Azért elég komoly prekoncepcióm volt Till Atilla új filmjével, a Tiszta szívvel kapcsolatban, de nem azért, mert alkotója ismert médiaszemélyiség, mondhatnám bohóc és showman, műsorvezető, mert ismerem jól, Tilla honnan indult (Tilos az Á – Vákuum TV), milyen filmekkel (Pánik, Csicska), illetve, a maga környezetében kifejezetten nívósnak számító tévéműsorokkal (Propaganda) állt eddig elő. Régóta lehetett tudni, hogy az új mozi kerekesszékesekről fog szólni, és nem volt azért még olyan régen, amikor vinnyogva röhögtem végig a belga Geoffrey Enthoven Hasta la vista! című frenetikus tragikomédiáját, melyben három súlyosan kripli fiatalember folytatott hősies, ám a dolgok természetéből fakadóan, igen groteszk küzdelmet szüzességük elvesztéséért. A Tiszta szívvelt beharangozó hírek, kiposztolgatott képek is effélét mutattak, három kerekesszékes arc a főszerelője a történetnek. Az persze, nyilvánvaló, hogy ezúttal nem fogunk sokat nevetni, hiszen a képek véres sztorit sejtettek, holmi bérgyilkosokról esett szó, vérről, fegyverekről, drogokról – de a kerekesszékes főszereplők igencsak alulreprezentáltak a filmművészetben, hogy ne legyen szinte kötelező a párhuzamalkotás.

Természetesen, az már önmagában örömteli esemény, ha egy ambiciózus filmes súlyosan beteg mozgássérültek, illetve más, komoly hendikeppel élni kényszerülő embertársaink életére, problémáira irányítja rá a figyelem fénykörét, s az, hogy nem először szerepelnek filmben, az önmagában nem feltétlenül hiba. (Így nem csinálhatnák például filmet olyan szerelmespárokról sem, akiket egymással rivalizáló családjaik eltiltanak egymástól, hiszen az egyszer már le lett írva…) Legfeljebb az öltet eredetiségét lehet vitatni. Az biztos, hogy Tilla látta a Hasta la vistát, de igen sokat dogozott is az élményen, hiszen a Tiszta szívvel semmiben nem hasonlít a belga darabhoz, azon kívül, hogy mozgásukban korlátozottak a főszereplőik. Illetve, egyben igen: abban a felszabadító erejű, önironikus humorban, ami a Hasta la vista! fő energiája, és amit itt elsősorban Barba Papa (Fekete Ádám), a főszereplő trió egyik tagja szállít.

A mi filmünkben (ha szabad egy kicsit sajátoménak is érezni Tilla filmjét, bár valójában semmim közöm hozzá) ráadásul valódi kerekesszékesek alakították a főszerepeket: Fekete Ádám mellett Zolika (Fenyvesi Zoltán) a valóságban is azokkal a gondokkal éli életét, amelyek a filmből is világosan látszanak. Thuróczy Szabolcs a kakukktojás, de őt ismerjük. A mai magyar film egyik vezető színésze ma már, fontos, jellegzetes karakter, olyan, mint régen Madaras vagy Andorai volt, amellett, hogy Pintér Béla színházának emblematikus figurája is. Itt, ha nem ismerném, simán elhinném, hogy ő is éppen olyan sorsú, mint amilyen a két másik, olyan hitelesen adja a figurát, mozgásban, elkeseredésben és élni akarásban egyaránt. A meglepetés mégis a két civil srác teljesítménye: Fekete Ádám perfekt komikus, míg Fenyvesi Zoli jóarcú, tiszta tekintetű, hiteles hős. Nagy találmány mellettük a szerb maffiózót alakító Dusán Vitanovics (civilben gerinc- és idegsebész) szinte már képregénybe illő groteszk karaktere. Smink nélkül is simán elmenne főgonosznak bármelyik hollywoodi szuperhősfilmbe. A szereplők vitathatatlan hitelessége mögött az igen jól kasztingolt statisztéria adja meg a rögvalót: a kerekesszékesek valóban kerekesszékesek, a maffiózó bűnözők is pontosan úgy néznek ki, ahogyan a maffiózók néznek ki böhöm nagy terepjáróikból a valóságban.

Maga, a történet kissé csalafinta. Bár valóban kerekesszékes bérgyilkosokról látunk-hallunk egy mesét, ahogyan azt a plakátok és a műsorújságok rövid ajánlói is közlik velünk; mesét, aminek nyilvánvalóan semmi köze nincs a valósághoz. Ezt a mesét azonban Tilla egy ügyesen elképzelt, és ugyanilyen ügyesen kivitelezett ötlettel mégis bele tudja ágyazni a valóság szigorú tényszerűségébe, amivel a filmet rögtön ki is emeli a tagadhatatlanul furcsa, de mégis csak sablonos akciófilmek mezőnyéből, egy kedves, optimista valóságba (ami csak filmben van Magyarországon).

Mindemellett, a Tiszta szívvel egy igazán jól fényképezett, jól zenélt és jól vágott film, rendkívül ízléses főcímmel, ügyes grafikus betétekkel, egy valódi, szinte hibátlan, szórakoztató közönségmozi – lenne, ha a közönség is leszakadna már azokról a dögunalmas hollywoodi sablonokról. Asanisimasa: 8/10