asanisimasa

Több tétje is van ennek a filmnek. Az egyik például az, hogy képesek vagyunk-e végigülni egy olyan filmet, melynek mindössze két szereplője van, akik a történet nagy részében ráadásul nincsenek egymással fizikai kapcsolatban, nincsenek egy térben. A másik ezzel szorosan összefügg: Carlos Marques-Marcet, a fiatal (1983-as születésű) katalán filmrendező képes-e úgy elmesélni egy történetet, hogy az kizárólag párbeszédek ritkás és nyelvileg fésületlen szövetéből áll, mely túlnyomórészt Skype-on zajlik. Főleg, hogy ez a végtelen dialóg gyakorlatilag R.D. Laing legendás Tényleg szeretsz?-típusú szexuálpszichológiai példa-párbeszédeire hajaz…

A történet által felvetett kérdés tehát az, hogy képes-e egy szerelem túlélni azt, ha a pár egzisztenciális okokból, kényszerűen elszakad egymástól és sok ezer kilométeres távolságból, mindössze Skype-on, telefonon, emailben és SMS-ben tudja fenntartani a “működési hőmérsékletet”? Másképpen mondva, pótolhatja-e a Skype, az SMS és más modern kommunikációs kütyü a testi kapcsolatot,. az érintéseket, a szerelmes suttogásokat és sikolyokat, egyáltalán az igazi, hús-vér, face to face emberi kapcsolatot? A Barcelona – Los Angeles távolságot jelentő 10000 km című film által megadott választ borítékolom, bár szerintem meglepetés nem fog érni senkit.

Azt kell, hogy mondjam, bár Marques-Marcet történetének kérdésfelvetése nagyon mai, nagyon modern és nagyon hipszter (bár ez már állítólag nem menő), maga a “cucc” mindvégig rettenetesen banális. Ez persze, lehet alkotói szándék, miszerint épp a maga hétköznapiságában, minden romantikus felhangtól megfosztottan vizsgáljuk a kettészakított szerelem túlélőképességét – mivel azonban mind a két karakter, mind az, amit együtt és kényszerű különélésben átélnek, annyira tipikus és annyira általános, hogy ne mondjam, közönséges, ez a nézőknek, illetve, nekem legalábbis kissé unalmas.

De lehet ez személyes szoc.probléma is, hogy már kinőttem az ilyen heves-szerelmes korból, bár ennek azért ellentmond, hogy soha nem bőgtem el magam romantikus filmen negyven éves korom előtt, azóta viszont mindig. Ez a film azonban egyáltalán nem romantikus – ezért viszont unalmas is számomra. Amit azonban Alex és Sergi egymással és magányban átél, azt én már régen átéltem, megéltem, túl vagyok rajta. Viszont a mai huszon-, harmincévesek, akik épp azt a problémát görgetik maguk előtt, hogy végeztünk az egyetemen, dúl a láv, tán össze is kéne házasodni, gyerek, izé, miegymás, de az egyiket munkája helyben tartja, míg a másik azt a bizonyos visszautasíthatatlan ajánlatot a világ végéről kapja meg. Mi legyen most akkor a mi világ-nagy szerelmünkkel? Nos, valahogy így, ahogyan e kis filmben látjuk…

Ez az önigazoló, vagy önámító, esetleg önironikus funkció nálam nem működik, másnál viszont működhet. A film ennek megfelelően lesz unalmas és/vagy tanulságos és/vagy szórakoztató és/vagy meghatározó élmény. Marques-Marcet amúgy kifejezetten ügyesen vezeti végig két hősét a majd1 egy éves tortúrán, ügyesen használja a Skype videofunkcióját, mint fő cselekményszervező elemet, még arra is van gondja, hogy néha még az elvesző sávszélesség okozta szaggatást és széttöredezett képet/hangot is lényeges dramaturgiai jelentéssel tudja felruházni. Ügyes Natalia Tena (Alex) és David Verdaguer (Sergi) is, őszintén és különösebb látható gátlás nélkül adják -vélhetően- saját magukat, persze a színészet nagyjából itt kezdődik. Szóval, ajánlom e filmet, de talán inkább fiatal, szerelmes huszon-harmincasoknak – nem ilyen cinikus vén seggfejeknek, mint én is vagyok lassan… Asanisimasa: 7/10

Tehát az van, hogy Tom Hardy akkor is az egyik legnagyobb arc a filmes szcénában jelenleg, ha több efféle vacakban is játszott, mint értelmes, valódi színészi képességeket igénylő filmben. Persze, Charlize Theron is jó nő, koszolják össze arcát, nyírják haját rövidre és vágják le a fél kezét, mint azt George Miller tette vele a Mad Max negyedik részében. Hardy dolga akkor is nehezebb volt, hiszen neki egy valódi popkulturális ikont kellett saját képére formálnia, hiszen Mad Max (a fiatal) Mel Gibson – volt eddig. Most már Tom Hardy a Mad Max. Charlize viszont (itt és egyelőre) mellékszereplő.

A hetvenet is betöltött Miller poszt-apokaliptikus ikonosztázának negyedik táblája viszont félsiker. Számomra Max első része klasszikus, mondhatni: alapmű. Hibátlan minden kockája, szeretem a szögegyszerű, ám mégis sűrű érzelmi szövetű cselekményét is, szeretem a végtelen száguldás végzetszerűségét, ami az egész bosszú történet fő vivőereje. Még bírtam a második részt is (ami viszont a közönség/rajongók túlnyomó részének legenda), ám az számomra az elsőhöz képest már szinte paródia. Hajlamos vagyok egy viccesen megkoreografált sivatagi melegdiszkó-showként tekinteni rá, mintsem disztópiaként, akciófilmként vagy bármilyen címkével ellátott, legalább egy picit komolyan vehető filmként. A harmadik, Tina Turners részt minősíteni sem tudom, szimpla B-kategóriás gagyi. E negyedik etap viszont egy masszív, stabil ötvözete az előzményeknek.

A sztori pont olyan bugyuta, mint a harmadik részé. A fő motívum a víz keresése, ezúttal némi feminista ízű mellékszállal felütve. Szóval, már ennyivel is sok karaktert vesztegettem rá. A karakterek nincsenek túl részletesen megrajzolva, megmaradnak a képregény kettő dimenziójában: Tom Hardy érdeme, hogy el tudom hinni Max karakterét vele is. A többi nem lényeg – vagyis de: azért a főgonosz Halhatatlan Joe (az első rész gonoszát  is alakító Hugh Keays-Byrne bújik maszkjába) fizimiskája, az üldöző hordát vezénylő marionett-metálgitáros (!!), valamint Joe gyermekei azért ki vannak találva (legalábbis meg vannak rajzolva). A látvány azonban tényleg magával ragadó: kevés ilyen rokokó módra burjánzó, örült, vad és vicces, szinte kivétel nélkül eredeti ötletekkel telezsúfolt akciójelenetet látni mozifilmben – gyakorlatilag ezek ki is teszik a kétórás vetítési idő 70-80 %-át. Félelmetesen szórakoztató erőszakorgia. Nettó agyatlan pornográfia. Annak viszont tényleg jó… Asanisimasa: 6/10

Kevés forróbb téma adódik a mai közbeszédben, mint a menekültek ügye. Nem ragozom, csurig van vele az internet, mindenki szakért, megért, cáfol, segít, vagy éppen vérben forgó szemekkel életét féltve, halálért hörögve rázza virtuális fegyverét. Kik ezek a szerencsétlenek (mások által gaz terroristák, megint mások által a nagyhatalmak által felbérelt ügynökök), akik tíz-, százezrével, sőt sokmilliónyian indultak meg a magát oly büszkén civilizáltnak tartó Nyugat irányába? Szíriaiak, irakiak, afgánok, bangladesiek keletről, Ázsiából, míg a legkülönbözőbb fekete-afrikai törzsek milliói délről, a Földközi-tengeren át menekülnek Európába, egyelőre úgy tűnik, megoldhatatlan feladat elé állítva a politikai vezetést, éppúgy, mint az európai társadalmakat. A legújabb kori népvándorlás okai valójában egyszerűek: az ember mindig oda ment, ahol több a vad, jobban termett a föld, kellemesebb az időjárás, jobbak az életkörülmények. Európa és Észak-Amerika, minden ellenkező híreszteléssel ellentétben, köszöni, jól van. Válság van, válság lesz, de azért a boltok polcai roskadoznak, a nagyvárosok utcái tiszták és fényesek, a lakóik jól öltözöttek és jól tápláltak. Béke van, alapvetően. Ezzel szemben Szíriában az ISIS nevű szörny fejezi le a neki behódolni nem tudó, nem akaró embereket, ámokfutásban rombolja szét az emberi kultúra sok ezer éves emlékeit, Afrikában pedig olyan szörnyű háborúk zajlanak már évtizedek óta, melynek még lehetséges okait sem értjük, és csak néha jutnak el hozzánk szörnyű, sokkoló képek csontsovány, ám Kalasnyikovot lóbáló, bedrogozott gyerekkatonákról, auschwitzi mértékű genocídiumokról és embertelen menekülttáborokban sínylődő milliókról.

A kanadai Philippe Falardeau (pl. Lazhar tanár úr) Szudán elveszett fiai (az eredeti cím fordításában: Kegyes hazugság) című, a valóságban is megtörtént eseményeket feldolgozó drámája Dél-Szudán véres problematikájába nyúl bele, elmesélve néhány gyermek szerencsés megmenekülését háború sújtotta, nyomorúságos falujukból a távoli, mesés Amerikába, a szabadság és bőség földjére. Rögtön leszögezném, hogy a film propagandafilm, kiemelt és egyáltalában nem burkolt célja adományok gyűjtése, mellyel a dél-szudáni menekültek ellátásához és segélyezéséhez kívánnak hozzájárulni a film alkotói. A nyíltan propagandisztikus él ellenére, szó sincs arról, hogy hazugságokat állítana, pusztáén elmesél egy idealisztikusnak tűnő, valójában azonban csak szerencsés (és nagyon megható) történetet néhány dél-szudáni gyerekről, akiknek megadatott a lehetőség, hogy új életet kezdjenek egy szabad, az övékéhez képest sokkal biztonságosabb világban. Az afrikai szereplők adják a film cáfolhatatlan hitelességét, hiszen mindannyian valóban dél-szudáni menekültek, többen közülük szolgáltak a hírhedt gyerekkatonák bandáiban is, tehát, ha valaki, ők a saját bőrükön érezték az igazságot. Az, hogy jó, segítőkész és a segítségnyújtásért még áldozatokra is hajlandó fehérekkel hozta össze őket sorsuk, az csak az ő szerencséjük – és nem holmi homályos nagyhatalom elvtelen talpnyalójának íróasztal melletti körmönfont áskálódása valami idióta világuralom érdekében (ahogyan azt némelyek bizton állítják). Falardeau e történettel a jó példát kívánta elmesélni, mert van ilyen és tudnunk is kell róla.

Ügyes megoldásnak gondolom azt is, hogy a rendező ügyesen kerülte el a sokszor öncélúnak, de legalábbis bombasztikusnak ható elemek használatát. Nem kíván sokkolni a háború szörnyűségeinek, a szinte elképzelhetetlen embertelenségeknek képeivel, mindössze néhány szóban elmondott történettöredékekkel, néhány felvillantott, szinte utalásszerű képpel jelzi csupán azokat: az afrikai szereplők tekintete, félszeg mozgása szavak, explicit képek nélkül is mindent elmond arról, amit átéltek. Jó ötlet az is, hogy mer viccelődni. Különböző kultúrák ütköztetése mindig hálás téma, hiszen egyszerre tudjuk kinevetni általa saját magunkat és a másikat is, sértődés nélkül. Az egész életükben állatok között, a szavanna szűkös életkörülményeibe szocializálódott afrikaiak találkozása az amerikai létforma sokszor általunk, európaiak által is megmosolygott, lusta kényelmével, (mondjuk azt) jó szándékú bumfordizmusával, valamint a mindent szabályozó, de sokszor inkább csak bonyolító bürokrácia diktatúrájával olykor eredményez valóban mulatságos pillanatokat is. A mostanában figyelemreméltó elkötelezettséget mutató szerepeket is vállaló Reese Witherspoon által alakított állásközvetítő csodálatos jellemfejlődése viszont olyan szép, hogy tényleg nehezen hiszem el, miközben Mamere (Arnold Oceng) mélyen emberi kegyes hazugsága már szinte közhelyszerű fordulatnak hat e film végén.

Úgy gondolom, az e film által elmesélt történet tanulságainak nagyjából érvényesnek kell lennie azokra a menekültekre is, akikkel mifelénk találkozhatunk, de legalábbis talán könnyebb lesz egy picit megérteni általa az okokat, a motivációkat. Asanisimasa: 8/10

Oké, ezt még megvettem Neill Blomkamptól, de a következőnél kíméletlenül kaszálni fogok. Ez már a harmadik film a társadalom pereméről, és második, hogy ez a társadalom Jo’burg elképzelhetetlenül (na jó, úgy csepeliesen) lerohadt külvárosa, a virtuális közeljövőben. Míg azonban a District 9-ben földönkívüliek okoztak zavart a zűrzavarban, az Elysiumban fél-géprendőrök tettek rendet – itt intelligens robotzsaru áll át a rosszfiúk oldalára, mígnem a haza, ha fényre nem is derül, de legalább az alagút végén felpislákol valami. Valami pici variációk, de alapvetően ugyanazt a történetet látjuk újra. Ez üzletileg zseniális teljesítmény, művészileg viszont már inkább a gagyi kategóriája.

Félreértés ne essék, Blomkamp továbbra is az egyik legzavarbaejtőbb mainstream filmes, ugyanis ekkora katyvaszt rajta kívül kevesen tudnak úgy gatyába rázni, hogy többé-kevésbé mégis nézhető mozi legyen belőle, az újdonság friss ereje azonban már sehol sincs. Újra egy egyes szám első személyű lövöldözős játékba csöppenünk a Chappie első negyedében, majd egy kis kültelki drogos környezettanulmány, széteső emberi sorosok, kallódó fiatalok, drogok, élhetetlen nagyváros felzabálja a természetet, egyben az egész bolygót. Egy törvény van, az erősebb kutya baszik, amit viszont a dél-afrikai rendező igen mély valóságismerettel tár a nézők szeme elé. Bár természetesen egy fiktív társadalom kritikájáról van szó, érezzük ennek valóságszagú hitelét. Aztán egy közepes cyber-thrillerbe oltott E.T./Frankenstein-mixbe vágunk át, ami egy majdnem perfekt Transformers-paródiában csúcsosodik ki. A vége viszont sci-fi, tudattranszmisszióval, szeretet-üzenettel, halványan pirkadó hajnallal a szmogos horizonton.

A Chappie, az első öntudatra ébredt robot meséje egy példátlanul erőszakos családi film, egy meglepetésszerűen filozofikus, egyben példátlanul nyálas piff-puff-baromság, valamint egy kibernetikai közhely-, és filmidézet-gyűjtemény. Annyira nagy katyvasz, hogy muszáj végignézni, ha egyszer belekezdtél, mert minden pillanatban van benne valami, ami azt sejteti, hogy valami okos dologban van részünk. Persze nem, de a film végén mégsem tudunk bosszankodni… De, ahogy az elején mondtam, a következőt már el fogom kaszálni.

Asanisimasa: 5/10

A baj valahol ott van, hogy tőlünk Nyugatra az, ami velünk itt Keleten az utóbbi 100 évben megtörtént, az legfeljebb valami borzongató, izgalmas sztori, érdekesség – nekünk viszont megélt, átélt valóság. Ezért nem fog működni soha semmi onnan nézve próbálja bemutatni, mi volt itt, készüljön bármilyen nagy igyekezettel, odafigyeléssel és alkalmasint zseniális közreműködőkkel. Ezért nem működik igazán -vagy csak erős korlátok között- a hollywoodi Vörös zsaru, az Oroszországból szeretettel, az X polgártárs, a Doktor Zsivágó, a Schindler listája vagy a Hegedűs a háztetőn, és ezért nem működik A 44. gyermek sem.

Pedig elég csak ránézni a szereposztásra, egy igényes -skandináv és brit filmekben egyaránt jártas- filmrajongó lélekszakadva rohan jegyet venni, ha egy színlapon azt olvassa: Tom Hardy, Gary Oldman, Noomi Rapace, mellékszerepekben pedig Vincent Cassel, Paddy Considine, Nikolaj Lie Kaas vagy Fares Fares. A neve hangzása ellenére svéd illetőségű Daniel Espinoza (érdekes a filmográfiája!) mindent elkövetett, hogy filmjében megmutassa a sztálini kommunista terror alatt sínylődő Szovjetunió hangulatát, azonban csak karikatúraszerű közhelyeket görget. Az ugyanis kapásból közhely, hogy anno a SZU-ban még nappal is sötét volt, olyan sötét volt a hangulat. Minden karakter, minden jellemvonás, a cselekmény minden mozzanata túl van húzva, túl van satírozva és túl van írva. Minden nagyon sötét, nagyon durva, nagyon embertelen és nagyon szar – és mi tudjuk, tudhatjuk, hogy tényleg az volt, de nem így volt szar, ahogyan e filmben (is) láttuk. Egy Paradicsom -mert a Párt propagandája ezt hirdette – nem lehet sötét, élhetetlen és embertelen. Nem látszhatott annak, legalábbis ott semmiképpen nem, ahol a pártkommiszárok sétáltak, nem lóghatott ki a Sátán patás lába. Nem utaztak emberek fűtetlen marhavagonokban, mégha esetleg abban is utaztak, bizonyos esetekben. Ez, ahogyan Espinoza láttatja a sztálini terrort, az a nyugati propaganda hangja – még akkor is, ha a film tartalmilag lényegében igaz. (Be is tiltotta a putyini cenzúra a film vetítését a mai Oroszországban.)

A film amúgy egy érdekes műfaji kísérlet, hiszen megkísérli ötvözni az amerikai típusú sorozatgyilkos-történeteket a szovjet-orosz kommunista ideológiát ábrázoló történelmi drámával. Ez a sztori apropója is: alaptétel, hogy a szovjet kommunizmusban nem létezik gyilkosság, hiszen a Szovjetunió a Paradicsom. Ennek ellenére, valaki mégis gyermekeket erőszakol meg, majd hullájukat meztelenül a vasúti sínek mentén hagyja… Demidov, a Belügyminisztérium titkosrendőrségének (korábban NKVD) tisztje (Tom Hardy) azonban nyomozni kezd az ügyben, kivívva ezáltal felettesei, valamint féltékeny beosztottai haragját…

Dicséretére szóljon a filmnek (és Espinozának is), hogy szól arról, ami igazán fontos egy ilyen totális diktatúrában: szól arról, hogy egy ilyen rendszer milyen mélységében fertőzi meg az egyén lelkét, hogy mennyire mélyen beleépül az emberek érzelmi, társas kapcsolataiba, hogy milyen erősen tematizálja azt. Demidov nemcsak szakmai vonalon, hanem házasságában is megszenvedi ezt, hála a hollywoodi típusú dramaturgiának, azonban a végére minden rendbe jön. (Holott mi tudjuk azt, hogy ez baromira nem volt így…)

Érdekes, sőt érdekfeszítő kísérlet volt ez a film, azonban meg is maradt annak – maradjunk ennyiben. Asanisimasa: 6/10

Ha a festőéletrajzok kapcsán tegnap esett is néhány szó arról, hogy az adott filmek mennyire idézik meg az adott festő művészetére jellemző, sajátos motívumokat, akkor Tim Burton Margaret Keane-ről készült filmjéről – a Nagy szemekről – abszolúte elmondható, hogy semennyire sem. Persze, tudvalevő, hogy Burton azok közé a filmesek közé tartozik, akik mindig is nagy figyelmet fordítottak a sajátos vizualitásra, a markáns, egyedi képi világra a mainstream filmben, sőt, maga Burton is kiválóan rajzol és fest. A hatalmas szemű, végtelenbe vesző, szomorú tekintetű kisgyermekek nyugtalanító hatású képeivel világhírt és óriási vagyont szerzett Keane-ről pedig tán a mai napig is tart a vita, vajon művészet-e az, amit művelt, vagy egyszerűen csak sorozatban gyártott tömeggiccs. Ahogy a film elején beinzertelt feliratból megtudjuk, Andy Warhol, a pop pápája tisztelte Keane-t, mert ha valaki egy festményből sokat elad, akkor az csakis jó lehet. (“I think what Keane has done is just terrific. It has to be good. If it were bad, so many people wouldn’t like it.”)

Nos, valahol Burton is ezt boncolgatja Keane-életrajzában, mely valójában inkább a most már egyértelműen Margaret Keane nevéhez köthető “iparág” keletkezéstörténete, inkluzíve egy tehetséges nő kontra hímsoviniszta társadalom asszójának pozitív kicsengésű végkifejletével. Ennek megfelelően, a film képi világát (operatőr Bruno Delbonnel) is elsősorban Burton az ötvenes évek Amerikájáról alkotott harsány színekben tobzódó, enyhén pszichedelikus látomása határozza meg, melyhez képest jelentenek valódi furcsaságot Margaret valóban különös hangulatú festményei (melyek – szintén jellemző módon – Burton korábbi sötét, borongós hangulatú, tragikusan romantikus filmjeit idézik vissza…).

Margaret (Amy Adams) elvált nő egy leánygyermekkel, aki szinte páriának számít az ötvenes évek tarkóra tolt kalapos, izzadt inges, borostásan maszkulin Amerikájában. Ennek megfelelően, hiába tehetséges festő, önbizalom híján, a széleskörű társadalmi elutasítástól félve képtelen érvényesülni. Mikor azonban találkozik a lehengerlő stílusú, világot látott kollégával, Walter Keane-nel (Christoph Waltz), minden megváltozni látszik. A találkozásból szerelem, majd házasság lesz, miközben Walter igen gyorsan feladja saját, jelentéktelen, közhelyes párizsi utcaképekben megnyilvánuló ambícióit és ráveszi az általa első pillantásra felismert tehetségű Margeretet, hogy az ő neve alatt bocsássák azokat áruba, mivel egy nő Amerikában sohasem lehet sikeres. Walter Keane aztán, ellenállhatatlan modora és tagadhatatlan üzleti zsenialitása folytán néhány éve alatt ismert és gazdag festővé válik, és senki nem tudja, hogy a képeket valójában Margaret Doris Hawkins Keane gyártja otthoni műtermében. A szerelem azonban gyorsan tovaszáll, ráadásul Walter egy kicsit kezdi el is hinni magáról, hogy ő a valódi művész, aki a “nagy szemeket” festi, aminek szakítás lesz a vége. Ráadásul Margaret egy rádióinterjúban leleplezi saját magát és Walter mesterkedéseit: az ekkor már sok tízmillió dolláros Keane-birodalom összedőlni látszik.

Margaret és Walter Keane tanulságos története pontosan mutatja be azt a tipikus, a mai napig jellemző sorsmodellt, amit oly sok tehetséges, de érdekei érvényesítésében ügyetlen, bármilyen okból gátlásos, önbizalomhiányos ember élni kénytelen, miközben gátlástalan, hangos, nagyot mondani bármikor kész, önbizalomtól duzzadó, ám kevésbé tehetséges társaik sikert sikere halmoznak. Elég csak körülnézni, mi zajlik ma Magyarországon: középszerű tehetségű, ám gátlástalan csinovnyikok dölyfösen vigyorogva trónolnak minden létező poszton, akik felfelé nyalnak, ám lefelé taposnak. Burton azonban biztató példát mesél el nekünk, amikor győz az igazság és a tehetség elnyeri méltó gyümölcsét, így mutatva be az igazi amerikai álmot, amely ezúttal a valóság is egyben. A Nagy szemek cselekményét jellemezhetném úgy is, hogy pont olyan, mint a L’ecsó/Ratatuille, egy kicsi ám alapvető csavarral.

Amy Adams is remek Margaret alakjában, azonban annak visszafogott, zárkózott jelleme kevés teret ad a színészi trüvájra, Waltz azonban szertelenül száguld. Elképesztően rengeteg, s amit a film utolsó, tárgyalási jelenetében művel, az már-már elviselhetetlenül ripacs, viszont Walter Keane karaktere éppen így, ilyen módon válik egyértelművé. Egy penetráns karakter plasztikus ábrázolása. Telitalálat Terence Stamp éles tekintetű, és még élesebb nyelvű műkritikusa is, aki – egyedüliként – úgy oltja le az egyre arrogánsabb Waltert, hogy igazságérzetünk halkan felsikkant közben. Jason Schwartzman sznob, majd irigy műkereskedője is karcol, ahogyan az egész történet is körbekarcolja Margaret Keane történetét az amerikai műkereskedelem egy igen fontos, jelentős időszakában.

Asanisimasa: 8/10

Általában elvárjuk egy festő-életrajz esetében, hogy a film látványvilágában is megidézze az adott művész festményeit, stílusát. Számomra Derek Jarman Caravaggiója az etalon e tekintetben, miközben például egy Jackson Pollock-biopictől értelemszerűen ez nem várható el. Bár J.M.W. Turner festészete még az öregkori, már a francia impresszionistákat megelőlegező foltfestéses technikájában is igen látványos, Dick Pope operatőr volt annyira visszafogott, hogy csupán néhány kompozícióban, megvilágításban idézte meg a nagy angol, romantikus (tájkép)festő vásznait, azokat meg sem kísérelte lemásolni. Mr. Turner életrajza mégis minden kockájában festői, néhány pillanatára pedig talán még maga Bill Turner is rábólintott volna dörmögve, ha valamilyen csoda folytán megélhette volna az alkalmat. Pope meg is kapta a kötelezően járó Oscar-jelölést a filmben nyújtott teljesítményéért – melyet nyugodtan el is nyerhetett volna.

Miközben a külföldi kritika szinte egyöntetűen lelkesedik Mike Leigh két és félórás dolgozatáért, a közönség látványosan nem hajlandó befogadni az alkotást. Túl hosszúnak tartják, túl unalmasnak, és mi tagadás, Turner utolsó néhány éve, évtizede (és valószínűleg egész élete) nem volt valami eseménydús, nem volt izgalmas. Tette, amit a festők szoktak, festett, s ha nem festett, akkor a világot járta a fény, a tenger, a felhők és az égbolt egymásra való kölcsönhatását tanulmányozta az időjárás legkülönfélébb szeszélyei közepette. Nem volt különösebben piás, a fülét sem vágta le őrült hevületében, nem volt bohém, a kurvákat is inkább csak festette, minthogy hajtotta volna őket. Nem volt gyilkos, nem volt sztár és nem volt sikertelenségében frusztrált, önjelölt világmegváltó. Festészetében, persze, zseni volt, ám ezt sokan már korában elismerték (míg mások, például Viktória királynő, mereven elutasították), és ennek maga Turner is tudatában volt. Volt hogy százezer font sterlinget (elképzelhetetlenül nagy összeget) is felkínáltak életművéért, ám Turner nem adta, hanem Angliára hagyta, ingyen. Tehát festett, témát keresett és kereste azt a helyet, ahol senki ne ismeri fel. A rejtőzködés pedig nem látványos, ugyebár. Festményeit valószínűleg az oktalan nagyvilág ma is pont ugyanúgy homályos mázolmányoknak tartaná, mint aminek tartotta azokat a legendásan konzervatív – ám a festészethez nyilvánvalóan analfabéta – Viktória királynő is. Mike Leigh-t elsősorban az öregedő művész alakja, illetve az öregedő ember világhoz való viszonya érdekelte, mint például ezt megelőző filmjében is.

Ahogyan Turner utolsó éveit elmeséli, az sem valami sodró, magával ragadó lendületű nagyepika. Jellemző, jellegzetes, fontos és teljesen banális, lényegtelen, látszólag semmitmondó momentumokat dobál fel egymás után, valahogy úgy, ahogy Turner tette az ecsetével, a festékkel és a vászonnal. Foltok, pacák egymás után, össze-vissza, ám ha kettőt hátralépsz, akkor összeáll a kép. Teljes életnagyságban előttünk áll William Turner (Timothy Spall remek választás), megértjük a kort, melyben élt, megértjük képeit is, látni akarjuk azokat igaziban, sőt szeretnénk egyet a falunkra is. A szó jó értelmében terjeszt ismeretet Leigh filmje, mindemellett beavat a modern festészetbe is, kulcsot ad a beavatatlanoknak hozzá. Emellett sztorizik is természetesen, művelődéstörténeti anekdotákat mesél, vicces karaktereket mutat be a nyakig szorosan begombolt viktoriánus-kor korai szakaszából. Jane Austen óta nem hallottam ilyen pikírt módon szellemes, látszólag semmitmondó, bombasztikus közhelyekben tobzódó, mereven távolságtartó, valójában azonban igen informatív és csípősen személyes, tipikusan angol társalgást, mint e filmben adtak elő némely szalonban. Nem tagadom, régen élveztem ennyire két és fél órát filmben. (Bár én nagyon szerettem Leigh még korábbi filmjét, a Hajrá boldogság!-ot is, pedig attól is sikítófrászt kaptak egyes népek…)

Asanisimasa: 9/10