Tipikusan az a történet lesz ez, melyet akkor szoktunk sorjázni, amikor valamilyen családi ünnepen, születésnapon, karácsonykor összejön a rokonság, idősek, középkorúak és csemeték, ott piheg mindenki az asztal körül. Már elfogyott a húsleves, a perkelt/rántott szelet/töltött csirke is, már csak a szemünk kívánja a női szeszély/kókuszkocka/házi zserbó ízeit és már csak csipegetjük a morzsákat. Piciket kortyolunk a valamelyik rokon által nagy műgonddal kotyvasztott -rettenetes ízű- háziborból és hallgatjuk, ahogyan az idősek belekezdenek a család rétesként nyúló történetébe. Van, aki ilyenkor beleborul poharába/okostelefonjába/levesz a polcról egy könyvet – na azok itt is lapozzanak; vannak azonban, akik érdeklődéssel követik régmúlt korokban élő ősök híres cselekedeteit és balfogásait. Néha közbekérdeznek, hogy akkor ez az Irma néni az kinek is volt a kije, az az Áron bácsi, meg hogy is jön ide? Válasz lesz mindenre, mégha a mesélő fejében is alaposan összekeveredtek már korok, nevek, évszámok és városok, országok, politikai rendszerek. Szóval, Fekete Ibolya új filmje, az Anyám és más futóbolondok a családból éppen ilyen lesz.

Kimondva, kimondatlanul a történet középpontjában a forgatókönyvíró-rendezőnő saját édesanyja áll, s a film cselekményét az ő élete teszi ki – ami lefedi egyben a teljes huszadik századot. Enyedi Ildikó lírai és Mészáros Márta száraz, dokumentarisztikus naplói után tehát itt a harmadik, mely elsősorban személyességével, keresetlen őszinteségével, a történetben szereplők által átélt keservek ellenére töretlen, nyilvánvaló életszeretetével tüntet. Fekete Ibolya alteregója a filmben Básti Juli, egy középkorú újságírónő, aki nap mint nap meglátogatja ágyhoz kötött, erősen Alzheimeres édesanyját (Danuta Szaflarska), aki sokszor saját lányát sem ismeri már meg, gyakran pedig azzal sincs tisztában, hogy ő maga kicsoda… Viszont mesél, mesél, mesél és mesél.

Minden ízében, illatában, hangulatában női film ez, mely sokkal jobban koncentrál az emberek, tehát a családtagok, illetve barátok közti kapcsolatokra, azok motivációira, valamint kimenetelükre, és annak céljára, mint mondjuk akciókra, poénok hegyezésére és effélékre. Ki, kivel, kit szeret, kit szeretne, kihez ment férjhez, hogyan éltek, miért váltak el, vagy éppen milyen szépen éltek milyen sokáig, pedig átéltek két világégést és két diktatúrát. Viszont meg kell adni azt is, hogy azért Fekete Ibolyának volt gondja a történet megfelelően hiteles történelmi kontextusba helyezésére is – szerintem igen ügyesen sikerült összemosni a film konkrét történéseit a korabeli híradó-, és játékfilmrészletekkel. Külön kedvencem, amikor a fiatal anyát alakító Ónodi Eszter és az apát játszó Gáspár Tibor pont abban az óbudai, piros kockás abroszos kerthelyiségben isszák a kisfröccsöt, ahol a másik asztalnál a fiatal Páger Téni húzatja a cigánnyal a nótát Karády Katalin fülébe. Hasonlóan hitelesek a második világháborús, illetve az ’56-os jelenetek is, a korabeli képek észrevétlenül adják meg Gardó Berta saját boldogulásáért, boldogságáért folytatott, sziszifuszi hadjáratának külső színtereit. Persze, történtek a múlt században jó dolgok is, nemcsak világégések. Gózon Francisco és Jancsó Nyika napfényben fürdő képei idillien festik meg a huszonvalahányszor költöző Gardó-lányok mindenkori környezetének báját, házakat, lankákat, lugasokat és virágos kerteket, ahol jó élni, illetve ahol élni jó. csudijó, mondhatnám, virágos kert az élet. Történt rengeteg tragédia, érte sok baj a filmbeli lányokat, a történet mégis csupa bűbáj, kacagás. Ha fáj, akkor megvonja Berta a vállát, felveszi a mosolyt és kiadja az ukázt: Költözünk! De épp most sült ki a női szeszély, azt még muszáj megkóstolnunk!

És az a gyümölcskosár, a székelyhídi ház verandáján! Huszárik Szindbádja óta nem láttunk filmvásznon ilyen ínycsiklandozó finomságokat, mint amik itt várnak ránk, az ismerős tárgyak, faliszőnyegek, eszcájgok, csetreszek, findzsák és más ócska “lógerek” között. Lehetne persze, kötözködni is a filmmel, hiszen ilyen gagyi főcímmel azért nem szabadna moziba engedni egy filmet, ennél még nagyságrendekkel gyengébbet sem, az igen érett Ónodi és a bő ötvenes Gáspár is ugyanazzal az arccal, fiatalítás, vagy öregítés nélkül játszanak át minimum 30 évet a történetben – de hát így is zabálni valóak! És zabálni való az öreg Berta néni is, aki mint az ördögök, kiszámíthatatlanul spontán. Én amúgy is inkább dicsérném Fekete Ibolya szereplőválasztását, hiszen a rengeteg alakot és figurát felvillantó sztorit sikerült úgy megoldani, hogy mindvégig friss, ám mégis ismerős arcokat látunk.

Kifejezetten szórakoztató, helyenként vicces, máskor kicsit szomorkás film ez, pontosan olyan, mint amilyen az életünk volt abban az átkos múlt században. Remélhetőleg, okulnak belőle valamit azok is, akik ebből az élményből kimaradtak – feltéve, ha fel bírnak még egyáltalán pislantani a telefonjukból… Asanisimasa: 8/10