asanisimasa

Kissé felkészületlenül estem be a Kosok című izlandi film sajtóvetítésére, valami olyasmit vártam, mint néhány éve a szintén e jeges szigetről származó Lovak és emberek kapcsolatáról szóló, frenetikus dokumentumfilmtől: fagyos szél által beretvált, kopárságában is megejtően szép tájakon állataikkal az életben maradásért magányosan küzdő, norvégmintás pulóveres, szakállas arcok gunyoros portréját. Ehelyett fagyos szél által beretvált, kopárságában is megejtően szép tájakon állataikkal az életben maradásért magányosan küzdő, norvégmintás pulóveres, szakállas arcok jégcsákány-keménységű drámáját kaptam.

Grímur Hákonarson filmje kosokról, tehát kanbirkákról szól, valamint humanoid kanokról, akik valamilyen evolúciós csoda folytán alkalmassá váltak arra, hogy uralmuk alá hajtsák a zord, észak-izlandi tájon egyedül megmaradni képes juhállományt. Két kan a főszereplő, Gummi (Sigurður Sigurjónsson) és Kiddi (Theodór Júlíusson), akik testvérek, de már 40 éve nem beszélnek egymással, ami éktelen nagy ostobaság még civilizált helyeken is, nemhogy egy olyan vidéken, ahol az átlagos népsűrűség maximum 1 fő/km². A két szakállas viking amúgy viszonylag közel élnek egymáshoz, mert az örökségül rájuk hagyott farmon sem voltak képesek megosztozni; a szintén megörökölt nyájat kétfelé osztva tengetik napjaikat. Tulajdonképpen egyetlen esemény vonzza őket be őket a tengerparti kisvárosba, mégpedig az évenkénti kos-szépségverseny, melyen ezúttal a részeges Kiddi hozza el a fődíjat a második helyezett Gummi elől. Gummi nem tudja elfogadni a félpontos vereséget, és amikor megvizsgálja Kiddi díjnyertes kosát, rémülten észleli, hogy az állat produkálja a surlókór néven ismert járvány minden fő tünetét. Gummi jó tudja, hogy ha kitudódik a járvány, az a térség teljes juhállományának a leölésével kell járjon, aminek viszont egyenes következménye, hogy a helybéliek is megélhetés nélkül maradnak. Az csak fokozza Gummi ijedelmének súlyát, hogy övék Izland juhállományának utolsó, ősi géneket magukban hordozó, fajtiszta nyája.

A Kosok tehát egyfelől egy állategészségügyi katasztrófafilm. Másfelől felfogható a westernek földszerző és földmegőrző irányzatának analógiájára amolyan nordsternnek is, csak itt nem a nehezen megszerzett föld, a farm, hanem a kietlen tájon egyedüli megélhetést biztosító állatállomány megőrzése, illetve az azért folytatott küzdelem jelenti a cselekmény fő csapásirányát – ennek konfliktusa viszont a két testvér kibékíthetetlen, homályos eredetű ellentéte. Fontos a táj itt is, hiszen földközeli a téma. Fontos tudnunk azt is, hogy bár Gummi és Kiddi két ellentétes jellem, mindkettő jó ember valahol (mélyen). Az egyik állandóan giccses zenét hallgat, a másik szobrocskákat farigcsál, ha éppen józan. Hogy megússzák a saját, de az egész környék halálát jelentő surlókór-járványt, mégis össze kell fogniuk és vállalva a veszélyt, szembe kell szállniuk a kórral, de legfőképpen az azt gyökeresen elpusztítani akaró hatósággal.

Hákonarson érti küldetésük értelmetlenségét, egyben megérti szándékaikat is. Történetüket az egyedül lehetséges megoldás felé pergeti ki. Gyönyörű képek a zordságában is lenyűgöző tájról, részvétteljes, szeretetteljes ábrázolása a modern, északi juhászok ingerszegény, monoton életének, egy reális, mai történet a hagyományokhoz való görcsös ragaszkodásról, a testvéri szeretet mindenhatóságáról és az egymásra utaltság fontosságáról. Asanisimasa: 7/10

Cannes egyik nagy kedvence a thai Apichatpong Weerasethakul, akit a lusta nyugati világban egyszerűen csak Joe-nak szoktak nevezni. A Boonme bácsi, aki képes visszaemlékezni korábbi életeire Arany Pálmát nyert 2011-ben, a 2004-es Trópusi betegségek a zsűri nagydíját kapta, míg a Blissfully Yourst 2002-ben az Un Certain Regards hivatalos válogatásában mutatták be, ahogyan a Cirko idei bemutatóját, a Ragyogó nekropoliszt is (közben azért a Syndromes And A Century -val Velencét is bevette, 2006-ban). Joe (a thai kultúrában amúgy nem ciki a nevek rövidítése, hiszen például a főváros hivatalos neve is minimum egy flekk; ezt szokás röviden Krungthepnek, vagy másképpen, Bangkoknak nevezni) ezúttal is a buddhista közgondolkodásban alapvető spiritualizmusba viszi el vállalkozó kedvű nézőit, ahol a tér, az idő, a valóság és a lét különböző dimenziói teljesen szabadon örvénylenek egymásba, és egymásból szanaszét.

A történet (bár Joe filmjeiben nagyon nehéz nyugati értelemben vett történetről, cselekményről és dramaturgiáról beszélni) az alkotó szülővárosában, Khon Kaenben, illetve a város mitikus múltjában bolyong. A kiindulópont viszonylag könnyen beazonosíthatóan mai, itteni, evilági. Egy hajdani iskolából kialakított ideiglenes kórházban katonák fekszenek, valamilyen rejtélyes kór miatt félig éber, félig alvó állapotban. Az orvoscsaládban nevelkedett rendező szinte minden filmje kapcsolódik valamilyen módon az egészségügyhöz, a kórházakhoz és orvosi rendelőkhöz, valamint a testi, és ezzel szoros összefüggésben, a lelki kórságokhoz. Jen, a középkorú (testileg deformálódott) nő önkéntesként dolgozik a kórházban, kedvence Itt, akihez soha, senki nem jár látogatóba. Közben megismerkedik a szép, fiatal Kenggel, aki médium (még az FBI is be akart szervezni), és az a dolga, hogy az álmok természetfeletti szintjén lépjen érintkezésbe a végtelen álomba merült, beteg katonákkal. Hármójuk különös kapcsolatba kerülnek egymással, miközben Itt naplójából a város múltjára vonatkozó, fontos információk derülnek ki.

Ahelyett azonban, hogy bármiféle avatatlan sületlenséget (melyeket nagyjából azért már el is sütöttem Joe bácsi korábbi alkotásai kapcsán, és egyben akkor legyen is ez a kritikai megjegyzés…) elkezdenék belemagyarázni ebbe a minden szempontból különleges filmbe, álljon itt inkább egy interjú Apichatpong Weerasethakullal, amiből minden filmet érintő lényeges kérdésre fény fog derülni. Amire nem, annak kulcsa a néző pszichéjében és lelkében van valahol elrejtve…

Apichatpong temetője

– interjú a rendezővel –

A Ragyogó nekropolisz Khon Kaenban, a szülővárosában játszódik. A filmről ezt mondta: „olyan helyek személyes portréja, amelyek parazitákként ragadtak rám”. Miért ennyire fontosak önnek ezek a helyszínek?                                            

A filmmel a gyerekkoromban ismert, régi szellemek keresésére indultam. A szüleim orvosok voltak. A kórház egyik lakószárnyában éltünk. Az otthonom a kórházi osztály volt, ahol anyám dolgozott, a faházunk, az iskola és egy mozi. Ebben a filmben mindegyik benne van. Már majdnem húsz éve annak, hogy nem élek Khon Kaenban. A város azóta nagyon megváltozott. De amikor hazamegyek, mindig látni vélem a régi emlékeimet az új épületek tetején. Az egyik kedvenc helyem, a Khon Kaen-tó azonban semmit sem változott.

Kórházban nőtt fel – ez az oka annak, hogy a filmjeiben gyakran találkozunk kórházi eszközökkel, és a betegség általában is fontos központi témája?

Számomra szívverést hallgatni sztetoszkóppal, vagy nagyítóval és a fénnyel kísérletezni maga volt a csoda. Ritka, csodálatos alkalmakkor még a mikroszkópba is belenézhettem! Másik izgalmas emlékem, mikor a Khon Kaen-i amerikai intézetben néztem 16 mm-es filmeket. Ekkoriban sok USA-bázis volt az ország északkeleti részén. Jól emlékszem a többi film között a fekete-fehér King Kongra, például. A filmek és az orvosi eszközök voltak a gyerekkorom legszórakoztatóbb felfedezései.

Honnan jött az alvó emberek történetének a gondolata? Igaz történet alapján írta a forgatókönyvet?

Három éve volt egy hír egy kórházról északon, ahol egy rejtélyes kór miatt 40 katonát el kellett különíteni. Ezt a történetet használtam fel, és összefontam az én kórházammal és a régi, Khon Kaen-i iskolámmal. Ez alatt a három év alatt a thaiföldi politikai helyzet zsákutcába futott, és még mindig ott vesztegel. Megszállottja lettem az alvásnak, és lejegyeztem az álmaimat. Azt hiszem, ez egyfajta menekülés az utcákon uralkodó borzalmas helyzetek elől.

A színes fényterápia a valóságban is létező kezelés? (Ezzel próbálják gyógyítani a katonákat.)

Egy időben sok cikket olvastam az agykutatásról. Volt egy professzor a MIT-en, aki a fény segítségével úgy manipulálta az agysejteket, hogy azok újrajátszottak bizonyos élményeket. Azt állította, hogy a felfedezése bizonyította Descartes meggyőződésének helytelenségét, mely szerint a test és a lélek külön entitások. Ez a hipotézis egybecsengett azzal, amit én is mindig gondoltam: a meditáció nem más, mint biológiai folyamat. Az álomba és az emlékekbe mindig be lehet törni kívülről. Ha orvos lennék, az álomkórt sejtszinten, fényinterferenciával próbálnám gyógyítani. A filmben megjelenő fények többé-kevésbé ezt az ötletet tükrözik vissza. Nemcsak a katonáknak, hanem a film nézőinek is szólnak.

Jenjira megtalálja Itt jegyzetfüzetét, tele furcsa firkákkal és alaprajzokkal. Vannak köztük valódi helyszínek is, amelyeket a filmben is láthatunk, de a többi hely: a palota és a temető mitologikus terei is éppoly valódiak és jelen idejűek.

Amikor kicsik voltunk, mindig erről a csodálatos helyről meséltek nekünk: ahol a víz hallal teli, és a tájat míg a szem ellát rizsföldek borítják. A gazdagság jelei mindig idilliek voltak, a brutális részeket finoman kihagyták. Nagy teher rajtunk az elképzelt és megváltoztatott történelem súlya. Generáció generáció után a hatása alá kerül: hogyan látjuk önmagunkat? De a nemrég megismert tudás és a mostanában keletkező tanulmányok hatására az identitásunk megingott. Szerintem ez a film a valahová való tartozás törékeny tudatával játszik.

Tudna egy pár szót mondani Jenjira (Jenjira Pongpas) útjáról ebben a filmben? Többször dolgoztak már együtt, de ebben a filmben sokkal fontosabb a szerepe, mint az eddigiekben.

Először 2002-ben dolgoztunk együtt. Ezután sokszor megfordult az irodánkban. Mindig is szerettem a személyiségét, a lányait és a történeteit. Olyan agya van, amilyet én is szeretnék: egy agy, amely mindenre emlékszik. Szerintem pontosan meg tudná mondani, mit ettünk ebédre tíz évvel ezelőtt egy bizonyos forgatási napon. Számtalan projekten dolgoztunk együtt, többek között egy könyvön, amit ő írt. A hatására kezdtem el Iszán történelmével foglalkozni. Ahogy kialakult a film, közös álmunkká vált: az enyém, az övé, és azt hiszem, talán az anyámé is.

A film szereplőinek többségi az Iszán régióból származik, és az iszáni dialektust beszélik. Létezik egy csak Iszánra jellemző, különleges hiedelemvilág?

Iszán különböző területeket foglal magába: Kambodzsa és Laosz egyes részeit. Az egyesítésig több birodalom része volt – ekkor Bangkok vette át az északkeleti részeket. A családom Bangkokból költözött Iszánba pár évvel az én születésem előtt.        Ez egy száraz környék, nem olyan burjánzó, mint a középső régiók, például ahol Bangkok fekszik. Számomra azonban nagyon színes, mert mindenütt fellelhetők a khmerek spiritualitásának a nyomai. Az emberek itt tehát nemcsak egy mindennapi világban élnek, hanem egy szellemi világban is. Az egyszerű dolgok is varázslatosak lehetnek.

Meséljen a szereplőválogatásról! Rendszeresen dolgozik ugyanazokkal a színészekkel, például Jenjirával, de amatőr színészeket is szívesen foglalkoztat.

Mivel Khon Kaenben forgattunk, szereplőválogatást tartottunk a városban. Nagy meglepetés volt, hogy ennyi tehetséges színészt találtunk. Számomra ezt a filmet forgatni kicsit olyan volt, mintha az első filmemet csináltam volna. Megpróbáltam megszabadulni a berögzült filmes kötöttségeimtől, és magamévá tenni a város energiáját. Az amatőr színészekkel való munka segített megtalálni a megfelelő ritmust.

Megmondom őszintén, a francia “botrányfilmesként” aposztrofált Gaspar Noé (Visszafordíthatatlan, Enter The Void) elsöprő tehetségéről még mindig nem vagyok meggyőződve, azonban most, hogy a Szerelem/Love nagyjából kimúlt a mozikból, mindenképpen szeretnék egy-két dolgot megjegyezni. Az első természetesen a pornográfia (vádja). Az én felfogásomban a pornográfia elsősorban öncélú. A pornográf filmek, fényképek, live showk és ki tudja még milyen megjelenési formában feltűnő termékek célja nem több, mint a szexualitás legkülönfélébb területeinek, módozatainak, eszközeinek, rítusainak és szokásainak ábrázolása, legtöbbször kifejezetten explicit módon, mindössze egyetlen céllal: a pornográf termék fogyasztójában felkelteni a szexuális vágyat és azt annak kielégüléséig fenn is tartani. A pornó lényege a kendőzetlenség, így a pornófilm akár lehetne egyfajta dokumentumfilm is – ha az általa ábrázolt aktus nem lenne az esetek túlnyomó részében imitált, művi és beállított. A legtöbb póz úgy jön létre, hogy a szeretkező (illetve, nevezzük nevén: baszó) párok úgy tartják alfelüket, lábaikat, testüket, hogy a kamera jól meg tudjon mutatni mindent, jól be lehessen világítani. Legyünk őszinték, otthon, párunkkal ritkán szeretkezünk oly módon, ahogyan a pornófilmekben szokás látni (vagy ha igen, akkor túl sok pornót nézünk). Azonban attól, hogy egy filmben merev péniszt, hegyesen meredő mellbimbókat, hosszan szeretkező, sőt az orgazmust is megélő (megjátszó) párokat lehet látni, az a film még nem feltétlenül pornó. Miközben természetesen nem kötelező jelleggel, de igazán mélyen szeretnénk például a szerelemről beszélni, akkor a szex explicit megmutatása bele kell férjen egy alapvetően művészi célú alkotásba is, ha kell, akár erektált, ejakuláló pénisszel (lásd például Todd Solondz, Marco Ferreri, Woody Allen, Pálfi György vagy Ken Russell bizonyos idevágó filmjei).

Márpedig Noé ezen filmje, ahogyan a címében is jelzi, a szerelemről szól, méghozzá kizárólag a szerelemről, melynek természetes velejárója a testi szerelem is. Én teljesen korrekt dolognak tartom egy ilyen igényű és felfogású, alapvetően művészi célú filmben a testi szerelem akár ilyen mélységű, ilyen nyíltságú megmutatását is, akit ez a fajta nyíltság sért, bánt vagy felháborít, annak semmi szín alatt nem lennék a szeretője (de igazán még barátja sem). Ettől azonban Noé filmje még lehetne jó is, azonban az öncélúságot nála is érzem: érdekes módon, mégsem a szexjelenetekkel kapcsolatban, hanem inkább a főhős Murphy (Karl Glusman) végtelen(nek tetsző) belső monológjából és az egész történet önmagából önmagába forduló, végtelen nyúlósságából, lényegi banalitásából adódóan. Noé filmje pornográf, de lelki értelemben az: szinte élvezettel tapicskol Murphy “fájdalmában”, mely szerint ő sem az a korsó, amely töretlenül (sic!) járhat a kútra, ideje végeztéig.

Gaspar Noé eddigi (általam látott) összes filmjében provokált, méghozzá céltudatosan, hideg fejjel és kiszámítottan. Ez sem baj feltétlenül. A művész egyik fontos dolga, hogy provokáljon, hogy a befogadó nézőt kizökkentse komfortzónájából, más aspektus elfoglalására kényszerítse, akár önmagával, az általa önmagáról alkotott énkép illúziójával is szembesítse. Ennek a provokációnak nincs mércéje, csakis indoka lehet. Az indokolatlan provokáció puszta polgárpukkasztás, nem művészet. Noé a Szerelem/Love-ban szerintem okosan provokált, például rögtön a nyitóképpel, mely egyszerre ön-ironikus öndefiníció és tűpontos intonáció az elkövetkezendőkhöz.

Az olyan “kritikai” kitételekkel viszont nem tudok mit kezdeni, melyek például azt kifogásolják, hogy az Omit és Electrát alakító színésznők miért nem borotválták le a forgatásra fanszőrzetüket, mert akik ezt írják le, azoknak nagyjából annyi agya lehet, mint egy marék lepkének. Vagy túl sok pornót néznek… Egyrészről, a női és férfi nemi szervek szőrösen természetesek, nem pedig simára epiláltan, másrészről idén, Párizsban már a szőr a divat. Jó reggelt. Mindamellett Klara Kristin és Aomi Muyock bozontja igen szépen karban van tartva, tehát még az ápolatlanság vádját is cáfolom.

A filmet, mindent összevetve, én részben a rendező Noé bátorságáért és a merész, de tökéletesen indokolt koncepcióért, részben a tényleg bevállalós és minden szempontból hiteles színészi alakításokért tudom dicsérni. Talán a sűrűn felbukkanó filmes utalásokért (Godard, Kubrick, Utolsó tangó Párizsban, stb.) és a következetesen végigvitt vizuális koncepcióért is. Azt a végtelen ömlengést, azt a minimalista módon megjelenő, de ettől még émelyítő, ragadós szentimentalizmust, azt az ürességet, ami az egészből filmből árad, azt viszont képtelen vagyok megemészteni. Aztán, ha Noé valóban olyan tökös gyerek lenne, mint amilyennek láttatni próbálja magát, ezt a filmet sem ilyen szép testű nőkkel és pasival csinálná meg, hanem tök átlagos külsejű, akár görnyedt, vagy kissé hájas, edzetlen izmú színészekkel… Asanisimasa: 5/10

A Hölgy aranyban valójában a híres osztrák szecessziós festőnek, Gustav Klimtnek a festménye, mely Adele Bloch-Bauert, egy nagyvilági, bécsi hölgyet ábrázol a múlt század elején, sok-sok aranyfüstben. A Hölgy aranyban című film viszont csupán e festmény kapcsán beszél egy nem túlzottan kitárgyalt problémáról, mégpedig a második világháborúban a zsidóktól a nácik által elrabolt értékek visszaszerzéséről. A holokausztfilmek rendszerint a holokauszt tényét próbálják meg feldolgozni, a lehető legtöbb szempontból, tehát ezen filmek tárgya rendszerint a zsidók szörnyű meghurcoltatása. A zsidók anyagi természetű kifosztását azonban már jóval ritkábban emlegetik, főleg nem azt egy film fő motívumává téve. Ennek oka viszonylag egyszerű: a gazdag, közép-európai zsidóktól elrabolt javak, ékszerek, műalkotások manapság is nyilvános része azon államok tulajdonát képezi, melyek a második világháborúban is érintettek voltak, illetve azok közvetlen jogutódjai. Ezek az országok -jelen esetben Ausztria- saját nemzeti kincsükként tekintenek ezekre a javakra, melyek a “történelem viharaiban kerültek hozzájuk” és immáron elidegeníthetetlen tulajdonai az adott nemzetnek (amit nem ritkán hivatalos, vagy legalábbis annak tűnő iratok is bizonyítottnak mutatnak). Nem mellesleg, egy tulajdonképpeni -jogos- tulajdonvita soha nem kelt akkor a feltűnést, akkora szimpátiát, mint egy -nyilvánvalóan megmagyarázhatatlan- népirtás ártatlan áldozatai mellett való kiállás. Bár Európa ma már hangosan elítéli a második világháborút kísérő ordas eszméket, azért az európaiak lényegesen kisebb rokonszenvvel viseltetnek egy háborút túlélő, a hajdani családi vagyon visszaszerzéséért küzdő zsidó, mint bármelyik lágerben meggyilkolt szerencsétlen sorsa iránt. (Lásd: sok hajdani zsidó vagyontárgy az illető nemzeti galériák falán, vagy azok a hajdani zsidó polgári lakások, melyeket már ki tudja hányadik generáció, és hányadik új tulajdonos lakja…)

Simon Curtis (aki nem keverendő össze a popsztárral) Maria Altmann (Helen Mirren) sztoriját meséli el e filmben, akinek (ha jól vettem ki a családfát) nagynénje volt az a bizonyos hölgy aranyban. Maria túlélte a háborút, Amerikába emigrált és ott tisztes, szerény életet élt, mígnem egy fiatal, tapasztalatlan (ám származásában erősen motivált) ügyvéd, Randy Schoenberg (Ryan Reynolds) segítségével megkísérli a lehetetlent: visszaszerezni az immár osztrák állami védettség alatt kiállított, híres Klimt-festményt. A film tulajdonképpen egy tárgyalótermi dráma dramaturgiáját követő dokumentarista, ismeretterjesztő játékfilm, hiszen nagyjából a valóságban is megtörtént eseményeket meséli el, megfelelő történelmi kontextusba helyezve. Ennek érdekes is, de főleg tanulságos, és általa picit meg fogjuk érteni azt az ellenállást is, melyet az osztrák állam fejtett ki Maria ellenében.

Számomra viszont izgalmasabb, és meglehetősnek hitelesnek is tűnő az a lelki út, melyet Maria bejár az ügy folyamán, a lelkesedéstől az elutasításig, majd a kiábrándulás és belefáradás után a harc folytatásától a példamutató befejezésig. Mirren apró rezdülésekkel, visszafogott gesztusokkal, ám pszichológiailag éppen így hitelesen jeleníti meg ezt az utat, bár az igazság szerint Curtis mindent alaposan megmagyarázni szándékozó felfogásában kissé a háttérbe szorul ezzel az erőfeszítéssel. Randy szerepében Reynolds viccesen hozza a régi hollywoodi filmek ügyefogyott, ám túláradóan lelkes igazságbajnokát, akit annak idején James Stewart játszott (volna)… A film tanulsága is olyan, mint amikor Jimmy becsületből kapott majdnem elégtelent, látni fogjuk, hogy azért az amerikai jogrend az igazi jogrend, de legalább a végén nem leng a szélben a csillagsávos lobogó. (A második világháborús részek is meglehetősen propagandisztikusak.) Mégis érdekes film ez, ha nem is feltétlenül jó… Asanisimasa: 6/10

Tisztázzunk valamit gyorsan: Alex Gibney többszörös Emmy-díjas dokumentumfilmje az égadta világon semmi újat nem fog elmondani az L. Ron Hubbard által hatvan éve alapított egyházáról, amit bárki, a téma iránt érdeklődő eddig ne tudott volna összeszedni az internetről. Még azt sem lehet elmondani, hogy a Szcientológia, avagy a hit börtöne oly mélyreható alapossággal tárná fel e botrányoktól, bűnvádaktól, hiedelmektől és összeesküvés-elméletektől sújtott egyház, piramisjáték vagy gazdasági vállalkozás alapvető gazdasági, működési struktúráját, agymosási technikáit, vagy éppen hitelveinek szövevényes rendszerét: egy tisztességes, viszonylag jól megcsinált, bár kissé túl hosszú lére engedett, ismeretterjesztő dokumentumfilm ez, elsősorban azoknak, akik valamilyen okból lusták maguk feltúrni az internetet a megfelelő információkért vagy csak egyszerűen szeretnek filmeket, dokumentumfilmeket nézni. A film hitelességét a benne megszólaló, hajdan magas tisztségeket viselő, mára azonban az egyházat elhagyó szcientológusok adják meg.

Természetesen, lehet azt is mondani kapásból, hogy a megszólalók valamiféle sértettségtől hajtva világosodnak meg, azonban egybehangzó állításaik, melyek amúgy tökéletesen összecsengenek más, e témában kutakodó, tényfeltáró dolgozatokban foglaltakkal is, szemernyi kétséget sem hagynak mondandójuk igazságtartalmát illetően. Az egyház hajdani szóvivője, Paul Haggis filmrendező, mint hollywoodi híresség, valamint mások nyíltan beszélnek a szcientológia egyház zűrös belső ügyeiről, híres tagjairól (John Travolta, Tom Cruise), valamint saját magukról, motivációikról, mi vitte be őket az egyházba és az hogyan tartotta ott őket, az utolsó pillanatig. Néhány portré, beszélő fejek, korabeli videodokumentumokkal illusztrálva.

A film tartalmi részeiről nem szólnék, mert még tán engem is megtalálnak a szcientológusok jól fizetett jogászai és jól kicsinálnak, és hát minek megnézni a filmet, ha előtte elmondom belőle az összes “poént”. Legyen elég annyi, hogy számomra a legérdekesebb az a félmondat volt, amit még a vetítés elején a filmet forgalmazó Magyarhangya csoport egyik vezetője mondott el: a szcientológus egyház magyar “részlege” például megkereste és találkozóra hívta az ötven leggazdagabb magyart, akik közül, minden szcientológia körül terjengő pletyka, botrány és bírósági per ellenére, igen sokan el is mentek a titkos, vidéki eseményre… Aztán ahogy néztem a filmben Tom Cruise hírhedt, fekete garbós interjúját, őrült tűzben égő tekintetét és pszichotikus röhögését, megláttam benne nemzetünk Kossuth-díjas rockzenészét; ahogy néztem az egyház mai vezetőjét, David Miscavige-t nyugodt, cinikus mosollyal beszélni őrjöngő híveihez a pulpituson, a gigantikus, nácisztikus díszlet előtt, pontosan, éles kontúrokkal láttam meg benne Őt… Megvilágosodtam. Vagy csak szöget ütött a fejembe egy újabb összeesküvés-elmélet, ki tudja. Mindenesetre, így nézve vérfagyasztóan izgalmas és valóságos ez a film is. Asanisimasa: 8/10

Közismert tény, hogy a legtöbb lányos apa ártatlan, szűzies szerelemmel viseltetik kislánya iránt, és a kislányok rajongva imádják viszont édesapjukat. Különösen erős ez a kapcsolat, ha valamilyen szörnyűség folytán az apa egyedül kénytelen nevelni kislányát. Egy ilyen szituációt dolgoz fel az Apák és lányaik című új hollywoodi melodráma, melynek első kockáin megijedtem, de aztán azért alapvetően elmúlt ez a rossz érzés.

Az első kockán apuci zuhan be az ajtón keresztül áramló langymeleg napfényben, a kisleány repül felé és csüngnek egymás ajkán szótlanul, mint gyümölcs a fán. A második kockán félhomályban kuporognak egymás mellett a kanapén: a kislány üres tekintetekkel mered maga elé, apa viszont zokog, sír, ömlik a könny a szeméből. Na most, nekem még azt tanították, hogy egy színész ne sírjon. A nézőnek kell sírni, játsszon úgy a színész, de ő maga ne sírjon… Ha egy mód van rá. Russell Crowe, persze, elég jó színész (ő játssza az apát), és később komoly erőfeszítéseket is tesz azért, hogy kikecmeregjen a hatásvadászat bűnös csapdájából és részben neki is köszönhető, hogy összességében tényleg nézhető film lesz ez a történet.

Apu híres író, aki saját figyelmetlenségéből bekövetkező balesetben elveszti feleségét, és ő maga is komolyan megsérül. Kislányával nehezen dolgozzák fel a traumát, főleg, hogy apu idegi károsodása egyáltalán nem javul. Ezt kihasználva az anya dúsgazdag testvére, aki az apát okolja nővére elvesztésért, az apa minden ellenkezése dacára, örökbe szeretné fogadni a kislányt. Egy másik idősíkon, kb. húsz évvel később a kislány már felnőtt, és boldogtalan. Szakmányban fogyasztja a pasikat, közben pedig keresi a helyét a világban.

Nyilvánvalóan érzelmes történetet tár elénk amerikai-olasz produkcióban Gabrielle Muccino rendezése. A különféle traumák feldolgozásában (pl. Hét élet) eléggé otthonosan mozgó rendező ezt a történetet is magabiztosan vezényli le, a kezdeti összeomlástól egészen a reményt keltő végkifejletig. Ügyesen szörföl a két évtizednyi távolságra lévő idősíkok között, melynek feszültségét az adja, hogy a másodikban miért oly magányos, miért oly szomorú a hajdani kisleány. Válasz lesz a kérdésekre, mint ahogy pszichológiailag is elég alaposra sikerült ennek a félresiklott apa-lánya kapcsolatnak a feltérképezése. A mackósra gömbölyödött Crowe tesz a dolgát, bár, mint mondtam, a cikis jelenetekben (sírás, ideggörcsroham) néha azért túl sok. A felnőtt kislányt alakító Amanda Seyfried viszont remekel. Régen láttam ilyen érzékeny, magával ragadó alakítást, mely bőven túlnő ezen komoly témát boncolgató, a felszínnél azért jóval mélyebbre hatoló, de értelemszerűen nem teljes körű feltárást végző melodrámában. Asanisimasa: 7/10