asanisimasa

Miközben a haza bölcse kiadta a parancsot, hogy a magyar nők szüljenek unokát, főzzenek vacsorát és ne fárasszák kérdésekkel a Tisztelt Ház urát, a valóságban, itthon s a külvilágban, a helyzet kissé bonyolultabb ennél. Példának okáért, itt van az az igen cifra helyzet, amikor valaki férfinak születik, de a teste nő, vagy éppen fordítva, ízig-vérig női lénye göcsörtös, szőrös férfi fizimiskájában öltött testet. Miközben egyes nem túl intelligens humanoidok nyilván öblösen felröhögnek az ilyen “malőrön” (és ez még az enyhébb eset, hiszen le is hugyozhatnák, vagy meg is verhetnék az illetőt…), valójában elég könnyű belátni, hogy kevés ennél csúfabb tréfát űzhet a sors/Isten/karma az emberfiával/lányával. Mi ugyan teljesek vagyunk kerekek és egészek, mondhatni tökéletes példányai az emberi fajnak, de képzeljük csak bele, milyen lenne felébredni egy másik ember testében. Nem bonyolítsuk túl először, legyen az is pont olyan nemű, mint mi, csak egy másik. Megvan? Akkor most lépjünk tovább, és képzeljük el azt, hogy velünk ellenkező nemű az új testünk. Überpara. Sokan ébrednek így, nap mint nap.

Természetesen sokszor feldolgozta már e témát a filmipar, a legszélesebb minőségi palettán. A női ruhába öltözött férfiak és férfi ruhába öltözött nők már régóta rendszeres szereplői a különféle varietéknek, kabaréknak, komédiáknak és egyéb purparléknak, eredetük a kultúr- és művészettörténet évszázados, évezredes homályába vész, ez a vicces-keserű játék vélhetően egyidős az emberi tudat kialakulásával. Személy szerint fogalmam sincs, miért oly nehéz napirendre térni felette az emberek többségének bizonyos kultúrákban, és miért van az, hogy más kultúrákban viszont gond nélkül elfogadott a transzvesztiták és transzneműek társadalomban való jelenléte, senki nem ütközik meg azon, ha szembe jön velük az utcán, fényes nappal egy dekoratívan felöltözött gyönyörű nő, akiről csupán esetleg beszéd közben ugráló ádámcsutkája árulja el valódi nemét. A valódi transzneműek is egyre több helyen operáltathatják helyre magukat, sok helyen ráadásul társadalombiztosítási segítséggel. Na, nem nálunk, mert nyilván kell a pénz stadionra, kisvasútra, űrhajóra és saját kereskedelmi tévére.

Érdekes módon, miközben a transzexualizmus mindkét nem esetében jelen van, a transzvesztitizmus elsősorban férfiaknál jelentkezik, ha tetszik, mi bújunk szívesebben női ruhákba, illetve, a nők nadrágban már nem keltenek feltűnést. Ahhoz, hogy női ruhákban illegessük magunkat, még csak homoszexuálisnak sem kell lennünk, ezt mondják az idevágó kutatások, elég, ha kíváncsiak, kalandvágyók vagyunk. Persze, a legtöbb traveszti meleg, de igen sok közöttük transznemű, tehát olyan nő, aki férfi testbe született, viszont nőként gondolkozik, öltözik, vásárol, főz, szeret – és még szülne is, ha az a jó … alkotó… úgy alkotta volna őt meg, hogy erre képes legyen. De nem tud, mert farka van és nincs méhe, szülőcsatornája. Ők pl. melegek? Vagy heteroszexuális nők? Hmm.

Még nem írtam semmit Sean Baker igen komoly szakmai sikereket arató Tangerine című filmjéről, e cikk tulajdonképpeni tárgyáról, mely egy traveszti pár egyetlen karácsony estéjének történetét meséli el, töviről hegyire, úgymond, ki nem hagyna egyetlen kötőszót sem – vagyis de, mert minden eddigi benne van a filmben, arról szól, miközben effektíve végigkáromkodják az egészet. Milyen ma transzneműnek lenni Amerikában? Nagyjából ilyen, már ha nem születtünk traszneműnek egy kurva gazdag családba. Keressük a hozzánk hasonlókat, hiszen ki értene meg minket, ha nem azok, akik pont olyanok, mint mi magunk… Olyan ez, mint a közös nevező megtalálása. Jelen esetben az valahol az utcán lesz, a legzűrösebb sarkokon és sikátorokban, a megfelelő nyelvi, kriminalisztikai és szociográfiai kontextusban, hiszen egyszerűbb ismerkedni diszkóban, kocsmákban, mint könyvtárakban, amihez viszont a drog és az alkohol a hajtóanyag, nem a zöld tea vagy a mentes víz. Baker filmje ebből a szempontból hiteles szociográfia, minden szempontból, mert úgy mutatja be a külvárosi prostitúcióval, drogkereskedelemmel átitatott traveszti szubkultúrát, ahogy az van. Ez a társadalom legalja, a kitaszítottak, lecsúszottak, kiközösítettek vad, durva világa, ahol pont annyira vannak jelen a transzneműek, mint az ún. normális szexualitású egyedek. Ennyi. Amúgy a film szereplői sem akarnak mást, mint egyszer boldogok lenni ebben a kurva életben, tehát senki nem rossz ebben a történetben, legfeljebb kicseszett vele a sors, amikor a szerencsét osztotta.

Maga a film amúgy pont olyan, mint egy korai Jarmusch-film, csak nem Robby Muller vagy Tom DiCillo fekete-fehér, statikus képeslap-stílusában, hanem egy izgő-mozgó, mindenhová odatolakodó iPhone 5-ös mobiltelefon autófókuszos, auto-white balance-os HD vizualitásával fényképezve. Forradalmi, ha a témához hasonlóan, nem is példa nélküli tett. Pontos, hiteles életkép. Asanisimasa: 7/10

Alapvetően a kétségbeesés és a megbocsájtás, illetve elfogadás filmje a Cowboyok, ami természetesen nem western. Közel sem az. A cím talán a történet középpontjában álló család kedvtelésére, hobbijára vonatkozik, illetve átvitt értelemben a nyugati, keresztény alapokon álló életstílus, erkölcsiség és családfogalom kissé sarkított meghatározása. A sztori egyszerű: egy hajdan közepesen ismert, francia countryénekes lánya egy nap eltűnik, a család csak annyit tud róla, hogy egy Ahmed nevű fiúval van. Holmija között Al Kaida-szórólapot, arab nyelvleckéket találnak, így hamar nyilvánvalóvá válik számukra, hogy az echte francia lányt elragadta az iszlám fundamentum. Az apa azonban nem adja fel és elkeseredett harcot vív lánya visszaszerzéséért, amit egy tragikus fordulat után fia visz tovább, éveken keresztül.

A jelentős forgatókönyvíróként (pl. Dheepan, A próféta, Rozsda és csont) ismert Thomas Bidegain bemutatkozó rendezésében a nyugati világba, kultúrába és életmódba beáramló iszlám gondolatiság, életstílus és erkölcsiség okozta trauma kerül feldolgozásra az iszlámra saját maga döntéséből áttért lány után való nyomozás történetén keresztül. Azt hiszem, nyilvánvaló, hogy ennél “forróbb” téma nem nagyon akad a közgondolkodásban. A legtöbben persze, hajlamosak ezt elintézni, megoldottnak tudni radikális megoldásokkal (lásd például a szélsőjobbos Marie Le Pen francia, vagy Orbán Viktor közép-európai előretörése), azonban akik valóban szeretnék megoldani a problémát, azok nyilván sejtik, hogy ennyi nem elég, sőt, így nem is lehet kezelni ezt a helyzetet. Bidegain filmje természetesen nem merészkedik odáig, hogy gyógyszert, vagy valamiféle mestertervet nyújtson be a válság kezelésére, a film, mint műfaj nem is lenne alkalmas erre. A Cowboyok elsősorban a nyugati gondolkodás természetéről kíván adni egyfajta látleletet.

Az első, sokkszerű érzés a kétségbeesés. Ezt érezzük mindig, amikor egy erőnket, a világ addigi rendjéről alkotott képünket bőven meghaladó méretű, emészthetetlen vagy felfoghatatlan problémával állunk szemben. Ezt éreztük, amikor legjobb barátunk váratlanul megtért, és nem járt többé velünk sörözni, amikor hittestvérünket egyszer csak biztosítótűvel az orrában, szája sarkában cigivel látjuk a téren, ijesztő figurák társaságában, amikor lányunk felvételt nyer a nívós egyetemre, amit két hét után ott hagyva rohan haza ahhoz az idiótához, akibe szerelmes. Ezt érzi Alain (François Damiens) is, amikor megtudja, hogy lánya önszántából hagyta ott családját és ment el azzal az Ahmed nevű arabbal. Vadul, gyűlölettől telve és lánya iránti féltéssel szívében ered Ahmed és lánya nyomába, de azok gyorsan eltűnnek a népek forgatagában. A benne lévő előítéletek semmivel nem segítik küzdelmében, sőt, inkább hátráltatják benne. A kétségbeesés és a düh kéz a kézben járnak. Tedd tönkre azt, amit tönkretesz, szemet szemért, vérbosszú – elsődleges, ösztönös reakciók. 

Fia, Kid (Finnegan Oldfield) jóval türelmesebb nála, higgadtságával ő menti meg apját attól, hogy saját magukat is nagy bajba sodorja. Apja halála után ő folytatja nővére után a nyomozást, eljut egészen az iszlám fundamentalisták pakisztáni központjába is. Ő az, aki meg szeretné érteni nővére döntését, alapvetően nyitottan fordul az általa teljesen ismeretlen, teljesen más alapokon álló kultúra és vallás felé, illetve, az azt gyakorló emberek felé. Nővérével ellentétben, őt azonban nem szippantja be az új, ismeretlen világ.

A cselekmény éveket ölel át, még bőven 2001 szeptember 11 előtt kezdődik és a londoni metrórobbanás után ér véget, de a Charlie Hebdo-, és a Bataclan-merényletekig már nem ér el. Azok fényében lenne igazán mérvadó a film állásfoglalása, bár gyanítom, az még ennél is kiábrándítóbb, borongósabb lenne. Rengeteg tennivaló van még ebben a világban…

Formai szempontból a Cowboyok elsősorban idő- és térkezelésében érdekes. Nem mintha valami forradalmian új módszerrel jelentkezne Bidegain, de azért az mindenképpen példamutató, hogy milyen simán, ugrások és zökkenők, és minden szájbarágás nélkül siklik át egy évtizedet. Én szeretem azt is ebben a filmben, hogy bár tényszerűen happy endje van a filmnek, azt mindenki fogja érezni, hogy mennyire unhappy ez a happy. Mivel elsősorban emberek között felépülő, láthatatlan falakról esik szó a történetben, a megoldást is közöttük kell keresni, nem pedig ideológiákban, vallási, kulturális különbözőségekben/hasonlóságokban, miközben ezeket sem lehet figyelmen kívül hagyni. Nem egyszerű ez, de senki nem mondta, hogy egy huszárvágással meg lehet ezt oldani. Vagy ha ezt mondta, akkor hazudott. Ez a film picit segít talán a tisztábban látásban. Asanisimasa: 7/10

Az Oscar-díjas Pingvinek vándorlását is rendező Luc Jacquet új dokumentumfilmje, az Ég és jég között nem elsősorban a globális felmelegedésről szól és ha akarom, ez egyben a legnagyobb hibája is. Ez a film elsősorban Claude Lorius tudományos portréja, akinek életműve ugyan tényleg nagyban köthető a globális felmelegedéshez (hovatovább, az elsők között hívta fel ennek veszélyére a világ figyelmét), a filmben ez csak másodlagos jelentőségű Lorius pályarajza, valamint tagadhatatlan tudományos jelentőségének fényezése mellett.

Mindazonáltal, rendkívül érdekes mozi ez, bár e kijelentéshez illik coming outolnom is. Miközben szorgalmasan gyártom a nap tévéajánlókat, én magam alig nézek rendes játékfilmeket a tévében, ellenben falom a különböző természetfilmeket. Képes vagyok akár századjára is megnézni az oroszlánok szilaj nemi életéről, az Okawango-delta életciklusairól, vagy akár a pingvinek vándorlásáról szóló filmeket, Sir David Attenborough pedig akkora sztár számomra, mint például Al Pacino vagy Benedict Cumberbatch, vagy még nagyobb. Ha most lennék gimnazista, egészen biztosan biológiával és földrajzzal foglalkoznék, hogy természetfilmes, etológus vagy tengerbiológus lehessek. Vagy természetvédő gerillaharcos. Vagy olyan felfedező-tudós, mint Claude Lorius, vagy Jacques Cousteau, aki szintén feltűnik egy pillanatra e filmben… Sajnos, ez a vonat már régen elment, így maradnak a természetcsatornák. Szóval.

Melegen ajánlom ezt a filmet azoknak, akiknek gyermekkorát -hozzám hasonlóan- alapvetően meghatározta a Delta című televíziós tudományos híradó főcíme, melyben az emblematikus zene alatt, tűzhányók, repülőgépek, egyebek mellett, fekete-fehér képeken emberek meneteltek embertelenül jeges szélviharban, majd ugyanott vicces lánctalpas járgányok húznak el. Nos, azt hiszem, ezeken a képeken egy orosz Antarktisz-expedíció látható, ami azonban említésre kerül e filmben is. Lorius is éppen ilyen körülmények között esett szerelembe Antarktisszal 23 éves korában, így járta be a jeges kontinenst és szerencsére volt nála egy 16 mm-es kamera is, mellyel szép alaposan dokumentálta is első, majd az összes többi expedícióját. Érdekes a tudós kutatási területe, ő ugyanis glaciológus, tehát a gleccserekkel, illetve tágabb értelemben a jéggel, a jég természetével foglalkozik. Lorius volt az, aki felfedezte, hogy a jég természetéből fakadóan konzerválja az adott kor időjárási és jellemző légköri viszonyait, tehát mélyen az ősi jégbe fúrva képet kaphat korábbi korok, akár több százezer év meteorológiai változásairól, illetve azok tendenciáiról. Így jött rá arra, hogy az utóbbi, amúgy elképesztően rövid időszakban az emberiség mekkora károkat okozott a a Föld ökoszisztémájában a kőolajszármazékok, és más fosszilis anyagok nagymérvű elégetésével, illetve az atomkísérletekkel.

A film tehát nagy részben Lorius és társai által készített, pótolhatatlan értékű, színes filmszekvenciákból áll, melyből hiteles, szinte érzéki képet kaphatunk egy antarktiszi kutatóbázis mindennapi életéből (néha várom is, hogy beszakadjon a százezer éves jégpáncél, mint John Carpenter A dolog című, teljesen más műfajú filmjében), valamint részletesen tájékozódhatunk Lorius kutatásának stációiról, sikereiről és kudarcairól. És részben magáról, az emberről is, bár azért a tudós személyiségének csak a felfedező oldalát mutatja meg. Az archív snitteket rendre a ma 82+ éves tudós alakját látjuk rendkívül látványos helyszíneken, ahogy elmereng a világ ilyetén szépségén (és nyilván a globális felmelegedés rémségén)… Kicsit viccesek számomra ezek a jelenetek, de hát a franciák szeretik mindig picit túlfényezni magukat. Persze, szép öregember Lorius, szépek a kezei, jól néz ki az égszínkék dzsekijében, hófehér hajjal, de szerintem nem szorul rá arra, hogy ilyen magazinstílusban legyen megörökítve. Az én ízlésemnek elég lenne maga a táj, önmagában, plusz a tudós az archív képeken, felfedezés és tudományos tevékenykedés közben. Asanisimasa: 8/10

Az idei Anilogue Fesztivál nézői már láthatták a korábban különféle Disney-produkciók animációs stábját erősítő Raul Garcia bemutatkozó filmjét, a Rendkívüli meséket. Az animációs szkeccsfilmként definiálható mozi Edgar Allan Poe emlékének kíván emléket állítani, a híres-hírhedt romantikus író öt rövid történetének öt kisfilmben való animálásával, melyeket egy holló -szintén egy emblematikus Poe-motívum- és egy beszélő szobor kvaterkázása fűz egybe.

Sajnos, a rendkívül egyenetlen színvonalú, stílusában, de dramaturgiájában sem egységes rajzfilmfüzér nem sikerült jól. A tisztelet és a köszönet érzetét természetesen ki lehet érezni a filmekből, de ez inkább tűnik egy lelkes rajongó, egy tekintélytisztelő, de nem különösebben tehetséges diák halkan elrebegett hálájának, mintsem egy Poe művészetéhez méltó, arra komolyabban reflektálni tudó, felnőtt műnek. Az mind az öt kis darabról elmondható, hogy bennük Poe történetei igencsak soványra vannak húzva. Nyoma sincs az eredeti, mai napig is delejesen ható, misztikus, hátborzongató romantikának, a hideglelős hátborzongatásnak, a nettó cselekmény csontvázszerűen csupasz. Vannak jó pillanatok, melyek azonban hamar elröppennek és semmi nem tartja őket fogva, és nincsenek sorban, gombostűre tűzve sem, mint színes pillangók a természettudós albumában.

A legjobb ötlet, hogy a narrációk többségét érdekes figurák mondják a képek alá. Julian Sands jó színész, jó hanggal, Christopher Lee is ilyen volt, akik ráadásul külsejükben is -melyek talán felidéződnek bennünk- passzolnak Poe világába. Közülük a pálmát azonban Lugosi Béla, a mi Bélánk viszi el, aki egy archív rádiófelvételen olvassa fel Az áruló szív című novellát ma már kissé viccesen ható dikcióval. E darab Alberto Breccia fekete-fehér, expresszív képregényeinek stílusát idéző képi megvalósítása is talán a legjobban sikerült mind közül. Guillermo del Toro, a gótikus-romantikus horror mai pápája is elhörög egy történetet, ráadásul az egyik legsúlyosabbat, A kút és az ingát, ehhez viszont Garcia egy igen buta, Disney műanyag világát idéző CGI-grafikát rendelt hozzá, mely teljesen hiteltelenné teszi a novella által közvetített kétségbeesett rettenetet. Képileg még talán hatásosnak mondható színes pacákkal, sejtelmes szmoggal és groteszk devianciával operáló A vörös halál álarca című kis darab is, melyhez viszont nincs narráció, csak a herceg szólal meg benne, tovább fokozva az eddigi dramaturgiai zűrzavart. Szóval, eléggé széteső, eklektikus tiszteletadás ez… Poe talán ennél többet érdemelne. Asanisimasa: 4/10

Irigylésre méltóan szép, kerek a világ Sudabeh Mortezai tavaly, Berlinben (ah, Tavaly, Marienbadban) Arany Medvére is jelölt Macondo című filmjében. Nem a benne ábrázolt emberi sorsok, élethelyzetek iránt érzünk vágyakozást, hiszen erre semmi okunk nem lehet, inkább a manapság oly annyira leszólt multikulturalitás lelket felszabadító bűbája az, ami örömmel tölti el szívünket. A rendező iráni származású osztrák, aki bemutatkozó filmjének címéül a kolumbiai Gabriel García Márquez Száz év magány című kultikus regényének helyszínéül szolgáló városka nevét választja, s mely film a hasonló “becenéven” illetett (az 1970-es évek elején a Pinochet diktatúrája elől menekülő chileiek adták ezt a nevet a tábornak. Korábban a táborba az első nagy menekülthullám 1956-ban érkezett Magyországról, majd 1968-ban Romániából és Csehszlovákiából, de fogadtak be vietnami „csónakos embereket” is. Közülük és leszármazottaik közül sokan ma is a táborban élnek mint „permanens menekültek”, miközben újabbak érkeznek a világ más háború sújtotta vidékeiről: Szomáliából, Afganisztánból, Irakból, Csecsenföldről, stb.), Bécs környéki menekülttelepen élő csecsen (és más nációjú) menekültek között játszódik. Igencsak irigylésre méltó még az a nyugodt, joviális, de ami a fő, segítőkész légkör és környezet is, ami olykor még a menekültek vérmérséklete, szokásai ellenére is mindent elkövet azért, hogy segítsen nekik – de tudom, ezt ma Magyarországon sokan nem hiszik el, sőt el is utasítják. Lelkük rajta, de ha minden így megy, ahogy, hamarosan majd ők is megtanulhatják a leckét…

Természetesen a film szereplőinek sorsa közel sem ennyire idilli. Menekültek, akik a hazájukban dúló öldöklés elől menekülnek. A történet főszereplője, a 11 éves csecsen Ramasan pl. édesanyjával, valamint két húgával a hazájukat lerohanó orosz katonák elől menekülve, kalandos úton jutott el Bécsbe. Apjuk homályos körülmények között odaveszett a harcban. Várnak az állandó menekültstátusz engedélyére, eközben az anya dolgozik, a gyerekek iskolába járnak – a csecsen közösség informális vezetője, az öreg imám óvó szeretettel viseltetik a fiú iránt, és azt tanácsolja Ramasannak, hogy tartsa távol magát a balhéktól, rendesen járjon iskolába, és mint egyetlen “férfi” a családban, viselje gondját húgainak, valamint édesanyjának. Egy nap azonban megjelenik egy férfi, aki azt mondja magról, hogy az apja barátja.

Persze, akik politikusok beszédeiből, vagy éppen szenzációhajhász újsághírekből merítik világlátásukat, azok könnyen mondhatják, hogy kit érdekelnek ezek a “patkányok“, miért jönnek ide, maradjanak ott, ahonnan jöttek és harcoljanak a hazájukért; szerencsére vannak olyanok is, akik inkább megérteni, megoldani szeretnék a problémát, ehhez pedig az az a legközvetlenebb út, ha megismersz egy menekültet. Aztán még egyet és még egyet, megismered az okait, szándékait, enni-inni adsz neki, ha látod rajta, hogy éhes és szomjas, de legalább megmutatod neki, hol kaphat ennivaklót és vizet. Belenézel a szemébe, meghallgatod történetét és meglátod magad benne. Ez a film egy ilyen történet, a csecsen Ramasan története, aki egy számára idegen világban kénytelen élni, ám minden erejével azon van, hogy ezeket a nehézségeket megoldja. Ebben minden erejével segít családjának is. Kemény küzdelem ez, komoly kihívásokkal kell megküzdenie Ramasannak közben, de a kisfiú szemei, keze és lelke tiszta. A történetét elmesélő fiatal rendezőnő szándékai szintén tiszták, így filmje is tiszta. Embereket látunk benne, akiket valamilyen aljas, sötét okból mostanában sötétnek, gonosznak festenek le sötét, aljas és gonosz emberek, embereket, akik pont olyan esendőek, mint amilyenek mi is vagyunk, és csak ont annyira szeretnének boldogan élni, mint amennyire mi is. Semmilyen okot nem adnak arra, hogy ezt az elemi emberi jogot elvegyük tőlük, vagy ha mégis azt akarjuk, akkor azokat a jogokat mi sem érdemeljük meg. De Macondóban szerencsére kerek a világ – legalábbis ebben a történetben szépen kikerekedik – és maradjon is meg ennyi, maradjon is meg ilyennek. Vagy jobbnak… Asanisimasa: 8/10

Kissé felkészületlenül estem be a Kosok című izlandi film sajtóvetítésére, valami olyasmit vártam, mint néhány éve a szintén e jeges szigetről származó Lovak és emberek kapcsolatáról szóló, frenetikus dokumentumfilmtől: fagyos szél által beretvált, kopárságában is megejtően szép tájakon állataikkal az életben maradásért magányosan küzdő, norvégmintás pulóveres, szakállas arcok gunyoros portréját. Ehelyett fagyos szél által beretvált, kopárságában is megejtően szép tájakon állataikkal az életben maradásért magányosan küzdő, norvégmintás pulóveres, szakállas arcok jégcsákány-keménységű drámáját kaptam.

Grímur Hákonarson filmje kosokról, tehát kanbirkákról szól, valamint humanoid kanokról, akik valamilyen evolúciós csoda folytán alkalmassá váltak arra, hogy uralmuk alá hajtsák a zord, észak-izlandi tájon egyedül megmaradni képes juhállományt. Két kan a főszereplő, Gummi (Sigurður Sigurjónsson) és Kiddi (Theodór Júlíusson), akik testvérek, de már 40 éve nem beszélnek egymással, ami éktelen nagy ostobaság még civilizált helyeken is, nemhogy egy olyan vidéken, ahol az átlagos népsűrűség maximum 1 fő/km². A két szakállas viking amúgy viszonylag közel élnek egymáshoz, mert az örökségül rájuk hagyott farmon sem voltak képesek megosztozni; a szintén megörökölt nyájat kétfelé osztva tengetik napjaikat. Tulajdonképpen egyetlen esemény vonzza őket be őket a tengerparti kisvárosba, mégpedig az évenkénti kos-szépségverseny, melyen ezúttal a részeges Kiddi hozza el a fődíjat a második helyezett Gummi elől. Gummi nem tudja elfogadni a félpontos vereséget, és amikor megvizsgálja Kiddi díjnyertes kosát, rémülten észleli, hogy az állat produkálja a surlókór néven ismert járvány minden fő tünetét. Gummi jó tudja, hogy ha kitudódik a járvány, az a térség teljes juhállományának a leölésével kell járjon, aminek viszont egyenes következménye, hogy a helybéliek is megélhetés nélkül maradnak. Az csak fokozza Gummi ijedelmének súlyát, hogy övék Izland juhállományának utolsó, ősi géneket magukban hordozó, fajtiszta nyája.

A Kosok tehát egyfelől egy állategészségügyi katasztrófafilm. Másfelől felfogható a westernek földszerző és földmegőrző irányzatának analógiájára amolyan nordsternnek is, csak itt nem a nehezen megszerzett föld, a farm, hanem a kietlen tájon egyedüli megélhetést biztosító állatállomány megőrzése, illetve az azért folytatott küzdelem jelenti a cselekmény fő csapásirányát – ennek konfliktusa viszont a két testvér kibékíthetetlen, homályos eredetű ellentéte. Fontos a táj itt is, hiszen földközeli a téma. Fontos tudnunk azt is, hogy bár Gummi és Kiddi két ellentétes jellem, mindkettő jó ember valahol (mélyen). Az egyik állandóan giccses zenét hallgat, a másik szobrocskákat farigcsál, ha éppen józan. Hogy megússzák a saját, de az egész környék halálát jelentő surlókór-járványt, mégis össze kell fogniuk és vállalva a veszélyt, szembe kell szállniuk a kórral, de legfőképpen az azt gyökeresen elpusztítani akaró hatósággal.

Hákonarson érti küldetésük értelmetlenségét, egyben megérti szándékaikat is. Történetüket az egyedül lehetséges megoldás felé pergeti ki. Gyönyörű képek a zordságában is lenyűgöző tájról, részvétteljes, szeretetteljes ábrázolása a modern, északi juhászok ingerszegény, monoton életének, egy reális, mai történet a hagyományokhoz való görcsös ragaszkodásról, a testvéri szeretet mindenhatóságáról és az egymásra utaltság fontosságáról. Asanisimasa: 7/10

Cannes egyik nagy kedvence a thai Apichatpong Weerasethakul, akit a lusta nyugati világban egyszerűen csak Joe-nak szoktak nevezni. A Boonme bácsi, aki képes visszaemlékezni korábbi életeire Arany Pálmát nyert 2011-ben, a 2004-es Trópusi betegségek a zsűri nagydíját kapta, míg a Blissfully Yourst 2002-ben az Un Certain Regards hivatalos válogatásában mutatták be, ahogyan a Cirko idei bemutatóját, a Ragyogó nekropoliszt is (közben azért a Syndromes And A Century -val Velencét is bevette, 2006-ban). Joe (a thai kultúrában amúgy nem ciki a nevek rövidítése, hiszen például a főváros hivatalos neve is minimum egy flekk; ezt szokás röviden Krungthepnek, vagy másképpen, Bangkoknak nevezni) ezúttal is a buddhista közgondolkodásban alapvető spiritualizmusba viszi el vállalkozó kedvű nézőit, ahol a tér, az idő, a valóság és a lét különböző dimenziói teljesen szabadon örvénylenek egymásba, és egymásból szanaszét.

A történet (bár Joe filmjeiben nagyon nehéz nyugati értelemben vett történetről, cselekményről és dramaturgiáról beszélni) az alkotó szülővárosában, Khon Kaenben, illetve a város mitikus múltjában bolyong. A kiindulópont viszonylag könnyen beazonosíthatóan mai, itteni, evilági. Egy hajdani iskolából kialakított ideiglenes kórházban katonák fekszenek, valamilyen rejtélyes kór miatt félig éber, félig alvó állapotban. Az orvoscsaládban nevelkedett rendező szinte minden filmje kapcsolódik valamilyen módon az egészségügyhöz, a kórházakhoz és orvosi rendelőkhöz, valamint a testi, és ezzel szoros összefüggésben, a lelki kórságokhoz. Jen, a középkorú (testileg deformálódott) nő önkéntesként dolgozik a kórházban, kedvence Itt, akihez soha, senki nem jár látogatóba. Közben megismerkedik a szép, fiatal Kenggel, aki médium (még az FBI is be akart szervezni), és az a dolga, hogy az álmok természetfeletti szintjén lépjen érintkezésbe a végtelen álomba merült, beteg katonákkal. Hármójuk különös kapcsolatba kerülnek egymással, miközben Itt naplójából a város múltjára vonatkozó, fontos információk derülnek ki.

Ahelyett azonban, hogy bármiféle avatatlan sületlenséget (melyeket nagyjából azért már el is sütöttem Joe bácsi korábbi alkotásai kapcsán, és egyben akkor legyen is ez a kritikai megjegyzés…) elkezdenék belemagyarázni ebbe a minden szempontból különleges filmbe, álljon itt inkább egy interjú Apichatpong Weerasethakullal, amiből minden filmet érintő lényeges kérdésre fény fog derülni. Amire nem, annak kulcsa a néző pszichéjében és lelkében van valahol elrejtve…

Apichatpong temetője

– interjú a rendezővel –

A Ragyogó nekropolisz Khon Kaenban, a szülővárosában játszódik. A filmről ezt mondta: „olyan helyek személyes portréja, amelyek parazitákként ragadtak rám”. Miért ennyire fontosak önnek ezek a helyszínek?                                            

A filmmel a gyerekkoromban ismert, régi szellemek keresésére indultam. A szüleim orvosok voltak. A kórház egyik lakószárnyában éltünk. Az otthonom a kórházi osztály volt, ahol anyám dolgozott, a faházunk, az iskola és egy mozi. Ebben a filmben mindegyik benne van. Már majdnem húsz éve annak, hogy nem élek Khon Kaenban. A város azóta nagyon megváltozott. De amikor hazamegyek, mindig látni vélem a régi emlékeimet az új épületek tetején. Az egyik kedvenc helyem, a Khon Kaen-tó azonban semmit sem változott.

Kórházban nőtt fel – ez az oka annak, hogy a filmjeiben gyakran találkozunk kórházi eszközökkel, és a betegség általában is fontos központi témája?

Számomra szívverést hallgatni sztetoszkóppal, vagy nagyítóval és a fénnyel kísérletezni maga volt a csoda. Ritka, csodálatos alkalmakkor még a mikroszkópba is belenézhettem! Másik izgalmas emlékem, mikor a Khon Kaen-i amerikai intézetben néztem 16 mm-es filmeket. Ekkoriban sok USA-bázis volt az ország északkeleti részén. Jól emlékszem a többi film között a fekete-fehér King Kongra, például. A filmek és az orvosi eszközök voltak a gyerekkorom legszórakoztatóbb felfedezései.

Honnan jött az alvó emberek történetének a gondolata? Igaz történet alapján írta a forgatókönyvet?

Három éve volt egy hír egy kórházról északon, ahol egy rejtélyes kór miatt 40 katonát el kellett különíteni. Ezt a történetet használtam fel, és összefontam az én kórházammal és a régi, Khon Kaen-i iskolámmal. Ez alatt a három év alatt a thaiföldi politikai helyzet zsákutcába futott, és még mindig ott vesztegel. Megszállottja lettem az alvásnak, és lejegyeztem az álmaimat. Azt hiszem, ez egyfajta menekülés az utcákon uralkodó borzalmas helyzetek elől.

A színes fényterápia a valóságban is létező kezelés? (Ezzel próbálják gyógyítani a katonákat.)

Egy időben sok cikket olvastam az agykutatásról. Volt egy professzor a MIT-en, aki a fény segítségével úgy manipulálta az agysejteket, hogy azok újrajátszottak bizonyos élményeket. Azt állította, hogy a felfedezése bizonyította Descartes meggyőződésének helytelenségét, mely szerint a test és a lélek külön entitások. Ez a hipotézis egybecsengett azzal, amit én is mindig gondoltam: a meditáció nem más, mint biológiai folyamat. Az álomba és az emlékekbe mindig be lehet törni kívülről. Ha orvos lennék, az álomkórt sejtszinten, fényinterferenciával próbálnám gyógyítani. A filmben megjelenő fények többé-kevésbé ezt az ötletet tükrözik vissza. Nemcsak a katonáknak, hanem a film nézőinek is szólnak.

Jenjira megtalálja Itt jegyzetfüzetét, tele furcsa firkákkal és alaprajzokkal. Vannak köztük valódi helyszínek is, amelyeket a filmben is láthatunk, de a többi hely: a palota és a temető mitologikus terei is éppoly valódiak és jelen idejűek.

Amikor kicsik voltunk, mindig erről a csodálatos helyről meséltek nekünk: ahol a víz hallal teli, és a tájat míg a szem ellát rizsföldek borítják. A gazdagság jelei mindig idilliek voltak, a brutális részeket finoman kihagyták. Nagy teher rajtunk az elképzelt és megváltoztatott történelem súlya. Generáció generáció után a hatása alá kerül: hogyan látjuk önmagunkat? De a nemrég megismert tudás és a mostanában keletkező tanulmányok hatására az identitásunk megingott. Szerintem ez a film a valahová való tartozás törékeny tudatával játszik.

Tudna egy pár szót mondani Jenjira (Jenjira Pongpas) útjáról ebben a filmben? Többször dolgoztak már együtt, de ebben a filmben sokkal fontosabb a szerepe, mint az eddigiekben.

Először 2002-ben dolgoztunk együtt. Ezután sokszor megfordult az irodánkban. Mindig is szerettem a személyiségét, a lányait és a történeteit. Olyan agya van, amilyet én is szeretnék: egy agy, amely mindenre emlékszik. Szerintem pontosan meg tudná mondani, mit ettünk ebédre tíz évvel ezelőtt egy bizonyos forgatási napon. Számtalan projekten dolgoztunk együtt, többek között egy könyvön, amit ő írt. A hatására kezdtem el Iszán történelmével foglalkozni. Ahogy kialakult a film, közös álmunkká vált: az enyém, az övé, és azt hiszem, talán az anyámé is.

A film szereplőinek többségi az Iszán régióból származik, és az iszáni dialektust beszélik. Létezik egy csak Iszánra jellemző, különleges hiedelemvilág?

Iszán különböző területeket foglal magába: Kambodzsa és Laosz egyes részeit. Az egyesítésig több birodalom része volt – ekkor Bangkok vette át az északkeleti részeket. A családom Bangkokból költözött Iszánba pár évvel az én születésem előtt.        Ez egy száraz környék, nem olyan burjánzó, mint a középső régiók, például ahol Bangkok fekszik. Számomra azonban nagyon színes, mert mindenütt fellelhetők a khmerek spiritualitásának a nyomai. Az emberek itt tehát nemcsak egy mindennapi világban élnek, hanem egy szellemi világban is. Az egyszerű dolgok is varázslatosak lehetnek.

Meséljen a szereplőválogatásról! Rendszeresen dolgozik ugyanazokkal a színészekkel, például Jenjirával, de amatőr színészeket is szívesen foglalkoztat.

Mivel Khon Kaenben forgattunk, szereplőválogatást tartottunk a városban. Nagy meglepetés volt, hogy ennyi tehetséges színészt találtunk. Számomra ezt a filmet forgatni kicsit olyan volt, mintha az első filmemet csináltam volna. Megpróbáltam megszabadulni a berögzült filmes kötöttségeimtől, és magamévá tenni a város energiáját. Az amatőr színészekkel való munka segített megtalálni a megfelelő ritmust.

Megmondom őszintén, a francia “botrányfilmesként” aposztrofált Gaspar Noé (Visszafordíthatatlan, Enter The Void) elsöprő tehetségéről még mindig nem vagyok meggyőződve, azonban most, hogy a Szerelem/Love nagyjából kimúlt a mozikból, mindenképpen szeretnék egy-két dolgot megjegyezni. Az első természetesen a pornográfia (vádja). Az én felfogásomban a pornográfia elsősorban öncélú. A pornográf filmek, fényképek, live showk és ki tudja még milyen megjelenési formában feltűnő termékek célja nem több, mint a szexualitás legkülönfélébb területeinek, módozatainak, eszközeinek, rítusainak és szokásainak ábrázolása, legtöbbször kifejezetten explicit módon, mindössze egyetlen céllal: a pornográf termék fogyasztójában felkelteni a szexuális vágyat és azt annak kielégüléséig fenn is tartani. A pornó lényege a kendőzetlenség, így a pornófilm akár lehetne egyfajta dokumentumfilm is – ha az általa ábrázolt aktus nem lenne az esetek túlnyomó részében imitált, művi és beállított. A legtöbb póz úgy jön létre, hogy a szeretkező (illetve, nevezzük nevén: baszó) párok úgy tartják alfelüket, lábaikat, testüket, hogy a kamera jól meg tudjon mutatni mindent, jól be lehessen világítani. Legyünk őszinték, otthon, párunkkal ritkán szeretkezünk oly módon, ahogyan a pornófilmekben szokás látni (vagy ha igen, akkor túl sok pornót nézünk). Azonban attól, hogy egy filmben merev péniszt, hegyesen meredő mellbimbókat, hosszan szeretkező, sőt az orgazmust is megélő (megjátszó) párokat lehet látni, az a film még nem feltétlenül pornó. Miközben természetesen nem kötelező jelleggel, de igazán mélyen szeretnénk például a szerelemről beszélni, akkor a szex explicit megmutatása bele kell férjen egy alapvetően művészi célú alkotásba is, ha kell, akár erektált, ejakuláló pénisszel (lásd például Todd Solondz, Marco Ferreri, Woody Allen, Pálfi György vagy Ken Russell bizonyos idevágó filmjei).

Márpedig Noé ezen filmje, ahogyan a címében is jelzi, a szerelemről szól, méghozzá kizárólag a szerelemről, melynek természetes velejárója a testi szerelem is. Én teljesen korrekt dolognak tartom egy ilyen igényű és felfogású, alapvetően művészi célú filmben a testi szerelem akár ilyen mélységű, ilyen nyíltságú megmutatását is, akit ez a fajta nyíltság sért, bánt vagy felháborít, annak semmi szín alatt nem lennék a szeretője (de igazán még barátja sem). Ettől azonban Noé filmje még lehetne jó is, azonban az öncélúságot nála is érzem: érdekes módon, mégsem a szexjelenetekkel kapcsolatban, hanem inkább a főhős Murphy (Karl Glusman) végtelen(nek tetsző) belső monológjából és az egész történet önmagából önmagába forduló, végtelen nyúlósságából, lényegi banalitásából adódóan. Noé filmje pornográf, de lelki értelemben az: szinte élvezettel tapicskol Murphy “fájdalmában”, mely szerint ő sem az a korsó, amely töretlenül (sic!) járhat a kútra, ideje végeztéig.

Gaspar Noé eddigi (általam látott) összes filmjében provokált, méghozzá céltudatosan, hideg fejjel és kiszámítottan. Ez sem baj feltétlenül. A művész egyik fontos dolga, hogy provokáljon, hogy a befogadó nézőt kizökkentse komfortzónájából, más aspektus elfoglalására kényszerítse, akár önmagával, az általa önmagáról alkotott énkép illúziójával is szembesítse. Ennek a provokációnak nincs mércéje, csakis indoka lehet. Az indokolatlan provokáció puszta polgárpukkasztás, nem művészet. Noé a Szerelem/Love-ban szerintem okosan provokált, például rögtön a nyitóképpel, mely egyszerre ön-ironikus öndefiníció és tűpontos intonáció az elkövetkezendőkhöz.

Az olyan “kritikai” kitételekkel viszont nem tudok mit kezdeni, melyek például azt kifogásolják, hogy az Omit és Electrát alakító színésznők miért nem borotválták le a forgatásra fanszőrzetüket, mert akik ezt írják le, azoknak nagyjából annyi agya lehet, mint egy marék lepkének. Vagy túl sok pornót néznek… Egyrészről, a női és férfi nemi szervek szőrösen természetesek, nem pedig simára epiláltan, másrészről idén, Párizsban már a szőr a divat. Jó reggelt. Mindamellett Klara Kristin és Aomi Muyock bozontja igen szépen karban van tartva, tehát még az ápolatlanság vádját is cáfolom.

A filmet, mindent összevetve, én részben a rendező Noé bátorságáért és a merész, de tökéletesen indokolt koncepcióért, részben a tényleg bevállalós és minden szempontból hiteles színészi alakításokért tudom dicsérni. Talán a sűrűn felbukkanó filmes utalásokért (Godard, Kubrick, Utolsó tangó Párizsban, stb.) és a következetesen végigvitt vizuális koncepcióért is. Azt a végtelen ömlengést, azt a minimalista módon megjelenő, de ettől még émelyítő, ragadós szentimentalizmust, azt az ürességet, ami az egészből filmből árad, azt viszont képtelen vagyok megemészteni. Aztán, ha Noé valóban olyan tökös gyerek lenne, mint amilyennek láttatni próbálja magát, ezt a filmet sem ilyen szép testű nőkkel és pasival csinálná meg, hanem tök átlagos külsejű, akár görnyedt, vagy kissé hájas, edzetlen izmú színészekkel… Asanisimasa: 5/10