asanisimasa

Az rendben van, hogy ha Peter Greenaway jelentkezik egy filmmel, akkor az meg is kapja a kötelező jelölést valamelyik művészileg elkötelezettebb (rendszerint ez a Berlini) filmfesztiválon, nyerni már nagyon nem fog, hiszen még a legelvakultabb rajongók is elsősorban a Szakács-Tolvajt, a Számokba fojtvát és a többi, több évtizedes műveket emlegetik titkos szeánszaikon, melyen gyertyafény mellett, rothadó almák és Leonardo anatómiai rajzainak másolatai mellett hallgatnak Michael Nymant, vagy Wim Mertenst, miközben közben meztelen lányok és fiúk testéről nyalják a kaviárt és a háttérben 16 mm-es vetítőn pereg az angol mester valamelyik opusza.

Pedig Greenaway folyamatosan filmez, valódi művészként életművet alkot. A kétezres években -egyebek mellett- volt egy nagy bőröndprojektje, feldolgozta Rembrandt alakját és művészetét, mostanában pedig Eisenstein, a nagy orosz filmrendező van nála felfeszítve a boncasztalra. Semmiképpen nem mondható tehát, hogy Greenaway elfáradt, kiégett volna, mr csak azért sem, mert ő nem az a égő fajta. Precíz, steril, szinte tudományos igénnyel rendszerező művészete (hiszen nemcsak filmes, hanem író, videoművész, performancer és egyáltalán, all round képzőművész is), végtelennek tűnő, enciklopédikus tudása, filmes korlátokon átívelő, erősen szimbolikus és rendkívül összetett jelentésrétegekkel operáló projektjei mellett már régen elszáguldott a hagyományos mozivilág csiricsáré ekhós szekere. Azért, akinek neve még mond valamit, és főleg, ha azt is tudja, ismeri, ki volt Szergej Mihajlovics Eisenstein, az nyilván megnézi ezt a filmet is – legfeljebb egy idő után úgy távozik a vetítésről, mint ahogyan arról a vetítésről is távoztak elvileg értő, de legalábbis sokat látott kollégák, amelyen én láttam az Eisenstein Mexikóbant.

Greenaway-el kapcsolatban nyilván nem igazán érdemes cselekményről beszélni, de itt Eisenstein mexikói (guanajuatói) tartózkodásáról lesz szó, mely során az ország történelméről forgatta Qué Viva Mexico! című filmjét, amit végül is botrányos körülmények között nem fejezett be: csak jóval később, már bőven Eisenstein halála után, 1979-ben restaurálták a félbemaradt filmtorzót – érdemes megnézni a link alatt, mert az Eisenstein Mexikóban pont az a film, amire egyáltalán nem árt felkészülni. Eisenstein minden filmje megtalálható amúgy a youtube-on. Szépen el is mesélődik a sztori a filmben, ezért nem is ragoznám, főleg, hogy Greenawayt sem az érdekli, hogy effektíve mit forgatott az orosz Mexikóban, hogyan jutott oda, vagy miért vonta meg tőle a támogatást Upton Sinclair; ő elsősorban Eisenstein figuráját, másodsorban az alkotásban külső (pénzügyi, politikai, vallási, ideológiai, piaci, stb.) okok miatt akadályozott, öntörvényű művészt kívánta reprodukálni. Nos, erre a zsidó származású, kommunista, orosz, homoszexuális, néha idegesítően infantilis, máskor szemérmetlenül excentrikus, legendás Eisenstein kitűnő alany. Rajta keresztül természetesen alkalom nyílik egy igen alapos művelődéstörténeti videoesszére is, melynek tárgya a némafilm és kora, de Greenawaytől kicsit meglepően, egy meleg férfiszerelem olykor kifejezetten romantikus pillanataiba is betekintést nyerhetünk. (Máskor ugyanez a szerelem kifejezetten obszcén módon is megjelenik, nyilván ez az oka annak is, hogy igen sokan akkor távoznak a vetítésről, amikor igen explicit módon kúrja seggbe az orosz zsenit termetes farkú latin szeretője.)

Nincs ok azonban hőzöngésre, Greenaway ezúttal sem öncélú. Az Eisenstein Mexikóban minden, szemlátomást precízen megtervezett képkockája, minden azon megjelenő, rajta ábrázolt gesztus, érzet, motívum és érzület, simán visszavezethető Eisenstein óriási hagyatékában fellelhető képi, grafikai, vagy éppen írott dokumentumokra. Grenaway most sem blöfföl, nem is éri meg belekötni, mert kis munkával bárki fellelheti az interneten az odavágó bizonyítékokat, melyek azt fogják igazolni, hogy Szergej Mihajlovics bizony, éppen ilyen fazon volt. Az pedig, hogy Greenaway merev hímtagot mutat a nézőinek, ne lepődjön meg senki, állított már ő ki több mint száz péniszt is, nem is akárhol, hanem például Bécsben, a nem éppen tekintélytelen Albertinában (ha jól emlékszem). Nőjünk már fel.

Attól még meglehet, hogy valakinek nem tetszik a film. Vannak emberek, akiknek nincs szeme, agya a művészet befogadásához, vagy éppen adott pillanatban mások a prioritásai, mittudomén. Hallottam olyan emberről, aki végigállta a sort, hogy láthassa a Mona Lisát, aztán csalódva távozott, hogy “nem gondolta volna, hogy ilyen kicsi”. Nyilván otthon kell lenni abban a világban, amiről Greenaway most éppen beszél, és ezzel együtt, az ő saját, szuverén világában is képben kell lenni, és érteni kell az ő nyelvét. Nem elég vágni, ki volt Frida Kahlo és Diego Rivera, miért fontosak ők, de azt is tudni kell, ki volt von Stroheim, Torquemada, Mary Pickford vagy éppen Upton Sinclair. Nem könnyű, de hülyének műveletlennek lenni uncsi.

A film, legalábbis Greenaway mércéjével mérve, kifejezetten konvencionális. Az első kockáknál még meg is ijedtem, hogy most ez ilyen hagyományos, történetmesélős izé lesz, de gyorsan megnyugodtam. Persze, az osztott képernyő nem valami underground dolog ma már, és a cselekmény is lineárisan halad előre az időben, mégis egy minden kockájában különleges, egyedi filmet látunk. Sorban jönnek elő Greenaway jellegzetes motívumai, a szimmetrikus képszerkesztés, a végtelenül hosszú kocsizások és az így megjelenő, végtelenbe vesző, bonyolult belső snittstruktúra (mely élesen reflektál Eisenstein híres montázstechnikájára). Ezúttal nem hallatszik Nyman zakatoló, repetitív, újbarokk zenéje, de minek is, hiszen Eisenstein képeihez, aurájához kiválóan passzolnak Sosztakovics, vagy Prokofjev súlyos, teátrális dallamai.

Szólni kell aztán arról is, hogy Greenaway isteni pacákot talált Eisenstein figurájára. Elmer Bäck, a maga kövérkés testével, féktelen temperamentumával és exhibicionizmusával, a hosszan kipergetett r-betűivel, széles gesztusaival plasztikusan hozza az orosz filmzsenit. Külsőleg is, de belsőleg is. A film után már senkit nem érdekel, milyen lehetett Eisenstein, mert biztos lesz abban, hogy valójában pont ilyen volt.

Az más kérdés, hogy ma érdekel-e egyáltalán valakit, hogy ki volt Eisenstein, vagy hogy mit csinál épp Greenaway… Mondjuk, engem igen, de én ritkán járok arra, amerre a tömeg vonul. Asanisimasa: 8/10

1948-ban Fred Zinnemann Oscar-díjat kapott (pontosabban nem ő kapta, hanem a forgatókönyv, illetve Montgomery Clift, a főszereplő, Zinnemann és a film csak jelölve volt) azért a történetért, melyben egy amerikai közlegény a második világháború zűrös végnapjaiban segít egy árva kisfiúnak megtalálnia édesanyját. Hogy a néma filmes szívszaggató sztorijával nem kis meglepetésre taroló, francia Michel Hazanavicius kap-e ennek hatvanvalahány évvel későbbi remake-jéért, az már egy másik történet.

Sokkal bonyolultabb ugyanis a helyzet. A keresés forgatókönyve (szintén Hazanavicius munkája) ismét ütős darab, bár nem egyértelműen jó. Az mindenképpen zseniális, ahogyan az egész történetet átültette a második csecsen háború, a világ nyugati felén meglehetősen ismeretlen korába és környezetébe és az is zseniális, ahogyan az eredeti cselekményt szétbontotta két szálra, melyeket aztán egy nyugati számára e tekintetben egyedül igazolható módon, egy emberjogi ENSZ-megfigyelő személyén keresztül kötötte össze. Viszont a film túl hosszú, ráadásul a 149 perces vetítés alatt legalább kétszer vége is van a történetnek – amit viszont Hazanavicius nem vett észre (vagy nem akart észrevenni).

Azonkívül, bár az egész mozira jellemző a történtek hiteles ábrázolása, mégis igen sematikusra sikerült az orosz szál. ’87-ben, katonakoromban, egy Varsói Szerződés kereteiben lezajlott hadgyakorlaton saját szememmel is tanúja voltam az akkor még szovjet hadseregben uralkodó rideg, brutális erőszaknak, és kétségem sincs afelől, hogy ez ma sincs másként a ma már orosz haderőnél, főleg nem háborús körülmények közepette. Vannak fogalmaim a minden hadseregben jellemző szívatásokról, csicskáztatásokról is, azonban a spanglizásért lefülelt gitáros srácból lett emberevő, drogos ruszki katona személyiségfejlődése azért meglehetősen propagandisztikusnak tűnik. Mondom ezt úgy, hogy sok esetben ez így is van, azonban még maga a patás ördög sem mutatható be mindenféle árnyalás nélkül, mert egész egyszerűen ki fogjuk röhögni. Viszont ilyen aljas csürhét, mint a terrorizmussal ártatlanul vádolt csecseneket brutálisan lerohanó, még mindig nőket erőszakoló, órákat lopó és röhögve gyilkoló ruszki katonákat még filmvászon alig mutatott…

A másik bibi viszont éppen a terrorizmussal ártatlanul vádolt csecsenek igen egyoldalú ábrázolása. Az tiszta sor, hogy egy népet semmi szín alatt nem lehet terrorizmussal (lopással, béka-, vagy kutyaevéssel, részegeskedéssel és bármi mással) vádolni, a terrorcselekményeket mindig egyes emberek, vagy emberek egy igen jól körülírható csoportja követi el. Az ismert moszkvai metrórobbantást bár csecsen terroristák követték el (vagy a KGB és Putyin agitprop gépezete ezt tülkölte világgá), de nem a csecsen nép a bűnös érte. Pontos viszont az a kép, ahogyan a film ábrázolja a témában tétlenkedő ENSZ szerepét, akik ott vannak, de nem oldanak meg semmit sem (sőt, tulajdonképpen szabad kezet adtak azokra a terrorizmusellenesnek hirdetett háborúkra, melyek a mai napig tartanak minden különösebb eredmény nélkül, de annál több kárt, pusztulást és szenvedést okozva).

És alapvetően igen pontos az is, ahogyan A keresés című dráma megmutatja azt a borzalmat, amit (itt) Csecsenföld lakói, főleg a nők, öregek és a gyerekek átéltek és amibe igen sokan bele is pusztultak. Hazanavicius nem átallja belenyomni a képünket a háborús áldozatok hulláinak vériszamos, szétlőtt arcába, halott tekinteteibe. Sokkol, gyomrot és szívet szorongat a látvány. Azonban a hullákkal, szétlőtt házakkal, kiégett harckocsikkal szegélyezett úton magányosan bandukoló árva kisfiú látványa már túl sok, túl provokatív és túl manipulatív. Annyira hatásos, hogy már hatásvadász. Annyira sulykolja az igazságot, hogy az már szinte művinek, szándékoltnak, néha hamisnak tűnik. Mindazonáltal, technikailag perfekt film A keresés, rengeteg zseniális pillanattal, hatásos jelenettel, motívummal. Tulajdonképpen élvezetes nézni azt is, ahogyan manipulálja a nézőt, ahogyan csűri-csavarja a történetet, hogy eljusson abba a kegyelmi(nek szánt) állapotba, melyben végződik. A végén azonban nincs meglepetés, nincs katarzis, mert egy idő után már mindannyian tudtuk, hogy mi lesz a vége. De legalább olyan dolgokról beszélt, melyekről filmen eddig nem nagyon volt szokásos (csecsen konfliktus, konkrétan az orosz hadseregben szokásos brutalitás, stb.), vettük az üzenetet. Moszkva azonban nem hisz a könnyeknek. Nekünk sem könnyű, hiába a film hiteles szereplői, a hiteles környezetábrázolás és a kisfiú nagy, szomorú szemei… Asanisimasa: 7/10

A Szentháromság, illetve a teljes bibliai szakramentum profanizálása korántsem újkeletű dolog, hiszen amióta világ a világ, azóta karikírozzák gunyorosabb (vagy éppen élesebben látó) hívők a vallás fennkölt, magasztos alakjait, történeteit. Már Jézust magát is kinevették kortársai, de később, még a legsötétebb középkorban is voltak egyesek olyan merészek, hogy bátran gúnyolják a magukat túl komolyan vevő szentéletűeket, illetve azokat, akik bár vizet prédikáltak, de valójában bort ittak, hektószám (Dekameron, A Canterbury mesék, Parasztbiblia, stb.). Hívőkről beszélek, akik éppen úgy hisznek ezekben a dolgokban, mint azok, akik komoran, komolyan és a humor legcsekélyebb jelenléte nélkül gyakorolják hitüket, sőt, néha még megszentségtelenítés címén átkozzák is az előbbieket. Én úgy hiszem, senkinek semmi baja nem lesz attól, ha elviccelődik esetleg a komoly, vagy komolynak tűnő dolgokkal, mint ahogy az alapjában nevetséges dolgokat is okos lehet néha komolyan venni… Persze, az a hangnem nekem sem tetszik túlzottan, amellyel például a franca Charlie Hebdo szatirikus vicclap csúfolja a bigott vallásosokat (és még sokan másokat), azonban őket mindennél jobban minősíti az, amit és ahogy mondanak. A stílus maga az ember, ugyebár – de azért sem kell senkit meggyilkolni, mert esetleg kiröhögte -mondjuk- a ruhánkat, vagy a hajviseletünket. Mondom mindezt azért, mert a szintén francia nyelvterületről (Belgiumból) érkező Legújabb testamentum című filozofikus komédia sem bánik éppen kesztyűs kézzel a katolikus-keresztény vallás lényegi elemeivel.

Természetesen Jaco van Dormael nem talált fel új dolgot, ha már a filmről beszélünk, hiszen földre szállt angyalokban, istenekben nem volt hiány a filmvásznakon sem, Wim Wenders melankolikus angyalaitól Travolta seggvakarós Mihály arkanyaláig, vagy egészen Jim Carrey Minden6ójáig, hogynemondjam, az Ómen Antikrisztusáig széles a paletta. Ez a film amolyan ötletgyűjtemény, filozofikus gondolattöredékek láncolata, megfűszerezve a világ folyásán való elmélkedés közben felmerülő, amúgy tényleg kézenfekvő kérdéssel, mely szerint, ha van Isten, hogyan engedheti, hogy az általa teremtett világ ilyen szar legyen. (Háborúk, szegénység, járványok, katasztrófák, stb.) Jelen állás szerint Isten él (tehát Nietzsche tévedett), méghozzá Brüsszelben, de legalábbis azon a tájon, egy másik dimenzióban és egyáltalában nem az a jóságos, fehérszakállú nagyapó, akit a felhők között ücsörögve szokás ábrázolni, de még csak nem is háromszögből áradó, vakító fény, vagy villámokkal dobálózó, dühödt izompacsirta. Egy ösztövér, borostás, sörszagú, cinikus és barátságtalan fószer a Teremtő (Benoît Poelvoorde), aki halálra unja magát, ezért ott szívatja teremtményeit, ahol tudja. Van egy felesége is, aki természetesen Istennő, neki azonban a konyhában a helye, a fakanál mellett. Nagyobbik fia volt a főszereplője az Újtestamentum című sztorinak, ismerjük, csúnya történet, de van azonban egy lány is a családban, akinek neve Éa (Pili Goryne). A karakán kishölgy a legnormálisabb a családban, aki egy nap megelégeli apja gonoszkodásait, és míg az részegen hortyog, meghekkeli az öreg számítógépét: minden egyes teremtményének elküldi azok halálozási dátumait, így téve feleslegessé minden további isteni gondviselést, hiszen ki az, aki ezek után hinne bármiben is, ha biztosan tudja, mikor fog meghalni. Éa azután fogja magát, és leszáll az általa teremtett új világba, hogy megírja a Legújabb testamentumot, melyhez hat tanítványt kell szereznie.

A hat tanítvány -egy barátságos hajléktalan segítségével- gyorsan meglesz, és az ő élettörténeteik adják össze az új szentírást. Hat szomorú, helyenként bizarr életsors fonódik össze Éa kezében, melyek több csodás fordulat után, nemvárt módon fordulnak jóra (legalábbis megmaradnak normális mederben). Szeretetlenségben élő emberek találják meg a szeretet, így téve helyre e részeges Isten mesterművét, aki a végén megérdemelten kerül az őt megillető helyre. Minden profán eleme ellenére Éa evangéliuma elsősorban hívő szemmel élvezhető igazán, már ha megvan hozzá a kellő humorérzékünk, mert egy ateistának már az egész alapfelvetés hibádzik: ha eleve nincs Isten, akkor az nem lehet semmilyen, sem jóságos, sem bosszúálló, sem Chuck Norris. Bár aki akar, höröghet olyan poénokon, melyek azért nem feltétlenül vágnak egybe Vatikán hivatalos kánonjával, kiálthat blaszfémiát is, szíve joga, bár ettől még semmivel nem lesz közelebb az ő Istenéhez, legfeljebb helyette ok nélkül tornázza fel vérnyomását az egekbe. De azért inkább röhögni fogunk ezen a vízen járni képtelen, ügyefogyott, ám arrogáns pacákon. Van Dormael meséje azonban elsősorban mégis a nőket dicsőíti, mint az élet valódi teremtőit, akik mindig helyreteszik azokat a dolgokat, amiket a férfiak elrontottak. Ha elfogadjuk sajátos szemléletét, a film abszolút szórakoztató, pozitív üzenetet hordozó, nem túl mély, de messze nem sekélyes elmélkedés az élet valódi értelmén, illetve a világ folyása felett. Az így meghozott tanulság természetesen közhelyes, mert ezúttal nem nagyon lehet más, de azért kellően árnyalt, humorában pedig friss is ahhoz, hogy azért ne kapjunk tőle Coelho-betegséget. A Charlie Hebdóba viszont már semmiképpen nem férne be… Asanisimasa: 7/10

Sajnos, nyugodtan mondhatom azt, hogy ez A lecke nekünk, magyaroknak semmi újat nem mond, hiába kaszálta le tavaly és idén a világ jó néhány filmfesztiválját. Ez, persze nem jelenti azt, hogy ne nézzük meg; inkább arról van szó, hogy nézzük nyugodtan, mert az általa állított tükörben azt látjuk, amik mi is vagyunk tulajdonképpen. Kelet-Balkán, Nyugat-Balkán, egyre megy. Mindannyian ama bizonyos szerv csúnyábbik végén csücsülünk…

A bolgár Kristina Grozeva-Petar Valchanov alkotópáros által elmesélt történetben egy általános iskolai angoltanárnő helyébe képzelhetjük el magunkat. Nade (Nagyezsda, becézve) egész napját egy piti iskolai lopás rendbetételével volt kénytelen tölteni, ám hazaérve döbbenten tapasztalja, hogy kis házában, amelyben együtt él férjével a kislányával, éppen egy végrehajtó intézkedik. Munkanélküli férje, ahelyett, hogy törlesztette volna a házra felvett banki hitelt, ócska lakóautójába vett alkatrészeket, azonban mivel a bank nem jótékonysági intézmény (valamint a szerződés apró betűs záradékai, és a többi), igen gyorsan rövidre zárta az ügyletet. Nadénak néhány napja maradt, hogy pénzt szerezzen és rendezze a tartozást, különben fedél nélkül maradnak. Férjére, a hajdani közismert alkoholistára nem számíthat, ahogyan gazdag és befolyásos apjára sem, aki lelkiismeretfurdalás nélkül hagyta magukra őket egy olcsó kurva kedvéért annak idején. Nade kétségbeesett ámokfutásba kezd, melynek végén -más segítség híján- a kisváros hírhedten kegyetlen uzsorása áll, aki szívesen ad Nadénak annyi pénzt, amennyire szüksége van, ennek azonban komoly ára van. Nade családja és háza érdekében bármire hajlandó.

Nade olyan, mint mi. Hivatását szerető, azt alázattal gyakorló hétköznapi ember, erős etikai/erkölcsi alapállással, igazságérzettel. És jó adag türelemmel, tegyük hozzá, ami már nem mindenkire jellemző… Nem rossz, nem gonosz, nem bűnöző. A bolgár alkotópáros (plusz a Nadet eszköztelenül, ám éppen így hitelesen megjelenítő Margita Gosheva) mégis azt a -sajnos számunkra is túl jól ismert- szituációt mutatja be, amikor a rendszer, a környezet kényszeríti bele az embert a szabályok, a törvény olykor kifejezetten radikális áthágásába. Az élni akarás, amikor felülír minden hatályos jogszabályt és törvénykönyvet. Mindazonáltal, Nade nem válik a történetben hőssé, forradalmárrá, fordul vele egyet a világ közben 360 fokot, és a végén megy tovább azon az úton, amelyen az elején is járt. A rendszer, a kisembereket könyörtelenül kizsákmányoló kapitalizmus, illetve annak édestestvére, a maffia is tulajdonképpen háborítatlanul megy tovább, mintha mi sem történt volna. És éppen ez a nihilizmus a legszörnyűbb ebben a történetben (a mi történetünkben), hogy ebben a világban már tulajdonképpen nem lényeges semmi sem. Érzéketlen, embertelen, részvétlen, rideg világ ez a mai, ahol ember embernek farkasa.

Ezt sulykolja a Grozeva-Valchanov páros rendezése is, mely pontosan ilyen szenvtelen, részvétlen módon követi végig Nade kétségbeesett erőfeszítéseit. Szinte már nekünk, nézőknek kényelmetlen nézni ezt a sziszifuszi küszködést, ahogyan ez a szürke, törékeny (ám igen szívós) nő átpréseli magát teszetosza, alkalmatlan férjének hülyeségein, az iskolai mindennapok lélekölő monotóniáján, a banki ügyintézkedés személytelen tortúráján, vagy az uzsorással való, emberileg mélyen megalázó üzleten. És természetesen a radikális megoldáson is… Nincs jó kedvünk utána, de ennek a filmnek nem is az a célja, hogy szórakoztasson. Asanisimasa: 8/10

Tipikusan az a történet lesz ez, melyet akkor szoktunk sorjázni, amikor valamilyen családi ünnepen, születésnapon, karácsonykor összejön a rokonság, idősek, középkorúak és csemeték, ott piheg mindenki az asztal körül. Már elfogyott a húsleves, a perkelt/rántott szelet/töltött csirke is, már csak a szemünk kívánja a női szeszély/kókuszkocka/házi zserbó ízeit és már csak csipegetjük a morzsákat. Piciket kortyolunk a valamelyik rokon által nagy műgonddal kotyvasztott -rettenetes ízű- háziborból és hallgatjuk, ahogyan az idősek belekezdenek a család rétesként nyúló történetébe. Van, aki ilyenkor beleborul poharába/okostelefonjába/levesz a polcról egy könyvet – na azok itt is lapozzanak; vannak azonban, akik érdeklődéssel követik régmúlt korokban élő ősök híres cselekedeteit és balfogásait. Néha közbekérdeznek, hogy akkor ez az Irma néni az kinek is volt a kije, az az Áron bácsi, meg hogy is jön ide? Válasz lesz mindenre, mégha a mesélő fejében is alaposan összekeveredtek már korok, nevek, évszámok és városok, országok, politikai rendszerek. Szóval, Fekete Ibolya új filmje, az Anyám és más futóbolondok a családból éppen ilyen lesz.

Kimondva, kimondatlanul a történet középpontjában a forgatókönyvíró-rendezőnő saját édesanyja áll, s a film cselekményét az ő élete teszi ki – ami lefedi egyben a teljes huszadik századot. Enyedi Ildikó lírai és Mészáros Márta száraz, dokumentarisztikus naplói után tehát itt a harmadik, mely elsősorban személyességével, keresetlen őszinteségével, a történetben szereplők által átélt keservek ellenére töretlen, nyilvánvaló életszeretetével tüntet. Fekete Ibolya alteregója a filmben Básti Juli, egy középkorú újságírónő, aki nap mint nap meglátogatja ágyhoz kötött, erősen Alzheimeres édesanyját (Danuta Szaflarska), aki sokszor saját lányát sem ismeri már meg, gyakran pedig azzal sincs tisztában, hogy ő maga kicsoda… Viszont mesél, mesél, mesél és mesél.

Minden ízében, illatában, hangulatában női film ez, mely sokkal jobban koncentrál az emberek, tehát a családtagok, illetve barátok közti kapcsolatokra, azok motivációira, valamint kimenetelükre, és annak céljára, mint mondjuk akciókra, poénok hegyezésére és effélékre. Ki, kivel, kit szeret, kit szeretne, kihez ment férjhez, hogyan éltek, miért váltak el, vagy éppen milyen szépen éltek milyen sokáig, pedig átéltek két világégést és két diktatúrát. Viszont meg kell adni azt is, hogy azért Fekete Ibolyának volt gondja a történet megfelelően hiteles történelmi kontextusba helyezésére is – szerintem igen ügyesen sikerült összemosni a film konkrét történéseit a korabeli híradó-, és játékfilmrészletekkel. Külön kedvencem, amikor a fiatal anyát alakító Ónodi Eszter és az apát játszó Gáspár Tibor pont abban az óbudai, piros kockás abroszos kerthelyiségben isszák a kisfröccsöt, ahol a másik asztalnál a fiatal Páger Téni húzatja a cigánnyal a nótát Karády Katalin fülébe. Hasonlóan hitelesek a második világháborús, illetve az ’56-os jelenetek is, a korabeli képek észrevétlenül adják meg Gardó Berta saját boldogulásáért, boldogságáért folytatott, sziszifuszi hadjáratának külső színtereit. Persze, történtek a múlt században jó dolgok is, nemcsak világégések. Gózon Francisco és Jancsó Nyika napfényben fürdő képei idillien festik meg a huszonvalahányszor költöző Gardó-lányok mindenkori környezetének báját, házakat, lankákat, lugasokat és virágos kerteket, ahol jó élni, illetve ahol élni jó. csudijó, mondhatnám, virágos kert az élet. Történt rengeteg tragédia, érte sok baj a filmbeli lányokat, a történet mégis csupa bűbáj, kacagás. Ha fáj, akkor megvonja Berta a vállát, felveszi a mosolyt és kiadja az ukázt: Költözünk! De épp most sült ki a női szeszély, azt még muszáj megkóstolnunk!

És az a gyümölcskosár, a székelyhídi ház verandáján! Huszárik Szindbádja óta nem láttunk filmvásznon ilyen ínycsiklandozó finomságokat, mint amik itt várnak ránk, az ismerős tárgyak, faliszőnyegek, eszcájgok, csetreszek, findzsák és más ócska “lógerek” között. Lehetne persze, kötözködni is a filmmel, hiszen ilyen gagyi főcímmel azért nem szabadna moziba engedni egy filmet, ennél még nagyságrendekkel gyengébbet sem, az igen érett Ónodi és a bő ötvenes Gáspár is ugyanazzal az arccal, fiatalítás, vagy öregítés nélkül játszanak át minimum 30 évet a történetben – de hát így is zabálni valóak! És zabálni való az öreg Berta néni is, aki mint az ördögök, kiszámíthatatlanul spontán. Én amúgy is inkább dicsérném Fekete Ibolya szereplőválasztását, hiszen a rengeteg alakot és figurát felvillantó sztorit sikerült úgy megoldani, hogy mindvégig friss, ám mégis ismerős arcokat látunk.

Kifejezetten szórakoztató, helyenként vicces, máskor kicsit szomorkás film ez, pontosan olyan, mint amilyen az életünk volt abban az átkos múlt században. Remélhetőleg, okulnak belőle valamit azok is, akik ebből az élményből kimaradtak – feltéve, ha fel bírnak még egyáltalán pislantani a telefonjukból… Asanisimasa: 8/10

Úgy gondolom, történelmi időket élünk. Új világrend van kialakulóban, ami ellen senki nem tehet semmit, sem törvényekkel, sem fegyverekkel, sem diplomáciai bűbájjal. Ez a kocka el van vetve, méghozzá jó messzire… Egyre jobban látszik, hogy most bizony a fagylalt fog visszanyalni: a nyugati kapitalizmusnak meg kell fizetnie jelenlegi gazdagságának, hatalmának az árát. Menekültek jönnek mindenhonnan, ahonnan menekülniük kell, miután a Nyugat több évszázados kizsákmányoló tevékenysége nyomán felborult a fejlődés természetes ritmusa és módosultak irányai. Országaik, anyaföldjük lakhatatlanná, élhetetlenné vált az egyre szűkülő természeti források felett egyre agresszívabban uralkodni akaró helyi elitnek, illetve vallási nézeteltéréseknek, ökológiai, vagy meteorológiai anomáliának, vagy egyszerűen a természetes népszaporulatot szabadjára engedő szociális érzéketlenség miatt. Jajgatnak már nálunk is a fotelhazafiak, akik e modern népvándorlás valódi természetéről, okairól mit sem tudnak simára nyalt agyukkal. De mit szóljanak ehhez például a franciák, akik sokkal régebb óta, és nagyságrendekkel nagyobb mértékben kénytelenek elviselni más kultúrákból (nagyobb részt hajdani gyarmataikból – lásd mint fent) hozzájuk özönlő milliókat? Ebből a szempontból is roppant érdekes, tanulságos Jacques Audiard (pl. A próféta, vagy Rozsda és csont) Dheepan – Egy menekült története című filmje, mint ahogy tanulságos az is, hogy ez a film Arany Pálmát nyert (nyerhetett) idén a franciák puccos filmfesztiválján, Cannes-ban.

A történet címszereplője egy tamil (ceyloni) férfi, aki korábban a helyi hatalom ellen lázadó Tamil Tigrisek katonája volt (a civilben íróként, novellistaként ismert Jesuthasan Anthonythasan alakítja, aki 19 éves koráig maga is a Tamil Tigrisek gyerekkatonája volt), és részben ennek okán kellett elmenekülnie hazájából. A helyi embercsempész által adott -hamis- útlevélben azonban egy háromfős család szerepel, így Dheepan mellé adnak egy számára ismeretlen nőt, valamint egy árva kislányt, akit a nő talált az út szélén, hogy elindulhassanak a tervezett úticéljuk -Anglia- helyett Párizsba – és az embercsempésznek is meglegyen az üzlete. (Érdekes Audiard ezzel kapcsolatos attitűdje, mely szerint az embercsempész elsősorban illegális utazási iroda, üzletember, nem pedig gonosz, emberevő maffiózó… aki a pénzt azért természetesen elteszi.) Dheepan és újsütetű családja Párizs külvárosába, egy különböző nációktól zsúfolt lakótelepre kerül, szociális lakásba, ahol rögtön munkát is kap -ő lesz a telep gondnoka-, és megpróbál rendes családi életet élni, ott, ahol a helyi maffia a valódi úr, és “családjának” minden tagja tulajdonképpen teljesen ismeretlenek egymás számára…

A cselekményt részben Montesquieu Perzsa levelek című levélregénye ihlette, annyiban bizonyosan, hogy egy francia kultúrával semmilyen ismeretekkel nem rendelkező szemszögből látjuk a francia élet egy szeletét – azt, ahogyan a Franciaországban letelepedett, különféle nációjú menekültek élnek, illetve próbálnak életben maradni egy vad, kegyetlen, bűnnel fertőzött világban. Echte francia szinte fel sem tűnik a filmben, szinte kizárólag észak-afrikaiak között kell Dheepannak megtalálnia a helyes utat, egy olyan mikroközösségben, mely egyéb jövedelembiztosító lehetőség híján bűncselekmények profin szervezett és kiépített szövevényéből él. Ez az a francia társadalom, amivel egy menekült találkozik, ez a bemutatkozó, félelmetes kép. Érdekes módon, bár franciául egyelőre egy mukkot sem tudnak, Dheepannak és családjának nem okoz különösebb gondot a beilleszkedés, megértéssel, tulajdonképpen kedvesen fogadják őket, munkát kap “felesége” is, “lánya” iskolába jár. A helyi dílerek, verőlegények is szinte jóindulattal, de legalábbis békés közönnyel veszik tudomásul, hogy a telep három fővel népesebb lett. Természetesen, a konfliktus nem marad el, de ezt a konfliktust tulajdonképpen maga a helyzet idézte elő, nem az abban résztvevők. Ott, Párizs északkeleti negyedében, a De Présben bármikor, bárhol és bárkivel előfordulhatnak olyan szörnyűségek, melyek ezúttal Dheepan és felesége -valamint sokan mások- válnak elszenvedőivé. Ez a film nagyon kemény kijelentése.

Dheepan története langymeleg napsütésben és békés kerti partival zárul, de nem lehetünk nyugodtak. Ők sem azok, de talán egy picit tudnak mosolyogni is. A pozitív hangulatú végkifejlet ellenére nincs megoldva semmi sem. Az Audiard által képünkbe tolt szituáció hiteles, most már tudjuk mi is, és valahogyan kezelni kell. Dheepan sorsa tekinthető tipikusnak is, mint ahogy tipikus szinte az összes apró nüansz, ami a film során elhangzik, látszódik (Például: – Jártál otthon iskolába? – Nem. – Miért nem? – Mert felgyújtották. – Kik gyújtották fel? – A kormány. – A kormány gyújtotta fel az iskolátokat? – Igen. Máshol nem a kormány gyújtja fel az iskolákat?). Semmit nem tudunk róluk. Semmit nem tudnak rólunk. Attól félünk, amit nem ismerünk. Félnek attól, amit nem ismernek. A megoldás csakis az lehet, ha elkezdünk nagyon gyorsan tanulni egymástól, mert nem tudhatjuk, kiben mit indít el egy-egy óvatlanul elejtett megjegyzés, egy félreértett gesztus. Az sem árt persze, ha bizalommal és szeretettel viseltetünk egymás iránt, és erőnkkel inkább ezt erőltetjük, nem pedig az ellenségeskedést, mert ellenséget mindig talál az ember, barátot sokkal nehezebben… Szerencsére, Audiard filmje nem ennyire közhelyes. Asanisimasa: 9/10

Általában nem igazán szoktam szeretni azokat a Shakespeare-feldolgozásokat, melyek többé-kevésbé mereven ragaszkodnak William (vagy Oxford akkori grófja, vagy bárki más) fél évezredes szövegeihez és nagyjából korabeli, súlyos kosztümökben, illő díszletek között mondják fel a kötelező leckét. Oké, a történeteket ismerni kell, egyszer látni/olvasni/hallani kell ezeket a méltán klasszikus műveket. Azonban a lényege e műveknek szerintem éppen az lenne, hogy olyan emberi dolgokról, politikai vagy éppen lelki folyamatokról, történelmi tettekről és típusokról mondanak el messzemenő tanulságokat, melyek a mai kor embere számára is kellő érvénnyel bírnak. Éppen ezért váltak klasszikussá a klasszikusok. Így elsősorban azokat a Shakespeare-adaptációkat nézem élvezettel, melyek amolyan izgalmas szellemi játékként, áttranszformálják az ismert sztorikat más korokba, így téve azokat még aktuálisabbá, de érthetőbbé is. Természetesen vannak kivételek is – de Justin Kurzel igen friss és látványos Macbethje csak részben ilyen.

Ködben, állandó párában és jeges sárban tapicskoló, vérvörös képeskönyv ez, bár annak tagadhatatlan, igen jó. A dialógok ritkás szövegei eredeti (mondjuk azt) Shakespeare, de nagyon szikárra húzva, mint ahogy maga, a remélhetőleg mindenki által jól ismert véres történet is tulajdonképpen csak a kihagyhatatlan kulcsjeleneteket (a boszorkányok jóslata, a király, Duncan meggyilkolása, Macbeth bekattanása, MacDuff családjának kiirtása, majd MacDuff bosszúja) sorjázza. Hiába a nagy reményekre okot adó, parádés szereposztás, a dráma igen bonyolult lelki, érzelmi és indulati hálója meglehetősen durva szövetű marad. (A sajtóvetítésen bemutatott, szinkronizált moziverzió ráadásul megfoszt az angol szöveg költőiségétől is, de legalább nem kapunk képet arról, hogy pl. Marion Cotillard Lady Macbethként hogyan beszél shakespeare-ül…) A szereplők jellemei is igencsak durvára faragottan jelennek meg a vásznon. Sem Michael Fassbendernek, sem David Thewlisnak, sem Paddy Considine-nek, sem Sean Harrisnak nincs módja karakterének cizellált fazont adni, Macbeth, Duncan, Banquo és MacDuff csupán kétdimenziós figurák egy igen expresszív festményről. Ha nem tudjuk korábbról (színpadi előadásokból, Polanskitól, Wellestől, vagy Tarr Bélától), hogy kik is ők tulajdonképpen, akkor nem látunk mást, minthogy néhány marcona, éktelen kelésekkel, friss és félig gyógyult, szörnyű sebesülésekkel ékített, szakállas fazon gyakja egymást szilánkokra a szeles-jeges skót Felföldön, karddal és tőrrel. Shakespeare klasszikus Macbethje ezúttal egy igen festői látványú történelmi akciófilmként jelenik meg.

Bár ennek semmiképpen nem mondható átlagosnak. Kurzel és Adam Arkapaw operatőr valóban igen szép vizuális koncepciót talált ki. Tetszik, ahogyan a karaktereket szinte kizárólag közeliben mutatja; ezzel erős kontrasztban, totálból csakis csodás tájképeket, illetve vad csatajeleneteket lehet látni. Tetszett a visszafogott színhasználat és az állandó, ködben úszó vérgőz is – de mondom, ez egy szép képeskönyv. Ha arra vagy kíváncsi, kicsoda, micsoda igazából Macbeth, nézd meg inkább Polanski verzióját, vagy Tarr Béláét, ha filmről van szó. Vagy Kuroszawáét. Asanisimasa: 6/10