Rendkívüli, általában már életükben is megosztó hatású, híres férfiak életrajzi filmjeiről ismert Julian Schnabel ezúttal sem hazudtolja meg magát: A Dante kezében szintén életrajz, ráadásul kettős biopic. Részben a címben szereplő Dante Alighieri, a hatalmas Isteni színjátékot megíró középkori költő, részben, nagyobb részben pedig Dante valóságban nem létező, eredeti kéziratának elrablásának fiktív történetébe saját életét is megíró amerikai író/újságíró, Nick Tosches egyfajta álomszerű, sok helyütt zavarbaejtő filmes portréja. A civilben neves festőként is ismert Schnabel ezúttal is nagyot pancsolt a lavórba, jó két és fél órás, több idősíkon kavargó, majdnem hétszáz évet átölelő cselekményű filmjét a nagyközönség nem igazán érti, forgatja szájában, csócsálja, de a többség kiköpi. Pedig egyáltalán nem nehéz falat, csak oda kell picit figyelni.

Zavaró lehet a Schnabeltől amúgy megszokott sztárparádé, hiszen a jobbára buta szuperhősfilmekből ismert Gal Gadot vagy Jason Momoa nevére kattintó tömeg szájába nincs rágva semmi, legózni kell a felületesen nézve vadul csapongó történetet, felülemelkedni a néha, főleg a mai neokonzervatív közízléshez mérten punkosan provokatív, öncélúnak ható művész-allűrökön – és akkor egyáltalán nem ördöglakat ez a film. Fura, manapság nem megszokott darab, nem is legjobb filmje Schnabelnek, de nem is rossz. Fura és főleg mai szemmel nézve inkább szokatlan.

Mintha Tarantino rendezne egy Da Vinci-kódszerű klasszikafilológiai krimit, a szokott véres kaszabolásokkal, bombasztikus monológokkal de közben lágy, árvalányhajas romantikával és egy kupac művészettörténeti utalással megspékelve. Oscar Isaac például egyenesen remekel a kettős főszerepben, Danteként mintha Pasolini Dekameronjából lépne át ebbe a törétnetbe, Nick Toschesként pedig egy tipikus Tarantino-karakter is lehetne a Ponyvaregény elveszett cselekményszálában. Villanásnyi mellékfigurákként olyan nevek segítik Schnabelt, mint Al Pacino, John Malkovich, Gerald Butler vagy Martin Scorsese – utóbbi producerként is támogat. Én inkább a Nick/Dante-Giulietta/Gemma szerelmi szálat érzem egyedül túlzottan kuszának, főleg így a végkifejletre kihegyezvén – de összességében én jobban szórakoztam a filmen, mint mostanában szinte bármelyik foci vébé-meccsen.