs, aki nem száll be a közösbe – cserébe a közösség letiltja őt a lifthasználattól. Sterkowitz úr (Gustave Kervern) azonban egy otthoni sportbaleset okán rövidesen lebénul, így kénytelen illegalitásban használni a liftet. Eközben a házba egy titokzatos nő költözik, akiről szemfüles ifjú szomszédja (Jules Benchetrit – amúgy a rendező fia) hamarosan kideríti, hogy hajdan ismert színésznő volt (Isabelle Huppert), ma azonban inkább csak egy magányos, közeli barátságot csupán az alkohollal ápoló roncs. Az érzékeny, nyitott fiú azonban megtalálja a kulcsot a nő lakásához (illetve a szívéhez is). Mialatt a lépcsőházat őrző két munkanélküli “atlasz” épp a tetőn spanglizik, egy amerikai űrhajós (Michael Pitt) ér földet az orruk előtt, mintegy kényszerleszállásképpen. Őt a ház egy másik lakója, az algériai származású asszony (Tassadit Mandi) veszi gondjaiba, aki a nyelvi nehézségekre fittyet hányva saját, börtönben pihenő fia helyettesét találja meg az égből jött idegenben.

Magányos, kényszerpályán mozgó, olykor még arról is teljesen kisiklott sorsok gabalyodnak össze e filmben is, mely azonban közel sem afféle érfelvágós szociodráma, miközben annyira földhözragadt, annyira naturalisztikus minden, hogy ennél jobban nem is lehetne az. Ritkán tudunk ennyit nevetni emberi nyomorúságon, magányon, reménytelenségen és elesettségen, mely nevetés azonban egyáltalában nem csúfondáros, kárörvendő kacaj, sokkal inkább szeretettel teli, együtt érző, optimista nevetés. Benchetrit humora groteszk, olykor kissé bizarr is, azonban ez nem elidegenít célpontjától, hanem éppen ellenkezőleg, cinkos kacsintással, fülünkbe súgott vicces jellemzéssel hozza közelebb. Szereplői egyszerre elrajzolt karikatúrák és tipikus, valósághű karakterek. Az már a művészet része a dolognak, hogy ezek a karakterek valójában egyáltalán nem akarnak rosszat egymásnak, élni és szeretni akarnak, még akkor is, ha erre nem mindig kínálkozik adekvát lehetőség. Bár nyilvánvalóan a valóság köszön vissza a film képein, az itt a valóság egyfajta lírai transzformációja, valamiféle elemelt realitás, mint ahogyan például Vittorio De Sica filmtörténeti Csoda Milánóban-jában is láthattuk: talán erre a megközelítésre utalhat a ma már meglepőnek számító 4:3-as képarány is, mely szinte természetellenesen zsúfolja össze a történet helyszínét és a benne szereplő karaktereket, így érzékeltetve a három, részben egybefonódó történet fojtogató légkörét. És éppen ezzel dinamikus az a kontraszt, amelyet a szereplők kinyílni vágyó, erős szeretetéhsége és a társra találás késztetése okoz. Megoldódnak a dolgok ebben a filmben, és tök jó ezt látni. Erről szól a film, mint műfaj, erről szólt mindig is. Asanisimasa: 9/10

A filmezés csimborasszója, amit művel Paolo Sorrentino új, de máris Európa-, és sok más díjas, Golden Globe-ra, Arany Pálmára és nyilván Oscarra is jelölt Ifjúság című mozijában, olyan könnyed, de nem felszínes, költői, humoros, mégis drámai, fantáziadús, szabad, sőt mer szabados is lenni, miközben sohasem válik öncélúvá, ám mégis minden pillanatában egyedi, karakteres, utánozhatatlan, elképesztő, gondolatébresztő, szórakoztató és megható. Mércéje a mindenség, de legfeljebb a legnagyobb halandók. Szóval, nem egy Star Wars-féle tömegtermék, így hajlamos provokálni is a véletlenül betévedő, oktalan és gondtalan nézőket (lásd: “sznob faszság”, “csöpögős giccs”, “vontatott dögunalom”, stb.). Sorrentino felnőtt, gondolkodó, művelt nézőknek készíti filmjeit (pl. A nagy szépséget, a Helyben vagyunk-ot, az Il Divo-t), akiket partnernek tekint (lásd: “minimum remekmű”, “a legmagasabb rendű művészet”, stb.).

Miközben tényleg magas művészetről beszélünk, az alig 45 éves, tehát bőven alkotóereje teljében lévő Sorrentino ezúttal is nagy kanállal merít a popkultúra feneketlen bugyrából. Sőt, legalább annyira támaszkodik rá, mint amennyire Thomas Mannra, Fellinire, az egzisztencialista filozófusokra, vagy a zen-buddhizmusra. Egyik jellegzetes motívum például egy meglehetősen roskatag férfi a filmben, hátára tetovált Marx-portréval, aki gyanúsan emlékeztet egy hajdani, Diego Maradona néven közismert focistára, aki amúgy talán két szót és három dörmögést ejt el mindössze a filmben, de ezzel sem járul hozzá semmivel a tulajdonképpeni narratív fősodorhoz. Egy vendég csupán a film cselekményének helyszínéül szolgáló, Thomas Mann Varázshegyét idéző, decens svájci szanatórium lakói közül. De egy másik, kvázi-Maradonánál lényegesen fontosabb karakter (Paul Dano) egy világhírt egy robot alakításával szerzett színészt alakít, míg a Harvey Keitel játszotta filmrendező többször is elmondja, hogy egyetlen jó filmet sem csinált életében. Eközben a film másik főszereplője (Michael Caine) elismert, komoly zeneszerző, akinek veje egy szexis videóival, mintsem énektudásával nevet szerző nőciért hagyja ott feleségét, a zeneszerző lányát (Rachel Weisz); a cselekményt pedig a szanatórium kulturális műsorát adó popzenei produkciók taglalják. Feltűnik aztán egy igazi szépségkirálynő is, szóval, igen színes kompánia kavarog a történetben, jóval színesebbek, mint amilyet egy valódi, “magasművészeti” alkotástól elvárnánk. Sorrentino éppen annyira mai, friss, sőt trendi és dizájnos, mint amennyire klasszikus, “mély” és “magas”, mint amennyire akadémikus.

Mégis éppoly színes ez a társaság, mint amilyennel Hans Castorp is találkozott volt a már említett Varázshegyben. Fred Ballinger ugyan nem olyan fiatal, sőt, valójában már nem is pályája elején, hanem annak végén jár, de majdnem ugyanazt az utat járja be filmbeli barátjával, Mick Boyle filmrendezővel, mint Hans, Joachim nevű unokatestvére által. A film cselekménye is szinte ugyanez. Ballinger életunt, világtól elfordult művész, aki barátjával tett hosszú séták, beszélgetések (és lánya szakítása, valamint más tragikus események) útján, pályája végén is meg tud változni, újraértékelve egész eddigi életét.

Ballinger pályavégi útkeresése, vagy inkább a méltó lezárás vágya Sorrentino másik nagy mesterét, Fellinit is csatarendbe állítja, hiszen az öreg zeneszerző mintha az öreg Guido Anselmi lenne a Nyolc és félből. Még a vastag, fekete szemüveg is Mastroianni karakterét idézi, itt azonban Michael Caine tovább tud lépni, bár Sorrentino befejezése épp olyan kétfenekű, mint Fellinié. Mintha egy valódi, alkotó művész számára az állandó alkotói válság, a kiégés fenyegetése, a tépelődés, önmeghasonulás, a vívódás az élet természetes, de egyáltalában nem szeretett része lenne…

Bár erősek, vaskosak az allúziók, az Ifjúság mégis eredeti mű. Például azokért az emlékezetes jelenetekért, melyek azonnal és kitörölhetetlenül az agyunkba vésődnek: a völgyben a tehenek bőgéséből és kolompjainak hangjaiból szimfóniát varázsló zeneszerző mozdulatai, a medence tükörsima vízében Vénuszként elmerülő szépségkirálynő testében gyönyörködő két öreg arca, a masszőrlány furcsa, groteszk tánca közbeni tekintete és a többi – szinte a film összes jelenete. Sorrentino emellett a sokszor szégyenlősen, vagy éppen merev embertelenséggel, rideg racionalizmussal elrejtett érzelmességet is képes magasabb piedesztálra emelni. Boyle, a filmrendező ki is jelenti egy helyütt: Ha érzelmek nincsenek, semmi sincs.

Micsoda képek, vágás, micsoda álomszerű, szakadatlan hömpölygés… Végtelen időkig képes lennék nézni ezt a filmet. Asanisimasa: 10/10