Isteni játék (Phörpa / The Cup, 1999) – Természetesen a labdarúgásról van szó ebben a bhutáni (!) komédiában, ami már megfertőzte a tibeti buddhizmus elmélyült tanulmányozásába belefáradt szerzeteseket is. A valóságban is megtörtént mese egy ifjú boncról szól, aki a szó szoros értelmében mindent (IS) elkövet azért, hogy megnézze a ’98-as franciaországi foci-vébé döntőjét. Mivel azonban az Észak-Indiában található, eldugott, emigráns buddhisták által lakott kolostorban áram is csak elvétve van, nemhogy televízió, sőt, az idősebb szerzeteseknek még fogalma sincs arról, mi fán terem a foci (boldog emberek!), ez egy igen bonyolult feladat lesz. A kis Orgyen azonban, nem kevés csetlés&botlás után, megoldja a feladatot – a lényeg azonban e filmmel kapcsolatban számomra inkább az a mérhetetlenül áradó szeretet és bölcsesség, ami ezekből a gyakorlatilag önmagukat alakító szerzetesekből árad. Khyentse Norbu rendezése sem tekinthető kiforrott, precíz munkának, mely azonban mégis képes lekötni az embert, elsősorban őszinteségével, naiv bájával, valamint a buddhista szerzetesek hétköznapi életét, valamint bonyolult szertartásait bemutató, dokumentumértékű -csodás- felvételeivel. (Amúgy a franciák nyertek, de ebben a filmben ez senkit nem érdekel.) 9/10

A sátán éve (Rok dábla, 2002) – Három tipikus cseh specialitás ötvöződik egy filmbe Petr Zelenka több komoly díjat nyert filmjében. Az első maga a film műfaja. Bár effektíve az ál-dokumentumfilm műfaját nem a csehek találták ki, de Jan Sverák óriási hatású Olajfalókja óta ezt a műfajt minden filmrajongó a csehek számlájára írja. A Čechomor nevű zenekar a csehek egyik leghíresebb bandája, cseh és morva népzenékből építkező rock- és világzenét játszanak, népszerűségükre jellemző, hogy külvárosi táncházak helyett szinte kizárólag stadionokban lépnek fel sokezres hallgatóság előtt. Jaromír Nohavica, mondjuk azt, hogy a cseh Cseh Tamás: hatása legalábbis akkora, ha nem nagyobb. A cseh nyelvterületen szintén tömegek járnak koncertjeire, és nincs olyan cseh, aki ne fújná kívülről dalait. A filmben ők hárman (plusz még Karel Plíhal, szintén óriási cseh legenda, valamint Jaz Coleman, aki szintén – de ő nem cseh) találkoznak egy kitalált holland dokumentumfilmes kamerája előtt, hogy Nohavica alkoholizmusa, a Čechomor zenekar tagjainak csetlése-botlása kapcsán, valamint Coleman extrém módon spiritualista világának és személyiségének tükrében beszélhessenek magukról és egy (csehesen) groteszk koncert-werkfilmben meséljenek magukról és a világról alkotott képükről, valamint Nohavica és a Čechomor dalaiban megjelenő cseh- és morva nemzeti érzésről. A film tagadhatatlanul kissé zagyvának tűnhet a témában -hozzám hasonlóan kevéssé jártas- nézőnek, de egyben rendkívül fontos képi-, és hangdokumentum ahhoz, ha netán mélyebben is szeretnénk megismerni a cseh gondolatvilágot. 7/10

A ház, amit Jack épített (The House That Jack Built, 2018) – Sokáig vacilláltam, hogy megnézzem-e egyáltalán Lars von Trier önterápiás sorozatának legfrissebb “ülését”. Nem feltétlenül azért, mert a hírek szerint a film kiborított egy csomó embert, nem is azért, mert néhány “szakértő” kritikus még mindig talált felmutatni valót  – egyszerűen számomra ez a pacák unalmas. Untam már A nimfomániást, untam a Melankóliát, untam az Antikrisztust, de von Trier olyan erősen indult pályáján, hogy valamiért mindig adtam neki esélyt (no, és volt, hogy a szerkesztőm küldött el megnézni, amikor még volt szerkesztőm), mint ahogy most, utoljára. Ezzel a filmmel azonban eljátszotta minden bizodalmam. Ez a faszi egy beteg, aberrált, nőgyűlölő pszichopata, aki az ún. “magas művészet” köpenyével próbálja takargatni szánalmas, rothadó, nyomorult lelkét – és azt kell, hogy mondjam, hajdani tehetségének véglegesnek tűnő szertefoszlását. Filmje már alig tartalmaz eredeti jegyeket, amit mégis, azt már saját maga megcsinálta korábban. Citál nagy klasszikusokat, Bachot, s vele együtt Glenn Gouldot, egy csomó festőt, Goethét és a Faustot, Peter Greenawayt és a rothadás kultuszát, szegény Bruno Ganzot is lecibálja a pokolba egyik utolsó szerepében, hogy még véletlenül se mint angyalra emlékezzünk rá – csak azért, hogy tovább tapicskoljon nyilvánosan szadista, perverz lázálmaiban. Menjen már Lars von Trier tényleg a francba… 0/10