asanisimasa

Feloldhatatlan oximoron, hogy sokszor a legkeményebb diktatúrákban születnek összetettségükben, szimbolikájukban elsöprő erejű, ám a regnáló elnyomó rendszer hivatalos értékrendjével merészen szembemenő művészi alkotások, miközben éppen a diktatúrák egyik fő jellemző sajátossága, hogy minden erejével azon van, hogy határain belül elfojtsa a szólás-, illetve a művészi önkifejezés szabadságát. A hetvenes évek elejére Spanyolországban már repedezett Franco fasiszta rendszere, és készülhettek kritikusabb hangú, ún. ” különleges értékkel bíró” filmek is, melyek alkotói egyáltalán nem bántak kesztyűs kézzel a rendszerrel és az azt alátámasztó, beteg társadalommal. Persze, Bunuel, az olasz Ferreri, Suarez, Aranda, a fiatal Almodóvar és Amenábar sohasem fogalmazott direktbe filmjeiben, azonban olyan erős képeket, allegóriákat alkottak, hogy mindenki számára nyilvánvaló volt az üzenet. Carlos Saura 1973-as alkotása, az Anna és a farkasok sem afféle langyos, romantikus történet, hanem kőkemény társadalomkritika.

Franco rendszere ekkoriban már minden erejével azon volt, hogy egy barátságos, vendégszerető arcot mutasson a szabad világ felé. Jöttek is a turisták, akik sok pénzt hagytak a spanyol államkincstárban, a hippik elfoglalták Ibizát és Formenterát (bár ennek nem feltétlenül örültek a fasiszta pribékek). Anna, egy angol nevelőnő (emblematikusan Géraldine Chaplin játssza, aki nevében, származásában is látványosan “külföldi”), aki azért érkezik a decens Madrid környéki villába, hogy az ott lakó úr három kislányára vigyázzon. Már az is jellemző, ahogy Anna megérkezik: egyedül, hatalmas bőröndjével birkózva verekszi át magát az áthatolhatatlan bozóton, mely a dombtetőn csücsülő villát keríti körbe. A házigazda elnézést kér a “kis kényelmetlenségért”, de a rengeteg teendő miatt nem tudott kimenni elé az állomásra. Látjuk, láttuk, hogy se út, de még ösvény sem vezet a villához. Elhagyott senkiföldje közepén van a ház, a világ végén, távol mindentől. A villa, valamint lakói magát, Spanyolországot jelképezik, illetve annak társadalmát. A ház valódi ura egy élemedett, beteg matróna, aki apró-cseprő kívánságaival ugráltatja a személyzetet. Három fia, a közmondásos macsó spanyol nemzet három arca. Josét lánynak szánták, lányruhában is jártatták elsőáldozásig, utána azonban erősen túlkompenzált: fegyvereket, katonai egyenruhákat gyűjt, rend- és fegyelemvágyban tombolva éli életét. Juan, a nevelendő három lány apja szexmániás, Juan szerint még az agya is ondóból van, névtelen, erotikus levelekkel bombázza Annát. Fernando, a legidősebb fivér a spanyolokra jellemző vallásos extázist választja – elvonulása a házból, a család fertőjéből azonban éppen olyan teátrális, mint amilyen üres. A ház többi lakója nő, egy macsó társadalomban elnyomott, arctalan, névtelen asszonyok és lányok, akiknek egy dolga van, állni a fakanál, a bölcső mellett és szülni, valamint kiszolgálni a férfiakat. Lázadás nem lehetséges. A világot járt, független szellemiségű Anna azonban puszta létével, lényével is provokálja a három fivért, míg azok vérmérsékletüknek és kultúrájuknak megfelelően, brutális radikalizmussal zárják rövidre a történetet.

Saura ’73-ban nyilván még nem láthatta a diktatúra végét, illetve nyilván tudta, hogy egy diktatúra sem állhat fenn társadalmi alapok nélkül, ennek megfelelően a történet is igen keserű. Látszólag egy beteg lelkű, belterjes családot ismerünk meg, de nem kell tán még nyolc elemi sem hozzá, hogy világosan lássuk, értsük azt, miről beszél Saura (és Rafael Azcona író) valójában. Amikor a militáns José, miközben Anna előtt masírozza uniformisba bújt férfiasságát, kapásból rálő az ablakon kopogtató, vörös-sárga spanyol nemzeti színekben pompázó kis madárra, mely szárnya szegetten múlik ki a porban, minden tiszta. Anna, a vágy idegen tárgya sem menekülhet (meg). Asanisimasa: 9/10

Őszintén szólva, az égadta világon semmit nem vártam a Goda Krisztina-Divinyi Réka szerzőpáros legújabb filmjétől, mely deklaráltan nem a Magyar Gárda néven többször betiltott náci operetthadsereg történetét meséli el, szóljanak bármiről is a pletykák. Pontosabban, valami hintőporszerű, steril, ám magyar viszonylatban technikailag professzionális unalmat vártam, amire a szerzőpáros korábbi munkái azért bőven adtak alapot. Ehhez képest a Veszettek meglepett. Nem mondom, hogy falhoz vágott, hogy maga alá gyűrt, hogy felnyitotta a szememet és mától (tegnapelőttől) más színben látom a világot, de az tagadhatatlan, hogy mindvégig lekötötte a figyelmemet, és nagyjából a felétől-harmadától sikerrel passzírozta bele a gyomrom legmélyére azt a tompa, de egyre növekvő súlyú nyomást, mely amúgy messze nem ismeretlen érzés a mai magyar közélet történései miatt.

A Veszettek nem dokumentumfilm, hanem fikció. Egy történet, mely bármelyik, hajdan szépen prosperáló, mára csupán döglődő, vidéki magyar iparvárosban (és máshol) megtörténhet. A film legnagyobb erénye, hogy a történet reális és aktuális. Nem ismeretlen, sőt, ha csupán a cselekmény vázát nézzük, akár szimpla koppintásnak is tűnhet, hiszen Sas Tamás egyszer már ezt megcsinálta a Rosszfiúk című -ennél azért lényegesen gyengébb- filmjében. De az író, Czető Bernát László, ugyanaz. Szemére lehet hányni, hogy haha, még egyszer eladtad a könyved, lebuktál, hihihi, ám azért történt közben egy s más velünk, magyarokkal, de magával a könyvvel is. Lehotából, a fasisztoid tornatanárból Ács János (ha ezt a névválasztást, meg a Madaras Józsefet is, valaki megmagyarázza, annak fizetek egy sört), egy még jobban fasisztoid, városi rendőrkapitány lett, jóval nagyobb hatáskörrel és jóval nagyobb veszélyességi kockázattal, aki ezúttal is összeszedi a környék jóravaló rosszfiúit, kiképzi őket és saját magánhadsereget szervez belőlük, hogy segítségükkel megvalósítsa saját, nagyívű terveit. Ennél “érdekesebb” azonban az a környezet, mely mintegy megteremtődött eme alapsztori köré. Orbán Viktor 2010 (pontosabban 2006) óta igen nagy sikerrel tematizálja a magyar közállapotokat, cinikus módon a maga javára forgatva a demokrácia ezeréves játékszabályait, feneketlen árkot ásva magyar és magyar közé, vallásilag, világnézetileg és egyre kevésbé burkoltan, származásilag is megosztva az ország társadalmát. Eléggé nehezen megmagyarázható módon, olyan szellemeket engedett ki a nemzeti tudattalan képletes palackjából, melyek a legsötétebb történelmi időket idézik meg. Semmilyen más célja nincs ezzel, minthogy penetránsan populista lózungokkal etetni az egyre nehezebb helyzetbe taszított társadalmat, és az így erre-arra és amarra tüzelt, megvezetett tömegek támogatásával magához ragadni és minél tovább megtartani a hatalmat.

Goda Krisztina Veszettek című filmje márpedig pontosan ezt a folyamatot modellezi le igencsak meglepő hitellel egy fiktív, de reális vidéki kisvárosban, annak fiktív, de reális politikai és társadalmi struktúrájában, kitalált, de igazi, hús-vér szereplőkkel. Szó sincs tehát magyar Gárdáról, de még Nemzeti Arcvonalról vagy mittuomén, Zöld Sasok Szocialista Brigádról sem, ez a történet azt meséli el, hogyan jutott Orbán Viktor hatalomra 2010-ben. Ha erre legyintenénk, és belemagyarázásnak gondolnánk, akkor nézzük meg Orbán győzelmi beszédét és hasonlítsuk össze azzal, amit a Fenyő Iván által alakított Ács mond kicsiben, de hasonló alkalommal, a film végén.

Ha ehhez hozzávesszük azt a tényt, hogy ma, Magyarországon csak az csinálhat nagy játékfilmet, aki legalábbis soha nem beszélt túl hangosan ellene, hogy az alkotók, Kálomista Gábor producerrel az élen (!), eddig inkább az orbáni gárda élharcosaiként voltak ismertek, akkor az a minimum, hogy leszögezzük, ez a film azért egy igen faramuci módon kivitelezett, igen csavaros döfés. Olyan finom, mondhatni nőiesen rafinált csavarok vezetnek végig a sztorin, hogy lassan megértjük azt is, miért nem akar ez a rendszer nőket látni a hatalomban…

Persze. Effektíve láttuk már a cselekmény összes elemét, Káin és Ábel bibliai története óta az egymás ellen forduló testvérpár toposz, még ha itt nem is pontosan ennek reciklálásáról van szó. De a kisközösségekben egy erős egyéniség megjelenésével kialakuló autoriter rendszerekről, az ehhez elengedhetetlen ellenségkép megteremtéséről is láthattunk már ezer történetet. Nem ez az újság ebben a filmben, hanem az, ahogyan -úttörő módon- megfogja a jelen magyar valóság egyik igen fontos, társadalmilag egyik legmegosztóbb problémaforrását, a fiatalkorúak kényszerből való bűnözését, ráadásul markánsan etnikai alapon is tagolva azt, mindamellett, hogy pszichológiailag igen pontosan rajzolja fel azokat a lelki, érzelmi mechanizmusokat, melyek sok, alapvetően jószándékú fiatalt hajtanak be a legradikálisabb csoportokba (skinhead-bandákba, futballhuligánok közé, a Jobbikba, stb.). Semmivel nem didaktikusabb Godáék megközelítése, mint például az amerikai skinhead-körökből egy a Madaras-fivérekhez igen hasonló testvérdrámát elmesélő Amerikai história X, vagy az angol futballhuliganizmusról értekező Huligánok. Sőt. Itt nincs vörös farok és nincs megtisztulás sem a végén, csak a sötét, komor valóság, amit ma is nyögünk.

Az az igazán zavarba ejtő, hogy amíg eljutunk odáig, ahogy a kis Madaras (ifj. Vidnányszky Attila fiatal Edward Nortont idéző, érzékeny alakításában) áll kétségbeesetten j9vője előtt, a Hősök terén, van a filmnek néhány olyan pontja, hogy mi nézők is Ács alezredes hatása alá kerülünk. Szinte a hányinger kerülget, amikor ez tudatosul bennünk, látva Ács seregének tettlegességig fajuló, önkényes rendcsinálását és rájövünk arra, kicsoda is e népi hős valójában. Hányunk, amikor látjuk, mennyire akadálytalanul teszik magukévá a helyi társadalom önérdekű szimpátiáját. A történet pozitív szereplői velünk együtt buknak el. A meghasonlott, csalódott kis Madarason kívül az edző (Nyári Oszkár különlegesen szépen játssza) és a régi roma haver sorsa sem kecsegtet semmi jóval, amire a rendcsináló, győztes Ács kaján rókamosolya húzza be a végső jobbost. Ez van.

Attól tartok, a hazai közönséget ez a film sem fogja meghatni, akit a hangosan nyomuló, vak és süket kritika még nem tántorított el, az nyilván meg fog akadni a roma származású, itt telepieknek hívott (szülővárosomban őket krakósiaknak hívták,  vagy vásártérieknek – mi sem, de a postás, sőt a rendőr sem ment szívesen arrafelé…) színesfémtolvajokon és azt észre sem fogják venni, Godáék milyen szépen cizellálták ezt az igen bonyolult kérdéskört is. Ez van, és kurvára nincs más. Asanisimasa: 8/10

(Már kitettem ezt a cikket, amikor hallottam, hogy kétféle verziója is van e filmnek. Egyik a rendezői, a másik a Filmalap által magának fenntartott utolsó vágás joga által szerkesztett változat – nem tudom, ebből mi az igazság, és azt sem, hogy én melyiket láttam a premieren, illetve, melyik kerül a mozikba. Ha ez igaz, nyilván a Filmalapos, de lehet, hogy ők is beleszédültek már ebbe a kavarásba… 🙂 )

Bár sokan valamiféle új, mocskos, szennyes és vad westernt (pontosabban: easternt) emlegetnek, számomra az Aferim! inkább dokumentumfilm, egy kultúrantropológiai időutazás a XIX. századi Balkán legszutykosabb zugába, Belső-Románia labirintusszerű lápokkal, vadregényes sziklákkal és végtelen pusztákkal telehintett földjére, aminek népét hol a muszka, hol az ottomán sanyargatta, ha nem éppen valamelyik helyi kényúr gyakorolt korlátlan önkényt a nyomorgó oláhokon. Bár Radu Jude fekete-fehérben komponálta meg filmjét, mégis pompásan érzékeljük e vidék szilaj és minden elnyomás ellenére életenergiától duzzadó népének színpompáját, a napégette táj sárgásbarnáját, a mészkősziklák vakító fehérségét és a láp párában fürdő sötétzöldjét. A fekete-fehér “színválasztás” sem tűnik kényszeredett művészi allűrnek, valamiféle üres artisztikus póznak, hanem adekvát megoldása a film vizualitásának: egész egyszerűen ez a történet így válik hitelessé, ahogyan ábrázolja az 1830-as évek román vidéki életének nyomorúságos hétköznapjait, a meztelen seggel rohangászó purdékkal, a düledező vályogputrikkal, a szakadt gyolcsruhában, mezítláb dolgukat végző parasztokkal, és a náluk is sanyarúbb sorban, rabszolgasorban élő, valóban füstös képű cigányokkal.

Természetesen megállja helyét a western-analógia is, hiszen a sztori valóban egy tipikus western-klisé. Egy öreg, rutinos behajtó (ranger, rendőrbíró, fejvadász, stb.) az uraság megbízásából egy szökött rabszolga -egy cigány- nyomában van, akit állítólag azért kell elfogni, mert lopott. (Később kiderül, hogy teljesen másról van szó, de ez már a történet üzenetének képezi fontos részét…) A behajtóval van a fia, akit a hosszas üldözés alatt tanítgat az élet “nagy dolgaira”, az ügyek gyors elintézési módjaira, a pálinkaivás fontosságára, a férfiasság megszerzésére és más, efféle férfias dolgokra – mígnem meglesz a szökött cigány is, és szembesülünk azzal a társadalmi igazsággal, miszerint ha egy adott társadalom szigorú alá-fölérendeltségi viszonyokból épül fel, akkor az mindig az alul lévők kizsákmányolásán fog alapulni, s mennél merevebb ez a hierarchia, annál brutálisabb a az alul lévők kiszolgáltatottsága. A végén a hőseink, dolgukat végezvén, ugyanúgy lovagolnak el a lenyugvó napba, mint amerikai “kollégáik”, tehát, tényleg ugyanaz minden – csak éppen másképpen.

Igen, valóban van kapcsolódási pont a Szomjasék által is pedzegetett (és váratlanul abbahagyott) eastern-tematikához, az Aferim! hangvétele sokban emlékeztet a Rosszemberek és a Talpuk alatt fütyül a szél világára, itt is a helyi -autentikus- népzene adja az igen húzós zenei környezetet a történethez, itt is a szegényparaszti világ, valamint annak jellegzetes archetípusai a történet szereplői, ennek megjelenítése itt is igen naturalisztikus. Látszik, hogy Jude stábja igen alaposan utánanézett a korabeli életmódnak, beszédnek, a társas érintkezés tipikus fordulatainak (lábcsók, kézcsók, a babonák és a vallás szétbogozhatatlan elegye, stb.). Megjelennek a soknemzetiségű Balkán összes jellegzetes sztereotípiái is, melyek azonban Radu Jude kezei között, megfelelő kontextusba helyezve, igazsággá, tipikus jegyekké nemesülnek.

Erős, igen vad, ám kifejezetten szórakoztató film az olykor vérbő, kendőzetlen kifejezésekkel is operáló Aferim! (a szó jelentése amúgy annyit tesz: Jól van!), megtekintése erősen ajánlott (igazolja ezt az imdb indexe is). Asanisimasa: 8/10

Danny Collins nem valós személy, ám Al Pacino gond nélkül elhiteti velünk, hogy egy általunk éppen nem ismert, ám igenis valódi, hús-vér világsztárról van szó… Sőt, még azt is képes elhitetni, hogy a maga alig több mint másfél méteres termetével, hasig kigombolt ingével, a nyakában lógó – természetesen a napi kokainadagját rejtő- gigantikus kereszttel és ráncokkal szabdalt arca felett ülő olajos tekintetével, így hetven körül is döglenek utána a csajok. Al bácsi kiba**ott nagy színész, bár ezzel nem mondok nagy újságot.

Pacino valójában már régen túl van azon, amit jószerivel színészetnek szoktunk nevezni. Ő maga már jelenség, toposz, intézmény és önmaga ikonja, s osszanak rá bármilyen szerepet, ő már mindig alpacsínó marad. Ezt várjuk tőle, mint ahogy az ezúttal alakított öregedő rocksztártól is a negyven évvel ezelőtti slágereit várja a közönsége. Nem is írt e Danny Collins új számot már évtizedek óta, mint ahogy Al Pacino sem lepte meg rajongóit valami igazán eredeti, új színeket felvillantó alakítással. Hogy mégse pöcköljük le az öreget unottan a színről, azért tudnunk kell azt is, hogy kb. 1971-től a kilencvenes évekig gyakorlatilag az összes lehetséges színt megmutatta már a nézőknek, ami egy férfiszínész palettájára egyáltalán felférhet. Al bácsi teszi a dolgát azóta is, és túlzás nélkül kijelenthető az is, hogy ha másért nem, egy film már azért is nézhető, ha Al Pacino elnyom benne egyet a szokásos, nagyívű szpícseiből…

Danny Collins története ráadásul ezen felül is szerethető, kedves film, még úgy is, hogy ezúttal az elvárt nagy Pacino-monológ tulajdonképpen elmarad (láthatjuk/hallhatjuk viszont az öreget énekelni, ami szintén nem kis szám). Ettől persze még alapvetően színész-film Dan Fogelman rendezői bemutatkozása, melyben Pacino -léha, öregedő, politoxikomán rocksztárként- tesz reménytelen kísérletet az ún. normális életre. Megkeresi hajdan egy részeg partin megesett kalandjából származó fiát, aki persze mereven elutasítja sosem látott apját, és inkább éli kétkezi munkából szerzett kis keresetéből életét szerető feleségével, valamint kissé szeleburdi – sőt, hiperaktív- lányával. Ezúttal azonban a fásult, depressziós rocksztár talán komolyan gondolja, és pénzt, energiát nem kímélve, mindent megtesz eddig elhanyagolt családjáért, és tulajdonképpen önmagáért.

Fogelman rendezését dicséri, hogy Danny Collins boldogságos megjavulása nem süllyed bele a hollywoodi típusdramaturgia szentimentalizmusába, s a történet egy finom, de mégis faramuci csavarral egyszerre marad szárazan reális, mégis pozitív kicsengésű, érzelmes embermese. Pedig még a halál is szélesen meglengeti felette kaszáját…

A történet tulajdonképpeni apropója valós történet, egy Steve Tilston nevű folkzenésznek tényleg válaszolt egy kvázi rajongói levelére az akkor már legenda John Lennon, ám e válaszlevelet az akkor még ismeretlen zenész akkori menedzsere inkább eladta egy gyűjtőnek. Tilston végül -már befutott zenészként- 34 év késéssel kapta meg a John + Yoko aláírással szignózott levelet, melyben John barátságáról biztosította őt. Nem is e levél mai pénzbeni értéke a fontos ebben a történetben, hanem a benne rejlő elszalasztott lehetőség, hiszen melyik feltörekvő zenész ne fogadta volna kitörő örömmel a legendás John Lennon barátságos hangú, beszélgetésre, együttgondolkodásra invitáló levelét? Éppen ilyen elszalasztott lehetőség a motivációja Danny Collins megjavulásának és családegyesítési kísérletének is.

Pacino természetesen lazán hozza a címszereplő link karaktert, egyszerre simlis narkós, fásult, kiégett művész, de ugyanekkor egy végtelenül szerethető, csupaszív fazon. Fogelman is valóban tudhat valamit, hiszen egyáltalán nem megszokott, hogy egy debütáló filmrendező ilyen szereposztással dolgozhasson. Christopher Plummer, Annette Bening vagy Jennifer Garner akár külön-külön is húzónevek lehetnek bármelyik elsőfilmes bemutatkozásnál, készüljön az akár bel-Beverly Hills legbelső dombjának csücskén csücsülő villa úszómedencéjének partján is. Asanisimasa: 8/10

Kapásból a 40 éves szűz című hollywoodi “vicces darab” jut eszembe, de ezen kívül is nyilván igen renegeteg alkalommal került már boncasztalra az udvariasan agglegénységnek, és nyilván még rengeteg egyéb módon becézett -főleg gúnyolt- formája a férfilétnek, miszerint vannak olyanok, akik lassan már őszülni kezdenek, de még sosem volt dolguk a szerelemmel. “Rendes”, hetero pasikról beszélünk ezúttal, akiknek azonban valamilyen okból eddig még soha nem jött össze a dolog, ezzel rendszerint szoros összefüggésben, már élemedett férfikorukat elérvén, még mindig anyuci szoknyája mellett kanalazzák a bébipapit. A Fúsi című izlandi film címszereplője (Gunnar Jónsson) már 43 éves, ránézésre minimum 200 kiló, és ha ehhez hozzávesszük, hogy rendkívül félénk pasas, akinek két kedvenc időtöltése van (a második világháborús terepasztalán való bütykölés, valamint szigorú, északi death-metált hallgatni a tengerparton); talán picit érthető, hogy eddig még nem volt csaja.

Anya virgonc pasija mozdítja ki a szűz emberhegyet masszív tétlenségéből egy ajándékkal, mely egy country-táncházba szól. Fúsi nagy nehezen rászánja magát a jegy beváltására, és rövidesen megismerkedik a kedves Sjöfnnel (Ilmur Kristjánsdóttir), aki virágáruslány, illetve annak mondja magát, de gyorsan kiderül, hogy csak kukáslány és súlyosan depressziós… Fúsi embertelen méretű zsákja nagy nehezen megtalálta illő foltját.

A Fúsival nagyjából egyidős, de lényegesen slankabb Dagur Kári szeretetteljes portréját rajzolja meg a hatalmas “csecsemőnek”, de igen ügyesen elkerüli a szentimentalizmus szinte minden csapdáját, melyek ízléstelenül tátonganak egy efféle, sokáig magányban senyvedő, szeretetre éhes és szeretettel teli ember sorsának ábrázolásában. Bár a sztori hamiskásan pozitív kicsengésű, tulajdonképpen nincs – a szó hollywoodi értelmében –  happy endje. Fúsinak mi, nézők leszünk a barátai (illetve, talán a filmben az egyetlen haveron kívül még a kukás bevándorlók, egy picit), és szinte magunkon érzünk minden otromba tréfát, amit a balga külvilág űzhet egy ilyen szó szerint súlyos egyéniséggel. Rokonszenvezünk mindenkivel, akit valamilyen külső jegy, fogyatékosság, vagy rendellenesség miatt közösít ki a társadalom, még akkor is, ha maga, a kiközösített sem tesz túl sok mindent azért, hogy elfogadják. Az emberi lélek nem kezelhető pajszerrel, nagykalapáccsal és csavarhúzóval. Fúsié egy sarkított élethelyzet, melyből kitörni csak nagy erőkifejtéssel lehetséges és egyáltalán nem vethető szemére, hogy igen nehezen tudja ezt megtenni. Viszont az is igaz, hogy minden kitörési kísérlet, legyen az bármennyire is erőtlen, tétova, könnyeket csal szemünk sarkába. Ez azonban az ember és az emberi lét szépsége, amit a rendező Kári és a Fúsit alakító Jónsson közösen hoznak ki ebből a lehetetlen figurából. Természetben rejlő báj meglátása, a szeretet és az élet realitásának feltétlen tiszteletben tartása jellemzi munkájukat e remek kis filmben. Asanisimasa: 8/10

Thomas Vinterbergtől, a keményen provokatív Születésnap, az igen nehéz kérdéseket feszegető Submarino vagy A vadászat rendezőjétől, a nagyhatású Dogma-mozgalom egyik keresztapjától ez a Távol a világ zajától című Thomas Hardy-adaptáció egyértelmű csalódás, még akkor is, ha a kitűnő dán filmesnek nem is ez az első (félresikerült) próbálkozása a romantikával. Önmagában persze, nem rossz ez a film, csak nem mindegy, hogy milyen kontextusban nézzük, ugyebár. Még akár dicsérni is lehetne azért, hogy milyen slankra lett húzva Hardy, a maga nemében minden bizonnyal kitűnő, ám minden bizonnyal igen bőbeszédű szövege.

Tételesen nyilván benne van a filmben minden fontos momentum a regény cselekményéből. Csak éppen az hiányzik, amitől az egész összeáll. A habarcs, a kötőszövet, a sok feleslegesnek tűnő “csicsa” esett áldozatául a dramaturg radírjának, valamint a bőbeszédű, áradó, hömpölygő epika bűbája, amit a film pazar, óarany, ibolyakék és égővörös demerungban tobzódó látványvilága csak részben tud pótolni. Ennél jobban hiányzik viszont a szereplők jellemének, lelki és fizikai motivációinak bemutatása. Az itteni “tiszta nő”, a függetlenségére, önállóságára oly büszke (a mereven illedelmes, magasan zárt nyakú viktoriánus kor kellős közepén vagyunk!) Bathsheba Everdene (Carey Mulligan) elbűvölő, szórakoztató személyiségét még csak-csak megismerjük a filmből, azt azonban Vinterberg (illetve David Nicholls forgatókönyvíró) már nem köti orrunkra, hogy miután szépen kikosarazza az erős és becsületes Oakot (Matthias Schoenaerts), a gazdag, jólelkű és fülig szerelmes Boldwoodot (Michael Sheen), miért omlik első látásra az üres fejű bájgúnárnak tűnő Troy őrmester (Tom Sturridge) karjaiba, aki ráadásul úgy gázol át durva dragonyoscsizmájában a korábban karakánnak tűnő nőn, hogy az szinte nyikkanni sem tud… Tovább fokozza a zavart, hogy a három, fentebb említett férfiről sem tudunk meg semmit a jelzett tulajdonságokon kívül. Olyan fontos, a cselekményt alapvetően befolyásoló “nüanszokról” nem is szólva, hogy szegény kutyus miért hajtotta bele Oak nyáját a szakadékba? Hmm?

Persze, a történetet megértjük így is, hiszen a film szerkezete világos, tempója lendületes, tehát simán tűnhet akár jó filmnek is – csak az agyunk, a tapasztalataink, a műveltségünk és talán a természetes érzékeink tudatják velünk, hogy “ezen a házon” azért igencsak átfúj a cúg, hiába áll, mint Katiban a gyerek, hogy egy ismert dakota közmondással üssem el a tudományosságnak még a látszatát is. Irodalmi szöveg adaptációjának, főleg az angol romantika egy ilyen jelentős személyiségének a regényéből ennél azért lényegesen szöveghűbb feldolgozást várnánk el, vagy ne írjuk ki, honnan loptuk a sztorit. Persze, a karakterek jellemrajzát akkor is illene egy-két vonásnál jobban cizellálni… Vagy Vinterbergnek nem kéne csak a pénzért, rabszolgaként bérmunkákat vállalni, ki tudja? Asanisimasa: 5/10

Charlotte Rampling és Tom Courtenay megérdemelten nyerte el az idei Berlini Filmfesztivál legjobb női, illetve férfi alakításáért járó szobrokat, hiszen valóban megejtő, őszinte, természetes és intim bájjal formálják meg Andrew Haigh gyakorlatilag kétszereplős kamararámájában a 45 évnyi házasságot megünnepelni készülő angol, vidéki házaspárt. A film által feltárt cselekmény a címszereplő, nevezetes nap előtti öt nap történéseit meséli el, melyben Kate, a feleség számot vet érzelmeivel, Geoffal való, hosszú házasságával, de legfőképpen végre végére jár férje hajdani nagy szerelmével való, előtte eltitkolt kapcsolatának, miközben Geoff is nagyjából ugyanezt az utat járja végig, csak a saját “ritmusában”.

Tehát amolyan “passing of age” történettel van dolgunk, két nagyszerű színész ihletett jutalomjátékában. 45 évnyi házasság természetesen nem tart 45 évig, ha a házastársak között nincs meg az ehhez szükséges összhang, a figyelem és szeretet, azonban titkok, a megelőző múlt fontos darabkái azért még ott őrződnek valahol mélyen eldugva a sublótban, vagy éppen fent, a padláson, abban az ócska, kopott bőröndben. Nincs már ezeknek semmi jelentőségük, elmúltak, mint az idő, mely eltelt azóta, amikor még ezek a kis dolgok, szerelmek, kalandok fontosak voltak, illetve, már mélyen beleivódtak a zsigerekbe, a személyiségbe. Eggyé váltak azzal, aki megélte ezeket, elválaszthatatlan részévé vált. Ezzel együtt lehet csak az illetőt elfogadni, vagy elutasítani. A kérdés inkább az, hogy erre miért nem volt elég 45 év?

Fene tudja, és ez a film sem adja meg a választ. A legtöbb ember úgy él le egy életet párja mellett, hogy valójában alig tud róla valamit. Fiatalon, amikor még perzsel a szerelem, az ember vak, de ő maga is a lehető legjobb arcát mutatja a másik felé. Ha házasság lesz az ügyből, akkor jönnek a gyerekek, ami gyorsan elemészt vagy 10 évet, a karrierépítés, majd annak szinten tartása, a küzdelem a létért és a biztonságért a következő 20-30-40 évé. Éppen csak hazaesünk, mi a kaja, hogy vagy szívem, á, most nincs kedvem, fáradt vagyok, aludjunk. Aztán beköszönt az ősz, itt vagyunk nyugdíjason, és nézünk egymásra, hogy ez meg itt kicsoda mellettünk? Nehéz időszak ez, szerencsére ekkor már általában van annyira bölcs az ember, hogy gondolkodik, mielőtt cselekszik…

Szerencsés esetben nem véletlenül találkozott az a nő és az a férfi ezelőtt 45 évvel, mert van bennük valami közös, vagy éppen nagyon különböző, hogy le tudjanak élni egymással és egymás mellett egy életet. A szerelem persze, hamar elmúlik, de ha megmarad a parázs, akkor egyrészt bármikor újra lángra lobbanhat, másrészt pedig ha éppen már nem éget, azért még sokáig melegít.

Szóval, nem tudom, a fiatalabbak mit kezdenek majd ezzel a csendes, szép filmmel, az idősebbek viszont fogják szeretni. Én azért kissé humorosabbra vettem volna a mesét, kissé karcosabbra, önironikusabbra – de én nem vagyok filmrendező. Rampling és számomra különösen Courtenay, imádni való.

Asanisimasa: 8/10