A Szentháromság, illetve a teljes bibliai szakramentum profanizálása korántsem újkeletű dolog, hiszen amióta világ a világ, azóta karikírozzák gunyorosabb (vagy éppen élesebben látó) hívők a vallás fennkölt, magasztos alakjait, történeteit. Már Jézust magát is kinevették kortársai, de később, még a legsötétebb középkorban is voltak egyesek olyan merészek, hogy bátran gúnyolják a magukat túl komolyan vevő szentéletűeket, illetve azokat, akik bár vizet prédikáltak, de valójában bort ittak, hektószám (Dekameron, A Canterbury mesék, Parasztbiblia, stb.). Hívőkről beszélek, akik éppen úgy hisznek ezekben a dolgokban, mint azok, akik komoran, komolyan és a humor legcsekélyebb jelenléte nélkül gyakorolják hitüket, sőt, néha még megszentségtelenítés címén átkozzák is az előbbieket. Én úgy hiszem, senkinek semmi baja nem lesz attól, ha elviccelődik esetleg a komoly, vagy komolynak tűnő dolgokkal, mint ahogy az alapjában nevetséges dolgokat is okos lehet néha komolyan venni… Persze, az a hangnem nekem sem tetszik túlzottan, amellyel például a franca Charlie Hebdo szatirikus vicclap csúfolja a bigott vallásosokat (és még sokan másokat), azonban őket mindennél jobban minősíti az, amit és ahogy mondanak. A stílus maga az ember, ugyebár – de azért sem kell senkit meggyilkolni, mert esetleg kiröhögte -mondjuk- a ruhánkat, vagy a hajviseletünket. Mondom mindezt azért, mert a szintén francia nyelvterületről (Belgiumból) érkező Legújabb testamentum című filozofikus komédia sem bánik éppen kesztyűs kézzel a katolikus-keresztény vallás lényegi elemeivel.

Természetesen Jaco van Dormael nem talált fel új dolgot, ha már a filmről beszélünk, hiszen földre szállt angyalokban, istenekben nem volt hiány a filmvásznakon sem, Wim Wenders melankolikus angyalaitól Travolta seggvakarós Mihály arkanyaláig, vagy egészen Jim Carrey Minden6ójáig, hogynemondjam, az Ómen Antikrisztusáig széles a paletta. Ez a film amolyan ötletgyűjtemény, filozofikus gondolattöredékek láncolata, megfűszerezve a világ folyásán való elmélkedés közben felmerülő, amúgy tényleg kézenfekvő kérdéssel, mely szerint, ha van Isten, hogyan engedheti, hogy az általa teremtett világ ilyen szar legyen. (Háborúk, szegénység, járványok, katasztrófák, stb.) Jelen állás szerint Isten él (tehát Nietzsche tévedett), méghozzá Brüsszelben, de legalábbis azon a tájon, egy másik dimenzióban és egyáltalában nem az a jóságos, fehérszakállú nagyapó, akit a felhők között ücsörögve szokás ábrázolni, de még csak nem is háromszögből áradó, vakító fény, vagy villámokkal dobálózó, dühödt izompacsirta. Egy ösztövér, borostás, sörszagú, cinikus és barátságtalan fószer a Teremtő (Benoît Poelvoorde), aki halálra unja magát, ezért ott szívatja teremtményeit, ahol tudja. Van egy felesége is, aki természetesen Istennő, neki azonban a konyhában a helye, a fakanál mellett. Nagyobbik fia volt a főszereplője az Újtestamentum című sztorinak, ismerjük, csúnya történet, de van azonban egy lány is a családban, akinek neve Éa (Pili Goryne). A karakán kishölgy a legnormálisabb a családban, aki egy nap megelégeli apja gonoszkodásait, és míg az részegen hortyog, meghekkeli az öreg számítógépét: minden egyes teremtményének elküldi azok halálozási dátumait, így téve feleslegessé minden további isteni gondviselést, hiszen ki az, aki ezek után hinne bármiben is, ha biztosan tudja, mikor fog meghalni. Éa azután fogja magát, és leszáll az általa teremtett új világba, hogy megírja a Legújabb testamentumot, melyhez hat tanítványt kell szereznie.

A hat tanítvány -egy barátságos hajléktalan segítségével- gyorsan meglesz, és az ő élettörténeteik adják össze az új szentírást. Hat szomorú, helyenként bizarr életsors fonódik össze Éa kezében, melyek több csodás fordulat után, nemvárt módon fordulnak jóra (legalábbis megmaradnak normális mederben). Szeretetlenségben élő emberek találják meg a szeretet, így téve helyre e részeges Isten mesterművét, aki a végén megérdemelten kerül az őt megillető helyre. Minden profán eleme ellenére Éa evangéliuma elsősorban hívő szemmel élvezhető igazán, már ha megvan hozzá a kellő humorérzékünk, mert egy ateistának már az egész alapfelvetés hibádzik: ha eleve nincs Isten, akkor az nem lehet semmilyen, sem jóságos, sem bosszúálló, sem Chuck Norris. Bár aki akar, höröghet olyan poénokon, melyek azért nem feltétlenül vágnak egybe Vatikán hivatalos kánonjával, kiálthat blaszfémiát is, szíve joga, bár ettől még semmivel nem lesz közelebb az ő Istenéhez, legfeljebb helyette ok nélkül tornázza fel vérnyomását az egekbe. De azért inkább röhögni fogunk ezen a vízen járni képtelen, ügyefogyott, ám arrogáns pacákon. Van Dormael meséje azonban elsősorban mégis a nőket dicsőíti, mint az élet valódi teremtőit, akik mindig helyreteszik azokat a dolgokat, amiket a férfiak elrontottak. Ha elfogadjuk sajátos szemléletét, a film abszolút szórakoztató, pozitív üzenetet hordozó, nem túl mély, de messze nem sekélyes elmélkedés az élet valódi értelmén, illetve a világ folyása felett. Az így meghozott tanulság természetesen közhelyes, mert ezúttal nem nagyon lehet más, de azért kellően árnyalt, humorában pedig friss is ahhoz, hogy azért ne kapjunk tőle Coelho-betegséget. A Charlie Hebdóba viszont már semmiképpen nem férne be… Asanisimasa: 7/10