Alapvetően a kétségbeesés és a megbocsájtás, illetve elfogadás filmje a Cowboyok, ami természetesen nem western. Közel sem az. A cím talán a történet középpontjában álló család kedvtelésére, hobbijára vonatkozik, illetve átvitt értelemben a nyugati, keresztény alapokon álló életstílus, erkölcsiség és családfogalom kissé sarkított meghatározása. A sztori egyszerű: egy hajdan közepesen ismert, francia countryénekes lánya egy nap eltűnik, a család csak annyit tud róla, hogy egy Ahmed nevű fiúval van. Holmija között Al Kaida-szórólapot, arab nyelvleckéket találnak, így hamar nyilvánvalóvá válik számukra, hogy az echte francia lányt elragadta az iszlám fundamentum. Az apa azonban nem adja fel és elkeseredett harcot vív lánya visszaszerzéséért, amit egy tragikus fordulat után fia visz tovább, éveken keresztül.

A jelentős forgatókönyvíróként (pl. Dheepan, A próféta, Rozsda és csont) ismert Thomas Bidegain bemutatkozó rendezésében a nyugati világba, kultúrába és életmódba beáramló iszlám gondolatiság, életstílus és erkölcsiség okozta trauma kerül feldolgozásra az iszlámra saját maga döntéséből áttért lány után való nyomozás történetén keresztül. Azt hiszem, nyilvánvaló, hogy ennél “forróbb” téma nem nagyon akad a közgondolkodásban. A legtöbben persze, hajlamosak ezt elintézni, megoldottnak tudni radikális megoldásokkal (lásd például a szélsőjobbos Marie Le Pen francia, vagy Orbán Viktor közép-európai előretörése), azonban akik valóban szeretnék megoldani a problémát, azok nyilván sejtik, hogy ennyi nem elég, sőt, így nem is lehet kezelni ezt a helyzetet. Bidegain filmje természetesen nem merészkedik odáig, hogy gyógyszert, vagy valamiféle mestertervet nyújtson be a válság kezelésére, a film, mint műfaj nem is lenne alkalmas erre. A Cowboyok elsősorban a nyugati gondolkodás természetéről kíván adni egyfajta látleletet.

Az első, sokkszerű érzés a kétségbeesés. Ezt érezzük mindig, amikor egy erőnket, a világ addigi rendjéről alkotott képünket bőven meghaladó méretű, emészthetetlen vagy felfoghatatlan problémával állunk szemben. Ezt éreztük, amikor legjobb barátunk váratlanul megtért, és nem járt többé velünk sörözni, amikor hittestvérünket egyszer csak biztosítótűvel az orrában, szája sarkában cigivel látjuk a téren, ijesztő figurák társaságában, amikor lányunk felvételt nyer a nívós egyetemre, amit két hét után ott hagyva rohan haza ahhoz az idiótához, akibe szerelmes. Ezt érzi Alain (François Damiens) is, amikor megtudja, hogy lánya önszántából hagyta ott családját és ment el azzal az Ahmed nevű arabbal. Vadul, gyűlölettől telve és lánya iránti féltéssel szívében ered Ahmed és lánya nyomába, de azok gyorsan eltűnnek a népek forgatagában. A benne lévő előítéletek semmivel nem segítik küzdelmében, sőt, inkább hátráltatják benne. A kétségbeesés és a düh kéz a kézben járnak. Tedd tönkre azt, amit tönkretesz, szemet szemért, vérbosszú – elsődleges, ösztönös reakciók. 

Fia, Kid (Finnegan Oldfield) jóval türelmesebb nála, higgadtságával ő menti meg apját attól, hogy saját magukat is nagy bajba sodorja. Apja halála után ő folytatja nővére után a nyomozást, eljut egészen az iszlám fundamentalisták pakisztáni központjába is. Ő az, aki meg szeretné érteni nővére döntését, alapvetően nyitottan fordul az általa teljesen ismeretlen, teljesen más alapokon álló kultúra és vallás felé, illetve, az azt gyakorló emberek felé. Nővérével ellentétben, őt azonban nem szippantja be az új, ismeretlen világ.

A cselekmény éveket ölel át, még bőven 2001 szeptember 11 előtt kezdődik és a londoni metrórobbanás után ér véget, de a Charlie Hebdo-, és a Bataclan-merényletekig már nem ér el. Azok fényében lenne igazán mérvadó a film állásfoglalása, bár gyanítom, az még ennél is kiábrándítóbb, borongósabb lenne. Rengeteg tennivaló van még ebben a világban…

Formai szempontból a Cowboyok elsősorban idő- és térkezelésében érdekes. Nem mintha valami forradalmian új módszerrel jelentkezne Bidegain, de azért az mindenképpen példamutató, hogy milyen simán, ugrások és zökkenők, és minden szájbarágás nélkül siklik át egy évtizedet. Én szeretem azt is ebben a filmben, hogy bár tényszerűen happy endje van a filmnek, azt mindenki fogja érezni, hogy mennyire unhappy ez a happy. Mivel elsősorban emberek között felépülő, láthatatlan falakról esik szó a történetben, a megoldást is közöttük kell keresni, nem pedig ideológiákban, vallási, kulturális különbözőségekben/hasonlóságokban, miközben ezeket sem lehet figyelmen kívül hagyni. Nem egyszerű ez, de senki nem mondta, hogy egy huszárvágással meg lehet ezt oldani. Vagy ha ezt mondta, akkor hazudott. Ez a film picit segít talán a tisztábban látásban. Asanisimasa: 7/10