asanisimasa

Sokan felszisszennek manapság, amikor különböző magyar filmek költségvetéseiről, s a bennük foglalt, nagyszámú adófizetői forintokról hallanak. Nos, ez ügyben Vécsei Márton bemutatkozó nagyjátékfilmje irányadó modell lehet, hiszen mindössze egy kicsiny pesti garzonlakás árából készült el. 

A budai gyerek

Vécsei igen kacskaringós utat járt be, míg elkészíthette első, egész estés nagyjátékfilmjét, a Diamond Clubot. A „Kisképzőből” még tulajdonképpen egyenes út vezetett a Képzőművészeti Egyetemre, ahol el is végezte a festő szakot, de sohasem akart festőművész lenni. Középiskolás kora óta a filmkészítés vonzotta, így a festő-diploma után rögtön a Színház- és Filmművészeti Egyetem következett, filmrendezői szakon – ez is gond nélkül abszolválva. Peer Krisztiánnal írt első játékfilm-forgatókönyve (Út a csillogásba) megjárta a híres amerikai független-filmfesztivál, a Sundance forgatókönyv-műhelyét, majd az amszterdami Binger Film Institute szkript-kurzusán csiszolódott alkotóival egy jó fél évig. Vécsei, aki egy igazi, született belbudai úrigyerek, két simán megszerzett művészeti diplomával a zsebében ekkor egy óriási rendőrkanyart véve Erdélyben vett egy házat, ahová ki is költözött, majd’ két évre. Ezalatt dokumentumfilmeket csinált és egy tökéletesen más oldalról szemlélte addigi életét. Visszatérése után újból előkerült a már jó alaposan kicsiszolt Peerrel írt könyv, s immár Budaiak címen futva pörgött tovább. Pörgött, kézen-közön, azonban nem forgott belőle semmi, hiszen egyszerűen lehetetlen volt előteremteni a filmhez minimálisan szükséges büdzsét, így az szép lassan –már Barta András forgatókönyvírói közreműködésével – átalakult egy lényegesen kevesebb pénzből megvalósítható, de ugyanolyan tipikus, pesti, alternatív, underground, stb. művészsorsot megmutató történetté, a Diamond Clubbá. Így jöttem, á la Márton Vécsei.

A sötét jövő

Nem kell betegesen pesszimistának lenni ahhoz, hogy ma a művészet haláláról beszéljünk: ahol a pénz, a szűklátókörű haszonlesés diktál, ott a művész éhen hal. Óriási pénzek vonódnak el a kultúrából, egyetemek, múzeumok megszüntetéséről van szó, színházak, alkotóműhelyek szűnnek meg, illetve zárnak be, könyvet csak akkor veszünk, ha szép színes és képek vannak benne, lehetőleg nagyok. A pénz beszél, a kutya ugat. Vécsei kb. négy évvel ezelőtt forgatta a filmet, és akkor még fogalma sem lehetett arról, hogy egy megkurtított, megvágott és a hírek szerint az utolsó Magyar Filmszemlén kell majd bemutatnia azt, így a film végső következtetése nyugodtan mondható váteszinek. Egy művész, aki elsősorban akciókban, performanszokban alkotott eddig, megcsömörlik a hiábavalóságtól, érdektelenségtől és egy végső akcióra szánja el magát. Felszámol mindent maga körül és egy utolsó, látványos aktussal próbálja felrázni az értetlen és érdeklődés nélküli közönséget: egy hajnali órán az Erzsébet-hídon felállított gigantikus guillotine alá hajtva fejét, nyilvános öngyilkosságot követ el. Egy bájos, fiatal lány azonban váratlanul mellészegődik, és ettől kezdve semmi nem halad a tervek szerint…

A tragikus valóság

Igazából egy mélyen önazonos, kíméletlenül őszinte film a Diamond Club (a cím megfejtésére nem vállalkozom). A filmbéli akcióművész egyértelműen Vécsei alteregója, aki persze, nyilván nem akar szó szerint öngyilkosságot elkövetni, de azzal, hogy az alkotástól megfosztott alkotó művész pszichéjét (és brutális reakcióját) tárja elénk bemutatkozó játékfilmjében, tulajdonképpen elköveti a képzeletbeli, művészi öngyilkosságot. Ennek az útnak egyértelműen vége van, tovább folytatni nem, illetve csakis önismételgetéssel lehetne – ez bátor tett. Ugyanilyen őszinte, egyenes és önazonos figura a művészt alakító Uglár Csaba, aki amúgy szintén művész, ő viszont maradt festő, itt sem „színész”. Kettejük régi barátságon alapuló kollaborációja cáfolhatatlan hitelt ad a filmnek. Tenki Réka, a Katona József Színház kitűnő, fiatal színésznője viszont a film üdeségét hozza, alakja, mint a fiatal Törőcsik Marié, csak affekta nélkül. Ő az a fiatal lány, aki balga módon, pusztán tiszta kíváncsiságból és jóakaratból a végső, nagy műre készülő művész útjába áll – filmbéli sorsa óriási felkiáltójelként ad súlyt a film „útközben kapott” tanulságának: Ne akadályozd a művészt, ha alkotni akar! (értsd: Sose állj egy száguldó vonat útjába…) Nyilván Vécsei nem óhajtott semmiféle aktuális mondanivalót filmjébe csempészni, a kor azonban túlzottan siet hozzáidomulni.

A filmen meglátszik az alacsony költségvetés, képminősége gyatra, szemlátomást videó, azonban a forgatókönyv, a dialógusok minden szempontból profi módon, helyenként viccesen, ötletesen, helyenként, mi tagadás, modorosan vannak megírva. Hogy aztán, ami benne van, amiről szól, az valakinek nem tetszik, az egy dolog. Az meg egy másik, hogy valamiért nekem mindig olyan érzésem volt nézése közben, hogy ez a film valamikor a nyolcvanas években készült. Várom, hogy feltűnjön Dixi vagy a hitetlen Pajor, vagy a budapesti alternatív éjszaka más jellegzetes figurája… De nem. Ez a film ma játszódik. Asanisimasa: 6/10

Danny Trejo nem jó színész. Viszont van egy olyan arca, vannak eredeti tetkói, melynek láttán minden jobb érzésű bíró még a vádbeszéd előtt automatikusan kimázsálna legalább egy életfogytigot (Trejo a valóságban is ült, nem is akárhol, lásd a linket)  – és az arc mögött van egy határozott kisugárzása is. Ezekre a masszívan a zsánerfilmekre épülő Hollywoodban már életművet lehet alapozni, és Danny ezt meg is tette. Persze, ilyen pofával leginkább csak a nagyon rossz fiúk karakterei jöhetnek szóba, de hát ilyenekre mindig szükség van, mint ahogy a való életben is a sírásókra és az élelmiszerboltosokra. Nem emlékszem, hogy valaha is játszott volna valamiben főszerepet, de ez is bekövetkezett. A Bad Asstől (ami a félhivatalos magyar forgalomban a többé kevésbé megfelelő Tökös csávó címet kapta) ne is várjon senki Al Pacino-i mélységű jellemábrázolást, filozofikus mélységet és efféle úri passziókat, ez egy derékszög-egyszerű bosszúfilm, semmi más.

A filmet bizonyos Craig Moss jegyzi, akinek ez a második nagyjátékfilmes próbálkozása (az imdb szerint eddigi művei nem érték el a 3.0-s tetszési indexet…). Egy valóságban is megtörtént esetet dolgoz fel a film, melynek során egy 67 éves vietnami veterán öklével vett elégtételt egy buszon őt zaklató fekete férfin, azonban ezt az egyik utas mobiltelefonján felvette, és feltöltötte a youtube-ra, ahol hatalmas népszerűséget ért el. A filmben ez a banális eset dramaturgiai okokból némileg módosult, hiszen bár Trejo itt is veterán (szar élettel), de a támadó két neonáci. Ez annyira nem baj, mert a nácit verni kell, ahogyan azt Pelikán gátőrtől már tudjuk, azonban a társadalmi igazságot féltenék, a feketék sem ússzák meg: itt a cselekményt kibővítő politikus-bűnözői szál főgonosza fekete, és egyáltalán nem fog jól járni a végén. Az amerikai hazafi, a jó Trejo győz, mert az igazságnak győznie kell – közben a nácik, a bűnözők, a rosszéletűek és a korrupt politikusok is megbuknak, de a teszetosza rendőrség is kap néhány trockost.

A film maga egy óriási kliséhalmaz, a lehető legegyszerűbb módon összefűzve, naiv és egyszerű, mint Bud Spencer parasztlengői, Danny Trejo sármja mégis elviszi. A faszi annyira ronda, hogy már szép, és hogy most egy feltétlenül pozitív karaktert játszik, az annyira meglepő, hogy mire észbe kapunk, már vége is a filmnek. Civil power rulez. Ja, és egyszer le-Charles Bronsonozzák, ami azért igen vicces (lásd Bronson arcát és a Bosszúvágy-sorozatot), viszont találó. Ha Chuck Norris csúnya lenne, akkor le is lehetne Chuck Norrisozni, az is helytálló lenne. Rambo Stallone viszont már túl “művészi” ehhez… Asanisimasa: 6/10

Lehet, hogy nem kellett volna Dyga Zsombornak azt nyilatkoznia, hogy idei (a cikk először 2011. május 6-án jelent meg a port.hu-n, a 42-ik Filmszemléhez kapcsolódva) filmje, az Utolér tulajdonképpen az a film, amit mindig is szeretett volna megcsinálni, és aminek elkészültére tíz évet várt. Kár volt ennyit várni, hiszen eddigi pályájának mindegyik filmje jobb ennél. 

Művészet vagy zsáner? Zsáner.

A magyar filmszakma utóbbi egy-két évtizedét meghatározó alapkérdésre, miszerint a magyar filmnek a nézőknek csak egy igen szűk rétegét érdeklő művészfilmek felé, avagy az embereket talán jobban megérintő, hollywoodi típusú műfaji jellegű termékek gyártása felé kell haladnia, Dyga Zsombor és állandó alkotótársa, Lovas Balázs forgatókönyvíró válasza egyértelműen a műfaji filmre esett. A választás igen jól sikerült, hiszen ők lettek végül egyértelműen azok, akik Magyarországon vállalható zsánerfilmekkel voltak képesek előállni. A Tesó persze, még csak amolyan lakótelepi, vagány és karcos munka volt, de őszinteségének, szellemességének és hitelének köszönhetően mégis komoly közönségsikert könyvelhetett el. A második film, a Kész cirkusz még jobban rápakolt a Tesóban megkezdett vígjátéki fazonra, és az alkotók az akkoriban divatos Guy Ritchie-es, Tarantinós krimi-vígjátékok hangulatában, már igen szép költségvetésből padlóig nyomták a gázt. A közönség ezt is szerette, persze, ezt a szeretetet értsük magyar viszonylatokban. A kritika ugyan fanyalgott, némileg joggal, hiszen bár ez is egy lendületes, szellemes és korrekt komédia volt, azért eredetiségéhez már fért némi kétség. A tavalyi Köntörfalakkal azonban már komoly falak omlottak le. Eltűntek a vígjátéki elemek, viszont nagy hangsúlyt kaptak a thriller műfaji jellegzetességei. A szűk térben, kevés szereplővel megoldott rejtély pazar módon megírt, magyar filmeken ritkán láthatóan erős színészi jelenléttel megvalósított profi munka, így erős várakozás előzte meg Dygáék következő filmjét is, mely még a Köntörfalak előtt, karakán módon és komoly külföldi ambíciókat sejtetve, angol nyelven kezdett el forogni, és a forgatókönyve a hírek szerint több mint tíz évig csiszolódott különböző íróasztalokon, meetingeken és műhelyekben.

A sztori

A film – ismét thriller – három párhuzamosan futó, ám egymásra reflektáló történetet mutat be, átlagos hősökkel, banális élethelyzetekben, a mindennapok tragikumában. A film legnagyobb erénye a virtuóz cselekménybonyolítás, és az, ahogyan Lovas a három történetszálat időben és térben egymásba fonja. Ez forgatókönyvírói virblizés azonban csak az erre fogékony bölcsész-érdeklődésű, illetve filmszakos nézőknek jelent valamit, ha az a filmben kuszán, zavarosan jelenik meg. Az átlagnéző jó esetben figyel, amíg bír, és kombinál, amit össze képes szedni. Ha viszont feladja, menthetetlenül elveszik. Mi történt? Ez most ki? Hogy kerül ez ide? – sutyorognak sorra az értetlen kérdések a nézőtéren.

Élete filmje

Szóval, ha ez Dyga életének filmje, akkor cinikusan fogalmazva, igen rossz élete lehet, pedig tudjuk, hogy nem is… A forgatókönyv technikailag zseniális, tartalmilag viszont banális. Ez még nem lenne különösebb baj, hiszen például Európában hivatkozási alapként számon tartott skandináv filmek legtöbbször éppen a hétköznapiságból, a banális élethelyzetekből kovácsolnak aranyat, filmről filmre. Az igazi válsághelyzet az, ha ezt a rendező nem képes megrendezni. Legalábbis nem úgy, mint ahogy azt Dyga előéletéből várhatnánk. Ennek oka lehet az angol nyelvű forgatás is (ami amúgy nem példa nélküli a magyar filmgyártásban, a második világháború előtt és alatt rendszeresen eleve két nyelven készültek a filmek), elsősorban a színészvezetés szempontjából. Nem mintha Dyga nem beszélne megfelelően angolul, nyilván beszél, meg hát lehet használni tolmácsot is, de ott, ahol érzelmileg és pszichológiailag igen finoman kell úgymond „kalibrálni” a színészek játékát, okozhat gondot, ha a kommunikáció meg-megbicsaklik, akármilyen okból is. Ez egy thrillernél fokozottabban így van. A magyar szereplők energiáiból nyilván ez a „kommunikációs csapda” el is csal jó adagnyit, a mondjuk úgy, félprofi angol anyanyelvűek esetében pedig a megfelelési kényszer okozhat görcsöt. Hogy aztán az angol nyelven eljátszott filmet visszaszinkronizálták magyarra, az egy magyar nézőnek, aki vélhetően ismeri az adott színészeket és a hangjukat, borzasztóan zavaróan hathat. Engem legalábbis nagyon zavart. Főleg, hogy tudom, Ónodi Eszter, Bartsch Kata és Seress Zoltán kiválóan, jó kiejtéssel beszélnek angolul. A hiba nem is velük van, ők hozzák azt, amit tudnak, sőt Andy Heffler is, aki mára már legalább annyira magyar színész, mint angol, ám fontos mellékszerepekben már van néhány idegesítő, a filmből kilógó színészi jelenés. Sokszor úgy tűnik, hogy a színészek magukra vannak hagyva ebben a bonyolult történetben, és igyekezetükben nem biztos, hogy mindent jól oldanak meg – itt hiányzik a biztos rendezői segítség. És hát arra sincs semmi mentség, hogy aki köntörfalazás nélkül, kristálytiszta logikával képes mesélni, élete filmjét miért adja elő ilyen zavarosan, kapkodóan, logikátlanul… Válság- és vészhelyzet van. Asanisimasa: 4/10

Shakespeare (vagy ahogyan ma divatos feltételezni, különböző XVI-XVII. századi angol szerzők e gyűjtőnév 🙂 alatt megismert) drámáiban nem is igazán az a meglepő, hogy mennyire aktuálisak ma is, hanem az, hogy mennyire semmit nem változott az ember, a színpad és rajta az összes bohóság, amit emberek egymás közötti kapcsolata jelenthet. Divatok, politikai rendszerek változhatnak, a technika és technológia fejlődhet, az anyagi világ tágulhat, az emberiség egymáshoz való viszonya, úgy tűnik, örök. Caius Martius Coriolanus például i.e. V. században élt római hadvezér volt, alapvetően magának való, erős és önfejű karakter, akinek sorsa kitűnően példázza a hatalom megszerzésének, birtoklásának és elvesztésének néhány jellegzetességét, melyeket nyugodtan át lehet “konvertálni” tetszőleges korra, karakterre és országra (kultúrára). Caius Martius idejében Róma még nem volt az a sziklaszilárd birodalom, amivé majd’ félévezred után teszik majd Julius és Augustus cézárok, egy viszonylag gazdag, öntelt és kevély városállam volt csupán, körülötte féltékeny szomszédokkal, például a volszkokkal, akik a mai Terracina területén éltek. Caius Martius, a gazdag patrícius család sarja már számtalanszor megütközött Róma védelmében e néppel, s vezérével, Tullius Aufidiusszal, és mindannyiszor győzött is, Corioli városánál vívott győzelme után megkapta a Coriolanus nevet is. Róma megmentőjének szerepében, úgymond, megérdemelten tetszelegve aztán Caius Martius konzullá is akarta választatni magát, ami majdnem sikerül is, azonban a politikát már akkor sem lehetett a kardpárbaj fekete-fehér szabályai szerint játszani: ellenfelei a népvagyon elsikkasztásával vádolják, majd száműzik. A Róma hűtlensége és hálátlansága Caius Martiust egyenesen korábbi ellensége, Tullius táborába vezeti, akik befogadják és egyesült erővel készülnek Róma bevételére és megsarcolására. Caius Martiushoz azonban sorban jönnek régi hívei, majd felesége, gyermeke és anyja könyörögni, hogy ne forduljon Róma ellen – a végére Caius Martius megtörik – Tullius pedig nagyon dühös lesz az elmaradt bevétel miatt… Shakespeare Coriolanusának műfaja tragédia.

Ralph Fiennes, aki rendezőként és Coriolanusként e sorstragédia filmváltozata mögött áll, betűhíven megtartva a shakespeare-i szöveget, vele együtt a karaktereket és a történet “történelmiességét”, a mai, polgárháború romjain éledező Szerbia romjain meséli el azt. Szó sincs tehát direkt aktualizálásról, mindössze a nagyjából 2500 éves sztori jelenik meg egy közelebbről meg nem határozott kelet-európai ország kaotikus és enyhén anarchikus közállapotában. Öltönyök-nyakkendők kontra katonai gyakorlók. Luxus Mercédeszek kontra katonai Hummerek. Mobiltelefon. Caius Martius Skype-on értekezik hadnagyával, a cselekmény fordulatait a tévéhíradó élőben, egyenesben közvetíti, amit mindenki lapostévén néz. Nem újdonság Shakespeare ilyetén modernizálása, gondoljunk Baz Luhrman Rómeó+Júliájára, Ian McKellen nácis-fasisztás III. Richárdjára vagy Julie Taymor szinte már utópikus Titus Andronicusára, a modern média narrációban való erőteljes felhasználására is láthattunk szép példát nemrég Szegeden, majd a Nemzeti Színház színpadán, Valló Péter III. Richárdjában (és nyilván még sok példát lehetne sorolni…). Fiennes választása tökéletes, hogy ezt a környezetet választotta, hiszen egy polgárháború utáni ingatag békeidőszak maszkulin idegessége éppen az a háttér, ami kell Coriolanushoz. A nép éhezik és elégedetlen, nádszálként hajlik minden szóra, ami a szája íze szerint beszél. A nagypolitika fertőjében gátlástalan, híggerincű alakok sütögetik pecsenyéjüket, a háború veteránjai, kvázi “hősök” pedig helyüket keresik. Mivel azonban csak a fegyverforgatáshoz értenek, soruk borítékolható: “Ki kardot fog, kard által vész” – ahogy mondta majd fél évezred múlva az a vándorprédikátor Júdea földjén. Mi pedig asszociálhatunk bármire, bárhova, ami a jó szovjet anyácska elillanása után ránk maradt, a Lajtától a Kaukázusig és az Északi-tengertől az Atlasz hegységig.

Az alapvetően lányos karakterű Fiennes kopaszra borotválta a fejét, és igen brutál ábrázata lett így, egy percig sem éreztem méltatlannak párviadalát Gerard Butlerrel (Tullius Aufidius), aki, ugye, volt már Leonidas is, tehát zsigerből kegyetlen katona. Még az sem ciki, hogy Ralph rendre felül is kerekedik rajta. Kiemelném még Vanessa Redgrave valóban mély, drámai alakítását, Coriolanus anyjának figurájában, de hát ő nagyon nagyasszonya a brit színházi világnak, tudjuk jól. A film jó feszesre van húzva, ennek ellenére a történet végig tökéletesen világos és követhető. Túlzottan beteges asszociációs készség sem kell a sztori elvonatkoztatásához, tökéletesen és minden erőltetés nélkül passzol minden. Kemény, férfias adaptáció a Coriolanus, kicsit meg is vagyok lepődve. Kár, hogy ennyit vacakolnak a bemutatásával… (A Rotten Tomatoeson 94% a kritikai részről, 68% a nézői részről a tetszés, csak mondom.) Asanisimasa: 8/10

Bár van itt szó egy városról, vagy egy meglehetősen önző generációról is, azonban mégiscsak egy Lou Reed-i értelemben vett „tökéletes nap” története ez a film, melyben egy hajdani szépreményű bölcsész, későbbi menő DJ és masszív narkós először teszi ki lábát a rehabról a városba…

Oslo

Oslo, e film alapján legalábbis, egy barátságos, élhető város, mint Budapest, jó pillanataiban. Rengeteg zöld park, levegős terek és szinte mediterrán hatású szűk utcácskák, elviselhető forgalom, az északi-tengeri olajmezőknek köszönhető anyagi biztonság okozta nyugalom. Még a villamosok is olyan csendesen kanyarognak, hogy a mellettük elsurranó biciklik is nagyobb zajt csapnak. Régen persze, minden más volt. A tíz-húsz évvel ezelőtti Oslo még ennél nyugisabb, csendesebb volt, persze, ez nem feltétlenül előny, ha valaki éppen bulizni vágyik. Joachim Trier egy valóban lírai hangulatú archív felvételekből álló montázzsal kezdi Oslo, augusztus című filmjét, amiből minden bizonnyal egy növekvő és ezzel összefüggésben fokozatosan elidegenedő városra való utalást kell kiértenünk. Azonban minden viszonylagos, hiszen New Yorkhoz, Bangkokhoz vagy akár Londonhoz képest azért ebben a tekintetben Oslo egy kisvárosias, joviális mini-mennyország (és buli-szempontból a pokol). Talán a város e filmben ábrázolt sajátos kisugárzásából fakadó általánosító erő lehet az, ami miatt kimaradt a magyar címből a történetet (nyilván a rendező szándéka szerint is) igen konkréttá tevő ’31’.

Anders

Anders, a film főhőse, amikor egy többhónapos drog-rehabilitáció után először engedik ki az intézetből egy állásinterjúra, nem akar bulizni, sőt, éppen ellenkezőleg, önmagát szeretné valahogyan újra összerakni. Ebben viszont a város (és társadalma) vele szemben tanúsított udvarias, de tartózkodó közönye éppen hogy nem segíti. Szerintem a város, jelen esetben Oslo szerepe éppen ennyi a filmben és nincs szó arról, hogy Joachim Trier valami általános érvényű várostablót kívánna megfogalmazni. Főleg, hogy egyértelműen Anders a film főalakja, az elejétől a végéig őt követjük. Anders egy eléggé burokban született (nálunk azt mondanák: ’budai zsúrfiú’ vagy ’belvárosi úrigyerek’) karakter. Ahogyan a film nagy részét kitevő, bár dramaturgiailag indokolt, mégis igen terjengősnek ható, sokszor unalmasan közhelyes párbeszédekből megtudjuk, Anders egy klasszikusan liberális értelmiségi családba született, majd magától értetődő természetességgel ment az egyetemre, ahol hamar felhívta magára a figyelmet írói tehetségével. Azonban gyorsan beszippantotta őt az éjszaka titokzatos, pörgő világa, és inkább a DJ-zést választotta az irodalmi karrier helyett, Rilke és Kierkegaard tanulmányozását is inkább cserélte az alkoholtól a heroinig tartó „járulékos anyagok” kétes barátságával. Nagyjából ugyanazt a kallódó bölcsész-figurát látjuk, akiből mindenki (legalábbis, akik e filmet megnézik) ismer nálunk is néhányat, és aki a rendező első, Szerzők című filmjében is már központi alak volt. Még ugyanaz a színész is alakítja: Anders Danielsen Lie. Ennyiből is látható azonban, hogy társadalmi tablóként sem értelmezhetjük a filmet, hiszen itt csupán egy mind életkori, mind anyagi, mind kulturális értelemben elég pontosan körülírható és jellemezhető társadalmi rétegről van szó. Kritikai élről sincsen szó, legfeljebb rajzolatról.

Egy tökéletes nap története

A filmbéli Anders, amikor a film elején megismerjük, már túl van mindenen, drogon, reményeken, vágyakon, éppen öngyilkosságra készül: kövekkel tömi tele zsebét és így veti magát a vízbe. Ekkor még segít rajta az életösztön, azonban amikor másnap megkapja hivatalos kimenőjét az odakint tapasztalt érzéketlen külvilág minden drognál módszeresebben nyírja majd ki azt. Joachim Trier kétségtelenül ismeri azt a közeget, amiről beszél, mégha az csupán a norvég főváros egyetlen szelete is. A harmincegynéhány éves korára érzelmileg, lelkileg teljesen kiégett srác pamutszáraz belső ürességét is tökéletesen ábrázolja a filmet teljes egészében belengő (és a Szerzőkben is megtapasztalt) parttalanul lebegő középsúlyos melankóliával, és nincs gond a hitelességgel sem. Bár relatíve sok az amúgy igen üres, banális és kényszeredett párbeszéd, éppen ezekben mutatja meg, mennyire fontosak lennének Anders számára a valódi emberi kapcsolatok, melyek azonban elérhetetlenek számára. Tán nem is léteznek. Igazán pontosak viszont azok a jelenetek, amikor egyedül van, és például amikor a kávézóban figyeli mások beszélgetését. Azonban bármennyire pontosan van megfogva az a pengeélen táncoló bizonytalanság, amit egy anyagról frissen leállt kemény drogos érezhet, bármilyen hiteles ennek a „tökéletes napnak” a története, még a legvégső képekkel együtt is, mégis azt érzem, hogy Oslo mennyire barátságos, élhető hely. Nem hiányzik belőle sem Anders, sem ez a film. Nem érzek részvétet sem, hiszen nem történt semmi sem… (Nem úgy, mint a „vicces” Trainspottingban, vagy a bombasztikusan hatásvadász Rekviem egy álomért-ban.) Asanisimasa: 6/10

Ha egy film csak annyit nyújt, hogy általa szembe merjük kacagni az emberi lét legkiszolgáltatottabb, legnyomorultabb és legrettegettebb megnyilvánulásait, sőt, akár magát, a kérlelhetetlen halált is, akkor az a film teljesíti a maximumot. A belga Geoffrey Enthoven Hasta la Vista! című tragikomédiája lazán hozza ezt a szintet.

Hendikep

Mi, egészségesek igazából felfogni sem tudjuk, milyen lehet valamilyen hendikeppel élni. Az csak a legszörnyűbb rémálmainkban jön elő, hogy megvakultunk, hogy szörnyű, gyógyíthatatlan kór támad ránk, hogy lebénulunk és életünk fennmaradó éveit, évtizedeit tolókocsiba zárva, de ép, érző, gondolkodó elmével kell leélnünk. Picit faramuci gondolkodásmód kell ahhoz, hogy esetleg olyan következtetésre jussunk, hogy valójában mi vagyunk hendikepesek, hiszen azok az embertársaink, akik valamilyen szerencsétlen körülmények összejátszása folytán látáscsökkenéssel, netán teljesen vakon, esetleg felvéve a sors által eléjük dobott kesztyűt, kitartó harcot vívva a kórral, vagy kerekesszékbe kényszerítve élnek hozzávetőleg teljes életet, azok már tudják, milyen így élni. Nyilván tudják azt is, adott esetben milyen rettenetes így élni… De van már erről fogalmuk, nekünk viszont nincs, tehát marad a rettegés. Ismerünk vak zenész világsztárokat, de akár azt a vidéki roma srácot is, aki bár a külvilágból nem lát semmit, mégis saját kis rádiócsatornát üzemeltet az interneten. Vannak barátai, a minap még a tévébe is bekerült. Boldognak tűnt. Ismerünk olyan embereket, akik nem adták fel, amikor közölte velük az orvos a szörnyű diagnózist, hanem megküzdöttek a rákkal, és néha bizony – az orvostársadalom legteljesebb elképedésére – győztek. Néha meg nem… Stephen Hawking (elnézést a kifejezésért) gyakorlatilag szobanövénnyé válva is az egyik legbefolyásosabb, legtekintélyesebb aktív tudósa a kortárs tudománynak, a különböző fokú mozgásban korlátozottak, szellemi fogyatékkal élők számára pedig már külön olimpia is van. Híres hegymászónk nemrégiben majdnem meghalt, fél lábát is elvesztette, ma mégis megint a Himaláját hódítja, műlábbal. Persze, nyilván olyanok is sokan vannak, akik nem tudnak megküzdeni a rájuk szakadt nehézséggel. Nekik és hozzátartozóiknak szól ez a film leginkább. Aztán meg nekünk, a többi egészséges „rettegőnek”, hendikepesnek.

Színészi ziccer

Bármilyen fogyatékkal élő személy eljátszása óriási ziccer egy színésznek, kitűnő alkalom egy sikeres jutalomjátékra. Fesztiválokon is jó eséllyel leakad rá egy Legjobb alakítás-díj, mindegy, hogy fő- vagy mellékszerepért, de a közönség is jó eséllyel fog csettinteni: Hmmm, mekkora színész! Jó lesz tehát megtanulni Robrecht Vanden Thoren és Gilles De Schrijver nevét, mert amit itt tolnak tolószékben, az azért nem semmi. Főleg Vanden Thoren a nyaktól lefelé béna Philip szerepében. Annyira megdöbbentően hiteles alakításuk, hogy kénytelen voltam végigtúrni az internetet, hogy találjak bármi utalást arra nézve, hogy ezek az ismeretlen arcok vajon valóban betegek? Nem azok, bár erre utal a film álomjelenete is, amit Jozef, a harmadik (erősen csökkent látású) srác lát… Róla (tehát Tom Audenaertről) nem találtam egyedül infót. A képek alapján nem tudom megítélni, vajon vannak-e valóban gondok a látásával, a játéka viszont mindenképpen meggyőzően hiteles. A film sztorija szerint ez a halmozottan kripli brigád, nem kevés konspiráció után, szüzességét elveszteni indul egy spanyol speciális kupoldába, miközben egyiküknek egyben ez lesz utolsó útja is… A triászt Claude, az erősen korpulens, és még inkább sprőd modorú ápolónő-sofőr (a szintén kitűnő teljesítményt nyújtó Isabelle de Hertogh alakításában) viszi el rozzant mikrobuszával az útra.

Road-movie, életre-halálra

A filmet rendező Geoffrey Enthoven mindig is különféle kacifántos élethelyzetek diszkrét és tapintatos, a lényegre azonban mégis kíméletlenül rámutató filmjeivel keltett (diszkrét) feltűnést. E filmjével azonban minden eddiginél merészebbre vállalkozott. A három halmozottan rokkant srác groteszk, bizarr, sőt picit morbid „kiruccanását” azonban olyan szeretettel meséli el, a kiváló színészi alakításoknak is köszönhetően olyan mély együttérzéssel mondat ki, illetve játszat el velük kínos, illedelmes körökben még pironkodva sem kimondható, az érintettek számára viszont mindennapos, banális dolgokat, hogy abban hiba nincs. Akarhat-e dugni a nyaktól lefelé béna? Naná, miért ne? (És most nem arról van szó, hogy képes-e rá.) Akarhatja-e magát jól érezni, berúgni? Milyen, amikor egy vak elejti a lakáskulcsát? Milyen a szerelem, amikor szó szerint vak? Mit tegyünk, ha biztosan tudjuk, hogy napokon belül meghalunk, azonban még szüzek vagyunk? A film telistele van torokszorító, egyben ellenállhatatlanul mulatságos pillanatokkal, és olykor bizony egyszerre robban ki belőlünk a felszabadító, megtisztító, gyomorból jövő röhögés és a néma zokogás. Pedig csak három (illetve négy) szerencsétlen ember groteszk és szánalmas vergődését nézzük… Asanisimasa: 10/10