asanisimasa

Kapásból a 40 éves szűz című hollywoodi “vicces darab” jut eszembe, de ezen kívül is nyilván igen renegeteg alkalommal került már boncasztalra az udvariasan agglegénységnek, és nyilván még rengeteg egyéb módon becézett -főleg gúnyolt- formája a férfilétnek, miszerint vannak olyanok, akik lassan már őszülni kezdenek, de még sosem volt dolguk a szerelemmel. “Rendes”, hetero pasikról beszélünk ezúttal, akiknek azonban valamilyen okból eddig még soha nem jött össze a dolog, ezzel rendszerint szoros összefüggésben, már élemedett férfikorukat elérvén, még mindig anyuci szoknyája mellett kanalazzák a bébipapit. A Fúsi című izlandi film címszereplője (Gunnar Jónsson) már 43 éves, ránézésre minimum 200 kiló, és ha ehhez hozzávesszük, hogy rendkívül félénk pasas, akinek két kedvenc időtöltése van (a második világháborús terepasztalán való bütykölés, valamint szigorú, északi death-metált hallgatni a tengerparton); talán picit érthető, hogy eddig még nem volt csaja.

Anya virgonc pasija mozdítja ki a szűz emberhegyet masszív tétlenségéből egy ajándékkal, mely egy country-táncházba szól. Fúsi nagy nehezen rászánja magát a jegy beváltására, és rövidesen megismerkedik a kedves Sjöfnnel (Ilmur Kristjánsdóttir), aki virágáruslány, illetve annak mondja magát, de gyorsan kiderül, hogy csak kukáslány és súlyosan depressziós… Fúsi embertelen méretű zsákja nagy nehezen megtalálta illő foltját.

A Fúsival nagyjából egyidős, de lényegesen slankabb Dagur Kári szeretetteljes portréját rajzolja meg a hatalmas “csecsemőnek”, de igen ügyesen elkerüli a szentimentalizmus szinte minden csapdáját, melyek ízléstelenül tátonganak egy efféle, sokáig magányban senyvedő, szeretetre éhes és szeretettel teli ember sorsának ábrázolásában. Bár a sztori hamiskásan pozitív kicsengésű, tulajdonképpen nincs – a szó hollywoodi értelmében –  happy endje. Fúsinak mi, nézők leszünk a barátai (illetve, talán a filmben az egyetlen haveron kívül még a kukás bevándorlók, egy picit), és szinte magunkon érzünk minden otromba tréfát, amit a balga külvilág űzhet egy ilyen szó szerint súlyos egyéniséggel. Rokonszenvezünk mindenkivel, akit valamilyen külső jegy, fogyatékosság, vagy rendellenesség miatt közösít ki a társadalom, még akkor is, ha maga, a kiközösített sem tesz túl sok mindent azért, hogy elfogadják. Az emberi lélek nem kezelhető pajszerrel, nagykalapáccsal és csavarhúzóval. Fúsié egy sarkított élethelyzet, melyből kitörni csak nagy erőkifejtéssel lehetséges és egyáltalán nem vethető szemére, hogy igen nehezen tudja ezt megtenni. Viszont az is igaz, hogy minden kitörési kísérlet, legyen az bármennyire is erőtlen, tétova, könnyeket csal szemünk sarkába. Ez azonban az ember és az emberi lét szépsége, amit a rendező Kári és a Fúsit alakító Jónsson közösen hoznak ki ebből a lehetetlen figurából. Természetben rejlő báj meglátása, a szeretet és az élet realitásának feltétlen tiszteletben tartása jellemzi munkájukat e remek kis filmben. Asanisimasa: 8/10

Thomas Vinterbergtől, a keményen provokatív Születésnap, az igen nehéz kérdéseket feszegető Submarino vagy A vadászat rendezőjétől, a nagyhatású Dogma-mozgalom egyik keresztapjától ez a Távol a világ zajától című Thomas Hardy-adaptáció egyértelmű csalódás, még akkor is, ha a kitűnő dán filmesnek nem is ez az első (félresikerült) próbálkozása a romantikával. Önmagában persze, nem rossz ez a film, csak nem mindegy, hogy milyen kontextusban nézzük, ugyebár. Még akár dicsérni is lehetne azért, hogy milyen slankra lett húzva Hardy, a maga nemében minden bizonnyal kitűnő, ám minden bizonnyal igen bőbeszédű szövege.

Tételesen nyilván benne van a filmben minden fontos momentum a regény cselekményéből. Csak éppen az hiányzik, amitől az egész összeáll. A habarcs, a kötőszövet, a sok feleslegesnek tűnő “csicsa” esett áldozatául a dramaturg radírjának, valamint a bőbeszédű, áradó, hömpölygő epika bűbája, amit a film pazar, óarany, ibolyakék és égővörös demerungban tobzódó látványvilága csak részben tud pótolni. Ennél jobban hiányzik viszont a szereplők jellemének, lelki és fizikai motivációinak bemutatása. Az itteni “tiszta nő”, a függetlenségére, önállóságára oly büszke (a mereven illedelmes, magasan zárt nyakú viktoriánus kor kellős közepén vagyunk!) Bathsheba Everdene (Carey Mulligan) elbűvölő, szórakoztató személyiségét még csak-csak megismerjük a filmből, azt azonban Vinterberg (illetve David Nicholls forgatókönyvíró) már nem köti orrunkra, hogy miután szépen kikosarazza az erős és becsületes Oakot (Matthias Schoenaerts), a gazdag, jólelkű és fülig szerelmes Boldwoodot (Michael Sheen), miért omlik első látásra az üres fejű bájgúnárnak tűnő Troy őrmester (Tom Sturridge) karjaiba, aki ráadásul úgy gázol át durva dragonyoscsizmájában a korábban karakánnak tűnő nőn, hogy az szinte nyikkanni sem tud… Tovább fokozza a zavart, hogy a három, fentebb említett férfiről sem tudunk meg semmit a jelzett tulajdonságokon kívül. Olyan fontos, a cselekményt alapvetően befolyásoló “nüanszokról” nem is szólva, hogy szegény kutyus miért hajtotta bele Oak nyáját a szakadékba? Hmm?

Persze, a történetet megértjük így is, hiszen a film szerkezete világos, tempója lendületes, tehát simán tűnhet akár jó filmnek is – csak az agyunk, a tapasztalataink, a műveltségünk és talán a természetes érzékeink tudatják velünk, hogy “ezen a házon” azért igencsak átfúj a cúg, hiába áll, mint Katiban a gyerek, hogy egy ismert dakota közmondással üssem el a tudományosságnak még a látszatát is. Irodalmi szöveg adaptációjának, főleg az angol romantika egy ilyen jelentős személyiségének a regényéből ennél azért lényegesen szöveghűbb feldolgozást várnánk el, vagy ne írjuk ki, honnan loptuk a sztorit. Persze, a karakterek jellemrajzát akkor is illene egy-két vonásnál jobban cizellálni… Vagy Vinterbergnek nem kéne csak a pénzért, rabszolgaként bérmunkákat vállalni, ki tudja? Asanisimasa: 5/10

Charlotte Rampling és Tom Courtenay megérdemelten nyerte el az idei Berlini Filmfesztivál legjobb női, illetve férfi alakításáért járó szobrokat, hiszen valóban megejtő, őszinte, természetes és intim bájjal formálják meg Andrew Haigh gyakorlatilag kétszereplős kamararámájában a 45 évnyi házasságot megünnepelni készülő angol, vidéki házaspárt. A film által feltárt cselekmény a címszereplő, nevezetes nap előtti öt nap történéseit meséli el, melyben Kate, a feleség számot vet érzelmeivel, Geoffal való, hosszú házasságával, de legfőképpen végre végére jár férje hajdani nagy szerelmével való, előtte eltitkolt kapcsolatának, miközben Geoff is nagyjából ugyanezt az utat járja végig, csak a saját “ritmusában”.

Tehát amolyan “passing of age” történettel van dolgunk, két nagyszerű színész ihletett jutalomjátékában. 45 évnyi házasság természetesen nem tart 45 évig, ha a házastársak között nincs meg az ehhez szükséges összhang, a figyelem és szeretet, azonban titkok, a megelőző múlt fontos darabkái azért még ott őrződnek valahol mélyen eldugva a sublótban, vagy éppen fent, a padláson, abban az ócska, kopott bőröndben. Nincs már ezeknek semmi jelentőségük, elmúltak, mint az idő, mely eltelt azóta, amikor még ezek a kis dolgok, szerelmek, kalandok fontosak voltak, illetve, már mélyen beleivódtak a zsigerekbe, a személyiségbe. Eggyé váltak azzal, aki megélte ezeket, elválaszthatatlan részévé vált. Ezzel együtt lehet csak az illetőt elfogadni, vagy elutasítani. A kérdés inkább az, hogy erre miért nem volt elég 45 év?

Fene tudja, és ez a film sem adja meg a választ. A legtöbb ember úgy él le egy életet párja mellett, hogy valójában alig tud róla valamit. Fiatalon, amikor még perzsel a szerelem, az ember vak, de ő maga is a lehető legjobb arcát mutatja a másik felé. Ha házasság lesz az ügyből, akkor jönnek a gyerekek, ami gyorsan elemészt vagy 10 évet, a karrierépítés, majd annak szinten tartása, a küzdelem a létért és a biztonságért a következő 20-30-40 évé. Éppen csak hazaesünk, mi a kaja, hogy vagy szívem, á, most nincs kedvem, fáradt vagyok, aludjunk. Aztán beköszönt az ősz, itt vagyunk nyugdíjason, és nézünk egymásra, hogy ez meg itt kicsoda mellettünk? Nehéz időszak ez, szerencsére ekkor már általában van annyira bölcs az ember, hogy gondolkodik, mielőtt cselekszik…

Szerencsés esetben nem véletlenül találkozott az a nő és az a férfi ezelőtt 45 évvel, mert van bennük valami közös, vagy éppen nagyon különböző, hogy le tudjanak élni egymással és egymás mellett egy életet. A szerelem persze, hamar elmúlik, de ha megmarad a parázs, akkor egyrészt bármikor újra lángra lobbanhat, másrészt pedig ha éppen már nem éget, azért még sokáig melegít.

Szóval, nem tudom, a fiatalabbak mit kezdenek majd ezzel a csendes, szép filmmel, az idősebbek viszont fogják szeretni. Én azért kissé humorosabbra vettem volna a mesét, kissé karcosabbra, önironikusabbra – de én nem vagyok filmrendező. Rampling és számomra különösen Courtenay, imádni való.

Asanisimasa: 8/10

Fűben, fában van az orvosság! – kiáltotta a Tenkes kapitánya, amikor a vándor javasember gúnyáját magára öltve próbálta lépre csalni az éppen hexenschuss-húzta derekú, báró Éberstein Egbert császári ezredest gyerekkorom egyik kedvenc tévésorozatában. Fogalmam sem volt róla, hogy ez gyakorlatilag ugyanazt az animista spiritualitást jelenti, amit mondjuk a Nagy Indiánkönyvben, vagy Winnetou történeteiben olvastam ugyanakkor az észak-amerikai indiánok természetet illető vallásos tiszteletéről. Fogalmam sem volt arról, hogy a természettel, a természetben való együttélés harmóniája valahol minden egyes kultúra fundamentumában ott van, sőt, akár még jelen is van, civilizáltságának fokától függően. Minél civilizáltabb egy adott társadalom, annál kevésbé.

Nyilván gondolhatjuk a kolumbiai Ciro Guerra (Oscar-díjra is nevezett) pszichedelikus kalandfilmjéről, A kígyó öleléséről, hogy egy újabb zöld propagandafilmmel van dolgunk, de ez esetben tévedünk (nem mintha különösebb baj lenne bármilyen természet, a Föld értékeinek megóvására a figyelmet felhívó filmmel és minden más propagandával). Guerra e filmmel nagyjából arra vállalkozott, amire évtizedekkel korábban Kuroszava Akira a Derszu Uzalával: megragadni még a természettel szoros harmóniában élő ember lelkét, gondolkodását, gondolatvilágát. Természetesen a színhely nem Szibéria, hanem a sokkal közelebbi, ám semmivel nem titokzatosabb Amazónia, s benne az ismeretlen, civilizációt messzire kerülő, vagy éppen annak csapdájában lassan kimúló, dzsungellakó indiántörzsek, megannyi egymástól is sokban különböző kultúra, hiedelemvilág. A cselekmény tetszeni fog a spiritualitást a pszichedélia útján megfogni próbáló újhippiknek, ugyanis Guerra a sztorit több Amazóniát gyógyító/bódító hatású csodanövény-világa iránt erősen érdeklődő nyugati tudósok útibeszámolói alapján írta meg. Legendák szólnak a legkülönfélébb hallucinogén hatású növényi alapú csodaszerekről, melyekhez képest a kokain alapanyagát képező kokalevél legfeljebb amolyan ropinak számít. A caapi, a yakruna, a virola, a mambe és a többi hasonló szerek a helyi törzsi sámánok szent készítményei voltak, melynek alkotóanyagait, és azok lelőhelyeit jobbára szent titokként kezelték, hatásukat viszont a teremtő hatalommal való tökéletes egyesülésnek élték meg. Emellett természetesen gyógyítottak velük hasfájást, torokkaparást, szürkehályogot és tán még bokaficamot is, hatásosan. Guerra az ezek után való kutatást a cselekmény fő szervezőerejévé, az ezeknek tulajdonított, rendkívül összetett hatást pedig a film tanulságává tette meg.

A történet két, azonos irányú és útvonalú utazás a dzsungel belsejébe. Egyiket bizonyos Theodor Koch-Grunberg nevű holland, a másikat évtizedekkel később egy Richard Evans Schultes nevű német tudós tette meg egy bizonyos yakruna nevű növény nyomában; mindkettejük vezetője a ‘világ mozgatójának’ is nevezett indián sámán, Karamakate volt. A növényről érdemes még azt is tudni, hogy kizárólag a kaucsukfa gyökerén élősködik, és ahol megtalálható, ott a kaucsukfa rendkívüli tisztaságú nyersgumit ad. A kaucsuk iránti vágy a dzsungelben “civilizációs ártalom”, minek köszönhetően indiántörzsek pusztultak ki a gátlástalan kaucsukültetvényesek brutalitásának köszönhetően – és ekkor még szó sem volt az ipari méretű fakivágásról, amely ennek a pusztításának a sokezerszeresét fogja jelenteni, jelenti napjainkban.

Guerra tehát alapvetően fehér szemléletmóddal közelít a természetközeli indiánok által lakott dzsungelhez, ám Karamakate végül megismerteti a fehéreket annak hatalmával, de megmenteni már nem tudja tőlük. Tőlünk. A fehér kígyó ölelése lassan megfojtja a Szent Dzsungelt, és benne lakóit, az indiánokat, közeledjen akármilyen módszerrel: a saját, de már elvesztett, keresztény spiritualitásával, fegyveres, kizsákmányolni vágyó erőszakkal vagy csupán tudományos, baráti kíváncsisággal.

A grafitszínű fekete-fehérben komponált film sokszor juttatja eszünkbe Coppola Apokalipszis, mostjának végtelen dzsungelbeli csónakútját, vaskos, de jobbára azonos értelmű párhuzamként. Egyszer vált a kép színesre, amikor az ayahuasca hatni kezd – sajnos, egy “civilizált”, filmklubokba szocializálódott, európai filmrajongó számára ez a színdramaturgia kissé közhelyesnek hat, de ezúttal legyünk belátóak. Jobb, stílusosabb ez, amit itt látunk, mintha a milliomodik féregnyúlványszerű örvénylést látnánk a masszív betépés vizualizációjaként.

Asanisimasa: 8/10