asanisimasa

Biztosan nem lehet könnyű híres emberek gyermekének lenni, mégha ezt a terhet oly tehetséggel is dolgozzák fel, mint azt például Sofía Coppola teszi (pl. Made in Hollywood). Furcsa, pszichésen, érzelmileg igen megterhelő lehet gyakorlatilag a születéstől kezdve a média fokozott érdeklődésében felnőni. Mivel a szülőket mindenki ismeri, más elvárások, más igények támasztódnak a híres csemetével kapcsolatosan, miközben őt magát is olyan ingerek, ismeretetek és ismeretségek érik, melyeket az átlagos osztálytársak még csak elképzelni sem tudnak. Komoly problémát okozhat a motiváció teljes hiánya (hiszen a gyerek már születése pillanatában elért mindent, mit földi életben el lehet érni), de ugyanilyen problémát okozhat a túlzott motiváció is (meg kell szolgálnia mindazt, amit érdem nélkül megkapott, túl kell szárnyalnia szülei teljesítményét, még akkor is, ha ehhez neki már nincs elég tehetsége). Komoly eséllyel reccsenni fog személyisége, még a pubertáskor környékén, az ilyen burokban született “kis hercegnek”. Egy másik, nem éppen az egészséges személyiséget építő élmény lehet, hogy a gyermeket használják fel ahhoz számító, kutakodó emberek, hogy közelebb kerüljenek a híres szülőkhöz, fontos dolgokat tudjanak meg magánéletükről, eleshessék a titkot, ami -állítólag- kell ahhoz, hogy egy ember híres lehessen.

Bár Asia Argento ismert színésznőnek számít, aki filmet is rendez, olykor énekel is, azért egy filmrajongó vele kapcsolatban sokkal inkább arra kíváncsi, vajon milyen ember lehet a papa, Dario Argento, a ‘giallónak’ is nevezett gótikus olasz horrorok “pápája”? Persze, a második kérdés sem érdektelen, hogy milyen lehetett egy horrorrendező és egy színésznő lányának lenni… Nos, pont olyan, mint amit első felindulásból, látatlanban nyilván rávágunk: horrorisztikus. Nincs, nem lehet kétségünk afelől, hogy a Lány macskával valójában Asia (akit e történetben Ariának hívnak), akinek mocskos szájú, a húsgolyókat kifejezetten rühellő, csélcsap, drogokkal élő és súlyosan babonás filmsztár apja (Gabriel Garko) valójában Dario Argento, a szerelembe szerelmes, dévaj és dekadens zongoraművész anyja (Charlotte Gainsbourg) pedig Daria Nicolodi, Argento filmjeinek gyakori női főszereplője. Asia Argento alig leplezett gyerekkori önéletrajza azonban nem a családot illető fátyol bulvárízű meglebegtetéséért, hanem megkapó személyességéért, a gyermeki lánylélek finom, humoros, szinte költői megjelenítéséért érdekes.

A film által elmesélt időszak Asia/Aria 9-10 éves korában történik (Giulia Salerno megrázóan bájos alakításában)), amikor a valóságban Asia első filmszerepét játszotta (egy Sogni e bisogni című tévés minisorozatban), amikor az örökös legjobb barátnő mellett észreveszi már a fiúkat is, amikor a sztár az A-ha volt és a Duran Duran. Aria szülei éppen válnak, az apa a karriert hajtja, anya a szerelmet, a gyerekekkel azonban csak látszólag foglalkoznak. Ariát az iskolában sem szeretik túlzottan, osztálytársai féltékenyek tehetségére, arra, hogy apja miatt kivételeznek vele a tanárok, hogy szemlátomást más, mint a többi, rendes gyerek. Aria egyetlen társa a sorozatos csalódások után egy utcán talált, hatalmas, fekete macska lesz, akit mindenhová magával cipel. Szakítás a legjobb barátnővel, a család szétszakadása, megaláztatások, öngyilkossági kísérlet, alkohol, drogok, cigaretta – hogy lehet ezt épp ésszel kibírni, mikor még alig tízéves az ember!

A vicces, hangos, szenvedélyes, egyben szomorú, kendőzetlenül valóságos, drámai jelenetekben is bővelkedő színes (!) film ajánlott művészcsemetéknek, művészi ambíciókat dédelgető lányoknak és fiúknak, valamint válni készülő gyermekes pároknak.

Asanisimasa: 7/10

Nem szokásom egy adott film előtt “felkészülni”, azaz összeolvasgatni mindent, így simán megállapítottam sokadjára, hogy milyen jó kis színésznő lett ez a Dakota Fanning (aki pici lányként is remek volt már). Komolyan mondom, hogy letettem az állam az asztalra, amikor olvasom, hogy ez a Dakota bizony Maika Monroe ebben a Valami követ című filmben… Döbbenetes a hasonlóság és ráadásul Monroe sem tehetségtelenebb neves hasonmásánál; tulajdonképpen el is viszi domináns jelenlétével az egész -amúgy kissé zűrzavaros- történetet.

A paranoia, az üldözési mánia adekvát tematika egy horror felé tendáló thrillerhez, de hát láttunk már ilyet. Valaki követ, valaki figyel, valaki neszez, reccsen a lépcső, a parketta deszkája, valaki fenyegetően közeleg a sötétből, az erdőből, az ágy alól, a sarok mögött, az ajtó mögött, a padláson, a pincében… Az uszodában. Nem gyorsan, hanem szép lassan jön, mintegy áramlik, feltartóztathatatlanul, és ha nem vigyázol, derékszögbe töri a lábad, de nem arra, amerre az rendesen hajlik. A nyakadat dettó. Ha mázlid van, akkor viszont átadhatod az “élményt” másoknak is, mint a herpeszt, az influenzát, az AIDS-t vagy a bujakórt, hiszen ez az üldöző szexuális aktus útján terjed David Robert Mitchell, amúgy zajos kritikai és szép közönségsikert aratott filmjében.

Én ugyan nem halok be olyan információkon, hogy fú, apám, két millából készült és már 14-et hozott be a kasszánál, akkor ez biztos hatalmas mozi, mert ez nem bizonyít semmit sem, legfeljebb egy ügyes marketingtevékenységet. A közönség azt szereti, amit ügyes emberek megszerettetnek vele: hogy ez tulajdonképpen micsoda, az valójában baromira mindegy. Tagadhatatlan, Mitchell második filmje (az első egy ennél lényegesen csendesebben szereplő tinikomédia) tele van érdekes elemekkel, furcsa fordulatokkal, melyek egy egészen eredetinek tetsző tinihorrort/thrillert eredményeznek. Jó nyomasztó hangulatot teremt (azt hiszem) Detroit lakatlan, lepukkant kertvárosában. A bedeszkázott ablakok mögött, az omladozó házak között tényleg jön felénk ott valaki, ott motoszkál a sötétben. Azt is érteni vélem, hogy ugyanennek a városrésznek a lakott része is maga lehet a tömény unalom, mely a horrorokon, könnyű drogokon élő helyi tinédzserekben fura gondolatokat indítanak el. (Hasonlatosan például a hosszú, skandináv éjszakákhoz, melyek leginkább arra jók a filmes univerzum másik felén, hogy alaposan szétcincálja egymás lelkét Svensson és Svenssonnné.) Az első csók, a vágyak és az ügyetlenül beteljesült élmények, az unalom leküzdésének egyre vadabb és egyre őrültebb módjai adják e környezetben élők mindennapi életét, élményanyagát s ezek töltik ki unalmas, lassan pergő napjaik egészét. A fantázia pedig csakis abból az élményanyagból képes táplálkozni, melyek a való világban érik a pácienst.

Szóval, valaki követ, aki eddig mást követett, de most téged, aztán ha lefekszel valakivel, akkor átadod annak a követőt, aki egyszer ismerős, máskor kifejezetten rokon, megint máskor azonban egy tök ismeretlen – ezt mondjuk én sem értem már. Ahhoz képest, hogy azért lenne potenciál a történetben egy jó kis kaszabolásra, egészen visszafogott a film, ami halál, vér, csúnyaság van, az sem látszik tulajdonképpen. Egy átlagos Dr. Csont-epizód többet mutat. A feszkó viszont egész kellemesen bizserget, ahogy afféle Kundalini-kígyóként kúszik fel a gerinceden, de ha például érezted már tarkódon a téged figyelő tekintetet, akkor nagy meglepetés nem fog érni. Követnek, persze, hiszen mindig is követtek, ez a dolguk… 🙂

Monroe mellett színészileg ügyes a kiegészítő kompánia is, jó, tehát nincs elsietve Mitchell meséjének ritmusa. A cselekmény számomra tartalmaz azért indokolatlan, logikátlan nüanszokat (nem értem például a mindenkori követő alakváltásait), az egyes elemeket, motívumokat is ismerhetjük már (az érintéssel átadott “gonosz” motívuma például a Letaszítva című ’98-as thrillerből, a kertvárosi unatkozó tinik a Rémálom az Elm utcából, stb., stb.), de végeredményben a sok ismerős részlet tényleg egy egész eredeti darabot eredményez…

Asanisimasa: 6/10

Az bizonyos, hogy nem kevés egocentrikus monománia kell ahhoz, hogy valaki olyan kíméletlenül önkritikus élveboncolást hajtson végre (relatíve) nagy nyilvánosság előtt, mint ahogy azt a norvég Ole Giæver teszi szép fesztiválsikereket arató Magam ura című egotripjében. Ő írta, rendezte és ő maga a főszereplője is a tulajdonképpen egyszereplős, természetközeli monodrámának, melyben a kora harmincas férfiak lelkét teszi -úgymond- górcső alá. Ole barátunk valójában így a maga ura, amiről szól, azonban ennek éppen az ellenkezője.

A történet főszereplője egy tökéletesen átlagos pali, tucatember, pont olyan lúzer, mint te vagy én, vagy az a szerencsétlen, aki veled szemben ül a villamoson. Harmincas évei elején jár, már túl van a családalapításon, a gyerek szépen cseperedik, ám az asszonyra, a hajdani nagy szerelemre már ráunt. Állása van, nem is rossz, legalábbis abban az értelemben, hogy a fizetés érte nem rossz: szépen meg lehet élni belőle. A munka azonban unalmas, a munkatársak szánalmas faszkalapok, a főnök egy barom, előrelépés szinte kizárt. Egy fogaskerék a gépezetben. A vágy titokzatos tárgya a csábító mosolyú szőkeség a fénymásolóban (a főnök irodájában, a recepción, a gazdasági osztályon, stb.), akit úgy, de úgy megdöngetne… s amire soha nem lesz módja, mert az a csaj mindig valamelyik szánalmas, nagyképű faszkalappal megy el, a szomszéd irodából. Otthon a felesége már nem köszön, ha megérkezik, vacsora a hűtőben, este pedig jó esetben odatartja a fenekét, rosszabb napokon még azt sem; a gyerek rágyógyulva a tévére… Hősünk számára egyetlen egérút létezik elfuseráltnak tűnő életének kelepcéjéből, ha hétvégén teljesen egyedül nekiindul futva a (csodás norvég) vadonnak, ahol tényleg nincs semmi, csak ő és a természet. Ott végre ő is lehet a maga ura.

A film 90%-a tulajdonképpen a főszereplő életéből való kimenekülése alatti gondolatait sorjázza, melyek során megelevenedni látjuk összes frusztrációját, szexuális vágyait, minden férfira jellemző, ám ettől még igen sztereotip farokközpontúságot, ügyetlen, elfuserált akcióit életének megváltoztatására – és a végén a megtisztulást jelentő fényt az út végén. A történet narratívája ennek megfelelően egyes szám első személyű, nem is látunk mást a film túlnyomó részében, mint Ole Giævert, őt halljuk, ahogyan a futás ritmusára mantrázza paráit, ahogyan a lenyűgöző norvég tájba vizel, ahogyan rámaszturbál, ahogyan beletemetkezik, ahogyan eggyé olvad vele és ahogyan a táj kiveti magából a bele már nem feltétlenül passzoló, idegen entitást.

Nézőt és idegeket próbáló feladat ez a kaland azok számára, akinek a saját péniszük a világ legszebb és legszentebb műtárgya, akik szerint a nő dolga nem más, mint gyereket szüljön és meleg vacsorát tegyen az asztalra, és azok számára is, akik szerint az a világ rendje, ha ebbe az ember belenyugszik. Akiben viszont a minimális hajlandóság megvan arra, hogy amikor reggelente tükörbe néz, és képes kiröhögni azt az idiótát, aki szembenéz vele, az értékelni fogja e film igazságát. Éljenek azok, akik még őszülő halántékkal is képesek arra, hogy meztelenül, a farkukra húzott zoknival léggitározzanak a szoba közepén és éljenek azok, akik képesek szeretni egy ilyen faszit, mert övék az igazság és övék a világ lényegi része – tűnjön bármennyire elviselhetetlennek, élhetetlennek és borzalmasnak.

Giæver monodrámája kíméletlenül önironikus, szabadszájú és szemérmetlen feltárulkozása egy átlagos, szürke kisember lelkének, s mint ilyen, egyszerre végtelenül szomorú, ellenállhatatlanul mulatságos, de feltétlenül becsülendő. (Miképpen becsülendő a film szimpatikus, fiatal forgalmazóinak -a ‘magyarhangya’, a Cinefil Co., és a Scope50- igyekezete is, ahogyan a film szellemiségével éppen ellentétes irányú hazai közgondolkodásra fittyet hányva, meg merik mutatni ezt a okos kis mozit a magyar közönségnek.)

Asanisimasa: 8/10

Az bizonyos, hogy egy film felütése, az első kép pontosan ugyanolyan fontos a későbbiekre nézve, mint például egy regény első mondata. A jól eltalált kezdő hangok, gondolatok, látványok mintegy megteremtik, megelőlegezik azt a hangulatot, melyben, illetve, melyhez képest kell eltöltenünk az utána következő, egységnyi időszekvenciát. A Mocsárvidék című, hazájában szép közönségsikert arató spanyol thriller ebből a szempontból tökéletesen teljesít. Megkapó, különös szépségű tájat látunk madártávlatból, függőlegesen lefelé nézve, mintha az emberi agy végtelen tekervényeit mintázná a természet, amikor megalkotta a címben is említett vidéket. A színes, örvénylő fraktálokként burjánzó folyóágak, és a köztük elterülő, erdős, bokros, tocsogó láp Spanyolország déli területén található a Doñana Nemzeti Parkban, a Guadalquivir-folyó deltájában. A nyitó képek Hector Garrido Armonía fractal de Doñana y las marismas című könyvének lélegzetelállító fényképfelvételeiből, illetve azok digitalizálásából születtek, míg a film hangulatát sarkosan meghatározó képi világot Atín Aya szintén ezen a helyszínen készült fotográfiái ihlették. A nehezen megközelíthető, halálos útvesztőkkel teli, rejtelmes vidéken csakis rejtelmes, misztikus dolgok történhetnek – és lőn, így is történik.

Nyilván eszünkbe juthat Mundruczó Kornél hasonló helyszínen játszódó, szintén nem puha drámája, a Delta, de a Mocsárvidék mégis inkább a True Detective-féle nyomozós, misztikus, sorozatgyilkosos krimikhez köthető, mind hangulatában, hangvételében, mind ritmusában – mind színvonalában. Alberto Rodríguez filmjének középpontjában a nyomozati munka áll, melynek során a két Madridból érkezett zsaru próbálja meg felderíteni az elmaradott vidéken élő, zárkózott helybeliek körében az évek során lezajlott gyilkosságsorozatot, melynek csinos, szintén helybéli lányok estek áldozatul. Az amúgy is bizalmatlansággal gyanakvással teli, babonáktól és hiedelmektől fűtött légkört tovább súlyosbítja a korhangulat is: éppen vége Franco fasiszta diktatúrájának és egy új, ismeretlen, bizonytalan korszak vár a spanyolokra. A két zsaru közti viszony sem a megszokott bajtársi ugratós, viccelődős – egyikük Franco hű katonájaként még baloldaliakat is gyilkolt, éppen a másik bajtársait (aki ekkor még erről nem tud semmit). A nyomozás lassan halad, a táj gyönyörű, de nehezen járható és emberek pedig büszkék és bizalmatlanok.

Rodríguez hitelesen teremti meg az 1980 as év Dél-Spanyolországának auráját, mindenki cigarettázik, iszik (akár sok sörre egy üveg édes bort, majd megint sört, végül gint…), minden koszlott, terjeng a penészszag, hullik a vakolat, napszemüvegek, kocsik, zakók, nyakkendők, a kocsmában Santana és Baccara szól, full retró minden. Ez kötelező penzum, de ezenfelül átérezhetjük azt a lelkiállapotot is, ami egy új politikai rendszer bekövetkeztével, a kezdeti eufória után következik, amikor együtt kell élnünk a régi rendszer szolgáival és a régi rendszer ellenzékével, már akik megmaradtak. Sebek, golyónyomok mindenhol, a sublótban még ott a fegyver. Megnézhetjük, milyen lesz, amikor ezek végre eltakarodnak.

Amellett, hogy a Mocsárvidék izgalmas krimi, bonyolult tudati útvesztő is, melyet érzékletesen modellál a színhelyül szolgáló lápvidék. Különleges élmény ez a mozi, minden szempontból.

Asanisimasa: 8/10

Mikor ezek a sorok íródnak, még nem lehet tudni, vajon nyer-e díjat a Saul fia Cannes-ban (mint azt a későbbiekben megtudtuk: nyert, aztán még itt-ott egy nagyobb vitrinre valót, beleértve a legjobb idegennyelvű filmnek járó Oscar-díjat is… efes), de azt már lehet tudni, hogy nagyon régen keltett magyar film ekkora feltűnést a világ egyik legnagyobb tekintélyű filmfesztiválján. A szinte egyöntetűen lelkendező első kritikák magasztalják Nemes László (a film stáblistáján így szerepel, apai neve nélkül) nagyjátékfilmes debütálását, s bár a mezőny komor, az biztos, hogy már ennyi is szép sikernek minősül – és ha hozzávesszük azt, hogy a film forgalmazási jogát már meg is vette a legnagyobb amerikai moziforgalmazó, akkor az már a hazai adatok figyelembevétele nélkül is szép számú nézőt fog jelenteni. Itthon, a premier előtti néhány vetítésre percek alatt elkapkodták a jegyeket, azonban a hazai közönségsiker felől ne legyenek illúzióink. Talán 1940-es évek deportálásai óta nem volt ilyen magas az antiszemitizmus mértéke nálunk, s míg a nagyközönség nem is láthatta még a filmet, mégis nézői (sőt, a parlamenti széksorokból érkező) kommentek tömegei küldik el a film alkotóit Izraelbe vagy Auschwitzbe. Mindeközben, Franciaországban (ahol Cannes is található, ugyebár) is fokozódik a helyi zsidóságot fenyegető feszültség…

A szinte tapintható, zsigeri gyűlöletre természetesen ez a film sem ad okot. Érvényes lehet azonban az a jó szándékból feltett kérdés, hogy vajon mi vezethet egy harmincas évei végén járó, nyilván ízig-vérig mai világban élő, gondolkozó filmest arra, hogy bemutatkozó filmjében a holokauszt filmen tényleg igen sokszor, és sajnos, igen változó minőségben feldolgozott témájához nyúljon? Az én válaszom erre részben egyszerű: pont ugyanaz az erő, mint amely a szélnek is megmondja, merről fújjon és milyen erővel. Picit bonyolultabban pedig az, hogy – és ennek ez a film a bizonyítéka – bizony van még olyan aspektus, olyan hangvétel, mellyel tulajdonképpen még nem ábrázolta senki a koncentrációs táborok amúgy teljesen soha ki nem beszélhető borzalmait. Nemes filmje alaposan átgondolt koncepciójú, képi világú és mondanivalójú, szikár és szigorú munka. Egy felesleges kép, hang és szó sincs benne, de ami kell bele, az mind benne van. Jól is van vágva.

A hazai és a nemzetközi kritika szinte tobzódik a jelzőkben, ami alól én sem húzhatom ki magam: a Saul fia, mint film, minden bizonnyal minden idők leglátványosabb rádiójátéka. Azokhoz a véleményekhez csatlakozom tehát, melyek a film érzéki, elvont absztrakcióit emelik ki, melyek legtöbbször csak hangokban, elmosódott fényekben, árnyakban, sohasem explicit módon, a szenvedés és a borzalmak megmutatásának pornográf naturalizmusával mutatják meg a koncentrációs tábor halálos hétköznapjait. E film szemlélete ugyanott gyökerezik, ahol Kertész Imre Sorstalanságának szenvtelen, szinte cinikus szemlélete, ahol Radnóti rezignáltsága: “…csak feküdj nyugodtan. Halált virágzik most a türelem. -. Der springt noch auf, – hangzott fölöttem. Sárral kevert vér száradt fülemen.” Egy pillanatig sincs sehol a nézők érzelmeire ható hatásvadászat. Erdély Mátyás kamerája szinte végig Auslander Saul (Röhrig Géza, a New Yorkban élő hajdani punk, mai költő eszköztelenségében is lenyűgöző, mélyen átélt alakítása), az egyik Sonderkommando tagjának tarkójára, arcára tapad és őt követi végig a film cselekményén, mely azt meséli el zaklatott, balladisztikus szűkszavúsággal, hogy Saul milyen erőfeszítéseket tesz meg, még az azonnali halált is felvállalva, vélt fia holttestének tisztes, zsidó szertartások szerinti eltemetése érdekében. A filmben nincsenek sorsok, nincsenek már emberi jellemek sem, legfeljebb egydimenzióssá csupaszított, az emberi létformából ördögien cinikus erőszakkal kitaszított entitások. Egyetlen lélegzetért, egy falat életért, egyetlen perc túlélésért is egymáson is átgázoló zombik, pontok, semmik. A szörnyűségekkel való brutális szembesítéshez hasonlóan, hiányzik a filmből az a kiirthatatlan életöröm, élet- és tetterő, hiányzanak az előremutató, progresszív gesztusok, gondolatok, hiányzik a túlélés hajnalpírja, a remény, melyek általában jellemzik a holokausztfilmeket, és amiknek köszönhetően sok zsidó túl tudta élni a haláltáborokat; Saul története maga a rideg, embertelen és kíméletlen valóság, a holtak visszafordíthatatlan igazsága.

Igen, lehet azon lamentálni, hogy egy mai, fiatal filmes, ha már önmaga zsidóságát, a zsidósághoz való viszonyát boncolgatná, miért nem foglalkozik inkább a napjainkra jellemző antiszemitizmus (és a többi fóbia) okainak felfejtésével, hogy miért nem csinál “normális” filmeket, azonban ezt a filmet látva csak azt tudom mondani, hogy muszáj volt ezt elkészíteni. És muszáj megnézni is, bármennyire gyötrelmes élmény lesz. Asanisimasa: 9/10

Két okból is az év eddigi legbátrabb vállalkozása az eddig tisztes kritikai elismerés mellett erős nézői fitymálkozást arató Maggie című mozi. Az egyik az, hogy rezidens szerepkörében mára már ikonná szoborodott, ám azért jócskán lejárt szavatosságú, a pályát tulajdonképpen már elhagyott Arnold Schwarzeneggert szerepelteti drámai főszerepben; a másik pedig, hogy Henry Hobson/John Scott 3 rendező/író párosnak van pofája egy apokaliptikus zombitörténettel előállni bármiféle véres, kaszabolós hentelés nélkül… Nos, aki Terminátor Svarcit akarja, az nyomja is rendesen az alacsony pontszámokat és azok sem tétlenkednek, akik a Walking Deadben is áttekerik az uncsi, beszélgetős részeket és kizárólag a szeletelést nézik, azt viszont egymás után többször, hogy le ne maradjanak egy-egy látványos fejszétlövésről.

Pedig Arnold, így röpke politikusi karrier és számtalan akciószerep után, nem kis meglepetésre, képes úgy játszani, mint egy igazi színész, egyszer még, igaz, a tőle megszokott komoly izommunka eredményeképpen, még egy könnycsepp is megjelenik szeme sarkában. A viccet félretéve, abszolút hiteles az alakítása, melyben egy olyan apát formál meg, aki végigkíséri tinédzserkorú lányát annak utolsó néhány napján, mely a zombivírussal való megfertőzéstől az átalakulásig tart.

A műfaj tehát, bár zombitörténet, mégis alapvetően dráma. A Maggie a zombifilmek Torinói lova, maga a visszafordíthatatlan elmúlás -természetesen Tarrnál lényegesen érzelmesebb, szentimentálisabb és nem utolsósorban színesebb- reprezentációja. Hogy miért éppen zombiharapás és nem valami más, reálisabb vírus? Részben azért, hogy meglegyen az apa és a lány figurája közti mély és intenzív lelki kapcsot övező külvilág páni rettegése, amit egy normális betegség, legyen az HIV, vagy SARS, vagy bármilyen valós vírus, nehezen képes hitelesen előidézni egy film cselekményében, nem mellesleg, a Walking Dead példátlan sikere is teremt egyfajta pozitív marketinget e téma köré (a lepontozás ellenére is). Másrészt, a zombizálódás, mint misztikus átváltozás, immár messze elszakadva az eredeti vudu jelentésétől, de a korai, B-kategóriás, öncélú gusztustalanságoktól is, pompásan alkalmas negatív társadalmi folyamatok szimbolizálására. Beszélhetünk a jóléti társadalmak túltermelési, vagy éppen elkényelmesedési válságáról, akár diktatúrák társadalmi méretű agymosással operáló hatalomgyakorlási mechanizmusairól, bármilyen negatív utópiáról, egy zombijárvány mindig jól jön, mint közérthető, látványos allegória.

A Maggie azonban nem merészkedik ilyen vizekre, hiszen valójában nem több, mint egy igen érzelmes apa-lánya dráma, melyben a lánynak kell belátható, nagyon rövid idő alatt meghalni, s ezalatt a rövid idő alatt kell elintézni mindent, ami egy ilyen kapcsolatban, elsősorban lelki és érzelmi síkon történhet. Hobson ennek érdekében szinte nem is mutat direktben szörnyűségeket, kizárólag Schwarzenegger és a lányt alakító Abigail Breslin figurájára koncentrál, és végül is teljesíti is a lehetetlen küldetést. Az én ízlésemnek a film kicsit geil, túláradóan érzelmes, egyben nyúlósan melankolikus, de ismerek értelmes embereket, főleg fiatalabbakat, akiknek ez bejöhet.

Asanisimasa: 7/10

Úgy tűnik, idén sem ússzuk meg a nyarat hamisítatlan “nyári komédiák” nélkül, melyek közül egy dán produkció lesz (számomra) az első fecske. Rendezőnője, Hella Joof nem ismeretlen előttem (pl. Majdnem tökéletes szerelem, Lina esti naplója), sőt, kifejezetten szimpatikus csaj lehet, aki olyan igazi skandináv módon egyenes, nem kerülgeti a kínos témákat és belemondja a tutit a képedbe. Na, nem agresszíven, csak úgy kedves határozottsággal, ahogyan az erős, értelmes nők szokták mondani: Kisfiam, edd meg azt a spenótot, mert erős leszel tőle, és akkor már nem fogják beverni az orrod a sarkon azok a nagyfiúk.

A Szerelem Máltán története ismerős lehet azoknak, akik töltötték már szabadságukat all inkluzíve tengerparti nyaraláson, és volt alkalmuk jól “kifigyelni” utastársaikat. Az érzéketlen, gépies idegenvezető vezette csoportban mindig van bunkó család, mindig van magányos, ám mégis mindennel elégedetlen öregúr, mindig vannak, akik szemlátomást menekülnek valami, valaki elől és mindig vannak, akik a nyaralástól -meglepő módon- nem várnak semmi mást, mint felelőtlen szórakozást, röpke szerelmet, jó kajákat és jó italokat, napfényt és nevetést. Emellett, a sztori ismerős lehet azoknak is, akik jártasak a romantikus komédiák világában, hiszen a cselekmény szinte minden elemét láthattuk már sokszor, sokféle variációban, más filmekben. A hatvanas Lise (Bodil Jorgensen) végre el tudott válni férjétől, aki mellett szeretetlen házasságban töltötte el fél életét és ennek örömére két felnőtt lányával, a vad és szabados Dittével (Danica Curcic), és a kényszerűségből inkább az anyja útját követő, sokgyermekes Sigriddel (Maria Rossing) egy felhőtlennek ígérkező máltai nyaralásra utazik. A nők azonban már csak olyanok, hogy még a legbrutálisabb, leghóhányóbb, legcsalfább férfiak után is képesek sírni, így nem meglepetés, hogy Lise nyaralása szomorkás hangulatban kezdődik. Sigrid tartja a frontot sírdogáló anyja mellett, Ditte azonban nem bír magával és hamarosan egy őszülő halántékú, sármos máltai amorózó, Antonio (Diogo Infante) ágyában ébred, anyaszült meztelenül. A lány gyorsan túllép ezen a “baleseten”, azonban másnap, pityergő anyját látva vad ötlete támad: újra megkeresi Antoniót és ráveszi, flörtöljön egy estét édesanyjával, hátha attól jobb kedvre derül. Az ötlet és az este azonban túl jól sikerül…

Joof ezúttal sem kerülgeti a gőzölgő kását, és ebből az alapvetően banális kis történetből egy őszinte, szerethető, reális és bölcs tanulsággal szolgáló, hétköznapi embermesét varázsol. Lehetne a sztori könnyes, habosan romantikus, ám itt mindenki a két lábán, minden földközelben marad, tehát átélhető, átérezhető a három dán nő nyaralása. A banális fordulatokkal és az olcsó, kissé kopottas, szolid romantikával (ami azért “fékezett habzású” természetesen kihagyhatatlan egy romantikus komédiából), valamint a természetesen, szabadon játszó szereplőkkel operáló, egyszerű kis film üdítő fuvallat lehet a ránk váró, fullasztó hőségben.

Asanisimasa: 7/10

Úgy tűnik, David Cronenberg, a kollektív tudattalanunk avatott térképésze még viccelni is megtanult öregkorára. Humora természetesen éppen olyan gyilkos, mint amikor éppen nem viccel, hogy mást ne mondjak, szegény Julianne Moore-t simán fejbe vágja azzal az aranyszoborral, amire az már igen régóta vágyakozik… Hogy ezzel a “poénnal” mégis mennyire képben van, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy Moore ugyanekkor –egy másik filmmel– a valóságban is megkapta az Oscart. Cronenberg otthon van Hollywoodban, ismeri az utolsó díszletraktárig, néz, figyel, jegyzetel, aztán sűrít, karcol és epét hány, persze, képletesen szólva. A Térkép a csillagokhoz ennek az igen gusztustalan végterméknek pontos, ám igen maró hatású lenyomata.

Nem voltam elájulva a kanadai mester legutóbbi filmjeitől (pl. Veszélyes vágy, Cosmopolis), és akkor még finoman is fogalmaztam. Itt azonban újra a Crash, az eXistenZ és a Videodrome pengeként metsző elméjű, kultikus rendezőjét köszönhetjük, nem véletlenül osztja, mintegy baltával, ketté a Térkép… is a közönségét (és a kritikát is). A film témája tehát maga az amerikai álom gyára, Hollywood, amely beteg. Vérfertőző, degenerált idióták, közveszélyes pszichopaták gyülekezete – legalábbis Cronenberg jelen leiratában. Elképzelhetetlen luxusban tespedő sztárok -csillagok- pimasz és pöffeszkedő szellemi igénytelensége, arrogáns, végtelenül pitiáner mániái lepik el az egyszerű, földi halandó képzelete által csodásnak, gondtalannak képzelt Alkony sugárút-menti villákat. Néha egyiküknél-másikuknál elszakad a cérna és akkor kárt tesz magában, vagy inkább másban.

A történet egy bel-Beverly Hillsi család drámáját meséli el, akik masszívan, több generációval tagozódnak bele a tárgyalt szűk társadalmi rétegbe. Az apa (John Cusack) sztárok életmód-tanácsadója, az anya (Olivia Williams) a fiú (Evan Bird) korán magasra szárnyaló, és majdnem megbicsakló karrierjét egyengeti, mikor megjelenik a lány (Mia Wasikowska), aki eddig egy magánklinikán gyógyult – mondjuk azt, hogy bizonyos “cérnaszakadás” okából. Mivel a család hangosan tiltakozik a lány ellen, az személyi titkári állást vállal a hervadó szépségű, és éppen pályája lejtőjén lefelé csúszó, hajdani sztárnál (Julianne Moore), aki viszont életmódját illetően éppen a lány apjától vesz leckéket. Filmes jellegű utalások tömkelegéből, illetve jellemző hollywoodi pletykák, személyiségek és celebek megidézésével csavarodik bele a történet Cronenberg legszebb (értsd: legbetegebb) filmjeire emlékeztető nettó őrületbe, hogy aztán azt a végső poént is behúzza, amit soha, senki nem húzna be, rajta kívül.

Julianne Moore természetesen dominálja ezt a filmet is (Cannesban legjobb női alakításra tartották érte érdemesnek), egészen egyszerűen lenyűgöző, ahogy minden szemérem nélkül csinál hülyét saját maga nimbuszából, illetve, minden elkényeztetett, de ma már csak régi hírnevéből élő filmsztárból. Szintén telitalálat egy girnyó Justin Timberlake-re emlékeztető nyikhajt alakító Evan Bird alakítása, mint ahogy John Cusack sem képes hibázni. Mia Wasikowskánál bájosabb pszichopatát pedig még nem mutattak filmvásznon.

Marón gúnyos szatíra ez a térkép Hollywood lentről fényesnek tűnő, de valójában üres, élhetetlen és sivár csillagairól.

Asanisimasa: 8/10