asanisimasa

Talán jobb lett volna, ha valóban kap valami misztikus felhangot a Wind River – Gyilkos nyomon című akció-krimi, mint ahogyan a filmes adatbázisokban jelölik a műfaji megjelölések között, azzal tán valóban különlegessé vált volna; nélküle azonban megmaradt a masszívan kitaposott középúton. Merthogy, lett volna helye a misztikumnak ebben a történetben, mely egy isten háta mögötti, wyomingi indián rezervátum területén játszódik süppedősen mély hóban és csikorgó fagyban, az indiánok hitében még a mai napig meglévő szellemvilág pedig maga a misztikum – azonban a film végére tökéletesen kiderül, hogy itt nem találunk semmi misztikusat, legfeljebb alávaló emberi gazságot.

Cory (Jeremy Renner) egy indiánok között élő fehér vadász és nyomkereső, aki egy nap egy pumát üldözve, messze bent a vadonban, egy hiányos öltözetű indián lány hullájára bukkan. A gyilkosság ténye egyértelmű. A történet a továbbiakban egy hagyományos “ki a gyilkos?” krimiklisé dramaturgiáját követve vezet el a végkifejletig, mely egyben felhívás egy igen furcsa, de valahol mégis jellemző amerikai kriminalisztikai rekord tarthatatlanságára. Az egyebek mellett a Sicario és a Hell or High Water forgatókönyveivel komoly nevet szerzett Taylor Sheridan második rendezésében (az első egy nem túl jelentékeny, kis költségvetésű horror volt) mintha elveszett volna saját forgatókönyvében. Nem sikerült kiemelnie a történetben rejlő misztikum mellett a kiszolgáltatott társadalmi helyzetben élő indiánok életének drámaiságát sem, de a gyilkosság indokai, a szereplők tetteinek motivációi is kissé zavarosak. Relatíve hosszasan időz olyan karaktereknél (pl. Cory fia, illetve lányának utazása), melyek a történet végkifejletében nem játszanak szerepet. Bár zeneszerzőnek Warren Ellist, Nick Cave és Dennis Villeneuve kedvencét alkalmazta, a remegős, hátborzongtató hegedűszóhoz azonban a történet lényegét jelentő ballada nem született meg, holott a történet végiggondolva kifejezetten balladaszerű, sőt, balladaként lenne igazán erős és különleges.

Az ábrázolt környezet, illetve kultúra, az indián rezervátum, a kemény körülmények között dolgozó fúrómunkások, stb. vannak annyira érdekesek, a rideg, fagyos wyomingi táj van annyira lélegzetelállító, hogy magával ragadjon, de ha ezzel egy sűrű, erős történet is járna, akkor lenne igazán emlékezetes film a Wind River. Természetesen, amiről beszél, az így is eléggé brutális, csak a filmben ennek ereje megbukik olyan nüanszokon, hogy miért visel mindenki golyóálló mellényt az isten háta mögött, a fagyos pusztában? Miért van mindenki talpig automata géppisztolyokkal felfegyverkezve egy fúrótoronynál végzendő munkához? Ha a vadász pumára megy, miért nem lövi le, amikor szemben áll vele? Ezekre, és a felvetődő többi kérdésre lehet választ találni, lehetne a filmben is választ adni, ez utóbbi azonban valahogyan elsikkad. Ráadásul szegény Renner szájába is olyan bombasztikus közhelyek adódnak a drámai csúcsponton, hogy alig bírja nevetés nélkül elmondani azokat… Elizabeth Olsen pedig rendkívül rossz színésznő. (De legalább az indiánok jó arcok.) 5/10

Miután Ernellának talán sikerül végre rendesen kihúznia a szemét a könnyeitől, s miután Eszter is abbahagyja a vacsoraasztal megterítésével való szöszmötölést, picit még hallgatjuk a laptopból szóló -bizakodással teli- zenét és várjuk, hogy Kelemen Endre feltűnjön a Családi kör stúdiójában és Ranschburg Jenővel, vagy éppen az itt is megidézett Vekerdy Tamással megbeszélje a látottakat. Mit fog szólni a vacsorára érkező édesapa Ernelláék hazatéréséhez? Vajon Ernelláék felfedik-e előttük az igazi okokat? Meddig maradnak Ernelláék Farkaséknál és a tartózkodás okozhat-e a látottakhoz hasonló, vagy talán még azoknál is súlyosabb konfliktusokat? Hajdu Szabolcs mikro-, és főleg, saját költségvetésből készített, ám váratlanul mégis szép sikereket arató házimozija, az Ernelláék Farkaséknál valóban olyan, mintha a hajdani tévésorozat valamelyik epizódjához készült volna. Pont olyan igényesen eljátszott, pszichológiailag is hiteles élethelyzetet mutat be, azonban lényegesen kevesebb didaktikával teszi ezt és a végén a kérdések megválaszolását, vagy inkább az azokon való lamentálást már a nézőre bízza.

Igen ügyes ötlet volt az alkotóktól, hogy a filmet kezdetben arra alkalmas lakásokban vetítették le az azokat rendelkezésre bocsájtó tulajdonosoknak, illetve az általuk meghívott vendégeknek, tudom, hogy a vetítés után érdekes és tanulságos beszélgetések születtek a nézők/vendéglátók és az alkotók, tehát kvázi Ernelláék és Farkasék között. Több ilyen alkalom is szerveződött, melyeken a filmben ábrázoltak továbbfejlődhettek, sajnos, normál formában, tévében vagy moziban nézve ez a beszélgetés vagy elsikkad az esti Körút zajában, vagy lényegesen szűkebb körben valósul meg. Már, ha megvalósul.

Maga a sztori valójában elég banális. Farkas és Eszter 40 körüli, értelmiségi házaspár egy igencsak hiperaktívnak tűnő kissráccal, Brúnóval (Hajdu Zsiga), egy kihűlőben, elfáradóban lévő kapcsolatban. Hajdu és valódi felesége, Török-Illyés Orsolya alakítják őket önazonos hitelességgel, de hangsúlyozottan nem önéletrajzi alapossággal. Váratlanul betoppan hozzájuk Eszter nővére, Ernella (Tankó Erika), férjével, az egyszerű lelkű, “hol a söröm?” érdeklődési körű Alberttel (Szabó Domokos), valamint tipikus tinédzser lányukkal, Laurával (Hajdu Lujza), akik váratlanul jöttek haza Skóciából, ahová egy évvel ezelőtt, ám “örökre” emigráltak. A két rokoni, de éppen eléggé különböző társadalmi státuszú család kényszerűségből néhány napot együtt tölt Farkasék tágas, de olykor mégis igencsak szűkösnek tűnő belvárosi bérleményében. Amit azonban Hajduék ebben a hétköznapi, semmi kis történetben elmondanak, ahogyan reagálnak egymásra, a történet kis elemeire, abból egy teljes generáció jellemző világlátása és életfelfogása rajzolódik ki, meglehetős pontossággal és részletgazdagsággal. Valóban mintha a saját életünket néznénk kívülről, a képernyő és az ügyes rendezés szerint sarkítva, tömörítve és kihangsúlyozva a fontos, vagy jelentéktelenségükben még fontosabb részleteket.

Hajdu ezenkívül igen ügyesen kerüli a médiában igen divatos beköltözős, dramatizált valóságshow közhelyeit is, mind képi, mind dramaturgiai értelemben. Ettől függetlenül, vagy talán éppen ezért, simán néztem még volna tovább is, bár az igen sarkos lezárása a filmen, ahogyan a néző elé állítja a hatalmas kérdőjelet, az valóban az egyedüli lezárás lehet – már amennyiben nem akar mégis betagozódni a mainstream média fősodrába. Úgy gondolom, Hajdu Szabolcs pályájának legeredetibb, legőszintébb és számomra legérdekesebb projektje Ernelláék látogatása Farkaséknál. Folytatásait azonban talán valamiféle lakásszínházi verzióban, amolyan szeánszokként nézném inkább, mert ez, egynek filmen rendben van, de igazán mégis úgy működne, ha erre lenne még ambíció. 9/10

Roger Deutsch amerikai független kísérleti filmes Wisconsinban született 1951-ben, bár valószínűleg rendelkezik európai gyökerekkel. Hogy ezek között van-e magyar, azt nem sikerült kideríteni, így csak feltételezhetem, hogy van, mert különben mi a fenét keresne egy amerikai független filmes 1991-ben Budapesten, ráadásul az Úttörővasúton, akinek nincs valamiféle személyes indoka erre? Persze, lehetnek véletlenek is… Mindenesetre, Deustch akkor ott volt, s kezében volt kamera is, mint egy valamirevaló független kísérleti filmesnek, és lefilmezett néhány gyerekvasutast, akik akkor már nem voltak úttörők, hanem csak gyerekvasutasok, és ez a róluk készült néhány perces videoszkeccs lett fontos vándormotívuma későbbi pályáján leforgatott több filmjének is. A jelen írás tárgyát képező Fiú a vonatonnak például kifejezetten apropójául szolgál ez a néhány snitt, Deustch saját kísérletező attitűdjének megfelelően.

Jelen esetben arról van szó, hogy egy amerikai független filmes érkezik Budapestre, hogy részt vegyen saját, a budapesti gyermekvasútról készített filmjének itteni bemutatóján, majd előadást tartson a dokumentumfilmezés etikájának bonyolult kérdésköréről. Az interneten röpke kereséssel fellelhető, Deutschról szóló ismertetők megegyeznek abban, hogy a filmes életművének egyik fő sajátossága a valóság lehetőség szerinti egzakt dokumentációjának fiktív környezetben való elvonatkoztatása, valamint ennek etikai következményei. A filmes a gyér érdeklődés és még ennél is halványabb siker mellett megtartott premiervetítés után egy reggeli kávéra való meghívót kap, amint kiderül, filmjének egyik, mára már felnőtté cseperedett szereplőjétől, aki viszont zokon veszi a film narrációjában az ő személyével kapcsolatban állítottakat. Ergo, azt állítja, hogy a filmes meghamisítja a tényeket – tehát a dokumentumfilmezés etikájáról értekezni kívánó dokumentumfilmest a lehető legetikátlanabb tetten érik. Tehát akasztják a hóhért.

Deustch filmje, az említett ’91-es néhány snitt kivételével egy fiktív, nobudget roadmovie, konkrét thriller-elemekkel és nem kevés, dicséretesen önironikus malíciával, sőt néha már bizarr groteszkben végigpörgetve. Lehetne ez a film akár még jó is, de nem az. Én látok az ötletben érdekességet, még úgy is, ha a lefilmezett képeket, jeleneteket képzeletben a forgatókönyvben leírva látom, azonban ennek filmes megvalósítása olyan amatőr, olyan civil, hogy annak legfeljebb eldugott kísérleti filmfesztiválokon képzelhető csak el, ahol a filmezést, mint hobbit művelő lelkes amatőrök vetítik egymásnak filmjeiket. Mind a képi világ, mint a szereplők játéka, szövegmondása már-már nevetségesen civil, s ezen a mellékszerepekben feltűnő profik megszólalása csak tovább ront. Az angolt egyébként meglepően mívesen beszélő Szervét Tiborral a vele készült jelenetekben szinte alázza a két főszerepet alakító James Eckhouse-t és Tóth Barnabást (merthogy a film eredendően angolul beszél, ugyebár).

Érdekes módon, mindennek ellenére mégis végig lehet nézni a filmet, aminek oka egyrészről a civil ügyetlenkedésen való egészséges kárörvendés, másrészt viszont, és ez a fontosabb ok, az Deustch szintén egészséges öniróniája. Egy percig sem érezni, hogy komolyan veszi önmagát és alkotását, a filmet, és ezzel le is veszi “a film válláról” azt a súlyt, hogy a néző is komolyan vegye. Simán kineveti, kinevetteti saját magát benne, mégpedig konkrétan magát, Roger Deutschot, az amerikai független, kísérleti filmest, és ez tök jó. És hogy ez a viccelődés végül is nekünk nem került sokba, az is tök jó. 5/10

Szóval, az van, hogy Steven Soderbergh, minden ellenkező irányú hiszti ellenére, mégsem adta fel a filmezést. Hogy aztán ez jó nekünk, vagy rossz -ugye, Vincent?- az más kérdés. Ha A sebész című remek sorozatot vesszük példának, akkor jó, hogy az amúgy igen széles műfaji és minőségi spektrumon mozgó életművet alkotó rendező tágítja horizontját, mégha az bizonyos pályamódosítással jár is. Ha ezt a legfrissebb mozifilmjét, a Logan Lucky – A tuti balhét nézzük, akkor már nem biztos, hogy jó.

Pedig, különösen a második felében, az új film egy üdítően szórakoztató szajréfilm, csak az a baj, hogy gyakorlatilag ugyanaz, mint amit Soderbergh megcsinált már Las Vegasban, három folytatásban (itt, itt és itt). Elvileg, persze, nem ugyanaz, hiszen a karakterek, a történet helyszíne és a szó szoros értelmében vett cselekmény is más, a séma, a dramaturgia, a váz, valamint az a nehezen körülírható valami, amitől például elvonatkoztatva a villamos is megy, azonban dettó, mint az Ocean’s filmeknél. Viszont nincs zsákbamacska sem, hiszen a Logan Lucky valóban tuti balhé – tuti balhé, hiszen jól kipróbált, bevált fordulatokon és fogásokon alapszik. Akár még egy újabb sorozat nyitódarabjaként is megfelelő, bár ehhez azért nem árt megvárni a nézettségi adatokat…

A történet helyszíne Las Vegas talmi csillogásából áthelyeződik a tutiba, Amerika alfelébe, Trump elnök jellegzetes támogatói közegébe, a fehér, elvileg keresztény, alacsony képzettségű, bizonytalan jövőjű munkások közé, Suttyófalvába, Tahóföldére. Soderberghnek azonban -szerencsére?- esze ágában sincs társadalomkritikába bonyolódnia, az általa bemutatott nyugat-virginiai redneckek csupán vicces karakterek, mint például nálunk az Üvegtigrisben, vagy A mi kis falunk című sorozatban láttuk. Hogy miért ilyenek, nem lényeg, ilyenek és kész. Danny Ocean haverjai überlaza Las Vegasi simlisek voltak, Jimmy Logan (Channing Tatum) haverjai az amerikai gazdasági válság kárvallottjaiként túlélni kényszerülő, ám az életet legalább annyira könnyen vevő pitiáner bűnözők, akik egy hirtelen ötlettől vezérelve megcsinálják a tuti balhét. Pont mint Danny Oceanék Las Vegasban, kicsit ügyetlenkedve, kicsi szerencsével, de ahogy a film végén látni fogjuk, azért elégé zseniálisan.

Itt is többféle karakter fog össze, hogy végül is sikerrel szórakoztassa a nézőt: Jimmy egyszerű, de jólelkű srác, csak éppen született lúzer. Lánya ennek ellenére imádja, hiszen nem rossz ember. Öccse (Adam Driver) a smirglimodorú, félkezű csapos, szintén nem az élet nyertese, de azért ne nézze le őt senki. Joe Bang (Daniel Craig) az “agy”, tekintve, hogy ő aztán tényleg profi bankrabló, de alapvetően ő sem rossz ember, valószínűleg robbantószakember lehetett ő eredetileg a bányavidéken, míg el nem vesztette munkáját (tippelem). Csatlakozik a csapathoz még Joe két féleszű unokaöccse, valamint Jimmy dögös húga is és teszik a dolgukat.

Soderbergh rendezte, fényképezte és vágta is filmet, tehát alaposan kivette a részét a munkából, mely látványában egységesnek mondható, friss és lendületes mozi, viszont az is feltűnő, hogy a sztorival mintha nem foglalkozott volna eleget. A végkifejlet ugyanis olyan hosszúra sikeredett, mintha a film a kétharmadánál ért volna véget és ott elkezdődött volna egy másik történet, mely ugyan az előzőből fakad, de már mégis egy másik sztori… ‘Oszt az a sok sutyerákoskodós vaker is bosszantota a csőrömet, hogy néha az ideg is belém állt mán. Ember nem beszél így. Hofinak volt egy jó szövege hasonló tárgyban arról a hírhedt Rózsa Sándor-sorozatról… Ennek ellenére bírtam, szórakoztató, vicces és meglepően konkrét filmes utalásokkal megspékelt kis film volt. Nem kell tőle sokat várni, s ha van fölösleges, üres két óránk, akkor nem lesz vele baj. Pont, mint az Ocean’s filmekkel. 7/10

Rendkívül jól szerkesztett, helyenként valóban lélegzetelállítóan látványos háborús freskó Christopher Nolan legújabb mozija a Dunkirk, de azoktól a szuperlatívuszoktól én mégis tartózkodnék, amellyel az első körös kritikák túlnyomó többsége él. Szép film, jó film, de hogy ilyet még nem láttunk, az azért erős túlzás. Michael Baynél egyértelműen beljebb van a Dunkirk, ízlésben, gondolatban, tehetségben egyaránt, s bár nyilvánvalóan hülyeség nagyjából azonos témájú filmeket úgy versenyeztetni, mint futókat a 100 méteren, azért ha jobban belegondolunk és visszaásunk emlékeinkbe, biztosan találunk olyan alkotást, amelynél ugyanazt gondoltuk, mint most.

A háború természetéről bizonyosan nem mond el többet, mint Kubrick Acéllövedékje, vagy Tanovic Senki földje című alkotása. Vagy gondoljunk Clint Eastwood kétfenekű Iwo Jima-projektjére, Coppola Apokalipszis, most-jára… Az ismeretlen katona (uhh, nagyjából így fogadta a nép tavaly nyáron Mel Gibson Fegyvertelen katonáját is), a névtelen hősök alakját hány filmben énekelték már meg? Ryan közlegény megmentése milyen látványos volt? És Ken Annakin fekete-fehér létére is monumentális drámája, A leghosszabb nap? Milyen légicsatákat láttunk a Star Warsban, Az angliai csatában, a Flyboysban, de akár a lesajnált Michael Bay Pearl Harborjában is? Mennyire nyomasztó volt a víz alá szorulva, a halál közvetlen közelében Wolfgang Petersen tengeralattjárójában?

Ezek (és még jónéhány egyéb más, háborús témájú alkotás) jellemző motívumait gyúrta össze Nolan egy valóban izgalmas, látványos és azért az érzelmekre is ható alkotásban. Azt tudjuk már Memento óta, hogy bravúrosan szerkeszt: itt is szépen fonja össze a szálakat, egy szakaszából egyedül megmenekült közlegény, egy pilóta, egy angol civil önkéntes, aki kis kirándulóhajójával indult neki a csatornának, hogy segítsen hazahozni a németek (miért nem náci németek, miért csak az arctalan ‘ellenség’?) által bekerített 400 ezer angol katonából minél többet, egy fiú, aki azt sem tudta, mire vállalkozik, egy tengernagy; néhány angol sorsát, akiket a történelem belesodort a második világháború egyik nagy katasztrófájába, a Dunkerque-i csatába.

A cselekmény talán néhány óra történéseit meséli el, néhány kulcspillanatra fókuszálva, melyekben a jónéhány különállóan futó szál összefut, majd különválik. Bizonyos esetekben él az időeltolás eszközével is, mely az adott jelenet főszereplőjének nézőpontja által kerül a bele a történet kronológiájába. Egy csata, főleg egy nyilvánvaló katasztrófával fenyegető csata közben valószínűleg csak kevesen mondanak irodalmi igényességű mondatokat, ennek megfelelően a dialógok ritkásak, zaklatottak, bár a mentést irányító parancsnokot alakító Kenneth Branagh szájába azért sikerült adni olyan bombasztikus mondatokat, melyektől lefejeltem az előttem lévő ülést. Nolan -számomra meglepetésszerűen- egészen visszafogottan ábrázolta a csata poklában túlélni akaró egyszerű katonák szenvedéseit, néha az életösztön által diktált aljasságokat is, nem hősöket látunk, hanem áldozatokat és túlélőket, a fináléban azonban -sajnos- elszabadul a pátosz.

Hans Zimmer indusztriális hatásokat mutató zakatoló csattogása, mint kísérőzene, pompásan dolgozik az állítólagosan minden idők legnagyobb költségvetésével létrehozott látványorgia alá, amelyen a Nolan által ügyesen összefűzött jelenetsor egyre nagyobb súllyal nehezedik a nézőre. Van súlya a drámának, s benne a rengeteg kis személyes drámának, emberi sorsnak (na igen, azok a remek orosz háborús drámák!), de számomra éppen megfelelő pont lett volna a film végére, amint feltűnnek Dover fehér sziklái – katarzisként pedig pont megfelelt a Tom Hardy által (újra jórészt maszkban) alakított pilóta néma, hangtalan angyali repülése a Dunkerque-i csatamező felett… Nem kellettek a sörök, az újságok és nem kell a végére az igen didaktikusan tálalt “hazafias vörös farok” – legfeljebb a kasszák megfelelő csörgése végett, ami azért elengedhetetlen egy ilyen drága filmnél.

Nolan filmje tehát ugyanazt a színvonalat képviseli látványban, mint mondjuk a Ryan közlegény megmentése, de hogy jobb film-e, azt már nem tudom mondani. Olyan. Ügyes, látványos és hatásos kaleidoszkóp egy valós, történelmi háborús eseményről, amennyire én meg tudom ítélni, hozzávetőleges tudományos hitelességgel bemutatva. Érzelem, drámai erő van a filmben, eléggé széles spektrumon ábrázolja a háborús szituációban tanúsított emberi viselkedéstípusokat is, de ennél többet nem tud, vagy nem akar mondani. A történetben feltűnő karakterek azonban kivétel nélkül kétdimenziósak, annyiban mindenképpen, hogy számomra teljesen úgy tűnik, hogy egy-egy karakter, egy-egy viselkedésminta (az önfeláldozó hős, az öntudatos hazafi, a csupán túlélni akaró közlegény, stb). A karakterekről azonban nem tudunk meg többet, s bár erre itt nem is nyílik igazán tér és idő, de ilyen egytulajdonságú figurákkal a film sem válik gazdagabbá. Emiatt viszont semmiképpen nem lehet “minden idők legjobb háborús alkotásának” nevezni. Egy jó kis háborús mozinak viszont mindenképpen. 8/10

Bár nyilvánvaló, hogy az SMS (illetve chat és az összes többi szöveges csivitelés) a modern társas kapcsolatok jellegzetes, ha nem meghatározó kommunikációs eszköze, csatornája, mint filmes narratív elem, azért gyorsan unalmassá válik. S miután már több, a maga körében olykor még komoly sikereket is arató film tette meg ezeket a kis felbukkanó szövegbuborékokat cselekményének markáns szervezőjévé, azért elég nagyot kell lódítani ahhoz, hogy ez a ki izé a mozivásznon ne okozzon a nézőben (s főleg a kritikusban) hangos feljajdulást. Persze, mit is várjunk ez ügyben egy olyan filmtől, melynek már a címe is ez: Szerelmes SMS. Nem is csalatkozunk, sőt, a feljajdulás is megvolt, de éppen ezért kisebb meglepetés, hogy simán végigbírtuk a filmet, hovatovább még a finálé (ach, mein Gott!) német dance-slágerét is végighallgattuk jó néhányan.

Persze, az uborkaszezon közepén ne is várjunk csodákat. Pont elég, ha az ember be tud ülni egy hűvös moziba, ahol megnéz egy hellyel-közzel épkézláb filmet, ami viszont azért túlzottan nem terheli meg a gyomrát, tekintettel az odakinti anomáliákra. Ez a “semmi különös” kis német romantikus komédia becsületesen teszi a dolgát, olyan, mint egy Volkswagen Polo. Megbízható, keveset fogyaszt, de nagyjából 99%-os biztonsággal elviszi utasát oda, ahová az el akar jutni. Természetesen a “romantikus komédia” és a “szerelem” koordinátarendszerében, mint tervezhető hatótávban. Semmi extra, semmi luxus, csak precíz, takarékos német technológia.

Sőt, helyenként még kifejezetten cuki is. Az elején kezdődik a film (tehát nem késünk!), méghozzá igen ügyesen, akarom mondani, hatásosan: az egyik főszereplő jegyesét a szeme láttára gázolja halálra egy autó. A valóban sokkoló felütés azonban egyenletes ritmusban oldódik fel az egyre langymelegebb, egyre rózsaszínebb érzelmekben, míg a kötelező buktatókon és fordulatokon keresztül jutva a gyászoló szerelmes feledni tudja jegyese elvesztését, egy új szerelemben. Ez spoiler, de hát úgyis tudjuk, hogy egy romantikus komédia mindig a szerelemről szól, s a végén a szerelmesek boldogan pihegnek egymás karjaiban. Ilyen ez a film, szerintem nincs vele komolyabb baj. Szeretni fogja, aki az ilyeneket szereti. 7/10

Ez az a film, ami ellen annak idején, 2012-ben úgy ugrabugrált Berlinben Balog Zoltán, aki akkor még nem volt emberminiszter. Az ugribugri lényege az volt, hogy a film premierje után szórólapok várták a berlini filmfesztivál túlnyomó részben külföldi, ám minden bizonnyal művelt és tájékozott közönségét, hogy a “magyar kormány romapolitikája jól működik blablabla”. A “vicc” az, hogy a film szörnyű és tragikus apropója ennek ellenére megtörtént, minden jól működő “romapolitika” ellenére, és annak rasszista indítékai is egyértelműek, nyilvánvalóak. Tehát az a porhintés is teljesen felesleges, hogy Magyarországon nincs cigánygyűlölet.

Mindenesetre, a Csak a szél Ezüst Medvét nyert azon a fesztiválon, aztán még egy sor más díjat más fesztiválokon, de nem is ez a lényeg. Fliegauf Bence dokumentarista hatású, ám a valósághoz csupán döbbenetesen hasonlító, fikciós drámájához az égadta világon semmi köze nincs semmilyen romapolitikának, nem célja semmilyen kormány megbuktatása és semmilyen kormányprogram kritizálása; pusztán megkísérli bemutatni, hogy milyen körülmények között történt meg a 2008-2009-ben, romák otthonai ellen kilenc helyszínen végrehajtott fegyveres támadás, melynek következtében hat ember, köztük egy gyermek meghalt, öten súlyosan megsérültek. Az azóta elfogott és elítélt elkövetők összesen 78 lövést adtak le, 11 Molotov-koktélt dobtak, 55 ember testi épségét veszélyeztették.

A mindössze egyetlen nap alatt játszódó cselekményben egy nyomorúságos körülmények között élő roma családot ismerünk meg. Az apa már Kanadában él, s az egész család oda készül, de addig sem tétlenkednek. Az anya délelőtt az autópálya környékén szedi a szemetet, délután a falusi iskolában takarít. A nagylány angolt tanul az iskolában, mert tudja, hogy szüksége lesz rá, a kisfiú a maga módján azonban magára vette a családfő szerepét: bunkert épít az erdőben, hogyha valami történne velük, legyen hová elbújni. A napokban ismeretlen gyilkosok a szó szerint kiirtottak egy másik családot, így a kissrác iskolából való lógása ezúttal valóban indokoltnak tűnik. A történetben nem történik semmi különös, a szereplők teszik mindennapi, rendes dolgukat, csak mi nézők, akik már ismerjük a valóság tényeit, érezzük az elkövetkező végzetüket.

Egyik jellemző vád Fliegauf filmjére, hogy idealizálja a romákat és áldozatként mutatja be őket, miközben mindenki hosszan tudná sorolni a romák számlájára írható bűncselekményeket. Nos, a helyzet az, hogy Fliegauf sem tagadja filmjében a bűnöket, viszont ő maga elköveti azt a megbocsáthatatlant, hogy a romákat nem kollektív bűnösként kezeli, akik kimondatlanul, de valahol megérdemlik akár az ilyen brutális büntetést is, hanem cizellál. Bemutat egy roma családot, akik minden közhiedelemmel ellentétesen, de dolgoznak, és a lehetőségük szerint és a magyar társadalom szinte minden szintjén romákkal szemben megtapasztalható burkolt, vagy kevésbé burkolt rasszizmus bizalmatlanság közepette, igyekeznek minél tisztességesebb életet élni. Mindeközben kimondja azt is, amúgy egy ízig-vérig magyar rendőr szájába adva, hogy bizony vannak olyan romák is, akik valóban bűnöző életmódot folytatnak, vannak ilyenek, vannak olyanok és amolyanok. Látunk is ilyeneket a film egyik jelenetében, akiktől viszont a film főszereplője igyekszik elzárkózni. De látunk a fenyegetettségben összetartó romákat és látunk a kilátástalanság elől mákteázásba menekülő zombikat is… A film áldozatokat mutat be, akik történetesen romák, de szó sincsen arról, hogy általánosítson, de nem is törekszik a magyarországi cigányság teljes társadalmi rétegzettségének bemutatására. A film célja egy adott, azonban minden bizonnyal történelmi jelentőségű bűncselekmény körülményeinek fiktív reprodukciója.

A Csak a szél tehát inkább afféle dokumentarista krimi, de nyomozás nélkül. Helyszín- és társadalomrajz. Annak viszont igen pontos, köszönhetően a hiteles helyszíneknek, illetve az autentikus amatőr szereplőknek, akikhez gond nélkül csatlakozik néhány profi színész (Végh Zsolt, Egyed Attila, Kaszás Gergő, Vasvári Emese, stb.). Egészen elképesztő az a frissesség, amellyel Fliegauf reagált a valós történésekre, de még inkább az, hogy ez a filmen egyáltalán nem látszik meg: úgy tűnik, mintha hosszú évek sziszifuszi előkészítő munkája előzné meg ezt a filmet, annyira élő, erős és hiteles, amit látunk. Nem romákhoz szól a film, ahogy mondja egy interjúban a rendező, hanem azokhoz, akik legtöbbször maguk sem tudnak mit kezdeni azzal, amit a romák sajátos életvitelével, kultúrájával szemben éreznek. Megoldani azonban nem tud semmit, hiszen azok nem néznek ilyen filmeket. Persze, ha néznének sem menne a dolog, hiszen -a rövid, agyonhallgatott, szinte már illegális moziforgalmazástól eltekintve- bemutatni sem meri senki Magyarországon, mondjuk az állami köztévében, ahová igazából való. 8/10