asanisimasa

Afféle családi moziként is felfoghatjuk ezt a Party Girl című francia doku-drámát, hiszen a három (!) rendezője közül az egyiknek az édesanyja a film cím- és főszerelője. Kétségünk sem lehet afelől, hogy a történet is a való élet töredéke, s amit látunk, az valóban Angélique Litzenburger elbaltázott nászéjszakájának története. Dokumentum-játékfilm, láttunk már ilyet, hogy ne menjünk messzebb a Budapesti Iskola filmjeinél. A szereplők saját nevükön játsszák saját magukat, a film cselekménye pedig hellyel-közzel saját életük egy -önkényesen- kiragadott részlete.

Angélique a filmet Marie Amachoukeli és Claire Burger társaságában rendező Samuel Theis édesanyja és egy kisvárosi night club hostesseként dolgozta le eddigi életét. Nem prostituált a szó hagyományos értelmében, hanem a bár amolyan fizetett vendéglátója, akinek az a dolga, hogy a vendégeket szórakoztassa, itassa. Közben nyilván megesett ez-az, bizonyságok erre Angélique gyermekei, akiknek apját még saját anyjuk sem tudja pontosan, de ezt a már erősen hervadó szépségű nő csupán foglalkozási ártalomnak tekinti. Angélique az éjszaka hercegnője, minden buli középpontja, az örök party girl, aki egész életét szerelemben töltötte. Szerelmes volt elsősorban az éjszakába, a féktelen bulizásba, néha szerelmes volt azokban a férfiakba, akik éppen karjaik között tartották – hatvanéves korára azonban elérkezett a pillanat, amikor valaki veszi a bátorságot és megkéri a kezét. Senki nem gondolná, hogy Angélique életében ez a rendszerint ártatlan és romantikus tett fogja a legmélyebb traumát okozni.

Angélique elfogadta, hogy életmódjára való tekintettel összes gyermekét elvették tőle, elfogadta azt, hogy kollégái, táncosnők és egyéb félvilági nők cinkos, de nem kifejezetten megbízható, egzisztenciálisan bizonytalan barátságában élje le az életét, ezért éri földrengésként a szerény, egyszerű, békés életre vágyó hajdani bányász (egyedül az ő karakterét játssza színész: Joseph Bour) lánykérése. Angélique tudja, hogy el kell fogadnia az ajánlatot, de ezt vére, álmai és szíve nehezen engedi…

Samuel Theis (alkotótársai segítségével) kíméletlen szemérmetlenséggel tárja fel saját kiterjedt, nem túl fényes körülmények között élő családja legbelsőbb ügyeit, melyeket legtöbbünk adott esetben legszívesebben inkább elfelejtene. Édesanyja portréja is bár nincs híján szeretetnek, közel sem hízelgő: Angélique olyan éjszakai pillangó, aki utolsó erejével, ernyedt szárnycsapásokkal is a fényre vergődne, számára az életet jelentő utcai lámpáig, tán még el is jut odáig, de azt már nem látjuk, ahogyan megpörkölődött szárnyakkal hull alá… Angélique esküvőjének történetét akár úgy is jellemezhetnénk, hogy a “rock&roll az nem egy tánc”, hanem maga az élet. Görcsös igyekezettel küzdjük magunkat a boldogság illúziója felé, annyira kaparunk, hogy észre sem vesszük, mennyi kapaszkodót, ugródeszkát és trambulint mulasztunk el útközben. Annyira akarjuk a boldogságot, hogy nem vesszük észre, hányszor és milyen közel voltunk hozzá. Erről szól Angélique esküvőjének és Angélique életének szomorú sztorija…

Asanisimasa: 8/10

Szerintem tökéletesen félreértik a “népek” Jason Reitman (pl. Pszichoszingli, Egek ura) Chad Kultgen regényéből adaptált Férfiak, nők és gyerekek című filmjét, amikor azt mondják, hogy a történet az internet és a közösségi média káros hatásairól szól. Nyilván fokozza az értetlenséget, hogy a népes -ám jobbára teljesen egyenrangú- szereplőgárda élén az általában kritikán aluli kakipuki filmjeiről ismert Adam Sandler neve díszeleg. Természetesen, szó sincs efféléről sem… Reitman igen okosan elmesélt, lényeglátó és a lényeget pontosan megragadni és megfogalmazni is képes filmje leginkább talán Robert Altman szinte abszurdba hajló társadalmi kaleidoszkópjaira (pl. Rövidre vágva) emlékeztet, azzal a különbséggel, hogy ez egy igen nyomasztó, igen sötét jelent felfestő (és még sötétebb jövőt sejtető) történet.

Szó van benne természetesen az internetfüggésről, a játékfüggésről, a szex- és pornófüggésről, ezzel szoros összefüggésben a kényszeres maszturbációról és a merevedési problémákról, de szó esik az anorexiáról is, szó esik a tizenéves lányok körében dúló többi őrületről, a megfelelési kényszer-hajtotta, pánikszerű szüzességelveszésről, a Facebook-, Twitter-, Tumblr-, Pinterest- és ki tudja még milyen közösségi média-függésről; de leginkább arról a deficitről szól, amit mindezek a normális emberi kapcsolatokban okoznak. Szó van azonban erről a félelemről is, ami pont annyira bénítja meg ugyanazokat az emberi kapcsolatokat, melyeket például a másik oldalról a nap minden szabad percében űzött internetes szerepjátékokban való részvétel okoz… Reitman sokszereplős, több párhuzamos szálon bonyolódó – igen, didaktikus, de szándékoltan sarkított példákkal operáló- filmje szinte egy tudományos igényű esszé alapossággal modellezi és tárja fel a modern, jóléti társadalmak lelki életét torzító folyamatokat. Emma Thompson okos narrátorszövege vezeti végig a nézőt a komplex társadalmi példázaton, mely ijesztően, szinte már kényelmetlenül hasonlít a saját, okostelefont, laptopot, tabletet babráló, monitorra, LCD LED HD-képernyőre meredő életünkre, hogy a film harmadánál már kényelmetlenül fészkelődünk (talán elő is vesszük drága telónkat, hogy a virtuális világ rejtsen el minket a való világgal való szembesülés kíméletlen igazságától.

Ennyire pontosan és komplexen kevés film fogott meg társadalmi jelenséget, mint a Férfiak, nők és gyerekek. Végkifejlete ugyan idealisztikus, hiszen hitet tesz az ember és ember közti személyes kapcsolatok elengedhetetlen volta, az érintés, ölelés és a csók virtuálisan soha nem pótolható, soha meg nem idézhetően meghitt intimitása mellett, azonban kozmikus távlatokból is igazolja ennek szükségszerűségét, amivel nehéz vitatkozni. Reitman és Kultgen szellemiségét dicséri, hogy az említett virtuális bigyók sem vettetnek pokol tüzére, a józan ész ül diadalt e filmben, még akkor is, ha figyelmeztetőleg felemelt mutatóujja vet sötét árnyat miránk. Nem mellesleg, megy egy film is közben, szerelmekkel, szakításokkal, házastársi konfliktusokkal, egyebekkel. Asanisimasa: 8/10

Valóban nagyon jó lányok, pontosabban, nagyon jó barátnők a Very Good Girls (magyar címről, forgalmazásról egyelőre nincs hír) főszereplői. Mi fiúk -legalábbis én, fiú- kezdetben kissé nevetségesnek tartottuk az osztályban, a banda perifériáján mindig jelenlévő, állandóan összebújva viháncoló, kéz a kézben WC-re szökdöső “óriási barátosnékat”, aztán ahogy telt a kíméletlen idő, úgy széledt világgá az osztály, oszlott szét a banda, a barátnők viszont még mindig megvannak, köszönik az érdeklődést. Jó látni őket a filmvásznon is.

Ehhez természetesen, kell némi irigységgel vegyes kíváncsiság is, ami mindig ott mocorog a hangos, túl hangos csúfolódás alatt, mely a “most vajon mit szövetkeznek ezek a luvnyák”-tól a “a faszt tudnak ezek ennyit beszélgetni”-n keresztül a “de jó nekik, hogy így kitartanak egymás mellett”-ig terjed. Naomi Foner tiszta, egyenes, sima filmje egy ilyen szélesen áradó barátnői párkapcsolatba avatja be a nézőt, ráadásul az egyik legizgalmasabb időszakban, amikor a legnagyobb problémát annak a pici, jelentőségéhez képest mégis igen költőien elnevezett bőrdarabkának a megléte, illetve elvesztésének körülményei okozzák, mely ott lent szerénykedik, a lányok szemérmesen összezárt combjai között.

Szóval, Lilly (Dakota Fanning) és Gerri (Elizabeth Olsen) valóban nagyon jó lányok, legalábbis az aktuális trendeket követő többséghez képest. Például egészen az egyetemi tanulmányaik megkezdéséig meg tudták őrizni szüzességüket, pedig egyikük sem mondható taszító jelenségnek. Bájos, értelmes, vagány csajok, akiket magától értetődő természetességgel jelenít meg a két hajdani gyereksztár (akik, úgy tűnik, viszonylag gond nélkül úszták meg a gyerekkori sztárságot, és semmi nem menti meg őket attól, hogy elsőrangú felnőtt színésznők, vagy például ahogyan az Olsen lány esetében láthatjuk/hallhatjuk, akár énekesnők is legyenek).

Történetük konfliktusa a szüzesség mihamarabbi elvesztése, illetve az, hogy az erre kiszemelt srác (Sterling Jones), bár hajlandónak mutatkozik az aktusra, végül egyikükbe (Lillybe) lesz szerelmes, így Gerri viszont lemaradni látszik a “buszról”. Lilly és David, a srác próbálja a kapcsolatot titokban tartani, részben Lilly szigorúbb elveket valló családja miatt, részben azért, mert Gerrinek szintén nem lenne ellenére David esetleges közeledése. Ezt a konfliktust a legtöbb errefelé orientálódó film/filmes hangos, röhögős, altesti poénokban és sörhabban úszó, majd naplementés giccsben feloldódó közhelyparádéban oldaná meg, itt azonban a ’46-os (!) születésű, esőfilmes rendező (Foner korábban főleg producerként dolgozott) finom ízléssel, szolid humorral, de szókimondó éleslátással rajzol kettős portrét a két még szűz barátnőről. A célkeresztben főleg Lilly figurája áll, az immár húszéves Dakota remek is benne, igazi, raszteres karakter. A többiek amolyan halvány, pasztellszínekkel felkent, csupán egy-két határozottabb vonással jellemzett alakok, de ez ezúttal egyáltalában nem baj, hiszen pontosan illenek a történet sodrához, hangulatához. Apró, személyes világmegváltó történet bontakozik meg a szemünk előtt, amiben tényleg nincs semmi különös – egyszerűen jó látni azt, amikor a dolgok jobbra fordulnak. Az igen szerethető, csendes, okos, olyan “független filmes ízű” történet fényét olyan komoly nevek emelik, mint Ellen Barkin (Lilly kőkemény anyja), vagy a mostanában igen vicces méretű külsővel élő, magyar származású Richard Dreyfuss (Gerri vadliberális apja). Én feltétlenül ajánlanám e kedves kis filmet megtekintésre annak, aki be tudja szerezni.

Asanisimasa: 7/10

Bovaryné ezúttal nem Gustave Flaubert, hanem a frankomán, borissza és bútorrestaurátorként dolgozó férje oldalán az olykor ködös, máskor napfényes Normandiába költöző Gemma. Azonban pontosan annyira nem illik a bájos, ám mégis túlzottan vidéki kisvárosba, mint Flaubert híres hősnője, így nem csoda, hogy a helyi bulanzsé, azaz pék fantáziájában épp olyan unatkozó, szerelemre és kéjre vágyó szépasszonyként jelenik, mint a híres-hírhedt klasszikus regény hősnője. A valóság történései ráadásul döbbenetesen hajaznak a Flaubert által feltárt sztorira, így Martin, a pék hamarosan a klasszikus regényben érezheti magát.

A Gemma Bovery azonban nem klasszikus mű, és nem is Flaubert regényén alapszik, hanem egy bizonyos Posy Simmonds ’99-ben megjelent képregényén. Természetesen, ezúttal nem amolyan amerikai típusú, világmegmentő, szuperhősös képregényről van szó, hanem olyan, főleg női magazinok mellékleteként megjelenő, romantikus történeteket rajzban elmesélő képregényről. Gemma szomorú története párhuzamos vágányon fut Mme Bovary tragédiája felé – Anne Fontaine (én korábban a Perfect Mothers, illetve a Coco avant Channel című filmjeit láttam) rendezésében ez azonban egy szórakoztató, szerethető, mondhatni bájos történet, az előre sejthetően tragikus végkifejletet kissé morbid humorral elütő lezárásával együtt is.

A mókásan csodálkozó arckifejezésekkel szívesen operáló Fabrice Luchini adja Martint, a kíváncsi, középkorú péket, akiben a szexualitás már régen elfeledett forró hullámait kelti újra fel a szomszédba költöző, tagadhatatlanul érzéki szépségű Gemma (Gemma Arterton), aki hamar a munkájába feledkező férje mellett nem találja magát a normandiai kisváros kulturálisan és társasági életében egyaránt szegényes miliőjében. Pajkos ártatlansággal flörtöl az őt tágra nyílt szemmel bámuló pékkel, de komolyan esély sincs arra, hogy ebből bármi is komolyra forduljon. Annál inkább a szomszéd kastély lakójával, a fiatal joghallgató Hervével (Niels Schneider), aki viszont zsarnoki anyjától való félelmében és szimpla karrierféltésből cserben hagyja a vele izzó kapcsolatba merülő nőt, akinek lelkén az sem segít, hogy hamarosan felbukkan régi szerelme is, aki korábban szintén faképnél hagyta őt.

Ebből a történetből azonban hiányzik mindaz a társadalomkritikai él, amit Flaubert beleszőtt a realista (sőt, naturalista) regényírás egyik alapköveként emlegetett regényébe. Ez a történet napjainkban játszódik, amikor már nincs értelme bigott erkölcsökről beszélni (Martin például azt javasolja számítógépes játékokba feledkezett fiának, hogy inkább drogozna a Call of Duty helyett…), így Fontaine a történetet inkább valamiféle levendulavirágok, düledező terméskőkerítések mögött rejtező bájos vidéki udvarházak és illatozó péksütemények között játszódó romantikus vidéki meseként tálalja. A közhelyes angol sznobizmus és a sértődötten arrogáns francia nacionalizmus is csupán egy-két elejtett félmondatban feszül egymásnak, hogy aztán egy korty whisky és egy slukk cigaretta azonnal el is felejtse az ellentétet. Gemma tényleg jó nő, Martin ínycsiklandozó kenyereket süt, csinos házikókat lehet látni – tényleg nem tudom, mi van még ebben a filmben, de mégsem tudom azt mondani, hogy nem érte meg megnézni.

Asanisimasa: 6/10

Általában nincs kifogásom az ellen, ha filmesek belenyomják az orrom az általuk feltárni kívánt témába, sőt, legtöbbször még el is várom ezt tőlük. Ezúttal azonban kifejezetten kényelmetlen, rossz érzést keltett bennem az angol Andrew Hulme ilyetén gesztusa, ugyanis Hó az édenkertben című “bűn és bűnhődés”-drámájának főhőse, Dave (Frederick Schmidt) számomra kifejezetten antipatikus, rossz kisugárzású alak. S ha a főhősben nincs semmi rokonszenves, akkor a film is igen nehezen fogja megszerettetni magát (velem)…

Hulme filmjének erős vizualitása azonban nem (alig) hagy menekülési útvonalat. Szinte végig szuperközelikben követjük a főhőst útján, legtöbbször ráadásul a tarkóját látjuk. Egyszerű, átlagosnak mondható külvárosi csávó -gondolom- valamelyik londoni külső kerületből. Apja nyomán tehetséges bunyósnak indult, de hamar tönkretette pályáját a narkó, amiben amúgy az egész családja utazott. Két út áll előtte, hogy vagy agresszíven feltörekvő nagybátyjához, vagy a már vastagon befutott “apa legjobb barátjához” áll be dolgozni – a kábítószernagykereskedelembe. Valódi emberi kapcsolat azonban csak haverjához, a pakisztáni származású Tariqhoz (Aymen Hamdouchi) fűzi, aki azonban hamar áldozatául esik az angolszász nemzeti érzésektől is fűtött “üzleti életnek”, amit Dave képtelen feldolgozni. Bosszúvágytól fűtött kanyargós ámokfutása Dave-t a Tariq által látogatott muszlim közösséghez vezeti…

A legnagyobb probléma az, hogy Dave személyisége annyira durva, beszűkült, környezete pedig ingerszegény, lepusztult és igénytelen, hogy nehéz azonosulni vele. Ahogy vergődik, miközben egyre szorultabb helyzetbe kerül, szánalmat ugyan ébreszt, de igazából maga mellé nem állít senkit. Ráadásul a kamera végig ott lohol a hónaljában, a tarkójában, szinte érezni a szagát. Ahogy az őt befogadó muszlim közösségben is viselkedik, annak elviseléséhez, annak kezeléséhez tényleg eltökélt, erős hit szükséges.

Persze, a történet karakterei, a lepukkant, külvárosi környezet egyaránt hitelesen mutatkoznak meg a filmben, talán éppen ezért is zavaró, hiteltelen, amikor Dave -echte angol létére- az iszlámban keres menedéket. Még akkor is, ha tudvalevően a radikális dzsihadisták sorában ténylegesen sok származásából és neveltetéséből fakadóan nyugat-európai fiatal harcol. E filmben azonban hangsúlyosan nem ilyen csoport szerepel, ők az iszlám misztikus, békét és a tökéletes jó felé irányuló belső küzdelem fontosságát hirdető szufi irányzatot követik. Mindazonáltal, Dave további sorsát illetően egyáltalán nem megnyugtató, őrült, zaklatott áhítatban zárul a film. Nem hiszem el, hogy Dave sorsa megváltozik, mint ahogy azt sem, hogy Dave útja ez lenne a jobb élet felé.

Márpedig, ha ezt a film rendezője nem képes elhitetni velem, akkor a film kudarc. De legalábbis félsiker…

Asanisimasa: 5/10

Érteni vélem Xavier Beauvois (korábban például Istenek és emberek) szándékát ezzel a filmmel. Valóban érdekes, furcsa, egyszerre morbid, tragikomikus és nagyon mélyen emberi az a történet, melyben két szegény, nyomorúságos körülmények között élő bevándorló tetemes váltságdíj reményében kihantolja és ellopja az épp akkoriban elhunyt filmlegenda, Charlie Chaplin holttestét rejtő koporsóját; a végeredmény azonban nem sikerült túl jól. A meghökkentő sztori éppúgy a valóság szüleménye, mint volt a rendező korábbi, nagy kritikai sikert aratott alkotásánál. 1978 március 2-án valóban kiásta és elrabolta két lúzer (a belga származású Eddy és az algériai Osman) Chaplin koporsóját, minden úgy történt, ahogyan ezt A hírnév ára című filmben is látjuk. Érezzük azt a párhuzamot is, ami Chaplin pályája, az általa kitalált, ikonikus figura valamint az elkövetők között fennáll, pontosan ugyanaz a szomorkás, keserédes, tragikomikus hangulat járja át a történetet, és pont ugyanaz -a bizarr téma ellenére is- mély humanizmus hajtja, ami Chaplin legnagyobb filmjeit (az Aranylázat, A kölyköt, a Cirkuszt, a Nagyvárosi fényeket és a többit) is jellemzi – a különbség mégis ég és föld.

Talán Michel Legrand, a film zenéjét szerző világhírű zeneszerző valósította meg legjobban azt, ahogy ennek a filmnek szólnia kellett volna. Parttalanul romantikus és a legnevetségesebb, legszánalmasabb pillanatokban is szemtelenül heroikusnak ható, szélesen hömpölygő szólamai -lazán és görcsmentesen, afféle leitmotivként beleszőve Chaplin világslágerének, a Két kicsiny balettcipőnek dallamát- egyszerre idézik meg Chaplin és a régi, nagy mozifilmek nagyszerű nimbuszát, és ezzel éles kontrasztban ellenpontozzák a földközeli valóság nyomorúságát.

A mai francia film jelenleg egyik legjobb komikusa, Benoit Poelvoerde (a börtönből frissen szabadult Eddy szerepében) viszont mintha megijedt volna a szerep és a film kínálta lehetőségtől. Mintha szó szerint vette volna a forgatókönyv első mondatát, amivel a börtönőr becsapta utána a kaput: Na, most már vége a komédiázásnak! Tétova, remegő kezű jelenléte mindvégig bizonytalanul hat és semmiben nem segíti a film kohézióját. Partnere, Roschdy Zem pontosan hozza az életben tisztességes, becsületes munkával elért kevésért is aggódó, a rosszba kizárólag családja érdekében beszálló Osmant – az ő természetszerűleg visszafogott karaktere azonban semmiképpen nem lehet a történet motorja.

Itt van az összes Chaplin-toposz. Osman tündéri kislánya (Séli Gmach) balettcipőkben tipeg és padödőz, majd hazamegy az Aranyláz helyszínét idéző, düledező viskóba, ahol spagetti a vacsora – igaz, nem bakancsfűzőből. Eddy és Osman nincstelen, chaplini csavargók, akik azért keverednek bűnbe, mert nincs más lehetőségük jobbítani sorsukon, de nem is elsősorban sajátjukén, hanem a kislányén, illetve Osman kórházban fekvő, súlyosan beteg feleségén. A gazdag nagyváros fényei beláthatatlan, messzi távolban pislákolnak. A cirkusz menedéket jelent a nyomor elől. Csak az a báj, kecs és kellem hiányzik, az a sárm, az a megmagyarázhatatlan dolog, amivel Chaplin bele tudja magát lopni az emberek szívébe. Míg Chaplin a nyomorúságos csavargóként nagyszerű, addig Eddy és Osman fájdalmasan és kiábrándítóan kisszerűek. Túl igaziak, hogy a mese tündérmese legyen – bár sírgyalázásból és hullarablásból amúgy is elég nehéz tündérmesét faragni…

Ezenkívül Beauvois rendezése is ritmustalan, tétova, mondhatni, pontatlan. A hetvenes évek környezete viszont hibátlanul jelenik meg… Nem mondom, hogy érdektelen film, sőt, egyáltalán nem az, legfeljebb azt, hogy nem sikerült jól. Érdekességként, amolyan furcsa hommage-ként Chaplinre emlékezve azonban mindenképpen nézendő alkotás.

Asanisimasa: 6/10

Visszatérés Ithakába, mondja a film eredeti címe, mely nyilván arra utal, hogy a főszereplő 16 évnyi -ahogy azt látni fogjuk, részben önkéntes- száműzetés után tér vissza szülővárosába, ahogyan Homérosz eposzában Odüsszeusz is; Amadeo, a hajdan ígéretes író Ithakája azonban Havanna, a kubai nagyváros. Hasonló a káosz is, amit tapasztal, de neki nem felesége kezéért legyeskedő kérőkkel kell megküzdenie, hanem saját múltjával, melyben a kubai értelmiség összes sértettsége, kiábrándultsága és csalódottsága sűrűsödik össze.

Amadeo annak a ma ötvenes-hatvanas generációnak a tagja, akik Castro forradalmának első gyermekei voltak, és a szocialista Kuba “mennyországának” igézetében nőttek fel. A legnagyobb természetességnek vették a kötelező építőtáborokat, hiszen mindenkinek hozzá kell járulni az építéshez, hamar túllendültek a sok ‘nincs’-en, megértették még azt is, hogy a párt tiltott minden nyugati kultúrát, így a Beatlest és a Stonest is, hogy életüket ezen a paradicsomi -de rettenetesen szegény- szigeten kell leélniük… Hittek Castróban, a pártban, a szocializmusban. Aztán, ahogy felnőttek, egyre jobban átlátták a nehézségeket, felismerték a visszásságokat, a kettős mércét, de a legtöbben maradtak – Amadeo például egy spanyolországi színházi turné alkalmával disszidált. Most, amikor már Kubából is szabad az utazás (legfeljebb nem mindenhová kapnak beutazási vízumot a kubaiak), amikor Fidelt már csak a még mindig rajongó hírekben látni élőként, négy-öt órás maratoni beszédeit már elfújta a szabadság szele, tömegek ébrednek rá és szembesülnek azzal, miben is éltek, miben is hittek eddig. Havanna, a hajdani decens mulatóváros mára foszló vakolatú, szétmálló nyomortanyává züllött, ahogyan azt sokmillióan megismerhették Wim Wenders világhírű Buena Vista Social Clubjából. A francia Laurent Cantet teljes egészében Havannában, igaz, mindvégig egyetlen tetőteraszon forgott Havannai éjszaka című filmje megmutatja Kuba egy másik arcát is, melyben nem szól a zene, vagy ha igen, akkor az idegesítő, ahogyan a túláradó életöröm zaja is, a szitkozódások, veszekedések és káromkodások, amikor a város közepén vágnak ki tudja, honnan szerzett disznót, melynek bűze belepi a környéket, amikor a legendás kubai rum silány lőre, a méregdrága szivarokról pedig szó sem esik.

Amadeo, a hajdan tehetséges író idegenben nem írt már egy sort sem, Tanía maradt, ő orvos lett, aki filléres fizetését a betegeitől kapott tyúkokkal, szappannal és efféle hálaadományokkal egészíti ki. Rafa, a festő elébb felhagyott a festéssel és alkoholista lett, majd kitisztulva giccses tájképeket kezd festeni, amit el tud adni a turistáknak néhány pesóért. Aldo, a mérnők ma lopott alkatrészekből barkácsol akkumulátorokat, abból él meg úgy, ahogy. Egyedül Eddynek, a bölcsésznek sikerült az élet, ő beállt a sorba és az üzleti életben csinált karriert, nyilvánvalóan törvénysértések sorozatával, korrupt módon. A csapat sok év után, Amadeo hazatértének megünneplésére jönnek össze Aldo házának tetőteraszán. Fogy a külföldről hozott whisky, a spanyol bor, felelevenednek a régi emlékek, az ugratások, de ahogy az már lenni szokott, az alkohol hamarosan előhozza a társaság tagjaiból a mélyen eltemetett sérelmeket, bűnöket is.

Az osztály című filmjével korábban Arany Pálmával jutalmazott francia Cantet már készített egy szkeccset a 2012-ben bemutatott Havanna, szeretlek! című antológiába, tehát már hosszabb ideje tanulmányozza a kubai társadalom és a “kubai álom” lassú, komótos változását ahhoz, hogy a kellő hitelességgel tudjon előállni egy ilyen leleplező erejű kamaradrámával. A Havannai éjszaka ennek az álomnak az elröppenését mutatja be, melyet mintegy alátámasztandó, a szereplők többször is illusztrálnak egy széles, “huss!” gesztussal. Helyében azonban nem friss, energikus ébrenlét, hanem egy elgyötört, kiégett és kiábrándult, fej- és gyomorfájós másnaposság lép, amit igen nehéz lesz kipihenni. Ahogy a címből (és az eddigiekből) következik, egyetlen éjszaka történetét meséli el a film, berúgással, rengeteg beszélgetéssel, némi tánccal, némi sértődéssel, majd kibéküléssel és a bili nagy kiborításával. Csalódott kubai értelmiségieket, művészeket látunk, ennek ellenére nyugodtan a helyükbe képzelhetjük a magyar hatvanas-hetvenesek generációját is, akik Kádár alatt nőttek fel, lettek orvosok, mérnökök, művészek (politikusok), akik “megcsinálták” a rendszerváltást és akik aztán hagyták szétrohadni azt a francba. Ugyanaz a történet – melyet nálunk még alig mertek elmesélni. Nincs más hátra tehát, mint e francia-kubai példából tanulni.

Asanisimasa: 8/10

Marie Heurtin története valóságos történet, mely a XIX. század végén történt meg valahol Közép-Franciaországban, a Loire völgyétől délre. Marie egy Vertue nevű kis faluban született 1885-ben, siketen és vakon. Szülei, egyszerű emberek lévén, a szülői szereteten túl nem tudtak mit kezdeni a világgal kizárólag tapintás, ízlelés és szaglás útján érintkező, az emberi lét lehető legelemibb, legvadabb állapotában élő lánnyal. A helyi körorvos azt javasolta, hogy küldjék a lányt elmegyógyintézetbe, mást nagyon úgysem tehetnek, ám a szülők erre nem voltak hajlandóak, hiszen nem tudhatták azt sem, hogy lányuk értelme, pszichéje sérült-e egyáltalán, nyilvánvaló testi fogyatékosságai mellett. Marie-t apja inkább a Poitiers közelében fekvő Larnay-intézetbe vitte, ahol apácák neveltek süket gyermekeket, hátha ők tudnak valamit kezdeni a nemcsak süket, de vak lánnyal. Sajnos, ott is elutasításra talált, hiszen az apácák nem találkoztak még siket és vak gyermekkel, azonban az egyik fiatal nővér, Marguerite megvilágosodásszerűen -halálos tüdőbetegsége ellenére- erőt érzett magában a lehetetlennek tetsző feladatra, és kiharcolta Marie felvételét az intézetbe. Közel 10 éves elkeseredett küzdelem kezdődött Marie és Marguerite, melynek során a nővér sziszifuszi, óriási hitet és lelkierőt igénylő munkában “kinyitotta” Marie személyiségét, és bonyolult módszerekkel kommunikációra kényszerítette őt. Marie-ból az évek során, az adottságaihoz mérten normális ember vált, tudott kommunikálni Braille-írásban, valamint a siketek által használt jelnyelvvel, majd később még a hozzá hasonló siket és vak sorstársain is segíteni tudott, mígnem mindössze 11 évvel túlélve tanítóját Marguerite nővért, ugyanabban a kórban hunyt el, mint ő, 1921-ben.

Tehát nem egyedi sors Marie-é. Nemrégiben még az RTL Klub Fókusz című műsora is bemutatott egy budapesti párt, akik siketen és vakon élnek egymással boldogan úgy, hogy kizárólag egymás tenyerébe írt jelekkel beszélgetnek egymással, a szerelmesek egyéb, mindenki más által is használt módozatain túl. Rettenetesen szomorú történet az övék, egyben felemelő és csodálatos is, hiszen gondoljunk csak bele, kéz a kézben élik le életüket, mint a mondai Philémon és Baukisz, csak éppen nem fákként, hanem élő, érző emberi lényekként, akik történetesen nem látnak és nem hallanak… A filmtörténetben is készült már film e témában, Helen Kellernek, valamint tanárának, Anne Sullivannek történetéről egyenesen három is. Ez azonban messze nem jelenti azt, hogy akkor már nem is kell megismerkednünk Marie Heurtin történetével.

Jean-Pierre Améris megkapó szépségű képekben komponált, olykor még talán valami nagyon halvány, árvalányhajasan ártatlan erotikát és finom humort is felvillantó filmje elsősorban Marie életének arra a közel egy évtizedére koncentrál, amely a Larnay-intézetbe való érkezésétől Marguerite nővér haláláig tart, középpontban annak a túlzás nélkül megveszekedettnek nevezhető, fizikai és szellemi harccal, amit a nővér vívott meg az önmagába zárt világában raboskodó lánnyal. A nemritkán fizikai verekedésbe torkolló tanulási folyamat jelenti a cselekmény túlnyomó részét, melynek fejlődési pontjai tornázzák egyre feljebb annak érzelmi hőfokát. Ahogy Marie megtanul valamit, rájön, ráismer valamire, úgy emelkedik a nézőben a “meg kell a szívnek szakadni” érzés – és hát, tényleg meg kell. Felemelő, kristálytiszta, varázslatos történet Marie-é és Marguerite-é, mely mentes minden manírtól és a hittel manipuláló, katolikus bűbájtól.

Hihetetlenül intenzív alakítást nyújt a címszerepben a valóságban is siket, ám látó Ariana Rivoire, néha szinte felszisszentem néhány kifejezetten önveszélyes mozdulatán, de ő végül is saját sorsát játssza a filmben. Isabelle Carré viszont egészséges, francia színésznőként tanult meg mintegy fél év alatt jelelni, de ezen felül is lenyűgözően adja az óriási hitű, példamutató életet élt Marguerite nővért. Kettejük harmonikus, egyben dinamikus összjátéka pedig simán magával ragadja az nézőt egy furcsa, legtöbbünk számára láthatatlan és hallhatatlan világba.

Külön dicséretet érdemel a film, illetve a történet drámai hatásait kiválóan ellenpontozó, és tanítani valón visszafogott zenehasználat (Sonia Wieder-Atherton Janácek moldvai népdalaira, illetve szlovák népdalokra írt különféle variációi).

Asanisimasa: 9/10