asanisimasa

Dennis Villeneuve (Felperzselt föld, Fogságban) maradt a tőle megszokott ólomsúlyú moralizálásnál, így aki bedőlve a trailereknek, előzetes screenshotoknak, plakátoknak, és valami jó kis hajtós mexikói drogkartelles akció-thrillert vár, az bizony egy idő után bután meredhetett maga el és/vagy felháborodottan viharzik ki a moziteremből. A Sicario – A bérgyilkos, amint azt az óvatos magyar forgalmazó még utánabiggyesztette az eredeti címnek, mintegy magyarázatul, valóban a mexikói határon játszódik, még akciójelenet is akad benne, drogkartellek, meg ellenük harcoló amerikai ügynökök, korrupt mexikói zsaruk is, a lényeg azonban itt a lamentáción van, ahogyan a kanadai rendező megpróbálja a nézőt belevonni egy közös elmélkedésre az itt vázolt szituáció kapcsán.

Adott egyrészt a címszereplő (Benicio Del Toro), akiről nem teljesen tudjuk, hogy milyen oldalon áll. Egyszer mint megbízott Pentagon-szakértő, egyben rejtett CIA-ügynök, máskor a mexikói kartellekkel konkurens kolumbiai drogmaffia embere, de leginkább egy saját családján esett szörnyű tragédiát megbosszuló családfő. Vele szemben áll az Emily Blunt által alakított FBI-ügynök a jog és törvény mindenhatóságába vetett idealizmusával. Köztük nivellál a mélyen cinikus Josh Brolin (karaktere), mint fő szarkeverő, talán a CIA-tól. A konfliktus nagyjából annyi, hogy a két pasas már ismeri a mexikói kartell embertelenül kegyetlen módszereit, illetve az ellenük való, (szerintük) egyedül hatásos harcmodort, míg a nő nem.

Bár a leosztás kicsit hasonlít a nyár végi röszkei események kapcsán Bakondi úr és a civil jogvédők közti asszóra, azért itt egy lényegesen komolyabb helyzetben lényegesen komolyabb erők, mélyebb tapasztalatok mérik össze erejüket, és hát Villeneuve olvasatát nézve tapsikolhatnak is a kerítésépítő igazságosjánosok, itt nekik van igazuk. Legalábbis ebben az olvasatban, mondom még egyszer. Egész egyszerűen arról van szó, hogy van az a córesz, amikor tényleg nem működik semmilyen törvényes mód a bűn megfékezésére, csakis a törvényen kívüli igazságszolgáltatás. Ez a módszer ráadásul szépen egybe is cseng az amerikai folklór termetes részét képező magányos igazságosztó westernhős toposzával, ami akár a teljes hitelességet is megadhatja a filmnek.

Mi tagadás, bár elvileg nekem az idealista hölggyel kellene lennem, mégis halálra idegesített állandó hisztizése, egészen annyira, hogy tapsoltam, amikor Benicio helyre tette az alagút túlvégén. Mea culpa. Ehhez azonban kellett, hogy legyen már valamilyen képem arról a nehezen felfogható őrületről, amit mostanában Mexikóban produkálnak a kartellek – ezt azonban nem ebből a filmből szereztem, hanem hírekből, illetve más, e témát feldolgozó filmekből.

Villeneuve filmjének legnagyobb hibáját én tehát abban látom, hogy igazából nem köt semmit a néző orrára és feltételezi, hogy az alapvetően tisztában van az USA mexikói határán játszódó történésekkel szereplőkkel, erővonalakkal és a többivel. Anélkül viszont tényleg nézünk magunk elé bután. Ha mindenképpen valamiféle zsánert rá kéne húzni erre a filmre, akkor az a western lenne, egy modern western bosszútörténet, de akkor az FBI-os csaj idealista rinyálását tokkal-vonóval ki kellene belőle húzni. Így viszont a film csupán egy képeslap Ciudad Juárezből, néhány jellegzetes karakterrel, a hátuljára írt néhány aggodalmat keltő sorral, de igazán a problematikával nem ismerkedünk meg. Szándék erre mintha lenne, szerintem erre utal a korrupt mexikói zsaru és focizni vágyó kisfiának történetszála, ám ez édeskevés egy alapos környezet- és háttértanulmányhoz. Szerintem itt igen durván működött a vágó ollója. A bűn törvényen kívüli üldözése feletti moralizálás, mint a film szempontjából a leglényegesebb “ügy”, közel sem cizellál annyira, nem hoz olyan megalapozott, alaposan átrágott tanulságot, amit talán elvárnánk. Villeneuve ezúttal csupán kiábrándult és cinikus. Ez pedig tőle kevés.

Roger Deakins megint kapott egy Oscar-jelölést a fényképezésért, ami most szerintem nem annyira markáns, mint néhány korábbi munkájánál, Jóhann Jóhannsson minimálzúzása viszont alapvetően határozza meg a film hangulatát, megérdemelt a jelölése. Asanisimasa: 6/10

Szóval, történjen bármi is ezzel a filmmel az elkövetkezendőkben, A visszatérő mindenképpen Leonardo diCaprióról fog szólni. Annyira akarja már mindenki, hogy Leó megkapja már végre az amúgy régen kiérdemelt Oscart, amit valószínűleg ő maga is szívesen venne, hogy számomra úgy tűnik, tényleg minden ennek van alárendelve. Szegény pedig tényleg mindent el is követ az ügy érdekében, két és fél órán keresztül kúszik nyögve, hörögve a jeges hóban, fagyott sárban, döglött lóba bújik meztelenül, a megfagyást elkerülendő, szakadékba zuhan és sebes folyású zúgókon szánkázik le magatehetetlenül, a nép pedig nyilván hüledezve csóválja fejét, hogy mekkora színész, micccsodda alakítás… Jött is  Golden Globe, talán jön is az Oscar – de véleményem szerint Leó szinte bármelyik korábbi filmjének egyetlen jelenetlében több színészetet villantott meg, mint ez alatt a hosszas kínlódás alatt. Bármelyik díj jár neki, de nem ezért.

Még szöveget sem kellett nagyon tanulnia, hiszen néhány póni (indián) nyelven, valamint angolul elhörgött tőmondaton kívül nem volt több mondanivalója. A karaktert megoldotta a továbbiakban a dublőre, vagy éppen ő maga, ezt nem mindig tudni pontosan, hiszen csapzott haja, kusza szakálla mögött lehetett akárki is. Például Leonardo diCaprio is, de bárki más is. Mondjuk Tom Hardy is, aki szintén egy színészgigász, akire viszont diCaprio karakterének ellenlábasát osztotta a casting director, azonban míg nem láttam a filmvégi stáblistát, fogalmam sem volt, hogy Hardy, az egyik kedvenc színészem játssza ezt a rohadék Fitzgeraldot, mert Leóhoz hasonlóan, szintén felismerhetetlenné volt maszkolva. Annyi lejött a figurából, hogy nagy g**i, de ennyit bárki, ismétlem, bárki el tud játszani. Igen, van a szótlan, néma jelenlét ereje, tudom. Ennek illusztrálására viszont inkább Röhrig Géza teljesítményét ajánlanám, egy másik most futó, szintén Golden Globe-bal elismert filmből, mert nála tényleg sütött a színészi jelenlét, hogy úgy mondjam. Itt, ebben a filmben viszont nem, hiszen még igazán tekintetet sem lehetett látni, sem diCapriótól, sem Hardytól.

Maga a film is kapott Golden Globe-ot, a rendező is. Hollywood Alejandro González Iñárritu lábai előtt hever, ő pedig szépen belé is dörgöli mocskos csizmáját, amivel éppen beesett e film forgatásáról a puccos ceremóniára. A visszatérőben szinte alig fedezni fel hollywoodi értéket. Mocskos, cinikus, véresen brutális bosszútörténet a Vadnyugat korai időszakából (1820 körül játszódik a történet, valahol a Missouri felső folyása mentén), egyetlen bővített mondatban leírható cselekménnyel, néhány szereplővel. Hogy ebből Iñárritu mégis nézhető filmet képes kreálni, az mindenképpen feltétlen tehetségét dicséri. Ahogyan a film első jeleneteiben látható rajtaütés-jelenetet megrendezte, az kifejezetten mesteri, elsősorban koreográfiájában, amiben viszont szinte Jancsó végtelen hosszú snittjeit idézi meg. A többi egy üldözéses téli szafari és egy túlélőtúra keveréke, mondjuk a Farkasokkal táncoló fonákjára húzva. Medvével hempergő, mondjuk azt ezúttal, de van benne annyi húzás, hogy kitartson a figyelem mindvégig, még az igen ingerszegény történések ellenére is.

Azonban ha kivesszük -képzeletben- a filmből diCaprio erőlködését, akkor egy igen mívesen fotografált természetfilmet kapunk, amely téli Dél-, és Észak-Dakota állam változatos tájainak természeti szépségeit mutatja be. Simán elmenne a National Geographicon, főműsoridőben. Emmanuel Lubezki nem kapott díjat, pedig ő talán érdemelt volna, hiszen valóban csodás teljesítményt nyújt. Lenyűgöző, lélegzetelállító tájképek mellett hatásos az is, ahogy szinte belemászik a hóban kúszó Leó arcába, akinek néha még a lehelete is bepárásítja az objektívet (ha viszont ez CGI, akkor menjenek a ‘csába, mindannyian az egész stábból). Bár demonstratíve nem használ semmilyen lámpát, csakis és kizárólag természetes fényeket a felvételek bevilágításánál, azért néha olyan kameramozgatási trükköket látunk, mintha konkrétan mi magunk is ott feküdnénk a fagyos hóban, vérben és kiomló belekkel. Így, a meleg moziteremből nézve ez azért izgi. És főleg látványos.

Ezzel együtt viszont mégis ugyanazt érzem ennél a filmnél, mint a tavalyi Birdmannél is. A trüvájkodás, a technikai brillírozás, a hatásvadászat felülír minden művészi szempontot. Leo tíz körömmel kapar az Oscarért, ám nem játszik, Hardyt pedig fel sem ismerem. Lubezki varázsol, de azon gondolkozom, hogy ezt most drónnal vette, vagy steadycammel. A film nyúlik mint a rétestészta, s várjuk, hogy hátha kisül belőle valami, és picit reménykedünk abban, hogy Iñárritu lesz olyan tökös a végén, hogy meglépje a leggonoszabb, egyben legigazabb lépést, de aztán ő is csak párás szemekkel nézi a nagy Manitou örök vadászmezői felé lovagló indiánokat, miközben a fehér ember a bűn mocskában fetreng. Asanisimasa: 6/10

Két igazán komoly animációs nagyhatalom létezik manapság. Az egyik az USA, az ő Pixarjával, Disney-birodalmával és a különféle alternatív tyúkudvaraival (South Park & Friends), a másik pedig Japán, ami pedig az animék hazája. (Az észteket most hagyjuk.) Az animék a manga összefoglaló néven emlegetett képregénykönyvekből származtathatók. Ahogy az elnevezés is sejteti, általában azok animált -lélekkel megtöltött- mozgóképes verziói. A műfaj nyugati rajongói ezeket úgyis tudják, hiszen már Pokémonnal és Shongukuval nőttek fel, ma pedig már kenik-vágják, melyik manga/anime kodomó, melyik sónen vagy sódzsó, melyik hentai (különféle műfajok). Az igényesebbek eljutottak például Yoshihiro Tatsumi vagy Hayao Miyazaki tüneményes világáig is (korábban például a Libanoni keringő, a Tatsumi, a Szél támad, A vándorló palota, illetve az Akira és a Ghost in the Shell kapcsán írtam e műfajról), tehát nem akadnak fenn az olyan jellegzetességeken, melyekről első látásra megállapítjuk egy rajzfilmről, hogy ez egy anime. Akik viszont csak ismerkednek e műfajjal, azoknak jó beavatás lehet például a sokak által Miyazaki-tanítványnak tartott Mamoru Hosoda A fiú és a szörnyeteg című filmje, mely van annyira nyugati, hogy itt is közérthető legyen, de annyira japán is, hogy ott se utasítsák el (3 millió japán legalábbis nem tévedhet).

Aki látta a legutolsó (eddig hetedik) Star Warst, vagy legalább egy Transformerst, az le fogja vágni, mi van: a Jó küzdelme a Rosszal. Hogy azért kicsit firkásabb legyen az ábra, azért itt a Jót kezdetben igen gonosznak látjuk, de aztán kiderül, aminek ki kell derülnie; míg aki a hagyományok szerint úgy néz ki, úgy viselkedik, mint a Jó, arról később bebizonyosodik, hogy egy pöffeszkedő pojáca, aki ráadásul kígyót melenget a keblén. Közben úgy járunk át a párhuzamos világokat elválasztó labirintus-mezsgyén, mintha a hétből ruccannánk át egy sörre a hatba. Az emberek megszokott, unalmas, magányos, szürke és rohanó világával párhuzamosan a szörnyek színes, harsány és élettel teli világa található, ami leginkább talán a mesés marokkói városra, Marrakeshre emlékeztet, csak éppen furcsa, állatemberekkel benépesítve. Egy magányos kisfiú -itt Ren, akit ott Kyutának fognak hívni- véletlenül úgy megy világgá, hogy tényleg világgá megy, egy másik világba, ahol bár szörnyek az urak, mégis éppoly emberiek, mint ideát, csak éppen ott még vannak viszonyok, akár ellenségesek, akár barátiak, mindenképpen jobbak, mint itt, ahol semmi nincs.

Bár a mese csúcspontja, igazi japán módra, kifejezetten apokaliptikusra sikeredett, az egész cselekmény mégis ismerős lesz elemeiben. Mindent láttunk már valahol, legfeljebb ebben a konstellációban, ilyen formában még nem. Nekem a Star Wars jutott legtöbbször eszembe, annak ellenére, hogy egy darab űrhajó nincs a történetben, sem lézerkard, sem pittyegő robot. Rengetegszer szóba kerül viszont egy bizonyos erő, a bennünk rejlő gonosz és a pozitív, jó erő hatalma (és küzdelme), van mester-tanítvány viszony, a szörnyvilág főmestere egy nyúlfejű mekegő aggastyán, ha zöld lenne és nem fehér, tiszta Yoda lenne. Satöbbi.

A film japán mércével kifejezetten szelíd, európai mércével kicsit véres. A történet fantáziában, mesésségben, játékosságban nem ér fel Miyazaki csodáihoz, elég bugyuta a sztori, valljuk meg, azonban olyan energiával, olyan mennyiségben kapjuk, hogy mégis le tud kötni (tán egy picit még nyűgözni is). Ami viszont engem (itt is) igazán megfogott, azok a hátterek, a környezet míves, hihetetlenül aprólékos rajzolata – amivel éles kontrasztban van a szereplők és az akciók sík, kétdimenziós, jóval egyszerűbb kidolgozású animációja, melynek biztosan van valami keleti, igen-nagyon filozofikus magyarázata, ami viszont most nem jut eszembe. Szóval, nem 3D, nem CGI, hanem rajzfilm. Maradjunk egyelőre ennyiben. Asanisimasa: 7/10

Valamivel több mint egy évtizeddel ezelőtt futott a magyar mozikban is egy, nyomokban ugyan Holt költők társaságát, Ha…-t és más efféle fiúiskolás-jó tanáros-rossz gyerekes jegyeket is tartalmazó, amúgy igen helyes és igazságos francia film, a Kóristák, aminek kapcsán éveken belül bekövetkező hollywoodi remake-et, Oscar-esőt és más efféle szörnyűséget merészeltem jósolni. Az Oscar-eső ugyan (eddig) elmaradt, tulajdonképpen a remake-elés is, hiszen a kanadai (amúgy szintén francia gyökerű) François Girard 2014-es filmje, A kórus inkább a Good Will Hunting-típusú, nagyon lentről érkező, nagyon  tehetséges gyerek kontra zseniális tanár toposzt ragozza tovább, mégha azt a Kóristákhoz nagyon hasonló témában, egy magas szintű fiúkórus kinevelésére szakosodott, bentlakásos magániskola falai között is teszi. De több, kisebb párhuzam is fellelhető a két film között. A második világháborút követő időkben játszódó, igen míves Kóristák és a mai, nem éppen az éteri tisztasággal éneklő fiúkórusok negyedik típusú harmóniáinak kedvező korban történő A kórus végül mégis szépen összecsengő záróakkordja csupán egy véletlen légyott emléke Lautréamont gróf ismert boncasztalán.

Szóval, Stet (Garrett Wareing) nehezen kezelhető, nagyon rossz gyerek, akit alkoholista anyja egyedül nevel, viszont a fiú szépen énekel, ösztönös zenei hallása van. Amikor az anyuka egy részegen elkövetett autóbalesetben meghal, a fiú zenetanárja megkeresi az ismeretlen -mint kiderül, igen gazdag- apát, és azt javasolja, hogy a fiú zenei tehetségére kellene építeni, ezért beíratják az Amerikai Nemzeti Fiúkórusnak helyet adó iskolába, ahol Kathy Bates adja a zsarnoki külső alatt érző szívét rejtegető igazgatónénit, és Dustin Hoffman a zseniális, ám igen szúrós modorú mester-karnagyot. A továbbiakban a film az igen renitens Stet betörésével zajlik, az efféle filmekben megszokott rivalizálástól fűtött, diák- és tanárszinten is zajló kakaskodások, Stet családi drámája közben, és szólnak Britten, Fauré, és mások kórusművei, a világ “zöld himnuszának” is kikiáltott Adiemus, valamint a megtisztító, könnyfakasztó finálé alatt Händel Messiás-oratóriumának Halelulája. Szem nem marad szárazon.

Ha láttuk a Good Will Huntingot, a Fedezd fel Forrestert!, és a többit, márpedig biztosan láttuk, akkor ezt a filmet is láttuk már, azonban ahogy azokat is simán újranézzük, amikor legbenső igazságvágyunk csorbát szenved a mindennapi élet kihívásain, úgy ez a film is bőven alkalmas arra, hogy megtisztítsa lelkünk. Persze, túlteng itt is az idealizmus, nem igazán vehetjük hitelesnek Stet történetét, de talán nem véletlenül vágta be a rendező egy jelenetben Frank Capra Az élet csodaszép című klasszikusának záróképeit: itt is elsősorban a pozitív üzenet átadása a fontos, nem pedig a művészi hitelesség. Händel Halelujája sem mondható visszafogott darabnak, és hát tényleg ez a film fináléja is. Itt virágzik a pitypang, és ez ezúttal nem baj. Arról nem is szólva, hogy a zene minden formájában jó (Fáy nyilván leírja majd, hogy mennyire hamis volt, meg izé, de a zene akkor is jó).

Ezért inkább nem is írom le, amit most Dustin Hoffmanról gondolok. 🙂 Illetve, mégis, csak éppen Stet filmbeli szavaival: – Nos, a te órád is ketyeg, öreg ember.

Asanisimasa: 7/10

Gyerekkorunkban mindannyian kerestünk eldugott kincseket, én például találtam is. Szülőházamban, egy vidéki házban, a düledező, hátsó sufniban, mely hajdanán műhelyként szolgált, egy kopott, horpadt bádogdobozban például egy vastag köteg papírpénzt. Boldogan rohantam anyámhoz, hogy nézd mennyi pénzt találtam, de ő csak nevetve legyintett: Nem ér az semmit! Pedig volt az legalább negyvenhétmilliárd-kilenszázhetvenmillió billpengő, igaz, akkor még fogalmam sem volt a hiperinflációról. Találtam sok egyéb kacatot is, fényesre koptatott rézkilincset, sok évtizedes gépzsírtól ragacsos szerszámokat, gépalkatrészeket, régi, ma már kitalálhatatlan funkciójú használati tárgyakat, de azok sem értek semmit. Szépek voltak, és izgalmas történeteket lehetett köréjük képzelni. Az érdekes az, hogy sokan felnőttként is megmaradnak kincskeresőnek, ki jobban, ki kevésbé, valódi kincset azonban csak nagyon kevesen találnak. A szívem nekem is a torkomban dobogott, amikor ifjabb koromban, a Duna-parton kóborolva a fák alatt egy bőröndöt találtam… Biztosan kincs van benne. Biztosan a maffia pénze. Vagy kábítószer? Mi van, ha egy levágott fej? Eh. Üres volt.

A felnőttkori kincskeresés valójában a szegények hobbija. Akinek van kincse, az nem keresi, hiszen tudja már, hogy hol van… Akinek nincsen, az keresi. Legtöbben a lottózóban, legtöbben hiába. A merészebbek a kalandosabb utat választják, valódi kincseket keresnek, melyekről homályos mendemondák, családi legendáriumok, koncepciós teóriák utalásaiból szereztek tudomást. Mindegyikőjük hallott már olyan kincskeresőről, aki ismert egy kincskeresőt, akinek cimborája egyszer találkozott egy kincskeresővel, aki együtt ivott egy olyan emberrel, aki valóban talált már kincset életében. A román Corneliu Porumboiu két felnőttkorú kincskereső történetét meséli el A kincs című új filmjében. Akik látták már például Porumboiu Rendészet, nyelvészet című filmjét, azok sejthetik, hogy ezúttal szó sem lesz amolyan Spielberg-, vagy Jack Sparrow-féle kincsvadászatról, sokkal inkább vár ránk a valósággal való szembesülés kínkeserves gyötrelme. A román minimalista újhullám egyik illusztris alakja rideg, szürke, embertelen -szinte északi- világáról ismert, Tarr Béla ismert életműve hozzá képest színes, pergő videoklip.

A kincs -a fentiekhez képest, talán kissé paradox módon- tulajdonképpen egy vicc, egy anekdota. Két szerencsétlen kisember, nagyon kisember, megelégelve a hátukat görnyesztő banki hitelek súlyát, egy vállalkozó fémdetektorának segítségével egyikük régi családi házánál kincskeresésbe fog, azon meggyőződés alapján, hogy az illető gazdag dédapja ott ásta el valahol a családi vagyont, mikor jöttek a komenisták. Mint mondtam, a film tulajdonképpen egy vicc, azért semmi szín alatt nem lőném le a poént, legyen annyi elég, hogy Porumboiu igen keserű játékot űz hőseivel és igen tanulságos, igen csúfondáros történetet mond el nekünk, nézőknek. Morális apokalipszis, legyen elég annyi. És igaza is van…

Természetesen, most sem pörgeti szét a cselekményt, ami tényleg elmesélhető lenne egyetlen bővített mondatban. Unalmasnak is mondhatnók, ahogyan hosszan, nagyon hosszan, szinte már kaján kárörömmel húzza, húzza, húzza a végkifejlet felé vezető ívet, amin mindössze egyet csavar -mi padlót fogunk- majd még egyet, és vinnyogva röhögünk. Magunkon. Ha értjük. Persze, ha van szemünk, agyunk, fülünk a már szinte bizarrba forduló groteszkre, akkor már közben is érezni fogjuk Porumboiu sajátos humorát (vö: Tarr Bélának is van humora, és a Sátántangót is neveztem már a filmművészet legpörgősebb nyolc órájának). Mindazonáltal, érvényes itt is az, amit a már linkelt Rendészet, nyelvészet esetében írtam: Olyan ez a film, mint a hegymászás: 90% szenvedés és 10% élvezet, mégis milyen sokan bevállalják ezt a 90%ot, a 10% extázisa fejében. Itt mondjuk 95:5 az arány. Asanisimasa: 7/10

Az én szerelmem szép. Elintézhetjük ennyivel is, de valljuk meg, ebben azért nincs túl sok fantázia, és igazán a lényeget sem takarja. Az én szerelmem szép, türelmes, gyengéd, sudár termetű, játékos kedvű, vidám, sokszor heves lángra lobbant, néha lágyan, parázslón melegít, máskor vadul tép, szaggat és megsemmisít – na, ez már közelít, de mégsem korrekt. Héjanász az avaron, ha Ady Endrék vagyunk. De nem vagyunk. Az én Szerelmem valahol közelít ahhoz, amit a nagy költők olyan zseniálisan tudtak egyetlen versbe sűríteni, akár végtelen alkalommal is, természetéből és keletkezésének körülményeiből fakadóan azonban ez a történet sem általánosíthat, ám mégis képes megfogalmazni néhány fontos jellemzőjét a szerelemnek.

Jelesül egy nő szerelméről van szó, mely egy férfi irányába sugárzik, de azért nagyjából ismerős lesz az érzés, gondolom, vagy inkább remélem, sokunk számára. A néhány évvel ezelőtti, amúgy igen remek, földközeli Polisse-szal bejelentkező Maïwenn (Le Besco) eme új filmjében sem űz gúnyt semmiből. Az igen reális, ám mégis példázatszerű történetben kíméletlenül veszi sorra azokat a lényeges kérdéseket, még a legkínosabbakat sem kifelejtve, melyek nagyjából szóba jöhetnek egy nő és egy férfi szerelmében. Mivel a rendező hölgy (mondjam, hogy Luc Besson exe?), így értelemszerűen a vizsgálat nézőpontja is női.

A már messze nem tinédzserkorú, ügyvédként dolgozó, ám szingli Tony (Emmanuelle Bercot) egy diszkóban látja meg egyetemista korában messziről imádott lovagját (Vincent Cassel), aki még ma is szép, szőke herceg, fehér lovon (vagyis szép, szexisen őszülő, göndör herceg, saját étteremmel, hét nyelven beszélő luxuslakással, és egy archív Jaguárral a feneke alatt). A pillantást tett követi, minek következtében már a herceg lakásán reggeliznek, és a többi, és a többi. A tettből lángoló szerelem lett, ami házassággá fajult, amit egy fiúgyermek érkezése koronázott meg. Azonban minden csúcsot törvényszerűen lejtmenetnek kell követnie.

A film cselekményének mozgatórugóját ekképpen egy igen kemény síbaleset utáni hosszas kórházi rehabilitáció jelenti, melynek során Tony újra végiggondolja Georgioval (a herceggel) való kapcsolatát. A flashbackek afféle érzelmi hullámvasútként visznek végig Tony és Georgio viharos szerelmén, melyet a balesetből -és áttételesen a szerelemből- való gyógyulási folyamat kínkeserves pillanatai tagolnak, amiket csupán a nő bohókás betegtársainak poénjai oldanak kissé. Ahogyan azonban a hegyes hasonlatnál is láthattuk, minden betegséget gyógyulás követ (feltéve, ha túléli a beteg), így van ezzel Tony is, és a szerelem is, amit a férfi iránt érez.

Azt tudjuk már az ismert operából, hogy aaaz asszony ingatag, viszont a férfi meg csalfa, léha, csapodár lókötő, mocskos szemétláda, vagy simán, egyszerűen köcsög, illetve, olykor kifejezetten a köcsögök királya, ahogyan az e filmben is definiálódik egy meghitt, szerelmes pillanatban. Később sajnos bebizonyosodik az is, hogy nem szabad sohasem az ördögöt a falra festeni, mert az bizony megjelenik. A film szerzője, Maïwenn, valamint általa a főszereplő, Tony azonban képes elemelkedni is a földtől, legalábbis erre utal a film eredeti címe: Mon roi, vagyis az én királyom. Az én köcsög királyom, az én Szerelmem – Tony számára.

A film erénye az igazmondáson túl az elképesztően finom, érzéki, szenvedélyes, egyben meghitt és őszinte jelenlét, amit a két főszerepet alakító színész produkál (Bercot idén Cannesban -Rooney Marával megosztva- meg is nyerte érte a legjobb női alakítás díját). Testileg-lelkileg teljes gátlástalansággal vetik magukat egymásba, s ebből a felszabadultságból nehéz is a nézőnek kivonnia magát. Az én Szerelmem nagyjából arról mesél, amiről egy másik szempontból Gaspar Noé testszagú Szerelem című mozija is szólni próbál, azonban Maïwenn sokkal mélyebbre nyúl, nem elégszik meg a felszínnel, a testi vágy megmutatásával, így a lényeget, a szerelem végtelen bonyolultságát is jobban meg tudja fogalmazni. Nyilván nem a teljesség igényével, de azért igen alaposan. Asanisimasa: 8/10

Ez a Truman nem a Harry S. nevű amerikai elnök, hanem egy kutya. Fajtáját tekintve nem tudom, milyen kutya, nagy, barna, lomha, de mégis erőteljes jószág. Szelídnek tűnik, bár az ilyen marcona kinézetű ebek legtöbbször békések, hiszen tudatában vannak halálos erejükkel. A film főszereplője azonban nem ez a kutya, hanem a gazdája (Ricardo Darín). Az argentin film emblematikus figurája -Darín- ezúttal egy magányos, madridi színészt alakít, akinek egyetlen társa ez a Truman névre hallgató eb. Hozzájuk érkezik váratlanul látogatóba Kanadából a férfi gyerekkori jóbarátja, Tomás (Javier Cámara).

Cesc Gay férfiasan érzelmes, megható története egyfajta bakancslista-film, hiszen hamar kiderül Tomás látogatásának oka. Julián, a színész ugyanis haldoklik, végstádiumú, gyógyíthatatlan rákos, akinek elege van a sokadik kemoterápiából, és szeretné mihamarabb végérvényesen lezárni élete utolsó jelenetét. Julián utolsó vágyai azonban nem utazások, korábban vállalni nem mert kalandok, csábító veszélyek. A férfi azt a még megmaradt néhány kapcsolatát szeretné elvarrni, ami még függőben maradt, valamint társának, Trumannak szeretne megbízható új gazdát találni.

Julián pikírt, kissé smirgliszerű figura, aki nyilvánvalóan saját gyengeségeit, halálos betegségét rejti a sprődnek ható álca alá. Mégis munkál benne az a vágy, hogy azon emberekben, akikhez valamilyen érzelmi szál fűzi, jó kép maradjon meg róla, ennek megvalósítása érdekében Tomás pénztárcáját alaposan lesoványítja. Tomás közben odaadó, igazi barát, aki nélkül Julián minden bizonnyal magányosan, kutyája mellett halna meg. Gay filmjében egyenes őszinteséggel meséli el a két barát utolsó, érzelmi kalandokban bővelkedő, szívszorító néhány napját, s ezen keresztül a halál, a szeretett társ elvesztésének mély fájdalmát, de egyben egyfajta utat is mutat a fájdalom elviselésére. 7/10