asanisimasa

A baj valahol ott van, hogy tőlünk Nyugatra az, ami velünk itt Keleten az utóbbi 100 évben megtörtént, az legfeljebb valami borzongató, izgalmas sztori, érdekesség – nekünk viszont megélt, átélt valóság. Ezért nem fog működni soha semmi onnan nézve próbálja bemutatni, mi volt itt, készüljön bármilyen nagy igyekezettel, odafigyeléssel és alkalmasint zseniális közreműködőkkel. Ezért nem működik igazán -vagy csak erős korlátok között- a hollywoodi Vörös zsaru, az Oroszországból szeretettel, az X polgártárs, a Doktor Zsivágó, a Schindler listája vagy a Hegedűs a háztetőn, és ezért nem működik A 44. gyermek sem.

Pedig elég csak ránézni a szereposztásra, egy igényes -skandináv és brit filmekben egyaránt jártas- filmrajongó lélekszakadva rohan jegyet venni, ha egy színlapon azt olvassa: Tom Hardy, Gary Oldman, Noomi Rapace, mellékszerepekben pedig Vincent Cassel, Paddy Considine, Nikolaj Lie Kaas vagy Fares Fares. A neve hangzása ellenére svéd illetőségű Daniel Espinoza (érdekes a filmográfiája!) mindent elkövetett, hogy filmjében megmutassa a sztálini kommunista terror alatt sínylődő Szovjetunió hangulatát, azonban csak karikatúraszerű közhelyeket görget. Az ugyanis kapásból közhely, hogy anno a SZU-ban még nappal is sötét volt, olyan sötét volt a hangulat. Minden karakter, minden jellemvonás, a cselekmény minden mozzanata túl van húzva, túl van satírozva és túl van írva. Minden nagyon sötét, nagyon durva, nagyon embertelen és nagyon szar – és mi tudjuk, tudhatjuk, hogy tényleg az volt, de nem így volt szar, ahogyan e filmben (is) láttuk. Egy Paradicsom -mert a Párt propagandája ezt hirdette – nem lehet sötét, élhetetlen és embertelen. Nem látszhatott annak, legalábbis ott semmiképpen nem, ahol a pártkommiszárok sétáltak, nem lóghatott ki a Sátán patás lába. Nem utaztak emberek fűtetlen marhavagonokban, mégha esetleg abban is utaztak, bizonyos esetekben. Ez, ahogyan Espinoza láttatja a sztálini terrort, az a nyugati propaganda hangja – még akkor is, ha a film tartalmilag lényegében igaz. (Be is tiltotta a putyini cenzúra a film vetítését a mai Oroszországban.)

A film amúgy egy érdekes műfaji kísérlet, hiszen megkísérli ötvözni az amerikai típusú sorozatgyilkos-történeteket a szovjet-orosz kommunista ideológiát ábrázoló történelmi drámával. Ez a sztori apropója is: alaptétel, hogy a szovjet kommunizmusban nem létezik gyilkosság, hiszen a Szovjetunió a Paradicsom. Ennek ellenére, valaki mégis gyermekeket erőszakol meg, majd hullájukat meztelenül a vasúti sínek mentén hagyja… Demidov, a Belügyminisztérium titkosrendőrségének (korábban NKVD) tisztje (Tom Hardy) azonban nyomozni kezd az ügyben, kivívva ezáltal felettesei, valamint féltékeny beosztottai haragját…

Dicséretére szóljon a filmnek (és Espinozának is), hogy szól arról, ami igazán fontos egy ilyen totális diktatúrában: szól arról, hogy egy ilyen rendszer milyen mélységében fertőzi meg az egyén lelkét, hogy mennyire mélyen beleépül az emberek érzelmi, társas kapcsolataiba, hogy milyen erősen tematizálja azt. Demidov nemcsak szakmai vonalon, hanem házasságában is megszenvedi ezt, hála a hollywoodi típusú dramaturgiának, azonban a végére minden rendbe jön. (Holott mi tudjuk azt, hogy ez baromira nem volt így…)

Érdekes, sőt érdekfeszítő kísérlet volt ez a film, azonban meg is maradt annak – maradjunk ennyiben. Asanisimasa: 6/10

Ha a festőéletrajzok kapcsán tegnap esett is néhány szó arról, hogy az adott filmek mennyire idézik meg az adott festő művészetére jellemző, sajátos motívumokat, akkor Tim Burton Margaret Keane-ről készült filmjéről – a Nagy szemekről – abszolúte elmondható, hogy semennyire sem. Persze, tudvalevő, hogy Burton azok közé a filmesek közé tartozik, akik mindig is nagy figyelmet fordítottak a sajátos vizualitásra, a markáns, egyedi képi világra a mainstream filmben, sőt, maga Burton is kiválóan rajzol és fest. A hatalmas szemű, végtelenbe vesző, szomorú tekintetű kisgyermekek nyugtalanító hatású képeivel világhírt és óriási vagyont szerzett Keane-ről pedig tán a mai napig is tart a vita, vajon művészet-e az, amit művelt, vagy egyszerűen csak sorozatban gyártott tömeggiccs. Ahogy a film elején beinzertelt feliratból megtudjuk, Andy Warhol, a pop pápája tisztelte Keane-t, mert ha valaki egy festményből sokat elad, akkor az csakis jó lehet. (“I think what Keane has done is just terrific. It has to be good. If it were bad, so many people wouldn’t like it.”)

Nos, valahol Burton is ezt boncolgatja Keane-életrajzában, mely valójában inkább a most már egyértelműen Margaret Keane nevéhez köthető “iparág” keletkezéstörténete, inkluzíve egy tehetséges nő kontra hímsoviniszta társadalom asszójának pozitív kicsengésű végkifejletével. Ennek megfelelően, a film képi világát (operatőr Bruno Delbonnel) is elsősorban Burton az ötvenes évek Amerikájáról alkotott harsány színekben tobzódó, enyhén pszichedelikus látomása határozza meg, melyhez képest jelentenek valódi furcsaságot Margaret valóban különös hangulatú festményei (melyek – szintén jellemző módon – Burton korábbi sötét, borongós hangulatú, tragikusan romantikus filmjeit idézik vissza…).

Margaret (Amy Adams) elvált nő egy leánygyermekkel, aki szinte páriának számít az ötvenes évek tarkóra tolt kalapos, izzadt inges, borostásan maszkulin Amerikájában. Ennek megfelelően, hiába tehetséges festő, önbizalom híján, a széleskörű társadalmi elutasítástól félve képtelen érvényesülni. Mikor azonban találkozik a lehengerlő stílusú, világot látott kollégával, Walter Keane-nel (Christoph Waltz), minden megváltozni látszik. A találkozásból szerelem, majd házasság lesz, miközben Walter igen gyorsan feladja saját, jelentéktelen, közhelyes párizsi utcaképekben megnyilvánuló ambícióit és ráveszi az általa első pillantásra felismert tehetségű Margeretet, hogy az ő neve alatt bocsássák azokat áruba, mivel egy nő Amerikában sohasem lehet sikeres. Walter Keane aztán, ellenállhatatlan modora és tagadhatatlan üzleti zsenialitása folytán néhány éve alatt ismert és gazdag festővé válik, és senki nem tudja, hogy a képeket valójában Margaret Doris Hawkins Keane gyártja otthoni műtermében. A szerelem azonban gyorsan tovaszáll, ráadásul Walter egy kicsit kezdi el is hinni magáról, hogy ő a valódi művész, aki a “nagy szemeket” festi, aminek szakítás lesz a vége. Ráadásul Margaret egy rádióinterjúban leleplezi saját magát és Walter mesterkedéseit: az ekkor már sok tízmillió dolláros Keane-birodalom összedőlni látszik.

Margaret és Walter Keane tanulságos története pontosan mutatja be azt a tipikus, a mai napig jellemző sorsmodellt, amit oly sok tehetséges, de érdekei érvényesítésében ügyetlen, bármilyen okból gátlásos, önbizalomhiányos ember élni kénytelen, miközben gátlástalan, hangos, nagyot mondani bármikor kész, önbizalomtól duzzadó, ám kevésbé tehetséges társaik sikert sikere halmoznak. Elég csak körülnézni, mi zajlik ma Magyarországon: középszerű tehetségű, ám gátlástalan csinovnyikok dölyfösen vigyorogva trónolnak minden létező poszton, akik felfelé nyalnak, ám lefelé taposnak. Burton azonban biztató példát mesél el nekünk, amikor győz az igazság és a tehetség elnyeri méltó gyümölcsét, így mutatva be az igazi amerikai álmot, amely ezúttal a valóság is egyben. A Nagy szemek cselekményét jellemezhetném úgy is, hogy pont olyan, mint a L’ecsó/Ratatuille, egy kicsi ám alapvető csavarral.

Amy Adams is remek Margaret alakjában, azonban annak visszafogott, zárkózott jelleme kevés teret ad a színészi trüvájra, Waltz azonban szertelenül száguld. Elképesztően rengeteg, s amit a film utolsó, tárgyalási jelenetében művel, az már-már elviselhetetlenül ripacs, viszont Walter Keane karaktere éppen így, ilyen módon válik egyértelművé. Egy penetráns karakter plasztikus ábrázolása. Telitalálat Terence Stamp éles tekintetű, és még élesebb nyelvű műkritikusa is, aki – egyedüliként – úgy oltja le az egyre arrogánsabb Waltert, hogy igazságérzetünk halkan felsikkant közben. Jason Schwartzman sznob, majd irigy műkereskedője is karcol, ahogyan az egész történet is körbekarcolja Margaret Keane történetét az amerikai műkereskedelem egy igen fontos, jelentős időszakában.

Asanisimasa: 8/10

Általában elvárjuk egy festő-életrajz esetében, hogy a film látványvilágában is megidézze az adott művész festményeit, stílusát. Számomra Derek Jarman Caravaggiója az etalon e tekintetben, miközben például egy Jackson Pollock-biopictől értelemszerűen ez nem várható el. Bár J.M.W. Turner festészete még az öregkori, már a francia impresszionistákat megelőlegező foltfestéses technikájában is igen látványos, Dick Pope operatőr volt annyira visszafogott, hogy csupán néhány kompozícióban, megvilágításban idézte meg a nagy angol, romantikus (tájkép)festő vásznait, azokat meg sem kísérelte lemásolni. Mr. Turner életrajza mégis minden kockájában festői, néhány pillanatára pedig talán még maga Bill Turner is rábólintott volna dörmögve, ha valamilyen csoda folytán megélhette volna az alkalmat. Pope meg is kapta a kötelezően járó Oscar-jelölést a filmben nyújtott teljesítményéért – melyet nyugodtan el is nyerhetett volna.

Miközben a külföldi kritika szinte egyöntetűen lelkesedik Mike Leigh két és félórás dolgozatáért, a közönség látványosan nem hajlandó befogadni az alkotást. Túl hosszúnak tartják, túl unalmasnak, és mi tagadás, Turner utolsó néhány éve, évtizede (és valószínűleg egész élete) nem volt valami eseménydús, nem volt izgalmas. Tette, amit a festők szoktak, festett, s ha nem festett, akkor a világot járta a fény, a tenger, a felhők és az égbolt egymásra való kölcsönhatását tanulmányozta az időjárás legkülönfélébb szeszélyei közepette. Nem volt különösebben piás, a fülét sem vágta le őrült hevületében, nem volt bohém, a kurvákat is inkább csak festette, minthogy hajtotta volna őket. Nem volt gyilkos, nem volt sztár és nem volt sikertelenségében frusztrált, önjelölt világmegváltó. Festészetében, persze, zseni volt, ám ezt sokan már korában elismerték (míg mások, például Viktória királynő, mereven elutasították), és ennek maga Turner is tudatában volt. Volt hogy százezer font sterlinget (elképzelhetetlenül nagy összeget) is felkínáltak életművéért, ám Turner nem adta, hanem Angliára hagyta, ingyen. Tehát festett, témát keresett és kereste azt a helyet, ahol senki ne ismeri fel. A rejtőzködés pedig nem látványos, ugyebár. Festményeit valószínűleg az oktalan nagyvilág ma is pont ugyanúgy homályos mázolmányoknak tartaná, mint aminek tartotta azokat a legendásan konzervatív – ám a festészethez nyilvánvalóan analfabéta – Viktória királynő is. Mike Leigh-t elsősorban az öregedő művész alakja, illetve az öregedő ember világhoz való viszonya érdekelte, mint például ezt megelőző filmjében is.

Ahogyan Turner utolsó éveit elmeséli, az sem valami sodró, magával ragadó lendületű nagyepika. Jellemző, jellegzetes, fontos és teljesen banális, lényegtelen, látszólag semmitmondó momentumokat dobál fel egymás után, valahogy úgy, ahogy Turner tette az ecsetével, a festékkel és a vászonnal. Foltok, pacák egymás után, össze-vissza, ám ha kettőt hátralépsz, akkor összeáll a kép. Teljes életnagyságban előttünk áll William Turner (Timothy Spall remek választás), megértjük a kort, melyben élt, megértjük képeit is, látni akarjuk azokat igaziban, sőt szeretnénk egyet a falunkra is. A szó jó értelmében terjeszt ismeretet Leigh filmje, mindemellett beavat a modern festészetbe is, kulcsot ad a beavatatlanoknak hozzá. Emellett sztorizik is természetesen, művelődéstörténeti anekdotákat mesél, vicces karaktereket mutat be a nyakig szorosan begombolt viktoriánus-kor korai szakaszából. Jane Austen óta nem hallottam ilyen pikírt módon szellemes, látszólag semmitmondó, bombasztikus közhelyekben tobzódó, mereven távolságtartó, valójában azonban igen informatív és csípősen személyes, tipikusan angol társalgást, mint e filmben adtak elő némely szalonban. Nem tagadom, régen élveztem ennyire két és fél órát filmben. (Bár én nagyon szerettem Leigh még korábbi filmjét, a Hajrá boldogság!-ot is, pedig attól is sikítófrászt kaptak egyes népek…)

Asanisimasa: 9/10

Kissé alulértékelt figurája a magyar filmnek Miklauzic Bence. Az internetes hőzöngők szinte sohasem írják le a nevét, filmjeit nem emlegetik, se pro, se kontra, a fesztiválokon nem arat hangos diadalokat (csak halkan gyűjtöget), a kritikusok pedig mintha gyorsabban felejtenének, mint a nézők. Bence filmjei csendes, szolid és szerény alkotások, melyek nem provokálnak, nem kívánnak világot váltani – de messze nem jelentéktelenek. Bence tulajdonképpen nem is magyar filmes, legalábbis abban az értelemben nem, hogy filmjei (az eddigi három, ha egyéb tévés munkáit nem számoljuk) inkább globális értelmű, általános értékeket képviselő, és azokat felmutatni is képes alkotások: nincs bennük semmi “magyarosan lepukkant”, “mállóan nosztalgikus”, illetve “ködösen művészi/művészkedő”, egyszóval, közhelyesen “magyar film”. Figurái egyszerre archetípusok és tipikus városi karakterek: főleg kisemberek, munkanélküliek, magányosok, bevándorlók, küszködő, de a jövő felé pozitív energiákkal mozduló ismerős arcok. Néha rosszak is, de ők általában pórul is járnak… Hétköznapian fantasztikus történetek, ismerős tájak, zugok és hangulatok, bölcs embermesék arról, hogy az élet nehéz, de alapvetően jó. És szép, mert végül győz a jó, mert szerencséje van, mert okos, mert igaza van és főleg, mert ő jó, csak néha nincs szerencséje. Nekem sokszor Jarmusch és Kaurismaki lírai, egyben groteszk naturalizmusa, illetve néhány poszt-dogmatikus dán film, mint pl. a Zöld hentesek világa jut eszembe Bence filmjeiről. Eurokonform alkotások mind – ez a mostani is.

A Parkoló című moziban visszatérünk az első film, az Ébrenjárók jellegzetes kellékéhez, a lakókocsihoz. Ez a mostani lakókocsi egy pesti grundon áll, ebben lakik a Légiós, aki a grundon egy parkolót üzemeltet. Ezen a grundon, valamint az azt övező házak bizonyos lakásaiban játszódik a történet, mely talán Bence életművében először, igen merészen állít szembe két életfelfogást, tulajdonképpen két világrendet, értékrendszert. A Lengyel Ferenc által kevés eszközzel, de pontosan megformált Légiós kemény harcos, aki odacsap, ahová köll, a tettek embere – a történet kezdetén egy súlyos tanulságokkal terhes ütközet után árnyékban pihenő, a harcból már kiábrándult, a győzelemben örömét már nem lelő katona. A címbeli parkoló az ő világa, az ő rejteket adó erdeje, ahol ő mondja meg, milyen törvények érvényesek. Ide hajt be csicsás Ford Mustangján Imre (Szervét Tibor), a merev, humortalan, cinikus és pragmatikus vállalkozó, aki számára a pénz jelenti az egyedüli hatalmat, az pedig korlátlanul áll a rendelkezésére. Számára minden eladó és minden megvehető. Hadserege nincs, hiszen bármikor bárkit megvásárol magának, állandóan készenlétben álló ügyvédje (Rába Roland) pedig elsimítja az esetleges jogi “egyenetlenségeket”. A Légiós “országát” esendő kisemberek lakják. Edgár (Somody Kálmán – 2015 június 1-én hunyt el, ez volt utolsó filmszerepe) minden vágya, hogy egyszer eljusson Izlandra, de helyette csak a kotyogóban gőzölgő kávé rotyogását véli Morze-kódnak, amiben üzennek neki valakik, valahonnan. A zöld sárkány gyermekei kínai raktárosa itt Hakan, a lelkes török kebabos, aki süt, főz és alkalmanként kölcsönadja fürdőszobáját a Légiósnak. A szintén itt parkoló Taxis (Egyed Attila) pitiáner. Ismerjük. Rajkai Zoltán rendőrének minden célja a család általa elképzelt nívójának fenntartása, amibe végül belerokkan. Kikapós felesége (Pokorny Lia), igaz, akaratlanul, a reményt és a boldogságot szimbolizáló -3 és fél percnyi- napfényt jelenti az alanti kopár, sötét parkolón csőre töltött légpuskával és erősítőre kötött basszusgitárral uralkodó Légiós számára. A néhány mondatban leírható cselekményt kirobbantó konfliktust az okozza, hogy a Légiós birodalmába behatoló Üzletember éppen azt az egyetlen helyet szemelte ki puccos autója számára az amúgy nagyjából üres parkolóban, amelyet a Légiós egy egészen más célra használ.

A Parkoló sztorija tulajdonképpen egy klasszikus western kliséje. A magányos kóboj békésen éldegél világvégi farmján, amikor betoppan a gazdag úr Tucsonból, hogy épp erre halad a vasútvonal, és kéne a föld. A magányos kóboj persze nem adja, felveszi a reménytelennek tűnő harcot a gazdag úrral, aki közben pénzzel maga mellé állította az összes környékbeli gazdát is és győz, mert a magányos kóbojok mindig győznek, majd az egyik áruló mellyes-bögyös menyecskéjével ellovagol a lenyugvó napba. Tökéletesen működik azonban ez a történet Miklauzic kedvenc új- és vadkapitalista környezetében is, melyben eddigi összes filmje játszódik. Igen, ez a mai magyar valóság, amit tagadhatatlan ügyességgel Bence úgy képes ábrázolni, hogy azt -gondolom- pontosan érteni fogják Lisszabonban, Glasgowban és talán Kazanyban is, és ezt úgy tudja bemutatni, hogy felismerve nem fog senki sem eret vágni magán a kiábrándult reménytelenségtől hajtva. A jövő itt van, előttünk hever, kicsit koszos, kicsit rumlis, de vannak falak, van tető felettünk és minden rajtunk áll – vagy bukik. Szimpatikus üzenet.

Bence Márton nevű testvére fényképezte a filmet, úgy, hogy általa teljesen filmszerűen hat az amúgy érdekfeszítően levezényelt minimalista történet minimalista környezete. Egy pillanatra sem éreztem szegényesnek, jelentés-nélkülinek, üresnek az amúgy elcsépelt magyar filmes közhelyként megjelenő, üres és kietlen (úgy saccolom) nyolcadik kerületi grundot, valamint azt azt övező, omladozó -szintén közhelyes- bérházakat. Örülök, hogy Andy Vajna adott pénzt erre a filmre, mert így legalább biztosan tudhatják az évtizedek múlva is filmeket nézők, hogy ilyen is lehetett az élet, ilyen emberek is élhettek 2014-ben, Magyarországon. Vagy valahol Európában.

Asanisimasa: 8/10

Nem mondom, picit megakadtak ujjaim a billentyűzeten, amikor be akartam lépni blogom kezelőfelületére… Mi is a jelszavam? Persze, a dolog (egyelőre) nem vált olyan súlyossá, mint e filmbeli Alice számára, hiszen rögtön eszembe is jutott, hogy megnézem abban a kis füzetben, ahová az efféléket szoktam feljegyezni arra az esetre, ha netán valamilyen okból elfelejteném azokat. Hogy hová tettem azt a füzetet? Na, ez már a zsebkendőre kötött görcs problematikája: csak el ne felejtsem azt, amit elfelejtettem, hogy micsoda tulajdonképpen… Orvosi dolgokban laikusként azt mondom, hogy homályos (és nem is feltétlenül átjárható) a határvonal az egyszerű, kelekótya szórakozottság, a pusztán fáradtságból (melegből, hidegből, éhségből vagy jóllakottságból) fakadó dekoncentráció és az Alzheimer-kór között. Mindenesetre, a Megmaradt Alice-nek című dráma címszereplője az általában, a nem érintettek számára viccek tárgyaként, történetek megmosolyogtató szereplőjeként emlegetett Alzheimer-kór egy viszonylag fiatal korban megjelenő, genetikusan örökletes, ritka válfajában szenved. Szenved, tehát amiről szó lesz, az korántsem lesz vicces, mint ahogyan egyetlen más betegség sem lehet vicces, mégha tünetei olykor produkálhatnak humorosnak tűnő szituációkat is.

Alice egy ötvenes éveiben járó, messze átlag feletti intelligenciájú egyetemi oktató, szakmai publikációk, tankönyvek szerzője, komoly szaktekintély. Röpke emlékezetkiesésként jelentkeztek nála a kór első tünetei, melyek ekkor nem voltak többek annál, ami bárkivel előfordul (vajon lekapcsoltam a villanyt?), melyek azonban a későbbiekben súlyosbodtak. Richard Glatzer és Wash Westmoreland filmje nem nagyon merészkedik messzebb, minthogy bemutassa e rettenetes betegség igazi arcát, ahogyan a kór egyre nagyobb ködbe borít a beteg körül mindent, ahogyan egyre jobban ellehetetleníti a leghétköznapibb, legbanálisabb tevékenységek elvégzését is, ahogyan a beteget végérvényesen és visszafordíthatatlanul kiszakítja az őt körülvevő külvilágtól, tulajdonképpen a saját életéből.

Dr. Alice Howland (fiktív, de reális) története valójában a kérlelhetetlen elmúlás stációit mutatja be, lényegében ugyanazokat, mint például nemrég Michael Haneke (Szerelem) vagy Tarr Béla (A torinói ló) tette, csak jóval kevésbé merészen, jóval szelídebben, majdhogynem bátortalanul. Másképpen mondva, Glatzernek és Westmorelandnek nem állt szándékában ólomsúlyokat helyezni a néző mellkasára, megelégedett a szeretet és az elfogadás közhelyes, de igaz üzenetének kimondásával. A Megmaradt Alice-nek így nem is gyakorol akkora hatást, középsúlyú (melo)dráma marad csupán, bézsben, halványkékben és szürkéspirosban, nyilván viszont fogjuk látni a női tematikájú tévécsatornák műsorain. Lehet pityeregni a végén. Lehet picit tanulni is belőle. Alapvetően nem hazug a film, nem hazug az attitűdje, sem az Alzheimer-kórt, sem az Alzheimeres beteg családtagjainak reakcióit, illetve teendőit illetően – csak éppen mint dráma, nem drámai, s nem adja meg azt a művészi alkotástól elvárható katarzist, ami miatt tulajdonképpen perverz élvezettel nézzük végig emberek szenvedését. Túl színes talán, túl jól működnek benne a dolgok (még a téma relativitásában is), és… csupán attól, hogy síró színészeket látok egy filmben, én, a néző még nem fogok sírni. A rendező (és az író) feladata az, hogy megteremtse azt a szituációt, hogy nekem, a nézőnek ne legyen más választásom, minthogy -képletesen szólva- beledögöljek a végén, miközben a történet szereplői kijönnek a végén és meghajolnak a tapsviharban. (vö.: A néző sírjon, ne a színész!)

Tetszett a szereposztás. Julianne Moore jó volt Alice szerepében, megérdemli az Oscart érte, de különösen tetszett a két lányt alakító Kate Bosworth (Anna) és Kristen Stewart (Lydia) akik jellemükben tökéletesen tükrözték az anya fő vonásait: Anna a nyugodt, intellektuális, “felnőtt” nő, aki észérvektől vezérelve, praktikusan éli és rendezi meg életét, míg Lydia a bohém, szabad és szabados művészlélek, az empatikus, érzelmektől vezetett lány. Jók voltak azok a kis közjátékok is, melyek az elhatalmasodó betegség folyamatát hivatottak érzékeltetni.

Asanisimasa: 7/10

Az igen komoly közönségsikert arató Életrevalókhoz hasonlítják a Franciaországban A Bélier család című, szintén szép tetszést arató vígjátékot. De nincs ezzel ezúttal semmi baj, arra való a húzónév, hogy elvigye a rakományt – főleg, ha az szintén értékes, tápláló, de legalább szórakoztató. Másrészt, szintén francia filmről, francia komédiáról beszélünk, melynek témája is hasonló: a fogyatékosság, a hátrányos helyzet, a hendikep.

A címbeli francia -marhatenyésztéssel és sajtgyártással foglalkozó – vidéki család siketnéma, ami munkájukban, sőt a szerelemben és a boldogságban sem akadályozza őket, mondhatni, el is vannak bájos birtokukon, mint a sajt. Apa és anya, valamint a fiuk természetes adottságként élik meg hallók és beszélők szempontjából hátrányosnak ítélt állapotukat, s ebbéli létük abban sem akadályozza a marcona szakállt viselő, földhözragadt, de egyenes, karakán álláspontját szilárdan képviselő családfőt (François Damiens), hogy polgármesterré jelöltesse magát. Anyu, valamint a tizenéves fiú sem parázza túl a helyzetet, normális életet élnek egészségesen, hangok nélkül, jelelve, illetve nagylányuk, Paula (Louane Emera) tolmácsolásával – akit, kvázi renegátként a családban, ép hallással és csengő hanggal áldott meg a vicces kedvű Jóisten. Ez a disszonancia önmagában semmilyen konfliktust nem eredményez a családban, a baj akkor kezdődik, amikor kiderül, hogy Paula igen tehetséges énekes…

Eric Lartigau és Victoria Bedos történetének fősodra az, ahogyan Paula elfogadja saját tehetségét, illetve, ahogyan azt megérteti az értelemszerűen azt nehezen értelmező siketnéma családjával. Mellékesen szövődik természetesen romantikus szál is, ráadásul egyszerre kettő is (sőt, három is), a meglévő, már működő mellett, valamint igen érdekes, igen tanulságos, ahogyan Rodolphe, a családfő saját politikai karrierjét építgeti. A film azonban nem rendelkezik azzal a lendülettel, azzal a harsány, frenetikus hangerővel, amivel az Életrevalók hódított, a történet második felére eluralkodik az X-faktorból és az efféle énekversenyekből megismert, “a tehetségnek győznie kell” könnyeket provokáló dramaturgiája, valamint Paula szerelmi élete. A Bélier család, illetve a velük kapcsolatban fennálló, izgalmas konfliktus ekkora elsikkad, bár a végső apa-lánya duettnek azért igen sok köze van ahhoz, hogy még a “durva férfilelkeknek” is meg kell várniuk a filmvégi stáblista lepergését. Inkább könnyesen meghatódós, mint nevetős a film, ha egy mondatban szeretném megfogalmazni a lényegét.

Mi tagadás, engem jobban is érdekelt a történetből a bősz szakálló Rodolphe barátunk polgármesterségi ambíciója, melynek kapcsán nem tudtam elhessegetni azt a szerintem meglehetősen félreértett, félreértelmezett, másrészről pedig ügyetlenül elcseszett párhuzamot, ami nemrégiben Magyarországon rázta meg az internetes közvéleményt. Falus doktor ominózus, amúgy jótékony célú jeges vödrös akciójára gondolok, a legutóbbi főpolgármesteri választások kampányában. Nem gondolom azt, hogy Falus doktor fogyatékos lenne, mint ahogy nem gondolom azt sem, hogy Rodolphe fogyatékos. Utóbbi figura születésétől fogva nem hall, így nem is beszél, ettől eltekintve normálisabb ember, mint sok, magát egészségesnek hívő, valójában gyakorló elmebeteg. Nem is akadályozza semmi, hogy egy egészséges (a miénkénél legalábbis jóval egészségesebb) társadalomban polgármesterjelölt lehessen. Sőt. Nálunk viszont a jóságos nagypapa-forma, minden bizonnyal művelt, finom modorú és értelmes, de ami a fő: az igen emberi Falus doktort simán leidiótázták, körberöhögték a magukat oly’ sokra tartó népek egy nem biztos hogy jól sikerült, de vitán felül jó szándékú, becsületes gesztusért és megszavaztak helyette egy nyilvánvalóan, köztudomásúlag korrupt, cinikus, ám korlátolt és ostoba gazembert. Ez persze a magyar valóság, míg A Bélier család csak egy film. De kapjunk már a fejünkhöz, míg nem lesz tényleg túl késő!

Asanisimasa: 8/10

Az az igazán ördögi, hogy a saját szemeinkkel láthatjuk, hogy tulajdonképpen minden rendben van. Nem állnak hitvédelmezők vérben forgó szemekkel és metszően áles fent handzsárral az út szélén. A nők -igaz, kivétel nélkül előírásszerű kendőviseletben- elegyednek szóba idegen férfiakkal, sőt még vitára is kelnek velük. Az emberek szolidan, de jól öltözöttek, kedvesek és mosolygósak. Általában tisztelettel, de barátságosan szólnak egymáshoz. Az utcák tele vannak, az üzletek pultjai roskadoznak, a soksávos utakon végeérhetetlen a jó állapotú autókból álló kocsisor. Nem látszik szegénység, nem látszik semmilyen diktatúra, semmilyen terror. Nyugalom van, nyilván nincs bűnözés sem. Holott a mai Teheránban vagyunk, az iszlám törvények -saría- által irányított, erősen Nyugat- és Amerika-ellenes, antiszemita diktatúrában, melyben szinte nincs szólásszabadság, nincs sajtó- és gyülekezési szabadság, s amely – mint azt a filmből megtudjuk- a világon második helyen áll a törvényes kivégzések tekintetében (az első Kína…).

A gonosz a részletekben rejlik. Ott van minden széles mosoly mögött, ott búvik meg minden elejtett sötét pillantásban, ott fészkel gondolatban, mindenki hátsó, kisagyában. Azt a kevés dolgot, amit egy iráni megengedhet magának, azt örömmel meg is engedi, miközben rengeteg mást, álmokat, vágyat, örömöt és soha meg nem élt dicsőséget, bármit, viszont mélyen elrejt. Jafar Panahi, a jelenlegi legismertebb iráni filmes (pl. Ez nem egy film) például legálisan nem forgathat filmet, nem taníthat, nem publikálhat Iránban és nem is hagyhatja el az országot. Már hosszú ideje csupán gerillamódszerekkel folytathatja hivatását, melynek produktumait barátok, tisztelők csempésznek ki Nyugatra, szinte titkosszolgálati módszerekkel. Így készült el a Taxi Teherán is, mely így nyerhetett idén Berlinben Arany Medvét és az európai kritikusok FIPRESCI-díját.

Panahi ezúttal a tévéből (sőt, pornófilmekből) jól ismert kandikamerás módszerrel készítette el filmjét. Egy hagyományos taxiba szerelt egy forgatható kamerát, a volán mögé pedig ő maga ült be. Utasokat vett fel, akik beszélgettek vele, megosztották vele életüket, sőt, sőt.  A cselekmény mintha egy munkanap dokumentációja lenne, valójában azonban egy jól kitalált dramaturgiára felfűzött jelenetsor, melynek hitelét a filmforgatásról mit sem sejtő környezet és néhány, talán nem beavatott óvatlan utas reakciói, történetei adják.

Egy taxi szűk belső terében megnyíló lelkekből felsejlik előttünk a mai Irán valódi természete, egy igen széles társadalmi keresztmetszetben, megvillantva jellemző problémákat, piti bűnöket, melyek ebben a szituációban ténylegesen valamiféle földalatti illegális kultúrforradalmat jelentenek, váratlan örömöket, melyek rövid időre feledtetni tudják azt az elképzelhetetlen nyomorúságot, melyet a szellem kalodába zárása jelenthet és megismerünk igazi, valódi ember ember iránt tanúsított, humánumon alapuló féltést, aggódást és szolidaritást is. Panahi taxiútja hirtelen ér véget, a poén csattan, a szemünkről lehull a hályog. Kár, hogy ezt a filmet Iránban nem láthatják… Vagy mégis? 🙂

Asanisimasa: 8/10