Nem hiszem, hogy Wong Kar-Wai zseni lenne, első hollywoodi filmje pedig végképp nem egy megfellebbezhetetlen, úttörő elme alkotása. Ettől függetlenül, szerintem egyáltalán nem olyan rossz, mint amilyennek bélyegezni szeretik úgy általában. A rajongók/filmértők általában földre borulnak atmoszférateremtő tehetsége előtt, a könnyed, mégsem súlytalan melankolikus filmlírájára vevők. Pedig ez a filmje is szépen beleillik a Vadító szép napok óta felfestett sorba: ugyanazt a franciás-film noiros, költői dizájn-formalizmust csinálja, mint eddig, csak nincs itt Maggie és Leslie Cheung, Andy Lau és a többi hongkongi modellszépségű filmsztár és nincsenek az monszuneső áztatta város lampionokkal sejtelmesen átvilágított sikátorai. Helyettük vannak viszont modellszépségű hollywoodi színészek, mint Rachel Weisz, Natalie Portman és Jude Law, valamint kakukktojásként, a filmnek dalaival, de erős színészi jelenlétével is markáns fazont adó Norah Jones és vannak az amerikai filmek kedvelt helyszíneiként ismert kávézó, kocsma- és kaszinóbelsők, valamint ezek klausztrofóbiáját olykor ügyesen oldva, a szintén ismerős nevadai és coloradói tájképek, melyek szintén amerikai filmes közhelyek.

Azonban eddig -néhány mainstreambe semmiképp sem sorolható, filmes “peremlakó” kísérleteit nem számítva- ezeket a helyszíneket soha nem láttuk még ilyen fényben: Darius Khondji a külsőket pszichedelikusra színezte, a belsőket pedig következetesen valami leskelődő, poháron keresztül merengő nézőpontból filmezte – pontosan leképezve így Wong mester filmes líráját. Norah Jones dalait is szokás fitymálgatni, jazzes oldalról túl pop, túl country, pop felől trend-kívüli, tehát nem számít, country felől nem tudom, mi van, de hogy minden egyes dalát az első hangról felismerni, ki énekli, az biztos. Ennél többet lehet mondani egy énekesről, de minek. Így e filmet fel lehet fogni egy másfél órás Norah Jones-klipként is, hiszen tökéletesen passzol dalainak utánozhatatlan hangulatához, de az is igaz, hogy az ő dalai is illenek a filmbe. Szép, egymásba simuló szimbiózisnak gondolom én ezt.

A klipszerűséget támasztja alá az is, hogy a filmnek nincs valódi cselekménye. Ami van, az egy mondatban leírható. Ha ezt összevetjük azzal, amit (ha jól emlékszem) Jean-Luc Godard mondott a jó filmről, miszerint annak cselekményének egy mondatban leírhatónak kell lenni, akkor ez még lehet egy jó film is, persze godardi értelemben, ami azért lehet megosztó is – nálam pl. definíció. De az sem mondható egyértelműen, hogy nem történik semmi a filmben. Több kis apró sztori is felfeslik a Norah Jones által alakított figura road movie-ja során, olyan semmi kis történetek, melyekről dalokat szokás énekelni: Tom Waits, Bob Dylan és hasonlók által. És Norah Jones által, igen.

A macska-attitűd filmje ez, az tudja igazán élvezni, aki szeret visszajárni helyekre, ahol semmi sem történt, mégis jól érezte magát. Ebben a filmben az érzületek, a körül nem írható, le nem fényképezhető hangulatok a fontosak, olyan tetszőleges időbeni kiterjedésű, teljesen szubjektív érzetek, melyeket igazán csak az ért meg, aki átélt, aki élvezett már hasonlót: a kávé és a cigaretta ízét a mínusz-fokos hidegben hosszan kifújva orron át, a pulóverünk szövetének lenyomatát az arcunkon, amikor fejünket ráhajtva ki tudja meddig bambultunk a poharunkon át, egy falat sütemény ízét, mely akár egy regényfolyam ihletője is lehet. Wong Kar-Wai filmjét nem kell úgy nézni, mint egy filmet. Nézzük úgy, mint ahogy a kávét, teát, jóféle vörösbort kortyoljuk, merengve, félig lehunyt szemhéjon keresztül, s akkor az esetleg szétesőnek, szétfolyónak gondolt képek, hangok, ízek és illatok talán működni kezdenek. Persze, ha alapból sajnáljuk az időt minden efféle felesleges bohóságra, akkor ez nem az az időtöltés, ami nekünk való.

Wong Kar-Wai mindig efféle felesleges filmeket csinált, ezért nem lehet például zseni sem. Azonban ezek a felesleges semmiségek arra éppen jók, amitől igazán embernek érezheti az ember magát, hogy kényeztessen, hogy megédesítse a keserűt, tompítsa az émelyítőt és hűsítse a csípőst. Másmilyenek azonban nem leszünk, sorsok, életek nem fognak tőlük változni, lényegüket, értelmüket (ha van ilyen egyáltalán), csak az fogja fel igazán, aki erre hangolva van. Ha nincs, meg se érzi, sőt, tán még bosszantja is az elvesztegetett idő. Az asanisimasa szerint a Blueberry Night, mint ahogyan Wong Kar-Wai eddigi egész életműve, 8/10. Ennyi jár a luxusnak.