Azok közé tartozom, akik méltatlanul alulértékeltnek tartják a Precious – A boldogság árával és a szintén az afroamerikai témában “utazó” Komornyikkal ismertté vált Lee Daniels, annak idején Cannesban Arany Pálmára is jelölt Az újságos fiú című filmjét. Kevesen vagyunk (imdb: 5.8/port.hu: 6.1), ráadásul a sajtó sem támogat, de kitartunk, mert igazunk van. Arról persze, nincs szó, hogy hibátlan lenne ez a film, azonban annyira szabálytalan, annyira igazi, hiteles hangulatot áraszt és minden kuszasága ellenére is olyan részletgazdag képest fest az Államok déli, fülledt, forró, gyűlölettel és szinte minden emberi aljassággal teli klímájáról, hogy aki ezt nem érzi, az menthetetlen.

Persze, aki a patikamérlegen kidekázott, költség- és bevételhatékonyság szempontjából a végletekig kiszámított -ergo unalmas- tutiságokra gerjed, az nyilván ráncolja homlokát, hogy mi ez az éktelen, slendrián összevisszaság. Tény, hogy Az újságos fiú narratívája jobbára az élőbeszéd csapongó, akadozó vagy éppen felgyorsuló ritmusú, asszociációkba bonyolódó, érzelmi indíttatású kitörésekkel színezett szófolyamára emlékeztet – nyilván ilyen hangvétel jellemzi Pete Dexter hasonló című riportregényét is, ami alapján e film készült. (Nem olvastam.) De abban biztos vagyok, hogyha valaki valamit szeretne megérezni a rabszolgatartás kényelmétől megfosztott Dél feszültségteli légköréből, akkor az elsőnek ezt a filmet nézze meg, mert benne van minden, tokkal-vonóval. Mindazonáltal, aki figyel, az előtt nem marad homályban egyetlen részlet sem, a merész, provokatív jelenetek pedig… azok annyira trükkösen vannak ábrázolva, hogy még a 16-os karikát is túlzónak érzem.

Igen, Nicole Kidman tényleg levizeli benne Zac Efront (akit medúzák martak meg, és arra valóban ez a leghatásosabb “népi” gyógymód). Igen, Efron sokat mászkál alsógatyában, és igen, és igen, minden úgy van, ahogy a pletyka mondja. Prüdéria über alles. A sztori amúgy viszonylag egyszerű: egy floridai mocsarak (a “Glades”) mellett fekvő kisváros a feketéket illető kíméletlen intézkedéseinek köszönhetően fehérek körében népszerű seriffjét valaki több késszúrással megölte. A gyilkosságért -bár mindenki feketéket sejtett mögötte- a fehér mocsárlakót, Hillaryt (John Cusack) csukják le. Később két újságíró (a helybeli származású, fehér Ward – Matthew McConaughey és a fekete sztár, Yardley – David Oyelowo) érkezik Miamiból azzal, hogy megpróbálja kideríteni mi történt valójában, mert úgy hiszik, Hillary ártatlan. Csatlakozik hozzájuk titkárnőnek a városka fodrászatának hervadó szépségű, de még azért dögös alkalmazottja, Charlotte (Nicole Kidman – aki levelezés útján beleszeretett Hillaryba), valamint Ward egyetemről kicsapott, jelenleg a város újságjánál kifutóként dolgozó öccse, Jack (Zac Efron), aki szinte azonnal szerelmes lesz Charlotte kilométeres lábaiba. A nyomozás eseményei -többek között Charlotte, valamint Jack és Ward családjánál cselédként dolgozó fekete Anita (Macy Gray) elmesélése nyomán- aztán a negyven fokos, párás hőségben terjengenek az egyszerre szívszorítóan romantikus és brutálisan véres végkifejlet felé…

A történet alapmotívuma a szerelem, amit az édesanyját korán elvesztett, ártatlan fiú érez a nála jóval idősebb nő iránt, aki ráadásul egy veszélyes, gonosz gyilkos szeretője. ’69 nyarán járunk. Martin Luther Kinget még csak két éve gyilkolták meg és még a déli feketék sem fogták fel teljesen az egyenjogúságot, nemhogy a fehérek. Mindenki azt hiszi, hogy a seriff gyilkosa fekete és Hillary ártatlanul ül. Paradox módon, éppen egy fekete sztárújságíró próbálja meg őt tisztázni, ám mivel fekete, ezért az ő dolga is akadályokkal telt. Társa, bár fehér, de azért ő is támadható (hogy mást ne mondjak…). Szép lassan bomlik ki a bizarr, olykor vérbőn közönséges, máshol véresen komoly fordulatokban (pl. az említett pisijelent, vagy Charlotte és Hillary frenetikus távszexjelenete a börtönben…), izzadtságban és más testnedvekben tocsogó történet, melyből igen aprólékos műgonddal festődik fel Dél rendkívül összetett, igen bonyolult előítélet-hálókkal átszőtt lelkivilága.

Nicole Kidman már régen volt ilyen meggyőző, szinte lubickol a dévaj módon közönséges Charlotte szerepében. John Cusack, kissé meghízva, lenőtt, zsíros hajjal olyan hiteles tahó, hogy a fal adja a másikat. Aki most látja először, soha nem hinné el, hogy milyen szerepkörben indult színészi pályája. Matthew McConaughey az utóbbi években csúcsformában van, itt azért nem éppen Killer Joe, de a figura itt is megvan. Különös, nehezen megfogható, igen pimasz és nagyképű karaktert formáz David Oleyowo, amit csupán egyetlen félmondatban magyaráz meg – ha ezt elmulasszuk, nem is értjük igazán. Zac Efron mindent megmutat, amit e történetben naiv szépfiúként meg kell mutatnia, sőt, még többet is, kellemes csalódás számomra. Ki nem néztem volna ezt az épkézláb teljesítményt egy hozzá hasonló, bugyinedvesítő tinisztárból.

Az egészen eszement Tamla Motown-soundtrack pedig sajátos, lebegő idézőjelbe helyezi ezt a frenetikus, egyben lusta lazasággal előadott igényes történetet.

Asanisimasa: 8/10