asanisimasa

Igen nehéz felülemelkedni azon a furcsaságon, amikor egy francia földön játszódó, második világháborús történetben mindenki (értsd: minden szereplő) ékes angolsággal beszél, úgy, hogy szerepe szerint egyiknek sincs angolszász kötődése. A zavart csak fokozza, hogy a történet német szereplői, egymás között olykor németre váltanak… De akkor a francia polgármester, a városi polgárok és parasztok miért szólnak egymáshoz és a megszálló németekhez angolul? Rendben van, egy angol anyanyelvűnek ez nem probléma – ez a film azonban (az angol mellett) francia, belga és kanadai koprodukcióban készült, ahol a franciát beszélik (Kanadában is sokan), és nekem, nem angolnak és nem franciának kell a szöveg adekvát, hiteles zeneisége. Persze, én még az a generáció vagyok, aki fetrengve röhögött, amikor például Ulzana, az apacs indián (Gojko Mitic) megszólalt a filmvásznon: Halt, weiss mann, keine bewegung! Szóval, a drámai pillanat egyből tovaszáll, amikor valami oda nem illő nüansz zavar be.

Saul Dibb (pl. A hercegnő) dicséretére szóljon, hogy e (vélhetően a producerek által erőltetett) nyelvi anomália ellenére a Suite Française című romantikus, második világháborús történet mégis működik, tehát a történet sodra magával képes ragadni a nézőt. Ráadásul, picit nehezíti is még a befogadást Quentin Tarantino itt most nem fényezendő (de eléggé soha nem fényezhető) zsenije, hiszen a Becstelen Brigantyk óta egész egyszerűen nem lehet úgy nézni francia (földön játszódó), második világháborús történetet, hogy ne annak valamelyik “odavágó” jelenetére asszociálna az ember szinte minden egyes pillanatban – és az nem biztos, hogy mindig az éppen megfelelő poén. De a Francia szvit még ettől függetlenül is működőképes darab, és ez jó.

A “működőképességhez” még igazán az a hírnév sem kell, mely a történet irodalmi alapját képező, hasonló című regénytöredéket övezi (Írója, Irène Némirovsky 1942-ben az auschwitzi táborban halt meg. Gyermekei csaknem hat évtizeden át egy kofferben őrizgették a kéziratot. A regény a 2004-es frankfurti könyvvásár egyik szenzációja volt.). Önmagában is átélhető, teljes hitelű a történet, egy igazi románchoz kellő, egymástól fényévnyi távolságra lévő karakterekkel, melyeket kezdetben egy hajszálnyi kapcsolat fűz össze. A megszálló német hadsereg tisztje (hajdan zeneszerző, tehát karakterében ott van a rigid keménységen és cinizmusán felül a lírára való hajlam is) és a megszállt francia kisváros polgármesterének menye között szövődő természetszerűleg reménytelen szerelem szinte elronthatatlan ziccer, és ezt Michelle Williams (Lucille) és Matthias Schoenaerts (Bruno von Falk Wermacht fhdgy.) be is húzza. Különösen Schoenaerts játéka tetszett, ahogyan a német tiszt jellemének kettősségét mutatta meg példás egyértelműséggel.

Engem a történet romantikus fősodránál azonban sokkal jobban érdekelt az, ahogyan a történet bemutatja a háborús helyzetben megmutatkozó emberi reakciókat, ahogy a tudatuk változik attól függően, hogy az adott egyén megszálló katona, akinek gyakorlatilag korlátlan hatalom pottyant az ölébe, a megszállást elszenvedő helybéli polgár, aki a túlélés reményében kollaborálni kénytelen a megszállókkal, a fiatal lány, akinek férje a hazája védelmében harcol, majd hadifogságba kerül, miközben tesztoszterontól duzzadó, életerős fiatal férfiak tekintetet égeti minden porcikáját, esetleg egy vagyonos helybéli gazda, aki a vagyonát vesztheti el, vagy éppen egyszerű, nincstelen paraszt, akinek semmi vesztenivalója nincs, mégis ő vesztheti a legtöbbet – az életét. A történet hátterében (és előterében is) szinte egy háborús társadalmi enciklopédiaként jelennek meg a jellegzetes ember viselkedéstípusok, teljesen tudatosan, hiszen nem véletlenül hangzik el a filmben idézetként: A háborúban mutatkozik meg igazán, ki milyen ember valójában.

A mai, iszlám-háborúval fenyegetőző, mindenkiben ellenséget látó, vérgőzös hangulatban ennél nem kell aktuálisabb értelmű látnivaló. Asanisimasa: 8/10

Több tétje is van ennek a filmnek. Az egyik például az, hogy képesek vagyunk-e végigülni egy olyan filmet, melynek mindössze két szereplője van, akik a történet nagy részében ráadásul nincsenek egymással fizikai kapcsolatban, nincsenek egy térben. A másik ezzel szorosan összefügg: Carlos Marques-Marcet, a fiatal (1983-as születésű) katalán filmrendező képes-e úgy elmesélni egy történetet, hogy az kizárólag párbeszédek ritkás és nyelvileg fésületlen szövetéből áll, mely túlnyomórészt Skype-on zajlik. Főleg, hogy ez a végtelen dialóg gyakorlatilag R.D. Laing legendás Tényleg szeretsz?-típusú szexuálpszichológiai példa-párbeszédeire hajaz…

A történet által felvetett kérdés tehát az, hogy képes-e egy szerelem túlélni azt, ha a pár egzisztenciális okokból, kényszerűen elszakad egymástól és sok ezer kilométeres távolságból, mindössze Skype-on, telefonon, emailben és SMS-ben tudja fenntartani a “működési hőmérsékletet”? Másképpen mondva, pótolhatja-e a Skype, az SMS és más modern kommunikációs kütyü a testi kapcsolatot,. az érintéseket, a szerelmes suttogásokat és sikolyokat, egyáltalán az igazi, hús-vér, face to face emberi kapcsolatot? A Barcelona – Los Angeles távolságot jelentő 10000 km című film által megadott választ borítékolom, bár szerintem meglepetés nem fog érni senkit.

Azt kell, hogy mondjam, bár Marques-Marcet történetének kérdésfelvetése nagyon mai, nagyon modern és nagyon hipszter (bár ez már állítólag nem menő), maga a “cucc” mindvégig rettenetesen banális. Ez persze, lehet alkotói szándék, miszerint épp a maga hétköznapiságában, minden romantikus felhangtól megfosztottan vizsgáljuk a kettészakított szerelem túlélőképességét – mivel azonban mind a két karakter, mind az, amit együtt és kényszerű különélésben átélnek, annyira tipikus és annyira általános, hogy ne mondjam, közönséges, ez a nézőknek, illetve, nekem legalábbis kissé unalmas.

De lehet ez személyes szoc.probléma is, hogy már kinőttem az ilyen heves-szerelmes korból, bár ennek azért ellentmond, hogy soha nem bőgtem el magam romantikus filmen negyven éves korom előtt, azóta viszont mindig. Ez a film azonban egyáltalán nem romantikus – ezért viszont unalmas is számomra. Amit azonban Alex és Sergi egymással és magányban átél, azt én már régen átéltem, megéltem, túl vagyok rajta. Viszont a mai huszon-, harmincévesek, akik épp azt a problémát görgetik maguk előtt, hogy végeztünk az egyetemen, dúl a láv, tán össze is kéne házasodni, gyerek, izé, miegymás, de az egyiket munkája helyben tartja, míg a másik azt a bizonyos visszautasíthatatlan ajánlatot a világ végéről kapja meg. Mi legyen most akkor a mi világ-nagy szerelmünkkel? Nos, valahogy így, ahogyan e kis filmben látjuk…

Ez az önigazoló, vagy önámító, esetleg önironikus funkció nálam nem működik, másnál viszont működhet. A film ennek megfelelően lesz unalmas és/vagy tanulságos és/vagy szórakoztató és/vagy meghatározó élmény. Marques-Marcet amúgy kifejezetten ügyesen vezeti végig két hősét a majd1 egy éves tortúrán, ügyesen használja a Skype videofunkcióját, mint fő cselekményszervező elemet, még arra is van gondja, hogy néha még az elvesző sávszélesség okozta szaggatást és széttöredezett képet/hangot is lényeges dramaturgiai jelentéssel tudja felruházni. Ügyes Natalia Tena (Alex) és David Verdaguer (Sergi) is, őszintén és különösebb látható gátlás nélkül adják -vélhetően- saját magukat, persze a színészet nagyjából itt kezdődik. Szóval, ajánlom e filmet, de talán inkább fiatal, szerelmes huszon-harmincasoknak – nem ilyen cinikus vén seggfejeknek, mint én is vagyok lassan… Asanisimasa: 7/10

Tehát az van, hogy Tom Hardy akkor is az egyik legnagyobb arc a filmes szcénában jelenleg, ha több efféle vacakban is játszott, mint értelmes, valódi színészi képességeket igénylő filmben. Persze, Charlize Theron is jó nő, koszolják össze arcát, nyírják haját rövidre és vágják le a fél kezét, mint azt George Miller tette vele a Mad Max negyedik részében. Hardy dolga akkor is nehezebb volt, hiszen neki egy valódi popkulturális ikont kellett saját képére formálnia, hiszen Mad Max (a fiatal) Mel Gibson – volt eddig. Most már Tom Hardy a Mad Max. Charlize viszont (itt és egyelőre) mellékszereplő.

A hetvenet is betöltött Miller poszt-apokaliptikus ikonosztázának negyedik táblája viszont félsiker. Számomra Max első része klasszikus, mondhatni: alapmű. Hibátlan minden kockája, szeretem a szögegyszerű, ám mégis sűrű érzelmi szövetű cselekményét is, szeretem a végtelen száguldás végzetszerűségét, ami az egész bosszú történet fő vivőereje. Még bírtam a második részt is (ami viszont a közönség/rajongók túlnyomó részének legenda), ám az számomra az elsőhöz képest már szinte paródia. Hajlamos vagyok egy viccesen megkoreografált sivatagi melegdiszkó-showként tekinteni rá, mintsem disztópiaként, akciófilmként vagy bármilyen címkével ellátott, legalább egy picit komolyan vehető filmként. A harmadik, Tina Turners részt minősíteni sem tudom, szimpla B-kategóriás gagyi. E negyedik etap viszont egy masszív, stabil ötvözete az előzményeknek.

A sztori pont olyan bugyuta, mint a harmadik részé. A fő motívum a víz keresése, ezúttal némi feminista ízű mellékszállal felütve. Szóval, már ennyivel is sok karaktert vesztegettem rá. A karakterek nincsenek túl részletesen megrajzolva, megmaradnak a képregény kettő dimenziójában: Tom Hardy érdeme, hogy el tudom hinni Max karakterét vele is. A többi nem lényeg – vagyis de: azért a főgonosz Halhatatlan Joe (az első rész gonoszát  is alakító Hugh Keays-Byrne bújik maszkjába) fizimiskája, az üldöző hordát vezénylő marionett-metálgitáros (!!), valamint Joe gyermekei azért ki vannak találva (legalábbis meg vannak rajzolva). A látvány azonban tényleg magával ragadó: kevés ilyen rokokó módra burjánzó, örült, vad és vicces, szinte kivétel nélkül eredeti ötletekkel telezsúfolt akciójelenetet látni mozifilmben – gyakorlatilag ezek ki is teszik a kétórás vetítési idő 70-80 %-át. Félelmetesen szórakoztató erőszakorgia. Nettó agyatlan pornográfia. Annak viszont tényleg jó… Asanisimasa: 6/10

Kevés forróbb téma adódik a mai közbeszédben, mint a menekültek ügye. Nem ragozom, csurig van vele az internet, mindenki szakért, megért, cáfol, segít, vagy éppen vérben forgó szemekkel életét féltve, halálért hörögve rázza virtuális fegyverét. Kik ezek a szerencsétlenek (mások által gaz terroristák, megint mások által a nagyhatalmak által felbérelt ügynökök), akik tíz-, százezrével, sőt sokmilliónyian indultak meg a magát oly büszkén civilizáltnak tartó Nyugat irányába? Szíriaiak, irakiak, afgánok, bangladesiek keletről, Ázsiából, míg a legkülönbözőbb fekete-afrikai törzsek milliói délről, a Földközi-tengeren át menekülnek Európába, egyelőre úgy tűnik, megoldhatatlan feladat elé állítva a politikai vezetést, éppúgy, mint az európai társadalmakat. A legújabb kori népvándorlás okai valójában egyszerűek: az ember mindig oda ment, ahol több a vad, jobban termett a föld, kellemesebb az időjárás, jobbak az életkörülmények. Európa és Észak-Amerika, minden ellenkező híreszteléssel ellentétben, köszöni, jól van. Válság van, válság lesz, de azért a boltok polcai roskadoznak, a nagyvárosok utcái tiszták és fényesek, a lakóik jól öltözöttek és jól tápláltak. Béke van, alapvetően. Ezzel szemben Szíriában az ISIS nevű szörny fejezi le a neki behódolni nem tudó, nem akaró embereket, ámokfutásban rombolja szét az emberi kultúra sok ezer éves emlékeit, Afrikában pedig olyan szörnyű háborúk zajlanak már évtizedek óta, melynek még lehetséges okait sem értjük, és csak néha jutnak el hozzánk szörnyű, sokkoló képek csontsovány, ám Kalasnyikovot lóbáló, bedrogozott gyerekkatonákról, auschwitzi mértékű genocídiumokról és embertelen menekülttáborokban sínylődő milliókról.

A kanadai Philippe Falardeau (pl. Lazhar tanár úr) Szudán elveszett fiai (az eredeti cím fordításában: Kegyes hazugság) című, a valóságban is megtörtént eseményeket feldolgozó drámája Dél-Szudán véres problematikájába nyúl bele, elmesélve néhány gyermek szerencsés megmenekülését háború sújtotta, nyomorúságos falujukból a távoli, mesés Amerikába, a szabadság és bőség földjére. Rögtön leszögezném, hogy a film propagandafilm, kiemelt és egyáltalában nem burkolt célja adományok gyűjtése, mellyel a dél-szudáni menekültek ellátásához és segélyezéséhez kívánnak hozzájárulni a film alkotói. A nyíltan propagandisztikus él ellenére, szó sincs arról, hogy hazugságokat állítana, pusztáén elmesél egy idealisztikusnak tűnő, valójában azonban csak szerencsés (és nagyon megható) történetet néhány dél-szudáni gyerekről, akiknek megadatott a lehetőség, hogy új életet kezdjenek egy szabad, az övékéhez képest sokkal biztonságosabb világban. Az afrikai szereplők adják a film cáfolhatatlan hitelességét, hiszen mindannyian valóban dél-szudáni menekültek, többen közülük szolgáltak a hírhedt gyerekkatonák bandáiban is, tehát, ha valaki, ők a saját bőrükön érezték az igazságot. Az, hogy jó, segítőkész és a segítségnyújtásért még áldozatokra is hajlandó fehérekkel hozta össze őket sorsuk, az csak az ő szerencséjük – és nem holmi homályos nagyhatalom elvtelen talpnyalójának íróasztal melletti körmönfont áskálódása valami idióta világuralom érdekében (ahogyan azt némelyek bizton állítják). Falardeau e történettel a jó példát kívánta elmesélni, mert van ilyen és tudnunk is kell róla.

Ügyes megoldásnak gondolom azt is, hogy a rendező ügyesen kerülte el a sokszor öncélúnak, de legalábbis bombasztikusnak ható elemek használatát. Nem kíván sokkolni a háború szörnyűségeinek, a szinte elképzelhetetlen embertelenségeknek képeivel, mindössze néhány szóban elmondott történettöredékekkel, néhány felvillantott, szinte utalásszerű képpel jelzi csupán azokat: az afrikai szereplők tekintete, félszeg mozgása szavak, explicit képek nélkül is mindent elmond arról, amit átéltek. Jó ötlet az is, hogy mer viccelődni. Különböző kultúrák ütköztetése mindig hálás téma, hiszen egyszerre tudjuk kinevetni általa saját magunkat és a másikat is, sértődés nélkül. Az egész életükben állatok között, a szavanna szűkös életkörülményeibe szocializálódott afrikaiak találkozása az amerikai létforma sokszor általunk, európaiak által is megmosolygott, lusta kényelmével, (mondjuk azt) jó szándékú bumfordizmusával, valamint a mindent szabályozó, de sokszor inkább csak bonyolító bürokrácia diktatúrájával olykor eredményez valóban mulatságos pillanatokat is. A mostanában figyelemreméltó elkötelezettséget mutató szerepeket is vállaló Reese Witherspoon által alakított állásközvetítő csodálatos jellemfejlődése viszont olyan szép, hogy tényleg nehezen hiszem el, miközben Mamere (Arnold Oceng) mélyen emberi kegyes hazugsága már szinte közhelyszerű fordulatnak hat e film végén.

Úgy gondolom, az e film által elmesélt történet tanulságainak nagyjából érvényesnek kell lennie azokra a menekültekre is, akikkel mifelénk találkozhatunk, de legalábbis talán könnyebb lesz egy picit megérteni általa az okokat, a motivációkat. Asanisimasa: 8/10

Oké, ezt még megvettem Neill Blomkamptól, de a következőnél kíméletlenül kaszálni fogok. Ez már a harmadik film a társadalom pereméről, és második, hogy ez a társadalom Jo’burg elképzelhetetlenül (na jó, úgy csepeliesen) lerohadt külvárosa, a virtuális közeljövőben. Míg azonban a District 9-ben földönkívüliek okoztak zavart a zűrzavarban, az Elysiumban fél-géprendőrök tettek rendet – itt intelligens robotzsaru áll át a rosszfiúk oldalára, mígnem a haza, ha fényre nem is derül, de legalább az alagút végén felpislákol valami. Valami pici variációk, de alapvetően ugyanazt a történetet látjuk újra. Ez üzletileg zseniális teljesítmény, művészileg viszont már inkább a gagyi kategóriája.

Félreértés ne essék, Blomkamp továbbra is az egyik legzavarbaejtőbb mainstream filmes, ugyanis ekkora katyvaszt rajta kívül kevesen tudnak úgy gatyába rázni, hogy többé-kevésbé mégis nézhető mozi legyen belőle, az újdonság friss ereje azonban már sehol sincs. Újra egy egyes szám első személyű lövöldözős játékba csöppenünk a Chappie első negyedében, majd egy kis kültelki drogos környezettanulmány, széteső emberi sorosok, kallódó fiatalok, drogok, élhetetlen nagyváros felzabálja a természetet, egyben az egész bolygót. Egy törvény van, az erősebb kutya baszik, amit viszont a dél-afrikai rendező igen mély valóságismerettel tár a nézők szeme elé. Bár természetesen egy fiktív társadalom kritikájáról van szó, érezzük ennek valóságszagú hitelét. Aztán egy közepes cyber-thrillerbe oltott E.T./Frankenstein-mixbe vágunk át, ami egy majdnem perfekt Transformers-paródiában csúcsosodik ki. A vége viszont sci-fi, tudattranszmisszióval, szeretet-üzenettel, halványan pirkadó hajnallal a szmogos horizonton.

A Chappie, az első öntudatra ébredt robot meséje egy példátlanul erőszakos családi film, egy meglepetésszerűen filozofikus, egyben példátlanul nyálas piff-puff-baromság, valamint egy kibernetikai közhely-, és filmidézet-gyűjtemény. Annyira nagy katyvasz, hogy muszáj végignézni, ha egyszer belekezdtél, mert minden pillanatban van benne valami, ami azt sejteti, hogy valami okos dologban van részünk. Persze nem, de a film végén mégsem tudunk bosszankodni… De, ahogy az elején mondtam, a következőt már el fogom kaszálni.

Asanisimasa: 5/10