asanisimasa

Bár első pillantásra nyilván mindenkiben egy száraz, érthetetlen, sokszor teljesen öncélúan alkalmazott idegen szakkifejezésekkel telezsúfolt, unalmas pasztellszínekbe kötött pszichológiai tárgyú Phd-dolgozat rémképe sejlik fel a Szüleink szexuális neurózisai című új német film címét olvasva, ám azt talán csak az alternatív színházi szcénát ismerők tudják, hogy ez a gyanú legfeljebb kis részben lehet megalapozott. A film alapjául szolgáló Lukas Bärfuss-színdarab ugyanis, bár lélektani hitelessége tudományos mértékű, alapvetően művészi alkotás, melynek célja nem igazán egy jelenség tudományos igényű vizsgálata, illetve az általa képzett problémagóc, és az ok-okozat széleskörű feltárása, csupán a témára való figyelemfelhívás, annak megvilágítása, a feldolgozás provokálása és az így kapott kérdőjelek, valamint egy szép, nagy tükör állítása a néző elé.

Tudomásom szerint, eddig háromszor került nálunk színpadra a súlyosan értelmi fogyatékos Dora szerelmi életét bemutató színdarab (Ódry Színpad, Stúdió K, Sirály). A film – Stina Werenfels rendezése – ezekhez képest újdonságot nyilván nem tesz hozzá az eredeti történethez, inkább annak egy letisztázott, látványában expresszívebb, ezáltal érzékileg is hatásosabb verziója, amellett, hogy az eredeti csúfondáros, merész, tabukat nem ismerő, igen kényelmetlen kérdéseket provokáló szemléletmódja is megmaradt. A tizennyolc éves Dora (Victoria Schulz) testileg érett nő, értelme azonban legfeljebb egy közepes képességű két-három éves gyermeké. A test szavának azonban képtelen ellenállni, a vad szexuális libidó űzi-hajtja előre, értelme azonban nem képes azt megfelelően koordinálni. Nincsenek gátlásai, hiszen nem képes értelmezni az őt körülvevő “normális” külvilágban zajló viszonyokat, annak kihívásait és csábításait, nem képes annak kőbevésett erkölcsi és etikai szabályai szerint élni. Vidáman viháncolva ugrik éppen szeretkező szülei közé, később az apját próbálja nyálasan lesmárolni, végül az utcán találja meg “az igazit”, egy látszólag teljesen hétköznapi, átlagos fiatalember személyében.

Egészen kényelmetlen kérdések merülnek fel már a film első kockái alatt. A társadalom igen nagy része szerint az ilyen mentálisan sérült embereknek jogunk sincs az ún. szabad élethez, hiszen képtelenen az adott társadalom szabályszerűségei szerint élni, ezért kizárólag gyámság alatt élhetnek. (Más társadalmakban, például a közép-amerikai indiánoknál ez a helyzet egészen más…) Mennyiben tekinthető normálisnak egy olyan társadalom, amely szinte csak úgy képes felszabadultan, igazán “jól érezni” magát, ha különféle kemikáliák (alkohol, kábítószerek, egyéb gyógyszerek) fogyasztásával lenyesegeti magáról az ún. “normális élet” által ráfűzött béklyókat? Mennyiben vagyunk mi normálisak, hogy el kell rejtőznünk ahhoz, hogy megsimogathassuk, megölelhessük egymást, és miért tartjuk megbotránkoztatónak, ha mások – neadjisten, szemlátomást értelmi sérültek – a nyilvánosság előtt, a legnagyobb hévvel nyalják-falják egymást, értsd ezalatt: szeretik egymást? Elítélhetünk-e egy hozzánk hasonló “normális” embertársunkat azért, mert esetleg enged egy véletlenül 80-as IQ alatti értelmű, amúgy csinos, felnőtt nő feléje irányuló vonzalmának? Eltilthatunk-e egy ilyen nőt a szerelemtől, megszabhatjuk-e számára az szerintük hozzá méltó kapcsolatot?

A film minden jelenete egy-egy kínosan meredező kérdőjel, s a film erénye, hogy nem sugall válaszokat. Pusztán Dora történetét mutatja meg, s általa talán azzal, mi mit tennénk azok helyében, akik Dora körül élnek… Bár azért az utolsó jelenetben kapott tanácsot meg lehet fogadni. Asanisimasa: 8/10

Pálfi Gyuri Szabadesés című filmjét simán negligálta a honi kritika és a nézők masszája, így nagy jövőt nem jósolok a mai, magyar értelmi-érzelmi ugaron Samuel Benchetrit Lépcsőházi történeteinek sem. A két film ugyanis közeli rokon, hangvételében, gondolatiságában, tematikájában és témájában egy tőről fakad. Nem tudom, hogy az alkotóknak van-e köze egymáshoz, illetve, hogy Benchetrit látta-e Pálfi filmjét (ennek nincs is igazán van jelentősége, hiszen amennyivel korábbi a magyar film, annyi idő nem elég egy játékfilm előkészítéséhez), de tényleg, mint két alma a két film.

A történet (illetve, történetek) színhelye ezúttal is egy meglehetősen koszlott bérház, a különbség mindössze annyi, hogy ez a bérház valahol Franciaországban, egy közelebbről meg nem nevezett város külvárosában van, és a lépcsőházban van lift is, tehát nem kell minden áldott nap felcaplatni a lépcsőkön a megrakott cekkerekkel. Illetve, lift van, de nem működik. Ajvé, itthon vagyunk tehát. Lakógyűlésbe csöppenünk rögtön a nyitójelenetben, amely pont olyan, mint nálunk szokott lenni. A lakóközösség megszavazza az új lift beszerelését, annak plusz költségeivel, de itt is van egy lakótárs, aki nem száll be a közösbe – cserébe a közösség letiltja őt a lifthasználattól. Sterkowitz úr (Gustave Kervern) azonban egy otthoni sportbaleset okán rövidesen lebénul, így kénytelen illegalitásban használni a liftet. Eközben a házba egy titokzatos nő költözik, akiről szemfüles ifjú szomszédja (Jules Benchetrit – amúgy a rendező fia) hamarosan kideríti, hogy hajdan ismert színésznő volt (Isabelle Huppert), ma azonban inkább csak egy magányos, közeli barátságot csupán az alkohollal ápoló roncs. Az érzékeny, nyitott fiú azonban megtalálja a kulcsot a nő lakásához (illetve a szívéhez is). Mialatt a lépcsőházat őrző két munkanélküli “atlasz” épp a tetőn spanglizik, egy amerikai űrhajós (Michael Pitt) ér földet az orruk előtt, mintegy kényszerleszállásképpen. Őt a ház egy másik lakója, az algériai származású asszony (Tassadit Mandi) veszi gondjaiba, aki a nyelvi nehézségekre fittyet hányva saját, börtönben pihenő fia helyettesét találja meg az égből jött idegenben.

Magányos, kényszerpályán mozgó, olykor még arról is teljesen kisiklott sorsok gabalyodnak össze e filmben is, mely azonban közel sem afféle érfelvágós szociodráma, miközben annyira földhözragadt, annyira naturalisztikus minden, hogy ennél jobban nem is lehetne az. Ritkán tudunk ennyit nevetni emberi nyomorúságon, magányon, reménytelenségen és elesettségen, mely nevetés azonban egyáltalában nem csúfondáros, kárörvendő kacaj, sokkal inkább szeretettel teli, együtt érző, optimista nevetés. Benchetrit humora groteszk, olykor kissé bizarr is, azonban ez nem elidegenít célpontjától, hanem éppen ellenkezőleg, cinkos kacsintással, fülünkbe súgott vicces jellemzéssel hozza közelebb. Szereplői egyszerre elrajzolt karikatúrák és tipikus, valósághű karakterek. Az már a művészet része a dolognak, hogy ezek a karakterek valójában egyáltalán nem akarnak rosszat egymásnak, élni és szeretni akarnak, még akkor is, ha erre nem mindig kínálkozik adekvát lehetőség. Bár nyilvánvalóan a valóság köszön vissza a film képein, az itt a valóság egyfajta lírai transzformációja, valamiféle elemelt realitás, mint ahogyan például Vittorio De Sica filmtörténeti Csoda Milánóban-jában is láthattuk: talán erre a megközelítésre utalhat a ma már meglepőnek számító 4:3-as képarány is, mely szinte természetellenesen zsúfolja össze a történet helyszínét és a benne szereplő karaktereket, így érzékeltetve a három, részben egybefonódó történet fojtogató légkörét. És éppen ezzel dinamikus az a kontraszt, amelyet a szereplők kinyílni vágyó, erős szeretetéhsége és a társra találás késztetése okoz. Megoldódnak a dolgok ebben a filmben, és tök jó ezt látni. Erről szól a film, mint műfaj, erről szólt mindig is. Asanisimasa: 9/10

A filmezés csimborasszója, amit művel Paolo Sorrentino új, de máris Európa-, és sok más díjas, Golden Globe-ra, Arany Pálmára és nyilván Oscarra is jelölt Ifjúság című mozijában, olyan könnyed, de nem felszínes, költői, humoros, mégis drámai, fantáziadús, szabad, sőt mer szabados is lenni, miközben sohasem válik öncélúvá, ám mégis minden pillanatában egyedi, karakteres, utánozhatatlan, elképesztő, gondolatébresztő, szórakoztató és megható. Mércéje a mindenség, de legfeljebb a legnagyobb halandók. Szóval, nem egy Star Wars-féle tömegtermék, így hajlamos provokálni is a véletlenül betévedő, oktalan és gondtalan nézőket (lásd: “sznob faszság”, “csöpögős giccs”, “vontatott dögunalom”, stb.). Sorrentino felnőtt, gondolkodó, művelt nézőknek készíti filmjeit (pl. A nagy szépséget, a Helyben vagyunk-ot, az Il Divo-t), akiket partnernek tekint (lásd: “minimum remekmű”, “a legmagasabb rendű művészet”, stb.).

Miközben tényleg magas művészetről beszélünk, az alig 45 éves, tehát bőven alkotóereje teljében lévő Sorrentino ezúttal is nagy kanállal merít a popkultúra feneketlen bugyrából. Sőt, legalább annyira támaszkodik rá, mint amennyire Thomas Mannra, Fellinire, az egzisztencialista filozófusokra, vagy a zen-buddhizmusra. Egyik jellegzetes motívum például egy meglehetősen roskatag férfi a filmben, hátára tetovált Marx-portréval, aki gyanúsan emlékeztet egy hajdani, Diego Maradona néven közismert focistára, aki amúgy talán két szót és három dörmögést ejt el mindössze a filmben, de ezzel sem járul hozzá semmivel a tulajdonképpeni narratív fősodorhoz. Egy vendég csupán a film cselekményének helyszínéül szolgáló, Thomas Mann Varázshegyét idéző, decens svájci szanatórium lakói közül. De egy másik, kvázi-Maradonánál lényegesen fontosabb karakter (Paul Dano) egy világhírt egy robot alakításával szerzett színészt alakít, míg a Harvey Keitel játszotta filmrendező többször is elmondja, hogy egyetlen jó filmet sem csinált életében. Eközben a film másik főszereplője (Michael Caine) elismert, komoly zeneszerző, akinek veje egy szexis videóival, mintsem énektudásával nevet szerző nőciért hagyja ott feleségét, a zeneszerző lányát (Rachel Weisz); a cselekményt pedig a szanatórium kulturális műsorát adó popzenei produkciók taglalják. Feltűnik aztán egy igazi szépségkirálynő is, szóval, igen színes kompánia kavarog a történetben, jóval színesebbek, mint amilyet egy valódi, “magasművészeti” alkotástól elvárnánk. Sorrentino éppen annyira mai, friss, sőt trendi és dizájnos, mint amennyire klasszikus, “mély” és “magas”, mint amennyire akadémikus.

Mégis éppoly színes ez a társaság, mint amilyennel Hans Castorp is találkozott volt a már említett Varázshegyben. Fred Ballinger ugyan nem olyan fiatal, sőt, valójában már nem is pályája elején, hanem annak végén jár, de majdnem ugyanazt az utat járja be filmbeli barátjával, Mick Boyle filmrendezővel, mint Hans, Joachim nevű unokatestvére által. A film cselekménye is szinte ugyanez. Ballinger életunt, világtól elfordult művész, aki barátjával tett hosszú séták, beszélgetések (és lánya szakítása, valamint más tragikus események) útján, pályája végén is meg tud változni, újraértékelve egész eddigi életét.

Ballinger pályavégi útkeresése, vagy inkább a méltó lezárás vágya Sorrentino másik nagy mesterét, Fellinit is csatarendbe állítja, hiszen az öreg zeneszerző mintha az öreg Guido Anselmi lenne a Nyolc és félből. Még a vastag, fekete szemüveg is Mastroianni karakterét idézi, itt azonban Michael Caine tovább tud lépni, bár Sorrentino befejezése épp olyan kétfenekű, mint Fellinié. Mintha egy valódi, alkotó művész számára az állandó alkotói válság, a kiégés fenyegetése, a tépelődés, önmeghasonulás, a vívódás az élet természetes, de egyáltalában nem szeretett része lenne…

Bár erősek, vaskosak az allúziók, az Ifjúság mégis eredeti mű. Például azokért az emlékezetes jelenetekért, melyek azonnal és kitörölhetetlenül az agyunkba vésődnek: a völgyben a tehenek bőgéséből és kolompjainak hangjaiból szimfóniát varázsló zeneszerző mozdulatai, a medence tükörsima vízében Vénuszként elmerülő szépségkirálynő testében gyönyörködő két öreg arca, a masszőrlány furcsa, groteszk tánca közbeni tekintete és a többi – szinte a film összes jelenete. Sorrentino emellett a sokszor szégyenlősen, vagy éppen merev embertelenséggel, rideg racionalizmussal elrejtett érzelmességet is képes magasabb piedesztálra emelni. Boyle, a filmrendező ki is jelenti egy helyütt: Ha érzelmek nincsenek, semmi sincs.

Micsoda képek, vágás, micsoda álomszerű, szakadatlan hömpölygés… Végtelen időkig képes lennék nézni ezt a filmet. Asanisimasa: 10/10

Miközben a haza bölcse kiadta a parancsot, hogy a magyar nők szüljenek unokát, főzzenek vacsorát és ne fárasszák kérdésekkel a Tisztelt Ház urát, a valóságban, itthon s a külvilágban, a helyzet kissé bonyolultabb ennél. Példának okáért, itt van az az igen cifra helyzet, amikor valaki férfinak születik, de a teste nő, vagy éppen fordítva, ízig-vérig női lénye göcsörtös, szőrös férfi fizimiskájában öltött testet. Miközben egyes nem túl intelligens humanoidok nyilván öblösen felröhögnek az ilyen “malőrön” (és ez még az enyhébb eset, hiszen le is hugyozhatnák, vagy meg is verhetnék az illetőt…), valójában elég könnyű belátni, hogy kevés ennél csúfabb tréfát űzhet a sors/Isten/karma az emberfiával/lányával. Mi ugyan teljesek vagyunk kerekek és egészek, mondhatni tökéletes példányai az emberi fajnak, de képzeljük csak bele, milyen lenne felébredni egy másik ember testében. Nem bonyolítsuk túl először, legyen az is pont olyan nemű, mint mi, csak egy másik. Megvan? Akkor most lépjünk tovább, és képzeljük el azt, hogy velünk ellenkező nemű az új testünk. Überpara. Sokan ébrednek így, nap mint nap.

Természetesen sokszor feldolgozta már e témát a filmipar, a legszélesebb minőségi palettán. A női ruhába öltözött férfiak és férfi ruhába öltözött nők már régóta rendszeres szereplői a különféle varietéknek, kabaréknak, komédiáknak és egyéb purparléknak, eredetük a kultúr- és művészettörténet évszázados, évezredes homályába vész, ez a vicces-keserű játék vélhetően egyidős az emberi tudat kialakulásával. Személy szerint fogalmam sincs, miért oly nehéz napirendre térni felette az emberek többségének bizonyos kultúrákban, és miért van az, hogy más kultúrákban viszont gond nélkül elfogadott a transzvesztiták és transzneműek társadalomban való jelenléte, senki nem ütközik meg azon, ha szembe jön velük az utcán, fényes nappal egy dekoratívan felöltözött gyönyörű nő, akiről csupán esetleg beszéd közben ugráló ádámcsutkája árulja el valódi nemét. A valódi transzneműek is egyre több helyen operáltathatják helyre magukat, sok helyen ráadásul társadalombiztosítási segítséggel. Na, nem nálunk, mert nyilván kell a pénz stadionra, kisvasútra, űrhajóra és saját kereskedelmi tévére.

Érdekes módon, miközben a transzexualizmus mindkét nem esetében jelen van, a transzvesztitizmus elsősorban férfiaknál jelentkezik, ha tetszik, mi bújunk szívesebben női ruhákba, illetve, a nők nadrágban már nem keltenek feltűnést. Ahhoz, hogy női ruhákban illegessük magunkat, még csak homoszexuálisnak sem kell lennünk, ezt mondják az idevágó kutatások, elég, ha kíváncsiak, kalandvágyók vagyunk. Persze, a legtöbb traveszti meleg, de igen sok közöttük transznemű, tehát olyan nő, aki férfi testbe született, viszont nőként gondolkozik, öltözik, vásárol, főz, szeret – és még szülne is, ha az a jó … alkotó… úgy alkotta volna őt meg, hogy erre képes legyen. De nem tud, mert farka van és nincs méhe, szülőcsatornája. Ők pl. melegek? Vagy heteroszexuális nők? Hmm.

Még nem írtam semmit Sean Baker igen komoly szakmai sikereket arató Tangerine című filmjéről, e cikk tulajdonképpeni tárgyáról, mely egy traveszti pár egyetlen karácsony estéjének történetét meséli el, töviről hegyire, úgymond, ki nem hagyna egyetlen kötőszót sem – vagyis de, mert minden eddigi benne van a filmben, arról szól, miközben effektíve végigkáromkodják az egészet. Milyen ma transzneműnek lenni Amerikában? Nagyjából ilyen, már ha nem születtünk traszneműnek egy kurva gazdag családba. Keressük a hozzánk hasonlókat, hiszen ki értene meg minket, ha nem azok, akik pont olyanok, mint mi magunk… Olyan ez, mint a közös nevező megtalálása. Jelen esetben az valahol az utcán lesz, a legzűrösebb sarkokon és sikátorokban, a megfelelő nyelvi, kriminalisztikai és szociográfiai kontextusban, hiszen egyszerűbb ismerkedni diszkóban, kocsmákban, mint könyvtárakban, amihez viszont a drog és az alkohol a hajtóanyag, nem a zöld tea vagy a mentes víz. Baker filmje ebből a szempontból hiteles szociográfia, minden szempontból, mert úgy mutatja be a külvárosi prostitúcióval, drogkereskedelemmel átitatott traveszti szubkultúrát, ahogy az van. Ez a társadalom legalja, a kitaszítottak, lecsúszottak, kiközösítettek vad, durva világa, ahol pont annyira vannak jelen a transzneműek, mint az ún. normális szexualitású egyedek. Ennyi. Amúgy a film szereplői sem akarnak mást, mint egyszer boldogok lenni ebben a kurva életben, tehát senki nem rossz ebben a történetben, legfeljebb kicseszett vele a sors, amikor a szerencsét osztotta.

Maga a film amúgy pont olyan, mint egy korai Jarmusch-film, csak nem Robby Muller vagy Tom DiCillo fekete-fehér, statikus képeslap-stílusában, hanem egy izgő-mozgó, mindenhová odatolakodó iPhone 5-ös mobiltelefon autófókuszos, auto-white balance-os HD vizualitásával fényképezve. Forradalmi, ha a témához hasonlóan, nem is példa nélküli tett. Pontos, hiteles életkép. Asanisimasa: 7/10

Alapvetően a kétségbeesés és a megbocsájtás, illetve elfogadás filmje a Cowboyok, ami természetesen nem western. Közel sem az. A cím talán a történet középpontjában álló család kedvtelésére, hobbijára vonatkozik, illetve átvitt értelemben a nyugati, keresztény alapokon álló életstílus, erkölcsiség és családfogalom kissé sarkított meghatározása. A sztori egyszerű: egy hajdan közepesen ismert, francia countryénekes lánya egy nap eltűnik, a család csak annyit tud róla, hogy egy Ahmed nevű fiúval van. Holmija között Al Kaida-szórólapot, arab nyelvleckéket találnak, így hamar nyilvánvalóvá válik számukra, hogy az echte francia lányt elragadta az iszlám fundamentum. Az apa azonban nem adja fel és elkeseredett harcot vív lánya visszaszerzéséért, amit egy tragikus fordulat után fia visz tovább, éveken keresztül.

A jelentős forgatókönyvíróként (pl. Dheepan, A próféta, Rozsda és csont) ismert Thomas Bidegain bemutatkozó rendezésében a nyugati világba, kultúrába és életmódba beáramló iszlám gondolatiság, életstílus és erkölcsiség okozta trauma kerül feldolgozásra az iszlámra saját maga döntéséből áttért lány után való nyomozás történetén keresztül. Azt hiszem, nyilvánvaló, hogy ennél “forróbb” téma nem nagyon akad a közgondolkodásban. A legtöbben persze, hajlamosak ezt elintézni, megoldottnak tudni radikális megoldásokkal (lásd például a szélsőjobbos Marie Le Pen francia, vagy Orbán Viktor közép-európai előretörése), azonban akik valóban szeretnék megoldani a problémát, azok nyilván sejtik, hogy ennyi nem elég, sőt, így nem is lehet kezelni ezt a helyzetet. Bidegain filmje természetesen nem merészkedik odáig, hogy gyógyszert, vagy valamiféle mestertervet nyújtson be a válság kezelésére, a film, mint műfaj nem is lenne alkalmas erre. A Cowboyok elsősorban a nyugati gondolkodás természetéről kíván adni egyfajta látleletet.

Az első, sokkszerű érzés a kétségbeesés. Ezt érezzük mindig, amikor egy erőnket, a világ addigi rendjéről alkotott képünket bőven meghaladó méretű, emészthetetlen vagy felfoghatatlan problémával állunk szemben. Ezt éreztük, amikor legjobb barátunk váratlanul megtért, és nem járt többé velünk sörözni, amikor hittestvérünket egyszer csak biztosítótűvel az orrában, szája sarkában cigivel látjuk a téren, ijesztő figurák társaságában, amikor lányunk felvételt nyer a nívós egyetemre, amit két hét után ott hagyva rohan haza ahhoz az idiótához, akibe szerelmes. Ezt érzi Alain (François Damiens) is, amikor megtudja, hogy lánya önszántából hagyta ott családját és ment el azzal az Ahmed nevű arabbal. Vadul, gyűlölettől telve és lánya iránti féltéssel szívében ered Ahmed és lánya nyomába, de azok gyorsan eltűnnek a népek forgatagában. A benne lévő előítéletek semmivel nem segítik küzdelmében, sőt, inkább hátráltatják benne. A kétségbeesés és a düh kéz a kézben járnak. Tedd tönkre azt, amit tönkretesz, szemet szemért, vérbosszú – elsődleges, ösztönös reakciók. 

Fia, Kid (Finnegan Oldfield) jóval türelmesebb nála, higgadtságával ő menti meg apját attól, hogy saját magukat is nagy bajba sodorja. Apja halála után ő folytatja nővére után a nyomozást, eljut egészen az iszlám fundamentalisták pakisztáni központjába is. Ő az, aki meg szeretné érteni nővére döntését, alapvetően nyitottan fordul az általa teljesen ismeretlen, teljesen más alapokon álló kultúra és vallás felé, illetve, az azt gyakorló emberek felé. Nővérével ellentétben, őt azonban nem szippantja be az új, ismeretlen világ.

A cselekmény éveket ölel át, még bőven 2001 szeptember 11 előtt kezdődik és a londoni metrórobbanás után ér véget, de a Charlie Hebdo-, és a Bataclan-merényletekig már nem ér el. Azok fényében lenne igazán mérvadó a film állásfoglalása, bár gyanítom, az még ennél is kiábrándítóbb, borongósabb lenne. Rengeteg tennivaló van még ebben a világban…

Formai szempontból a Cowboyok elsősorban idő- és térkezelésében érdekes. Nem mintha valami forradalmian új módszerrel jelentkezne Bidegain, de azért az mindenképpen példamutató, hogy milyen simán, ugrások és zökkenők, és minden szájbarágás nélkül siklik át egy évtizedet. Én szeretem azt is ebben a filmben, hogy bár tényszerűen happy endje van a filmnek, azt mindenki fogja érezni, hogy mennyire unhappy ez a happy. Mivel elsősorban emberek között felépülő, láthatatlan falakról esik szó a történetben, a megoldást is közöttük kell keresni, nem pedig ideológiákban, vallási, kulturális különbözőségekben/hasonlóságokban, miközben ezeket sem lehet figyelmen kívül hagyni. Nem egyszerű ez, de senki nem mondta, hogy egy huszárvágással meg lehet ezt oldani. Vagy ha ezt mondta, akkor hazudott. Ez a film picit segít talán a tisztábban látásban. Asanisimasa: 7/10

Az Oscar-díjas Pingvinek vándorlását is rendező Luc Jacquet új dokumentumfilmje, az Ég és jég között nem elsősorban a globális felmelegedésről szól és ha akarom, ez egyben a legnagyobb hibája is. Ez a film elsősorban Claude Lorius tudományos portréja, akinek életműve ugyan tényleg nagyban köthető a globális felmelegedéshez (hovatovább, az elsők között hívta fel ennek veszélyére a világ figyelmét), a filmben ez csak másodlagos jelentőségű Lorius pályarajza, valamint tagadhatatlan tudományos jelentőségének fényezése mellett.

Mindazonáltal, rendkívül érdekes mozi ez, bár e kijelentéshez illik coming outolnom is. Miközben szorgalmasan gyártom a nap tévéajánlókat, én magam alig nézek rendes játékfilmeket a tévében, ellenben falom a különböző természetfilmeket. Képes vagyok akár századjára is megnézni az oroszlánok szilaj nemi életéről, az Okawango-delta életciklusairól, vagy akár a pingvinek vándorlásáról szóló filmeket, Sir David Attenborough pedig akkora sztár számomra, mint például Al Pacino vagy Benedict Cumberbatch, vagy még nagyobb. Ha most lennék gimnazista, egészen biztosan biológiával és földrajzzal foglalkoznék, hogy természetfilmes, etológus vagy tengerbiológus lehessek. Vagy természetvédő gerillaharcos. Vagy olyan felfedező-tudós, mint Claude Lorius, vagy Jacques Cousteau, aki szintén feltűnik egy pillanatra e filmben… Sajnos, ez a vonat már régen elment, így maradnak a természetcsatornák. Szóval.

Melegen ajánlom ezt a filmet azoknak, akiknek gyermekkorát -hozzám hasonlóan- alapvetően meghatározta a Delta című televíziós tudományos híradó főcíme, melyben az emblematikus zene alatt, tűzhányók, repülőgépek, egyebek mellett, fekete-fehér képeken emberek meneteltek embertelenül jeges szélviharban, majd ugyanott vicces lánctalpas járgányok húznak el. Nos, azt hiszem, ezeken a képeken egy orosz Antarktisz-expedíció látható, ami azonban említésre kerül e filmben is. Lorius is éppen ilyen körülmények között esett szerelembe Antarktisszal 23 éves korában, így járta be a jeges kontinenst és szerencsére volt nála egy 16 mm-es kamera is, mellyel szép alaposan dokumentálta is első, majd az összes többi expedícióját. Érdekes a tudós kutatási területe, ő ugyanis glaciológus, tehát a gleccserekkel, illetve tágabb értelemben a jéggel, a jég természetével foglalkozik. Lorius volt az, aki felfedezte, hogy a jég természetéből fakadóan konzerválja az adott kor időjárási és jellemző légköri viszonyait, tehát mélyen az ősi jégbe fúrva képet kaphat korábbi korok, akár több százezer év meteorológiai változásairól, illetve azok tendenciáiról. Így jött rá arra, hogy az utóbbi, amúgy elképesztően rövid időszakban az emberiség mekkora károkat okozott a a Föld ökoszisztémájában a kőolajszármazékok, és más fosszilis anyagok nagymérvű elégetésével, illetve az atomkísérletekkel.

A film tehát nagy részben Lorius és társai által készített, pótolhatatlan értékű, színes filmszekvenciákból áll, melyből hiteles, szinte érzéki képet kaphatunk egy antarktiszi kutatóbázis mindennapi életéből (néha várom is, hogy beszakadjon a százezer éves jégpáncél, mint John Carpenter A dolog című, teljesen más műfajú filmjében), valamint részletesen tájékozódhatunk Lorius kutatásának stációiról, sikereiről és kudarcairól. És részben magáról, az emberről is, bár azért a tudós személyiségének csak a felfedező oldalát mutatja meg. Az archív snitteket rendre a ma 82+ éves tudós alakját látjuk rendkívül látványos helyszíneken, ahogy elmereng a világ ilyetén szépségén (és nyilván a globális felmelegedés rémségén)… Kicsit viccesek számomra ezek a jelenetek, de hát a franciák szeretik mindig picit túlfényezni magukat. Persze, szép öregember Lorius, szépek a kezei, jól néz ki az égszínkék dzsekijében, hófehér hajjal, de szerintem nem szorul rá arra, hogy ilyen magazinstílusban legyen megörökítve. Az én ízlésemnek elég lenne maga a táj, önmagában, plusz a tudós az archív képeken, felfedezés és tudományos tevékenykedés közben. Asanisimasa: 8/10

Az idei Anilogue Fesztivál nézői már láthatták a korábban különféle Disney-produkciók animációs stábját erősítő Raul Garcia bemutatkozó filmjét, a Rendkívüli meséket. Az animációs szkeccsfilmként definiálható mozi Edgar Allan Poe emlékének kíván emléket állítani, a híres-hírhedt romantikus író öt rövid történetének öt kisfilmben való animálásával, melyeket egy holló -szintén egy emblematikus Poe-motívum- és egy beszélő szobor kvaterkázása fűz egybe.

Sajnos, a rendkívül egyenetlen színvonalú, stílusában, de dramaturgiájában sem egységes rajzfilmfüzér nem sikerült jól. A tisztelet és a köszönet érzetét természetesen ki lehet érezni a filmekből, de ez inkább tűnik egy lelkes rajongó, egy tekintélytisztelő, de nem különösebben tehetséges diák halkan elrebegett hálájának, mintsem egy Poe művészetéhez méltó, arra komolyabban reflektálni tudó, felnőtt műnek. Az mind az öt kis darabról elmondható, hogy bennük Poe történetei igencsak soványra vannak húzva. Nyoma sincs az eredeti, mai napig is delejesen ható, misztikus, hátborzongató romantikának, a hideglelős hátborzongatásnak, a nettó cselekmény csontvázszerűen csupasz. Vannak jó pillanatok, melyek azonban hamar elröppennek és semmi nem tartja őket fogva, és nincsenek sorban, gombostűre tűzve sem, mint színes pillangók a természettudós albumában.

A legjobb ötlet, hogy a narrációk többségét érdekes figurák mondják a képek alá. Julian Sands jó színész, jó hanggal, Christopher Lee is ilyen volt, akik ráadásul külsejükben is -melyek talán felidéződnek bennünk- passzolnak Poe világába. Közülük a pálmát azonban Lugosi Béla, a mi Bélánk viszi el, aki egy archív rádiófelvételen olvassa fel Az áruló szív című novellát ma már kissé viccesen ható dikcióval. E darab Alberto Breccia fekete-fehér, expresszív képregényeinek stílusát idéző képi megvalósítása is talán a legjobban sikerült mind közül. Guillermo del Toro, a gótikus-romantikus horror mai pápája is elhörög egy történetet, ráadásul az egyik legsúlyosabbat, A kút és az ingát, ehhez viszont Garcia egy igen buta, Disney műanyag világát idéző CGI-grafikát rendelt hozzá, mely teljesen hiteltelenné teszi a novella által közvetített kétségbeesett rettenetet. Képileg még talán hatásosnak mondható színes pacákkal, sejtelmes szmoggal és groteszk devianciával operáló A vörös halál álarca című kis darab is, melyhez viszont nincs narráció, csak a herceg szólal meg benne, tovább fokozva az eddigi dramaturgiai zűrzavart. Szóval, eléggé széteső, eklektikus tiszteletadás ez… Poe talán ennél többet érdemelne. Asanisimasa: 4/10

Irigylésre méltóan szép, kerek a világ Sudabeh Mortezai tavaly, Berlinben (ah, Tavaly, Marienbadban) Arany Medvére is jelölt Macondo című filmjében. Nem a benne ábrázolt emberi sorsok, élethelyzetek iránt érzünk vágyakozást, hiszen erre semmi okunk nem lehet, inkább a manapság oly annyira leszólt multikulturalitás lelket felszabadító bűbája az, ami örömmel tölti el szívünket. A rendező iráni származású osztrák, aki bemutatkozó filmjének címéül a kolumbiai Gabriel García Márquez Száz év magány című kultikus regényének helyszínéül szolgáló városka nevét választja, s mely film a hasonló “becenéven” illetett (az 1970-es évek elején a Pinochet diktatúrája elől menekülő chileiek adták ezt a nevet a tábornak. Korábban a táborba az első nagy menekülthullám 1956-ban érkezett Magyországról, majd 1968-ban Romániából és Csehszlovákiából, de fogadtak be vietnami „csónakos embereket” is. Közülük és leszármazottaik közül sokan ma is a táborban élnek mint „permanens menekültek”, miközben újabbak érkeznek a világ más háború sújtotta vidékeiről: Szomáliából, Afganisztánból, Irakból, Csecsenföldről, stb.), Bécs környéki menekülttelepen élő csecsen (és más nációjú) menekültek között játszódik. Igencsak irigylésre méltó még az a nyugodt, joviális, de ami a fő, segítőkész légkör és környezet is, ami olykor még a menekültek vérmérséklete, szokásai ellenére is mindent elkövet azért, hogy segítsen nekik – de tudom, ezt ma Magyarországon sokan nem hiszik el, sőt el is utasítják. Lelkük rajta, de ha minden így megy, ahogy, hamarosan majd ők is megtanulhatják a leckét…

Természetesen a film szereplőinek sorsa közel sem ennyire idilli. Menekültek, akik a hazájukban dúló öldöklés elől menekülnek. A történet főszereplője, a 11 éves csecsen Ramasan pl. édesanyjával, valamint két húgával a hazájukat lerohanó orosz katonák elől menekülve, kalandos úton jutott el Bécsbe. Apjuk homályos körülmények között odaveszett a harcban. Várnak az állandó menekültstátusz engedélyére, eközben az anya dolgozik, a gyerekek iskolába járnak – a csecsen közösség informális vezetője, az öreg imám óvó szeretettel viseltetik a fiú iránt, és azt tanácsolja Ramasannak, hogy tartsa távol magát a balhéktól, rendesen járjon iskolába, és mint egyetlen “férfi” a családban, viselje gondját húgainak, valamint édesanyjának. Egy nap azonban megjelenik egy férfi, aki azt mondja magról, hogy az apja barátja.

Persze, akik politikusok beszédeiből, vagy éppen szenzációhajhász újsághírekből merítik világlátásukat, azok könnyen mondhatják, hogy kit érdekelnek ezek a “patkányok“, miért jönnek ide, maradjanak ott, ahonnan jöttek és harcoljanak a hazájukért; szerencsére vannak olyanok is, akik inkább megérteni, megoldani szeretnék a problémát, ehhez pedig az az a legközvetlenebb út, ha megismersz egy menekültet. Aztán még egyet és még egyet, megismered az okait, szándékait, enni-inni adsz neki, ha látod rajta, hogy éhes és szomjas, de legalább megmutatod neki, hol kaphat ennivaklót és vizet. Belenézel a szemébe, meghallgatod történetét és meglátod magad benne. Ez a film egy ilyen történet, a csecsen Ramasan története, aki egy számára idegen világban kénytelen élni, ám minden erejével azon van, hogy ezeket a nehézségeket megoldja. Ebben minden erejével segít családjának is. Kemény küzdelem ez, komoly kihívásokkal kell megküzdenie Ramasannak közben, de a kisfiú szemei, keze és lelke tiszta. A történetét elmesélő fiatal rendezőnő szándékai szintén tiszták, így filmje is tiszta. Embereket látunk benne, akiket valamilyen aljas, sötét okból mostanában sötétnek, gonosznak festenek le sötét, aljas és gonosz emberek, embereket, akik pont olyan esendőek, mint amilyenek mi is vagyunk, és csak ont annyira szeretnének boldogan élni, mint amennyire mi is. Semmilyen okot nem adnak arra, hogy ezt az elemi emberi jogot elvegyük tőlük, vagy ha mégis azt akarjuk, akkor azokat a jogokat mi sem érdemeljük meg. De Macondóban szerencsére kerek a világ – legalábbis ebben a történetben szépen kikerekedik – és maradjon is meg ennyi, maradjon is meg ilyennek. Vagy jobbnak… Asanisimasa: 8/10