asanisimasa

Kissé alulértékelt figurája a magyar filmnek Miklauzic Bence. Az internetes hőzöngők szinte sohasem írják le a nevét, filmjeit nem emlegetik, se pro, se kontra, a fesztiválokon nem arat hangos diadalokat (csak halkan gyűjtöget), a kritikusok pedig mintha gyorsabban felejtenének, mint a nézők. Bence filmjei csendes, szolid és szerény alkotások, melyek nem provokálnak, nem kívánnak világot váltani – de messze nem jelentéktelenek. Bence tulajdonképpen nem is magyar filmes, legalábbis abban az értelemben nem, hogy filmjei (az eddigi három, ha egyéb tévés munkáit nem számoljuk) inkább globális értelmű, általános értékeket képviselő, és azokat felmutatni is képes alkotások: nincs bennük semmi “magyarosan lepukkant”, “mállóan nosztalgikus”, illetve “ködösen művészi/művészkedő”, egyszóval, közhelyesen “magyar film”. Figurái egyszerre archetípusok és tipikus városi karakterek: főleg kisemberek, munkanélküliek, magányosok, bevándorlók, küszködő, de a jövő felé pozitív energiákkal mozduló ismerős arcok. Néha rosszak is, de ők általában pórul is járnak… Hétköznapian fantasztikus történetek, ismerős tájak, zugok és hangulatok, bölcs embermesék arról, hogy az élet nehéz, de alapvetően jó. És szép, mert végül győz a jó, mert szerencséje van, mert okos, mert igaza van és főleg, mert ő jó, csak néha nincs szerencséje. Nekem sokszor Jarmusch és Kaurismaki lírai, egyben groteszk naturalizmusa, illetve néhány poszt-dogmatikus dán film, mint pl. a Zöld hentesek világa jut eszembe Bence filmjeiről. Eurokonform alkotások mind – ez a mostani is.

A Parkoló című moziban visszatérünk az első film, az Ébrenjárók jellegzetes kellékéhez, a lakókocsihoz. Ez a mostani lakókocsi egy pesti grundon áll, ebben lakik a Légiós, aki a grundon egy parkolót üzemeltet. Ezen a grundon, valamint az azt övező házak bizonyos lakásaiban játszódik a történet, mely talán Bence életművében először, igen merészen állít szembe két életfelfogást, tulajdonképpen két világrendet, értékrendszert. A Lengyel Ferenc által kevés eszközzel, de pontosan megformált Légiós kemény harcos, aki odacsap, ahová köll, a tettek embere – a történet kezdetén egy súlyos tanulságokkal terhes ütközet után árnyékban pihenő, a harcból már kiábrándult, a győzelemben örömét már nem lelő katona. A címbeli parkoló az ő világa, az ő rejteket adó erdeje, ahol ő mondja meg, milyen törvények érvényesek. Ide hajt be csicsás Ford Mustangján Imre (Szervét Tibor), a merev, humortalan, cinikus és pragmatikus vállalkozó, aki számára a pénz jelenti az egyedüli hatalmat, az pedig korlátlanul áll a rendelkezésére. Számára minden eladó és minden megvehető. Hadserege nincs, hiszen bármikor bárkit megvásárol magának, állandóan készenlétben álló ügyvédje (Rába Roland) pedig elsimítja az esetleges jogi “egyenetlenségeket”. A Légiós “országát” esendő kisemberek lakják. Edgár (Somody Kálmán – 2015 június 1-én hunyt el, ez volt utolsó filmszerepe) minden vágya, hogy egyszer eljusson Izlandra, de helyette csak a kotyogóban gőzölgő kávé rotyogását véli Morze-kódnak, amiben üzennek neki valakik, valahonnan. A zöld sárkány gyermekei kínai raktárosa itt Hakan, a lelkes török kebabos, aki süt, főz és alkalmanként kölcsönadja fürdőszobáját a Légiósnak. A szintén itt parkoló Taxis (Egyed Attila) pitiáner. Ismerjük. Rajkai Zoltán rendőrének minden célja a család általa elképzelt nívójának fenntartása, amibe végül belerokkan. Kikapós felesége (Pokorny Lia), igaz, akaratlanul, a reményt és a boldogságot szimbolizáló -3 és fél percnyi- napfényt jelenti az alanti kopár, sötét parkolón csőre töltött légpuskával és erősítőre kötött basszusgitárral uralkodó Légiós számára. A néhány mondatban leírható cselekményt kirobbantó konfliktust az okozza, hogy a Légiós birodalmába behatoló Üzletember éppen azt az egyetlen helyet szemelte ki puccos autója számára az amúgy nagyjából üres parkolóban, amelyet a Légiós egy egészen más célra használ.

A Parkoló sztorija tulajdonképpen egy klasszikus western kliséje. A magányos kóboj békésen éldegél világvégi farmján, amikor betoppan a gazdag úr Tucsonból, hogy épp erre halad a vasútvonal, és kéne a föld. A magányos kóboj persze nem adja, felveszi a reménytelennek tűnő harcot a gazdag úrral, aki közben pénzzel maga mellé állította az összes környékbeli gazdát is és győz, mert a magányos kóbojok mindig győznek, majd az egyik áruló mellyes-bögyös menyecskéjével ellovagol a lenyugvó napba. Tökéletesen működik azonban ez a történet Miklauzic kedvenc új- és vadkapitalista környezetében is, melyben eddigi összes filmje játszódik. Igen, ez a mai magyar valóság, amit tagadhatatlan ügyességgel Bence úgy képes ábrázolni, hogy azt -gondolom- pontosan érteni fogják Lisszabonban, Glasgowban és talán Kazanyban is, és ezt úgy tudja bemutatni, hogy felismerve nem fog senki sem eret vágni magán a kiábrándult reménytelenségtől hajtva. A jövő itt van, előttünk hever, kicsit koszos, kicsit rumlis, de vannak falak, van tető felettünk és minden rajtunk áll – vagy bukik. Szimpatikus üzenet.

Bence Márton nevű testvére fényképezte a filmet, úgy, hogy általa teljesen filmszerűen hat az amúgy érdekfeszítően levezényelt minimalista történet minimalista környezete. Egy pillanatra sem éreztem szegényesnek, jelentés-nélkülinek, üresnek az amúgy elcsépelt magyar filmes közhelyként megjelenő, üres és kietlen (úgy saccolom) nyolcadik kerületi grundot, valamint azt azt övező, omladozó -szintén közhelyes- bérházakat. Örülök, hogy Andy Vajna adott pénzt erre a filmre, mert így legalább biztosan tudhatják az évtizedek múlva is filmeket nézők, hogy ilyen is lehetett az élet, ilyen emberek is élhettek 2014-ben, Magyarországon. Vagy valahol Európában.

Asanisimasa: 8/10

Nem mondom, picit megakadtak ujjaim a billentyűzeten, amikor be akartam lépni blogom kezelőfelületére… Mi is a jelszavam? Persze, a dolog (egyelőre) nem vált olyan súlyossá, mint e filmbeli Alice számára, hiszen rögtön eszembe is jutott, hogy megnézem abban a kis füzetben, ahová az efféléket szoktam feljegyezni arra az esetre, ha netán valamilyen okból elfelejteném azokat. Hogy hová tettem azt a füzetet? Na, ez már a zsebkendőre kötött görcs problematikája: csak el ne felejtsem azt, amit elfelejtettem, hogy micsoda tulajdonképpen… Orvosi dolgokban laikusként azt mondom, hogy homályos (és nem is feltétlenül átjárható) a határvonal az egyszerű, kelekótya szórakozottság, a pusztán fáradtságból (melegből, hidegből, éhségből vagy jóllakottságból) fakadó dekoncentráció és az Alzheimer-kór között. Mindenesetre, a Megmaradt Alice-nek című dráma címszereplője az általában, a nem érintettek számára viccek tárgyaként, történetek megmosolyogtató szereplőjeként emlegetett Alzheimer-kór egy viszonylag fiatal korban megjelenő, genetikusan örökletes, ritka válfajában szenved. Szenved, tehát amiről szó lesz, az korántsem lesz vicces, mint ahogyan egyetlen más betegség sem lehet vicces, mégha tünetei olykor produkálhatnak humorosnak tűnő szituációkat is.

Alice egy ötvenes éveiben járó, messze átlag feletti intelligenciájú egyetemi oktató, szakmai publikációk, tankönyvek szerzője, komoly szaktekintély. Röpke emlékezetkiesésként jelentkeztek nála a kór első tünetei, melyek ekkor nem voltak többek annál, ami bárkivel előfordul (vajon lekapcsoltam a villanyt?), melyek azonban a későbbiekben súlyosbodtak. Richard Glatzer és Wash Westmoreland filmje nem nagyon merészkedik messzebb, minthogy bemutassa e rettenetes betegség igazi arcát, ahogyan a kór egyre nagyobb ködbe borít a beteg körül mindent, ahogyan egyre jobban ellehetetleníti a leghétköznapibb, legbanálisabb tevékenységek elvégzését is, ahogyan a beteget végérvényesen és visszafordíthatatlanul kiszakítja az őt körülvevő külvilágtól, tulajdonképpen a saját életéből.

Dr. Alice Howland (fiktív, de reális) története valójában a kérlelhetetlen elmúlás stációit mutatja be, lényegében ugyanazokat, mint például nemrég Michael Haneke (Szerelem) vagy Tarr Béla (A torinói ló) tette, csak jóval kevésbé merészen, jóval szelídebben, majdhogynem bátortalanul. Másképpen mondva, Glatzernek és Westmorelandnek nem állt szándékában ólomsúlyokat helyezni a néző mellkasára, megelégedett a szeretet és az elfogadás közhelyes, de igaz üzenetének kimondásával. A Megmaradt Alice-nek így nem is gyakorol akkora hatást, középsúlyú (melo)dráma marad csupán, bézsben, halványkékben és szürkéspirosban, nyilván viszont fogjuk látni a női tematikájú tévécsatornák műsorain. Lehet pityeregni a végén. Lehet picit tanulni is belőle. Alapvetően nem hazug a film, nem hazug az attitűdje, sem az Alzheimer-kórt, sem az Alzheimeres beteg családtagjainak reakcióit, illetve teendőit illetően – csak éppen mint dráma, nem drámai, s nem adja meg azt a művészi alkotástól elvárható katarzist, ami miatt tulajdonképpen perverz élvezettel nézzük végig emberek szenvedését. Túl színes talán, túl jól működnek benne a dolgok (még a téma relativitásában is), és… csupán attól, hogy síró színészeket látok egy filmben, én, a néző még nem fogok sírni. A rendező (és az író) feladata az, hogy megteremtse azt a szituációt, hogy nekem, a nézőnek ne legyen más választásom, minthogy -képletesen szólva- beledögöljek a végén, miközben a történet szereplői kijönnek a végén és meghajolnak a tapsviharban. (vö.: A néző sírjon, ne a színész!)

Tetszett a szereposztás. Julianne Moore jó volt Alice szerepében, megérdemli az Oscart érte, de különösen tetszett a két lányt alakító Kate Bosworth (Anna) és Kristen Stewart (Lydia) akik jellemükben tökéletesen tükrözték az anya fő vonásait: Anna a nyugodt, intellektuális, “felnőtt” nő, aki észérvektől vezérelve, praktikusan éli és rendezi meg életét, míg Lydia a bohém, szabad és szabados művészlélek, az empatikus, érzelmektől vezetett lány. Jók voltak azok a kis közjátékok is, melyek az elhatalmasodó betegség folyamatát hivatottak érzékeltetni.

Asanisimasa: 7/10

Az igen komoly közönségsikert arató Életrevalókhoz hasonlítják a Franciaországban A Bélier család című, szintén szép tetszést arató vígjátékot. De nincs ezzel ezúttal semmi baj, arra való a húzónév, hogy elvigye a rakományt – főleg, ha az szintén értékes, tápláló, de legalább szórakoztató. Másrészt, szintén francia filmről, francia komédiáról beszélünk, melynek témája is hasonló: a fogyatékosság, a hátrányos helyzet, a hendikep.

A címbeli francia -marhatenyésztéssel és sajtgyártással foglalkozó – vidéki család siketnéma, ami munkájukban, sőt a szerelemben és a boldogságban sem akadályozza őket, mondhatni, el is vannak bájos birtokukon, mint a sajt. Apa és anya, valamint a fiuk természetes adottságként élik meg hallók és beszélők szempontjából hátrányosnak ítélt állapotukat, s ebbéli létük abban sem akadályozza a marcona szakállt viselő, földhözragadt, de egyenes, karakán álláspontját szilárdan képviselő családfőt (François Damiens), hogy polgármesterré jelöltesse magát. Anyu, valamint a tizenéves fiú sem parázza túl a helyzetet, normális életet élnek egészségesen, hangok nélkül, jelelve, illetve nagylányuk, Paula (Louane Emera) tolmácsolásával – akit, kvázi renegátként a családban, ép hallással és csengő hanggal áldott meg a vicces kedvű Jóisten. Ez a disszonancia önmagában semmilyen konfliktust nem eredményez a családban, a baj akkor kezdődik, amikor kiderül, hogy Paula igen tehetséges énekes…

Eric Lartigau és Victoria Bedos történetének fősodra az, ahogyan Paula elfogadja saját tehetségét, illetve, ahogyan azt megérteti az értelemszerűen azt nehezen értelmező siketnéma családjával. Mellékesen szövődik természetesen romantikus szál is, ráadásul egyszerre kettő is (sőt, három is), a meglévő, már működő mellett, valamint igen érdekes, igen tanulságos, ahogyan Rodolphe, a családfő saját politikai karrierjét építgeti. A film azonban nem rendelkezik azzal a lendülettel, azzal a harsány, frenetikus hangerővel, amivel az Életrevalók hódított, a történet második felére eluralkodik az X-faktorból és az efféle énekversenyekből megismert, “a tehetségnek győznie kell” könnyeket provokáló dramaturgiája, valamint Paula szerelmi élete. A Bélier család, illetve a velük kapcsolatban fennálló, izgalmas konfliktus ekkora elsikkad, bár a végső apa-lánya duettnek azért igen sok köze van ahhoz, hogy még a “durva férfilelkeknek” is meg kell várniuk a filmvégi stáblista lepergését. Inkább könnyesen meghatódós, mint nevetős a film, ha egy mondatban szeretném megfogalmazni a lényegét.

Mi tagadás, engem jobban is érdekelt a történetből a bősz szakálló Rodolphe barátunk polgármesterségi ambíciója, melynek kapcsán nem tudtam elhessegetni azt a szerintem meglehetősen félreértett, félreértelmezett, másrészről pedig ügyetlenül elcseszett párhuzamot, ami nemrégiben Magyarországon rázta meg az internetes közvéleményt. Falus doktor ominózus, amúgy jótékony célú jeges vödrös akciójára gondolok, a legutóbbi főpolgármesteri választások kampányában. Nem gondolom azt, hogy Falus doktor fogyatékos lenne, mint ahogy nem gondolom azt sem, hogy Rodolphe fogyatékos. Utóbbi figura születésétől fogva nem hall, így nem is beszél, ettől eltekintve normálisabb ember, mint sok, magát egészségesnek hívő, valójában gyakorló elmebeteg. Nem is akadályozza semmi, hogy egy egészséges (a miénkénél legalábbis jóval egészségesebb) társadalomban polgármesterjelölt lehessen. Sőt. Nálunk viszont a jóságos nagypapa-forma, minden bizonnyal művelt, finom modorú és értelmes, de ami a fő: az igen emberi Falus doktort simán leidiótázták, körberöhögték a magukat oly’ sokra tartó népek egy nem biztos hogy jól sikerült, de vitán felül jó szándékú, becsületes gesztusért és megszavaztak helyette egy nyilvánvalóan, köztudomásúlag korrupt, cinikus, ám korlátolt és ostoba gazembert. Ez persze a magyar valóság, míg A Bélier család csak egy film. De kapjunk már a fejünkhöz, míg nem lesz tényleg túl késő!

Asanisimasa: 8/10

Az az igazán ördögi, hogy a saját szemeinkkel láthatjuk, hogy tulajdonképpen minden rendben van. Nem állnak hitvédelmezők vérben forgó szemekkel és metszően áles fent handzsárral az út szélén. A nők -igaz, kivétel nélkül előírásszerű kendőviseletben- elegyednek szóba idegen férfiakkal, sőt még vitára is kelnek velük. Az emberek szolidan, de jól öltözöttek, kedvesek és mosolygósak. Általában tisztelettel, de barátságosan szólnak egymáshoz. Az utcák tele vannak, az üzletek pultjai roskadoznak, a soksávos utakon végeérhetetlen a jó állapotú autókból álló kocsisor. Nem látszik szegénység, nem látszik semmilyen diktatúra, semmilyen terror. Nyugalom van, nyilván nincs bűnözés sem. Holott a mai Teheránban vagyunk, az iszlám törvények -saría- által irányított, erősen Nyugat- és Amerika-ellenes, antiszemita diktatúrában, melyben szinte nincs szólásszabadság, nincs sajtó- és gyülekezési szabadság, s amely – mint azt a filmből megtudjuk- a világon második helyen áll a törvényes kivégzések tekintetében (az első Kína…).

A gonosz a részletekben rejlik. Ott van minden széles mosoly mögött, ott búvik meg minden elejtett sötét pillantásban, ott fészkel gondolatban, mindenki hátsó, kisagyában. Azt a kevés dolgot, amit egy iráni megengedhet magának, azt örömmel meg is engedi, miközben rengeteg mást, álmokat, vágyat, örömöt és soha meg nem élt dicsőséget, bármit, viszont mélyen elrejt. Jafar Panahi, a jelenlegi legismertebb iráni filmes (pl. Ez nem egy film) például legálisan nem forgathat filmet, nem taníthat, nem publikálhat Iránban és nem is hagyhatja el az országot. Már hosszú ideje csupán gerillamódszerekkel folytathatja hivatását, melynek produktumait barátok, tisztelők csempésznek ki Nyugatra, szinte titkosszolgálati módszerekkel. Így készült el a Taxi Teherán is, mely így nyerhetett idén Berlinben Arany Medvét és az európai kritikusok FIPRESCI-díját.

Panahi ezúttal a tévéből (sőt, pornófilmekből) jól ismert kandikamerás módszerrel készítette el filmjét. Egy hagyományos taxiba szerelt egy forgatható kamerát, a volán mögé pedig ő maga ült be. Utasokat vett fel, akik beszélgettek vele, megosztották vele életüket, sőt, sőt.  A cselekmény mintha egy munkanap dokumentációja lenne, valójában azonban egy jól kitalált dramaturgiára felfűzött jelenetsor, melynek hitelét a filmforgatásról mit sem sejtő környezet és néhány, talán nem beavatott óvatlan utas reakciói, történetei adják.

Egy taxi szűk belső terében megnyíló lelkekből felsejlik előttünk a mai Irán valódi természete, egy igen széles társadalmi keresztmetszetben, megvillantva jellemző problémákat, piti bűnöket, melyek ebben a szituációban ténylegesen valamiféle földalatti illegális kultúrforradalmat jelentenek, váratlan örömöket, melyek rövid időre feledtetni tudják azt az elképzelhetetlen nyomorúságot, melyet a szellem kalodába zárása jelenthet és megismerünk igazi, valódi ember ember iránt tanúsított, humánumon alapuló féltést, aggódást és szolidaritást is. Panahi taxiútja hirtelen ér véget, a poén csattan, a szemünkről lehull a hályog. Kár, hogy ezt a filmet Iránban nem láthatják… Vagy mégis? 🙂

Asanisimasa: 8/10

Ha társadalmi drámákról beszélünk, akkor mifelénk rögtön valami ólomsúlyú, nyomasztó, felkavaró és felzaklató, sokszor raszteres, fekete-fehér történetet képzelnek el a filmesek. Persze, a társadalmi drámák társadalmi különbségekről szólnak, valamiféle alá-fölérendeltségi viszonyról, melyben aki alul van, az mindig rosszul jár. Ebből kerekedik a feszültség, ami a dráma elengedhetetlen kelléke és oka. Eshetne szó ugyan társadalmi értelemben vett mellérendelő viszonyokról is, ilyenek azonban ritkák, legalábbis filmes műfajú megjelenésekben. Érdekes módon, a dinamikus, életteli brazil társadalomban még a dráma is jobb kedvű, mint ebben a terhektől sújtott, megosztott vén Európában (Magyarországról most ne is essék szó), pedig baj van ott is, több is, mint az elviselhető lenne.

Azonban A második anya alapvetően derűs történet, ráadásul, ha nem is egyértelműen pozitív, de semmiképpen nem negatív végkifejlettel. A címszereplő Val (Regina Casé önazonos, spontán, eszköztelen és megkapóan őszinte alakításában) tulajdonképpen a régmúlt, feudális társadalmakból itt (ott) maradt státuszt tölt be: dadus egy gazdag Sao Paulói családban. Tulajdonképpen ő nevelte fel a család egyetlen örökösét, Fabinhot (Michel Joelsas), aki második (a valódinál fontosabb) anyjaként tekint a középkorú nőre. Mellette Val ellátja a ház körüli teendőket is, most, főz, takarít, ápolja a mély depresszióban unatkozó, beteges családfőt, és kiszolgálja az orrát a legmagasabb társadalmi pozícióban hordó úrnőt. Val tökéletesen elégedett sorával, tisztában van a merev társadalmi szabályokkal, tudja a helyét és nem is akar változtatni azon. Lányát, Jessicát (Camila Márdila) messze északon élő rokonok nevelték fel, csupán emiatt érez Val bűntudatot. Egy nap Jessica váratlanul megérkezik anyjához, azzal, hogy felvételizik a legszínvonalasabb Sao Paulói egyetemre, az építész-szakra. Mialatt Val más gyerekét nevelte, az így keresett pénzből lánya kemény, eltökélt, öntudatos és önbizalommal teli, tehetséges fiatal nő lett, aki nem fogadja el anyja megalkuvó életszemléletét.

Jellemző a történetet író-rendező Anna Muylaert árnyalt társadalomképére (melyet nem véletlenül díjaztak például Berlinben vagy a Sundance-en), hogy Jessicát az anyját alkalmazó, alapvetően liberális szellemiségű család egyből a saját helyén, velük egyenrangúként kezeli (nem csak azért, mert az ő fiuk is ugyanarra a szakra jelentkezik), miközben Val pozíciója változatlan marad. A család férfitagjait elbűvöli Jessica egyénisége, míg Bárbara, az első anya, mint riválissal kezd küzdeni. A vágyak, ambíciók, valamint a kötelmek és “áthághatatlan” szabályok kusza szövedékéből végül is egy sok helyütt komikus eseményekben, valóban meglepő fordulatokban bővelkedő, szórakoztató történet kerekedik ki – mely mindennek ellenére nálunk is érvényes társadalmi folyamatokra világít rá gondolatébresztő erővel és szociográfiai hitelességgel.

Természetesen, Regina Casé elementáris erejű játéka hajtja előre a történetet, simán átlendíti azt a kisebb döccenőkön, nagyobbak pedig nincsenek. Kedves, tanulságos, emberi történet A második anyáé, és ehhez még hazudnia sem kell. Saját ismeretségi körömben is van ilyen “második anya”, egy Erdélyből áttelepült, csupaszív lány, aki nagyjából ugyanezt a történetet éli – sajnos, sokkal kevesebb derűvel. Mondom is neki, hogy feltétlenül nézze meg ezt a filmet, ha tudja.

Asanisimasa: 8/10

Ez a történet nálunk ma semmilyen módon nem történhetne meg, hiszen az áldott vasárnapi boltbezárások miatt arra esély sem lenne, hogy egy nagy bútormulti megfojtson egy régi, családi bútoráruházat, hiszen a családi bolt a családtagokkal vígan nyitva tart akkor, amikor a népnek vásárolni van ideje, miközben a multi hatóságilag zárva van. Így mi itt, Orbanisztán zöldellő futballgyepén nyugodtan hanyatt fekhetünk és nevetgélhetünk a rothadó Nyugaton, ahol a nagy gonosz hal ezúttal is megeszi a kedves, kicsike halat. Bezzeg Norvégia, bezzeg Svédország, mi? Ennyikék vagytok…

Természetesen, a gazdag nyugati karaván gond nélkül halad tovább, még ha a lusta magyar kutya ugatja is a kerítés mögül. Itt még működik a piacgazdaság, miközben érti és érzi mindenki a haszon, a praktikum, valamint a tradíció és a régimódi, ráérős életvitel közti ok-okozati összefüggéseket és az árnyalt dinamikát is. Harold, a címbeli norvég kisember bezárni kénytelen családi bútoráruházát, mely büszkén hirdeti magáról, hogy már négyszáz éve változatlan minőségében árulja a hagyományos, tömörfa székeket. A bezárás oka a szomszédban nyíló IKEA-egység, az ő olcsó áraival és gyenge minőségű, ám tetszetős, lapraszerelt termékeivel. Harold, aki minden porcikájában a régi, nehezen mozduló, ám kiszámíthatóan stabil értékeket képviseli, úgymond, életét jelentő boltjának bezárásán túl még egyéb nehézségekkel is meg kell küzdenie. Fia (aki Svédországban él, IKEA-bútorokkal berendezett lakásában) nem áll szóba apjával, felesége pedig súlyos demenciával küzd, gyakorlatilag magatehetetlen. Férje ápolta eddig, ám most kénytelen otthonba adni, amit viszont a feleség képtelen elfogadni és néhány obszcén tartalmú megállapítás után gyorsan távozik az élők sorából. Harold, végső elkeseredésben bosszút forral: megkísérli elrabolni a gyűlölt IKEA alapítóját, a dúsgazdag Ingvar Kampradot.

Az elsősorban tévésorozatokban jeleskedő Gunnar Vikene Jön Harold! című tragikomédiája ügyesen szánkázik a csendesen megmosolyogtató, szomorkás hangulatok és a bizarr, szinte már abszurd fordulatok által keltett meghökkenésből gejzírszerűen feltörő öblös röhögések között. A két fő karakter, Harold és az IKEA-vezér Kamprad hasonló korú és hasonló jellemű kollégák tulajdonképpen, csak saját szakmájukat közelítik meg másképpen. Ez a hasonlóság dönti dugába végül Harold kétségbeesett tervét, de ez sarkallja a továbblépésre, valamint a meglepő finálét eredményező, megkapó tettre is.

Közben persze, megy az ősrégi svéd-norvég szurkapiszka, de kap az IKEA is rendesen, az általa tartott ócska, gagyi miatt, de kap tulajdonosa is, náci múltja, valamint a gyermekmunka vádjai miatt, miközben a Saab is nehezen indul, amikor gyorsan be kellene röffennie a cudar svéd/norvég télben. Eközben viszont könnyű átérezni Kamprad tiszta, világos, haszonelvű gondolatait, célszerűségét, szigorú takarékosságát és kérlelhetetlen munkamániáját is. A két öreg között katalizátor a szintén a semmiből közibük csöppenő 16 éves Ebba, a vadóc, aki zűrös ügyei ellenére még a legnormálisabb, sőt, tulajdonképpen ő oldja meg Harold problémáját is.

Szóval, jó lesz nekünk ez a kis havas-jeges IKEA-fikázás erre a meleg nyárra, amikor vasárnaponként szeretnénk kihúzni valahogy, valami légkondis helyen, ha nem az IKEÁban, akkor legalább a moziban.

Asanisimasa: 7/10