asanisimasa

A Hölgy aranyban valójában a híres osztrák szecessziós festőnek, Gustav Klimtnek a festménye, mely Adele Bloch-Bauert, egy nagyvilági, bécsi hölgyet ábrázol a múlt század elején, sok-sok aranyfüstben. A Hölgy aranyban című film viszont csupán e festmény kapcsán beszél egy nem túlzottan kitárgyalt problémáról, mégpedig a második világháborúban a zsidóktól a nácik által elrabolt értékek visszaszerzéséről. A holokausztfilmek rendszerint a holokauszt tényét próbálják meg feldolgozni, a lehető legtöbb szempontból, tehát ezen filmek tárgya rendszerint a zsidók szörnyű meghurcoltatása. A zsidók anyagi természetű kifosztását azonban már jóval ritkábban emlegetik, főleg nem azt egy film fő motívumává téve. Ennek oka viszonylag egyszerű: a gazdag, közép-európai zsidóktól elrabolt javak, ékszerek, műalkotások manapság is nyilvános része azon államok tulajdonát képezi, melyek a második világháborúban is érintettek voltak, illetve azok közvetlen jogutódjai. Ezek az országok -jelen esetben Ausztria- saját nemzeti kincsükként tekintenek ezekre a javakra, melyek a “történelem viharaiban kerültek hozzájuk” és immáron elidegeníthetetlen tulajdonai az adott nemzetnek (amit nem ritkán hivatalos, vagy legalábbis annak tűnő iratok is bizonyítottnak mutatnak). Nem mellesleg, egy tulajdonképpeni -jogos- tulajdonvita soha nem kelt akkor a feltűnést, akkora szimpátiát, mint egy -nyilvánvalóan megmagyarázhatatlan- népirtás ártatlan áldozatai mellett való kiállás. Bár Európa ma már hangosan elítéli a második világháborút kísérő ordas eszméket, azért az európaiak lényegesen kisebb rokonszenvvel viseltetnek egy háborút túlélő, a hajdani családi vagyon visszaszerzéséért küzdő zsidó, mint bármelyik lágerben meggyilkolt szerencsétlen sorsa iránt. (Lásd: sok hajdani zsidó vagyontárgy az illető nemzeti galériák falán, vagy azok a hajdani zsidó polgári lakások, melyeket már ki tudja hányadik generáció, és hányadik új tulajdonos lakja…)

Simon Curtis (aki nem keverendő össze a popsztárral) Maria Altmann (Helen Mirren) sztoriját meséli el e filmben, akinek (ha jól vettem ki a családfát) nagynénje volt az a bizonyos hölgy aranyban. Maria túlélte a háborút, Amerikába emigrált és ott tisztes, szerény életet élt, mígnem egy fiatal, tapasztalatlan (ám származásában erősen motivált) ügyvéd, Randy Schoenberg (Ryan Reynolds) segítségével megkísérli a lehetetlent: visszaszerezni az immár osztrák állami védettség alatt kiállított, híres Klimt-festményt. A film tulajdonképpen egy tárgyalótermi dráma dramaturgiáját követő dokumentarista, ismeretterjesztő játékfilm, hiszen nagyjából a valóságban is megtörtént eseményeket meséli el, megfelelő történelmi kontextusba helyezve. Ennek érdekes is, de főleg tanulságos, és általa picit meg fogjuk érteni azt az ellenállást is, melyet az osztrák állam fejtett ki Maria ellenében.

Számomra viszont izgalmasabb, és meglehetősnek hitelesnek is tűnő az a lelki út, melyet Maria bejár az ügy folyamán, a lelkesedéstől az elutasításig, majd a kiábrándulás és belefáradás után a harc folytatásától a példamutató befejezésig. Mirren apró rezdülésekkel, visszafogott gesztusokkal, ám pszichológiailag éppen így hitelesen jeleníti meg ezt az utat, bár az igazság szerint Curtis mindent alaposan megmagyarázni szándékozó felfogásában kissé a háttérbe szorul ezzel az erőfeszítéssel. Randy szerepében Reynolds viccesen hozza a régi hollywoodi filmek ügyefogyott, ám túláradóan lelkes igazságbajnokát, akit annak idején James Stewart játszott (volna)… A film tanulsága is olyan, mint amikor Jimmy becsületből kapott majdnem elégtelent, látni fogjuk, hogy azért az amerikai jogrend az igazi jogrend, de legalább a végén nem leng a szélben a csillagsávos lobogó. (A második világháborús részek is meglehetősen propagandisztikusak.) Mégis érdekes film ez, ha nem is feltétlenül jó… Asanisimasa: 6/10

Tisztázzunk valamit gyorsan: Alex Gibney többszörös Emmy-díjas dokumentumfilmje az égadta világon semmi újat nem fog elmondani az L. Ron Hubbard által hatvan éve alapított egyházáról, amit bárki, a téma iránt érdeklődő eddig ne tudott volna összeszedni az internetről. Még azt sem lehet elmondani, hogy a Szcientológia, avagy a hit börtöne oly mélyreható alapossággal tárná fel e botrányoktól, bűnvádaktól, hiedelmektől és összeesküvés-elméletektől sújtott egyház, piramisjáték vagy gazdasági vállalkozás alapvető gazdasági, működési struktúráját, agymosási technikáit, vagy éppen hitelveinek szövevényes rendszerét: egy tisztességes, viszonylag jól megcsinált, bár kissé túl hosszú lére engedett, ismeretterjesztő dokumentumfilm ez, elsősorban azoknak, akik valamilyen okból lusták maguk feltúrni az internetet a megfelelő információkért vagy csak egyszerűen szeretnek filmeket, dokumentumfilmeket nézni. A film hitelességét a benne megszólaló, hajdan magas tisztségeket viselő, mára azonban az egyházat elhagyó szcientológusok adják meg.

Természetesen, lehet azt is mondani kapásból, hogy a megszólalók valamiféle sértettségtől hajtva világosodnak meg, azonban egybehangzó állításaik, melyek amúgy tökéletesen összecsengenek más, e témában kutakodó, tényfeltáró dolgozatokban foglaltakkal is, szemernyi kétséget sem hagynak mondandójuk igazságtartalmát illetően. Az egyház hajdani szóvivője, Paul Haggis filmrendező, mint hollywoodi híresség, valamint mások nyíltan beszélnek a szcientológia egyház zűrös belső ügyeiről, híres tagjairól (John Travolta, Tom Cruise), valamint saját magukról, motivációikról, mi vitte be őket az egyházba és az hogyan tartotta ott őket, az utolsó pillanatig. Néhány portré, beszélő fejek, korabeli videodokumentumokkal illusztrálva.

A film tartalmi részeiről nem szólnék, mert még tán engem is megtalálnak a szcientológusok jól fizetett jogászai és jól kicsinálnak, és hát minek megnézni a filmet, ha előtte elmondom belőle az összes “poént”. Legyen elég annyi, hogy számomra a legérdekesebb az a félmondat volt, amit még a vetítés elején a filmet forgalmazó Magyarhangya csoport egyik vezetője mondott el: a szcientológus egyház magyar “részlege” például megkereste és találkozóra hívta az ötven leggazdagabb magyart, akik közül, minden szcientológia körül terjengő pletyka, botrány és bírósági per ellenére, igen sokan el is mentek a titkos, vidéki eseményre… Aztán ahogy néztem a filmben Tom Cruise hírhedt, fekete garbós interjúját, őrült tűzben égő tekintetét és pszichotikus röhögését, megláttam benne nemzetünk Kossuth-díjas rockzenészét; ahogy néztem az egyház mai vezetőjét, David Miscavige-t nyugodt, cinikus mosollyal beszélni őrjöngő híveihez a pulpituson, a gigantikus, nácisztikus díszlet előtt, pontosan, éles kontúrokkal láttam meg benne Őt… Megvilágosodtam. Vagy csak szöget ütött a fejembe egy újabb összeesküvés-elmélet, ki tudja. Mindenesetre, így nézve vérfagyasztóan izgalmas és valóságos ez a film is. Asanisimasa: 8/10

Közismert tény, hogy a legtöbb lányos apa ártatlan, szűzies szerelemmel viseltetik kislánya iránt, és a kislányok rajongva imádják viszont édesapjukat. Különösen erős ez a kapcsolat, ha valamilyen szörnyűség folytán az apa egyedül kénytelen nevelni kislányát. Egy ilyen szituációt dolgoz fel az Apák és lányaik című új hollywoodi melodráma, melynek első kockáin megijedtem, de aztán azért alapvetően elmúlt ez a rossz érzés.

Az első kockán apuci zuhan be az ajtón keresztül áramló langymeleg napfényben, a kisleány repül felé és csüngnek egymás ajkán szótlanul, mint gyümölcs a fán. A második kockán félhomályban kuporognak egymás mellett a kanapén: a kislány üres tekintetekkel mered maga elé, apa viszont zokog, sír, ömlik a könny a szeméből. Na most, nekem még azt tanították, hogy egy színész ne sírjon. A nézőnek kell sírni, játsszon úgy a színész, de ő maga ne sírjon… Ha egy mód van rá. Russell Crowe, persze, elég jó színész (ő játssza az apát), és később komoly erőfeszítéseket is tesz azért, hogy kikecmeregjen a hatásvadászat bűnös csapdájából és részben neki is köszönhető, hogy összességében tényleg nézhető film lesz ez a történet.

Apu híres író, aki saját figyelmetlenségéből bekövetkező balesetben elveszti feleségét, és ő maga is komolyan megsérül. Kislányával nehezen dolgozzák fel a traumát, főleg, hogy apu idegi károsodása egyáltalán nem javul. Ezt kihasználva az anya dúsgazdag testvére, aki az apát okolja nővére elvesztésért, az apa minden ellenkezése dacára, örökbe szeretné fogadni a kislányt. Egy másik idősíkon, kb. húsz évvel később a kislány már felnőtt, és boldogtalan. Szakmányban fogyasztja a pasikat, közben pedig keresi a helyét a világban.

Nyilvánvalóan érzelmes történetet tár elénk amerikai-olasz produkcióban Gabrielle Muccino rendezése. A különféle traumák feldolgozásában (pl. Hét élet) eléggé otthonosan mozgó rendező ezt a történetet is magabiztosan vezényli le, a kezdeti összeomlástól egészen a reményt keltő végkifejletig. Ügyesen szörföl a két évtizednyi távolságra lévő idősíkok között, melynek feszültségét az adja, hogy a másodikban miért oly magányos, miért oly szomorú a hajdani kisleány. Válasz lesz a kérdésekre, mint ahogy pszichológiailag is elég alaposra sikerült ennek a félresiklott apa-lánya kapcsolatnak a feltérképezése. A mackósra gömbölyödött Crowe tesz a dolgát, bár, mint mondtam, a cikis jelenetekben (sírás, ideggörcsroham) néha azért túl sok. A felnőtt kislányt alakító Amanda Seyfried viszont remekel. Régen láttam ilyen érzékeny, magával ragadó alakítást, mely bőven túlnő ezen komoly témát boncolgató, a felszínnél azért jóval mélyebbre hatoló, de értelemszerűen nem teljes körű feltárást végző melodrámában. Asanisimasa: 7/10

Az rendben van, hogy ha Peter Greenaway jelentkezik egy filmmel, akkor az meg is kapja a kötelező jelölést valamelyik művészileg elkötelezettebb (rendszerint ez a Berlini) filmfesztiválon, nyerni már nagyon nem fog, hiszen még a legelvakultabb rajongók is elsősorban a Szakács-Tolvajt, a Számokba fojtvát és a többi, több évtizedes műveket emlegetik titkos szeánszaikon, melyen gyertyafény mellett, rothadó almák és Leonardo anatómiai rajzainak másolatai mellett hallgatnak Michael Nymant, vagy Wim Mertenst, miközben közben meztelen lányok és fiúk testéről nyalják a kaviárt és a háttérben 16 mm-es vetítőn pereg az angol mester valamelyik opusza.

Pedig Greenaway folyamatosan filmez, valódi művészként életművet alkot. A kétezres években -egyebek mellett- volt egy nagy bőröndprojektje, feldolgozta Rembrandt alakját és művészetét, mostanában pedig Eisenstein, a nagy orosz filmrendező van nála felfeszítve a boncasztalra. Semmiképpen nem mondható tehát, hogy Greenaway elfáradt, kiégett volna, mr csak azért sem, mert ő nem az a égő fajta. Precíz, steril, szinte tudományos igénnyel rendszerező művészete (hiszen nemcsak filmes, hanem író, videoművész, performancer és egyáltalán, all round képzőművész is), végtelennek tűnő, enciklopédikus tudása, filmes korlátokon átívelő, erősen szimbolikus és rendkívül összetett jelentésrétegekkel operáló projektjei mellett már régen elszáguldott a hagyományos mozivilág csiricsáré ekhós szekere. Azért, akinek neve még mond valamit, és főleg, ha azt is tudja, ismeri, ki volt Szergej Mihajlovics Eisenstein, az nyilván megnézi ezt a filmet is – legfeljebb egy idő után úgy távozik a vetítésről, mint ahogyan arról a vetítésről is távoztak elvileg értő, de legalábbis sokat látott kollégák, amelyen én láttam az Eisenstein Mexikóbant.

Greenaway-el kapcsolatban nyilván nem igazán érdemes cselekményről beszélni, de itt Eisenstein mexikói (guanajuatói) tartózkodásáról lesz szó, mely során az ország történelméről forgatta Qué Viva Mexico! című filmjét, amit végül is botrányos körülmények között nem fejezett be: csak jóval később, már bőven Eisenstein halála után, 1979-ben restaurálták a félbemaradt filmtorzót – érdemes megnézni a link alatt, mert az Eisenstein Mexikóban pont az a film, amire egyáltalán nem árt felkészülni. Eisenstein minden filmje megtalálható amúgy a youtube-on. Szépen el is mesélődik a sztori a filmben, ezért nem is ragoznám, főleg, hogy Greenawayt sem az érdekli, hogy effektíve mit forgatott az orosz Mexikóban, hogyan jutott oda, vagy miért vonta meg tőle a támogatást Upton Sinclair; ő elsősorban Eisenstein figuráját, másodsorban az alkotásban külső (pénzügyi, politikai, vallási, ideológiai, piaci, stb.) okok miatt akadályozott, öntörvényű művészt kívánta reprodukálni. Nos, erre a zsidó származású, kommunista, orosz, homoszexuális, néha idegesítően infantilis, máskor szemérmetlenül excentrikus, legendás Eisenstein kitűnő alany. Rajta keresztül természetesen alkalom nyílik egy igen alapos művelődéstörténeti videoesszére is, melynek tárgya a némafilm és kora, de Greenawaytől kicsit meglepően, egy meleg férfiszerelem olykor kifejezetten romantikus pillanataiba is betekintést nyerhetünk. (Máskor ugyanez a szerelem kifejezetten obszcén módon is megjelenik, nyilván ez az oka annak is, hogy igen sokan akkor távoznak a vetítésről, amikor igen explicit módon kúrja seggbe az orosz zsenit termetes farkú latin szeretője.)

Nincs ok azonban hőzöngésre, Greenaway ezúttal sem öncélú. Az Eisenstein Mexikóban minden, szemlátomást precízen megtervezett képkockája, minden azon megjelenő, rajta ábrázolt gesztus, érzet, motívum és érzület, simán visszavezethető Eisenstein óriási hagyatékában fellelhető képi, grafikai, vagy éppen írott dokumentumokra. Grenaway most sem blöfföl, nem is éri meg belekötni, mert kis munkával bárki fellelheti az interneten az odavágó bizonyítékokat, melyek azt fogják igazolni, hogy Szergej Mihajlovics bizony, éppen ilyen fazon volt. Az pedig, hogy Greenaway merev hímtagot mutat a nézőinek, ne lepődjön meg senki, állított már ő ki több mint száz péniszt is, nem is akárhol, hanem például Bécsben, a nem éppen tekintélytelen Albertinában (ha jól emlékszem). Nőjünk már fel.

Attól még meglehet, hogy valakinek nem tetszik a film. Vannak emberek, akiknek nincs szeme, agya a művészet befogadásához, vagy éppen adott pillanatban mások a prioritásai, mittudomén. Hallottam olyan emberről, aki végigállta a sort, hogy láthassa a Mona Lisát, aztán csalódva távozott, hogy “nem gondolta volna, hogy ilyen kicsi”. Nyilván otthon kell lenni abban a világban, amiről Greenaway most éppen beszél, és ezzel együtt, az ő saját, szuverén világában is képben kell lenni, és érteni kell az ő nyelvét. Nem elég vágni, ki volt Frida Kahlo és Diego Rivera, miért fontosak ők, de azt is tudni kell, ki volt von Stroheim, Torquemada, Mary Pickford vagy éppen Upton Sinclair. Nem könnyű, de hülyének műveletlennek lenni uncsi.

A film, legalábbis Greenaway mércéjével mérve, kifejezetten konvencionális. Az első kockáknál még meg is ijedtem, hogy most ez ilyen hagyományos, történetmesélős izé lesz, de gyorsan megnyugodtam. Persze, az osztott képernyő nem valami underground dolog ma már, és a cselekmény is lineárisan halad előre az időben, mégis egy minden kockájában különleges, egyedi filmet látunk. Sorban jönnek elő Greenaway jellegzetes motívumai, a szimmetrikus képszerkesztés, a végtelenül hosszú kocsizások és az így megjelenő, végtelenbe vesző, bonyolult belső snittstruktúra (mely élesen reflektál Eisenstein híres montázstechnikájára). Ezúttal nem hallatszik Nyman zakatoló, repetitív, újbarokk zenéje, de minek is, hiszen Eisenstein képeihez, aurájához kiválóan passzolnak Sosztakovics, vagy Prokofjev súlyos, teátrális dallamai.

Szólni kell aztán arról is, hogy Greenaway isteni pacákot talált Eisenstein figurájára. Elmer Bäck, a maga kövérkés testével, féktelen temperamentumával és exhibicionizmusával, a hosszan kipergetett r-betűivel, széles gesztusaival plasztikusan hozza az orosz filmzsenit. Külsőleg is, de belsőleg is. A film után már senkit nem érdekel, milyen lehetett Eisenstein, mert biztos lesz abban, hogy valójában pont ilyen volt.

Az más kérdés, hogy ma érdekel-e egyáltalán valakit, hogy ki volt Eisenstein, vagy hogy mit csinál épp Greenaway… Mondjuk, engem igen, de én ritkán járok arra, amerre a tömeg vonul. Asanisimasa: 8/10

1948-ban Fred Zinnemann Oscar-díjat kapott (pontosabban nem ő kapta, hanem a forgatókönyv, illetve Montgomery Clift, a főszereplő, Zinnemann és a film csak jelölve volt) azért a történetért, melyben egy amerikai közlegény a második világháború zűrös végnapjaiban segít egy árva kisfiúnak megtalálnia édesanyját. Hogy a néma filmes szívszaggató sztorijával nem kis meglepetésre taroló, francia Michel Hazanavicius kap-e ennek hatvanvalahány évvel későbbi remake-jéért, az már egy másik történet.

Sokkal bonyolultabb ugyanis a helyzet. A keresés forgatókönyve (szintén Hazanavicius munkája) ismét ütős darab, bár nem egyértelműen jó. Az mindenképpen zseniális, ahogyan az egész történetet átültette a második csecsen háború, a világ nyugati felén meglehetősen ismeretlen korába és környezetébe és az is zseniális, ahogyan az eredeti cselekményt szétbontotta két szálra, melyeket aztán egy nyugati számára e tekintetben egyedül igazolható módon, egy emberjogi ENSZ-megfigyelő személyén keresztül kötötte össze. Viszont a film túl hosszú, ráadásul a 149 perces vetítés alatt legalább kétszer vége is van a történetnek – amit viszont Hazanavicius nem vett észre (vagy nem akart észrevenni).

Azonkívül, bár az egész mozira jellemző a történtek hiteles ábrázolása, mégis igen sematikusra sikerült az orosz szál. ’87-ben, katonakoromban, egy Varsói Szerződés kereteiben lezajlott hadgyakorlaton saját szememmel is tanúja voltam az akkor még szovjet hadseregben uralkodó rideg, brutális erőszaknak, és kétségem sincs afelől, hogy ez ma sincs másként a ma már orosz haderőnél, főleg nem háborús körülmények közepette. Vannak fogalmaim a minden hadseregben jellemző szívatásokról, csicskáztatásokról is, azonban a spanglizásért lefülelt gitáros srácból lett emberevő, drogos ruszki katona személyiségfejlődése azért meglehetősen propagandisztikusnak tűnik. Mondom ezt úgy, hogy sok esetben ez így is van, azonban még maga a patás ördög sem mutatható be mindenféle árnyalás nélkül, mert egész egyszerűen ki fogjuk röhögni. Viszont ilyen aljas csürhét, mint a terrorizmussal ártatlanul vádolt csecseneket brutálisan lerohanó, még mindig nőket erőszakoló, órákat lopó és röhögve gyilkoló ruszki katonákat még filmvászon alig mutatott…

A másik bibi viszont éppen a terrorizmussal ártatlanul vádolt csecsenek igen egyoldalú ábrázolása. Az tiszta sor, hogy egy népet semmi szín alatt nem lehet terrorizmussal (lopással, béka-, vagy kutyaevéssel, részegeskedéssel és bármi mással) vádolni, a terrorcselekményeket mindig egyes emberek, vagy emberek egy igen jól körülírható csoportja követi el. Az ismert moszkvai metrórobbantást bár csecsen terroristák követték el (vagy a KGB és Putyin agitprop gépezete ezt tülkölte világgá), de nem a csecsen nép a bűnös érte. Pontos viszont az a kép, ahogyan a film ábrázolja a témában tétlenkedő ENSZ szerepét, akik ott vannak, de nem oldanak meg semmit sem (sőt, tulajdonképpen szabad kezet adtak azokra a terrorizmusellenesnek hirdetett háborúkra, melyek a mai napig tartanak minden különösebb eredmény nélkül, de annál több kárt, pusztulást és szenvedést okozva).

És alapvetően igen pontos az is, ahogyan A keresés című dráma megmutatja azt a borzalmat, amit (itt) Csecsenföld lakói, főleg a nők, öregek és a gyerekek átéltek és amibe igen sokan bele is pusztultak. Hazanavicius nem átallja belenyomni a képünket a háborús áldozatok hulláinak vériszamos, szétlőtt arcába, halott tekinteteibe. Sokkol, gyomrot és szívet szorongat a látvány. Azonban a hullákkal, szétlőtt házakkal, kiégett harckocsikkal szegélyezett úton magányosan bandukoló árva kisfiú látványa már túl sok, túl provokatív és túl manipulatív. Annyira hatásos, hogy már hatásvadász. Annyira sulykolja az igazságot, hogy az már szinte művinek, szándékoltnak, néha hamisnak tűnik. Mindazonáltal, technikailag perfekt film A keresés, rengeteg zseniális pillanattal, hatásos jelenettel, motívummal. Tulajdonképpen élvezetes nézni azt is, ahogyan manipulálja a nézőt, ahogyan csűri-csavarja a történetet, hogy eljusson abba a kegyelmi(nek szánt) állapotba, melyben végződik. A végén azonban nincs meglepetés, nincs katarzis, mert egy idő után már mindannyian tudtuk, hogy mi lesz a vége. De legalább olyan dolgokról beszélt, melyekről filmen eddig nem nagyon volt szokásos (csecsen konfliktus, konkrétan az orosz hadseregben szokásos brutalitás, stb.), vettük az üzenetet. Moszkva azonban nem hisz a könnyeknek. Nekünk sem könnyű, hiába a film hiteles szereplői, a hiteles környezetábrázolás és a kisfiú nagy, szomorú szemei… Asanisimasa: 7/10

A Szentháromság, illetve a teljes bibliai szakramentum profanizálása korántsem újkeletű dolog, hiszen amióta világ a világ, azóta karikírozzák gunyorosabb (vagy éppen élesebben látó) hívők a vallás fennkölt, magasztos alakjait, történeteit. Már Jézust magát is kinevették kortársai, de később, még a legsötétebb középkorban is voltak egyesek olyan merészek, hogy bátran gúnyolják a magukat túl komolyan vevő szentéletűeket, illetve azokat, akik bár vizet prédikáltak, de valójában bort ittak, hektószám (Dekameron, A Canterbury mesék, Parasztbiblia, stb.). Hívőkről beszélek, akik éppen úgy hisznek ezekben a dolgokban, mint azok, akik komoran, komolyan és a humor legcsekélyebb jelenléte nélkül gyakorolják hitüket, sőt, néha még megszentségtelenítés címén átkozzák is az előbbieket. Én úgy hiszem, senkinek semmi baja nem lesz attól, ha elviccelődik esetleg a komoly, vagy komolynak tűnő dolgokkal, mint ahogy az alapjában nevetséges dolgokat is okos lehet néha komolyan venni… Persze, az a hangnem nekem sem tetszik túlzottan, amellyel például a franca Charlie Hebdo szatirikus vicclap csúfolja a bigott vallásosokat (és még sokan másokat), azonban őket mindennél jobban minősíti az, amit és ahogy mondanak. A stílus maga az ember, ugyebár – de azért sem kell senkit meggyilkolni, mert esetleg kiröhögte -mondjuk- a ruhánkat, vagy a hajviseletünket. Mondom mindezt azért, mert a szintén francia nyelvterületről (Belgiumból) érkező Legújabb testamentum című filozofikus komédia sem bánik éppen kesztyűs kézzel a katolikus-keresztény vallás lényegi elemeivel.

Természetesen Jaco van Dormael nem talált fel új dolgot, ha már a filmről beszélünk, hiszen földre szállt angyalokban, istenekben nem volt hiány a filmvásznakon sem, Wim Wenders melankolikus angyalaitól Travolta seggvakarós Mihály arkanyaláig, vagy egészen Jim Carrey Minden6ójáig, hogynemondjam, az Ómen Antikrisztusáig széles a paletta. Ez a film amolyan ötletgyűjtemény, filozofikus gondolattöredékek láncolata, megfűszerezve a világ folyásán való elmélkedés közben felmerülő, amúgy tényleg kézenfekvő kérdéssel, mely szerint, ha van Isten, hogyan engedheti, hogy az általa teremtett világ ilyen szar legyen. (Háborúk, szegénység, járványok, katasztrófák, stb.) Jelen állás szerint Isten él (tehát Nietzsche tévedett), méghozzá Brüsszelben, de legalábbis azon a tájon, egy másik dimenzióban és egyáltalában nem az a jóságos, fehérszakállú nagyapó, akit a felhők között ücsörögve szokás ábrázolni, de még csak nem is háromszögből áradó, vakító fény, vagy villámokkal dobálózó, dühödt izompacsirta. Egy ösztövér, borostás, sörszagú, cinikus és barátságtalan fószer a Teremtő (Benoît Poelvoorde), aki halálra unja magát, ezért ott szívatja teremtményeit, ahol tudja. Van egy felesége is, aki természetesen Istennő, neki azonban a konyhában a helye, a fakanál mellett. Nagyobbik fia volt a főszereplője az Újtestamentum című sztorinak, ismerjük, csúnya történet, de van azonban egy lány is a családban, akinek neve Éa (Pili Goryne). A karakán kishölgy a legnormálisabb a családban, aki egy nap megelégeli apja gonoszkodásait, és míg az részegen hortyog, meghekkeli az öreg számítógépét: minden egyes teremtményének elküldi azok halálozási dátumait, így téve feleslegessé minden további isteni gondviselést, hiszen ki az, aki ezek után hinne bármiben is, ha biztosan tudja, mikor fog meghalni. Éa azután fogja magát, és leszáll az általa teremtett új világba, hogy megírja a Legújabb testamentumot, melyhez hat tanítványt kell szereznie.

A hat tanítvány -egy barátságos hajléktalan segítségével- gyorsan meglesz, és az ő élettörténeteik adják össze az új szentírást. Hat szomorú, helyenként bizarr életsors fonódik össze Éa kezében, melyek több csodás fordulat után, nemvárt módon fordulnak jóra (legalábbis megmaradnak normális mederben). Szeretetlenségben élő emberek találják meg a szeretet, így téve helyre e részeges Isten mesterművét, aki a végén megérdemelten kerül az őt megillető helyre. Minden profán eleme ellenére Éa evangéliuma elsősorban hívő szemmel élvezhető igazán, már ha megvan hozzá a kellő humorérzékünk, mert egy ateistának már az egész alapfelvetés hibádzik: ha eleve nincs Isten, akkor az nem lehet semmilyen, sem jóságos, sem bosszúálló, sem Chuck Norris. Bár aki akar, höröghet olyan poénokon, melyek azért nem feltétlenül vágnak egybe Vatikán hivatalos kánonjával, kiálthat blaszfémiát is, szíve joga, bár ettől még semmivel nem lesz közelebb az ő Istenéhez, legfeljebb helyette ok nélkül tornázza fel vérnyomását az egekbe. De azért inkább röhögni fogunk ezen a vízen járni képtelen, ügyefogyott, ám arrogáns pacákon. Van Dormael meséje azonban elsősorban mégis a nőket dicsőíti, mint az élet valódi teremtőit, akik mindig helyreteszik azokat a dolgokat, amiket a férfiak elrontottak. Ha elfogadjuk sajátos szemléletét, a film abszolút szórakoztató, pozitív üzenetet hordozó, nem túl mély, de messze nem sekélyes elmélkedés az élet valódi értelmén, illetve a világ folyása felett. Az így meghozott tanulság természetesen közhelyes, mert ezúttal nem nagyon lehet más, de azért kellően árnyalt, humorában pedig friss is ahhoz, hogy azért ne kapjunk tőle Coelho-betegséget. A Charlie Hebdóba viszont már semmiképpen nem férne be… Asanisimasa: 7/10