asanisimasa

Pilinszkynek volt egy sokak által, sokszor emlegetett álma, melyben a Koponyák hegyén mindenki a középső kereszten haldokló Jézusra figyelt, és nem vette észre senki, hogy a bal oldali lator egyszer csak lemászott a keresztről, és csendben elsomfordált. Mintha ennek a furcsa álomnak lenne bizarr parafrázisa az a jelenet, mely Malgorzata Szumowska Berlinben Ezüst Medvével díjazott Test című filmje indul: egy férfi autózik úttalan utakon, mígnem egy elhagyott, bokros, fás területre ér. Kiszáll, s a következő képben már azt látjuk, hogy felakasztotta magát. Később már rendőrök helyszínelnek, ügyetlen mozdulattal levágják a korpuszt, amely tompán puffanva landol a földön, magzati pózban. Sokáig tanakodnak, miközben lassan hátat fordítanak a halottnak, aki egyszer csak megmozdul, csendben felkel és elsétál. Hogy ennek aztán mi köze van ahhoz a sztorihoz, mely később itt kibomlik, az már egy másik kérdés…

Talán a hangvételt adja meg a filmnek, talán az apropó ahhoz, hogy az egyik főszereplőt, a középkorú nyomozót (Janusz Gajos) megismerjük. A férfit aztán láthatjuk még több bűnügy kellős közepén blazírt unalommal tevékenykedni. Oka van a rezignációnak: otthon mindössze súlyosan anorexiás lánya (Justyna Suwala) várja, pontosabban nem várja, ugyanis gyűlöli őt, felesége néhány éve elhunyt. Hiányát a férfi csupán intenzív vodkafogyasztással tudja kompenzálni, rövid időre. Egy nap a lányt ájultan találja otthon, akit kórházba szállít. Ott egy nem teljesen tudományos módszerekkel operáló pszichológusnő (Maja Ostaszewska) veszi kezelésbe a lányt, akinek szintén zűrös a magánélete. Piciny lakását egy méretes doggal osztja meg, kisfia pedig néhány éve halt meg. A film kérdése nyilvánvalóan az, hogy élhet-e boldog életet ez a három ember, akik testközelben tapasztalták meg a halált.

Simán gondolhatjuk, hogy valami komor, hideglelős mélyszántás lesz, azonban Szumowska filmje inkább bizarr, enyhén abszurd, enyhén morbid, de egyáltalán nem komor. Inkább melankolikus, mint egy szolid, kortárs svéd, vagy dán családi dráma. Emellett, igen sötét humorral kezeli az ebben a judeo-keresztény kultúrkörben jobbára tabunként kezelt dolgokat, minthogy mi lesz az emberi testtel a halál után, mi lesz a testünkkel, ha nem megfelelően foglalkozunk vele, mi van a testben, a szerveken, testnedveken és más fizikai természetű dolgokon kívül. De ugyanilyen finoman szarkasztikus az is, ahogyan a halál körüli lelki folyamatokról, a halál misztikus, “tudománytalan” megfogalmazásairól beszél. Tökéletesen szerkesztett (az Ezüst Medve a Legjobb rendezőnek járt, a -szerintem azért sokkal erősebb- Aferim!-et rendező Radu Judéval megosztva), ám témájához képest mégis kissé súlytalan film ez. Szumowska mintha többet foglalkozott volna a formával, a trendi módon látványos megfogalmazással, melyben a tartalom viszont kissé elsikkadt. A nyomozó, az anorexiás lánya, valamint a pszichológusnő -ilyen felvezetés után szinte kötelező- egymásra találása túl sima, de ami nagyobb baj, hogy túl banálisan történik meg. Poénnak jó, filmnek viszont kicsit kevés. Asanisimasa: 6/10

A zseniális Ádám almái óta szerintem sokan várják tűkön ülve a dán Anders Thomas Jensen új filmjét, ám azt hiszem, a Férfiak és csirkék láttán sokan közülük nagyon furcsán fognak meredni maguk elé. A film ugyanis, bár sok tekintetben hajaz az Ádám almáira is, inkább a korábbi Zöld hentesekhez köthető hangulatában, nyelvi és formai világában. Nagyon hangsúlyos itt is a bibliai indíttatású, filozofikus gondolatiság, a cselekményt átszövő, vaskos ontológiai, illetve etikai felhangok, azonban az a bornírt, bizarr, izomból abszurd humor, a teljesen elrajzolt, groteszk karakterek és az azok közt folyó meghökkentő dialógok inkább az utóbbi filmhez passzítja ezt az új alkotást.

Sajnos, az első érzésem azonban az erről az új filmről, hogy Jensen ezúttal talán túl sokat (uszkve 12 évet) gondolkodott új rendezésén. Természetesen közben sem tétlenkedett, írt másoknak egy sor igen remek forgatókönyvet, saját filmet azonban nem készített. Ez a kihagyás, érdekes módon, nem a rendezésen látszik, mert azzal különösebb baj nincs. Rendben össze van rakva a film, a színészek is szemmel láthatóan tudják, mit kell játszaniuk. Én magát a történetet érzem túl kimódoltnak, túl íróasztal-szagúnak, túl erőltetettnek.

Muszáj elárulnom (tehát gyenge SPOILER!), hogy a sztori lényege a nem feltétlenül gyógyszerészeti jellegű emberkísérletek, a klónozás, az őssejtek és efféle más, etikailag igencsak ingoványosnak tekinthető területeken keresendő. A történet kulcsfigurája, bizonyos Evilio Thanatos, aki az Ork (!) szigeten él, és akit a helyiek sajátos humorral Halál faszaként emlegetnek, öt fiút nemzett öt különböző anyának, akik közül viszont senki nem élte túl a szülést. Beszélő neve van a görög származású úrnak: vezetéknevéről az angol gonosz ‘evil’ jut eszünkbe, de ennél még rajzosabb a családneve. Thanatos a halál görög neve, mitológiailag a halál megtestesítője, Nüxnek, az éj istennőjének apa nélkül született fia. Másrészt, Freud óta a pszichológiában Thanatosz a halálösztön, másként a destrukciós ösztön, az Erosz, vagyis életösztön ellentéte, melyek azonban mindig és minden pillanatban jelen vannak az ember pszichéjében. Míg az Erosz energiája a libidó, addig Thanatoszé a pusztítás, az agresszió.

Ennek megfelelően, Evilio öt fia közül három (Nicolas Bro, Nikolaj Lie Kaas és Søren Malling) apjuk düledező kastélyában éldegél a világvégi szigeten, a külvilágtól elvonultan, rengeteg állat, tyúkok, csirkék, disznók, egerek között. Sajátos, ám igen merev szabályrendszer szerint élik életük, sajtot termelnek, valamint apjuk (aki soha nem jön le a felső szinten lévő szobájából, mi is csak egyszer látjuk őt) utasításainak megfelelően, kizárólag tényközlő, tudományos és filozófiai szövegeket tanulmányoznak és értelmeznek, kvázi esti meseként. A felmerülő vitás eseteket, nézeteltéréseket meghökkentően brutális erőszakkal oldják meg: simán fejbe verik a másikat, ki egy kitömött bütykös hattyúval, ki egy mestergerendával, ki pedig egy bazi nagy kovácsoltvas üsttel szerez érvényt vélt, vagy valós igazának. A másik két fiú, Gabriel (David Dencik), illetve Elias (Mads Mikkelsen) elszakadt a szigetről még kisgyermekként, és egy hozzávetőleg normális, rendes dán családban nőttek fel. Gabrielből egyetemi professzor lett, míg azonban a roppant erejű és libidójú, ám kissé csökkent értelmű Elias életét saját, állandóan izzó vágytól lüktető hímtagja tölti ki, női részvétel híján, rendszeres kézimunkázással könnyítve magán. Gabriel és Elias nevelőapjuk halálával szereznek tudomást igazi apjukról, és azonnal a szigetre utazzanak, hogy kiderítsék az igazságot. Az öt fivér találkozása azonban kissé hevesre sikerül, hiszen öt, teljesen különböző egyéniségről van szó, akiket csupán egyetlen közös “családi örökség”, a nyúlszáj köt össze.

Jensen új filmjének motívumai a klasszikus Frankenstein-történetekre, Kafka Átváltozására, Cronenberg A légy című horrorjára, Fritz Lang Metropolisára, Pálfi Gyuri Taxidermiájára, Dolly, az első klónozott báránynak történetére, és más effélékre emlékeztetnek, leöntve azonban valami egészen sajtos ízű, állagú és szagú humorral, aminek megemésztése azért kíván némi, hogy is mondjam, speciális érdeklődést. Nem mondom, hogy nincs gondolat a történetben, mert az van, több is, mint akár két tucatnyi hollywoodi “okosságban”, mégis az egész olyan izé. Olyan bal kézzel hátranyúlva előkapart, olyan túlfirkált, agyoncsavart, szemből fenékbe rúgó agyafúrtság, ami hideg fejjel végiggondolva még stimmel is az tanulsághoz, a tanításhoz, merthogy az is van a végén (ráadásul az író-rendező kislányának, Karen Marie Jensennek előadásában). Túl szándékolt és ezúttal a szó technikai értelmében, túl intellektuális ez a sztori ahhoz, hogy úgy üssön, mint az Ádám almái. Viszont túlzottan vicces is (bár a vetítésen alig hallottam hangos nevetést) ahhoz, hogy komoly legyen. Körülbelül a film felétől azt mormoltam magamban, hogy Haggyállógva, Jensen. Ez van. Asanisimasa: 6/10

Meg kell mondjam, kicsit meglepett az a hat darab Oscar-jelölés, amit ez a film begyűjtött, na, nem azért, mintha annyira túlárazott alkotás lenne, inkább azért, mert műfajában, kivitelében inkább tévéfilmről van szó. A Spotlight: Egy nyomozás részletei jó film, sőt, mit több fontos film, de szerintem nem a mai mozikultúrába való. Nem való olyan környezetbe, ahol a nézők jobbára csak akkor szavaznak pénzükkel, ha valami zsigeri élmény éri őket, ha egy film már gondolkodtatni akar, ha mély morális természetű, sőt mit több, világlátást is érintő kérdéseket érint, piszkál meg és helyez új, más megvilágításba, akkor az a film bizony bukásra van ítélve. De ne legyen igazam.

Tom McCarthy (pl. Az állomásfőnök) filmje tulajdonképpen egy dokumentarista játékfilm, mely egy valóságos eseményt dolgoz fel tényszerűen, beazonosítható helyszíneken és figurákkal. A történet a Boston Globe nevű újság oknyomozó riporterei által írt és 2002 elején publikált cikk keletkezéstörténetét meséli el, mely addig soha nem látott méretű földcsuszamlást okozott a római katolikus egyházban. A filmet az oknyomozó újságírás jellegzetes eseményei töltik ki: újságírók ülnek egy teremben és értekeznek, vagy telefonnal a fülükön, vagy jegyzetfüzettel a kezükben jegyzetelnek, interjúznak, és rengeteget beszélnek. Nincs semmilyen akciójelent, nincs autós száguldozás, lövöldözés, de nincsenek poénok sem. A film mégis roppant izgalmas, persze, főleg azoknak, akik hajlandóak gondolkodni, odafigyelni, és találnak valami érdekeset abban, ha bizonyos emberek akár fejjel is a falnak rohannak, ha mögötte az igazságot sejtik.

A túlnyomó többségében a római katolikus vallást amolyan nemzeti identitásként is valló írek lakta Bostonban robbant fel az a bomba, mely alapjaiban rengette meg a legmagasabb rendű erkölcsiséget hirdető egyházat. A Boston Globe által közreadott, hitelt érdemlő bizonyítékokkal alátámasztott cikkben katolikus papok tömegét vádolja meg azzal, hogy homo- és heteroszexuális, olykor kifejezetten erőszakos viszonyt ápolt gyermekekkel, sőt mi több, Vatikánig bezárólag az egész egyházat azzal, hogy tudott a pedofil papokról, sőt, rejtegette, kimosta őket. A cikk hatására lemondott Boston püspöke (és magas hivatalt kapott Vatikánban), és közvetve hozzájárul a jelenleg regnáló Ferenc pápa sokakat mindennek ellenére megdöbbentő reformjaihoz is.

Kis túlzással tényleg egy olyan cikkről van szó, mely a világ addigi folyását megváltoztatta, és aminek megírása minden újságíró leghőbb vágya. Nálunk ilyen szóba sem jöhet, kicsi a piac, mások a szokások és más a sajtóhoz való viszony is. Tisztelet azoknak, akik mindennek ellenére mégis megpróbálják. Én magamat újságírónak tekintem, mégha jelenleg pályaelhagyó firkásznak is, ezért talán mélyebbe is megérintett az, amikor egy főszerkesztő (Liev Schreiber) rövid mérlegelés után úgy dönt, hogy csapjunk bele, borítsuk ki a katolikus egyház pedofíliától bűzlő bilijét, és nem ül rángó szájszéllel, zabszemmel a seggében, hogy mit szólnak a tulajdonosok, az Árpi vagy a Lajos. Vagy a Viktor. Amikor újságírók (Mark Ruffalo, Michael Keaton, Rachel McAdams) vannak olyan tökösek, hogy komolyan vallásos íreket bírnak szóra olyan mélységesen szégyellt eseményekkel kapcsolatban, amiknek szörnyű emlékét rettegve űzték számon agyuk leghátsó bugyrába, és amit természetszerűleg soha nem gyónhattak meg, hiszen ezt az “élményt” éppen a gyóntató atya okozta nekik, és nem azt nézik, hogy ha ezt megírják, másnap már nincs állásuk. Amikor nem számítanak a tabuk, ha azok a létező legocsmányabb bűnöket takargatják – az ilyen dolgok miatt tiszteletreméltó Amerika, a szabadság földje. Ez jön le ebből a filmből, de minden pátosz, csillagsávos lobogó, melldöngető hősi póz és más efféle műmájerkedés nélkül. Asanisimasa: 8/10

Nem tagadom, rajongója vagyok az országúti kerékpársportnak. Nem elvakult rajongója, aki képes bármit feláldozni azért, hogy ott legyen a nagy versenyeken, hogy a szó szoros értelmében testközelből szurkoljon kedvencének, csupán amolyan átlagos rajongója, aki azért a tévén keresztül ki nem hagyna egy Tour de France-, vagy Giro di Italia-, netán egy Vuelta Espana-futamot, egy-egy Paris-Roubaix, vagy Liège–Bastogne–Liège, és a többi klasszikus egynapos versenyről nem is szólva. (Persze, sok mindenre hajlandó lennék azért cserébe, hogyha valaki megszponzorálna nekem egy utat, mondjuk a Col du Tourmalet-ra vagy az Alpe d’Huezre, ha éppen arra jár a Tour mezőnye. Fel is tekernék oda, ha belehalnék, akkor is.) Az érdekes az, hogy -én legalábbis- nem úgy szurkolok, hogy van egy nagymenő versenyző vagy csapat, és akkor csakis ő(k), és mindenki más ergya. Alapvetően tisztelem a bringásokat, csapattól, nációtól, fazontól függetlenül, mert van fogalmam arról, milyen eszement melót végeznek azért, hogy megnyerjenek egy versenyt, sőt mi több, legtöbben csak azért, hogy más, a csapat első számú versenyzőjével megnyeressenek egy versenyt. Aki tekert már legalább életében egyszer, egy huzamban 150 kilométert, az tudja miről beszélek. Na, akkor most ezt vegyük 19 napon át, versenytempóban, hóban, szélben, esőben, vagy éppen 35 fokos hőségben. Őrület. Vannak olyan bringások persze, akiket jobban szeretek (Contador, Nibali, Aru, Geraint Thomas), vannak, akiket kevésbé (Froome), de aki felmegy egyáltalán egy 3000 méteres hegyre, leküzdve előtte vagy 4000 méter szintkülönbséget és 200 kilométert, annak mindenképpen jár a taps.

Sokan nyilván legyintenek, hogy doppinggal könnyű, hiszen köztudomású, hogy minden bringás tol valamit – ami nyilván nagyjából így is van. Dopping nélkül nincs eredmény a mai élsportban, az országúti kerékpárban éppúgy, mint az atlétikában, úszásban, de a labdarúgástól a sakkig (!) bármelyik sportágban. Lehet kergetni rózsaszín álmokat a tisztaságról, a sportszerűségről, a valóság azonban a dopping. Ahol dollár tíz-, százezrekben, sőt milliókban mérhető, súlyos üzlet egy nagy győzelem, ott bizony az azért küzdők a szó szoros értelmében bármire hajlandók. Én azt mondom, hogy vannak olyanok, akik ennek ellenére megpróbálnak úgymond, tisztán nyerni, de ahogy drága jó Sipi, az Eurosport néhai legendás kommentátora, hajdani magyar válogatott kerékpáros emlegette: ásványvízzel bizony nagyon strapás a hegymenet, és legtöbben úgy mennek el mellettünk, mintha szembejönnének… Mindamellett, doppinggal is fel kell tekerni a hegyre, le kell nyomni a napi 180-250 kilométert, és ha mindenkiben van valami cucc, akkor az, amit én toltam be futam előtt, már nem is olyan nagy előny.

Arról pedig végképp nem szólva, hogy az, ami ma bűnös dopping, az tegnap még valami titkos, de nem tiltott csodaszer, holnap viszont már legális gyógyszer vagy táplálékkiegészítő. Minden idők egyik legnagyobb kerékpárosa, a belga Eddie Merckx például amfetamint használt egy jó darabig, s úgy verte végig a világot (akik szintén azt használtak, vagy valami mást). Nem volt fent a speed a listán. Egy másik “minden idők legnagyobb bringása”, az amerikai Lance Armstrong is tolt mindent. Tesztoszteron-hormontól a szteroidokon át az EPO néven ismert vérdoppingig mindent, mint ahogyan majd minden bringás a mezőnyben. Ez nem egy ilyen sport, az élsport ilyen.

Önmagában nem ezért gyűlöli a világ Armstrongot, nem azért mert doppingolt, hiszen minden évben megbuknak sokan a példátlan szigorúságú (és valójában mégis teljesen eredménytelen) doppingellenőrzéseken, az ő bűne az, hogy tudatosan felépített imázsát a tiszta versenyzésre építette. Miközben leküzdött egy rákbetegséget, nyert világbajnokságot, egy csomó kisebb-nagyobb versenyt és hét darab Tour de France-t. Közben megetette az egész világot a gáncstalan lovag meséjével, aki pusztán önerejéből végigveri a fondorlelkű, gonosz vetélytársakból álló kerékpárosmezőnyt, közben rákos gyerekeket segélyez, jótékonykodik, sztárokkal és politikusokkal smúzol. Az ilyen csakis jó ember lehet…

Hát nem volt az. Erre korán rájött egy David Walsh nevű amerikai sportújságíró, aki pacekba nekiment az akkor még a szupermenként tündöklő Armstrongnak, aki pénzével és tekintélyéből fakadó hatalmával ekkor még lepöckölte a firkász gyanúsítgatását, azonban ahogy minden ilyen magasra ívelő karriernek törvényszerűen vannak sértettjei, úgy Armstrong is törvényszerűen elérkezett a totális bukás sötét szakadéka elé. Walsh megírta a sztorit egy könyvben, amit aztán Stephen Frears gyorsan meg is filmesített A program című új mozijában.

A történet középpontjában tehát Lance Armstrong pályája áll, valójában azonban a film mégis arról szól, hogy hogyan folyt/folyik a profi (kerékpár)sportban a sportolók teljesítményének optimalizálása, illetve csúcsra járatása. Orvosok, táplálkozáskutatók, edzők és pszichológusok állnak minden egyes világcsúcs, világbajnokság, kupagyőzelem mögött, akik a tudomány legújabb eredményeit használva, rengeteg pénzből teszik a dolgukat, valamint eszméletlen mennyiségű munka és tökéletesen koncentrált életvitel. A nevek, események mind hitelesek, valódiak. Michele Ferrari, az olasz “Epo-professzor” valós személy, akinek kuncsaftja volt a sportág színe-java a kilencvenes években. Valóban Armstrong guruja volt, és mára valóban ő a megtestesült ördög a doppingellenes hipokriták számára. Ettől még persze, minden megy a maga útján, ahogy eddig is. Doppinggal vagy dopping nélkül. Ferrarit örökre eltiltották, Armstrongot szintén, őt még címeitől, trófeáitól is megfosztattak. NEM EZ A LÉNYEG.

Armstrong története azonban éppen nagyívű pályája miatt példaértékű és tanulságos, jó hogy elkészült. Akinek viszont fogalma nincs az országúti kerékpársport sajátosságairól, annak nyilván nem jön le belőle annyi, mint akinek nyilvános oldaláról már eddig is ismert volt az egész sztori. Ben Foster döbbenetesen hasonlít Armstrongra, a Ferrarit alakító Guillaume Canet szintén telitalálat, Floyd Landis, aki Armstrong egyik fő segítője, később szintén Tour-győztes volt, mondjuk kapufa (Jesse Plemons), míg azonban Contadort, a jelenlegi, korábban szintén doppinggyanúba kevert, ám ettől még szintén zseniális spanyol kerekest viszont nem sikerült eltalálni (Lucien Guignard). Szerencsére az utóbbi csak a végkifejletben jelenik meg néhány jelenetre, mint Armstrong történetéből kihagyhatatlan szereplő. Asanisimasa: 8/10

Az osztrákok két lábon járó lelkiismerete, Ulrich Seidl (korábbi filmjeiről, a Kánikuláról, a Tervezett veszteségről, a Házi kedvencekről, az Import/Exportról, valamint a Paradicsom-trilógiáról, tehát a Szeretet/Szerelemről, a Hitről, valamint a Reményről már írtam sokat) ezúttal mintha kicsit túltolta volna azt a bizonyos szekeret a még járható úton, hiszen A pincében turkálva olyan kacatokra is lel, amiket már nem annyira jó, nem élvezetes túl sokáig nézegetni, ám ő bizony bele-belefeledkezik ebbe, s olykor már szinte azt érezzük, hogy ő maga is élvezi a gusztustalanság látványát.

Új filmjének koncepciója tehát a pince, az alagsor, a szuterén. Az a hely, ahol általában mindenki rejteget valamit (nemcsak mi, osztrákok, hanem általában mi, pincével rendelkező házat, lakást birtokló emberek), ahová elbújunk a külvilág kíváncsi tekintete elől, hogy hobbinknak, szenvedélyeinknek nyugodtan hódolhassunk, ahová lezúdítunk mindent, amire már nincs szükségünk, vagy éppen azt, amire nagyon is. Egy dokumentumfilmes minden bizonnyal a valóságot próbálná megragadni, azt, ami az átlag osztrák pincékre jellemző, Seidlt azonban szemmel láthatóan inkább (és egyre inkább) az extremitások érdeklik. Emlékszünk a hírhedt amstetteni rém esetére (ami például az idén Oscarra jelölt A szoba című film történetét is ihlette), egy osztrák paliéra, aki úgy szerzett magának feleséget, hogy saját lányát zárta be pincéjébe, hogy aztán 24 éven át kedvét tegye benne. Mintha e filmnek is ez a szörnyűség lenne az alfája, bár konkrétan ez az eset meg sem említődik benne. Azt azonban, remélhetőleg, senki nem hiszi, hogy az átlag osztrák saját lányát erőszakolja a pincéjében…

Az átlagos osztrák például vadászszobát rendez be az alagsorban, ha történetesen vadász, és ott szépen ki aggatja az általa elejtett vadak trófeáit, amiket felesége valószínűleg kiutált a ház felső szintjeiről, mert utálja nézni döglött állatok üres tekintetét, valamint csak fogják a port. Az átlagos osztrák leviszi a mosógépet a pincébe, hogy ott zörögjön és ott mossa ki egy dolgos hét alatt bekoszolódott, családi ruhatárat. Az átlagos osztrák például telepakolja CB-rádiókkal, és mindenféle más híradástechnikai kütyükkel a pinceszobáját, ha történetesen rádióamatőr, ahol aztán éjszakáit háborítatlanul áldozhatja az elektromos zajból kiszűrődő ember hangok analizálásának. Az átlagos osztrák például maszek lőteret tart fenn a háza alatti barlangrendszerben, ahol kedvére lövöldözhet, miközben azt hiszi magáról, hogy ő Pavarotti, a hőstenor. Az átlagos osztrák például szabályos Hitler-kápolnát tart fenn a szuterénben, ha az a lövése, és ott szerdánként merev részegre issza magát hasonszőrű haverjaival, a helyi sramlizenekar tagjaival. Ez az átlagos osztrák már azért súlyosabb kaliber, a rendőrség is nyilvántartja. Még azt is el tudom képzelni, hogy bizonyos átlagos osztrákok azt élvezik, ha kedvesük megalázza, és üti-veri őket, mások pedig éppen azt, ha ezeket teheti meg párjával, mindkettejük teljes megelégedésére (a szadomazo bár furcsa, de azért teljesen elfogadott szexuális jellegű szerepjáték a felvilágosultabb kultúrákban). A baj ott van, hogy Seidl ezúttal elvéti a mértéket, a higgadt, kiegyensúlyozott dokumentumfilmes attitűdöt és túláradó figyelmet (legalább 70%-át a filmnek) szentel az utóbbi pincekihasználási esetekre, a szadomazo párokra, valamint az alkoholista, Hitler-fétisiszta, kürtös nácira.

Szerencsére Seidl nem magyaráz, nem okít, véleményt nem formál. Illetve, ha mégis, akkor azt a tőle megszokott faramuci módon teszi, beállított, statikus, a középkori festett táblaképeket idéző kompozíciókban, melyeket addig mutat, míg minden nézőből kibuggyan a vinnyogó röhögés a szemmel láthatóan groteszk figurák és bizarr élethelyzetek láttán. Ráadásul, a szereplők saját nevükkel szerepelnek a filmben, ezért úgy hiszem, ezek a szituációk és karakterek egyaránt hitelesek is – a szadomazo párok éppúgy, mint a fahangon áriázó lövész bácsi vagy a teregetni való ruhákra váró, katatón közönyt árasztó háziasszony. Túlnyomórészt mégis azt a láncon vergődő, hájas, meztelen szerencsétlen valagát látjuk, mintha főként tényleg csak efféle gusztustalanságot rejtenének az osztrák pincék. Asanisimasa: 7/10

Nagyjából ugyanazt hozza a hat Oscarra jelölt Carol, mint amit Ang Lee 2005-ös Brokeback Mountain című mozija: egy szép, hiteles mesét a szerelemről. Főszerepben azonban nem kockás inges, munkában izzadt testű, borostás cowboyokat, hanem finom, visszafogott, illedelmes hölgyeket látunk. A történet írója, Patricia Highsmith (adaptálóját, az apja révén magyar származású Phyllis Nagyot is jelölték az arany szoborra) az igényes amerikai lektűr egyik visszahúzódó életet élt nagyasszonya Hollywood egyik legtöbbet megfilmesített írónője, pszichológiai mélységekben kalandozó krimijeit imádta például Hitchcock is, aki egyet meg is filmesített közülük. A Carol azonban nem krimi, de lelki, illetve érzelmi motivációiban logikusan felépített igaz, valószerű történet.

Valamikor a múlt század ötvenes éveinek elején járhatunk, amikor Amerikában még a jazz hódított, a renegátoknak a beat-nemzedék tagjait tartották, ám a társadalom többsége szigorú, vaskalapos keresztény erkölcsiségtől dagadó mellel tolta a kapitalizmus egyre jobban roskadozó szekerét. A nők munkavállalása ekkoriban az alsóbb néposztályokra volt jellemző, egy úrinő szinte soha nem dolgozott. Mivel a házimunkát is szolgálók végezték, egy amerikai úrinő jobbára egész életében unatkozott. A férj sosem volt otthon, hiszen valakinek mégis fenn kellett tartani a jólétet. Carol (Cate Blanchett) története azonban nem arról szól, hogy a címszereplő hölgy unalmában kereste volna egy másik nő szerelmét. Egyáltalán, a film –Todd Haynes profi rendezése- szereplők által is kimondva zárkózik el attól, hogy a leszbikus szerelmet bármilyen ok-okozati összefüggésbe helyezze, hogy valamilyen trauma lelki-érzelmi kompenzációjának állítsa be. A szerelem itt is, ahogy a már említett Ang Lee-filmben is, egész egyszerűen megtörténik, kipattan, mint rügyből a virág. Első látásra, első pillantásra, egy gondolatnyi idő alatt. Azt bizonyítja ez a sztori, hogy lehet olyan pillanat két ember (és teljesen mindegy, hogy két nő, két férfi, vagy egy nő és egy férfi) között, amikor szívük együtt dobban és fel sem merülhet közeledésükben semmilyen undor, semmilyen erkölcsi, etikai gátlás, csakis az erős vonzalom. A külvilág természetesen az ötvenes években még ennyire sem volt toleráns az azonos neműek közti szerelemmel, mint manapság, az szóba sem jöhetett, hogy egy átlagos úrinő (tehát nem holmi extremitásokban tobzódó művész, vagy más félvilági teremtés) nyilvánosan felvállaljon egy leszbikus kapcsolatot. Vagy él az unalmat még tovább súlyosbító kielégítetlen vágyban tovább, vagy bátran belevág a kapcsolatba, amit azonban körültekintő óvatossággal távol tart mindenféle nyilvánosságtól, mint azt Carol is megkísérli e történetben. A családja elöl természetesen nem tudja titkolni vonzalmát, ezért válni akar férjétől, aki viszont a társasági renomé, illetve a nő iránt érzett szerelme miatt ennek ellenáll, és minden eszközt bevet a válás elkerülésére. A legvégső fegyver kezében közös gyermekük, akit Carol imád. A cselekmény dinamikája Carol választásában van, a gyerek (és a konvencionális, unalmas családi élet) és a szerelem (Therese – Rooney Mara) között.

A címszereplő a bonyolultabb, összetettebb karakter a történetben, hiszen Carolt többféle erők, érzelmi szálak mozgatják, illetve tartják fogva. Blanchett ismét óriásit játszik. Van egy jelenet a filmben, amikor Therese visszautasítja közeledését. Blanchett úgy omlik össze lelkileg, hogy szinte látjuk, ahogyan darabjaira hull – miközben rezzenéstelen arccal, szemében csupán egyetlen piciny könnycseppel ül tovább a helyén, sőt, reagál a következő váratlan jelenésre. Ha lenne még illemtanóra, ott tanítani lehetne, hogyan kell viselnie egy igazi úrinőnek a legnagyobb megrázkódtatásokat, de leendő színészek számára is, hogy hogyan kell filmen játszani nagy, letaglózó erejű érzelmeket. Egészen elképesztő az az érzelmi lavina, amit belül eljátszik, és miközben semmi nem látszik rajta, mégis pontosan érezzük az egészet. Mindeközben Rooney Mara is nagyon jó, bár Therese azért jóval egyszerűbb karakter. Egyszerű, tiszta lelkű, szerelmi téren tulajdonképpen tapasztalatlan lány, aki magától értetődő természetességgel, minden averzió nélkül, tiszta szívvel ugrik bele az egyáltalán nem szokványos kapcsolatba. Ő a történetben az a karakter, akin kvázi megjelenik a film legfontosabb üzenete: az igaz szerelem nem válogat.

A Carol igen érzékeny, a témával bátran bánó, az érzelmeket bátran ábrázoló, finom, nőies alkotás, gyönyörű képekkel, fontos tartalommal és két igen komoly színészi alakítással. Asanisimasa: 8/10