asanisimasa

Úgy tűnik, Oliver Assayas (korábbi filmjeiről itt, itt és itt) médiumának választotta az Alkonyat-szériából immár véglegesen magához tért Kristen Stewartot, hiszen a Sils Maria felhői után idén, Cannesban rendezői díjjal jutalmazott A stylistban is rábízta a főszerepet, ráadásul ezúttal már nincs is mellette olyan atombiztos nagyság támogatólag, mint volt Juliette Binoche. Miközben Stewart egy eléggé behatárolt, meghatározott életkorú, érdeklődésű és ízlésű közönség körében vámpírlányként óriási sztárrá vált, addig őt az e körön kívül lévő filmrajongók meglehetős  fenntartásokkal fogadták. Egyetlen arca van csak, egyetlen nézéssel, ergo, igen korlátosak színészi képességei, lélektelen, unott, fád jelenség a mozivásznon – ezek a legfőbb nézői észrevételek játékáról. Az esetek nagy részében valóban igen mufurc, magába forduló, rosszkedvű csajnak tűnik, viszont az is igaz, hogy nagyjából ezt a karaktert is osztják rá.

Ugyanezt adja ebben A stylist című filmben is, ezúttal ő egy híres modell (?) személyi öltöztetője (erre utal a film eredeti címe is), akinek az a dolga, hogy a baromira elfoglalt, hisztérikus celeb helyett a méregdrága luxusbutikokat járja, s mivel ugyanazok a méretei, bevásároljon helyette. (Itt jegyezném meg, hogy vége kell legyen annak a világnak, amelyikben lehetséges olyan gazdagság és hatalom, ami már arra sem képes, hogy saját magának vegye meg ruhadarabjait, ékszereit, hogy elmenjen magának shoppingolni, hanem erre külön személyzetet alkalmaz. Ne éljen ilyen ember.) Maureen, akit Stewart alakít, egy bőrdzsekis, karikásszemű, tornacipős csaj, aki robogóval közlekedik, és mufurc, rosszkedvű, magába forduló. Mondjuk, hamar kiderül, hogy ikertestvérét gyászolja, ami sohasem ok a jókedvre, ráadásul egy szellem is kergeti, aki lehet, hogy testvére szelleme, lehet, hogy nem. Mindenesetre, SMS-t írni tud.

A film sztorijában tehát keveredik az ikrek közti szinte transzcendentális lelki és érzelmi kapcsolat misztikuma egy thriller sablonjaival, egy olyan rendező tolmácsolásában, aki szisztematikus pipifaxszal kerülgeti az adott műfaji film kőbe vésett nyomvonalait, és még akkor sem alkalmazza azokat, ha adott esetben mégis az lenne az egyedül járható út: ikres, szellemes, halottidézős filmet láttunk már, gazdag hülye picsa-gyilkolósat is. Assayas azért van olyan elegáns, hogy bár meglehetősen szétkavarja az ismert elemeket, azért valahogyan ki tud keveredni a maga által keltett káoszból. Nyilván erre kapta Cannes’2016 rendezői díját. Az viszont tisztán érződik, hogy ez a történet annyira nem a sajátja, mint amilyen a Sils Maria felhői az volt… Erre utal talán -jobb szavam nincs rá- az a blöff is, hogy Assayas a cselekmény bonyolításának komoly részét idegesítően hosszadalmas SMS-chateléssel oldja meg. Gagyi, olcsó, a rendezőre nézve méltatlan megoldás. A szememben ez önmagában kizárna mindenféle rendezői elismerést.

Az igazi kérdés itt az, hogy Stewart kisasszonyban van-e annyi, hogy személyiségével elvigyen egy egész filmet? Én bírom a csajt. Noha ezúttal sem néz kettőnél többfélét, viszont azt ugyanazzal az szenvtelen, unott arccal nézi, mégis érzek valami izgalmasat személyiségében. Főleg, hogy azért rá is rakódtak már évek… Ez az, amit nehezen lehet elmesélni, vagy körülírni, mert vagy érzi az ember, vagy nem. A színész kisugárzását, amikor nem azzal veszi le a szájtáti közönséget a lábáról, hogy a szemével karikázik, a szájával figurázik, közben cigánykereket hány, hanem csak néz. Néz ide, néz oda, tesz egy tétova mozdulatot, ám valahogy mégis érzékelteti azt, amit az általa játszott figura érezhet. Igazi filmszínész-alkat a csaj. Nem biztos, hogy mindenkinek bejön, mert nem csinál látványos dolgokat, de a vásznon képes jelen lenni. Nagy tudás, vagy nagy tehetség ez, kevesen képesek rá igazából. Színpadon valószínűleg meghalna, nem látszana, nem jönne le a játéka onnan, de filmen jó. Itt is jó. Miatta szeretem ezt a filmet. (Meg jók a pecók.) 6/10

Terrence Malick (pl. ez) úgy tűnik, végképp bezárta magát a saját maga által épített kozmikus elefántcsonttoronyba. Ki sem lát már onnan. Az univerzum története, “minden idők leglátványosabb IMAX-filmje” és effélék, nagyjából alig több, sőt, tán még kevesebb is, mint az Élet fájából kimaradt jelenetek random egymásutánisága, amit nem egy épeszű rendező, nem is egy dilettáns vágó, hanem egy őrült véletlen-generátor rakott össze. Látványos mozi, legalábbis helyenként akadnak benne szép képek, lélegzetelállító távlatok – de azért hagyjuk már ezeket a bombasztikus ajánlásokat…

A sokáig rejtőzködő remeteként emlegetett rendező ma már valamilyen okból és eddigi gyakorlatával szöges ellentétben évente jelentkezik új filmmel, de már a hetvenes évek eleje óta foglalkozik a világ keletkezésének gondolatával, és azóta meg is akarja ezt filmesíteni. Nyilván nem voltak még a különféle filmtechnikai eszközök olyan szinten, hogy azok megfelelően közvetíteni tudták volna Malick látomásait, de valószínűleg producert sem talált ehhez a nagyravágyó/fellengzős projekthez. Viszont a már említett Élet fájában tulajdonképpen elmesélte ezt a mesét, és az engem -akkor- le is nyűgözött. Ma már, kétszeri megnézés után, nagyon nem adnék rá 10-est, legfeljebb 6, esetlleg 7/10-et… Szemfényvesztés volt az is, na. Be is nyaltam… Az azonban még játékfilm volt, tehát felül lehetett emelkedni a fellengzős hamukázáson. Az univerzum története viszont emblematikusan dokumentumfilm, melyben már nincs helye fikciónak, tudománytalan, öncélú művészkedésnek, olcsó (avagy éppen méregdrága) parasztvakításnak.

Ami minden Malick-filmben idegesít, az a mélabéla, elrévedő narráció. Itt szegény Cate Blanchett-ből szakadnak fel a szavak, mint Földanya lelkéből maga az Élet, nagybetűvel… De csak szavak ezek, melyek legtöbbször véletlenszerűen kapcsolódnak az éppen látható képekhez; összefüggéstelen, zagyva hablaty, mintha egy gyenge nu-age fűzfapoéta életműve lenne szavakra bontva, és jól összekeverve. Teljesen felesleges, nem tárgyszerű, még csak nem is lírai: erőltetett, fellengzős, bombasztikus szenvelgés csupán. Azonban dokumentumfilmet nézünk, melyet korrekt, lényegre törő, tudományos tényeken alapuló narrációnak kéne hajtania, ahogyan azt Sir Richard Attenboroughnál megszoktuk például, vagy éppen semminek, csak zenének, ahogyan Godfrey Reggio vagy Ron Fricke filmjeiben (pl. Koyaanisqatsi, illetve Baraka). Arról nem szólva, hogy az élet keletkezéséről, az élet körforgásáról a fent említett urak, és még mások már készítettek sok remek filmet, melyekből ráadásul a tudomány jelen állása szerinti tények és bizonyítékok alapján kaphatunk ismeretet a kezdetek kezdetéről és a világ végéről, valamint a köztes intervallumról.

Én magam nagy természetfilm-fogyasztó vagyok, a napi tévézésem 80%-át a NatGeo és a DigiWorld teszi ki, ezért különösen zavar ez a katyvasz. Legpozitívabban talán valamiféle imaként, fohászként lehetne felfogni ezt a másfél órát, melyben Malick női hangon mereng azon, hogy miért van ennyi baj a Földön, és hogyan jutottunk idáig. Azonban ennyi, magyarázat nincs, és az ima, a fohász sem filmes műfaj. Főleg nem dokumentumfilm. Különösebb összefüggés nélkül mutat néhány képet éhező afrikaiakról, izraeli katonák által földre kényszerített burnuszos palesztinokról, valamilyen tüntetésről, aztán jön jó félóra pacsmagolás. Keletkezik az élet, ami a vásznon szép, színes trutymókban, pacákban, buborékburjánzásban, zavaros, ha jobban belegondolok, kifejezetten undorító kotyvalékban úszó izékben jelenik meg – közben szól a szférák zenéje, Cate Blanchett meg rebegi, hogy Anya, hol vagy, hol vagyok, stb. Oké. Világűr, ködök, sok köd, trutymók, bolygók, bugyog, fortyog. Ez már a Föld. Ömlik a láva, sokáig ömlik a láva, víz alatt, víz felett – ez tényleg jól néz ki. Még akkor is, ha láttunk már működő tűzhányót élőben, hallottuk a hangját és láttuk a lassan hömpölygő olvadt kőzetet is. A forró vízben aztán lassan megjelenik az élet első csírái. Először baktériumok, trutymók, majd mohák, zuzmók, a nautilus-csiga és a tőrfarkú rák, ezek nyilván tényleg azok, mert ezek a mai napig élnek a tengerekben. Fák, égbe törő mammutfenyők, melyek fölött egy pteranodon száll el! Ember, az már régen kihalt! Szóval, bejön a CGI. Egy dokumentumfilmben. Itt feladtam. (Nyilván CGI volt már korábban is a sok űrbéli tájkép, meg a sejtosztódások, a trutymópacák, de ott még nem tűnt fel ennyire a képmanipuláció hazugsága.)

Nem mintha nem lenne elképzelhető egy ismeretterjesztő dokumentumfilmben, illusztrációként egy számítógép által generált őslény, de itt szó sincs ismeretterjesztésről, szó sincs tudományról, csak valami lila, összefüggéstelen, fellengzős hablatyolásról… ami aztán ettől kezdve -ekkor a film közepén járunk- óriási bakugrásokkal szökell végig a földi élet evolúcióján, néhány hindu ünnepről, illetve zsidó esküvőről bevágott jelenet közbeiktatásával, kihagyva fontos fordulópontokat, eljutva… Hova is? Nem tudni.

Túl hosszú lett ez, nem érdemel ennyit ez a film. Elég lett volna talán annyit írni, hogy sok paca, valamint az ősembereknek nincsenek nemi szerveik. Rendkívül rossz mozi. 3/10 (csak ezért a néhány képért)

Igen nehéz izgalmas filmet készíteni írókról, és általában, a szellem embereiről, hiszen néhány közismert példától eltekintve, ezek általában “unalmas” életet élnek. Görnyednek a papír vagy írógép felett, vagy ha nem, elgondolkozva pipázgatnak a teraszon. Ritkán történik velük olyasmi, ami van annyira látványos, hogy filmre kívánkozzon, hiszen önmagában egy töprengő, vagy gondolatait bodor szivarfüstbe burkoló ember nem igazán szórakoztató látvány. A gondolatai nyilván érdekesebbek, de a mozifilm nem az a formátum, amely ezek megjelenítésére leginkább alkalmas.

A német Maria Schrader a híres német-osztrák író, Stefan Zweig életének 1936-tól haláláig, 1942. február 22-ig terjedő időszakaszából villant fel néhány fontos jelenetet Stefan Zweig: Búcsú Európától című életrajzi filmjében – ami ugyancsak nem nevezhető akciódús alkotásnak. Viszont az a morális dilemma, amiről a film valójában szól, mégis igen izgalmas, sőt valóságos és húsba markoló. Arról van szó ugyanis, hogy milyen lelki tusát élhet meg egy hazáját elhagyni kényszerülő gondolkodó, méghozzá igazán nagy formátumú egyéniség saját hazájának sorsát, saját nyelvének, kultúrájának jövőjét féltve… Egyszerű ugyanis cinikusan kijelenteni, hogy el lehet innen menni, ha nem tetszik az adott rendszer. Még egyszerűbb azt kiabálni, hogy takarodjatok innen, mert ez az ország a miénk, nem a tiétek! Nagyon nem egyszerű viszont ezt megélni.

Nem egyszerű ma sem, de nagyon nem volt egyszerű a második világháború előestéjén, zsidóként, sőt mit több, világhírű zsidó származású íróként. Zweig igen nemesen, szinte főúri méltósággal vette tudomásul sorsát, és vállalta fel a dél-amerikai száműzetést, ami a gazdag, nagypolgári kereskedőcsaládból származó írónak látszólag és a kor körülményeinek megfelelően egy éveken át tartó, folyamatos fogadássorozat volt a “földi paradicsomban”, melyeken helyi méltóságokkal, valamint pálya- és sorstársakkal kellett találkozgatni, decens szalonokban felolvasásokat tartani és ismerkedni a brazil élet lusta, de kedélyes nyugalmával. Idilli állapotnak mondanánk ezt, főleg a világháború ma már ismert borzalmaival összevetve és főleg egy zsidó ember számára – Zweig lelkiismerete és mély felelősségtudata azonban az évek során egyre mélyebb kétségbeesésbe dönti az írót, s egyre fokozódó aggodalma saját kultúrájának, és saját, szeretett Európájának sorsát illetően végül -közismert módon- fiatal második feleségével közösen elkövetett öngyilkosságát eredményezte.

Schrader, valamint az író személyét mély intellektussal megszemélyesítő, kitűnő Josef Hader olvasatában Zweig egy valóban nagy formátumú, a világ, valamint saját kultúrájának sorsa iránt felelősséggel viseltető ember, aki elveiben szilárd, azonban mindig van ideje, energiája az élet ebből a szempont apró-cseprőnek tűnő, jelentéktelen dolgai iránt is. A néhány fejezetben, valamint egy drámai epilógusban elmesélt “életrajzi képeslap”, amellett, hogy plasztikus portréját adja egy komoly, nagy embernek, képes érzékeltetni azt a lelki tusát is, amelyen átmegy a filmben ábrázolt időszakban. Bár szinte végigbeszélik a filmet, tulajdonképpen különösebb akció nélkül (Zweig először Buenos Airesben a Nemzetközi Írószövetség konferenciáján, majd Brazíliában, azután New Yorkban, majd ismét Brazíliában van), az egzotikus környezet és a benne lakó emberek valóban természetes bája, de főként a Zweig logikus és mélyen etikus gondolatmenetének megértetése és megértése -egy érdeklődő, elmélkedésre hajlandó  és irodalomkedvelő néző számára- mégis érdekfeszítő élmény. Beleélhetjük magunkat általa az emigráció mindennapi “kényelmébe”, de talán megérthetjük általa egy picit a mi Máraink sokak számára érthetetlen tettét is. Zweig is egy európai volt a fehérek között és ezt e filmből is érezni fogjuk. 8/10 (Fotók: Mozinet)

Ha egy kis szerencséje lesz ennek a filmnek, akkor ugyanabba a státuszba kerülhet, mint annak idején például a Haragban a világgal, a Hidegvérrel, a Született gyilkosok, a Száguldás a semmibe című filmek ok nélkül lázadó főszereplői keverték a történetüket elmesélő alkotásokat. Különösebb oka ugyanis nincs a lázadásra Bertrand Bonello Párizst lángba borító alig felnőtt, még inkább tinédzser hőseinek sem, ugyanis legfeljebb életkorukban hasonlítanak egymásra, társadalmi státuszukban, életkörülményeikben és származásukban teljesen különböznek egymástól. Éppen olyan heterogén összetétel kis csoport ők, mint a mai francia társadalom. Mégis, ahogyan látszólag és felfoghatatlanul értelmetlen tettük egybe kovácsolja őket egy végzetes pillanat erejéig, abban benne van a fiatalság örök lázadása az őt szabadságában gátoló/gátolni vélt “felnőtt” világrend ellen, azt metszően pontosan megmutatja ez a film. Dolgozol, gyűjtöd a pénzt a nyaralásra, a nagyobb kocsira, lakásra, a gyereked tanulására, vagy csak még néhány teljesen felesleges fukszra, drága csecsebecsére, idióta hobbira vagy költséges szenvedélyre, Eközben Párizsban néhány fiatal úgy gondolja, hogy ebből elég.

Eszközeik ismertek, tele van velük a híradó, sőt mi több, erről szólnak az utóbbi évtizedek. Terrorizmus, ja. Előjel, megkülönböztető jelző, vallási megjelölés nélkül. Terrorizmus, mint a létező legradikálisabb figyelemfelhívás valamire, ami bizonyos embereknek, embercsoportoknak nem jó – és ebből a “nem jóból” elegük van. A film szereplőinek igazából semmi komoly ideologikus indíttatásuk nincs tettükre, szimplán lázadnak a fogyasztói társadalom ellen, aminek viszont ők maguk is gyermekei. Ez a történet a 2000 környékén született Y, vagy talán már Z generáció filmje (kérdés, hogy mi lesz, ha elfogy az ÁBÉCÉ?), a videoklipeken, a beavatottak számára élesen elkülönülő divattrendeken nevelkedetteké, akik már az interneten, a netes csetszobákban és más virtuális közösségi terekben szocializálódtak. Nagyjából, mint a hírhedt ISIS aktivistái, akik a hírek szerint hálózati játékkonzolokon kommunikálva szervezték például a párizsi terrortámadásokat is, amire a francia titkosszolgálat hightech szakemberei nem is gondoltak.

Filmekből, interneten fellelhető féllegális információkból tökéletesen elsajátították a titkos konspiráció minden modern módozatát, bár ad hoc csoportól szól a film, mégis úgy teszik dolgukat, mint egy profi titkosszolgálat. Mivel azonban ezúttal is tulajdonképpen ok nélkül, a felnőtté válás alapvető velejárójának tudott lázadásért lázadókat látunk a filmben, igen pontosan látjuk (mert Bonello igen pontosan megmutatja) tettük szörnyű értelmetlenségét. A film második felét kitevő, hosszas áruházi jelenet anarchikus nihiljénél érzékletesebben aligha lehet ábrázolni az értelmetlen lázadás hiábavalóságát. A végkifejlet kötelező végítélet, mert nem lehet más – különben a Z-vel tényleg vége a generációk sorának.

A bő kétórás film egészen vérfagyasztó hangulatban telik, ami már a bevezető néma félórában megteremtődik: ekkor ismerjük meg a csoport tagjait. Szimpatikus kinézetű fiatalok róják Párizs utcáit, utaznak a metrón, buszon, látjuk, hogy elszántan igyekeznek dolgukra – ami lehet akár egy vizsga, egy állásinterjú, egy sürgős bevásárlás vagy akár egy randevú is. Sokáig ezt is hisszük, mígnem kiderül, hogy a bevezető jelenetekben látott fiataloknak közük van egymáshoz. Bonello nem ereszt egy pillanatra sem, és egészen friss lendületű, sablonosnak egyáltalán nem mondható narratívában, dinamikus, furcsán csúsztatott vágástechnikával, visszakézből megküldött fordulatokkal és sajátos módon elkent, hátulról orrba vágó, bizarr poénokkal -valamint eszement zenei körítéssel- hajtja végig ezt a tanulságos, megdöbbentő, remek filmet. Nézzed meg, ha tudni akarod, MOST MI VAN. Mi van Párizsban, mi van a világban. 9/10

A szépen díjazott Életvonatról, vagy a klasszikus Lüszisztraté-történetet parafrazeáló, igen érdekes Asszonyok kútjáról ismert francia-román Radu Mihăileanu elég csúnyán belebonyolódott Nicole Krauss három generáción, hat évtizeden, valamint kontinenseken átívelő regényébe, annyira, hogy talán el is veszett benne. A szerelem története ugyanis, bár minden pillanatában hordozza egy igazán nagy film ígéretét, annyira túlbonyolított, olyan széles gesztusokkal eljátszott, saját maga gyönyörűségébe annyira beleszerelmesedett és ezzel együtt, sajnos idegesítően ostoba közhelyekben tobzódó, nyúlósan hosszú film lett, hogy szinte nézni is tereh.

Nem tudom, az alapanyagul szolgáló könyv milyen, nem olvastam, a film azonban igen geil az én ízlésemnek. Pedig szervesen illeszkedik Mihăileanu eddigi életművébe, melynek túlnyomó része a kelet-európai zsidóságban gyökerezik, mint ahogyan ez a történet is. Itt is egy szegény (lengyel, de lehetne máramarosi, ukrajnai, krími, vagy bármi más) stettlben indul a történet, a második világháború előestéjén, ahol három jóbarát szeret egy nőt, aki jó zsidóként szépen be is osztja őket. Először az egyikhez feleségül, hogy fiatalságát azzal töltse. majd elválik tőle, és férjhez megy a másikhoz, hogy vele legyen felnőtt, végül ettől is elválva, a harmadikkal legyen öreg. A történelem azonban -tudjuk- közbeszól, és minden másképpen alakul. Még az első házasság sem születhetik meg: a lány New Yorkba emigrál, míg az otthonmaradó első férj könyvet ír a szerelmétől megfosztott szenvedésében. Ez a könyv aztán kézen-közön eltűnik, majd előkerül, kiadatik, a benne szereplőkkel pedig megtörténik saját sorsuk, hogy aztán évtizedek múlva minden az őt megillető helyére kerüljön.

Egy egész életen áthúzódó, boldogtalan és beteljesületlen szerelem krónikája ez a történet, mely a zsidó sorssal súlyosbítva magában hordoz annyi tragédiát, amennyi több regényre is elegendő lenne, Mihăileanu azonban úgy önti 134 percen keresztül mindezt a nyakunkba, hogy csak állunk a könnyzuhatagban, mint szegény Derek Jacobi a film vége felé a temetőben, a szakadó zivatarban. Nincs mértéke a film érzelmességének, legalábbis Mihăileanu nem ismer ilyen mértéket. De még ez sem lenne igazán baj, hiszen bár az egész itt feltáruló sztori erősen túlbonyolított, túlírt történet, részleteiben mégis tele van érdekes, izgalmas, helyenként kifejezetten vicces vagy valóban megkapó, szép, de ami a fő, hiteles epizóddal. A rendező ezeket azonban képtelen ízléses, fogyasztható egésszé összefűzni.

Mindezek tetejébe főszerepbe teszi ezt az évtizedekkel ezelőtt jelentős Shakespeare-színészként számontartott Jacobit, aki azonban már így, hófehér fejjel egy olyan túljátszott, közhelyes slemil-paródiát ripacskodik el, ami még egy közepes vidéki bohózatból is kilógna. Egész egyszerűen az a színészi játék, ami már a hetvenes években, a színpadon is bár kissé modoros, ódivatú, de még hatásos volt, az ma, 2016-ban a filmvásznon már rettenetesen sok. Ráadásul viszi magával ebben partnerét, a hajdan szintén igen jó nevűnek számító Elliot Gouldot is. Súlyosbítja a helyzetet a történet mai epizódjait alakító színészek fogalmatlan, civil “játéka”. Mindenki úgy játszik, mintha azt játszanák, hogy egy (rossz) színész játssza szerepüket – holott erről szó sincs. A legutolsó szappanopera-színvonal. Egyedül Gemma Arterton teljesítménye elfogadható a történetbeli szerelem női szerepében. Nagyigényű, viszont lehetőségeit kihasználni képtelen, kaotikus, gyenge film. 4/10

Alaposan átgyúrta Dragomán György világsikerű regényét az azt megfilmesítő angol filmes-házaspár (Alex Helfrecht és Jörg Tittel), de nem csak átgyúrta, hanem meg is húzta és le is csupaszította. A fehér király cselekménye immár nem a múlt század nyolcvanas éveinek Romániájában, Ceausescu kommunista diktatúrájának végnapjait megelőző időkben játszódik, a helyszín nem Marosvásárhely, hanem egy közeljövőbe (rém)álmodott, fiktív diktatúra, mely leginkább a mai Magyarországra hasonlít, és nemcsak azért, mert a film kizárólag magyarországi helyszíneken (a Duna-kanyarban, a Szentendrei-sziget csúcsán, a zsámbéki volt rakétabázison és más, hasonlóan jellegzetes helyeken) forgott.

A sztori nagyjából ugyanaz. A 12 éves Dzsata apját a srác szeme láttára hurcolják el az állam ügynökei, hogy hírt se kapjanak róla. Dzsata ugyanúgy megvívja kis csatáit, kalandjait, mint a könyvben is, ugyanolyan romantikus naivitással és az apja iránti feltétlen rajongással nézi a körülötte lévő -igen szörnyű- világot (kicsit hasonlóan Kertész Köves Gyurijához), ami viszont immár kitalált világ, melynek elemei a disztópiák ismert közhelyeinek, jelképeinek és motívumainak egyfajta variációja. Tételesen benne van a filmben mindaz, amit Dragomán oly ügyesen láttat regényében a diktatúrák sajátosságáról, hogy az átlagemberek mennyire gyámoltalanul dőlnek be a hatalom agresszív agymosásának, az autoriter iskolarendszerek egyoldalú, erőszakközpontú nevelési metódusainak, annak a rettegő félelemnek, amit nálunk “csengőfrásznak” hívtak és tulajdonképpen benne van az is, hogy mindezek ellenére azoknak, akik egy ilyen rendszerben kényszerültek leélni gyerekkorukat, azért voltak jó és vidám pillanataik is. Azonban ettől a film még köszönőviszonyban sincs Dragomán regényével.

Pedig a lehetőség mindvégig ott van benne, ugyanis tényleg igen “fílinges”, ahogyan megteremtődik ez a fiktív diktatúra, bár igen nehezen tudok elvonatkoztatni attól, hogy elég jól ismerem azokat a helyszíneket, ahol a film forgott. Még katonaként egy hadgyakorlaton jártam az akkor még működő rakétabázison, s később, a ma már alternatív, kísérleti színházi központként ismert rakétasilókról nekem is az jutott rögtön eszembe, hogy itt valami utópikus horrort kell forgatni. A visegrádi várról viszont nem gondoltam, hogy valaha egy óriási szobor talapzatául fog szolgálni, amely egy valaha volt hős alakját emeli az égnek, egyfajta Sztálinként. A lepukkant, elhagyott laktanyák raktárépületei és düledező őrtornyai, rég megszűnt termelőszövetkezetek rozsdás, mára már működésképtelen gabonasilói ismerős, mai rémálom képzetét keltik. Működhetne bennük ez az átírt történet is.

De nem működik, mert az alkotóknak szemmel láthatóan fogalmuk sincs egy valódi, igazi, brutális és tényleg életveszélyes diktatúráról, amit tudnak, azt olvasmányaikból és filmélményeikből tudják – és ezekből építkeznek, nem saját “élményekből”, mint Dragomán. Afféle építőkockákként rakják egymásra a szépen megtervezett, lemásolt kockákat, ám ezeket nincs, ami összetartsa. Látszik az igyekezet, de csak annyira, mint a szorgalmas tanuló felelete: megtanulta a leckét, fel is mondja, de valójában fogalma sincs, miről beszél. A gyerekszínészek szépen játszanak, de a felnőttek szinte leesnek a vászonról, olyan idegenül festenek rajta (és főleg, amikor megszólalnak!). Kár ezért a filmért, mert az alapanyag ennél jobbat érdemelne, még akár egy ilyen átfogalmazott változatban is. És az már csak hab a tortán, hogy ma Magyarországon simán lehet olyan helyszíneket találni, melyek különösebb átalakítás nélkül alkalmasak egy jövőbeli szörnyű, élhetetlen világ bemutatására. 5/10