asanisimasa

Sajnos, nyugodtan mondhatom azt, hogy ez A lecke nekünk, magyaroknak semmi újat nem mond, hiába kaszálta le tavaly és idén a világ jó néhány filmfesztiválját. Ez, persze nem jelenti azt, hogy ne nézzük meg; inkább arról van szó, hogy nézzük nyugodtan, mert az általa állított tükörben azt látjuk, amik mi is vagyunk tulajdonképpen. Kelet-Balkán, Nyugat-Balkán, egyre megy. Mindannyian ama bizonyos szerv csúnyábbik végén csücsülünk…

A bolgár Kristina Grozeva-Petar Valchanov alkotópáros által elmesélt történetben egy általános iskolai angoltanárnő helyébe képzelhetjük el magunkat. Nade (Nagyezsda, becézve) egész napját egy piti iskolai lopás rendbetételével volt kénytelen tölteni, ám hazaérve döbbenten tapasztalja, hogy kis házában, amelyben együtt él férjével a kislányával, éppen egy végrehajtó intézkedik. Munkanélküli férje, ahelyett, hogy törlesztette volna a házra felvett banki hitelt, ócska lakóautójába vett alkatrészeket, azonban mivel a bank nem jótékonysági intézmény (valamint a szerződés apró betűs záradékai, és a többi), igen gyorsan rövidre zárta az ügyletet. Nadénak néhány napja maradt, hogy pénzt szerezzen és rendezze a tartozást, különben fedél nélkül maradnak. Férjére, a hajdani közismert alkoholistára nem számíthat, ahogyan gazdag és befolyásos apjára sem, aki lelkiismeretfurdalás nélkül hagyta magukra őket egy olcsó kurva kedvéért annak idején. Nade kétségbeesett ámokfutásba kezd, melynek végén -más segítség híján- a kisváros hírhedten kegyetlen uzsorása áll, aki szívesen ad Nadénak annyi pénzt, amennyire szüksége van, ennek azonban komoly ára van. Nade családja és háza érdekében bármire hajlandó.

Nade olyan, mint mi. Hivatását szerető, azt alázattal gyakorló hétköznapi ember, erős etikai/erkölcsi alapállással, igazságérzettel. És jó adag türelemmel, tegyük hozzá, ami már nem mindenkire jellemző… Nem rossz, nem gonosz, nem bűnöző. A bolgár alkotópáros (plusz a Nadet eszköztelenül, ám éppen így hitelesen megjelenítő Margita Gosheva) mégis azt a -sajnos számunkra is túl jól ismert- szituációt mutatja be, amikor a rendszer, a környezet kényszeríti bele az embert a szabályok, a törvény olykor kifejezetten radikális áthágásába. Az élni akarás, amikor felülír minden hatályos jogszabályt és törvénykönyvet. Mindazonáltal, Nade nem válik a történetben hőssé, forradalmárrá, fordul vele egyet a világ közben 360 fokot, és a végén megy tovább azon az úton, amelyen az elején is járt. A rendszer, a kisembereket könyörtelenül kizsákmányoló kapitalizmus, illetve annak édestestvére, a maffia is tulajdonképpen háborítatlanul megy tovább, mintha mi sem történt volna. És éppen ez a nihilizmus a legszörnyűbb ebben a történetben (a mi történetünkben), hogy ebben a világban már tulajdonképpen nem lényeges semmi sem. Érzéketlen, embertelen, részvétlen, rideg világ ez a mai, ahol ember embernek farkasa.

Ezt sulykolja a Grozeva-Valchanov páros rendezése is, mely pontosan ilyen szenvtelen, részvétlen módon követi végig Nade kétségbeesett erőfeszítéseit. Szinte már nekünk, nézőknek kényelmetlen nézni ezt a sziszifuszi küszködést, ahogyan ez a szürke, törékeny (ám igen szívós) nő átpréseli magát teszetosza, alkalmatlan férjének hülyeségein, az iskolai mindennapok lélekölő monotóniáján, a banki ügyintézkedés személytelen tortúráján, vagy az uzsorással való, emberileg mélyen megalázó üzleten. És természetesen a radikális megoldáson is… Nincs jó kedvünk utána, de ennek a filmnek nem is az a célja, hogy szórakoztasson. Asanisimasa: 8/10

Tipikusan az a történet lesz ez, melyet akkor szoktunk sorjázni, amikor valamilyen családi ünnepen, születésnapon, karácsonykor összejön a rokonság, idősek, középkorúak és csemeték, ott piheg mindenki az asztal körül. Már elfogyott a húsleves, a perkelt/rántott szelet/töltött csirke is, már csak a szemünk kívánja a női szeszély/kókuszkocka/házi zserbó ízeit és már csak csipegetjük a morzsákat. Piciket kortyolunk a valamelyik rokon által nagy műgonddal kotyvasztott -rettenetes ízű- háziborból és hallgatjuk, ahogyan az idősek belekezdenek a család rétesként nyúló történetébe. Van, aki ilyenkor beleborul poharába/okostelefonjába/levesz a polcról egy könyvet – na azok itt is lapozzanak; vannak azonban, akik érdeklődéssel követik régmúlt korokban élő ősök híres cselekedeteit és balfogásait. Néha közbekérdeznek, hogy akkor ez az Irma néni az kinek is volt a kije, az az Áron bácsi, meg hogy is jön ide? Válasz lesz mindenre, mégha a mesélő fejében is alaposan összekeveredtek már korok, nevek, évszámok és városok, országok, politikai rendszerek. Szóval, Fekete Ibolya új filmje, az Anyám és más futóbolondok a családból éppen ilyen lesz.

Kimondva, kimondatlanul a történet középpontjában a forgatókönyvíró-rendezőnő saját édesanyja áll, s a film cselekményét az ő élete teszi ki – ami lefedi egyben a teljes huszadik századot. Enyedi Ildikó lírai és Mészáros Márta száraz, dokumentarisztikus naplói után tehát itt a harmadik, mely elsősorban személyességével, keresetlen őszinteségével, a történetben szereplők által átélt keservek ellenére töretlen, nyilvánvaló életszeretetével tüntet. Fekete Ibolya alteregója a filmben Básti Juli, egy középkorú újságírónő, aki nap mint nap meglátogatja ágyhoz kötött, erősen Alzheimeres édesanyját (Danuta Szaflarska), aki sokszor saját lányát sem ismeri már meg, gyakran pedig azzal sincs tisztában, hogy ő maga kicsoda… Viszont mesél, mesél, mesél és mesél.

Minden ízében, illatában, hangulatában női film ez, mely sokkal jobban koncentrál az emberek, tehát a családtagok, illetve barátok közti kapcsolatokra, azok motivációira, valamint kimenetelükre, és annak céljára, mint mondjuk akciókra, poénok hegyezésére és effélékre. Ki, kivel, kit szeret, kit szeretne, kihez ment férjhez, hogyan éltek, miért váltak el, vagy éppen milyen szépen éltek milyen sokáig, pedig átéltek két világégést és két diktatúrát. Viszont meg kell adni azt is, hogy azért Fekete Ibolyának volt gondja a történet megfelelően hiteles történelmi kontextusba helyezésére is – szerintem igen ügyesen sikerült összemosni a film konkrét történéseit a korabeli híradó-, és játékfilmrészletekkel. Külön kedvencem, amikor a fiatal anyát alakító Ónodi Eszter és az apát játszó Gáspár Tibor pont abban az óbudai, piros kockás abroszos kerthelyiségben isszák a kisfröccsöt, ahol a másik asztalnál a fiatal Páger Téni húzatja a cigánnyal a nótát Karády Katalin fülébe. Hasonlóan hitelesek a második világháborús, illetve az ’56-os jelenetek is, a korabeli képek észrevétlenül adják meg Gardó Berta saját boldogulásáért, boldogságáért folytatott, sziszifuszi hadjáratának külső színtereit. Persze, történtek a múlt században jó dolgok is, nemcsak világégések. Gózon Francisco és Jancsó Nyika napfényben fürdő képei idillien festik meg a huszonvalahányszor költöző Gardó-lányok mindenkori környezetének báját, házakat, lankákat, lugasokat és virágos kerteket, ahol jó élni, illetve ahol élni jó. csudijó, mondhatnám, virágos kert az élet. Történt rengeteg tragédia, érte sok baj a filmbeli lányokat, a történet mégis csupa bűbáj, kacagás. Ha fáj, akkor megvonja Berta a vállát, felveszi a mosolyt és kiadja az ukázt: Költözünk! De épp most sült ki a női szeszély, azt még muszáj megkóstolnunk!

És az a gyümölcskosár, a székelyhídi ház verandáján! Huszárik Szindbádja óta nem láttunk filmvásznon ilyen ínycsiklandozó finomságokat, mint amik itt várnak ránk, az ismerős tárgyak, faliszőnyegek, eszcájgok, csetreszek, findzsák és más ócska “lógerek” között. Lehetne persze, kötözködni is a filmmel, hiszen ilyen gagyi főcímmel azért nem szabadna moziba engedni egy filmet, ennél még nagyságrendekkel gyengébbet sem, az igen érett Ónodi és a bő ötvenes Gáspár is ugyanazzal az arccal, fiatalítás, vagy öregítés nélkül játszanak át minimum 30 évet a történetben – de hát így is zabálni valóak! És zabálni való az öreg Berta néni is, aki mint az ördögök, kiszámíthatatlanul spontán. Én amúgy is inkább dicsérném Fekete Ibolya szereplőválasztását, hiszen a rengeteg alakot és figurát felvillantó sztorit sikerült úgy megoldani, hogy mindvégig friss, ám mégis ismerős arcokat látunk.

Kifejezetten szórakoztató, helyenként vicces, máskor kicsit szomorkás film ez, pontosan olyan, mint amilyen az életünk volt abban az átkos múlt században. Remélhetőleg, okulnak belőle valamit azok is, akik ebből az élményből kimaradtak – feltéve, ha fel bírnak még egyáltalán pislantani a telefonjukból… Asanisimasa: 8/10

Úgy gondolom, történelmi időket élünk. Új világrend van kialakulóban, ami ellen senki nem tehet semmit, sem törvényekkel, sem fegyverekkel, sem diplomáciai bűbájjal. Ez a kocka el van vetve, méghozzá jó messzire… Egyre jobban látszik, hogy most bizony a fagylalt fog visszanyalni: a nyugati kapitalizmusnak meg kell fizetnie jelenlegi gazdagságának, hatalmának az árát. Menekültek jönnek mindenhonnan, ahonnan menekülniük kell, miután a Nyugat több évszázados kizsákmányoló tevékenysége nyomán felborult a fejlődés természetes ritmusa és módosultak irányai. Országaik, anyaföldjük lakhatatlanná, élhetetlenné vált az egyre szűkülő természeti források felett egyre agresszívabban uralkodni akaró helyi elitnek, illetve vallási nézeteltéréseknek, ökológiai, vagy meteorológiai anomáliának, vagy egyszerűen a természetes népszaporulatot szabadjára engedő szociális érzéketlenség miatt. Jajgatnak már nálunk is a fotelhazafiak, akik e modern népvándorlás valódi természetéről, okairól mit sem tudnak simára nyalt agyukkal. De mit szóljanak ehhez például a franciák, akik sokkal régebb óta, és nagyságrendekkel nagyobb mértékben kénytelenek elviselni más kultúrákból (nagyobb részt hajdani gyarmataikból – lásd mint fent) hozzájuk özönlő milliókat? Ebből a szempontból is roppant érdekes, tanulságos Jacques Audiard (pl. A próféta, vagy Rozsda és csont) Dheepan – Egy menekült története című filmje, mint ahogy tanulságos az is, hogy ez a film Arany Pálmát nyert (nyerhetett) idén a franciák puccos filmfesztiválján, Cannes-ban.

A történet címszereplője egy tamil (ceyloni) férfi, aki korábban a helyi hatalom ellen lázadó Tamil Tigrisek katonája volt (a civilben íróként, novellistaként ismert Jesuthasan Anthonythasan alakítja, aki 19 éves koráig maga is a Tamil Tigrisek gyerekkatonája volt), és részben ennek okán kellett elmenekülnie hazájából. A helyi embercsempész által adott -hamis- útlevélben azonban egy háromfős család szerepel, így Dheepan mellé adnak egy számára ismeretlen nőt, valamint egy árva kislányt, akit a nő talált az út szélén, hogy elindulhassanak a tervezett úticéljuk -Anglia- helyett Párizsba – és az embercsempésznek is meglegyen az üzlete. (Érdekes Audiard ezzel kapcsolatos attitűdje, mely szerint az embercsempész elsősorban illegális utazási iroda, üzletember, nem pedig gonosz, emberevő maffiózó… aki a pénzt azért természetesen elteszi.) Dheepan és újsütetű családja Párizs külvárosába, egy különböző nációktól zsúfolt lakótelepre kerül, szociális lakásba, ahol rögtön munkát is kap -ő lesz a telep gondnoka-, és megpróbál rendes családi életet élni, ott, ahol a helyi maffia a valódi úr, és “családjának” minden tagja tulajdonképpen teljesen ismeretlenek egymás számára…

A cselekményt részben Montesquieu Perzsa levelek című levélregénye ihlette, annyiban bizonyosan, hogy egy francia kultúrával semmilyen ismeretekkel nem rendelkező szemszögből látjuk a francia élet egy szeletét – azt, ahogyan a Franciaországban letelepedett, különféle nációjú menekültek élnek, illetve próbálnak életben maradni egy vad, kegyetlen, bűnnel fertőzött világban. Echte francia szinte fel sem tűnik a filmben, szinte kizárólag észak-afrikaiak között kell Dheepannak megtalálnia a helyes utat, egy olyan mikroközösségben, mely egyéb jövedelembiztosító lehetőség híján bűncselekmények profin szervezett és kiépített szövevényéből él. Ez az a francia társadalom, amivel egy menekült találkozik, ez a bemutatkozó, félelmetes kép. Érdekes módon, bár franciául egyelőre egy mukkot sem tudnak, Dheepannak és családjának nem okoz különösebb gondot a beilleszkedés, megértéssel, tulajdonképpen kedvesen fogadják őket, munkát kap “felesége” is, “lánya” iskolába jár. A helyi dílerek, verőlegények is szinte jóindulattal, de legalábbis békés közönnyel veszik tudomásul, hogy a telep három fővel népesebb lett. Természetesen, a konfliktus nem marad el, de ezt a konfliktust tulajdonképpen maga a helyzet idézte elő, nem az abban résztvevők. Ott, Párizs északkeleti negyedében, a De Présben bármikor, bárhol és bárkivel előfordulhatnak olyan szörnyűségek, melyek ezúttal Dheepan és felesége -valamint sokan mások- válnak elszenvedőivé. Ez a film nagyon kemény kijelentése.

Dheepan története langymeleg napsütésben és békés kerti partival zárul, de nem lehetünk nyugodtak. Ők sem azok, de talán egy picit tudnak mosolyogni is. A pozitív hangulatú végkifejlet ellenére nincs megoldva semmi sem. Az Audiard által képünkbe tolt szituáció hiteles, most már tudjuk mi is, és valahogyan kezelni kell. Dheepan sorsa tekinthető tipikusnak is, mint ahogy tipikus szinte az összes apró nüansz, ami a film során elhangzik, látszódik (Például: – Jártál otthon iskolába? – Nem. – Miért nem? – Mert felgyújtották. – Kik gyújtották fel? – A kormány. – A kormány gyújtotta fel az iskolátokat? – Igen. Máshol nem a kormány gyújtja fel az iskolákat?). Semmit nem tudunk róluk. Semmit nem tudnak rólunk. Attól félünk, amit nem ismerünk. Félnek attól, amit nem ismernek. A megoldás csakis az lehet, ha elkezdünk nagyon gyorsan tanulni egymástól, mert nem tudhatjuk, kiben mit indít el egy-egy óvatlanul elejtett megjegyzés, egy félreértett gesztus. Az sem árt persze, ha bizalommal és szeretettel viseltetünk egymás iránt, és erőnkkel inkább ezt erőltetjük, nem pedig az ellenségeskedést, mert ellenséget mindig talál az ember, barátot sokkal nehezebben… Szerencsére, Audiard filmje nem ennyire közhelyes. Asanisimasa: 9/10

Általában nem igazán szoktam szeretni azokat a Shakespeare-feldolgozásokat, melyek többé-kevésbé mereven ragaszkodnak William (vagy Oxford akkori grófja, vagy bárki más) fél évezredes szövegeihez és nagyjából korabeli, súlyos kosztümökben, illő díszletek között mondják fel a kötelező leckét. Oké, a történeteket ismerni kell, egyszer látni/olvasni/hallani kell ezeket a méltán klasszikus műveket. Azonban a lényege e műveknek szerintem éppen az lenne, hogy olyan emberi dolgokról, politikai vagy éppen lelki folyamatokról, történelmi tettekről és típusokról mondanak el messzemenő tanulságokat, melyek a mai kor embere számára is kellő érvénnyel bírnak. Éppen ezért váltak klasszikussá a klasszikusok. Így elsősorban azokat a Shakespeare-adaptációkat nézem élvezettel, melyek amolyan izgalmas szellemi játékként, áttranszformálják az ismert sztorikat más korokba, így téve azokat még aktuálisabbá, de érthetőbbé is. Természetesen vannak kivételek is – de Justin Kurzel igen friss és látványos Macbethje csak részben ilyen.

Ködben, állandó párában és jeges sárban tapicskoló, vérvörös képeskönyv ez, bár annak tagadhatatlan, igen jó. A dialógok ritkás szövegei eredeti (mondjuk azt) Shakespeare, de nagyon szikárra húzva, mint ahogy maga, a remélhetőleg mindenki által jól ismert véres történet is tulajdonképpen csak a kihagyhatatlan kulcsjeleneteket (a boszorkányok jóslata, a király, Duncan meggyilkolása, Macbeth bekattanása, MacDuff családjának kiirtása, majd MacDuff bosszúja) sorjázza. Hiába a nagy reményekre okot adó, parádés szereposztás, a dráma igen bonyolult lelki, érzelmi és indulati hálója meglehetősen durva szövetű marad. (A sajtóvetítésen bemutatott, szinkronizált moziverzió ráadásul megfoszt az angol szöveg költőiségétől is, de legalább nem kapunk képet arról, hogy pl. Marion Cotillard Lady Macbethként hogyan beszél shakespeare-ül…) A szereplők jellemei is igencsak durvára faragottan jelennek meg a vásznon. Sem Michael Fassbendernek, sem David Thewlisnak, sem Paddy Considine-nek, sem Sean Harrisnak nincs módja karakterének cizellált fazont adni, Macbeth, Duncan, Banquo és MacDuff csupán kétdimenziós figurák egy igen expresszív festményről. Ha nem tudjuk korábbról (színpadi előadásokból, Polanskitól, Wellestől, vagy Tarr Bélától), hogy kik is ők tulajdonképpen, akkor nem látunk mást, minthogy néhány marcona, éktelen kelésekkel, friss és félig gyógyult, szörnyű sebesülésekkel ékített, szakállas fazon gyakja egymást szilánkokra a szeles-jeges skót Felföldön, karddal és tőrrel. Shakespeare klasszikus Macbethje ezúttal egy igen festői látványú történelmi akciófilmként jelenik meg.

Bár ennek semmiképpen nem mondható átlagosnak. Kurzel és Adam Arkapaw operatőr valóban igen szép vizuális koncepciót talált ki. Tetszik, ahogyan a karaktereket szinte kizárólag közeliben mutatja; ezzel erős kontrasztban, totálból csakis csodás tájképeket, illetve vad csatajeleneteket lehet látni. Tetszett a visszafogott színhasználat és az állandó, ködben úszó vérgőz is – de mondom, ez egy szép képeskönyv. Ha arra vagy kíváncsi, kicsoda, micsoda igazából Macbeth, nézd meg inkább Polanski verzióját, vagy Tarr Béláét, ha filmről van szó. Vagy Kuroszawáét. Asanisimasa: 6/10

Feloldhatatlan oximoron, hogy sokszor a legkeményebb diktatúrákban születnek összetettségükben, szimbolikájukban elsöprő erejű, ám a regnáló elnyomó rendszer hivatalos értékrendjével merészen szembemenő művészi alkotások, miközben éppen a diktatúrák egyik fő jellemző sajátossága, hogy minden erejével azon van, hogy határain belül elfojtsa a szólás-, illetve a művészi önkifejezés szabadságát. A hetvenes évek elejére Spanyolországban már repedezett Franco fasiszta rendszere, és készülhettek kritikusabb hangú, ún. ” különleges értékkel bíró” filmek is, melyek alkotói egyáltalán nem bántak kesztyűs kézzel a rendszerrel és az azt alátámasztó, beteg társadalommal. Persze, Bunuel, az olasz Ferreri, Suarez, Aranda, a fiatal Almodóvar és Amenábar sohasem fogalmazott direktbe filmjeiben, azonban olyan erős képeket, allegóriákat alkottak, hogy mindenki számára nyilvánvaló volt az üzenet. Carlos Saura 1973-as alkotása, az Anna és a farkasok sem afféle langyos, romantikus történet, hanem kőkemény társadalomkritika.

Franco rendszere ekkoriban már minden erejével azon volt, hogy egy barátságos, vendégszerető arcot mutasson a szabad világ felé. Jöttek is a turisták, akik sok pénzt hagytak a spanyol államkincstárban, a hippik elfoglalták Ibizát és Formenterát (bár ennek nem feltétlenül örültek a fasiszta pribékek). Anna, egy angol nevelőnő (emblematikusan Géraldine Chaplin játssza, aki nevében, származásában is látványosan “külföldi”), aki azért érkezik a decens Madrid környéki villába, hogy az ott lakó úr három kislányára vigyázzon. Már az is jellemző, ahogy Anna megérkezik: egyedül, hatalmas bőröndjével birkózva verekszi át magát az áthatolhatatlan bozóton, mely a dombtetőn csücsülő villát keríti körbe. A házigazda elnézést kér a “kis kényelmetlenségért”, de a rengeteg teendő miatt nem tudott kimenni elé az állomásra. Látjuk, láttuk, hogy se út, de még ösvény sem vezet a villához. Elhagyott senkiföldje közepén van a ház, a világ végén, távol mindentől. A villa, valamint lakói magát, Spanyolországot jelképezik, illetve annak társadalmát. A ház valódi ura egy élemedett, beteg matróna, aki apró-cseprő kívánságaival ugráltatja a személyzetet. Három fia, a közmondásos macsó spanyol nemzet három arca. Josét lánynak szánták, lányruhában is jártatták elsőáldozásig, utána azonban erősen túlkompenzált: fegyvereket, katonai egyenruhákat gyűjt, rend- és fegyelemvágyban tombolva éli életét. Juan, a nevelendő három lány apja szexmániás, Juan szerint még az agya is ondóból van, névtelen, erotikus levelekkel bombázza Annát. Fernando, a legidősebb fivér a spanyolokra jellemző vallásos extázist választja – elvonulása a házból, a család fertőjéből azonban éppen olyan teátrális, mint amilyen üres. A ház többi lakója nő, egy macsó társadalomban elnyomott, arctalan, névtelen asszonyok és lányok, akiknek egy dolga van, állni a fakanál, a bölcső mellett és szülni, valamint kiszolgálni a férfiakat. Lázadás nem lehetséges. A világot járt, független szellemiségű Anna azonban puszta létével, lényével is provokálja a három fivért, míg azok vérmérsékletüknek és kultúrájuknak megfelelően, brutális radikalizmussal zárják rövidre a történetet.

Saura ’73-ban nyilván még nem láthatta a diktatúra végét, illetve nyilván tudta, hogy egy diktatúra sem állhat fenn társadalmi alapok nélkül, ennek megfelelően a történet is igen keserű. Látszólag egy beteg lelkű, belterjes családot ismerünk meg, de nem kell tán még nyolc elemi sem hozzá, hogy világosan lássuk, értsük azt, miről beszél Saura (és Rafael Azcona író) valójában. Amikor a militáns José, miközben Anna előtt masírozza uniformisba bújt férfiasságát, kapásból rálő az ablakon kopogtató, vörös-sárga spanyol nemzeti színekben pompázó kis madárra, mely szárnya szegetten múlik ki a porban, minden tiszta. Anna, a vágy idegen tárgya sem menekülhet (meg). Asanisimasa: 9/10

Őszintén szólva, az égadta világon semmit nem vártam a Goda Krisztina-Divinyi Réka szerzőpáros legújabb filmjétől, mely deklaráltan nem a Magyar Gárda néven többször betiltott náci operetthadsereg történetét meséli el, szóljanak bármiről is a pletykák. Pontosabban, valami hintőporszerű, steril, ám magyar viszonylatban technikailag professzionális unalmat vártam, amire a szerzőpáros korábbi munkái azért bőven adtak alapot. Ehhez képest a Veszettek meglepett. Nem mondom, hogy falhoz vágott, hogy maga alá gyűrt, hogy felnyitotta a szememet és mától (tegnapelőttől) más színben látom a világot, de az tagadhatatlan, hogy mindvégig lekötötte a figyelmemet, és nagyjából a felétől-harmadától sikerrel passzírozta bele a gyomrom legmélyére azt a tompa, de egyre növekvő súlyú nyomást, mely amúgy messze nem ismeretlen érzés a mai magyar közélet történései miatt.

A Veszettek nem dokumentumfilm, hanem fikció. Egy történet, mely bármelyik, hajdan szépen prosperáló, mára csupán döglődő, vidéki magyar iparvárosban (és máshol) megtörténhet. A film legnagyobb erénye, hogy a történet reális és aktuális. Nem ismeretlen, sőt, ha csupán a cselekmény vázát nézzük, akár szimpla koppintásnak is tűnhet, hiszen Sas Tamás egyszer már ezt megcsinálta a Rosszfiúk című -ennél azért lényegesen gyengébb- filmjében. De az író, Czető Bernát László, ugyanaz. Szemére lehet hányni, hogy haha, még egyszer eladtad a könyved, lebuktál, hihihi, ám azért történt közben egy s más velünk, magyarokkal, de magával a könyvvel is. Lehotából, a fasisztoid tornatanárból Ács János (ha ezt a névválasztást, meg a Madaras Józsefet is, valaki megmagyarázza, annak fizetek egy sört), egy még jobban fasisztoid, városi rendőrkapitány lett, jóval nagyobb hatáskörrel és jóval nagyobb veszélyességi kockázattal, aki ezúttal is összeszedi a környék jóravaló rosszfiúit, kiképzi őket és saját magánhadsereget szervez belőlük, hogy segítségükkel megvalósítsa saját, nagyívű terveit. Ennél “érdekesebb” azonban az a környezet, mely mintegy megteremtődött eme alapsztori köré. Orbán Viktor 2010 (pontosabban 2006) óta igen nagy sikerrel tematizálja a magyar közállapotokat, cinikus módon a maga javára forgatva a demokrácia ezeréves játékszabályait, feneketlen árkot ásva magyar és magyar közé, vallásilag, világnézetileg és egyre kevésbé burkoltan, származásilag is megosztva az ország társadalmát. Eléggé nehezen megmagyarázható módon, olyan szellemeket engedett ki a nemzeti tudattalan képletes palackjából, melyek a legsötétebb történelmi időket idézik meg. Semmilyen más célja nincs ezzel, minthogy penetránsan populista lózungokkal etetni az egyre nehezebb helyzetbe taszított társadalmat, és az így erre-arra és amarra tüzelt, megvezetett tömegek támogatásával magához ragadni és minél tovább megtartani a hatalmat.

Goda Krisztina Veszettek című filmje márpedig pontosan ezt a folyamatot modellezi le igencsak meglepő hitellel egy fiktív, de reális vidéki kisvárosban, annak fiktív, de reális politikai és társadalmi struktúrájában, kitalált, de igazi, hús-vér szereplőkkel. Szó sincs tehát magyar Gárdáról, de még Nemzeti Arcvonalról vagy mittuomén, Zöld Sasok Szocialista Brigádról sem, ez a történet azt meséli el, hogyan jutott Orbán Viktor hatalomra 2010-ben. Ha erre legyintenénk, és belemagyarázásnak gondolnánk, akkor nézzük meg Orbán győzelmi beszédét és hasonlítsuk össze azzal, amit a Fenyő Iván által alakított Ács mond kicsiben, de hasonló alkalommal, a film végén.

Ha ehhez hozzávesszük azt a tényt, hogy ma, Magyarországon csak az csinálhat nagy játékfilmet, aki legalábbis soha nem beszélt túl hangosan ellene, hogy az alkotók, Kálomista Gábor producerrel az élen (!), eddig inkább az orbáni gárda élharcosaiként voltak ismertek, akkor az a minimum, hogy leszögezzük, ez a film azért egy igen faramuci módon kivitelezett, igen csavaros döfés. Olyan finom, mondhatni nőiesen rafinált csavarok vezetnek végig a sztorin, hogy lassan megértjük azt is, miért nem akar ez a rendszer nőket látni a hatalomban…

Persze. Effektíve láttuk már a cselekmény összes elemét, Káin és Ábel bibliai története óta az egymás ellen forduló testvérpár toposz, még ha itt nem is pontosan ennek reciklálásáról van szó. De a kisközösségekben egy erős egyéniség megjelenésével kialakuló autoriter rendszerekről, az ehhez elengedhetetlen ellenségkép megteremtéséről is láthattunk már ezer történetet. Nem ez az újság ebben a filmben, hanem az, ahogyan -úttörő módon- megfogja a jelen magyar valóság egyik igen fontos, társadalmilag egyik legmegosztóbb problémaforrását, a fiatalkorúak kényszerből való bűnözését, ráadásul markánsan etnikai alapon is tagolva azt, mindamellett, hogy pszichológiailag igen pontosan rajzolja fel azokat a lelki, érzelmi mechanizmusokat, melyek sok, alapvetően jószándékú fiatalt hajtanak be a legradikálisabb csoportokba (skinhead-bandákba, futballhuligánok közé, a Jobbikba, stb.). Semmivel nem didaktikusabb Godáék megközelítése, mint például az amerikai skinhead-körökből egy a Madaras-fivérekhez igen hasonló testvérdrámát elmesélő Amerikai história X, vagy az angol futballhuliganizmusról értekező Huligánok. Sőt. Itt nincs vörös farok és nincs megtisztulás sem a végén, csak a sötét, komor valóság, amit ma is nyögünk.

Az az igazán zavarba ejtő, hogy amíg eljutunk odáig, ahogy a kis Madaras (ifj. Vidnányszky Attila fiatal Edward Nortont idéző, érzékeny alakításában) áll kétségbeesetten j9vője előtt, a Hősök terén, van a filmnek néhány olyan pontja, hogy mi nézők is Ács alezredes hatása alá kerülünk. Szinte a hányinger kerülget, amikor ez tudatosul bennünk, látva Ács seregének tettlegességig fajuló, önkényes rendcsinálását és rájövünk arra, kicsoda is e népi hős valójában. Hányunk, amikor látjuk, mennyire akadálytalanul teszik magukévá a helyi társadalom önérdekű szimpátiáját. A történet pozitív szereplői velünk együtt buknak el. A meghasonlott, csalódott kis Madarason kívül az edző (Nyári Oszkár különlegesen szépen játssza) és a régi roma haver sorsa sem kecsegtet semmi jóval, amire a rendcsináló, győztes Ács kaján rókamosolya húzza be a végső jobbost. Ez van.

Attól tartok, a hazai közönséget ez a film sem fogja meghatni, akit a hangosan nyomuló, vak és süket kritika még nem tántorított el, az nyilván meg fog akadni a roma származású, itt telepieknek hívott (szülővárosomban őket krakósiaknak hívták,  vagy vásártérieknek – mi sem, de a postás, sőt a rendőr sem ment szívesen arrafelé…) színesfémtolvajokon és azt észre sem fogják venni, Godáék milyen szépen cizellálták ezt az igen bonyolult kérdéskört is. Ez van, és kurvára nincs más. Asanisimasa: 8/10

(Már kitettem ezt a cikket, amikor hallottam, hogy kétféle verziója is van e filmnek. Egyik a rendezői, a másik a Filmalap által magának fenntartott utolsó vágás joga által szerkesztett változat – nem tudom, ebből mi az igazság, és azt sem, hogy én melyiket láttam a premieren, illetve, melyik kerül a mozikba. Ha ez igaz, nyilván a Filmalapos, de lehet, hogy ők is beleszédültek már ebbe a kavarásba… 🙂 )

Bár sokan valamiféle új, mocskos, szennyes és vad westernt (pontosabban: easternt) emlegetnek, számomra az Aferim! inkább dokumentumfilm, egy kultúrantropológiai időutazás a XIX. századi Balkán legszutykosabb zugába, Belső-Románia labirintusszerű lápokkal, vadregényes sziklákkal és végtelen pusztákkal telehintett földjére, aminek népét hol a muszka, hol az ottomán sanyargatta, ha nem éppen valamelyik helyi kényúr gyakorolt korlátlan önkényt a nyomorgó oláhokon. Bár Radu Jude fekete-fehérben komponálta meg filmjét, mégis pompásan érzékeljük e vidék szilaj és minden elnyomás ellenére életenergiától duzzadó népének színpompáját, a napégette táj sárgásbarnáját, a mészkősziklák vakító fehérségét és a láp párában fürdő sötétzöldjét. A fekete-fehér “színválasztás” sem tűnik kényszeredett művészi allűrnek, valamiféle üres artisztikus póznak, hanem adekvát megoldása a film vizualitásának: egész egyszerűen ez a történet így válik hitelessé, ahogyan ábrázolja az 1830-as évek román vidéki életének nyomorúságos hétköznapjait, a meztelen seggel rohangászó purdékkal, a düledező vályogputrikkal, a szakadt gyolcsruhában, mezítláb dolgukat végző parasztokkal, és a náluk is sanyarúbb sorban, rabszolgasorban élő, valóban füstös képű cigányokkal.

Természetesen megállja helyét a western-analógia is, hiszen a sztori valóban egy tipikus western-klisé. Egy öreg, rutinos behajtó (ranger, rendőrbíró, fejvadász, stb.) az uraság megbízásából egy szökött rabszolga -egy cigány- nyomában van, akit állítólag azért kell elfogni, mert lopott. (Később kiderül, hogy teljesen másról van szó, de ez már a történet üzenetének képezi fontos részét…) A behajtóval van a fia, akit a hosszas üldözés alatt tanítgat az élet “nagy dolgaira”, az ügyek gyors elintézési módjaira, a pálinkaivás fontosságára, a férfiasság megszerzésére és más, efféle férfias dolgokra – mígnem meglesz a szökött cigány is, és szembesülünk azzal a társadalmi igazsággal, miszerint ha egy adott társadalom szigorú alá-fölérendeltségi viszonyokból épül fel, akkor az mindig az alul lévők kizsákmányolásán fog alapulni, s mennél merevebb ez a hierarchia, annál brutálisabb a az alul lévők kiszolgáltatottsága. A végén a hőseink, dolgukat végezvén, ugyanúgy lovagolnak el a lenyugvó napba, mint amerikai “kollégáik”, tehát, tényleg ugyanaz minden – csak éppen másképpen.

Igen, valóban van kapcsolódási pont a Szomjasék által is pedzegetett (és váratlanul abbahagyott) eastern-tematikához, az Aferim! hangvétele sokban emlékeztet a Rosszemberek és a Talpuk alatt fütyül a szél világára, itt is a helyi -autentikus- népzene adja az igen húzós zenei környezetet a történethez, itt is a szegényparaszti világ, valamint annak jellegzetes archetípusai a történet szereplői, ennek megjelenítése itt is igen naturalisztikus. Látszik, hogy Jude stábja igen alaposan utánanézett a korabeli életmódnak, beszédnek, a társas érintkezés tipikus fordulatainak (lábcsók, kézcsók, a babonák és a vallás szétbogozhatatlan elegye, stb.). Megjelennek a soknemzetiségű Balkán összes jellegzetes sztereotípiái is, melyek azonban Radu Jude kezei között, megfelelő kontextusba helyezve, igazsággá, tipikus jegyekké nemesülnek.

Erős, igen vad, ám kifejezetten szórakoztató film az olykor vérbő, kendőzetlen kifejezésekkel is operáló Aferim! (a szó jelentése amúgy annyit tesz: Jól van!), megtekintése erősen ajánlott (igazolja ezt az imdb indexe is). Asanisimasa: 8/10

Danny Collins nem valós személy, ám Al Pacino gond nélkül elhiteti velünk, hogy egy általunk éppen nem ismert, ám igenis valódi, hús-vér világsztárról van szó… Sőt, még azt is képes elhitetni, hogy a maga alig több mint másfél méteres termetével, hasig kigombolt ingével, a nyakában lógó – természetesen a napi kokainadagját rejtő- gigantikus kereszttel és ráncokkal szabdalt arca felett ülő olajos tekintetével, így hetven körül is döglenek utána a csajok. Al bácsi kiba**ott nagy színész, bár ezzel nem mondok nagy újságot.

Pacino valójában már régen túl van azon, amit jószerivel színészetnek szoktunk nevezni. Ő maga már jelenség, toposz, intézmény és önmaga ikonja, s osszanak rá bármilyen szerepet, ő már mindig alpacsínó marad. Ezt várjuk tőle, mint ahogy az ezúttal alakított öregedő rocksztártól is a negyven évvel ezelőtti slágereit várja a közönsége. Nem is írt e Danny Collins új számot már évtizedek óta, mint ahogy Al Pacino sem lepte meg rajongóit valami igazán eredeti, új színeket felvillantó alakítással. Hogy mégse pöcköljük le az öreget unottan a színről, azért tudnunk kell azt is, hogy kb. 1971-től a kilencvenes évekig gyakorlatilag az összes lehetséges színt megmutatta már a nézőknek, ami egy férfiszínész palettájára egyáltalán felférhet. Al bácsi teszi a dolgát azóta is, és túlzás nélkül kijelenthető az is, hogy ha másért nem, egy film már azért is nézhető, ha Al Pacino elnyom benne egyet a szokásos, nagyívű szpícseiből…

Danny Collins története ráadásul ezen felül is szerethető, kedves film, még úgy is, hogy ezúttal az elvárt nagy Pacino-monológ tulajdonképpen elmarad (láthatjuk/hallhatjuk viszont az öreget énekelni, ami szintén nem kis szám). Ettől persze még alapvetően színész-film Dan Fogelman rendezői bemutatkozása, melyben Pacino -léha, öregedő, politoxikomán rocksztárként- tesz reménytelen kísérletet az ún. normális életre. Megkeresi hajdan egy részeg partin megesett kalandjából származó fiát, aki persze mereven elutasítja sosem látott apját, és inkább éli kétkezi munkából szerzett kis keresetéből életét szerető feleségével, valamint kissé szeleburdi – sőt, hiperaktív- lányával. Ezúttal azonban a fásult, depressziós rocksztár talán komolyan gondolja, és pénzt, energiát nem kímélve, mindent megtesz eddig elhanyagolt családjáért, és tulajdonképpen önmagáért.

Fogelman rendezését dicséri, hogy Danny Collins boldogságos megjavulása nem süllyed bele a hollywoodi típusdramaturgia szentimentalizmusába, s a történet egy finom, de mégis faramuci csavarral egyszerre marad szárazan reális, mégis pozitív kicsengésű, érzelmes embermese. Pedig még a halál is szélesen meglengeti felette kaszáját…

A történet tulajdonképpeni apropója valós történet, egy Steve Tilston nevű folkzenésznek tényleg válaszolt egy kvázi rajongói levelére az akkor már legenda John Lennon, ám e válaszlevelet az akkor még ismeretlen zenész akkori menedzsere inkább eladta egy gyűjtőnek. Tilston végül -már befutott zenészként- 34 év késéssel kapta meg a John + Yoko aláírással szignózott levelet, melyben John barátságáról biztosította őt. Nem is e levél mai pénzbeni értéke a fontos ebben a történetben, hanem a benne rejlő elszalasztott lehetőség, hiszen melyik feltörekvő zenész ne fogadta volna kitörő örömmel a legendás John Lennon barátságos hangú, beszélgetésre, együttgondolkodásra invitáló levelét? Éppen ilyen elszalasztott lehetőség a motivációja Danny Collins megjavulásának és családegyesítési kísérletének is.

Pacino természetesen lazán hozza a címszereplő link karaktert, egyszerre simlis narkós, fásult, kiégett művész, de ugyanekkor egy végtelenül szerethető, csupaszív fazon. Fogelman is valóban tudhat valamit, hiszen egyáltalán nem megszokott, hogy egy debütáló filmrendező ilyen szereposztással dolgozhasson. Christopher Plummer, Annette Bening vagy Jennifer Garner akár külön-külön is húzónevek lehetnek bármelyik elsőfilmes bemutatkozásnál, készüljön az akár bel-Beverly Hills legbelső dombjának csücskén csücsülő villa úszómedencéjének partján is. Asanisimasa: 8/10