Általában nem igazán szoktam szeretni azokat a Shakespeare-feldolgozásokat, melyek többé-kevésbé mereven ragaszkodnak William (vagy Oxford akkori grófja, vagy bárki más) fél évezredes szövegeihez és nagyjából korabeli, súlyos kosztümökben, illő díszletek között mondják fel a kötelező leckét. Oké, a történeteket ismerni kell, egyszer látni/olvasni/hallani kell ezeket a méltán klasszikus műveket. Azonban a lényege e műveknek szerintem éppen az lenne, hogy olyan emberi dolgokról, politikai vagy éppen lelki folyamatokról, történelmi tettekről és típusokról mondanak el messzemenő tanulságokat, melyek a mai kor embere számára is kellő érvénnyel bírnak. Éppen ezért váltak klasszikussá a klasszikusok. Így elsősorban azokat a Shakespeare-adaptációkat nézem élvezettel, melyek amolyan izgalmas szellemi játékként, áttranszformálják az ismert sztorikat más korokba, így téve azokat még aktuálisabbá, de érthetőbbé is. Természetesen vannak kivételek is – de Justin Kurzel igen friss és látványos Macbethje csak részben ilyen.

Ködben, állandó párában és jeges sárban tapicskoló, vérvörös képeskönyv ez, bár annak tagadhatatlan, igen jó. A dialógok ritkás szövegei eredeti (mondjuk azt) Shakespeare, de nagyon szikárra húzva, mint ahogy maga, a remélhetőleg mindenki által jól ismert véres történet is tulajdonképpen csak a kihagyhatatlan kulcsjeleneteket (a boszorkányok jóslata, a király, Duncan meggyilkolása, Macbeth bekattanása, MacDuff családjának kiirtása, majd MacDuff bosszúja) sorjázza. Hiába a nagy reményekre okot adó, parádés szereposztás, a dráma igen bonyolult lelki, érzelmi és indulati hálója meglehetősen durva szövetű marad. (A sajtóvetítésen bemutatott, szinkronizált moziverzió ráadásul megfoszt az angol szöveg költőiségétől is, de legalább nem kapunk képet arról, hogy pl. Marion Cotillard Lady Macbethként hogyan beszél shakespeare-ül…) A szereplők jellemei is igencsak durvára faragottan jelennek meg a vásznon. Sem Michael Fassbendernek, sem David Thewlisnak, sem Paddy Considine-nek, sem Sean Harrisnak nincs módja karakterének cizellált fazont adni, Macbeth, Duncan, Banquo és MacDuff csupán kétdimenziós figurák egy igen expresszív festményről. Ha nem tudjuk korábbról (színpadi előadásokból, Polanskitól, Wellestől, vagy Tarr Bélától), hogy kik is ők tulajdonképpen, akkor nem látunk mást, minthogy néhány marcona, éktelen kelésekkel, friss és félig gyógyult, szörnyű sebesülésekkel ékített, szakállas fazon gyakja egymást szilánkokra a szeles-jeges skót Felföldön, karddal és tőrrel. Shakespeare klasszikus Macbethje ezúttal egy igen festői látványú történelmi akciófilmként jelenik meg.

Bár ennek semmiképpen nem mondható átlagosnak. Kurzel és Adam Arkapaw operatőr valóban igen szép vizuális koncepciót talált ki. Tetszik, ahogyan a karaktereket szinte kizárólag közeliben mutatja; ezzel erős kontrasztban, totálból csakis csodás tájképeket, illetve vad csatajeleneteket lehet látni. Tetszett a visszafogott színhasználat és az állandó, ködben úszó vérgőz is – de mondom, ez egy szép képeskönyv. Ha arra vagy kíváncsi, kicsoda, micsoda igazából Macbeth, nézd meg inkább Polanski verzióját, vagy Tarr Béláét, ha filmről van szó. Vagy Kuroszawáét. Asanisimasa: 6/10