asanisimasa

Két út áll az új Paul Thomas Anderson-film előtt: vagy semmivé foszlik az idők képlékeny homályában, vagy -igaz, csak egy relatíve szűk réteg számára- kultusszá válik és még akkor is a polcok dédelgetett helyén fog megbújni a lemez, amikor már senkinek nem lesz alkalmatossága lejátszani azt. Annyi bizonyos, hogy hősies munka a közfelkiáltással megfilmesíthetetlennek kikiáltott –hasonló című– Thomas Pynchon-szöveg megfilmesítése, hiszen számomra (és az amerikai Filmakadémia számára is, hiszen a forgatókönyv kapott Oscar-jelölést) kifejezetten olvasott szöveg élménye van a Beépített hiba című filmnek, bár magát, az eredeti művet nem olvastam. (A Súlyszivárványnak nekifeküdtem, de nyilván rossz pillanatban és lelkiállapotban, mert azt meg én találtam olvashatatlannak… Ez a film viszont meghozta Pynchonhoz a kedvem, tehát a film ennyiben maximális teljesítményt nyújt.)

Én magam éppen kiábrándulóban vagyok/voltam Andersonból, hiszen a kezdeti eufória (Kótyagos szerelem, Magnólia) után számomra a folytatás (pl a legutóbbi The Master is) nagyképű kudarcok sorozata. Ez a film viszont visszahozta a hitem, pedig szó sincs valami paradigmaváltásra sarkalló, filozofikus mélyen szántásról. A Beépített hiba leginkább olyan, mintha Pynchon/Anderson átolvasta volna Raymond Chandler összes művét, majd Philip Marlowe kezébe a whiskyspohár helyett spanglit (jointot, stukát, dzsoját, tehát ún. “füves cigit”) adott volna, majd feltett volna néhány lemezt a hippikorszak végéről, aztán elpöfékelt volna egy kövér spanyát és összegyúrta volna az olvasottakat, hallottakat, képzelteket egy szakadatlan hangulat-, érzelem-, vágy- és fantáziatöredék-áramlatba. Hihetetlenül szórakoztató, pszichedelikus álom, egy krimi-parafrázis, melyben az áldozat és az elkövető személye nem is igazán lényeges, és nem is mérhető jelentőségű magához, az ügy felgöngyölítéséhez (vö.: “a célnál sokkal fontosabb maga az út, amit addig megteszel” buddhista bölcselete). Persze, ma az értelmiség számára nem éppen divatos időtöltés a könnyű narkózás, nem úgy, mint volt régebben, így érthetően néznek is sokan, hogy hát ez most itt mi volt – pedig igen, éppen az volt. A Beépített hiba színtiszta pszichedélia, mely pontosan és hitelesen közvetíti a módosult tudatállapot sajátos realitás-, tér és időélményét; mint film, közvetlen “rokona” Kubrick Tágra zárt szemek című, szintén igen megosztó alkotásának, vagy akár Gilliam/Hunter S. Thomson Félelem és reszketés Las Vegasban című művének is.

És ha most azt mondom, hogy a Beépített hiba valójában egy furcsa humorú, ám mégis igen romantikus szerelmi történet, akkor nyilván még a megértőbbek is elhajtanak a francba, pedig hát erről van szó. Erről is, meg arról is, amit fentebb írtam. Ez egy ilyen film, kell hozzá a figyelem és a nyitott, befogadó tudat – és a káoszban hirtelen minden a helyére kerül és simán, csomómentesen elegyednek az összetevők egy sűrű, laktató, mégis könnyed és egészséges krémdesszertté. Joaquin Phoenix eszement fazon, olyan tekintete van, hogy néha tényleg muszáj feltenni azt a napszemüveget, mert tényleg azt várjuk, hogy végtelen sodrattá tekerednek a párhuzamosok. Josh Brolin kockafejű zsaruja, illetve annak brutális szögletessége tökéletes ellenpont hozzá, viszont amit Katherine Waterstone művel vele a kanapén – azt nagyon szerettem. Komoly arcok és komoly nevek a továbbiakban is, viszont egy olyan soundtracket hallhatunk közben, ami önmagában is megér jónéhány hallgatást.

Imádtam az egészet, tokkal-vonóval. Nyilván, mert bennem is van beépített hiba.

Asanisimasa: 9/10

Nagyon nehéz beleengednünk magunkat egy olyan történetbe, melynek főhősei az erdők, sőt kifejezetten az érintetlen őserdők haszoncélú, kíméletlen kiaknázásának szentelik életüket. Ma ilyen szaralakoknak nem drukkolunk, és ehhez még csak túlzottan radikális, vegán, anti-GMO és nagyon zöld(béke) aktivistáknak sem kell lennünk, csupán normális embernek. – Ne vágj ki minden fát! – nem véletlenül énekelte ezt már abban a ‘tűrt’ átkosban is Koncz Zsuzsi. Ráadásul, Ron Rash 2008-as, azonos című bestselleréből készült Serena című filmdráma hősei még gyilkolnak is, saját kezükkel, vagy erre mást felbérelve,tök mindegy; tehát morálisan igen nehezen igazolható karaktereket kell néznünk.

Természetesen, egyáltalán nem ördögtől való, ha alapvetően negatív karakterek válnak egy történet főhőseivé, az azonban kissé tétovává teszi a szemlélődő nézőt, ha ezeket a negatív jellemeket alapvetően egy romantikus, szenvedélyes és a főhősök számára igen tragikus véget érő drámában kell követnünk… Tényleg. Szemmel láthatóan, a korábban igen figyelemreméltó filmekkel (pl. Második esély, Egy jobb világ) jelentkező dán Susanne Bier sem tudott mit kezdeni ezzel a zavarba ejtő szituációval. Tippelem, hogy szeretett volna kezdeni valamit a sztori egyik pólusát jelentő és címszereplő női karakterrel, illetve a benne rejlő feminista vonásokkal, valamint, lehetséges, hogy az említett erdőirtásban is látott annyi botránykőt, hogy érdemes legyen ezzel foglalkozni – ezek azonban e filmből nem jöttek le. Serena története nem jön sehonnan és nem tart sehová sem – hacsak nem az lett volna a cél, hogy a saját hamis, önző és kapzsi vágyaiba belehaló vadkapitalizmus haldoklását szeretné bemutatni. Erről viszont szó sincs, a kapitalizmus köszöni szépen, jól van (tök mindegy, hogy ennek örülünk, vagy sem), és jól volt a múlt század 20-as, 30-as éveinek nagy világválsága idején is, mikor sokan azt hitték, ebbe bele fog dögleni.

George Pemberton (Bradley Cooper) tipikus pofa, bár azért az ő státuszában még mindennap borotválkoztak a fiatalemberek. Megvesz, irányít, politikusokat korrumpál és harcot vív az ekkoriban induló természetvédelmi projektekkel. Serena (Jennifer Lawrence) a hozzá illő pár, szintén egy nagybirtokos család leszármazottja, kétsége sincs afelől, hol a helye a társadalomban és ennek megtartására bármire képes. Szerelmük úgy perzsel, hogy szinte szikrát kapnak tőle a raktárban felstócolt öles rönkfahegyek. Gyermek azonban csak George korábbi úri félrelépéséből születik, miközben Serena elvetél. Közben George korábbi üzleti partnerei is egyre nehezebben tűrik Serena dominanciáját és a vállalkozás ellen fordulnak. A ködös hegyekben állítólag puma portyáz, a völgyben csörgőkígyó marja a favágókat, a magasban pedig sas vijjog.

Semmi bajom a teljesen hagyományos, epikus filmekkel, ez a történet, ez a film is lehetett volna ilyen, de pont a fentebb jelzett bizonytalanságok és eltévesztett irányok miatt nem lett az. A tétova rendező mellett aztán sem Cooper, sem Lawrence nem tudta pontosan, mit kéne csinálnia, így jobb híján kitartott egy sejtelmes pillanatot, nézett nagyokat, abból nagy baj nem lehet. Lett, mert ezek a film kínos másodpercei. A Toby Jones által alakított seriff figurája, valamint Rhys Ifans fiatal Jason Robardsot idéző, rejtelmes nyomkeresője korrekt mellékkarakter, de nem szervülnek bele ebbe a sztoriba, Hollywood-kompatibilis figurák, melyek bármelyik produkcióba beilleszthetők, gyakorlatilag ctrl+c, ctrl+v módszerrel. A film, sajnos, összességében nem több egy pompázatosan fényképezett kudarcnál. A továbbiakban értetlenkedve meredek magam elé…

Asanisimasa: 5/10

Lehet disco, lehet funk, lehet dubstep, lehet house, lehet rave és acid techno, big beat, break beat vagy drum&bass, Menyhárt Jenő után szabadon: nekem minden egyformán diszkózene. Ugyanígy vagyok ezzel a french houseként, garage house-ként vagy tőlem akár sittysutty-jajjajjajnak is nevezhető cuccal, amibe az Eden című film szolid, átlagos francia egyetemista főszereplője is rákattant, a kora kilencvenes években, amikor a világot elöntötték a fél- és illegális rave-partik, az ekkor 18-22 körüli korosztályból mindenki extasyn és LSD-bélyegen rángatózott és hétvégente önként és örömmel meneteltek bele a 100-120 bpm között lüktető dobgép ütemére és a stroboszkóp szakrális vibrálásában megteremtődő közös extázisba. Ők így vonultak be a történelembe, más generációk más külsőségek, más divatok, más drogok és más ritmusok közepette.

Általában egy bizonyos generáció életérzését megfogalmazni kívánó filmek buktatója szokott lenni, ha a sajátjukon kívül nem szólnak más korosztályokhoz. A megszólított réteg ettől még rajonghat érte, s ahogyan az idők telnek, úgy rakódik rá a fiatalság emlékeire a mindent megszépítő nosztalgia – de nincs annál kínosabb, amikor a tizenéves gyerek döbbenten kérdez rá: hogy anya/apa, ti ERRE táncoltatok? Természetesen, ha egy adott generációs film képes megfogalmazni általános érvényű tanulságot, üzenetet is, akkor más a helyzet (pl. Trainspotting vagy Hair). Az Eden ebből a tekintetben félsiker. Mia Hansen-Løve (korábban pl. Gyermekeim apja, illetve Viszlát, első szerelem!) bátyjával, a hajdan szintén DJ-ként dolgozó Svennel közösen, önéletrajzi elemekből is táplálkozó filmje egy DJ megszületését, tündöklését és bukását mutatja be. (A DJ a diszkó és mindenféle más stílusú, elektronikus zenére alapuló táncmulatság egyetlen sztárja, ceremóniamestere és főpapja.) Paul (Félix de Givry) története 1992 ködös őszén kezdődik, amikor egy Párizs környéki rave-partin beüt neki az LSD. Ettől kezdve a korábbi írói ambíciókat dédelgető, alapvetően szolid, értelmiségi családból származó fiú minden energiájával egy bizonyos stílus (a french house) felé fordul és hamarosan összebarátkozik a ma már világhírű Daft Punkkal, valamint elkezd DJ-zni. Egyetem, írói ambíciók off, lemezjátszó on. Sex&drugs&disco. Minden a jól ismert, sokszor elmesélt, mégis sokak által átélt kotta szerint alakul – sajnos pont olyan unalmasan, mint amilyen ez a Paul által játszott zenei stílus is unalmas.

Hansen-Løve a hosszan mutatott diszkójeleneteken, a kezdetben bájosan, később azonban már egyre idegesítőbben “civil” színészi alakításokban megmutatott fafejű önsorsromboláson és feltűnően akciómentes, azonban a kezdetétől pontosan előrelátható életpálya bemutatásán túl semmit nem tud közölni Paul sorsán keresztül. Még azt sem, hogy a drog jó/rossz… Paul alapvetően unalmas figura, a zenéje is unalmas, szerelmei és egész élete is unalmas. Nagyon komoly, valóban átélt élményeknek kell munkálni a nézőkben ahhoz, hogy a legkisebb mértékben is rokonszenvesnek találja a srác figuráját. A legrosszabb az, hogy még csak nem is ellenszenves… Paul annyira átlagos karakter, hogy még akkor is érdektelen, amikor rosszfiú. Mindemellett, Hansen-Løve az komolyabb, mélyebb tartalmat is felvető fordulatokon (pl. a jóbarát Cyril –Roman Kolinka– öngyilkossága) is egykedvűen továbblép. Az Eden tehát filmnek nem igazán jó, talán csak kordokumentumként, illetve egy zenei stílus, egy divat (és a múló, tünékeny divat), valamint egy jellemző és jellegzetes életérzés reprezentációjaként állja meg a helyét.

Asanisimasa: 6/10

Ha ezt a filmet valamilyen időparadoxon okán láthatnák az olasz neorealisták, vagy láthatná Szőts István, vagy mondjuk Sindó Kaneto, a Kopár sziget rendezője, akkor sírva fakadnának a gyönyörűségtől. Majdnem én is sírva fakadtam a gyönyörűségtől, talán csak a sajtóvetítéseken szokásos blazírt fapofa magamra erőltetése miatt nem sikerült elalélnom a (valószínúleg) grúz George Ovashvili szépen díjazott Kukoricasziget című filmjén. A film ugyanis azt a nyelvet használja magabiztosan, amit én mindig, minden filmben keresek: egy egyszerű történetet, de akár elvont gondolatot is, szinte kizárólag képek segítségével meséljenek el nekem az adott film alkotói. Mindeközben a képeknek minden beavatkozástól, manipulációtól mentesen a valóságot, vagy legalább a valóság hiteles illúzióját kell közvetíteniük, hogy József Attila után szabadon, az igazat is lássam, meg a valódit is. Azt persze, nem tudom, hogy egy ilyen köves, sáros, hordalékos talajon lehetséges-e kukoricát nevelni, mint azt a filmben láthatjuk; azt sem hiszem, hogy két ember, egy nagyapa és bakfiskorú unokája úgy éljen, dolgozzon, aludjon és egyen egymás mellett nagyjából egyetlen hektáron, hogy tavasztól őszig legfeljebb három mondatot szóljanak egymáshoz, és az is olyan legyen, amire kézenfekvő a válasz. Ezek nyilvánvalóan erős stilizációk, melyek a történet által kibontakoztatott erős, nagyívű allegória igazságát hivatottak körülrajzolni és aláhúzni, nem pedig a cselekmény eseményeinek hihetőségét reprezentálni. Természetesen, ismerni kell a Kukoricasziget értelmezéséhez Abházia és Grúzia közti igen problematikus viszonyt. Röviden annyi a szitu, hogy az abházok Grúzia területén élnek, de nem grúzok, és ki is kiáltották maguknak saját államukat, amit viszont alig ismer el valaki – a grúzok legkevésbé, ezért az egy tüzes vidék. A filmbeli nagyapó abház, aki elfoglal magának egy olyan, a Kaukázusból eredő folyók áradása folytán lehordott üledékből kiemelkedett, ideiglenes szigetet, melyen gyorsan házat emel, kukoricát vet, majd arat, hogy legyen miből élni télen. Ez tulajdonképpen a film sztorija, nagyapó az unokával szigetet foglal, házat épít, ás, vet, kapál, arat, közben az abház milícia és a grúz hadsereg járőrei felváltva kerülgetik, stb. Valójában azonban a szigetfoglalás az abház nép függetlenségi vágyát szimbolizálja: a teremtő adott nekik egy földet, ami kiemelkedett a nagy víz közepéből, amit aztán elfoglaltak maguknak, hogy ott éljenek és ahol élelmet termeljenek. Az Úr azonban egyik kezével ad, de a másikkal mindig el is vesz… Persze, vannak itt még más dolgok is, de nem fogom elmesélni a filmet, nem is fogom képről képre kielemezni, pedig megérné – de akkor mi marad a nézőnek? A lényeg különben is a személyes megismerésen, majd átélésen van. Nagy a córesz a mi világunkban is, sokan vágynak, vágyunk békére, megnyugvásra, amikor a magunk urai lehetünk és nem szól senki bele a dolgunkba, nem szorítanak olyan szabályrendszerekbe, amihez semmi közünk amúgy. Zavar a városi tülekedés, és legszívesebben elvonulnánk… mondjuk egy ilyen kis szigetre, kapálni. (Nincs áram, nincs tulajdonképpen semmi. Illetve, csak a Semmi van.) A legtöbben nyilván sikítva rohannánk vissza egy nap után a gyűlölt, idegbajos városi tülekedésbe, ahol “meleg van, nyugalom és fény”, de jó nézni az öreg abház mélyen barázdált, karakteresen gyönyörű arcát, az elhasznált szerszámokhoz hasonlatos kezeit, takarékos mozdulatait, nézni unokája félszeg, szégyenlős riadtságát, mely szöges ellentétben áll azzal a brutális természetességgel, ahogy puszta kézzel belezi ki az ősi módszerrel fogott halakat. Jó nézni Ragályi Elemér fantasztikus erejű, illúziót teremtő, mégis költői finomságú képeit – Ragályi tán még soha nem volt ilyen jó. Ilyen, semmiképpen. Ami viszont a legfontosabb, hogy ezek a képek képezik a rendező Ovashvili nyelvét, velük beszél, általuk fejezi ki gondolatait. És erre maradéktalanul képes is. Egy dolog zavart, amikor néha megszólaltak a szereplők. Nem az általuk beszélt furcsa, izgalmas hangzású nyelvek miatt, hanem azért, mert egyedül itt lehetett érezni, hogy olyan dolgot kell művelniük, amit a rendező kért tőlük. Így a film majdnem hibátlan. Asanisimasa: 9/10

Valamivel több idő telt el azóta, hogy Bill Rohant mogorva, de érző szívű nagyapja eltranszportírozta iskolakezdéskor leendő tanintézményébe, hogy aztán kisvártatva röhögve száguldjanak vissza a Temze-folyó Fáraó nevű szigetén megbúvó Szfinx nevű, mesebeli házukba, a kriketthez, a vízhez, a horgászáshoz és a többi kalandhoz. Az ok mindössze annyi, hogy az iskola is áldozatául esett a náci németek bombáinak, mint ahogy a kilencéves Bill gyerekkorát is alapvetően meghatározta a háború. Az 1988-ban öt Oscarra is jelölt Remény és dicsőség eme zárójelenetével kezdődik, mintegy 16-17 év múltán, A királynőért és a hazáért is, azonban Bill életében nem telt el több tíz évnél – pontosan ennyi is elég azonban ahhoz, hogy a háborút gyerekfejjel végigjátszó Billből William, egy 18 éves, helyes és fess fiatalember váljon. Tehát, eme rövid intervallumtól eltekintve, John Boorman saját tulajdonképpeni önéletrajzát ott folytatja, ahol anno abbahagyta. És úgy is, mégha ezúttal szobrok és szobrok árnyai nem is szegélyezik útját…

A háborús élmények igen mélyen beleivódnak azok lelkébe, akik kénytelenek voltak azt átélni, általában csak azok rázzák dühösen lándzsáikat, akiknek soha nem volt részük benne. Hallottam tavaly a bámészkodó tömegben, amely a Kodály-köröndi rettenetes tüzet nézte, hogy egy idős asszony azt mondta: – Ezt a szagot a háború óta nem éreztem! Nyilvánvalóan a háború élményét is sokan, sokféleképpen próbálták már feldolgozni, Az 1932-es születésű Boorman is ezt teszi, beleszőve saját gyermekkori emlékeit. A remény és dicsőség elbeszélőmódja engem valahol arra a szemléletre emlékeztetett, amit Kertész Imre írt meg a Sorstalanságban, ahogy egy tudatlan, még tiszta lelkű gyermek látja a szörnyűségeket, nem ismerve az azok mögött álló politikát, történelmet, a vallási, társadalmi és kulturális hátteret. Boormannak természetesen, semmi köze nincs a holokauszthoz, ő katolikus angol iskolában nevelkedett, holott családja nem volt katolikus – igaz, valószínűleg zsidó sem. Az ő szemüvegén keresztül érthetően jóval viccesebb, színesebb képet látunk, mint amilyet a pesti Köves Gyuri mesélt, hiszen bár az angol társadalom is kapott bőven Hitler “áldásából”, azért lényegesen kisebb veszteségekkel vészelték át a háborút, mint a közép-európai zsidóság. Boorman történetében például alig esik szó a háború áldozatairól, a család nagyjából végig együtt marad, s akit elvittek a harcolni, az is jobbára épen, egészségesen tért haza. Körülöttük természetesen robbannak a bombák, az ő házukat is találat éri, de a háború inkább tűnik egy izgalmas, furcsa és veszélyes játszótérnek – már a kilencéves Bill Rohannak, azaz John Boormannek. Abban a képben azonban, melyben a gyerekek dühödt energiával rombolják le a romokat, abban azért van filozófia és van költészet is. A középpontban azonban a háborúban normálisan, a jól körülírható, angol tradícióknak megfelelően élni próbáló, középosztálybeli angol család és benne Bill önarcképe áll, olykor szomorkás, de legtöbbször bájosan gunyoros hangnemben.

A királynőért és a hazáért keresőmezőjében viszont kissé távolabb került a család, és a már felcseperedett Bill (Callum Turner) ragadja magához a kormányrudat. Háború azonban mindig van, ez tematizálja a történet ezen részét is. Ezúttal a koreai háború zajlik, mint a kapitalizmus és a kommunizmus közti hidegháború első forró (vagy mint látni fogjuk, éppen hogy fagyos) aktusa. Bill sokáig várja a behívóparancsot, miközben a közelben filmet forgatnak (naná, hogy háborúsat), közben csónakozik, úszkál, és minden reggel meglesi azt a szép lányt, aki a parton biciklizik el dolgára – egyszer tán meg is fogja szólítani. Aztán megjön a behívó, kiképzés, bunkó törzsőrmester (David Thewlis), 22-es csapdája, pajzán szórakozás a kimenőn a helyi nővérnevelde lányaival, de különösen az az ismeretlen, elegáns, megközelíthetetlen lánnyal (Tamsin Egerton) való affér, mígnem Billből tényleg William lesz és megkoronázzák II. Erzsébet királynőt, aki ma is Anglia (és részei) királynője.

Miközben gyönyörűen köszönnek vissza az első rész jellemző motívumai, a családi ebéd, a viccesen részeg apa, a víz és a vízi élet élménye, ahogyan siklik a csónak, ahogyan csusszan a kéz a csónakot hajtó hosszú ródon, a hangverseny, a mozi, a szex különféle aktív és passzív élményei, fontos hangsúllyal van jelen a barátság, mely egyben bajtársiasság (Caleb Landry Jones) is, ami viszont igen szatirikus módon jelenik meg a háborúzásra tökéletesen alkalmatlan újoncok körében. Ahogyan Bill katona lesz, mód nyílik arra is, hogy meg lehessen mutatni a brit királyi hadsereg morálját, a degenerált tisztek (Richard E. Grant) felesleges, de elhagyhatatlan játékaitól a szolgálat hiábavalóságáig. Újra megjelenik a gépírás-oktatás, mint a brit haderő egyik legfontosabb fegyverneme, legalábbis a Rohan-család férfitagjainak szempontjából. Boorman itt nyíltan szatirikus hangnemre vált, mint színészvezetésben, mint a színészi alakításokban szinte az ötvenes/hatvanas évek Pitkin-, és Folytassa-filmjeinek stílusát utánozva. A koreai háborúra készülő királyi hadsereg hadereje ebben az olvasatban semmiben nem különbözik attól, amit oly sokan átélhettünk évtizedekkel később a varsói Szerződés honi alakulatainál: ami szögletes volt, azt gurítottuk, de ami gömbölyű volt, azt biztosan kézben kellett cipelnünk… A mellékszálként felfűzött sumákolásológiai karrier Redmond közlegény (Pat Shortt) előadásában csak tovább erősítette azt, hogy mennyire felesleges dolog is a katonáskodás, tök mindegy milyen ideológia, cél vagy parancs okán.

Boorman ezen filmjének is legnagyobb erénye a tapintható személyesség, és az ebből fakadó cáfolhatatlan hitelesség. Emellett bájos, olykor vicces, máskor megható, de mindvégig igen szórakoztató, amolyan sztorizgató történet, amit bármeddig el lehetne nézni. A királynőért és a hazáért emellett egyfajta szerelmi vallomás is a film, mint műfaj, valamint a mozi, mint intézmény iránt is, hiszen se szeri, se száma a különféle verbális, vagy direkt filmes idézeteknek, utalásoknak Kertész Casablancájától Edward G. Robinson klasszikus gengsztertörténetein keresztül egészen Kuroszaváig.

Asanisimasa: 8/10

Majd’ két évig pihentette dobozban első, egész estés nagyjátékfilmjét az eddig főként karakterszínészként ismert és méltán népszerű William H. Macy, miután 2014-ben végre bemutatta a Sundance fesztiválon. Pedig nincs mit szégyellni a Sodródva című mozin, mert egy igen becsületes, férfiasan érzelmes történet, tisztességesen elmesélve. Kasszát persze nem fog robbantani. A tömeg nem az ilyen egyszerű, igaz történetekre gerjed, azonban ahol a többi független film megtalálja közönségét, ott erre is lesz vevő, abban biztos vagyok.

A film nyitójelenetében egy fiatal, szimpatikus srácot látunk, aki egyedül ül szobájában, gitárral a kezében és számítógépre énekeli saját szomorkás, melankolikus (enyhén Nick Drake-es) dalát, mely -ha jól értettem- úgy kezdődik: I’m an asshole. Én egy seggfej vagyok. A dicséretes önkritikáról árulkodó dal a későbbiekben magyarázatot is nyer egy tragikus fordulatban, de nem lövöm le a poént. Az egyetem könyvtárában történt lövöldözés áldozatai között van ő is, megesik az ilyesmi, látjuk a híradóban. A srác családja ekkor már kettészakadt, anyja egy új kapcsolatba menekült, sikeres reklámszakemberként dolgozó apját (Billy Crudup) viszont teljesen padlóra küldi fia felfoghatatlan halála. Munkáját feladja és egy vitorláshajón tölti idejét, elsősorban masszív piálással. Egy nap, fia hagyatékai között egy dobozt talál, benne a fiú dalaival, dalszövegeivel és ahogyan belemélyed azok világába, egyre inkább tudatosodik benne fia tündöklő, ám hamvába holt tehetsége. Gitárt ragad és megpróbálja lepötyögni a dalokat, melyek hamar a sajátjaivá válnak és nemsokára már törzskocsmája színpadán szólalnak meg az apa előadásában. A különös hangulatú dalokra felfigyel a kocsmában dalok és zenekar nélkül lézengő, néhai fiával egyidős srác (Anton Yelchin), aki addig nyüstöli az eredetileg csak egy fellépésre vállalkozó férfit, hogy közös zenekar alakításába fognak…

Ennyiből is látszik, hogy egy furcsa apa-fiú történetet mesél el a filmben magának kedves mellékszerepet (ő a kocsmáros, akinél az apa fellép fia dalaival) is osztó Macy, amit gond nélkül kombinál a klasszikus zenekar-karrier filmek kliséivel, mígnem… Nem bonyolítja túl a narratívát, simán, egyenesen, pacekba’ küldi a sztorit, amit egészen kellemes, hallgatható soundtrack támogat stabilan (akkora mértékben, hogy simán jár a filmre a ‘zenés’ jelző). A sztori természetesen az apa figurájára és jellemének hullámvasútszerű alakulására koncentrál. Crudup kevés eszközzel, de hitelesen kelti életre a karaktert, azt is simán elhisszük neki, hogy ő maga énekli és játssza is a dalokat (némelyikkel valóban így is van). A problémákkal való szembenézés helyett a magányos italozásba menekülő középkorú férfi motívumának közhelyességétől ugyan sírva fakadok, de tudom azt is, hogy ez a valóságban is igen sokszor van így. Ismerek például kétdiplomás ötvenes férfit, aki majdnem éhen halt felesége tragikus halála után, mert képtelen volt magának kaját csinálni és akár hetekig is ugyanabban a ruhában járt, mert a mosógépet sem tudta bekapcsolni… Macy és Crudup azonban az őszinteség erejével feledtetni tudja a közhelyesség látszatát, így a film és a történet, az igen hatásos végkifejlettel együtt is igaz. A rock pedig never die.

Asanisimasa: 7/10

Huszárik Zoltán zseniális rövidfilmjében, a Játékban két egymás mellett sínylődő rab személytelen kapcsolata kerül egy pillanatra metafizikus dimenzióba az idő kíméleten sodrában. A hírhedt guantanamói koncentrációs táborból “tudósító” Camp X-ray esetében természetesen nincs szó metafizikáról, csupán amerikai viszonylatban igen bátornak mondható békepárti idealizmusról – a dolgok 2001. szeptember 11-e utáni amerikai álláspontját ismerve azonban ez is igen nagy szó.

A történet tartalmi részein túl Peter Sattler író/rendező abban is kivételes bátorságot mutat, hogy a börtöndráma lényegi részét mindössze két szereplő közti, a minimálisnál is minimálisabb személyes interakciójában mutatja meg. Konkrét és masszív kamaradráma a film. Hogy mennyi a sztori igazságtartalma, az tulajdonképpen mindegy is, mert annál sokkal fontosabb az az üzenet, amit a film a végén majdnem katartikus erővel közöl, az amin nekünk, kívülállóknak (és nekünk, érintetteknek) kell elgondolkodnunk. Hogy mi az üzenet, azt nyilván nem rágom senkinek a szájába, legyen elég annyi, hogy Sattler sem tartja indokoltnak azt a fokú emberi brutalitást, amit az amerikai hadsereg bizonyítottan elkövetett a kubai Guantanamóban fogvatartottakon.

Egy kamaradrámához sosem kell nagyregény méretű cselekmény. Itt egy ifjú, vidéki lányka (Kirsten Stewart) sorsát követjük nyomon, aki a vidéki nihilből való kitöréshez a sereget választotta (valószínűleg a lehetséges egyetlen módozatként). A kiképzés utáni első szolgálati helye lesz a guantanamói támaszpont, ahol a fogvatartott terroristagyanús elemek őrzése lesz a feladata. A sajtóban megjelent durva bántalmazásokról e filmben nem kapunk képet (hiszen mégis csak amerikai alkotásról van szó), azonban Guantanamo itt látható körülményei sem nevezhetők túlzottan emberinek. A rabok (akiket kínos precizitással kötelező fogvatartottaknak nevezni) szűkös magánzárkákban élnek, és gyakorlatilag nulla a kommunikáció egymás között, de az őrökkel sem bonyolódhatnak személyes kapcsolatba. Amy, a fiatal, szabálykövető és engedelmes katona azonban az egyértelmű parancs ellenére, az unalmas szolgálat hosszú órái alatt lassan mégis mély kapcsolatba kerül Alival (Peyman Moaadi), az egyetemet végzett intelligens “fogvatartottal”. A tiltás persze, többoldalú, hiszen nemcsak az őr nem merülhet személyes viszonyba a rabokkal, de a muszlim vallású fogvatartottak sem állhatnak szóba nővel, főleg nem egy amerikai nővel, de egy amerikai katonanővel egyáltalában nem. Amy és Ali között nem szövődik szerelem, erről szó sincsen, emberi kapcsolatról lesz szó a továbbiakban. Hogyan legyünk emberek egy embertelen világban?

Azt már régóta lehet tudni, hogy az Alkonyatból kinőtt Stewart, ha nem is virtuóz színészi eszköztárral, de a rendelkezésére álló néhány tudománnyal képes komoly alakításokra (pl. Sils Maria felhői) – itt sincs másképpen. Persze, egy meglehetősen alul művelt, egyszerű lelkű vidéki lány megformálásához nem kell Meryl Streep-i bravúr. Peyman Moaadi kitűnő partner, kettejük között mindvégig érzékelhető az erőtér, pedig mindvégig egy vastag vasajtó van közöttük. Rendben van a film, erős, egyenletes, következetesen végighúzott dráma, kötelező üzenettel.

Asanisimasa: 7/10

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy abban a gazdag Németországban mindenki fenékig él a tejfelben, a kerítést eszi vacsorára, hiszen az kolbászból van és tejjel mézzel fürdik este, lefekvés előtt. Ezt a vélekedést hajlamosak tovább erősíteni az ideiglenesen ott pénzt kereső magyarok is, akik minden mondatukat úgy kezdenek, hogy “bezzeg a németeknél…” Edward Berger tavaly Berlinben Arany Medvéért is versenyzett filmje, a Jack azonban egy teljesen más, igen ismerős német világot mutat meg nekünk.

A tízéves címszereplő üzemelteti gyakorlatilag a családot. Ő kelti minden reggel kisöccsét, ő készít neki reggelit, ő fürdeti meg, ő öltözteti fel, ő mos rá, miután és mielőtt ugyanezeket a teendőket megcsinálja saját részre is. Apjukat nem ismerik a srácok, anyjuk pedig éli a korán, vélhetően véletlenül megesett lányanyák tudathasadásos életét: miközben a gyerekek ridegtartásban gondoskodnak magukról, addig anyuka semmivel sem törődve hajtja a pasikat, akik rendszerint megrettenve tapasztalják, hogy az éjjel felszedett dögös csaj nincs otthon egyedül… Mindenre azonban nem tud figyelni ez a talpraesett, kemény kis srác sem, öccse egy este leforrázza magát, aminek következtében kórházba kerül – a gyermekvédelem pedig Jacket azonnal elszakítja anyjától (és öccsétől) és nevelőotthonba helyezi.

Jack léha anyukájáról nem mondható el, hogy nem szereti gyermekeit, sőt, nagyon is szereti őket – arról van szó, hogy hiányzik belőle a gyermeknevelés felelőssége, éretlen, felelőtlen személyiség. Hiányzik belőle a maga sorsa iránti felelősségvállalás is, nem véletlenül dolgozik az éjszakához köthető, alkalmai jellegű munkahelyeken (stadiont, diszkót takarít). Jack is erősen ragaszkodik édesanyjához, kis családjuk lehetne akár egy szegény, de boldog család is, de a német gyámügyi hatóságok nem a lágyszívűségükről híresek.

Jack nevelőotthona viszont tényleg nevetséges, nagyjából ilyen lehet egy luxus nyári tábor, nálunk: korlátlan fogyasztás a 100%-os gyümölcsléből, romantikus, kertes, ligetes környezet, egész nap játék, móka, kacagás, teljes ellátás. A gyerekek azonban országtól, rendszertől és gazdasági helyzettől függetlenül, mindenhol ugyanolyanok. Jack jó gyerek, mások nem igazán. Egy jó és rossz közti összezördülés után Jack elszökik az intézetből, vissza az általa irányított, jól kiismert életébe: a lakás azonban zárva van, anyja telefonján pedig csak az üzenetrögzítő beszél.

Kemény, rideg, messze nem empatikus világot mutat be Berger filmje, amit a végére (10 éves korára) a címszereplő kissrác is a magáénak tudhat. A sors kikényszeríti nála, hogy alaposan kiismerje azokat a farkastörvényeket, melyek a kinti, felnőtt, vad világot irányítják és idő előtt kell megtanulnia, hogy ha megütnek, akkor vissza kell ütnöd, különben alulmaradsz.

A kis Ivo Pietzcker éppen olyan tökösen, karakánul húzza végig ezt a számára nem éppen ideális élethelyzeteket megmutató történetet, ahogyan álomszuszék, mindig éhes kisöccsét is, ott bent, a sztoriban, amit el kell hitetnie a néző nénikkel és bácsikkal, azt gond nélkül el is hiteti. A filmet író-rendező Berger is jól ismeri a témát, azt a környezetet, amit bemutat (bár tán ilyen lepukkant, a hajdani pesti FMK-t idéző acid-bárok már Kreuzbergben sincsenek), s az a döntés, amit kis hősével meghozat, egyáltalában nem a megszokott. Mi innen, Magyarországról, a mi, itthon szerzett tapasztalatainkból következtetve picit mégis csodálkozunk Jack döntésén, miközben látjuk Jack otthoni helyzetének tarthatatlanságát is. Viszont túlontúl ismerjük azt a szituációt is, amikor két rossz közül kell választanunk…

Jack története kicsit szomorkás, kicsit megható és kicsit kalandos film, nem feltétlenül felnőtteknek, talán komolyabb gyerekeknek is.

Asanisimasa: 7/10