Filmnapló – 2018 december

Aranyélet – 3. évad (2018) – Csak az a vég, csak azt tudnám feledni… Bár, ahogy nézem, már az amúgy remek, magyar viszonylatban szinte iskolateremtő első évad is botlott picit a végén, a szintén erős második évad is már az ötödik részben ellőtte a finálét, de alapvetően mindhárom évadra igaz, hogy minden idők egyik legjobb magyar sorozata az Aranyélet. Nincs baj a harmadik évaddal sem – egészen az utolsó előtti részig. VILÁGSZÍNVONAL, amit addig látunk. Simán felveszi a versenyt a legendás 24-el, a Homelanddel, hogy nagyjából hasonló műfajú szériákat említsek, mind látványban, mint feszültségteremtésben, mind karakterépítésben, mind cselekményszervezésben. Mira (Döbrösi Laura) fojtogatós jelenete egyenesen zseniális. Márknál (Olasz Renátó) idegesítőbb pszichopatát nem láttunk még magyar sorozatban. Hollós (Anger Zsolt) félrészegen előadott monológjai szintén iszonyat erősek, Janka polgármester asszony (Ónodi Eszter) falunapi előadása pedig egyenesen fenomenális. Baromi jók amúgy is a dialógok, még akkor is, ha jó néhány félmondatot egész egyszerűen nem lehet érteni, olyan természetesen adják elő a színészek. Aztán a nyolcadik részben valami megszakad: Janka szülési jelenete, miközben a fiúk, konkrétan szarrá verik egymást és a puccos villát, miközben odakint tombol a világvége, na, az ott már átfordult valami agyament, morbid bizarrba. Tarantino félrészegen lehet, hogy csettintene rá, de józanul még tán ő sem. Zavarba ejtő jelenet, de egy fene, ez még tán belefér. A vége viszont, amikor Feri bá’ (Végh Zsolt), az amúgy ügyesen lebuktatott oligarcha magába roskadva bevall mindent, sőt, még magára vállalja azt is, amit nem követett el: na, ez már csak blőd hazugság. Ahogyan a Miklósi-család “bedobozolódása”, és megfésülködése is… MIÉRT KELLETT EZ?! Közel remekmű volt ez, amit a végén sikerült jól szétkúrni. Bár, ha azt nézzük, végül is, pont így lett igazából magyar az Aranyélet. 7/10 (Mindösszesen)

A szolgálólány meséje – 2. évad (The Handmaid’s Tale – Season 2., 2018) – A remek első évad után semmi nem változott Gileádban. A nap áldott, ő letekint ránk – de azért valami mégis mozgolódik. Ebben Fredének (Offrednek – Elisabeth Moss, a képen) természetesen ismét oroszlánrésze van: A lófaszt! – toldja meg sokszor tettekkel is az ájtatos klerikál-diktatúra mindennapos szörnyű áhítatát. Természetesen nem lehet elmenni amellett, hogy azért bőven kilóg a lóláb. A minap még elég sok bilit megbillentő #metoo kampány is élezi Margaret Atwood és Bruce Miller disztópiájának propagandisztikus élét, nyilvánvaló a női egyenjogúságért küzdők nyílt feminizmussal átitatott hevülete, mely fűti a filmet. Egyoldalú, erősen sarkított, ahogy a történet ábrázolja a nők elnyomását – de basszus, mégis üt az egész. Minden egyes jelenet után bólintunk, hogy na, ennek is hogy örülne Semmilyen “testvér”, vagy hogy ezt kéne Harrag “testvérnek” néznie felpöckölt szemhéjakkal, non-stop, életfogytig. Ideje van, sajnos, ennek az egésznek, hogy ki legyen mondva és meg legyen mutatva. És van még muníció, jön a harmadik évad jövőre, Atwood már írja. 9/10

Bridget Jones babát vár (Bridget Jones’s Baby, 2016) – Én megmondom őszintén, mindig jól szórakozom ezeken a Bridget Jones-történeteken. Többször megnéztem már a korábbi részeket, persze, nem egészen önszántamból, legtöbbször amolyan karácsonyi háttértévézés részeként, Kevin után és Dennis előtt. Vagy fordítva. Baromi jó Udvaros Dorottya szinkronja, ahogyan tolmácsolja a címszereplő, kezdetben szingli, de mégis hús-vér, pasizni, inni, gyereket szülni, tehát élni akaró harmincas, majd negyvenes csaj szeretetre méltó személyiségét – de amit Renée Zellweger eme utolsó részre művelt magával, arra nincs mentség. A botox, és/vagy a sebész szikéja egy felismerhetetlen, másodlagos frissességű pizzává változtatta ennek az amúgy bájos, tehetséges színésznőnek az arcát, és ez a tény bizony, alaposan rányomja a bélyeget az egész filmre. Ehhez már csak hab a tortán, hogy Colin Firth sem lett fiatalabb, viszont annál inkább öregebb. Így kettejük -a viccesen kiírt Hugh Grant helyett- Patrick Dempsey aktív közreműködésével vívott szerelmi csatározása a film végére több lett, mint nevetséges. 5/10

Az Úr hangja (His Master’s Voice, 2018) – Pálfi György új filmjét nézve először a Jodie Fosteres Kapcsolat jut eszembe (Contact, 1997), de még inkább a Men in Black utolsó jelenete (vö: az Isten nem kockajátékos – Einstein szerint). Rögtön utána a káoszelméletről és a fraktálgeometriáról összeolvasott, nyilván igen felületes információk, a Mandelbrot-halmaz felfoghatatlanul gyönyörűséges, szigorú geometriája. Aztán a régi iráni szőnyegszövőmesterekről halott legenda, miszerint minden szőnyegbe szőnek egy darab (!) hibás csomót, merthogy, hitük szerint csak az Isten alkothat tökéleteset… Tök jó, ha egy film ennyi irányba kelt asszociációkat, főleg, hogy Pálfi filmje még ezen felül is vállal terheket, pl. elmesél egy apakeresős történetet, egy UFO-inváziós sci-fit, de felrajzol egy tök korrekt áldokumentumfilmet is, holmi titkos fegyverkísérletekről. E három cselekményszál, vagy inkább cselekménysík szorosan összefügg egymással, és egy komplex, átgondolt és elgondolkodtató történetet adnak ki, mely szépen sorolódik a filozofikus scifik első harmadába, ha azt Kubrick és Tarkovszkij idevágó munkái felől nézzük. Remekül van vágva a film, és teljes egészében tökéletes illúziót kelt. Jól működik, mint irodalmi mű filmadaptációja (Stanislaw Lem hasonló című regénye képezi a történet alapját), kellően szabad, miközben az eredeti mű gondolatiságát híven követi. Valamiért azonban rám mégsem hat annyira, mint Pálfi korábbi filmje, a Szabadesés. Túl “agyas”, túl kimódolt, túl személytelen a film, még az amúgy személyesnek, intimnek szánt jelenetek is, nem tudok azonosulni egyetlen szereplővel sem… Elismerem, de nem igazán tudom szeretni ezt a filmet – pedig nincs benne semmi, ami miatt ne kéne szeretnem. 6/10

Kategória: Film, Filmnaplók, Tévé
Címke: , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

2 hozzászólás a(z) Filmnapló – 2018 december bejegyzéshez

  1. wim szerint:

    Az Aranyélet számomra nagy csalódás volt, de akármennyire is szenvedtem tőle, becsülettel ledaráltam, hátha kiderűl, miért olyan jó. Baromi erősen, mondhatnám, tökéletesen indult, és valóban profi a kivitelezés, jók a színészek (kivéve Döbrösi Laurát, bár ő is képes volt fejlődni), de a gyengeségei már az 1. évadban is látszottak (dramaturgiai következetlenségek, hiteltelen motivációk, D.L). A szülési jelenet egy katasztrófa.

    • efes szerint:

      Érdekes, nekem végül is semmi bajom nem volt a Laurával, az utolsó nagyjelenete a kupoldában pedig kifejezetten jól sikerült – miközben pl. Ónodi Eszter azzal a szülési jelenettel lerombolt mindent, amit addig felépített, már színészileg. Nekem az az érzésem, hogy az alkotók valamit nagyon meg akartak úszni, s a harmadik évad közepénél, de lehet, hogy már annak kezdeténél is, semmi kedvük nem volt az egészhez. Vagy a jó öreg konteó: befenyegették őket fentről, hogy ne legyen itt baj, mert baj lesz…

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.