Eme gazdasági romlás feneketlen szakadéka szélén táncoló, sanyarú kis ország rossz sorsú blablabla polgárai közül ez évben is igen sokan töltötték a munkára tökéletesen alkalmatlan időjárást hozó nyár néhány hetét külföldön, ahová nyilván igen sokan repülőn utaztak. A filmforgalmazó így jó érzékkel várt a rendes évi nyaralások leteltére, hogy piacra dobhassa legújabb repülős-parázós filmjét, hátha túl nagy az átfedés a film célközönségét jelentő és a repülőn utazók halmazain. Nyilván az repül, aki a mozijegyet is megveszi… Nem tudom, csak gondolom.

Alaposan meg kell tervezni az ilyesféle repülőgépes mozik forgalomba hozatalát, hiszen se szeri, se száma az e témában forgatott filmeknek, amelyek nagy része nyom nélkül és megérdemelten merült el a feledés ködébe. Én magam is csupán egyre emlékszem, amelyben egy bizonyos Leslie Nielsen nevű komikus szerepelt (Airplane!). De ez se amolyan “igazi” repülőgépkatasztrófa-film volt, már ez is egy paródia volt, pedig még 1980-ban készült. Paródiák azonban sosem születnek önmagukban, paródiák mindig valamiről készülnek, valamilyen alapmű félresikerült, pontatlanul megfogalmazott, hiteltelen és hamis mozzanatait figurázzák ki, feltéve persze, hogy a közönség ezeket az paródia alapjául szolgáló műveket a közönség látta.

A közönség ugyanis nem fog röhögni, ha nem ismeri fel azt, amin röhögnie kell. Többek között ezért vagyok nagy zavarban, amikor a Kígyók a fedélzeten című filmről kell írnom, s amelyet a közönség (én magam is) végig röhögött. Ez nem lenne nagy baj, ha az alkotók szándéka is ez lenne, ám ebben már nem vagyok biztos. Úgy hiszem, az alkotók egy igazi, feszült, olykor horrorelemekkel operáló, néha feszültségoldó benyögésekkel színesített akciómozit szerettek volna készíteni, ehelyett leforgattak egy majdnem tökéletes, néhol frenetikus repülőgépkatasztrófafilm-paródiát. Egymást követik az ismert helyzetek, szituációk, beállítások, csak mindben van valami fura csavar, amitől ellenállhatatlanul robban ki az emberből a röhögés. Aztán következik néhány olyan képsor, amelyen nem lehet röhögni, mert nincs benne semmi olyan. Ilyenkor vakarom a fülem tövét. Néhány nagyon kemény, nagyon pontos és nagyon találó benyögés, utána tíz tökéletesen üres és semmitmondó mondat a dialógokban. Mintha két filmet fűztek volna egybe a vágóasztalon, egy tökéletesen tehetségtelen és kiégett rendező érdektelen akciófilmjét, és egy friss, zseniális humorú akció-paródiát. Nem tudom mire vélni ezt az egészet… Ha csupán az utóbbi lenne, rábólintanék, ha csupán az előbbi, élből elutasítanám. Főhet a fejem. Így nem kaphat jó osztályzatot, de hát hogy nem adok rá jó osztályzatot, mikor pedig végigröhögtem. Sebaj.

Hawaii. Szép kezdőképek. Majd két csúnya reklám, egy nyakban hordható zenelejátszó, egy energiaital. Főszereplő csávó jófej (Nathan Phillips), endúrózik Hawaiin, később kiderül szörfözik is. Havajkodik, nyakában ájpoddal, vörös bikát kortyolva. Aztán olyat lát, amit nem kéne, ettől kezdve menekülnie kell, de segítségére lesz a kőkemény és igazságos, afroamerikai FBI ágens, Samuel L. Jackson (Flynn), egy repülőn menekülnek. A véreskezű maffiózó elől azonban nincs menekülés, a repülőt jó előre telepakolta mérgesebbnél mérgesebb kígyókkal, amelyek aztán. Lesz majd jajveszékelés, meg fogaknak csikorgatása. Marás, harapás, fogaknak húsba mélyesztése. Persze az igazságos fekete ügynök mindent meg fog tenni a happy ending érdekében, segíteni fog neki a stewardess is, Julianna Marguiles, aki Hathaway nővérként már bizonyított Vészhelyzetekben. Válogatott karakterek a repülő utasai között: bakteriofób sztár-rapper, két dagadék testőrrel, Paris Hiltonra hajazó szőke cicababa, repüléstől parázó frissházasok, féktelen libidójú extrémsport-artisták, köcsög üzletember, kisgyerek, nagy gyerek, csecsemő, kismama. Biológiai és repüléstechnikai képtelenségekkel telezsúfolt, tökéletesen logikátlan forgatókönyvben olykor ragyogó párbeszédek, a káoszban a szellem rendíthetetlen erejével berobbanó, meghökkentő képzettársítások. Samuel L. Jackson szeme sarkában mintha cinkos vigyor ráncolódna? Szóval, nem tudom…