Ez a formailag minden szempontból hagyományos tévéjáték küllemű tévéjáték szerintem az egyik legvérfagyasztóbb történet a második világháború túlságosan is gazdag témaköréből. Még úgy is, hogy ez a történet valójában alig történet, hiszen a film java része egyetlen asztal körül zajlik, melyet férfiak, a náci Németország különféle hatalmi szerveit, minisztériumait képviselő tisztek, hivatalnokok ülnek körül, hogy közös egyetértésüket öntések virtuális márványba a zsidók végső megsemmisítésének sátáni tárgyában. Az összeesküvés a Berlin melletti Wannsee üdülőtelep egyik decens kastélyában történt meg a háború második esztendejének telén, minden földi finomságok, drága italok és minőségi szivarok körítésében. Az értekezlet a legteljesebb titokban zajlott, a résztvevők titoktartási fogadalmat tettek az ott elhangzottak felől és csak a vak véletlennek köszönhetően maradt fenn egyetlen jegyzőkönyv az ülésről: ez alapján szerzett tudomást a világ az endlösung elindításáról, és ez alapján készült ez a tévéfilm is, mely igazi németes precizitással – ahogyan a jegyzőkönyv is készült – és történelmi hitelességgel tárja fel a történteket.

Technikailag fennhéjázó, pökhendi és bicskanyitogató cinizmussal, a felsőbbrendűség biztos tudatában elpattogtatott, szörnyűséges tartalmú mondatok gyűjteménye ez a film, amelyeknél embertelenebbet emberi száj aligha ejtett ki a száján. Mintha egymást szerették volna felülmúlni a résztvevők az aljasabbnál aljasabb kiszólásokban: ezeket nem is ragoznám, mert forog tőlük a gyomrom. Azonban túl sokan vannak még mindig, akikkel hetekig nézetném a filmet, non stop.

Frank Pierson rendezése (a film maga HBO produkció) formai szempontból erősen hajaz olyan klasszikusokra, mint a 12 dühös ember (bár itt a vita teljesen más természetű) vagy akár a Wannseei konferencia szerves folyományaként is felfogható nürnbergi pert feldolgozó Ítélet Nürnbergben. E film is erősen épít az intenzív színészi játékra, Kenneth Branagh (Heydrich tábornok), Stanley Tucci (Eichmann), Colin Firth (Dr. Stuckart) vagy a például Downton Abbeyból ismerős Brendan Coyle (Müller tábornok) mellett egytől egyig markáns és karakteres alakításokat láthatunk a többi, viszonylag ismeretlenebb színésztől, a kivételesen igen jól sikerült magyar szinkronnak köszönhetően így még az sem zavaró, hogy eredetiben a német tisztek ékes angolsággal beszélnek.

Szóval, döbbenetes hatású film Az összeesküvés, én most azonban a kézenfekvőtől kicsit eltérő olvasatáról beszélnék. Arról, hogy mennyire pontosan mutatja meg a film egy nyilvánvalóan gonosz, bűnös terv érdekében, ennek megfelelően a kellő konspirációk közepette létrejött értekezlet (konferencia, kormány- vagy igazgatósági tanácsülés, stb.) dramaturgiáját és pszichológiáját. Gonosz, bűnös tervek csak gonosz és bűnös rendszerekben jöhetnek szóba, így az a rendszer mindig autoriter, diktatórikus rendszer, így a résztvevők között is erős hierarchia uralkodik, szigorúan alá-fölérendeltségi viszonyban. Mindig van egy vezéralak, aki az akaratát tűzön-vízen keresztülviszi, akinek mindig van a személyéhez, illetve a személye által képviselt “ügyhöz” végletekig lojális asszisztenciája. Vannak a tétovák, a hajlékony derekú vazallusok, akik elébb-utóbb meghajolnak az erő és a hatalom előtt. Vannak aztán a riválisok, akik rendszerint a végén baráti jobbot nyújtanak (ha nem sikerül a puccsuk). Vannak mindig olyanok, akik mindenáron a saját érdekeiket tartják szem előtt, és ennek érdekében bármire hajlandóak. E filmben is pontosan ki lehet osztani a szerepeket, akár a napi politikából vett valósi figurákkal lehet behelyettesíteni a metszően intelligens és végletesen cinikus Heydrich tábornok vagy akár a hájas, élveteg és kínosan tuskó pártfunkcionárius Klopfer (Ian McNeice) alakját. Szinte láttam végig egy olyan színházi előadást, melyben minden náci külsőségtől mentesen, mai modern öltönyben, szolid visszafogottsággal adják elő a színészek e film szövegét, mégis mindenki pontosan tudja, hogy nem sterilizációról és nem endlösungról van most szó, hanem “package, you know, package”-ről, országépítésnek hazudott ezermilliárdos közpénzlopásról és effélékről. A néző a végén így is, úgy is lehajtott fejjel és tompa, de súlyos nyomással a gyomrában hallgathatja Schubert “bécsi nyavalygását”, C mollban.

Asanisimasa: 10/10