asanisimasa

Martin Scorsese XVII. századi Japánban játszódó nagylélegzetű történelmi filmjének az a legnagyobb baja, hogy bőbeszédű. Nem mondanám, hogy fecsegős, de bőbeszédű, ezzel viszont szöges ellentétben áll címével, de főleg azzal a történettel, illetve azzal az üzenettel, amit sugallni kíván. A Némaság lehetett volna egy valódi, igazi nagy mű is, olyat, amilyet régóta vár az igényes filmközönség Scorsese-től, de azzal, hogy szétbeszéli, szétmeséli és szétemlékezi a történetet, agyon is vágja.

Képzeljük el, hogy például Tarkovszkij hogyan mesélte volna el az Edo-kori Japánba szakadt, hitehagyó portugál misszionáriusok történetét, hogyan ábrázolta volna azt a lelki tusát, amit megvívtak hitük megtartásáért és más hitvilág, más kultúra elfogadásáért… Hogyan ábrázolta volna azt az áldozatvállalást, amit Rodriguez atya (Andrew Garfield) vagy Ferrerira atya (Liam Neeson) véghez vitt, hogy emberek életét mentse ezzel? Hogyan mutatta volna be a japánok kegyetlenkedéseit saját hitük és saját hagyományaik védelmében? Valószínűleg sokkal jobban hagyatkozott volna a képek erejére, a színészek tehetségére és biztosan nem rágta volna így a szánkba, hogy amit most látunk éppen a vásznon, az ezt és ezt jelenti, és ezt és ezt kell gondolnod róla, kedves fizető néző… Hogyan mesélte el volna ezt a történetet Kuroszava?

Félreértés ne essék, komoly, mondhatni alapvető dolgokról mesél Scorsese, ami úgymond, le is jön a vászonról, csak éppen nem úgy, hogy bennünk, a nézőben is elindítana valamit, hanem csak úgy, mint egy előadás. Nem igazán érint meg a két óra negyven percnyi történetfolyam, és ennek oka talán az, hogy maga Scorsese sem hiszi el igazán azt, amin például Rodriguez atya gyötrődik. Vállára teszi a keresztet, de igazából maga sem érti, miért… Én is valahogyan jobban tudok azonosulni az “ördögi” japán inkvizítor (amúgy a film legjobb karaktere, Tadanobu Asano játssza) által képviselt praktikus, logikus és jobban belegondolva, teljesen vállalható elvekkel, mint Rodriguez egyre jobban magába záródó, fafejű hitével. Persze, a japánok keresztényüldözése szörnyű eszközökkel zajlott, de tudnunk kell, hogy a keresztény hittérítés sem válogatott eszközeiben (bár erről e történet nem beszél), és amúgy is, mit keresnek portugál papok Japánban? Igazán megkapóan ráadásul a végletesen kifinomult, méltóságteljes japán szertartások jelennek meg a filmben, a keresztény rítusok sötétben, rejtőzve, sárban és mocsokban, lopva zajlanak. Persze, hiszen a kereszténység az Edo-kori Japánban üldözött volt, de egy filmrendező azért filmrendező, hogy a csodálatosat, a magasztosat képes legyen megmutatni a szennyben, szegénységben és fertőben is. Feltéve, hogy ez célja egyáltalán…

Egyszóval, a film maga a kétkedés, és valószínűleg éppen ezért nem hat, mert maga Scorsese sem biztos abban, amiről mesél. A végkifejlet így kifejezetten erőltetettre, giccsesre sikeredik, azt látjuk, mintha akarná hősként bemutatni szereplőit, de valahogyan csak áldozatokat látunk. Jellemző módon, a történet egyik kulcsfigurája az a Kichijiro (Yôsuke Kubozuka), aki annyiszor tagadná meg hitét és istenét, saját nyomorúságos életét mentendő, ahányszor gyóntatópapja felmenti bűne alól…

A Némaság természetesen szépen fényképezett, látványos, igényes film. Csak éppen túl hosszú, túl határozatlan és túl bizonytalan, de túl didaktikus is ahhoz, hogy igazán jó film legyen. Talán ezt a határozatlanságot próbálja leplezni Scorsese bőbeszédűségével is. Ha lehet azt mondani, éppen a hit hiányzik a filmből és talán alkotójából is. Akarat van, érződik, pénz is van benne, látszik, de hit az nincs. És sajnos nem azért érezni hiányát, amiért Rodriguez atyáék elrejtik mélyen hitüket, amiről a történetnek szólnia kellene… 6/10

A törvényekkel, szabályokkal, kötelességekkel, konvenciókkal és rutinokkal körbebástyázott fejlett társadalmak látszólag igen jól működnek, azonban a valóságban pont olyan mennyiségben termelődik a boldogtalanság, mint a náluk fejletlenebb, illiberális autokráciákban. Nem véletlen, hogy míg itt sokan elhiszik, hogy ott könnyű, mert kolbászból van a kerítés is, addig ott két kézzel szórják a polgárok kemény munkával megkeresett euróikat olyan időtöltésekre, melyekben azt hihetik magukról, hogy szabadok, egészségesek és boldogok. A méregdrága méregtelenítő kúráktól és jógakurzusoktól az egzotikus környezetben megrendezett luxus túlélőtúrákig hosszú a sora azoknak az időtöltéseknek, melyekben jóllakott, elkényelmesedett, jóléti állampolgárok próbálják lehántani magukról mindazt, amire más társadalmak éhes, üldözött és sanyargó polgárai esetleg éppen vágynának. A Swingerklub című dán romantikus komédia szereplői olyan középkorú dán és svéd házaspárok, akik kiüresedett, megunt és elhidegült párkapcsolatukat kívánják a film címében említett zártkörű klubban “megjavítani”.

Ez számomra már így első olvasatra is hülyén hangzik, ugyanis egy párkapcsolat nem kutyaharapás, amit szőrével kell gyógyítani és nem is horpadt karosszéria, amit néhány jól irányzott kalapácssújtással helyre lehet pofozni. A swingerklubok -bár ki ne tudná- amolyan párcsereklubok, melyekbe benevezett párok tagjai, bizonyos szabályszerűségek által keretbe szorítva, alkalomadtán felcserélődnek. Mindenki kefél mindenkivel, hogy egyszerűbben fogalmazzak. Nyilvánvaló azonban az is, hogy mindez csupán a szexre vonatkozik (a filmbeli klubban tiltott is az új szerelem), mintha egy jó (bár legtöbbször úgyis csak akármilyen) dugás változtatna bármin is… A lényeg az, hogy vannak, akik hisznek ebben és elhiszi azt, ha alkalomadtán mással is szexelnek, akkor azzal minden rendbe jön.

Így vannak ezzel a történet szereplői is, egyszerű dán középosztálybeliek, cégvezetők, távfűtés-ügyintézők, tejgyártó-technikusok, stb. Van köztük, aki mintegy utolsó esélyként gyermeket szeretne, már gyakorlatilag mindegy, kitől, van, aki a szexben saját férfiasságát tudja kiteljesedettnek látni, még akkor is, ha az csak Viagrával működik – és vannak néhányan, akik nem hiszen már semmiben. Mígnem megjelenik ráncosodó, löttyedt húsú, szarkalábakkal barázdált arcú társaságban egy hamvas, fiatal pár, a maguk életkorából adódó friss energiával és vonzerővel…

Mikkel Munch-Fals filmje romantikus komédiának becéztetik, de inkább dráma, bár a főalakokként ábrázolt pár szempontjából a történet tényleg romantikus (felhanggal zárul). A felfestett társadalomrajz azonban egyöntetűen karcos, gunyoros, kritikus, hiszen egyszerre nevetséges és szánalmas az az erőlködés, amit ez a néhány szerencsétlen dán pár művel a szabadosság jegyében. Ahogyan megjelennek a különböző párok esetében saját kudarcaik és saját problémáik, az szinte kivétel nélkül tragikus, és nem is igazán találni bennük humorosat. Ennek megfelelően tragikus az is, ahogyan ez a középkorú társaság felrázódik (mint a hógömb) a két fiatal megérkezésével, de igazán tragikus az, ahogyan nem tudnak mit kezdeni a helyzettel. De nem különösebben biztató az sem, amilyen sebeket ejtenek erőlködésükkel az ifjú párban… Szóval, dráma ez. Karcos társadalomkritika.

És éppen ezért zavarbaejtő a valóban romantikus finálé, mert azt semmi nem indokolja az előzőekben, ráadásul, ez a végkifejlet is súlyos érzelmi sérülések útján jöhetett csak létre. De arra talán jó, hogy ha látunk ilyen történeteket, akkor még idejekorán el tudunk gondolkozni saját dolgainkon a látottak alapján és nem gondoljuk azt, ha benevezünk egy swingerklubba (hogy mást ne mondjak), akkor minden jobb lesz. Mert nem lesz jobb. 6/10

Ha azt halljuk, hogy dán (svéd, neadjisten norvég) feketekomédia, azért sokan dörzsölni kezdjük mancsainkat, hiszen egyből felötlik agyunkban valami a Zöld hentesektől a Halott hó alól támadó náci zombikig terjedő, északi moziverzumból. Hogy aztán van-e okunk örömre, mondjuk ezúttal a Kisvárosi gyilkosokat illetően, az már egy másik dolog. Ole Bornedalt akár a bizarr, morbid témák szakértőjének is tarthatjuk, hiszen általam látott eddigi filmjeiben kivétel nélkül előkerült valahogyan a halál ténye, de még inkább előkerültek a különböző módon elhunyt emberek korpuszai, azonban messze nem tragikus, hanem sokkal inkább valamiféle furcsa, kifordított kontextusban. Első sikere, az Éjféli játszma egyenesen egy hullaházban játszódik, a Szabadíts meg a gonosztól Dánia idegenrendészeti problémáiba tenyerel bele brutálisan, ám úgy, hogy közben röhögünk az egészen. A Csak egy szerelmesfilm sem “csak egy szerelmesfilm”, hiszen itt hovatovább még nekrofília gyanújába is keveredik a kapuzárási pánikban leledző főhős, miközben a film mégsem válik botránykővé. Ő követte el viszont minden idők egyik legdrágább skandináv filmjét is, mely “csupán” egy elmegyógyintézetben játszódik, azonban a Dina vagyok szerintem egyértelműen kudarc.

A Kisvárosi gyilkosokat sem mérhetjük az egészen zseniális Szabadíts meg a gonosztól-hoz, vagy a hasonló minőségű Csak egy szerelmesfilmhez – szerencsére nem is akkora bukta, mint a Dina vagyok. Tisztes középszernek mondanám, ha egy gyilkosságokban és bérgyilkosokban tobzódó vicces történet egyáltalán lehet középszerű. A kiinduló szituáció itt is egy (pontosabban két) házastársi kapcsolat működésképtelensége, mely egyenesen odáig fajul, hogy az egyik fél (Ulrich Thomsen és Nicolas Bro) bérgyilkost -Igort, a vodkát vedelő orosz szakembert- bérel, hogy likvidálják kőműves-vállalkozásuk bevételét intenzíven költő, ám munkában megfáradt férjeiket kedvességgel egyáltalán nem kényeztető asszonykáikat (Mia Lyhne és Lene Maria Christensen), akik viszont megneszelve férjeik ellenük szőtt terveit, hasonló méretű ellencsapásba kezdenek – egy idős, nett angol hölgy, valójában egy igazi “eltakarítónő” megbízásával.

Sajnos, Bornedal ezúttal megmarad a felületi feszültségek -igaz sajátos ízű- csillapításánál és jelen filmjében nem merül ennél mélyebbre, ráadásul a fontos mellékszereplők, a folyton részeg orosz bérgyilkos, vagy a nett, angol vénkisasszony karakterei is fájón közhelyesek. Néha-néha elkapja ugyan a fonalat és valóban vicces és szórakoztató a két balfék és nagyravágyó feleségecskéik története, de mindösszesen az egész sztori mégsem több a közepesnél. Bár a bizarr, morbid skandináv vonal tényszerűen megvan, maga a film mégis inkább az angol fekete komédiákra hajaz, azonban azok speciális humora nélkül. A Kisvárosi gyilkosok humora inkább in-ter-né-sö-nell, kiherélt humor, amin Thomsen és Bro kissé fáradt komédiázása sem erősít. És akkor nem szóltam a Dumb és Dumberezésről, a “két ketyósozásról”, mint a film egyik leitmotivjáról, ami még messzebb, de még értéktelenebb távlatokba vész… Persze, a nyári uborkaszezonban akár ez a film is üdítő lehet – de Bornedal korábbi, minőségi munkáihoz képest ez nem több, mint ujjgyakorlat. 5/10

Fogalmam sincs, hogy ez a remek kis osztrák (tragi)komédia másnak is olyan szórakoztató, mint amennyire egy ötvenes, többszöri pályaelhagyó újságíró-filmkritikust – tehát engem – szórakoztatott. A Mérgezett egér főhőse ugyanis Georg, egy nagy tekintélyű, bő ötvenes, bécsi komolyzenekritikus, akinek nevét, de főleg írásait rettegték a zenészek, akikről alkalomadtán írt és kárörvendve olvasták azok, akikről éppen nem írt, illetve akik szintén látták az adott koncertet. Georg ugyanis nemcsak maró tollú és vájtfülű zenekritikus, hanem amit ír, ahhoz ért is és jobbára igaza is van. Valami hasonló fazon, mint aki a boldogult MGP volt nálunk, színikritikus státuszban… Mindennek ellenére, Georgot kirúgják biztosnak hitt állásából (mert túl sokat keres, és az ő fizetéséből három fiatalt is fel tudnak venni – a tudás és tapasztalat nem számít). Ismerős szitu, és azt hiszem, ha el tudunk vonatkoztatni Georg szakmájától, akkor azért sokak számára átélhetővé válik a történet, ami ekkor kezdődik…

Georg ugyanis egy tökéletesen átlagos, szürke és középszerű kisember, aki egy dologhoz ért, a szakmájához, az élet összes más területén, beleértve saját házaséletét is, legfeljebb csak bukdácsol. Piti hazugságokkal, sumákolásokkal, önátverésekkel és bénázásokkal görgeti maga előtt életét, ami most hirtelen, egy csapásra rádől. Georg, kiszakadva szűkös, de otthonosnak hitt közegéből tragikomikus vergődésbe kezd, hogy valahogyan a felszínen maradjon, és ebbéli igyekezetében a lehető legváratlanabb helyekről kap segítséget, de helyzetét tovább súlyosbító pofonokat is. Hogy e történetben Georg zenekritikus, az csak egy dolog. Lehetne tanár, orvos, de bármi más szakmát művelő férfi is – bár így tökéletesen indokolt a film bőséges és igen remek zenei körítése, ami Bécsről, a klasszikus zene fellegváráról, mint helyszínről lévén szó, minőségi klasszikus zene, Brucknertől Vivaldiig.

A zenék dramaturgiailag is pontosan szólalnak meg Josef Hader remek rendezésében (ő írta a forgatókönyvet és ő játssza Georgot is!), a remek osztrák humoristának, írónak és színésznek nincs szüksége arra, hogy ahol nem jut eszébe semmi, ott egy jól eltalált zenével lendítsen egyet “műalkotásán”. Georg tragikomikus pokoljárása -külső szemlélőként- üde, eredeti és nagyon-nagyon humanista szemléletű történet, mondanám azt is, hogy szeretetteli, ha nem lenne ugyanekkor olykor bolondosan bizarr, és szinte coenien abszurd. Az meg csak amolyan “boldog ausztriai spezialität”, hogy egy munkáját frissen elvesztő kulturális újságíró tök lazán áldoz be 3000 €-t egy olyan projektre, amiről már első blikkre látható, hogy úgy gáz, ahogy van.

Hader ugyanakkor a rendezői teendők mellett pontosan megrajzolt karaktert is épít, ha járunk kultúreseményekre, ismerjük jól Georg figuráját, de ami lesz belőle, azt is. Hader eredendően komikus (bár nemrégiben például Stefan Zweigként nagyon tudott drámai is lenni), színészi eszközeiben egyáltalán nem “sok”, visszafogott, pontos gesztusokkal, gondosan felépített játékkal mégis összetett, komplex, ám mégis tipikus figurát alkot: egy mai, modern kisembert, aki azonban pontosan olyan, mint a klasszikus chaplini fazon, pont annyira életrevaló és pont úgy is éli túl a ráomló kurva életet. Legfeljebb ma már sokkal jobban öltözik… 9/10

Coming outolok: nagy rajongója vagyok a Sztárom a párom című romantikus komédiának, melyben Hugh Grant a kis félszeg könyvesboltos és Julia Roberts, a csillogó sztár – ismerjük a sztorit. Nem érdekel, hogy bombasztikus, életidegen, hazug történet, vagy akár csak egy édes mese. Én vagyok Hugh Grant, vagy legalábbis azt képzelem. Tulajdonképpen bármikor képes vagyok megnézni, és minimum 50-szer láttam már. Mea culpa, de az vesse rám az első követ, ki bűntelen közületek. Nem is lenne semmi bajom ezzel a Határidős esküvő című izraeli romantikus komédiával, ha megmaradt volna abban a mederben, amelyben csordogált a végkifejletig, hiszen addig egy sajátos hangulatú, érdekes hangsúlyokon egyensúlyozó, de mindenképpen szerethető történet volt, mely akár az imént említett hollywoodi példa valamiféle parafrázisaként, variációjaként is értelmezhető.

A végkifejlet azonban teljesen másfelé viszi a történetet, amivel szintén nincs bajom, de az már tőlem jóval távolabb áll, mintha megmaradt volna a sablonos, a műfajt ismerve már előre sejthető happy endnél. Az end happy most is, csak másképp. Minden érthetővé válik, ha tudjuk, hogy a film rendezőnője, Rama Burshtein hívő ortodox, tehát mélyen vallásos zsidó. Egyből indokolt a filmet mindvégig átszövő buzgalom, ami az izraelita vallás sajátos, és olykor igen szigorú kötelmeihez viszonyul, és indokolt az egyszerre meghökkentő, illogikus, de mégis ‘happy’ end is.

A történet szereplői jobbára harminc körüli, a vallásukra csupán néhány éve rátalált zsidó nők és férfiak, akiken egytől egyig látszik az öröm és lelkesedés, hogy megtalálták a számukra egyedül érvényes igaz utat. Burshtein azonban igen ügyesen és barátságos mosollyal, de nem hagyja figyelmen kívül azokat az értékeket és értéktelen vackokat, melyeket szereplői magukkal hoztak istentelen korábbi életükből. A mobiltelefonon például még nem változtattak csengőhangot, az még mindig a behízelgő hangú izraeli popsztár egyik slágere, a falakon furcsa, avantgárd -amúgy igen jó- festmények lógnak, amik azonban egyáltalán nem a teremtőnek kedves értékrendet közvetítik. De a ruházat, a hajviselet, a viselkedés és a szabályok betartása már olyan, amire minden nagyszakállú, pajeszos rabbi csak elismerően bólinthat.

Ennek megfelelően, már Michal (Noa Koler) sem diszkóban, kávézókban és a többi, istentelenek számára használatos helyen keresi jövendőbelijét, hanem házasságközvetítő szolgálatát veszi igénybe, ahogyan azt egy rendes, hívő zsidó nőnek illik is. A Teremtőhöz nála jóval távolabb álló családtagjai aggódva, hitetlenkedve szemlélik Michal vergődését, akinek valahogy egyik kiszemelt vőlegény sem felel meg. Michal kétségbeesésében, hogy soha nem lesz számára megfelelő vőlegény, Hanukka nyolcadik napjára lefoglalja a házasságkötő termet, megrendeli a kaját és szétküldi mind a 200 meghívót: hiszi, hogy a Teremtő a számára adott rövid idő alatt szállítani fogja a megfelelő férjet.

Amíg azonban odafent végzik a dolgukat, mi a filmben betekintést nyerhetünk egy meglehetősen zárt közösség életébe, megismerhetünk a mai Izrael társadalmából egy vékony, de jellemző szeletet, a fiatal, újkonzervatív, vallásos zsidókét. Burshtein szeretettel, derűvel és valami halvány gunyorossággal mutatja be igyekvésüket, hogy mindent szabályosan csináljanak, hogy életük tiszta legyen, miközben azokat, akik ezen a körön kívül maradtak, a nem vallásosokat sem sározza, nem gúnyolja. A történet temperamentuma természetesen hangos, szenvedélyes, miközben nagy részben tényleg a romantikus komédiák megszokott kanyarjait veszi, ritmusában, hangsúlyaiban mégis sokkal kimértebb. Ad időt igyekvő színészeinek, hogy mélyebbre tudjanak ásni lelkükben, és plasztikusabb, élőbb karaktereket formáljanak, mint amilyeneket egy tucat-romkomban látni lehet. Azt ugyan nem tudom, hogy mennyire kóser egyáltalán filmet forgatni, vagy filmben szerepelni, ezt ők nyilván jobban tudják, de az, hogy ezt az ortodox zsidó világot, egy vallásos zsidó esküvő létrejöttének maceráját egy ilyen történetben láthatjuk, az mindenképpen unikum. Azon pedig felül kell emelkedni, hogy egy ilyen, házasságközvetítő által létrehozott házasságban elsősorban a szerelmet, és az ezzel járó, egyéb romantikus dolgokat keressük, mert e filmben látni fogjuk, hogy működik, hogyan működhet ez ott, ahol ennek évszázados, évezredes hagyományai vannak. Még akkor is, ha ez utána sem kerül hozzánk közelebb (ami nyilván nem célja a filmnek). 6/10

Mindenképpen beszélni kell Terhes Sándorról, aki a szélesebb közönség számára nem igazán ismert magyar színész, pedig alkatából, intellektuális kisugárzásából adódóan lehetne akár “színészkirály” is. Persze, Terhes szerény ember, színészként sem tolakodik előre, finoman, visszafogott eszközökkel építi karaktereit, melyek eddigi pályáján mindig fontos alakjaivá váltak azoknak a projekteknek, amelyekben részt vett. Jó arcú ember a Terhes Sanyi, filmvászonra termett, mégis jórészt színpadon láthatjuk. Egész életében szabadúszó színész volt. 1980-tól induló pályáján jórészt független, illetve alternatív színházi körökben mozgott (az Arvisurától a Krétakörig), rendezett is, de azért játszott filmekben is jelentékeny mellékalakokat (pl. Gigor Nyomozójában). Megbízható, betonbiztos figura, akire lehet építeni, és tök jó, hogy ezt Kristóf György, a prágai filmfőiskolán végzett szlovákiai magyar filmrendező felfedezte és be is merte vállalni bemutatkozó -és idén Cannesban nagy tapssal jutalmazott- filmjében, az Outban. Terhes ugyanis simán elviszi a filmet a hátán, hogy úgy mondjam.

A történet amúgy egy állását váratlanul elvesztő ötvenes férfi belső és külső útkeresését mutatja be ügyesen, sallangmentesen szőtt, szinte lírai narratívában és jól végiggondolt képi világban. Ágostont, miután 40 társával együtt elbocsájtották addigi munkahelyéről, egy erőműből, rövid otthoni tépelődés után dönt és a messzi Lettországba utazik, ahol eredeti szakmájának megfelelően, hegesztőként állna munkába egy hajógyárban. A hirdetés azonban, amire jelentkezett, kamunak bizonyul, Ágoston csak a munkaügyes hölgy megvesztegetése útján kap segédmunkát, amiből viszont egy helyi szélsőjobbos “jogvédő” fúrja ki hamarosan. Ágoston ott áll munka és lassan pénz nélkül a távoli országban, családjától távol, és kétségbeesve próbál életben maradni.

Az Out problémafelvetése abszolút reális. Töméntelen negyvenes, ötvenes férfi él a világban, akik ebben a korukban, erejük és teljesítőképességük teljében, de már tapasztalatokkal is gazdagon kapják meg felmondólevelüket, miközben tény, hogy nekik a legnehezebb munkát találniuk, hiszen alig akad olyan cég, aki hajlandó megfizetni tapasztalatukat, mikor tele a munkaerőpiac fiatalabbakkal, akik bár nem rendelkeznek azzal a tudással, amit ezek eddigi 20-30 évnyi munkaviszonyuk alatt felszedtek, viszont nem is kell nekik annyit fizetni. Nehéz feldolgozni a hirtelen jött, kényszerű szabadságot, sokan nem is tudják és hamar az alkohol és a nihil tölti ki munkaidejüket és felemészt mindent a depresszió. Ágoston ebből a szempontból szerencsés alkat, képes váltani, hajlandó akár családját is otthon hagyni, azonban a távollét az ő erejét is hamar elkezdi faragni. Az otthonról kapott visszajelzések is csak a kétségeket növelik benne, így bármennyire is bizarrnak, szürreálisnak tűnnek lettországi kalandjai, valahol még is simán el tudjuk fogadni, hogy akár történhet ez így is, bármelyik sorstársával.

Kristóf szépen fűzi láncba Ágoston kalandjait, és szerencsére, nem is akar senkit sem kioktatni arról, hogy ez most így jó, avagy rossz, nem akar példát sem statuálni és ráadásul a végkifejletet is ránk bízza. Azonban az, ahogy Ágoston ott áll a csúszós fedélzeten, visszaemlékezve a filmet indító idézetre (Ahol vagy, az nem a tenger vége, hanem a tenger kezdete), az azért elég baljós.

Szólni kell Pohárnok Gergely operatőri munkájáról is, aki ezúttal is remekel. Világszínvonalú munkát produkál. Képeivel nem csak hogy megmutat dolgokat, de többletjelentéssel ruház fel, egyfajta képverset szaval párhuzamosan Ágoston történetével, de szorosan kötődve is ahhoz, miközben különös hangulatú, furcsa távlatokban és hangulatokban tobzódó, messzi, északi világot teremt meg a filmvásznon – középpontban egy nagyszerű színésszel, Terhes Sándorral. 8/10