Filmnapló – 2019. március

Isteni játék (Phörpa / The Cup, 1999) – Természetesen a labdarúgásról van szó ebben a bhutáni (!) komédiában, ami már megfertőzte a tibeti buddhizmus elmélyült tanulmányozásába belefáradt szerzeteseket is. A valóságban is megtörtént mese egy ifjú boncról szól, aki a szó szoros értelmében mindent (IS) elkövet azért, hogy megnézze a ’98-as franciaországi foci-vébé döntőjét. Mivel azonban az Észak-Indiában található, eldugott, emigráns buddhisták által lakott kolostorban áram is csak elvétve van, nemhogy televízió, sőt, az idősebb szerzeteseknek még fogalma sincs arról, mi fán terem a foci (boldog emberek!), ez egy igen bonyolult feladat lesz. A kis Orgyen azonban, nem kevés csetlés&botlás után, megoldja a feladatot – a lényeg azonban e filmmel kapcsolatban számomra inkább az a mérhetetlenül áradó szeretet és bölcsesség, ami ezekből a gyakorlatilag önmagukat alakító szerzetesekből árad. Khyentse Norbu rendezése sem tekinthető kiforrott, precíz munkának, mely azonban mégis képes lekötni az embert, elsősorban őszinteségével, naiv bájával, valamint a buddhista szerzetesek hétköznapi életét, valamint bonyolult szertartásait bemutató, dokumentumértékű -csodás- felvételeivel. (Amúgy a franciák nyertek, de ebben a filmben ez senkit nem érdekel.) 9/10

A sátán éve (Rok dábla, 2002) – Három tipikus cseh specialitás ötvöződik egy filmbe Petr Zelenka több komoly díjat nyert filmjében. Az első maga a film műfaja. Bár effektíve az ál-dokumentumfilm műfaját nem a csehek találták ki, de Jan Sverák óriási hatású Olajfalókja óta ezt a műfajt minden filmrajongó a csehek számlájára írja. A Čechomor nevű zenekar a csehek egyik leghíresebb bandája, cseh és morva népzenékből építkező rock- és világzenét játszanak, népszerűségükre jellemző, hogy külvárosi táncházak helyett szinte kizárólag stadionokban lépnek fel sokezres hallgatóság előtt. Jaromír Nohavica, mondjuk azt, hogy a cseh Cseh Tamás: hatása legalábbis akkora, ha nem nagyobb. A cseh nyelvterületen szintén tömegek járnak koncertjeire, és nincs olyan cseh, aki ne fújná kívülről dalait. A filmben ők hárman (plusz még Karel Plíhal, szintén óriási cseh legenda, valamint Jaz Coleman, aki szintén – de ő nem cseh) találkoznak egy kitalált holland dokumentumfilmes kamerája előtt, hogy Nohavica alkoholizmusa, a Čechomor zenekar tagjainak csetlése-botlása kapcsán, valamint Coleman extrém módon spiritualista világának és személyiségének tükrében beszélhessenek magukról és egy (csehesen) groteszk koncert-werkfilmben meséljenek magukról és a világról alkotott képükről, valamint Nohavica és a Čechomor dalaiban megjelenő cseh- és morva nemzeti érzésről. A film tagadhatatlanul kissé zagyvának tűnhet a témában -hozzám hasonlóan kevéssé jártas- nézőnek, de egyben rendkívül fontos képi-, és hangdokumentum ahhoz, ha netán mélyebben is szeretnénk megismerni a cseh gondolatvilágot. 7/10

A ház, amit Jack épített (The House That Jack Built, 2018) – Sokáig vacilláltam, hogy megnézzem-e egyáltalán Lars von Trier önterápiás sorozatának legfrissebb “ülését”. Nem feltétlenül azért, mert a hírek szerint a film kiborított egy csomó embert, nem is azért, mert néhány “szakértő” kritikus még mindig talált felmutatni valót  – egyszerűen számomra ez a pacák unalmas. Untam már A nimfomániást, untam a Melankóliát, untam az Antikrisztust, de von Trier olyan erősen indult pályáján, hogy valamiért mindig adtam neki esélyt (no, és volt, hogy a szerkesztőm küldött el megnézni, amikor még volt szerkesztőm), mint ahogy most, utoljára. Ezzel a filmmel azonban eljátszotta minden bizodalmam. Ez a faszi egy beteg, aberrált, nőgyűlölő pszichopata, aki az ún. “magas művészet” köpenyével próbálja takargatni szánalmas, rothadó, nyomorult lelkét – és azt kell, hogy mondjam, hajdani tehetségének véglegesnek tűnő szertefoszlását. Filmje már alig tartalmaz eredeti jegyeket, amit mégis, azt már saját maga megcsinálta korábban. Citál nagy klasszikusokat, Bachot, s vele együtt Glenn Gouldot, egy csomó festőt, Goethét és a Faustot, Peter Greenawayt és a rothadás kultuszát, szegény Bruno Ganzot is lecibálja a pokolba egyik utolsó szerepében, hogy még véletlenül se mint angyalra emlékezzünk rá – csak azért, hogy tovább tapicskoljon nyilvánosan szadista, perverz lázálmaiban. Menjen már Lars von Trier tényleg a francba… 0/10

Kategória: Film, Filmnaplók, Tévé
Címke: , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

5 hozzászólás a(z) Filmnapló – 2019. március bejegyzéshez

  1. wim szerint:

    A nimfomániást már meg sem néztem, a másik kettőt is csak a hájp miatt. Öncélú, maníros darabok.
    Csak érdekesség,hogy a Melankóliáról nekem annak idején Kodolányi Vízözönje jutott eszembe – gondolom, Trier nem onnan lopott, csak arra gondoltam, ez a kevéssé ismert magyar író milyen nagyszabású történetet hozott ki ugyanabból az alapsztoriból – ha jól emlékszem, Trier ott is megmaradt a maga önterápiás szintjén. Persze, szíve joga.

    • efes szerint:

      Emlékszem, a Hullámtörésre, az úgy ment át rajtam, mint egy tehervonat. Valamikor hétvégén adta le valamelyik tévé, én dolgoztam és csak benyomtam a videót (még VHS videó ment…), hogy valami dán film. Fogalmam sem volt, mi ez. Brutális élmény volt. Előtte azonban az Európa egyáltalán nem fogott meg. Azt moziban láttam, de semmire nem emlékszem belőle. Ennél korábbi filmjét nem láttam. Szóval, a Hullámtörés beütött. Az Idióták is, már mint Dogma. A Táncos a sötétben is, mint már nem Dogma (és itt már el kellett volna gondolkozni azon, hogyha valaki állít egy olyan radikálisat, olyan erőset, mint a Dogma-mozgalom, és azt néhány év alatt így feladja, ott valami nagyon kamu…). Nagyon bírtam a Dogville-t, az egy újabb forradalmian új valami, de már ott is megvolt az árulkodó jel: a Manderlay helyben topogás, önismétlés. Közben megnéztem a Birodalom-sorozatot, mert ekkor már talán torrenteztem, és csodálkoztam, hogy EZEN mit esznek annyit? Azóta azonban… Szóval, talán megérne egy nagyobb elemzést a faszi, hiszen lámcsak, már korábban is voltak jelek – de ezzel a filmmel azt hiszem, már végérvényesen eljátszotta magát nála. (Aztán lehet, hogy ma már a Hullámtörés se tetszene…)

  2. wim szerint:

    Fura, én az Európát szerettem, a Hullámtörést meg nem. 🙂 A Birodalomra már sort kéne kerítenem végre, nagyon ajánlották. Valamikor. 😀

    • efes szerint:

      Én nem tudom, hogy szerettem-e, mert egyáltalán nem emlékszem belőle semmire. Csak arra, hogy Cirkogejzírben láttam, még a Lőrinc pap téren. Vagy az Örökmozgóban, a Körúton… 😀

  3. Visszajelzés: Az Arany Kesztyű (Der Goldene Handschuh / The Golden Glove, 2019) | asanisimasa

Hozzászólás a(z) wim bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .