asanisimasa

Borítékolom, hogy különösebb visszhang nélkül, ám közel sem megérdemelten tűnik el ez A boldogság titka című argentin mozi a feledés homályába. (Ne legyen igazam, de az imdb-s 6.0 nem sok jót sejtet.) Bár a címbe foglalt titok nyitjára nyilván mindenki kíváncsi lenne, azért az, hogy ‘argentin film’, egy igen komoly visszatartó erő. Természetesen, azonnal rávághatjuk, hogy ismerünk igen komoly argentin (és más dél-amerikai) filmeseket is, méghozzá szép számmal, de sajnos a magyar tévécsatornákat is eltömítő végtelen hosszúságú, latin szappanoperák mindenkinél felülírják a “kapcsolási protokollt”: ha dél-amerikai és film, akkor szappanopera és híg geil. A leendő érdektelenség másik oka lehet a film témája. A statisztika szerint manapság főleg a tizen-, és huszonévesek, esetleg harmincasok járnak moziba, akiket valószínűleg nem annyira érdekelnek a kiégett, megfáradóban lévő 50+-osok lelki problémái, és nem foglalkoznak azzal sem, hogy ha minden kötél szakad, akkor ők is belekerülnek ebbe a korosztályba, ebbe a problémagócba: tehát talán jó lenne előre felkészülni rá. Mivel azonban a nyugdíj-előtakarékosság is felesleges pénzkidobás a mai fiatalok igen nagy részének, ennyi elég is a pusztába kiabálásról. Majd rájön mindenki, amikor már késő.

Daniel Burman filmjének üzenete egyszerű, de éppen elegendő egy szolid, romantikus komédiához. Ha az embernek elérhető közelségbe kerülnek az álmai, akkor ne habozzon értük nyúlni, mert az élet véges, és elég nagyvonalú ostobaság elfecsérelni azt pótcselekvésekre, kényszermegoldásokra és mellékvágányokon való parkolásra. Átváltani a helyes vágányra viszont sosem késő… Santiago (Guillermo Francella) és Eugenio (Fabián Arenillas) az egyetemen haverkodtak össze, együtt buliztak, csavarogtak, mígnem egy brazíliai kiránduláson megismerkedtek egy gyönyörű nővel, akibe mindketten beleszerelmesedtek. Mivel azonban a nő sem tudott választani kettejük közül, a szerelmi háromszög útjai kettéváltak. Santiago és Eugenio barátok maradtak a további harminc évre, sőt, közös üzletük is lett. Szoros szimbiózisban éltek egymással. Egymás mellett volt az irodájuk, együtt érkeztek a munkahelyre, együtt lóversenyeztek, együtt ebédeltek és együtt jártak a szexi masszőrhöz, kiengedni a gőzt. Eugenio megnősült, Santiago agglegény maradt, ez azonban kettejük mély barátságát nem feszélyezte. Látszólag, mert egy nap, minden átmenet, vita, veszekedés, vagy bármi más hangos érzelmi vihar nélkül, Eugenio nyomtalanul eltűnt. Santiago és Eugenio kissé kelekótya felesége, Laura (Inés Estévez) értetlenül állnak az eltűnés ténye előtt, és bár korábban a két férfi túl szoros kapcsolata, valamint bizonyos eltérő üzleti elképzelések miatt nem volt éppen felhőtlen a köztük lévő viszony, mégis együtt indulnak Eugenio felkutatására.

Miközben írtam a fenti sorokat, nem tagadom, én is felröhögtem, mert amit írtam, az is inkább tűnik egy átlagos szappanopera ismertetésének, mint egy valamire való, “komoly” film cselekményének, de tényleg erről van szó, ám ennek ellenére mégis azt mondom, hogy nem érdektelen történet ez. Az ember eredendően boldogtalan, a boldogság iránti vágy pedig tulajdonképpen az élet ösztöne. Az hajt előre, míg bírjuk szusszal, aztán vagy van valami ama bizonyos fényes alagút végén, vagy nincs. Azt már csak az tudja, aki végigment rajta. Keveseknek adatik meg még életükben a boldogság, bár ez függ attól is, mit tartunk boldogságnak. Az éhezőnek boldogság egy szelet pizza? Meglátni a világ szépséges csodáit? Száguldani egy Ferrarin, vagy siklani egy vitorláson boldogság? Vagy csak pillanatnyi öröm? A szerelem boldogság? Vagy inkább kínzó, önző vágy csupán? Később meg megszokott, langymeleg rutin? Is-is, úgy gondolom. Megérkezni valahová, ahonnan már nem akarunk soha, sehová elmenni, az boldogság. Na de most komolyan, van valakinek olyan munkahelye, ahonnan nem akar elmenni? Volt már valaki olyan túrán, ahol nem akarta, hogy vége legyen annak a rohadt emelkedőnek és amikor felért, nem jutott eszébe az az út, amit innen meg kell még tenni, lefelé? Amikor ott ülünk a világ legszebb tengerpartján, és nem jut eszünkbe az, hogy bizony elmegyünk innen, mert nem maradhatunk itt? Mert egész egyszerűen nincs módunk és lehetőségünk maradni? Holott, ennek ellenére maradhatnánk is…

Santiago és Eugenio története éppen erről szól, a menni vagy maradni-ról, és arról, hogy soha sincs késő annak lenni, olyannak lenni, amilyenek szívünk mélyén mindig szerettünk volna lenni. Legyünk bátrak, és szálljunk ki, mert nincs az a családi, vagy társadalmi, kulturális, vagy hitbéli elvárás, aminek meg kellene felelnünk, amikor csakis rajtunk áll, hogy azok legyünk, akik valójában lenni szeretnénk. Ez a valódi szabadság kihívása és ez az, amit a szabadság kínál: a boldogság. Aminek titka itt van, ezen a filmen – kissé elrejtve. Asanisimasa: 7/10

Matthew Heineman idén Oscar-díjra jelölt dokumentumfilmje izmos kísérletet tesz arra, hogy megvilágítson egy olyan problémát, mely manapság a világ egyik igen forró pontját képezi (a sok közül). A kartell földje Mexikó, a kétarcú közép-amerikai állam. Egyrészt gazdasági sikereiről ismert bezzeg-ország, mely a harmadik világból startolt a fejlett országok közé, másrészt maga El Inferno, a földi Pokol, ahol drogkartellek uralkodnak ember, föld, kormány és egyáltalán, mindenek fölött. A film egyrészt bemutat egy mexikói önvédő civil ellenállásban feltűnt figurát, aki sikerrel vette fel a harcot a kartellekkel, valamint a kartellek által korrumpált hivatalos rendőrséggel és hadsereggel, másrészt, ezzel mintegy ellenpontként egy amerikai, ex-drogos veteránnal ismerteti meg a nézőt, aki Arizona mexikói határán szervezett paramilitáris csoportot, mintegy belső indíttatásból, kiegészítve, pótolva a nehezen mozduló, késedelmesen és hiányosan intézkedő szövetségi határvédelmet.

Értelemszerűen, minden alulról szerveződő fegyveres csoport idegen a jogállamisággal, bárhol a világon. Az önbíráskodást minden demokratikus jogrend eredendően bünteti. Mexikóban és az USA-ban is, ennek ellenére mindig vannak próbálkozások. Ezek legtöbbször bűnszervezet-jellegű csoportok, mint a mexikói kartellek, vagy pedig önjelölt jogvédők, mint például a Kokain-völgyként ismert arizonai Altar Valley vidékén tevékenykedő Arizona Border Recon nevű félkatonai szervezet, Tim “Nailer” Foley amerikai veterán vezetésével, mely azt próbálja megakadályozni, hogy a mexikói drogháború átterjedjen a határ túloldalára. A metszően kék szemű, tetovált, filmsztárkülsejű fazon egyenesen a kamerába mondja gondját, miszerint a szövetségi és az állami kormány nem teszi a dolgát, tehát nem védi meg a magyaremberek amerikaiak családjait. Mivel Amerika azért mégiscsak szabad ország, felfegyverzi magát, és saját kézbe veszi a határ őrizetének sziszifuszi munkáját. Indokai a film szerint egyértelműek, elhatárolódik mindenféle rasszista bélyeggel, őt tényleg csak a felvállalt hazafias érzelmek vezetik. Tevékenységének négy éve alatt néhányan csatlakoznak is hozzá, munkájukat néhány elfogott drogszállítmány és pár tucat illegális migráns/csempész koronázza, akiket átadtak a hivatalos szerveknek. Az internetről szerez tudomást Dr. Jose Mirelesről, a dél-mexikói Michoacan államban élő kisvárosi orvosról, aki az Autodefensas nevű felkelőcsoport vezetője, akik a környéket évek óta rettegésben tartó ún. „templomos lovagok” ellen harcolnak.

A film nagy részét Mireles portréja teszi ki. Heineman kamerája egy éven át követte a férfit, aki először szülővárosában gyűjtötte össze és fegyverezte fel a helyi kartell embertelen rémuralmával szembeszállni akaró és a helyi kormány korrupt rendőrségének tétlenkedését megelégelő helyieket, és ért el váratlan sikereket. A szimpatikus, barátságos, megnyerő férfi kezdeményezése hamarosan mozgalommá duzzadt és szinte az egész államot sikerült megtisztítania a maffiától. A mexikói szövetségi kormány azonban nem nézte jó szemmel a michoacani fegyveres mozgalmat és mindent elkövetett annak felszámolásáért. Tehát, a jogállamiság nevében a kormány felszámolja azt a szervezetet, amely egyedül száll szembe a bűnözőkkel. Ördögi helyzet.

Közben azonban kibomlik mindennek oka is, amihez képest az egész helyzet, a kartellek, a korrupció, a migráció az okozat. Ez pedig a szegénység, ami Mexikó minden gazdasági eredménye ellenére mégis sokmilliós tömegeket érint, s akiknek egyetlen megélhetési forrása van, mégpedig a drogra éhező amerikai fizetőképes kereslet kielégítése. Drogot főz itt mindenki Mexikóban, vagy ha nem főzi, akkor csempészi – mondja a film egyik figurája. És ez még csak nem is a legrosszabb dolog, semmi ahhoz képest, hogy akik ebből élnek, azok milyen szívósan, milyen erőszakosan védik a megélhetésüket biztosító üzletet. A film keserű ízű, mélyen cinikus “keretében” minden, a dolgok normalizálódására vonatkozó esetleges illúziónk is szertefoszlik. Asanisimasa: 8/10

Emma Donoghue nagy sikert aratott regényéből, illetve színdarabjából készült a négy Oscar-díjra is jelölt A szoba című dráma, melynek két főszereplője – egy anya (Brie Larson) és ötéves kisfia (Jacob Tremblay) – egy nagyjából kétszer két méteres szobában éli életét, melynek ajtaja örökké zárva és természetes fény is csupán a tetőbe vágott kis ablakon éri őket. A kinti külvilágból semmit nem tapasztalnak a remegő képű televízió egyetlen csatornáján futó, ostoba szappanoperán kívül. Naponta egyszer kinyílik a szoba ajtaja, ekkor a kisfiúnak be kell gyorsan költöznie a szekrénybe, egy ember ételt hoz, és olykor furcsán nyikorog anya ágya. A kisfiú már ebben a szobában született, minden, amit a világról tapasztalatilag tud, az innen ered. Minden más a fantáziájának szüleményei, anya meséiből és abból a néhány mesekönyvből elképzelve, amit az az ember otthagyott neki. Megismerjük ebben a szűkös térben végzett mindennapi rutinjaikat, a fogmosást, a tornát, az alvást és a főzést, látjuk azt az intim, testileg és lelkileg is szoros anya-fiú kapcsolatot, ami elválaszthatatlanul eggyé fűzi őket és beszélgetéseikből megtudjuk azt is, hogyan került az anya ebbe az elviselhetetlen helyzetbe.

Nem sokkal a fiú ötödik születésnapja után az anya elérkezettnek látja az időt, hogy a gyereket felhasználva kitervelje szökésüket, amit a fiú sikeresen meg is valósít. A Lenny Abrahamson által rendezett film érdemi, igazán érdekes része ekkor kezdődik el. Az anyának természetszerűleg voltak emlékei a külvilágról, azonban fia születése után az élet számára a gyerek jelentette, ha ilyen körülmények között, akkor itt, ebben a néhány nézetméteres sufniban. Ezt, gondolom, minden anya át tudja érezni. A szűkös helyen, az adódó szűkös lehetőségekből a lehető legjobb körülményeket próbálja megteremteni a gyorsan cseperedő, egyre jobban kinyíló értelmű srác számára, akinek lelki és szellemi táplálása minden erejét felemészti. Tűri az életet és tűri a mindennapos látogató vágyát is. A kisfiú számára azonban csak az a valódi, ami a szoba négy fala között van, minden más nem valódi. Tehát az egész külvilág, ahol mi élünk, nem igazi. Az ezzel való szembesülés a fiú életének legnagyobb traumájává válik, annyira, hogy legtöbbször sírva vágyik vissza a szobába, ahol csak ő volt és anya. Ráadásul, a kis család csodás szabadulása, illetve, a körülötte keletkező médiafelhajtás és érzelmi sokk az anyát is mélyen megviseli.

Úgy gondolom, Abrahamson igen visszafogottan és biztos ízléssel mutatta meg ennek az anya-fiú kapcsolatnak intimitását, minden momentum érzékletes, de semmi sem eltúlzott. Fontos fordulópontjaiban is igen hiteles az az út, pszichológiai értelemben, amit az anya és a fiú végigjár a külvilágban, de szép az is, ahogyan az anya szülei megjelennek. Különösen az apa (William H. Macy) reakciói karcolnak nagyon, ahogyan képtelen megbirkózni unokája létének tényével és lánya sorsának alakulásával. Danny Cohen kamerája mindvégig tartani tudja az optimális távolságot, nem maradunk le semmiről, de annyira sohasem tolja bele a néző képét a film témájába, hogy az már kellemetlen legyen. Az optimistára hangolt végkifejlet ezúttal valóban megoldja a feszültséget. Egy erősebb, drámaibb – ezúttal mindenképpen tragikus – finálé már talán elviselhetetlenné tenné ezt a mélyen megérintő sztorit. Asanisimasa: 8/10

Nem véletlenül köszöntötte 10 perces standing ovation az Egy tökéletes nap cannes-i premierjét, hiszen a spanyol Fernando León de Aranoa e filmmel megcsinálta azt a trüvájt, hogy miközben humorában mindvégig friss és szórakoztató, képes a lehető leghitelesebben megfogni minden háborúk legocsmányabbikának, a polgárháborúnak bűzlő és undorító lényegét. Ráadásul teszi mindezt úgy, hogy ehhez még a néző szemét sem kell telefröcskölnie vérrel, repeszdarabokkal és szétrobbant testrészekkel. Ügyes, mondhatni zseniális munka, és mint minden nagyszerű dologhoz, ehhez sem kellenek nagy dolgok, sok pénz, csak egy ötlet. Egy élesszemű észrevétel (amit ugyan Paula Farias írt meg Dejarse llover című spanyol bestsellerében, de ez a lényegen nem változtat).

A történet a közelmúltbéli délszláv háborúban történik, valahol a Dinári-hegységben, Boszniában. A két főhős, a nemzetközi segélyszervezetnél dolgozó Mambrú (Benicio del Toro) és B (Tim Robbins), hamvas lelkű civil önkéntes segítőjükkel, a bájos, francia Sophie-van (Mélanie Thierry) és a rezignált helyi tolmáccsal (Fedja Stukan) éppen azon mesterkedik, hogy egy helyi közkútból kiemeljen egy igen testes emberi hullát, amit vélhetően mérgezési szándékkal dobtak bele azok, akik nem szeretnék, hogy a helyiek használják azt a kutat. A korpusz kiemeléséhez használt ócska kötél azonban nem bírja a terhelést és elszakad. A történet a továbbiakban arról szól, milyen elképzelhetetlen nehézségeket okozhat egy nyomorult kötél beszerzése egy olyan országban, amelyet gyakorlatilag a földdé tett egyenlővé a testvér testvér, a szomszéd szomszéd elleni felfoghatatlan, halálos acsarkodás, ahol megoldhatatlan, életveszélyes feladatot jelent egy út közepén fekvő, elhullott tehén tetemének megkerülése, ahol minden ismeretlen potenciális ellenség, s ahol egy focilabda is konvertibilis fizetőeszköz lehet.

Nem nagy spoiler, ha elárulom, hogy ez a tökéletes nap (a sok közül) heves zivatarral zárul, így téve fel a koronát az egészre, ilyen a film humora is. Mélyen szarkasztikus, fanyar és cinikus. Egy tökéletes nap, amely úgy kezdődik, hogy egy hullát kell kihúzni egy feneketlen mély kútból, és úgy végződik, hogy szakad az eső. Közben pedig megy a hajsza a kötélért, tulajdonképpen egy roadmovie formátumában, ahol a közbeeső stációkban, megállókban néhány tipikus szituációban, jellegzetes szereplőkkel rajzolódik ki előttünk a polgárháború végnapjait nyögő Bosznia igazi arca. A két überlaza segélymunkás a korábbi -vélhetően igen súlyos- tapasztalatokkal felvértezve cinikus blazírtsággal veszi az akadályokat, az idealizmustól fűtött alkalmi és rendes kísérők arcán azonban ott a döbbenet, vagy éppen a fájdalom. Humor(érzék) nélkül nem lehet elviselni ezt, és ez ki is mondatik a filmben.

Persze, nem részvétlen ez a szemléletmód, de azért igen karikaturisztikus a fegyverszünet ellenőrzésére kirendelt PROFOR erők fafejű bürokráciájának ábrázolása, mint ahogy a segíteni akaró, jó szándékú nyugatiak igyekezete is kedvesen naiv próbálkozásnak tűnik az emberi aljasság itt megjelent fertőjében. Meglehetősen gunyoros az is, ahogyan a háborúban résztvevő nációk megjelennek a történetben. Az alkotók érezhetően kerülni kívánták az unalmas, jelentésükről levált, rutinszerű pacifista lózungokat, helyettük sztoikus, rezignált, de nagyon egyértelmű jelzésekkel tudatják velünk: minden rendbe jön egyszer, a világ mindig meggyógyítja magát és helyére teszi az elmozdult, kibillent dolgokat. Az emberek csak tegyék, amit tenniük kell, a legjobb belátásunk szerint, és akkor nem lesz baj.

Nagyon jó a film zenei körítése, mely masszívan hozzájárul annak sajátos, blazírt hangulatához, ráadásul a zenék szövegeiben is hordozzák a film által közvetített sajátos üzenetet (lásd pl. Lou Reed – There is No Time). Asanisimasa: 8/10

Korántsem olyan rossz a Legenda, mint azt a legtöbb kritika sejtetni engedi, bár tényleg nem lett kultuszfilm, ahogyan azt alkotói (valamint a valódi Kray-mítosz ápolói) minden bizonnyal szerették volna. Akad benne néhány igazán jól sikerült jelenet, aztán az egész film képes megidézni egyfajta fílinget, ami akár lehetett a hatvanas évekbeli London alvilágának fílingje is (hogy ez mennyire hiteles, arról csak azok tudnának nyilatkozni, akik benne voltak). Persze, azt az ívet nem húzza, amit egy ilyen alapvetően fejlődéstörténettől várnunk kellene, és ennek nem az az oka, hogy tele a polc (értsd: unjuk) a szegény, utcagyerekekből felnőtt vérnősző gengszterek sztorijával, akik a mocsokból a legmagasabb mennyországba küzdötték fel magukat, hogy aztán onnan rövidebb-hosszabb tündöklés után meredeken hulljanak le méltó helyükre, a pokolba. A film egyáltalán nem húz semmilyen ívet, nincs benne semmilyen fejlődéstörténet, illetve, ami van, azt nem látjuk. Az egész dramaturgia elhibázott, összecsapott kókányolás, hiszen az egyik Kray-fivér barátnője, későbbi felesége nézőpontjából meséli egy egy rövid időszak történetét, ami ráadásul bőven túlnyúl az illető barátnő/feleség Földön töltött idejénél. Az igazán érdekes részek, például az, hogy hogyan lett ez a két súlyosan szocio-, pszicho- és egyéb -pata bűnöző olyan, és az, ami; hogy az aggódó, joviális kispolgár anyuci tökéletes ötórai teájától és a finom házi süteményektől hogyan jutottak el a hidegvérrel, nyílt színen elkövetett gyilkosságokig, arról nem esik szó. Arról sem tudunk meg igazán sokat, hogyan, milyen és mennyi lépcsőfok megmászásával érték el azt a karriert, aminek e filmben látjuk rövid időszakát. Mondhatni azt, hogy ez a film tényleg nem jön sehonnan és nem megy sehová – de mégsem annyira rossz, mint azt mondják.

Ennek oka Tom Hardy. Amit itt művel, az parádés. Nem elég, hogy egymaga játssza el a két fivért, a látszólag kedves, udvarias, jól nevelt Reggie-t, aki csak akkor válik őrjöngő dúvaddá, ha felbosszantják, és Ront, az orvosilag is megflepnizett, homoszexuális pszichopatát, az ön- és közveszélyes, eszelős elmebeteget, a két tökéletesen különböző karakterek közötti igen bonyolult viszonyt is eljátssza, sőt, még össze is verekszik magával. Technikailag ez nem egy nagy trüváj, hiszen ansnittekkel, valamint egy ügyes dublőrrel simán fel lehet venni a két figurát, akiket egy színész alakít, amikor mindkettejük arca látszik, azt pedig megoldjuk CGI-vel és greenboxszal, színészileg viszont magasiskola. Főleg úgy, ahogyan Hardy itt tolja. Nem először játszik már pszichopatát, én először a remek Bronsonban fedeztem fel zsenijét, itt azonban még arra is rá tud pakolni. Egyből két Bronsont játszik, és mindkettő tökéletesen hihető, filmvászonra való, elementáris karakter. És mondom, nem elég, hogy felteszi ezt a két elmebeteget, azokkal még viszonyt is épít egymás között… Kommunikálnak egymással, reflektálnak egymásra, léteznek egymás mellett, miközben mindkettejüket egy színész alakítja. Beszédben (kötelező eredeti hanggal nézni!), mozgásban, mimikában, de belülről is cizellált, részletekbe menő csúcsteljesítmény, ugyanaz a szint, amit Robert De Niro, Al Pacino, Marlon Brando, tehát a legnagyobbak tudtak fénykorukban. Le a kalappal, tényleg hihetetlen alázatos teljesítményt nyújt a faszi a szerintem ehhez hasonlóan gyenge A visszatérőben, ahol viszont fel sem ismerni Hardyt a rohadék Fitzgerald csapzott, szakállas, elmaszkolt alakjában, de értelmetlen egy ilyen gigászt noname untermannként használni az isteni (tehát szintén zseniális) Leo Oscar-díjához (tök mindegy, hogy megkapja, vagy sem…). Nem kell őt eldugni. Tom Hardy már az a klasszis, akiért megyünk moziba. Tök mindegy, milyen filmben játszik, van olyan érdekes, izgalmas a faszi, hogy csakis miatta érdemes, sőt muszáj megnézni egy filmet. Akár ezt is. Asanisimasa: 6/10

Gondolkozom, miért éppen ez a film címe? Talán végtelen prérin vágtató szabad szárnyalásból, ahogyan a westernfilmekből ismert lovak hosszú sörénye rakoncátlanul lobog a szélben? A Mustang megkapó és emlékezetes nyitóképében néhány tinédzserkorú lány hancúrozik önfeledten néhány fiú iskolatársukkal tanítás után a tengerben, mint pajkos, energiától duzzadó vadlovak. Még gyerekek, játszanak csupán, sivalkodásuk az ártatlan öröm hangja. A vízbe felöltözve futnak bele, csak a hajuk száll szabadon szerte-széjjel, mint musztángok sörénye a szélben, felszabadultak és boldogok. A lányok illetlen viselkedésükért mégis feddést kapnak nagyanyjuktól, hiszen mit fog szólni a falu ilyen paráznaság láttán?!

A török Deniz Gamze Ergüven filmje nem véletlenül keltett komoly feltűnést a 2015-ös cannes-i fesztiválon és nem véletlenül készült francia produkcióban. Otthon Törökországban ugyanis nem hiszem, hogy elkészülhetett volna egy ilyen film, legalábbis a mai, iszlám felé forduló, diktatórikus rendszerben semmiképpen nem. A fiatal rendezőnő (!) ugyanis kendőzetlenül, ráadásul merészen felvállalt kritikai attitűddel mutatja be a ma is élő török szokásokat arra vonatkozóan, mi lehet a sorsa egy lánynak egy “rendes”, hagyománytisztelő, vallásos, vidéki török családban. A film főszerepét alakító öt tizenéves lány árván maradt szüleik (közelebbről nem részletezett) halála után, őket nagybátyjuk és nagyanyjuk neveli tágas, tengerre néző házukban. Illetve, csak próbálják őket nevelgetni, mert a lányok nehezen tűrik az egzecíroztatást: a körülményekhez képest vadak, szabadok és Ergüven nem rejti véka alá, hogy boldogok is. Látványos viháncolásuk, önfeledt kacagásuk nem marad abba az ominózus vétek utáni fenyítésben sem, sőt, igazán csak ekkor hág a tetőfokára, és csupán néhány megjegyzés, egy-két ekkor még szinte észrevehetetlen jel utal a film második felét kitevő rettenetre, a mai modern Törökország társadalmát gúzsban tartó középkori morálra. 

Nemcsak a török szokásokra jellemző az, hogy a lányok férjét a szülők választják meg józan (értsd: anyagias) számítások szerint, és sokszor a “szerelmesek” az eljegyzéskor látják egymást először. Így van ez a mai napig számos elmaradottabb társadalomban, de még például az ortodox zsidó közösségekben is, így gondolják bizonyos konzervatív meggyőződésű magyarok is – ez azonban nem jelenti azt, hogy 2016-ban így is kellene történnie a dolgoknak. Egy lánynak NEM feltétlenül az a dolga, hogy anya legyen, hogy a férjét kiszolgálja, hogy a minél hamarabbi házasságkötés után legfeljebb a piacig dugja ki az orrát a lakásból (miközben a férfi…). Ergüven filmje minden kockájában ezt vallja, és szerintem meg is köveznék érte otthon (de lehet, hogy még itt, Magyarországon is).

A történet a legkisebb lány, Lale (Günes Sensoy) narrációjában bomlik ki, ő az, akit végigkövetünk a megdöbbentően rövid idő alatt bekövetkező családi kataklizmában, melynek során a szó szoros, illetve annak átvitt értelmében is, elveszti testvéreit. A kalandokban bővelkedő, helyenként kifejezetten magával ragadó, szórakoztató cselekmény a végére szinte thrilleri fordulattal válik gyomorszorító segélykiáltássá. Asanisimasa: 8/10

Én konkrétan belebicikliztem ebbe a filmbe, bár még abban a stádiumában, amikor még nem volt film, csupán néhány jelenet, egy éppen elindult produkció. Hasítok felfelé a Szabadság-hídra a Kálvin-tér felől, masszív zöld hullám, sűrű csengetés, gyalogosok okosan félre, ám egyszer csak ott áll velem szemben Kern András, igen gyűrötten, igen használtas szürke ingben, nadrágban, arcán mérhetetlen undor és nem szól, csak gondolom, gondolja: Ezt a marhát (mármint engem) ki engedte szabadon? Nem mindennap áll elém a népszerű színész, ezért fékeztem egy sivítósat és akkor látom, kamera, egy-két lámpa, azok a fekete, csatos ládák, kábelek, néhány ember. Kicsi stáb, filmet forgatnak, de se zárás, se semmi… Nyilván valami vizsgafilm, gondoltam, széles mosoly, határozott elnézéskérés, és tovább az utamra. Aztán most látom, hogy nem annyira “valami vizsgafilm” ez, hanem egy komoly nagyjátékfilm, Kern rendezése, 17 év után először. Most vagy nem forgott a kamera, vagy csak kivágtak, de nem láttam magam viszont a vásznon.

A jelenetet viszont felismertem a Gondolj rámban, és csak azért említettem meg, mert valahogy belepasszoltam volna a filmbe. Természetesen, nem szereplőként, hanem háttérként, hiszen a sztori olyan ismerős, igazi, mintha a szomszéd mesélné el. Csak jobban, hiszen azért Vámos Miklós jó író, jó történetmesélő, és Kern, a rendező ezen már nem igazán tud rontani. Sőt, kifejezetten jól meséli el a halálos betegséggel megkísértett menő sebész, dr. Borlai (Kern András) fordított bakancslista-sztoriját. A jól élő, nőkkel szolid kapcsolatokat előszeretettel építgető doki, miután megkapja a hírt, hogy gyógyíthatatlan rákos, elkezd felégetni maga körül mindent, szakít mindennel és mindenkivel. Feleséggel, barátokkal, anyukával, munkatársakkal, mindenkivel. Inni kezd, miközben már régen nem iszik, dohányozni, pedig a rák a tüdejét támadta meg, szembehajt a forgalommal, egyszóval, mindent elkövet, hogy minél hamarabb rövidre zárja a történetét. Lassan a környezete is kezdi elfogadni a megváltozott Borlai doktort, mikor egy újabb hír jön, egy még váratlanabb…

Talán látszik ennyiből is, hogy a történet nem éppen a társadalmi igazságszolgáltatás, a ködszurkálás frontján mozog, ennek ellenére, mégis igen emberinek és igazinak gondolom Borlai sztoriját és a filmet őszintének. Az, hogy Kern ilyen szemmel látható nyíltsággal tudott e témához nyúlni, abban nyilván része van annak, hogy ő maga is átesett egy igen súlyos betegségen, így bőven tudott saját magából is építkezni, és ezt a személyességet érezni az egész filmből. De nem is trendi mozi ez, amolyan régimódi, barátságos “marháskodás” Újlipóciából. Kern, Vámos, s mellettük a fél Vígszínház: tiszta Pozsonyi Piknik. A kissé szomorkás, melankolikus, de mégis pozitív kicsengésű sztori nagyban épít Presser zenéjére. A film cím nem véletlenül idézi az LGT hajdani slágerét, Presser Gábor a zeneszerzője ennek a mozinak és számos LGT-dal meg is szólal a cselekmény folyamán, nagyban meghatározva a történet hangulatát, édesbús, összebújós melankóliáját, magányos szomorúságát, de az alapvetően pozitív végkicsengést is.

Kern, persze, még mindig rettenetes színész. Egyetlenegy karaktert tud játszani, azt a kissé gyűrött, kissé neurotikus, igencsak szabad szájú, echte pesti figurát, aki mindig nagymenőnek szeretné magát láttatni, pedig csak egy teljesen átlagos kisember, egy mai slemil, Woody Allen magyar hangján. Ám ezt senki más nem tudja nála jobban. Ez a kisember a Kern. Itt is őt látjuk, tök mindegy, hogy dr. Borlainak hívják a sztoriban, de nem zavar. Engem legalábbis nem zavar, és úgy gondolom, akiknek hívószó a fent említett Vámos, Víg, Presser és LGT nevek, azokat szintúgy nem fogja ez zavarni.

Akit viszont a világból ki lehet kergetni a Klubrádióval, vagy a Heti hetessel, aki Pici bácsit egy ásatag, nyugdíjas fószernek tartja, Kernt pedig túlértékelt ripacsnak, aki felett eljárt az idő, az nyilván kihagyja ezt a filmet. A Gondolj rám rétegfilm, értékeit ma már sokan nem vallják maguknak. A Gondolj rám nem tökéletes film, igen messze is van attól, hiszen azért lötyögnek benne a karakterek, néhány cselekményfordulat azért kissé erőltetettnek hat, de mégis szerethető az egész. Mint egy agyonhasznált, kissé foszló belsejű, azonosíthatatlan foltokkal ékített, szakadt fülű játékmackó. Asanisimasa: 7/10