asanisimasa

Az odáig rendben van, hogy amikor 1989 novemberében leomlott a berlini fal, akkor Ibiza szigetén már javában tombolt az a diszkó parti-élet, aminek kacskaringós folyományaként a minap még legendás főkormánytanácsadónkat is tetten érték holmi kokainfogyasztás utáni tünetegyüttesben egy felkapott ibizai diszkóban, hiszen már a hatvana évek végének hippijei is előszeretettel költöztek ki a fogyasztói társadalomról a kontinenshez azért még éppen eléggé közel lévő, idilli klímájú szigetekre, hogy ott békében hódolhassanak különféle drogok élvezetének. A diszkóőrület, ami viszont a mai napig csábítja a lelazulni vágyó, extasyra és kokainra éhes fiatalságot, nagyjából ’86 nyarától datálódik, a híres-hírhedt nagy diszkók, a Pacha, az Ushuaia, a Café del Mar, vagy éppen az Amnesia, ekkor nyitották meg kapuikat elsősorban a fizetőképes német, svájci, angol, majd a gazdagabb orosz és ukrán, és egyéb kelet-európai fiatalok előtt. Az a zene azonban, amit az Amnesia című film fiatal német DJ-je játszik, a madárhangokkal és egyéb más természetes zörejekkel mixelt modern tánczene, ekkor még szerintem nem volt kitalálva. Ebben a formában, hangzásban biztosan nem, hiszen még az acid partyk és a rave-ek kellős közepén vagyunk, még nem volt drumandbass, nem volt big beat és breakbeat, és effélék, melyek megelőzték azt a letisztult, steril konzum hangzásvilágot, amit ez a srác tol.

De messze nem ez a film legnagyobb baja, amelynek ezen a nüansznyi stílustévesztésen kívül az égadta világon semmi köze nincs a diszkókultúrához. Barbet Schroeder, akit amúgy egy igen megbízható, krimik és thrillerek területén kipróbált szakembernek tartunk, e filmjében inkább arról az amnéziáról kívánt mesélni, amely a német (de akár a magyar) társadalmat jellemzi a múlt bűneivel kapcsolatban. A történetben a másik főszereplő, egy 69 éves, anyanyelvén megszólalni nem hajlandó német hölgy bonyolódik furcsa kapcsolatba a felette lakó német fiúval, tehát a náci múlt bűneit megbocsájtani és feldolgozni képtelen generáció találkozik a falakat lebontó, a békés, toleráns jövő felé forduló új generációval.

A baj azonban az, hogy ennyire erőszakoltan didaktikus, átgondolatlan, hajánál fogva előrángatott fordulatokkal operáló, Schroedertől meglepően dilettáns filmet nem is emlékszem, mikor láttam. Mintha kapott volna egy visszautasíthatatlan ajánlatot, vagyis inkább ukázt, parancsot, hogy csináljon egy filmet a náci bűnök iránti lelkiismeretfurdalásról, amihez viszont semmi kedve nem volt, inkább napozott, pecázott, borozgatott, míg a stáb valahogy összedobálta a jeleneteket. Összecsapott, hanyagul fércelt munka, felkészületlen, indiszponált színészekkel, akiknek erőtlen, halvány teljesítménye abban a kabinetjelenetben válik igazán zavaróvá, amit a hibázni képtelen, ám szemmel láthatóan szintén csak úgy odarácingált Bruno Ganz abszolvál egyetlen, perfekt monológgal.

Fáj a szívem, hogy abban az idilli környezetben, ahol a film forgott (Schroeder 1969-es, More című debütálásának helyszínén) csak egy ilyen gyenge munkára futotta… Asanisimasa: 2/10

Úgy tűnik, én már megint egy másik filmet néztem, mint a tanult kollégák többsége, mert én nem láttam giccset, silány Oscar-mutatványt és más effélét. Nem félek kijelenteni, hogy Eddie Redmayne zseni (pedig engem nagyon nem győzött meg a tavalyi, Oscarral jutalmazott Stephen Hawkingként). Tom Hooper pedig merész, s nemhogy giccset nem csinált, de olyan szikárra, sallangmentesre húzta az amúgy valóban parttalan szentimentalizmusra csábító, valóságban is megtörtént sztorit, hogy az már szinte tényfilmnek, dokumentumjátékfilmnek is tekinthető. Az pedig, hogy átgondolt, festőien komponált, letisztult képi világa van egy filmnek (Danny Cohen munkája), az csak nem baj a milliódolláros, parasztvakító CGI-blockbusterek korában…

Lehet, hogy Einar, később Lili Wegener kalandos életéből kevés kaland került bele A dán lány cselekményébe, de hol van az leírva, hogy egy életrajznak feltétlenül kalandfilmnek kell lennie? Hoopert ugyanis szemmel láthatóan alig-alig érdekli Einar/Lili sztorija, annál inkább az az igen bonyolult, és tagadhatatlanul igen izgalmas lelki folyamat, ami -jelen esetben- egy férfi testbe született nőben végbemegy, végbemehet, ahogyan ráismer saját furcsaságára, ahogyan megküzd azzal és megküzd a másságot semmilyen módon nem toleráló külvilággal, ahogyan elfogadja magát, ahogyan elkezdi szeretni magát és ahogyan rászánja magát az akkor még életveszélyes nemváltó műtétre. Ebben tökéletes médiumra talált Redmayne személyében, aki olyan leheletfinom színészi eszközökkel, apró rezdülésekkel, pillantásokkal, finom gesztusokkal és hihetetlenül koncentrált, mély átéléssel alkotta meg Einar/Lili figuráját, hogy abban hiba nincs. Egyaránt elhiszem neki azt, amikor még férfiként fordul rá csinos, kívánatos feleségére (Alicia Vikander), mint ahogy azt is, amikor már nővé változva, szűzies elfogódottsággal próbál ellenállni az őt ostromló férfinak. Hibátlan, minden pillanatában tökéletes, átlényegült alakítás, amiért úgy járt volna bármi, mint a sicc (sokkal inkább, mint a tavalyi Hawkingért). Helyette kapott Vikander, gondolom azért, hogy kapjon valaki… Danny Cohen fotografálása részben megidézi a főszereplők hivatását (mindketten tehetséges festők), valamint visszafogottságával, nyugodt szimmetriáival és pasztellszíneivel ad kontrasztos hátteret Einar/Lili tragikus történetének. Asanisimasa: 9/10

Miközben a világ azon örvendezik, hogy Leo végre megkapta, addig szegény Sylvester Stallone-nal a világ csúfját járatták. Nem mintha Mark Rylance a Kémek hídjában nyújtott mellékszerepéért nem érdemelt volna Oscart, mert az egy korrekt, bár azért igazán messze nem kiugró alakítás volt (poszt a jövő havi Filmnaplóban), de ahogyan Sly a szó szoros értelmében kiteregette szívét-lelkét a Creed: Apollo fiában, az ha valahol, hát éppen az Oscar-osztáson érdemelt volna díjat (akár többet is). Nemcsak azért, mert Rocky Balboa kitalált alakjából képes volt e filmben hús-vér, igazi élő, emberi figurát teremteni, egyben finoman karikírozni is saját, valamint az általa teremtett hősnek karakterét, hanem azért is, mert Rocky masszív, popkulturális obeliszkje is ott, a legendás Dolby moziban teremtődött meg 1976-ban 3 db. Oscar elnyerésével, amik közül viszont akkor sem jutott Slynak, holott ő írta meg a sztorit és ő is játszotta el.

Ráadásul a film sem rossz, sőt a maga egyszerű, sallangmentesen patetikus módján pont annyira katartikus erejű, mint volt az első Rocky-film (vagy éppen a legutóbbi, a főhős versenyzői pályafutásának végét elmesélő Rocky Balboa). Ryan Coogler író-rendező gyakorlatilag megcsinálta újra az alapsztorit, csak most nem alulról, hanem felülről kezdte. A történet főhőse Apollo Creed (aki ugye, Rocky nagy ellenfele, később barátja lett) balkézről született fia, Adonis (Michael B. Jordan), aki bár balhés, javítót is megjárt kissrác volt, de Apollo özvegye magához vette és hamarosan ígéretes üzleti karrier előtt álló, jól szituált úrigyerekké lett. A vér azonban nem válik vízzé, és ahogy Adonis megismert apja örökségét, ő is ökölvívó bajnokká akart válni – ezért a puccos Beverly Hills-i villát otthagyva elutazott Philadelphiába, hogy ott megkeresse a magányos, öreg étteremtulajként éldegélő Rockyt, hogy csináljon belőle olyan bunyóst, mint az apja volt. A kissé megkeseredett, kiábrándult hajdani bajnok persze, vonakodik, de aztán nem képes ellenállni Adonis lehengerlő energiáinak és elkezd dolgozni a fiúval, akiben a helyi, nehéz sorból kikeveredett bunyósok kezdetben csak az elkényeztetett, apja hírnevéből élni akaró úrigyereket látják. Adonisnak létkérdés, hogy bizonyítson.

Később azonban minden úgy alakul, ahogyan az első filmben, edzés, edzés, homokzsákolás, csirkefogdosás, utcán futás, levegőbe bokszolás (hűtőkamra nem lesz), meccsek és nagy pofonok, mígnem bekövetkezik a végső nagy mérkőzés, melynek tétje az, hogy a fiú Adonis Creeddé váljon, és ne maradjon meg Apollo Creed gyenge fiacskájának. Van szerelmi szál is, ahogyan az első filmben is. De mindennek ellenére, hogy a cselekmény valóban nem tartalmaz sok váratlan fordulatot, annak legalábbis semmiképpen, aki legalább egyet látott a sorozatból, mégis működik, mégis hat a film. A titok az egyszerűségben és a bombasztikusan közhelyes, mégis valóban őszintének tűnő üzenetben rejlik: ha elég keményen küzdesz, eléred célodat. Valamint a lendületben, a szívben és lélekben, ami nélkül nincs sport, így nincs sportdráma sem. A kemény pofonok világában ráadásul intrikának, aljas húzásoknak, furkálódásnak és bármiféle lelki hadviselésnek sincs helye, mert ahol kőkemény jobbegyenesek és balhorgok csattannak a szemétkedésért cserébe, ott hamar tisztelni kezdik azt, aki adja, de azt is , aki kapja és állja azokat. Persze, a valóság nem ilyen, hiszen ha valami, akkor éppen a profi boksz van tele intrikával, korrupcióval és mindenféle számító gonoszsággal, de az ideális éppen ilyen lenne.

Ez a film ráadásul simán és elhihetően, átélhetően közvetíti ezt az ideális világot, és ez jól áll neki, és nem válik nevetségessé, mint a gyengébb középső Rocky-filmek esetében történt. Adonis álma Hollywood álma és az amerikai álom, ráadásul egy olyan izgalmas verzióban, amikor valaki nem az életben maradásért, nem a pénzért és hatalomért harcol, hanem saját individuális célját éri el, egy áldozatos, kitartó hősi küzdelemben. Mindamellett, a film pompásan közvetíti azt a “szépséget” is, ami az embert meg tudja ragadni az ökölvívás nevű sportban.

És hát Sly tényleg megható Rockyként. Imádtam őt is, és ezt a filmet is, méghozzá igen nagyon. Asanisimasa: 9/10

A dán Tobias Lindholm alkotása a Saul fia vetélytársa volt a 2016-os Oscar-díj ceremónián, a legjobb idegennyelvű film kategóriájában. Elég erős versenyző az Egy háború, hogy úgy mondjam, a lényeget a velejénél megragadó, elgondolkodtató filmdráma, még ha nem is teljesen hibátlan.

Észrevehettük már, hogy régen divatjamúlt a háborús filmek mezőnyében az osotba módon zászlólengető, melldöngető, “ki-ha-én-nem” heroizmus. Ezeket a jelzőket ma legfeljebb látványos tömegfilmek esetében lehet használni, ami ugyan baj, hiszen éppen ezek jutnak el a szélesebb, értékítéletükben viszont kevésbé pallérozottabb néptömegekhez, az értelmesebb, a háború szörnyűségeit, vagy éppen az esetleges hősi pillanatokat is cizelláltabban, árnyaltabban tárgyalni, ábrázolni képes alkotások megmaradnak a művészmozik, filmfesztiválok igényesebb, műveltebb közönsége számára. Az mindenesetre aggasztó, hogy alig van átjárás. A látványfilmek közönsége szénné unja magát, ha gondolkozni kell, a gondolatra vágyók pedig egyenesen elalszanak az üres, bombasztikus, öncélú tűzijátékon. Vagy felidegesítik magukat, ami szintén nem egy optimális állapot. Ebben a filmben dán katonák teljesítenek katonai szolgálatot Afganisztánban, azzal a paranccsal, hogy védjék meg az ottani civil lakosságot az őket terrorizáló táliboktól. Hogy mit keresnek ott a dánok? A dánokat NATO-tagságuk alapján nemzetközi szerződések kötelezik erre, a NATO beavatkozását pedig az afgánok kérték ( no, nem a tálib afgánok). Itt most ennyi a lényeg, a film nem erről szól.

Egy szakasznyi dán kerül tűzharcba egy bevetés kapcsán, melynek célja néhány vályogkunyhó megtisztítása, valamint egy velük együttműködő helyi család megmentése az ellenségtől. Záporoznak rájuk a gépfegyverlövedékek, az RPG-gránátok, és még azt sem tudják, honnan lőnek rájuk. Egyiküknek átlövik a torkát. A szorult helyzetben a szakasz parancsnoka, Claus (Pilou Asbæk) rádión légicsapást kér arra az egyetlen célpontra, a szomszéd kunyhóra, ahonnan támadhatják őket. A légicsapás sikeres, a szakasz visszatér állomáshelyére, a sérült katona is túléli a kalandot. Később azonban a parancsnokot azzal vádolják meg, hogy ártatlan civilekre kért halálos rakétatámadást, hadicélpontnak határozva meg a civilekkel teli kunyhót. Ezt a katonai ügyészség szétroncsolt testű, halott gyermekek fotóival, illetve az egyik katona sisakkamerájának felvételével kívánja bizonyítani. A kért büntetési tétel négy év letöltendő, miközben Claust három gyermeke és felesége várja otthon.

Lindholm filmjében a nehéz körülmények között szolgálatot teljesítő katonákat afféle szakembereknek ábrázolja, akik szaktudásukkal felvértezve, jobbára hideg fejjel végzik munkájukat, a katonáskodást. Ami konfliktushelyzet adódik, az sem olyan drámaian heroikus szituáció, amiket a régimódi háborús eposzokban megszoktunk, inkább olyan, mint amikor bányaomlásban rekedt bányászok mentik társukat. Hétköznapi, banális konfliktus esetükben az, ha valakit közülük nyakon lőnek. Ez egy ilyen szakma, mint ahogy a bányászoké olyan, hogy azokra meg a bánya szakad rá szerencsétlen esetekben. Mindamellett, ezek kifejezetten szimpatikus srácok, kemény, tökös gyerekek, de rendesek. Egyszer, még csak véletlenül sem hívják “hadzsinak”, “kecskebaszónak” és más effélének az éppen arra járó helyi erőket, mint ahogy amerikai filmeken az amerikai katonáktól halljuk, csupán civilnek, vagy éppen ellenségnek. A velük kialakított viszony is inkább barátságos, mint távolságtartó. Például ez is árnyalja azt a morális dilemmát, amibe Claus került, és ami e film fő témája.

Claust szeretik beosztottai, jó katonának tartják, és hát hős is, hiszen ő mentette meg a nyakon lőtt bajtársa életét is, mindamellett a helyikkel is korrekt viszonyt igyekszik ápolni. Persze, nyilván vannak szabályok, amiket neki sem szabad áthágnia. Kritikus helyzetben volt egy döntése, melynek köszönhetően megmenekült a szakasza a haláltól, azonban otthon éppen ezért a döntéséért vonják felelősségre. Az ütközet hevében nem tud mindent kontrollálni az ember, így a szomszéd viskó harci célponttá nyilvánítását vitatják, olyanok, akiknek fogalma sincs egy harci helyzet káoszáról. A dilemma egy bírósági tárgyalás folyamán bomlik ki, előttünk is, hiszen egy vitatott katonai döntés következtében meggyilkolt gyerekek teteme mindenkiben erős indulatokat gerjeszt, és nehezen tudunk pozitívan viszonyulni ahhoz a katonához, aki ezért felelőssé tehető. Közben viszont a film első felében láttuk, hogyan történtek a dolgok, megismertük Claust, a szakaszt, Claus otthon maradt családját és tündéri gyerekeit, és az agyunkkal tudjuk, hogy azért a vád elég vak. És a döntés két nem igazán szimpatikus jogász, a Morvai Krisztina-i mértékű, bicskanyitogató kajánságot megvillantó, agresszív fiatal ügyésznő és a vérbeli cinikus ügyvéd munkáján múlik. Lehet hozni igazságos ítéletet ilyen körülmények között, egy ilyen ügyben?

Lindholm filmjében a bíróság ugyan meghozza az ítéletet, azonban érezzük, hogy ezzel semmi sincs rendben. Ezt támasztja alá a legutolsó kép is. Az Egy háború által vizsgált morális dilemma általános érvénnyel bír, méghozzá bármilyen háborús helyzetre nézve is, így a címben a határozatlan névelő telitalálat. Az azonban engem zavar, hogy a dilemma vizsgálatában, Claus tárgyalásán kézenfekvő, ám kapásból perdöntő momentumok maradtak említés nélkül. Ezeket mindenki észre fogja venni, ha legalább minimálisan tájékozott a híradásokból az arab terroristák és a gerillaharc jellemző hadviselési módszereiben és gonosz taktikáiban, valamint rendelkezik némi logikával. Lindholm leegyszerűsítette, egyben sarkította Claus dilemmáját képző harci esemény körülményeit, így a kép tisztább, bár kevésbé reális. A film azonban ettől még figyelemreméltó. Asanisimasa: 8/10

Maró savba mártott élű vésővel faragja ki a modern társadalmak párkapcsolatokra, a párválasztás berögzült sémáira, illetve magára, a szerelemre jellemző felfogásának “obeliszkjét” az új görög film fenegyereke, Yorgos Lanthimos széles nemzetközi összefogással készült A homár című, igen komoly díjakkal jutalmazott új filmjében. A képzavaros megfogalmazásom szándékos, ugyanis a film minden pillanatában, de teljes egészében is alkalmas arra, hogy bizonyos befogadási nehézségekkel, előítéletekkel, fixációkkal, illetve röghöz kötött gondolkodással megáldott/megvert nézők sikoltva ugorjanak ki az ablakon. Persze, aki annak idején már belefutott a Kutyafogba, az nagyjából tudja, mi vár rá.

A görög rendező első, igazi feltűnést keltő filmjében szereplő család egy autoriter vezető által vasfegyelemmel, információmegvonással és dezinformálással irányított perverz diktatúráját modellezi/szimbolizálja. Bizarr, szürreális, erős képekben és sajátos kódolású szimbólumokban fogalmazó alkotás volt ez, mely csak nyitott, gondolkodni merő, tudó és akaró, elvont fogalmaktól sem félő nézők számára volt élvezhető. Eme új filmje dettó.

Bár A homár talán picit közérthetőbb képekkel motívumokkal és jelképrendszerrel dolgozik, azért épen annyira bizarr, abszurd, mint például a Kutyafog volt, és a társadalomkritikus attitűd is ugyanaz. Csak éppen itt az emberi lét egy másik, bár igen fontos területe kerül a hajszálkeresztbe. Magányos, valamilyen okból egyedülálló, ivarképes felnőttek a történet főszereplői, akiknek ebben a disztópikus közeljövőben bekövetkező korban egy vidéki szanatóriumba kell bevonulniuk, ahol 45 napot kapnak arra, hogy párt találjanak maguknak. Még a szexuális beállítódás sem akadály, lényeg a kötelező párválasztás, ugyanis, ha valaki a megadott intervallumban nem pasizik/csajozik be, akkor állattá válik, amit aztán egy nagy vadászat keretében a párok élvezettel levadászhatnak. A 45 napos párkeresési kúra azonban -a mi szemünkkel nézve- távolról sem bulihegyek. Erősen didaktikus előadásokat néznek a páciensek arról, hogy milyen szánalmas, hovatovább, veszélyes dolog egyedül lenni, élni, enni vagy sétálni. Mindennap egy csinos hotelalkalmazott intim közelségben nemi gerjedelembe hozza a magányos beteget, ám a csúcspont előtt rendre abbahagyja az izgatást. A maszturbáció tilos, aki mégis megpróbál magán könnyíteni, annak izzó kenyérpirítóba dugják a kezét. A történet fő alakja, akit a tekintélyes pocakot növesztett Colin Farrell alakít, már évtizedek óta magányos. Ennek okát szemüvegességében látja, azonban a kúra folyamán bármire hajlandó annak érdekében, hogy társat találjon magának.

Éppen ez a “bármire hajlandóság” okozza aztán történet fordulatát, hogy aztán az természetesen ismét társadalomkritikus, majd egy újabb fordulat után, bizarr módon romantikus végkifejletben teljesedjen ki. Lanthimos új filmje tehát minden szempontból “közönségbarátabb” korábbi munkáinál, jelzi ezt a nemzetközi sztárokkal (Farrell mellett Rachel Weisz, Léa Seydoux, illetve John C. Reilly is fontos szerepekben tűnik fel) teletűzdelt szereposztás is. A történet koncepciója is átgondolt, bár a szanatóriumi rész azért jobban kidolgozottnak tűnik, mint a második, mondjuk azt, szanatóriumon kívüli szakasz. A dialógok nyelve, mely tökéletesen közvetítette a történetben elmesélt szituáció szenvtelen embertelenségét, az érzelemmentességet és rideg racionalitást. Érthető az is, főleg Örkény óta, hogy egy ilyen bizarr, lehetetlen helyzetet leginkább az abszurd eszköztárával lehet legérzékletesebben jellemezni – csak éppen talán picit elszoktunk az efféle “képes beszédtől”. Igen érdekes, igen szokatlan, de igen okos, figyelemreméltó film ez – de még mindig csak úszóknak! Asanisimasa: 7/10

Nem én leszek az első, aki azt állapítja meg a francia Vincent Lindonról, hogy kevés olyan színészt látni manapság a filmvásznakon, aki nála hitelesebben tudná adni az egyszerű, becsületes, kétkezi munkás -valljuk be, nem túl látványos, de éppen ezért színészileg igen nehéz- karakterét. Nem lehet a fazon egy egyszerű figura (lásd a linkelt interjút), de amit a filmekben nyújt, azzal mindig alapvetően járul hozzá az adott filmek hitelességéhez. Az Isten hozott -ma talán még aktuálisabb- menekült-drámájának alkoholista úszómesterének, vagy az egy évvel későbbi, meglepetésre igen romantikus Mese a szerelemről erős, kérges kezű kőművesének szerepében egyaránt ezt a karaktert hozza, és nincs ez másként a Mennyit ér egy ember? szintén igen kézzelfogható, mondhatni, “földközeli” drámájában sem. Munkájának minőségét jelzi az érte kapott cannes-i, legjobb férfi színésznek járó díj is.

Lindon ezúttal egy középkorú gépkezelőt játszik, aki munkahelye megszűntével munkanélkülivé válik, akiknek a helyzete a jóléti Franciaországban csupán egy paraszthajszállal jobb, mint a mi kis “nemzeti együttműködéssel” sújtott, szegény, árva hazánkban. A központ ajánl neki különféle továbbképző tanfolyamokat, amit a lelkiismeretes férfi el is végez, ám egy 50+-os férfinek ott sincs több esélye munkahelyet találni, mint mondjuk itt, Budapesten. Megalázó felvételi beszélgetéseken (ott persze, legalább vannak ilyenek…) szakmai tapasztalatot kérnek számon az új szakmájában, ami értelemszerűen nincs, hiszen az erre jogosító tanfolyamot az imént végezte el, s addig egy teljesen más munkakörben dolgozott. Aki ismeri ezt a szitut, az már javában bólogat, aki nem, az örüljön, míg örülhet. Thierry, a férfi azonban nyel egyet és továbblép. Új tanfolyam, új szakma, új felvételi beszélgetés és egy újabb sajnálkozó elutasítás. Végül egy hatalmas szupermarketben köt ki, mint biztonsági őr. Ezt, a számára azért igencsak alulkvalifikált munkát is tisztességesen végzi, hiszen otthona fölött a banki kölcsön “Damoklész-kardja” függ, míg súlyosan beteg, állandó gondozásra szoruló fiának a megfelelő iskoláztatása is sok pénzt emészt fel, amit felesége munkájából képtelenség finanszírozni. Rengeteg baj van.

A filmet a Mese a szerelemről is jegyző Stéphane Brizé rendezte, ám ezúttal a történetben nyoma sincs romantikának. Üt a film, mint a kurva élet. Sajnos, sok újdonsággal mi nem igazán fogunk találkozni e filmben, hiszen az itt felvetett problémákról, a kiszolgáltatott élethelyzetekről, a megaláztatásokról és más nehézségekről bármelyik magyar el tud mesélni ennyit, saját, vagy közvetlen környezetében megtörtént példákból, ha nem többet. Mégis jó, hogy ez a film elkészült, hiszen benne Thierry történetén keresztül egzakt módon kikristályosítva láthatunk egy emberi sorsot, mely úgy halad biztosan az összeomlás felé, hogy azért egész életében -a filmvégi utolsó, kétségbeesett, mélyen morális természetű, éppen ezért, abban az élethelyzetben ésszerűtlen gesztustól eltekintve- semmit nem tett meg. Sőt, mindig példamutató alázattal, lelkiismeretesen és becsületesen próbálta tenni a dolgát. A külső gazdasági körülmények, valamint a kapitalista társadalmi rend hiányosságai folytán még sincs számára kiút. Thierry erkölcsileg makulátlan, tisztességes, szorgalmas és példamutató férfi. Ebben a világban számára nincs hely. Asanisimasa: 8/10

Megkockáztatom, Abel Ferrarának mindössze annyi “látomása” volt erről a témáról, hogy meglátta valahol Willem Dafoe-t, és felkiáltott: Ez a pasi tiszta Pasolini! Ennél több ugyanis nem igazán jön le a Pier Paolo Pasolini utolsó néhány napját feldolgozó biopicből, a Pasoliniből. A tényleg igen erős fizikai hasonlóság azonban ezúttal kevésnek bizonyult. Szegény Pier Paolo ennél azért sokkal többet, de sokkal jobbat is érdemel.

Kezdjük ott, hogy Pasolini meggyilkolásának körülményei sem biztos, hogy ennyire egyértelműek, mint ahogy itt Ferrara szikáran, szenvtelenül elmeséli. Tele van az internet a különféle konteókkal, melyekből akkor is egy ennél lényegesen izgalmasabb filmet lehetett volna keríteni, ha tényleg nem kíván másra szorítkozni, mint egy híres művész meggyilkolásának tisztázására. Pasolini azonban annyira érdekes figura, élete annyira eseménydús, hogy egyszerűen blaszfémia annyival elintézni, hogy részeg, homofób fiatalok agyonverik (még ha netalán így is történt). Filmtörténeti mérföldkő a pasas, aki a reneszánsz anekdotizmust ültette át a filmbe, mint művészetbe, illetve mint nyelvbe, aki a politikai állásfoglalást is művészetként tudta tálalni. Egyben jelentős író, nyelvész, filmteoretikus, filozófus és költő is volt PPP, vitatkozó kommunistaként hívő katolikus, és ki tudja, a tudomány és művészet hány területén volt számottevő, gondolataival mindig vitákat generáló, figyelemreméltó alkotó. Mindamellett, nyíltan vállalta homoszexualitását is.

Na most, a hajdani legendás filmrendezőnek, Abel Ferrarának mindössze egy “buzigyilkosság”, valami lila, filozofikus, ám gondolati környezetéből kiragadt szöveg, néhány közhelyes olasz, polgári, családi életkép, az állandó múzsa, Ninetto Davoli szerepeltetése volt fontos, amiért egyértelműen kár volt ezt a filmet megcsinálni. Holott, látatlanul én is minden idők egyik legjobb szereposztásának gondoltam Dafoe-t, mint Pasolinit – aki viszont annyi fáradtságot sem vett, hogy legalább megtanulta volna azt a legfeljebb 20 oldalnyi szöveget olaszul, amit e filmben el kellett mondania. Ha motyogva mondja, még az esetleges rossz kiejtés nem derül ki… Ráadásul, a film “kulcsjelenetét” ékes olaszban adja elő, amiben számomra, laikusként semmi hiba nincs. Viszont a film nagy részében angolul beszél, amire az addig olaszul beszélő olasz színészek gyorsan angolra váltanak, amit viszont ők rosszul beszélnek. Egy leszart mindenkit, míg mindenki mindent meg tett azért az egyért.

Egy Pasolinire megszólalásig emlékeztető, unott, fáradt, idős anyjával élő pasast látunk, aki olykor fiatal pasikat szed fel, mígnem. De például, amikor megérkezik egy jugoszláviai forgatásról Laura Betti, a híres színésznő (Maria de Medeiros), aki éppen Jancsóval dolgozott, Pasolini arca sem rándult, amikor a butácska nő széles gesztusokkal, bután kommunistázott, holott Pasolini is járt már akkor többször a keleti blokkban, nálunk is, még Lukács Györggyel is találkozott. Ráadásul, de Medeiros kapott szép olasz szinkront, így még annyira nem világos, hogy Dafoe miért nem. De beszéljen angolul, oké. Akkor viszont sugározzon, hasson, nyúljon le a vászonról. A fizikai hasonlóság, egy olyan szemüveg, egy korhű ruhaszett, egy híres fotóról levett híres póz azonban még nem színészet. Egy-két ötlet, egy-két, amúgy ügyes stílusgyakorlat még nem film. Szóval, gyenge, üres, elbaltázott munka ez, amiért én kérek elnézést. Asanisimasa: 2/10