asanisimasa

Fűben, fában van az orvosság! – kiáltotta a Tenkes kapitánya, amikor a vándor javasember gúnyáját magára öltve próbálta lépre csalni az éppen hexenschuss-húzta derekú, báró Éberstein Egbert császári ezredest gyerekkorom egyik kedvenc tévésorozatában. Fogalmam sem volt róla, hogy ez gyakorlatilag ugyanazt az animista spiritualitást jelenti, amit mondjuk a Nagy Indiánkönyvben, vagy Winnetou történeteiben olvastam ugyanakkor az észak-amerikai indiánok természetet illető vallásos tiszteletéről. Fogalmam sem volt arról, hogy a természettel, a természetben való együttélés harmóniája valahol minden egyes kultúra fundamentumában ott van, sőt, akár még jelen is van, civilizáltságának fokától függően. Minél civilizáltabb egy adott társadalom, annál kevésbé.

Nyilván gondolhatjuk a kolumbiai Ciro Guerra (Oscar-díjra is nevezett) pszichedelikus kalandfilmjéről, A kígyó öleléséről, hogy egy újabb zöld propagandafilmmel van dolgunk, de ez esetben tévedünk (nem mintha különösebb baj lenne bármilyen természet, a Föld értékeinek megóvására a figyelmet felhívó filmmel és minden más propagandával). Guerra e filmmel nagyjából arra vállalkozott, amire évtizedekkel korábban Kuroszava Akira a Derszu Uzalával: megragadni még a természettel szoros harmóniában élő ember lelkét, gondolkodását, gondolatvilágát. Természetesen a színhely nem Szibéria, hanem a sokkal közelebbi, ám semmivel nem titokzatosabb Amazónia, s benne az ismeretlen, civilizációt messzire kerülő, vagy éppen annak csapdájában lassan kimúló, dzsungellakó indiántörzsek, megannyi egymástól is sokban különböző kultúra, hiedelemvilág. A cselekmény tetszeni fog a spiritualitást a pszichedélia útján megfogni próbáló újhippiknek, ugyanis Guerra a sztorit több Amazóniát gyógyító/bódító hatású csodanövény-világa iránt erősen érdeklődő nyugati tudósok útibeszámolói alapján írta meg. Legendák szólnak a legkülönfélébb hallucinogén hatású növényi alapú csodaszerekről, melyekhez képest a kokain alapanyagát képező kokalevél legfeljebb amolyan ropinak számít. A caapi, a yakruna, a virola, a mambe és a többi hasonló szerek a helyi törzsi sámánok szent készítményei voltak, melynek alkotóanyagait, és azok lelőhelyeit jobbára szent titokként kezelték, hatásukat viszont a teremtő hatalommal való tökéletes egyesülésnek élték meg. Emellett természetesen gyógyítottak velük hasfájást, torokkaparást, szürkehályogot és tán még bokaficamot is, hatásosan. Guerra az ezek után való kutatást a cselekmény fő szervezőerejévé, az ezeknek tulajdonított, rendkívül összetett hatást pedig a film tanulságává tette meg.

A történet két, azonos irányú és útvonalú utazás a dzsungel belsejébe. Egyiket bizonyos Theodor Koch-Grunberg nevű holland, a másikat évtizedekkel később egy Richard Evans Schultes nevű német tudós tette meg egy bizonyos yakruna nevű növény nyomában; mindkettejük vezetője a ‘világ mozgatójának’ is nevezett indián sámán, Karamakate volt. A növényről érdemes még azt is tudni, hogy kizárólag a kaucsukfa gyökerén élősködik, és ahol megtalálható, ott a kaucsukfa rendkívüli tisztaságú nyersgumit ad. A kaucsuk iránti vágy a dzsungelben “civilizációs ártalom”, minek köszönhetően indiántörzsek pusztultak ki a gátlástalan kaucsukültetvényesek brutalitásának köszönhetően – és ekkor még szó sem volt az ipari méretű fakivágásról, amely ennek a pusztításának a sokezerszeresét fogja jelenteni, jelenti napjainkban.

Guerra tehát alapvetően fehér szemléletmóddal közelít a természetközeli indiánok által lakott dzsungelhez, ám Karamakate végül megismerteti a fehéreket annak hatalmával, de megmenteni már nem tudja tőlük. Tőlünk. A fehér kígyó ölelése lassan megfojtja a Szent Dzsungelt, és benne lakóit, az indiánokat, közeledjen akármilyen módszerrel: a saját, de már elvesztett, keresztény spiritualitásával, fegyveres, kizsákmányolni vágyó erőszakkal vagy csupán tudományos, baráti kíváncsisággal.

A grafitszínű fekete-fehérben komponált film sokszor juttatja eszünkbe Coppola Apokalipszis, mostjának végtelen dzsungelbeli csónakútját, vaskos, de jobbára azonos értelmű párhuzamként. Egyszer vált a kép színesre, amikor az ayahuasca hatni kezd – sajnos, egy “civilizált”, filmklubokba szocializálódott, európai filmrajongó számára ez a színdramaturgia kissé közhelyesnek hat, de ezúttal legyünk belátóak. Jobb, stílusosabb ez, amit itt látunk, mintha a milliomodik féregnyúlványszerű örvénylést látnánk a masszív betépés vizualizációjaként.

Asanisimasa: 8/10

Egyszer régen láttam egy finn drámát, aminek az volt a címe, ha jól emlékszem, hogy ‘Bűnről dalol a föld’. Sokat mond a filmről, hogy nem nagyon emlékszem többre, minthogy kb. ketten néztük az 500 fős teremben és hogy nem nagyon történt benne semmi, azon kívül, hogy a sárban tapicskoló, hideg finn nyárban egy tanyán Mikka szólongatta Marijkát, vagy fordítva. Nyilván volt benne bűn is, meg tán bűnhődés is, de valahogy nem került bele a feledhetetlen filmek közé. A színészként meglehetősen elismert, ausztrál Russell Crowe rendezését, az Akihez beszél a földöt is gyorsan el fogjuk feledni, ugyanis itt bár meglehetősen kacskaringósan kanyarog a cselekmény keresztül a földgolyón, igazából nem jut(unk általa) sehová…

A nyitó képeken szemlátomást törökök háborúznak Gallipolinál, majd Russell Crowe (merthogy ő a főszereplő is) rögtön az elején ásni kezd a bazi nagy lyukat, és már ekkor elkezdünk röhögni, hogy na, most akkor ő tényleg a Földön keresztül fúrva jut el a véres csatába, ahol ausztrál katonák ezrei haltak értelmetlen, ám hősi halált. Erről szerencsére nincsen szó, hiszen a Crowe alakította figura egyszerű ausztrál farmer, aki kútásó (vagy vízkereső – water diviner), azonban a bujkáló röhögés sajnos a film végéig ott marad, mert Crowe rendezése, hogy is mondjam csak, nem mondható túlzottan intellektuálisnak. Érzelmekben viszont nem lesz hiány, mert Crowe rendező bőven alkalmat Crowe színésznek, hogy dúlt tekintettel masírozzon végig a történeten, Ausztráliából Törökországba. A dúlás célja komor, hiszen miután a farmer felesége öngyilkos lesz, a farmer elindul megkeresni a Gallipolinál elesett három fiát, hogy amolyan Saulként hazavigye és tisztességben anyjuk mellé temesse őket.

Miután azonban a farmer megérkezik Törökországba, szembetalálja magát a brit hadsereg tufa bürokráciájával, Musztafa Kemál Atatürk épülgető földalatti forradalmával, valamint egy szexi fogadósnővel, aki mellesleg szintén hadiözvegy (Olga Kurylenko), és a történet cselekménye immár követhetetlenül lebeg el a vízipipák füstjének gomolygásával a forró kis-ázsiai atmoszférába. Van még bájos kisgyerek is a történetben, nyilván a biztonságosság kedvéért…

Ez tehát a film legnagyobb baja, hogy minden különösebb gátlás nélkül úszik át egy fájdalmas családi tragédiából romantikus kalandfilmbe, majd onnan történelmi drámába, majd vissza a családi tragédiába, aztán snitt vissza a romantikus kalandba… úgy, hogy néha az egész egy fikciós isztambuli útifilmnek tűnik, az Ezeregyéjszaka meséinek modorában előadva. Hát, elég eszement műfaji szörf ez a film, és nem is áll össze szerves egésszé. Néha úgy érzem, hogy maga Erdogan elnök személyes ügye, hogy ennek az Oscar-díjas, világhírű színésznek oldalán szerezzen némi népszerűséget azok között, akik éppen nem szeretik őt (és viktoriánus diktatúráját), ugyanis a török vonal elég vastagon tematizálja a filmet – és az jó is, ahogyan a másik török főszereplő, Hasszán örgy. (Yilmaz Erdoğan) jelleme változik, sajnos azonban mindennek a filmhez nincsen semmi köze.

Amolyan vasárnap délutáni mesefilmnek, persze, nyilván elmegy az Akihez beszél a föld története, hiszen külcsínét tekintve szép színes, látványos, részleteiben szépen kivitelezett, profi munka, ha nem figyelünk nagyon oda, tán észre sem vesszük, hogy mindjárt összedől…

Asanisimasa: 5/10

Ha már Orbán és csicskásai háborús lázban égnek, ha már megkapták a behívó parancsot a tartalékos honvédek is, hogy helyettesítsék a hivatásos honvédeket, akik tankkal, pajzzsal, Darth Vader-maszkkal és gázzal felszerelve néznek farkasszemet egy valódi háború valódi borzalmai elől menekülő, síró gyermeküket a karjukon tartó, fegyvert nem viselő, valódi háborús menekültekkel és rángó szájszélű műhisztéria mögé rejtett perverz kéjjel csapják be az orruk előtt a/egy szabad világ kapuját; talán nem árt megnézni, milyen a háború valójában. Elmo Nüganen észt filmrendező 1944 című, műfajilag, tematikailag gyakorlatilag hibátlan remekműve ugyanis pont ezt mutatja meg, a maga elviselhetetlen szörnyűségében.

Ahogy a film címéből is kitűnik, egy második világháborús történetet mesél el e film, azonban ne higgyük azt, hogy mindent tudunk e korról és annak eseményeiről, főleg, hogy Nüganen alkotása ennél lényegesen többről is szól. A szituáció nagyon röviden annyi, hogy függetlenségét nemrégen kivívott Észt Köztársaságot a Molotov-Ribbentrop paktum következtében, 1940 nyarán az oroszok beolvasztották a Szovjetunióba. Az ún. “vörös észtek” sebes tempóban deportálták “fehér” honfitársaikat a messzi Szibériába, és rövidesen több tízezer otthonmaradó fiatalt erőszakkal besoroztak a Nagy Honvédő Háborút folytató Vörös Hadseregbe. Egy évvel később azonban az akkor még igen izmos Wehrmacht, kvázi felszabadította a vörös uralom alól Észtországot, minek köszönhetően az észtek nem kommunista-szimpatizáns többsége üdvrivalgással fogadta Hitler katonáit és sokan önkéntesen álltak át a náci német hadseregbe (sőt, az SS-be is), önálló észt zászlóaljakat alakítva. A háború előrehaladtával, ahogyan a németek egyre jobban visszaszorultak, magukra hagyva a független országukért küzdő észteket és fájdalmasan döbbentek rá, hogy Hitler sem jobb Sztálinnál. Az orosz előrenyomulással viszont jöttek vissza a szovjet hatalomhoz hű vörös észtek, akik otthon maradt honfitársaikban a hazaárulót láttak, akinek egyetlen jussa van: az azonnali főbelövés.

Az Észtországban példátlan közönségsikert elért film különböző szerepeiben kizárólag észteket látunk és ezzel el is árultam a történet lényegi üzenetét. Egy függetlenségéért küzdő, a nagyhatalmi játszadozásban jelentéktelen szerepet betöltő kis ország, egy kicsi létszámú, nyelvében, identitásában igazán sehová nem tartozó nép egy nagy háborúban mindenképpen csak veszthet. Az egyszeri ember, legyen az történetesen ezúttal észt, elsősorban élni akar, erre hajtja a mindent felülíró életösztön, és annak az oldalára áll, aki jobb életet ígér. A történelem sodrában az ígéret azonban rendszerint csupán szép szó és az egyszeri ember legtöbbször ott marad, egyedül, a túlparton. Aztán úszik, vagy ugrik. Vagy leginkább lökik… Egy szimpatikus arcú, fiatal, Wehrmacht-egyenruhát viselő észt tiszt olvasgatja húga levelét a lövészárokban, ahol néhány társával, állandó kemény tűzharcban tartják állásaikat a támadó szovjet erőkkel szemben, amíg tudják. A támadás azonban kimeríthetetlennek tűnik és bekövetkezik a végső összecsapás – mely egy drámai pillanatban hirtelen félbeszakad, amikor a szembenálló felek rádöbbenek, hogy mindannyian észtek. Az iménti fiatal észt tiszt ezt azonban már nem éri meg, gyilkosa, a Vörös Hadseregben szolgáló, szintén fiatal észt -egy törekvő kommunista tiszt- azonban megtalálja nála a levelet, és ahogy a csaták alábbhagynak, elindul Tallinnba, hogy megkeresse a számára ismeretlen lányt és elmondja neki bátyja halálának történetét.

Ezzel az egyszerű vonalvezetésű történettel, illetve a lendületesen végigvitt, kristálytiszta narratívával Nüganen -Dali híres képéhez, A polgárháború előérzetéhez hasonlóan- tökéletesen érzékelteti a/egy háború öngyilkos természetét. A fehér észteket friss sonkával kínáló észt paraszt tanácstalan tekintete, amikor a fordulat után ugyanazzal a sonkával kínálja a szintén észt vörösöket, az a döbbent arc, amit a szovjet hadsereg észt tisztje vág, amikor rádöbben, hogy saját honfitársaira lő – minden tanulmánynál, vezércikknél és disszertációnál jobban mutatja meg azt a képtelen disszonanciát, amit egy széles frontvonalakon örvénylő, kiterjedt, nemzetközi háború jelenthet egy kis nemzet polgárának. Nincsenek hősök, csakis áldozatok.

A film, a világos, kőkemény és cáfolhatatlan igazságú üzenetén túl, mint háborús film is megállja a helyét, bármilyen összevetésben. A csatajelenetek látványosak, hitelesek, a karakterek húsból és vérből vannak. Nüganen, amellett, hogy kerüli a kényelmetlen tanulság didaktikus szájbarágását, kerüli a felesleges pátoszt is. Nem teng túl sem az észt hazaszeretet, sem az internacionalista elvhűség: minden olyan, amilyen volt, amilyen lehetett, mert nem lehetett másmilyen. Nem leng magasan kék-fekete-fehér lobogó, de a vörös sarló-kalapácsos sem, inkább mindkettő tépetten, szakadtan hever a csörgő-zörgő lánctalpak által a mély, ragadós sárba taposva. Mégsem hiszem azt, hogy utána rossz dolog észtnek lenni egy észt számára, amit kiválóan mutat az 1.3 milliós észt lakosság körében elért több mint 250 ezres nézőszám. (Lefordítva, ez nagyjából annyi, mintha egy magyar filmet 2 millióan néznének meg – ilyen pedig még az Egri csillagok legendás idejében sem volt…)

Asanisimasa: 9/10

Miután már mindenki keni-vágja, hogy milyen módon kellene megoldani az Európát elérő menekültáradatot, ki és mi az oka mindennek és kinek-minek áll ez az egész érdekében, igen keveset foglalkozunk (maximális tisztelet a kivételnek!) azzal, hogy vajon mi lesz ezekkel a szerencsétlenekkel, akik jószerint gyalog, vagy valamilyen ad hoc közlekedési eszközön nyomorogva elérik az áhított Ígéret Földjét? Mi vár rájuk a Paradicsomban? Nos, valami hasonló kérdést feszeget Chris Weitz 2011-es filmje is, melynek címszereplője (A kertész) egy illegális mexikói bevándorló a mai Los Angelesben.

Természetesen, a mexikóiak (és egyéb latinok) USÁ-ba való tömeges migrációja, okait, méretét és egyéb sajátosságait tekintve, nem teljesen feleltethető meg az európai muszlim exodusnak, azért az az “életpályamodell”, amit e filmben például negyvenes, szerény és szorgalmas Carlos (Demian Bichir), a kertész megél(ni kényszerül) LA-ben, nagy vonalakban ugyanaz, mint az Ahmeddel, vagy Ibrahimmal történik (majd), mondjuk, Frankfurtban, am Main. Feketemunkát végez földije mellett, a köztudomásúlag igen kemény amerikai idegenrendészet és adóhivatal éberségét kijátszva, folyamatos veszélyben saját, anyagi javak birtoklását igen lazán értelmező honfitársainak fenyegetettségében. Carlost egy dolog hajtja, hogy tinédzserkorú fiának jobb élete (erre utal a film eredeti címe) legyen, mint amilyen neki rendeltetett. Luis (José Julián) azonban nagyon gyorsan lett nagyon amerikai átlagdiák, akire identitása nyomasztólag hat, szégyelli apját, apja foglalkozását, miközben erősen kísérti az amerikai latin családok fiúgyermekeit új családként befogadó, azonban életveszélyes közösség, a gang. Carlos -amerikai tartózkodását házassággal legalizáló, jó anyagi körülmények között élő húga segítségével- végre megveszi földije furgonját és kertészszerszámait, hogy saját lábára állva elkezdje a felkapaszkodást a társadalmi ranglétrán. Első “önálló” munkanapján azonban első alkalmi segédmunkása ellopja a járgányt, valamint összes szerszámát. Carlos összezuhan, de másnapra fogát összeszorítva elindul, hogy visszaszerezze kocsiját, becsületét és fia jövőjét…

Természetesen, a hívő muszlim közösségben ritka a lopás (amit az iszlám törvények igen szigorúan büntetnek is), de mégsem nehéz beleképzelni Carlos helyzetébe az ő (illetve, bármilyen nációjú menekült) érzelmeit, gondolatvilágát, átérezni lehetőségeit. Miközben van fedél a fejünk felett, a hasunk is tele, s bár a jövő számunkra is igen borús, azért pontosan látjuk, hogy illegális menekültként egy idegen nyelvű, más kultúrájú országban mennyire rettenetes lehet élni, és azt még elképzelni sem tudjuk, milyen szörnyűségek vezethetnek odáig, hogy egy érett, meglett ember vállalja ezt az emberileg mélyen megalázó, rendkívüli kitartást, alázatot és kivételes eltökéltséget, szorgalmat, találékonyságot és lelkierőt kívánó életet. Ez a film Carlos (akinek megformálásáért Bichirt Oscar-díjra is jelölték) történetén keresztül hiteles környezetábrázolásban, hiteles karakterekben képes megmutatni egy sorsot a millió hasonló közül, és bár a cselekmény fordulatai olykor kissé kimódoltnak hatnak, egy percig sem merülhet fel, hogy hamis képet látunk.

A valóságban, sok ezer kilométerrel keletre, Frankfurt am Mainban Ahmed és Ibrahim ugyanezt a küzdelmet folytatja fűszeresboltjáért, kebabsütő büféjéért, szőnyegstandjáért, vagy akár azért, hogy újra fogorvosként, eredeti, Damaszkuszban gyakorolt szakmájában dolgozhasson, és Abunak, a fiának éppúgy nagy kísértés lesz a közösség környékén lebzselő, furcsa gondolatokat hirdető szakállas ember szavai, vagy akár a menő cuccokban, jó kocsikban parádézó, bűnös utakon járó, már a szabad Európában született fiatal muszlim-hitű testvérek csábításai. Luis, a filmbeli mexikói bevándorló fia döntött, egy csomó más mexikói bevándorló másként döntött, mint ő – nincs kétségem, hogy Ahmed, Ibrahim és a többiek fiai is meghozzák döntéseiket, ki ilyet, ki olyat. A befogadó társadalmon múlik azonban, hogy mely döntések lesznek túlsúlyban. Az igazság mindig ott van, ahol jobb az élet – ez egészen bizonyos.

Asanisimasa: 8/10

Enyhe zavar mutatkozik az erőtérben, ugyanis Néma szív címmel a Cinemax mozicsatorna már többször leadta ezt a most mozikba kerülő, Csendes szív című új Bille August-filmet. Ugyanarról a filmről van szó, ne legyenek kétségeink.

Formátumát tekintve a tévés sugárzásban látom az illőbb, vagy inkább a megfelelőbb helyét a filmnek, hiszen egy meglehetősen intim, (jobbára) csendes, komoly témát, komoly problematikát felvető értelmes, elgondolkoztató, egyben igen megható filmről van szó, melyhez tán ma már jobban illik a széles tévéképernyő, előtte a kényelmes pamlag, kezünk ügyében papír zsebkendő, pohár bor és a többi kellék. De ha mozi, akkor legyen mozi is. Egy családi együttlétnek leszünk tanúi a történetben, nem először a skandináv filmben, ugyebár. A kedves, vidéki házban egy borongós őszi estén sorban érkeznek a vendégek, akiket a ház ura és úrnője, egy nyugdíjas háziorvos és hitvese fogad szertartásos kedvességgel. Megérkezik az idősebb lány, férjével és iPadjébe feledkezett kamasz fiukkal, megérkezik a házigazdákkal egykorú, magányos barátnő, végül megjön a kisebbik lány is, akinek pasija még majdnem elnyom egy kövér jointot a nyilván unalmasnak ígérkező családi piknik előtt. Bár még csak egy ronda, ködös október végi este van, a meleg nappaliban karácsonyfa áll, a sütőben karácsonyi vacsora készül. – Én már nem töltöm veletek az idei karácsonyt. – mondja a ház úrnője kedves mosollyal.

Esther (Ghita Nørby) ugyanis gyógyíthatatlan beteg, aki azért hívta össze a számára legkedvesebbeket, hogy egy meghitt estén elbúcsúzzanak egymástól és másnap, miután Esther a vendégeket gyengéd erőszakkal elküldte, férje segítségével megszabadulhasson a ráváró, elviselhetetlen kínoktól. Esther tervéről mindenki tud, de nem mindenki tudja felfogni és elfogadni és ez kétkedéssel, fájdalommal és erőltetett jókedvvel teli, disszonáns hangulat rányomja a bélyegét az estére – és ez a film lényege is egyben. August ebben a történetben az aktív eutanázia (amikor az orvos tevőlegesen is segíti a gyógyíthatatlan beteg halálát) témakörét járja körül, természetesen azonnal bokornyi morális kérdést felvetve. Ezek közül a vallási jellegű (jobbára mereven elzárkózó) megközelítéseket teljesen figyelmen kívül hagyja, az övé tisztán világi, úgymond polgári jellegű, humanista alapokra helyezett vizsgálódás. Ez a -mondjuk azt- liberális szemlélet sem szűkölködik azonban különböző, egymással akár gyökeresen szembenálló véleményekben.

Esther döntésén alapszik az egész, amiről biztosan tudjuk, hogy alaposan mérlegelt, józan meggondolások alapján hozta meg, a betegsége tulajdonságinak teljes ismeretében. Orvos férje ebben teljesen támogatja, sőt, segíti is a végzetes aktust. A gyerekek is tudnak az egészről, mégis ők azok, akik majdnem a lehető legnagyobb szenvedést okozzák édesanyjuknak. A felvetett kérdés már régen nem az, hogy van-e jogunk eldobni magunktól az életet, hanem az, hogy van-e bármiféle jogunk megakadályozni azt, aki erre készül, egy majdani biztosan bekövetkező, elviselhetetlen, normális emberi létet meghiúsító szenvedés elkerülése érdekében. Ezt a kérdést a történet szereplői különféleképpen hozzák meg, oda különféle utakon jutnak el, mint ahogy a nézők sem fogják “ugyanolyan szemüvegen” át nézni ezt a filmet.

Érdekes módon, August nem merült el a kézenfekvő komor, letargikus hangulatba, a film néha még humoros jeleneteket is tartogat, elsősorban a fiatalabb lány bohókás barátjának, illetve a nagyobbik lány fiának köszönhetően, a tőle megszokott könnyes, keserédes melankólia mellett. Igen precízen szerkesztett, átgondolt film ez, melyben még olyan apró részletekre is ügyeltek, mint az óramutatók/digitális számlapok kronológiája, melyek azonban tényleg csak a könyörtelenül múló, immár kiszámolt időt mutatják, azonban nem tikktakkolnak az agyunkba, mint Jack Bauer valamelyik szörnyű napjában, csupán a háttérben mutatják, mi van. Hogy még mennyi van… Hasonlóan precíz, átélt, olykor igen intenzív színészi alakítások vonnak bele ebbe az ábrázolt kényelmetlen kérdéskörbe. Ghita Nørby szelíd, szeretetteli fájdalmát élesen ellenpontozza a nagyobbik lányt alakító Paprika Steen fájdalomtól beszűkült tudatú értetlensége, a kisebbik lányt játszó Danica Curcic zilált idegrendszeréből kitörni képes bölcsessége, Morten Grunwald (a férj) meleg józansága vagy Pilou Asbæk (a kisebbik lány barátja) bumfordi életigenlése.

Egyszerű, tiszta és szép film, egy nehéz kérdésről. Asanisimasa: 8/10