Richard Holbrooke amerikai diplomata emlékének ajánlja Volker Schlöndorff eddigi utolsó filmjét, aki érzékeny diplomáciai tevékenységével véget tudott vetni egy reménytelenül elhúzódni látszó háborúnak. Hasonló teljesítményt mutatott be 1944. augusztus 24.-e éjszakáján egy bizonyos Raoul Nordling nevű svéd diplomata, aki ha háborút nem is, de Párizs teljes megsemmisítését meg tudta akadályozni, de nem fegyverrel, hanem szavakkal, virtuóz módon alkalmazott érveléssel és szelíd érzelmi manipulációval. Ehhez persze, kellett egy fogadóképes fél is, hiszen egy hithű SS-tiszttel valószínűleg nem ment volna semmire, azonban a francia fővárost parancsnokló von Choltitz tábornok még a régi iskolát képviselő főtiszt volt, akiben a kizárólagos katonai lojalitás még nem írta teljesen felül az emberi tisztességet.

Az utolsó éjszaka Párizsban sztorija röviden (és hosszabban is) annyi, hogy von Choltitz parancsba kapta Berlinből, hogy a háború végnapjaiban, Hitler egyik, a vereség biztos tudatában hozott hisztérikus döntéseinek egyikeként, tegye a földdel egyenlővé az európai kultúra egyik legszebb ékkövét. A sokat megélt, sok parancsot végrehajtott, beteg és agg tábornok végre is hajtaná a parancsot, amikor szállodai lakosztályában, egy addig ismeretlen titkos lépcsőt használva meglepi őt régi, jó ismerőse, a svéd Nordling, aki hosszas rábeszéléssel a parancs (amúgy egy német katona számára elképzelhetetlen) megtagadására, azonban erkölcsileg a józan belátásra és a megadásra sarkallja a tábornokot.

A film formátumát tekintve inkább tévéfilm, hiszen 95%-ban von Choltitz lakosztályában játszódik, nagyrészt a két fő figura jelenlétében. Ez a térben behatárolt, színdarabszerű fojtottság (a forgatókönyv Cyril Gely színdarabjából készült) igazi jutalomjáték lehetőségét biztosítja az őket alakító két nagyszerű színésznek (von Choltitz-ként Niels Arestrup, míg Nordlingként André Dussollier “lubickol”), másrészt viszont nem igazán kedvez a moziba csak a látványosságért, izgalmakért, akciókért beülő kedves nézőknek. Persze, a gondolkodás úgyis luxus ma Magyarországon, így ez az amúgy remek kis film is megmarad a még üzemelő artmozik repertoárján, és akik olvasatlanul/látatlanul nem legyintenek unottan a második világháborús témára, azok igen érdekes, de főleg tanulságos szellemi párviadalt élvezhetnek végig. A nyugodt, ám egy igazi üzletemberhez méltóan fifikás és rafinált svéd bravúrosan vezeti rá az ízig-vérig keményvonalas, természetes, illetve fatális gyengeségeit azonban vaskos cinizmus mögé rejtő német tábornokot az egyedüli helyes útra, melyen ráadásul mindkettejüknek van helye. Schlöndorff azonban filmes, és nagyon jól tudja, hogy ma már még e legintellektuálisabb néző is elpilled két hetven körüli férfi mégoly szellemes szellemi párbaján, ezért időről időre beront a szobába egy-egy igen izgatott Wehrmacht-katona, néha láthatjuk párhuzamosan a Párizs elpusztításának előkészületeit is, dörren azért néhány lövés is, hiszen csak háború van és ekkor már a francia ellenállás is bátorságra kapott, valamint archív képeken megjönnek a végén a szövetségesek is. Ezek a szolid akciójelenetek azonban csak tagolják a két öreg asszóját, ami a film masszív fősodra. Elegáns, bár kissé régimódias rendezés, néhány kacsintás Párizsra, valamint Casablancára, s a végén még egy mosoly is minden idők legnagyobb francia férfiszínészére, Jean Gabinre, André Dussolliertől, a hálás tanítványtól. Asanisimasa: 7/10