asanisimasa

Szőke András fizimiskáját állandó reklámjelenlétének köszönhetően már az egész ország ismeri. Ennek alapján nyilván senkinek nem jutna eszébe, hogy a filmrendező az egészséges táplálkozásról vagy a sportos életmódról készítsen filmet, de nem is teszi. Szőke tizenegyedik játékfilmje egy “világmegváltó” hatalmas kenyér sütéséről szól. A film az örökké küzdő ember metaforája, egy művészi pálya pontosan illeszkedő eleme, ám mindezzel együtt: kudarc.

A “Csináld-magad-ember”
Szőke “kívülről”, vidékről jött filmes, ám annak régi. 15 éves kora óta amatőrfilmes, aki ezt az amatőr-státuszt azóta védjegyévé is fejlesztette, és dacosan képviseli is azt. Pályája kezdetén a Vattatyúkkal és az Európa Kempinggel ezzel teremtett kultuszt maga köré, a talán legjobban a cseh újhullámos filmekre emlékeztető kisrealizmus “abszurditását”, friss energiákat és új arcokat hozva a rendszerváltás környékén tétova unalomba fulladó magyar filmbe. A kezdeti sikereknek, melyekből Szőke mint színész is kivette a részét, meglett az a hozadéka, hogy szereplőként, kisebb-nagyobb szerepekben profi filmekben is feltűnt (emblematikus alakítása Szomjas Roncsfilmjének Bélája), így országosan ismertté válva folytathatta saját filmjeinek forgatását is, a tőle megszokott hangvételben, de lassan javuló technikai és anyagi környezetben. Ez a folyamat mára odajutott, hogy Szőke évente készít új filmet, profi körülmények között, neves szereplőkkel, ám ebben a szituációban az általa képviselt “örök kívülálló amatőrfilmes” szerepe egyre nehezebben vállalható.

A világ legnagyobb kenyere
A film helyszíne a Művészetek völgye elnevezésű rendezvény egyik helyszíneként ismertté vált falu a Káli-medencében, amely egyben Szőke András valós lakóhelye is: Taliándörögd. De lehetne akármelyik másik eldugott vidéki kisközség, falu Magyarországon, a film alapszituációja bárhol megtörténhetne az elmúlt néhány évtizedben. A Vidék, ahol nem történik semmi. Ezen a nihilista, tespedt állapoton kíván változtatni a falu pékje, Kiskovász. Az ötlet, melynek megvalósítására szövetkezik a falu, illetve annak kocsmájának színes közönsége nem más, mint megsütni a világ legnagyobb kenyerét, így bekerülve a Guiness Rekordok Könyvébe világhírt, és tán némi pénzt is hozva a világ eme eldugott pontjára. Ha azonban a dolog egyszerű lenne, nem is lehetne filmet kanyarítani köré. A korábbi Szőke-filmekből ismert játék következik: csetlő-botló, ügyefogyott, kissé kelekótya hősei, állandósult félrészegségben addig keverik, kutyulják a dolgokat, míg valahová kilyukadnak. Nem éppen oda, ahová tervezték, de eredmény lesz, az biztos. A kivitelezendő terv alkalmat ad Szőkének, hogy ismét felvonultassa ismert figuráit, akik mindannyian érdekes és egyedi karakterek, beszédes nevekkel. A már említett Kiskovász (régi gimnazista barát, Zelei Gábor alakít bizarr intellektualizmussal), és iszákos segédje Csöröge, akit Szőke, a tőle jólismert brusztolós, eszement slunggal. Suzumi, az egykori autógyári munkás szerepében Badár hozza magát, míg Multiplexet, a kissé sérült egykori mozigépészt a komolyabb hangvételű filmekből ismert Gáspár Tibor játssza. Ők alkotják a film”kreatív magját”, köréjük csoportosul még Kövesi, a polgármester (Tóth Károly), Szmöre, a pernyehuszár, az egykori önkéntes tűzoltóparancsnok (Nagy Viktor), vagy éppen Tanár úr, a nyugdíjas iskolaigazgató (Lilienberg Ferenc). A történetből természetesen kihagyhatatlanok a nők, akiken minden múlik. Ilyen Gyöngyi néni, Kiskovász anyja, akit Lázár Kati alakít nagy rutinnal és Tündike, a munkanélküli tanítónő (Kerekes Vica), aki Kiskovász vágya tárgya illetve az elmaradhatatlan karakter, a helyi szexszimbólum, Irénke, a kocsmárosnő, akit két gyermekkel a háta mögött is hitelesen formál Györgyi Anna.

Summa
Szőke egyik állandó témája az evés, az evés körüli teendők, ezekből és az ezekből fakadó humorforrásokból sok filmje táplálkozik a Vattatyúktól kezdődően, Kisvakondon és a Nagy húslevesen át a legutóbbi Hasutasokig. Talán új elem, hogy a jellegzetes gumicsizmás, handabandázós, gatyarottyantós humora most keveredik valamiféle művelődéstörténeti vonulattal, amely a kenyér a vidéki emberek életében betöltött szakrális jelentőségére kíván rámutatni. E furcsa elegy azonban nem igazán működik, az egyik elnyomja a másikat, a harsány handabandázás nem enged elmerengeni a kenyér, a kenyérsütés mitikus voltán. Nagy kár, mert jó és fontos téma, amely megért volna egy igényesebb feldolgozást. Nem a humor és a bölcselet keveredése a baj, hanem az, hogy jelen esetben túl nagy a hangulati, érzelmi és intellektuális szakadék közöttük, így egy filmben. Szőkéék komédiázása amellett, hogy harsány, mégis inkább fáradtnak, fásultnak tűnik. A filmen látott figurák nem viccesek, sokkal inkább fájdalmasan tragikusak, így nevetni igen nehéz rajtuk. Mindazonáltal a befektetett energia, a szereplők alázata, a film ügye, mert azért van ilyen, becsülhető és becsülendő. Badarság (Badárság, haha) azt hinni, hogy tizenegy filmmel, gyakorlatilag állandó médiajelenléttel a háta mögött az ember még hitelesen játszhatja az Örök Amatőr amúgy szimpatikus szerepét. Szőke ez irányú nyakassága engem, mint nézőt bosszant, hiteltelensége minden természetes bája ellenére már zavaró. Egy film, amelyet a legnagyobb magyar kereskedelmi tévé gyártat, így nyilván komoly nézőközönségre is számot tart, már bírnia kell a műfaj legalapvetőbb tulajdonságával: nézhetőnek kell lennie. A Bakkerman ezt, mind technikai, mind művészi kivitelezésében, mind képminőségében alig-alig teljesíti.
Asanisimasa: 3/10

Kovács István független filmes Szűzijáték című filmjét a legnézettebb magyar független filmként szokás emlegetni, az abszurd komédiát 2006. novemberi bemutatója óta 11 város 18 mozijában vetítették sikerrel. Az összesen 150000 forintból, tehát egy átlagos tanári havi bruttóból forgatott film, amely bár magán hordozta a készítők tapasztalatlanságából adódó amatőr bájt, egyáltalán nem teljesített rosszabbul, mint sok professzionális körülmények között, közpénzekből megtámogatott, ennél ezerszer (!) nagyobb büdzséből leforgatott és forgalmazott magyar játékfilm. De ezen gondolkozzon csak az, aki a pénzeket osztja…

Kovács, e sikeren felbuzdulva nem adta fel – sőt kapott/választott egy előnevet is: immár Nyíri Kovács Istvánként kell jegyeznünk őt, nem összekeverendő őt a kiváló sportdiplomata ex-bunyóssal, de főleg a kitűnő pornófilmessel – és elkészítette újabb játékfilmjét, amely a Rövid, de kemény… (életem) provokatív címet viseli. Ez már azonban nem szűzi játék, egy második egészestés filmjét bemutató rendezőnek már otthonosan kell mozognia olyan szakmai kérdések között, mint színészvezetés, cselekménybonyolítás, illik figyelmet fordítania a mű kivitelézésére. Egyáltalán, aki már második filmjét viszi ki a piacra, terméket állít elő, amelynek esetleges sutaságait már nem lehet elütni a diákos bájjal. A vásárló, jelen esetben a mozira jegyet váltó néző joggal várhat el a pénzéért minőséget.

E tekintetben Nyíri Kovács második filmjével kapcsolatosan rövid, de kemény a bírálat: az első filmhez képest alig tapasztalható előrelépés. Ez persze még nem jelenti azt, hogy rossz a film, csupán a rendező nem mozdult előre a pályáján, amely elsősorban az ezt követő filmjeire vet baljós árnyékot, mondom a priori. A mérleg másik serpenyőjében a még mindig nevetségesen alacsony költségvetés szerénykedik, amely azonban már az előző négyszeresére duzzadt. Ez sem több azonban egy közepes motorkerékpár áránál. Tudomásom szerint, még mindig nincs a filmben közpénz, így akár legyinthetnénk: azt kezd Nyíri Kovács a pénzével, amit akar. A mi dolgunk azonban a nézők idejének értelmes beosztásában való segítségnyújtás, így piszkálgatjuk még egy kicsit a Rövid, de velős…-et.

A film legnagyobb erőssége a sztori a Szűzijátéknál már megismert groteszk, néha már az abszurdba hajló hangvétele. Nagy hagyományai vannak az efféle görbetükörben magunkat élveboncoló aspektusnak a magyar filmben, legutóbb például a szintén ifjú, de a filmkészítés professzionális oldalán induló Gigor Attila keltett nagy feltűnést a 39. Filmszemlén, A nyomozó című hasonló hangulatú filmjével. Nyíri Kovács (ismét) egy fiatalembert mutat meg nézőinek, akinek egy jósnő megjósolja: ha szűk határidőn belül nem nemz gyermeket, brutális halálba fordul élete. Irodalmi ambíciókat tápláló hősünk eszeveszett ámokfutásba kezd, hogy találjon egy olyan nőt aki hajlandó anyja lenni leendő gyermeküknek. A vígjátéki alapot az adja, hogy hősünk nem az a kifejezett élet napfényes oldalán dagonyázó “élet császára”, persze azoknak nem is gond a gyereknemzés, hiszen pénzért mindig van nőjük is – erről többfejezetes prezentációt is nyújt hősünknek “winner” barátja – így azonban neki még a kifejezetten férfiak szórakoztatására szakosodott hölgyekkel való üzletkötés is problematikus. Arról nem is szólva, hogy több egybehangzó állítás szerint rövid. De legalább kemény, derül ki a film végére, mintegy felsejlő hajnalként hősünk életére és művészi pályájára egyaránt.

Személyes kedvencem Dióssi Gábor újra kulcsszerepben rázza ősz fürtjeit, tény, nem egy “nikolzon”, de szürreális hangjával és metafizikus figurájával önmagában képes elszakítani a filmet a valóság naturalisztikus rögeitől. Apró, de fontos szerepben itt van ismét Scherer Pepe is, aki ezúttal Gazsó Györggyel alkot párost, méghozzá nem hétköznapit, kultur-terroristák ők. Nem amatőr a főszereplő fiút alakító kicsit nervőz Ruszina Szabolcs (aki eszméletlenül hasonlít a fiatal Bán Jánosra, persze, hogy erre e filmben is keményen “rá van játszva”), valamint partnere, a kívánós-kívánatos Fazakas Júlia sem, jelenlétük üde, friss színeket csempész a vászonra.

Nem rajtuk múlik, hogy mégsem jó a film. Nem is a sztorin, mely persze lehetett volna fordulatosabb, illetve, ahol csavarodott egyet, ott csavarodhatott volna természetesebb irányba is, attól még lehet groteszk, ami groteszk. Viszont nagyon profin megírt, minden pillanatában érdekfeszítő és lendületes dialógusok kellettek volna egy olyan filmbe, amelynek látványvilága, nyilván anyagi okokból, igen szegényes. Soha nem szabad szem elől téveszteni, a film elsősorban képekből áll. Ezek megalkotásához, hogy minden kellő dolog bele legyen pakolva, pénz kell. Nyíri Kovács Istvánnak, bármennyire szimpatikus az az út, melyet választott, várnia kellett volna második próbálkozásával, míg összejön annyi pénz, amiből el lehet készíteni egy tisztességesen kivitelezett filmet. Ennyit talán megérdemelt volna az a baráti körön kívül lévő egyszerű mozinéző, aki a mozijegyet megveszi.

Milyen kicsinek látszik innen! – gondoljunk, ha felnézünk a tiszta nyári éjen csillagokkal teleszórt égre és kibökünk egyet a végtelen számú halványan pislákoló fénypont közül. Tudjuk persze, hogy a kiválasztott csillagunk felfoghatatlan távolságra tőlünk, hozzánk képest irdatlan nagyságban fortyogva, mérhetetlen energiát termelve és elhasználva okádja vakító fényét, perzselő hőjét bele a végtelen űrbe, mégis, amikor választunk egyet, nem gigászi pokolra gondolunk, hanem lágy és gyengéd érzések töltenek el. De gondolhatunk mikroszkóppal is alig észlelhető néhány molekulából álló vírusra, baktériumra is, mely irtózatos népirtást képes végezni, vagy magára, az elemi részecskére, az atomra, mely ha meghasad, minden élőt elpusztít. Itt össze is ér a kör, hiszen a csillagok fénye is piciny atomok hasadásából keletkezik, minden mindennel összefügg, és minden relatív.

Szólhatnánk még fraktálokról, a káosz-elméletről, Mandelbrot-halmazról, és sok hasonló, ijesztően hangzó, de rettentően izgalmas dologról, de nem tesszük, mert mégiscsak a Horton című új animációs mesefilmről kell szólnunk. Ez mind benne van a filmben, de mégis azt mondjuk: a Jégkorszak alkotóinak újabb remekművét üdvözölhetjük a vásznon. Horton, a kissé kelekótya elefánt éppen kedvenc dzsungeltavában feredőz, amikor a szellő egy kis pihét fúj az ormányára. Az elefánt hatalmas lapátfülei rendszerint szimplán egyszerű légkondiként funkcionálnak, ritkábban kreatív használattal még öltöztetnek is, most azonban hallanak. Horton vékonyka hangot hall az ormányán billegő szöszből, elképedve eszmél rá: a szöszben élet van, méghozzá nem is egy, hanem egyenesen egy egész kis városka, lakókkal, polgármesterrel, lakóparkkal, időjárással, és minden egyébbel, ami szükségszerűen együtt jár az Élettel. Ki-falvát (eredetiben Who-ville-t) 1954-ben ismertette meg a világgal a Dr. Seuss néven híressé váló Theodor Seuss Geisel író és képregényrajzoló. A nyugati félteke nemzedékei nőttek fel meséin, mint a Macska a kalapban, a Grincs vagy éppen az e cikk témájául szolgáló Horton, aki hallott vala-Kit. (Az eredeti könyv címe nehezen lefordítható: Horton Hears A Who!) Dr. Seuss művei több filmadaptációt megértek már, utaljunk itt csak a Jim Carrey-féle Grincsre, azonban az író olykor meghökkentő irányba szárnyaló fantáziáját hagyományos, élőszereplős filmben, a CGI-korszak előtt egyszerűen képtelenség volt méltóan megjeleníteni.

Azonban az idő eljött, a Jégkorszakkal és egy sor más hatalmas sikert arató 3D-animációval már bizonyított Blue Sky stúdió végre méltó formában tárja elénk Horton és a Kik történetét. Steve Martino és Jimmy Hayward rendezők (Toy Story – Játékháború, Toy Story – Játékháború 2, Egy bogár élete, Szörny Rt., Némó nyomában) maximálisan hűek maradtak a seussi történethez, karakterekhez és látványvilághoz, azonban a történet lényegét nem érintve egy sor olyan variációt csempésztek a filmbe, amelyek a mai korra utalnak. Ki-falva polgármesterének fia amolyan méla “emós” típus, nem is hinnénk, mire lesz még képes. A falu csillagvizsgálójához vezető elmés szerkezet minden idők legzseniálisabb flashjátékára, Jakub Dvorsky Samorostjára hajaz (vagy lehet, hogy az is innen van?!). Ki-falvában luxus-lakópark épül, és sorolhatnánk sokáig.

A látvány. Hihetetlen, mit tudnak már megjeleníteni számítógépes grafikával a hozzáértők. Én még ilyen élethű textúrákat nem láttam filmvásznon. A dzsungel növényeinek erezete, ahogy hajladoznak a szélben, a víz, ahogy fröccsen, ahogy hullámzik (káoszelmélet itt is!), a karakterek bőrének, ruházatának redői a valóságos eddig soha nem látott minőségű illúzióját kelti.

A történet meghökkentő csavarjaival, utalásaival (káoszelmélet és legújabb kori filozófia ott is!) még az adott esetben atomfizikus apuka elméjét is megmozgathatja úgy, hogy közben a lurkó sem unja magát halálra és az anyuka is elmorzsolhat néhány könnycseppet (Na de milyen butaság ez már, itt bőgök egy rajzfilmen!!:). Mesefilm révén a kötelező erkölcsi tanulság, az “egy személy az személy, nem számít, milyen kicsike” is közvetítve van, minden együtt áll hát egy valóban nívós, szórakoztató családi filmnézéshez. Hiszem, hogy ez a film hozzájárulhat a világ jobb megismeréséhez, ezáltal megértéséhez, megvédéséhez is. És még szórakoztató is.

Jack Bauer, a 24 című legendás akciósorozat emblematikus figurájában, azt hiszem, új archetípusa teremtődött meg a mindenre elszánt, kormányához a végletekig lojális ügynöknek. Az örökös elsőnek hitt James Bond, vagy Stirlitz őrnagy, meg a többiek mind-mind eggyel hátrébb csúsztak a rangsorban Jack mögött. Sőt, a Los Angeles-i CTU kirendeltség vezető ügynökét már másolják is.

Hogy hívják a franciák Jack Bauerét? Hát, Jacques Le Bauer! – vághatjuk rá, úgy Vincent Vegásan, nézve A zűrös páros című 2006-ban készült francia akció-vígjátékot. Francois de La Conche figurája ugyan egy cseppet sem emlékeztet az igazi Jackére, főleg, hogy tulajdonképpen Jacques Le Bauer egyenesen két ember: Francois, nem beszélve a francián kívül egyetlen más nyelvet sem, kénytelen minden akciójára magával cipelni egy tolmácsot, Jean-Pierre baljós árnyékként követi őt. Jeleztem, a műfaj akció-vígjáték, így gondolom az is nyilvánvaló, a franciák szuperügynöke még ilyen kettős alakban is nagyságrendekkel ügyefogyottabb, mint Jack Bauer a leggyengébb pillanatában. Valamilyen okból kifolyólag, a franciák kizárólag úgy képzelik el a vígjátékot, hogy abban valami kedves, de iszonyúan pipogya alak csetlik-botlik a film végéig, amely ezáltal egyrészt tipikussá, másrészt unalmassá válik. Könnyed francia vígjáték, ismerjük, legyintünk. Jó esetben egyszer-nézős, hétköznap, munka utánra. Az eleddig jobbára ismeretlen Vincent De Brus rendező úgy próbál friss vért pumpálni ebbe a kissé fáradt műfajba, hogy megpróbálja a tipikus francia (anti)hőseit belepasszírozni egy nemzetközi fegyvercsempészési ügybe.

Egy fegyvercsempészési ügyben viszonylag kevés humoros elem adódhat, tekintve a fegyver, mint olyan egyáltalában nem a humor forrása. (Már, ha nem a humor nagyágyúiról beszélünk, bár azok is inkább fájnak mostanában…) Rendszerint gonosz ábrázatú, kiugrott, vagy inkább kirúgott katonatisztek, zavaros fejű és tekintetű terroristák, és ezekhez hasonló, gyakorló pszichopaták foglalkoznak ilyenekkel. Nem vicces dolog a fegyvereket sem eladni, sem megvenni. Nehéz ügy tehát, hogy fogunk mi ezen nevetni? Hát bizony, akarni kell… A filmet íróként is jegyző De Brus úgy próbálja picit enyhíteni a fegyvercsempészés ügyletének brutalitását, hogy maga az ügylet tárgya, a piciny nanorobot, amely gyakorlatilag egy végtelen erősségű fájdalomcsillapítóként működik abban, akibe belefecskendezik. Aztán, bizonyos idő után felrobban. Ez már megfelelhet vígjátéki alapszituációnak, hiszen adott egy kétbalkezes ügynök-párosunk, és adott a bigyó, ami valahogyan odakerül, ahová nem kéne, az idő szorít, pereghetnek az események. Ehhez adódik az a többnyelvű játék, mely a film csúcspontján kisebbfajta bábeli nyelvzavarrá érik, s mint minden efféle káosz, önmagában lehet szórakoztató is. Már, ha éppen nem megrémít.

De Brus a dolgok nagy részét a két kiváló francia sztárjára, Christian Clavierre és Daniel Auteuilre, illetve azok nagy rutinjára bízza. A két sztár él is ezzel, Clavier elképesztő “franciaságú” angolja a film igazán szórakoztató perceit hozza, bár ez csak az eredeti nyelvű verzióban fog jól kijönni. Epizódszerepben feltűnik a legendás Monthy Python színészileg egyetlen aktív tagja, John Cleese, az ő veretes angol kiejtéséhez viszonyítva még viccesebb ez. A film tartalmaz ezeken kívül komoly grúz és hindi nyelvi “közegeket” is, ezekhez viszont én nem konyítok eleget. E nyelvi játékok azonban csak a lingvisztikai érdeklődésű francia filmvígjáték-rajongókat fogja kellően mulattatni, a maradék többség a kissé lassacskán csordogáló “humorbombákon” kénytelen szórakozni, addig, míg a végén mindenki elnyeri a méltó büntetését/jutalmát. Úgy állhatunk fel tehát e film után a fotelből, moziszékből, hogy: – Na, ez is olyan tipikus francia filmvígjáték volt. De Brusnak tehát nem sikerült forradalmat csinálnia (már, ha akart egyáltalán), filmje gond nélkül simul bele a sorba. Egyszer-nézős, könnyed léhaság, hétköznap estére, munka, iskola utánra, semmit nem vesztünk, ha véletlenül belealszunk. Mondjuk, az biztos, hogy e filmben több vicc van, mint Jack Bauer egyetlen napjában, mégis nagy a különbség, gondolom, egyértelmű, kinek a javára…

A második világháború végén a szövetségesek egy reprezentatív ceremóniával, a nürnbergi perrel nagyjából elintézettnek vélték a náci német rezsim megbüntetését. Persze, e perben háborús bűnösök hosszú sora nyerte el megérdemelt büntetését, azonban messze nem mindenki. Sok hajdani náci bűnös békében, sőt boldogságban élt meg hosszú életet, nem feltétlenül és nem egyértelműen a saját szerencséjének köszönhetően. Bormann, Eichmann, Mengele, és még sok már hírhedt “halálangyal” távoli földrészeken, elsősorban Dél-Amerikában talált biztos menedéket. Az Idi Amin életéről – az ugandai diktátor megformálása Oscar-díjat eredményezett Forest Whitakernek – készült játékfilm (Az utolsó skót király) után Kevin MacDonald egy másik, embernek csak formájában nevezhető szörny nyomába eredt; Az ellenségem ellensége Klaus Barbie, a “lyoni hóhér” néven hírhedtté vált német náci háborús bűnös életével foglalkozik.

A műfaj ezúttal nem a valóságos elemekkel színezett fikció, hanem a tények rideg sorolásán alapuló dokumentumfilm, az “állatos-hajós-háborús-utazós” tévécsatornák jól megszokott stílusában, reklámok nélkül. A tényeket egyrészt korabeli híradós felvételek szállítják, másrészt az események résztvevői maguk mondják el. Ma már jobbára mindenki tisztában van azzal, hogy milyen politikai válságot okozott a második világháború utáni időszak, tulajdonképpen még ma is a hidegháború következményeit nyögjük. A világháború nyertes hatalmai, gyakorlatilag a háború befejezését követően azonnal, marakodásba kezdtek a világ vezetését illetően. A nyugati hatalmak a Szovjetunió és az általa vezetett kommunista világrend ellen fordultak. Szintén ismert, mégis arcpirító tény, hogy e harcban a nyugati hatalmak, elsősorban az USA gond és lelkiismeret furdalás nélkül alkalmazta a legyőzött náci Németország jól képzett szakembereit. Egy meglehetősen speciális területen, a tömegirtásban volt “szakember” a lyoni Gestapo hajdani szadista parancsnoka, Klaus Barbie is. Az amúgy szikrázóan intelligens Barbie-t a CIC (a CIA elődje) alkalmazta titkosszolgálati tevékenységekre – tudjuk meg egy hajdani vezető CIC ügynöktől Kevin MacDonald dokumentumfilmjében. Azt pedig egyenesen dühítő hallani, hogy a hitetlenkedő kérdésre, miszerint: – Tudták, hogy egy háborús bűnöst alkalmaznak?, tárgyilagos és határozott igen volt a válasz.

Talán ennyiből is kitűnik, MacDonald filmjében nem éppen az Amerika- és EU-hű propagandavonalat követi, a tények és megszólalások sorozatából következik, hogy a bűnösök a mai napig köztünk élnek és mindenhol ott vannak, főleg a hatalomban. Ebből jöhetne az is, hogy akkor az ellentábor propagandáját fejti ki, a rendező azonban mérsékelt, tényszerű és tárgyilagos próbál maradni, nem esik bele abba a harsány protest-hangvételbe, mint ismert pályatársai, Michael Moore vagy Oliver Stone. MacDonald hozzáállása, igazságkeresése alapvetően humanista és igazságpárti, nem akar semmiféle politikai szekértáborba beállni.

A film Klaus Barbie kacskaringós életét követi nyomon, bőven interjúvolva életének különböző helyszínein annak tanúit, szomszédtól az áldozatokig, baráttól a döbbenetesen tudatlan (vagy csupán cinikus?) lányáig, volt diktátoroktól amerikai titkos ügynökökig. Megdöbbentő ennek az embernek az életútja, de még megdöbbentőbbek azok a körülmények, melyek tisztázását e film célul tűzte ki. E célkitűzést jobbára teljesíti is. Érdekes szellemi feladat párhuzamba állítani e filmet az ezzel nagyjából egy időben bemutatott A terror ügyvédje című francia dokumentumfilmmel. A kettő összehasonlítása, összevetése akár nagyban segíthet megérteni bizonyos mai napig tartó politikai folyamatokat, “sötét üzelmeket” is. De a film dokumentumfilmként, egy háborús bűnös hátborzongató portréjaként, önmagában is megállja helyét.

Ahogy nő a gyerek, úgy komolyodnak a mesék is. Eleinte megteszik kicsiny bukdácsoló állatfigurák néhány mondatos történetei, akkor még úgyis a szülői hang álomba ringató dallama a lényeges. Később már durvul a helyzet, jönnek a gyilkos mostohák, emberevő farkasok és más rémségek, ekkor már a gyermek adrenalinszintjének edzése a cél, ha elfárad és kiizgulja magát, akkor alszik nyugodtan. Végül már csak az embermesék érdeklik, vagyis saját maga. Maya, a tíz éves kislány, egy iskolai szexuális felvilágosító óra hatására, meredek kérdést szegez éppen válófélben lévő apjának: “Papa! Akkor te is beledöfted merev péniszedet az anyuba, és így lettem én?!”

Egy ilyen kérdésre rendes esetben piruló hebegés-habogás lenne a válasz, mivel azonban a Mindenképpen, talán címet viselő romantikus filmvígjátékban vagyunk, és a papa amúgy egy reklámcég szövegírója, a válasz hosszabb lesz. Naná, hiszen az lesz maga a film. Will Hayes is pirul kicsit, de utána rögtön zseniálisan kivágja magát a meglehetősen kényelmetlen helyzetből. Megegyezik kíváncsi lánykájával, hogy elmeséli élete történetét, az összes kacskaringóval, de úgy, hogy a neveket megváltoztatja, és a kislánynak magának kell rájönnie, ki lesz az ő mamája végül is. Maya beleegyezik, ekkor még nem sejtve, milyen fordulatos mese vár rá…

Egy romantikus filmvígjáték általában egy szerelem beteljesülésének története, a dolog természetéből benne rejlő buktatók ügyesebb-ügyetlenebb átugrálásával, melyek a történet érdekességét, humorát hivatottak képviselni mozgatórugóként. Fontos, hogy a szerelem beteljesüljön, különben a műfaji definíció nem vígjáték, hanem tragédia. Így nagyjából az első kockákon szereplőkről tudni lehet, hogy a film végére boldogok lesznek. Nos, az első kockákon szereplő személy (Will) válása miatt éppen nem boldog, azonban rettentően szükséges, hogy végig drukkolni tudjunk neki a filmben. Ellenkező esetben, ha a pasi a sanyarú sorsában egyre jobban besavanyodik, akkor nem lesz érdekes a sorsa, és nem nézzük tovább. Legalábbis ez a műfaj nem erről szól. Ryan Reynolds, aki Willt alakítja nyilván helyes pasi. Én, pasiként, más, nem túl hízelgő kifejezést használnék, de nem én vagyok e film célközönsége, hanem a hölgyek. Ők minden bizonnyal édes pasinak fogják találni. Mint színész, hozza is azokat az attribútumokat (sármos mosoly, érdeklődő, humoros egyéniséget sejtető tekintet, szolidan dekadens hajlam), amelyek fenn fogják tartani a hölgyek érdeklődését. Mi pasik, vigasztalódhatunk a Will életében egymást kerülgető női szereplők szemlélésével, amelyek közül egyik befut, mint a kis Maya anyukája, hogy végül ki, az legyen e film titka.

Azért bizonyos dolgokban más egy picit a Mindenképpen, talán, mint a megszokott “átlagos” romantikus vígjátékok. Alapvetően abban, hogy viszonylag ritkán pasi a mesélő. Hirtelenjében nem is jut eszembe olyan “ilyen” film, amelyben egyes szám első személyben mesélődik el a történet, és az az első személy hímnemű. Mivel a célközönséget elsősorban a hölgyek teszik ki, valamiért mindig nőnemű a mesélő. Miképpen az életben, amikor “kimennek a toalettre rendbe hozni magukat” vagy amikor “muszáj volt a Judittal meginni egy kapucsínót, annyi megbeszélnivalónk volt”. Itt azonban egy pasas meséli el az életét egy picinyke hölgynek. Remélhetőleg az említett célközönség gond nélkül befogadja ezt a mérsékelten forradalmi változást a megszokott narrációban, főleg, hogy a kis hölgy rendszeresen okos, és kissé pikírt megjegyzésekkel kommentálja a papa érzelmi és szerelmi bakugrásait, valamint azok elvétéséből adódó elfuserált öngyógyítási kísérleteit.

Will élete a nők körüli bolyongáson túl a mindannyiunk által ismert kilencvenes évek egyfajta szubjektív olvasata is, Clinton-botránnyal, cigiről való leszokással és a többivel, melyet a film alkotója, az író-rendező Adam Brooks (még egy pasi) egy kedves, érzelmes történetben ad elő bájos humorral. A film jó választás első, második és tizenhetedik randira egyaránt, sőt akár házassági évfordulóra is. A pasik szerezhetnek vele egy jó estét hölgyeiknek, de ha a hölgy választ esti mozit, akkor se kell tartani attól, hogy a pasi dörmögni fog. Na jó, talán az elején egy picit, de majd megenyhül.

Jacques Verges a bíróságok sztárja. A vietnami anyától és Reunion-szigeti apától született francia ügyvéd pályája végigkísérte a huszadik század második felének legvéresebb eseményeit. Ügyfelei közé a legismertebb és legrettegettebb emberek tartoztak, a kávéházi robbantóként elhíresült Djamila Bouhiredtől az egy időben Budapesten, luxuskörülmények közepette “bujkáló” Carloson át Klaus Barbie-ig, a lyoni hóhérig. Barbet Schroeder A terror ügyvédje címmel róla forgatotta e cikk témáját képező filmjét. Scroeder 1974-ben Idi Aminról, a véreskezű ugandai diktátorról készített portréfilmmel tört be a köztudatba, hogy utána erősen közepes hollywoodi mainstream-mozikat készítsen, ezzel a filmmel viszont visszatért a problémás emberek okozta problémás helyzetekhez, műfajilag pedig a portréfilmhez.

Nem vitás, Verges ügyvéd élete valóban filmre kívánkozik, ám nem kétséges az sem, hogy e film sokakban ki fogja verni a biztosítékot. Jacques Verges már fiatal ügyvéd korban elkötelezte magát a gyarmatosítást ellenzők ügyének, védője volt az algériai szabadságharc sok harcosának, akik Franciaországban csak terroristáknak számítottak. Egyikőjüket el is vette feleségül, aki két gyermeket szült neki. Szoros kapcsolatba került vezető arab értelmiségiekkel, sőt olyan nagy hatású figurákkal, mint a modern terrorizmus atyjának tartott Waddi Haddaddal. Pályája ezután mélyen összefonódott a nemzetközi terrorizmussal, majd olyan perekben merült fel a neve védőként, ahol közismert diktátorokat vontak felelősségre. Sajátos, ám logikusan felépített érvrendszerével szinte minden esetben a (francia, amerikai, orosz, angol, stb.) politika, illetve az adott történelmi szituáció áldozatának állította be védencét, legyen az akár az ártatlan zsidó árvákat halálkamrába küldő náci Barbie, vagy a milliók életéért felelőssé tehető kambodzsai Pol Pot. Minden perben a nagyhatalmakat, illetve az azok politikáját mozgató tőkéseket vádolta meg, és kérte védence felmentését.

Schroeder, bár a film elején jelzi, hogy filmje személyes véleményét tükrözi, állást csupán azzal foglal, hogy nagyrészt egy oldalról gyűjti össze interjúalanyait, akik ráadásul a rázósabb kérdésekre, titoktartásra hivatkozva, nem is válaszolnak. Így Verges portréja meglehetősen egyoldalú, már-már hajlamosak vagyunk elfogadni álláspontját. Száraz, perek ezreiben kiérlelt logikus érvelése majdnem magyarázatot ad minden, védencei által közvetve-közvetlenül kiontott vércseppre. Schroeder a film elején az interjútöredékek közé még be-bevág illusztrációként játékfilm- és híradórészleteket, azonban a film előrehaladtával ezek egyre jobban ritkulnak. Ez hatásában egyre inkább árnyalatlanul a megszólalók szavaira irányítja a figyelmet. Beszélő fejek jönnek egymás után, akik mondandójának igazságában nincs okunk kételkedni, mégis nő bennünk a baljós felismerés: egy ördögi játék részesei vagyunk mindannyian, titkosszolgálatok, konspirációk irányítanak mindent és mindenkit. Majdnem elhiszünk mindent, ahogy jámbor esküdtek szokták a dörzsölt ügyvédnek. Azonban Verges szája sarkában minden mondata után ott van egy furcsa, alig észrevehető, öntelt és cinikus félmosoly… Ha ezt észrevesszük, talán árnyaltabb a kép.

Schroeder filmje azonban eme meglehetősen esetleges észrevétel nélkül így egy szubjektív, provokatív portréfilm egy ellentmondásos, érdektelennek egyáltalán nem mondható személyiségről, s mint ilyen, egyoldalúsága miatt inkább gondolatébresztő vitaalapnak értékelhető, sem mint dokumentumfilmnek. Vitatkozni vele, gondolkodni rajta viszont kötelező.

Nem tudom, előzött-e meg ekkora titkolózás filmtörténeti eseményt, mint ami a Cloverfield esetében tapasztalható volt. Az első többé-kevésbé nyilvános vetítésekig még a címét sem lehetett tudni a Lost című kultikus tv-sorozat “atyja”, J.J. Abrams által produkált új szörnymozinak, ám a rajongók a gondosan elhintett marketingmorzsákból és az interneten keringő trailerekből, teaserekből vett félinformációk alapján már a bemutató előtt kultuszt csináltak a filmből. Egyrészt ennek köszönhető, hogy akkorát nyitott Amerikában a film, mint ide Lacháza, ráadásul úgy, hogy azon a héten volt a nagy nemzeti sportesemény, a profi fociliga döntője. Másrészt meg annak, hogy szörnyfilmekre ugyan ritkán aggatnak nagy jelzőket (hiába “a méret a lényeg”, ugye, a minőséget nem számokban mérik), ez a film azonban valóban filmtörténeti mérföldkő.

Tele az internet a film körüli pletykákkal, jól értesült(-nek tűnő) bloggerek egymást licitálják felül a legendagyártásban, ezzel nagyrészt segítve a film körül dolgozó marketinggépezetet, amely tudatos információszivárogtatással maga is ezen dolgozik. Viszont a filmet látva érthető a titkolózás is, mert bármiféle filmre utaló poéngyilkosság magát a filmet is kiherélné. Anyagi kár már nem érné az alkotókat, hiszen a film máris kitermelte bekerülési költségét, ám nézők milliói fosztódnának meg a film hatásától. Élményétől, akármijétől. Én sem spoilerkednék, bár némi, a filmre utaló információt kénytelen vagyok én is elejteni, reménykedve abban, hogy aki ezt olvassa, azokat már mástól, a film promóciójából, blogokból, fórumokból már akarva, akaratlan megkapta.

De mitől is filmtörténeti esemény a Cloverfield? Egyrészt azért, mert soha ilyen sikeres januári premier nem volt még az USA-ban, másrészt és főleg azért, mert ez minden idők eddigi legzseniálisabb szörnyfilmje. Szörnyfilm, tehát senki nem vár bergmani mélységű lélekboncolgatást egyik szereplővel, inkluzíve magával a szörnnyel se, a sztori műfajhoz mérten egyszerű, egyenes vonalban hasít a műfajtól viszont tökéletesen szokatlan finálé felé. Márpedig, ha valami szakít a hagyományokkal úgy, hogy az eredmény működik, akkor úttörő eseménnyel van dolgunk. A Cloverfield narratív szerkezete márpedig működik, üt, süt, végül fejbe kólint. A tetszik-nem tetszik már egyéni, szubjektív kategória, s mint ilyen, csak annak fontos, aki átéli. Mindenesetre nekem bejött az “úttörés”…

A Cloverfielddel kapcsolatban sokan fogják az Ideglelést (Blairwitch Projekt) emlegetni, persze, joggal, itt is “first person shooting” szubjektív kameraállásból, illetve inkább kameramozgásból látunk (illetve olykor nem látunk, csak érzékelünk) mindent, azonban én még Lars Von Trier a művészmozikból lassan már kifutó Dogmáját is előhoznám. A Cloverfield ugyanis az első dogmatikus szörnyfilm. Az első kockától az utolsóig megfelel a Dogma szinte összes követelményének: csak kézikamerát használ, nincs aláfestő zene, csak ami a felvétel helyszínén hallatszik, stb., stb. De éppúgy színtiszta manipuláció, mint a Születésnap és a többi, csak sokkal több pénzből, egy értelmiségi körökben inkább lefitymált műfajban készült el. A másik fontos “előd” Orson Welles híres-hírhedt rádióközvetítése, a Támadás a Marsról. A Cloverfield ezeknek megfelelően a valóság sohasem látott tökéletes imitációja, se főcím, se semmi, egy amatőr dv-kamera vágatlan képkockáival, és egy hivatalos(nak látszó) FBI pecséttel indul a film: amit látunk, az bizony titkos képi bizonyítéka egy számokkal és betűkkel jelzett, egyelőre általunk nem ismert eseménynek. A első kockákon jó arcú, szimpatikus fiatalok Japánba távozó egyik haverjuk búcsúbuliját látjuk, amit egyikőjük rögzít az efféle bulivideók minden jellegzetességével…

Az alkotók szándéka, hogy New York egy idegen támadás okozta pusztulását nem külső nézőpontból, hanem a résztvevők, a pusztulást átélők szemével mutassa meg, tökéletesen teljesül. Erre a széles körben elterjedt kis digitális kamera, és az általa mutatott képi világ tökéletes eszköz, egy kis buktát csak a hozzáértők fedeznek fel: ilyen képminőséget, ilyen mélységélességet egyik házi videózásra készült kamera sem képes rögzíteni. Más kérdés, hogy egy igazi házi videokamera képminőségén csak bosszankodni lehetne, és nem ámulva és megrettenve gyönyörködni New York eddigi leglátványosabb pusztulásában (a vége-főcím hosszú perceken át csak CGI-grafikusok neveit sorolja), amelyet pedig jó néhányszor láthattunk már filmvásznon és sajnos a valódi valóságban is. Ráadásul úgy, hogy olykor az operatőr maga felé fordítja a kamera objektívét, hogy letörölgesse róla a ráfröccsent vércseppeket. Hátborzongató élmény ez, amilyennek lennie kell.

Almási Tamás új játékfilmjében a rendszerváltás idején lezajlott privatizációs hullám problémakörébe kalauzolja el a nézőt. Thomas Mann kisregényének szabad parafrázisa Almásitól megszokottan dokumentarista szemléletű, ám fiktív történet, amely néhol szórakoztat ugyan, de végül megrázó, mint a valóság.

Almási Tamás
az egyik legismertebb dokumentumfilm rendezőnk, sűrű drámaiságú, emocionális filmjei több tucat díjat nyertek a különböző fesztiválokon, elég, ha közülük csak a nagy port felvert Sejtjeinket említem. Talán kevesen tudják, hogy Almási játékfilmesként indult, Fábri Zoltán, Illyés György és Gábor Pál kezei közül. A negyvenes korosztály még emlékezhet a Ballagás című szocio-játékfilmjére (akkortájt ballagtak ők is), amely korosztály-specifikusan arról volt ismert, hogy szerepelt benne a hírhedt szocialista lemezcézár, Erdős Péter által akkoriban jobbára tiltott, néha a megtűrt kategóriába sorolt csöves (a.m.: rockzenei és divat szubkultúra) zenekar, a miskolci Edda Művek. Ezután jött az a 27 évnyi időszak, melynek eredményeként lett elismert dokumentumfilm rendező, s amelynek végén újra játékfilm dirigenseként üdvözölhetjük a félig tar Mestert.

Cipolla Abaságban
Almási új játékfilmjének zavarba ejtő a címe, nem árt ízlelgetni: Márió, A varázsló, nem pedig Mario És a varázsló, mint ahogy sokunk nyelvére jön nyilván Thomas Mann kötelező kisregényének címe. Nem véletlen azonban az áthallás, tulajdonképpen a film alapjául szolgáló Halász Margit-novella Thomas Mann Mariójának átültetése a rendszerváltást követő évek Magyarországára, valahová a messzi, északkelet-magyarországi Abaságba, némi variációkkal, nem szolgai módon. Abaság Borsod-Abaúj-Zemplén megye része, bár gyönyörű vidék (Beck György operatőr megejtő képeket varázsol róla a filmben), Magyarország legszegényebb területei közé tartozott rendszerváltáskor, és tartozik azóta is. A környéken alig van munkalehetőség, így nagyfokú a munkanélküliség, az ottaniak jobbára háztáji gazdaságból tartják fenn magukat. A film színhelyéül szolgáló, innen Pestről nézve bájosan idilli kisközséget egy szép nyári nap futótűzként rázza fel a hír: olasz befektető cipőgyárat kíván nyitni a régóta csak düledező faluházban. A hírre a férfiak fásultan kortyolnak még egyet a helyi savanyú borból készült fröccsből, az asszonyok szemei előtt azonban sármos, tüzes tekintetű olasz pasasok jelennek meg, gyönyörű ruhák, tengerpart, füleikbe felcsendül az “Azurro”… Ahogy az szokott lenni, meg is érkezik az olasz, aki a várakozással ellentétben kicsi, köpcös és kopasz, azonban temperamentuma, jókedve azért lenyűgözi a vágyak konvertálásában otthonosan mozgó asszonyokat. Közülük a legtörekvőbből, Verából művezető is lesz. Hirtelen azonban a közkedvelt Sergiónak távoznia kell, helyét maga a cég igazgatója veszi át, a hűvös és megközelíthetetlennek tűnő, de szemlátomást gazdag Mario. Vera mindent megtesz, hogy felhívja magára a férfi figyelmét, a férje által hanyagolt asszony öltözködni kezd, új frizurát csináltat, úgy tűnik, próbálkozásai sikerrel járnak…

Fiktív szociografikus ballada
Azért Almási nem tudja megtagadni önmagát, filmjének problémafelvetése dokumentumfilmeshez méltón erősen szociológiai vonatkozású. A film alapszituációja a térség elszegényedése, a munkanélküliség és a reményvesztettség, amit aztán a gátlástalan vállalkozók könnyedén kihasználhatnak. A játékfilm fikciója pedig Vera asszony tragikusan sorszerű, balladai története, amely a szociológiailag hiteles környezetbe helyezve komoly erővel hat a nézőre. A balladisztikus hangvétel komor sodrását Almási vicces helyi karakterek felvonultatásával, humoros kocsmajelenetekkel ellenpontozza, amelynek köszönhetően katartikus erővel üti arcon a nézőt a tragikus, de sajnos egyáltalán nem valótlan, nem hiteltelen végkifejlet. Mario szerepében Franco Nerót, a jégkék szemű talján hőst láthatjuk ismét Magyarországon, ezúttal visszafogott színjátszással, kevés manírral formálja meg a szélhámos olasz vállalkozót. Vera asszony szerepében Nyakó Juli érzékeny, nagyívű alakítást nyújt. Komoly, nagy tragika ő, sok-sok díjat érdemelne. Mellékszerepekben aprólékosan kitalált, pontos alakításokban láthatjuk Szirtes Ágit, mint a helyi alkoholista kurvát, Gáspár Tibort, az oktondi kocsmárosként, Egyed Attilát, mint Vera korlátolt férjét, az olaszul elképesztően jó kiejtéssel beszélő Gyabronkát, barázdált arcú, titokzatos Mucsit, a halászt, Vajdai Vilit, aki a helyi kocsma gügyéjét, eddigi pályájának egyik legkomikusabb figuráját alakítja, valamint sok-sok helyes helybélit, mint a leghitelesebb statisztériát. Az ő segítségükkel, valamint Dés László ízes zenéjével válik szélesebb közönség számára is fogyasztható alkotássá Almási Tamás és Halász Margit felkavaróan súlyos, de tanulságos balladája az abasági Cipolláról és az általa megvezetett Vera asszonyról. Asanisimasa: 10/7

A rézágyút öntő Gábor Áron is gábor-cigány volt, tartja a fáma, elsősorban persze, maguk közt, a gábor-cigányok között. Ebből annyi a biztosan igaz, hogy a gáborok már ősidők óta fémművességgel keresik a kenyerüket, becsületes mesterei a fémnek, réznek, ónnak, néha még az ezüstnek is. Ha nem a bádogot kopácsolják valahol, akkor késekkel, cipőkkel vásároznak, ennek művészetét állítólag a zsidó kereskedőktől tanulták, akiktől a gábor férfiak fő ismertetője, a széles karimájú kalap is származik. A legtöbb gábor ember hatalmas bajuszt, néhány zsidós pajeszt, valamint ruhaként ezüstgombos lajbit, fekete zakót, bőrcipőt, valamint ezüst zsebórát is viselnek. “Vendégszerető, barátságos, közlékeny, az ország és a világ dolgairól jól informált emberek benyomását keltik” – írja róluk egy tanulmányában Vass István. Nekem, etnográfiában járatlan filmes újságírónak olyannak tűnnek, mint zsidók között a hászidok, muszlimok között a szufik, remélem nem bántok meg ezzel senkit se. Vagy maradjunk annyiban, hogy mások, mint a többi hasonszőrűek, és e másság meg- és fenntartására gondosan ügyelnek is.

Gábor Lali gábor-cigány, a sűrűjéből, ám legjobb barátja, Boros Lóri egy gádzsó, vagyis magyar ember. Kettejük multi- és interkulturális csetlését-botlását rögzítette filmmé Lakatos Róbert, a Bahrtalo! című fikciós dokumentumfilmben. A cím a gáborok nyelvén Jó szerencsét! jelent, ezt használják köszönésképpen is, mint a bányászok. Szerencsét próbálni kerekedik fel Lali is a film elején, Lóri cimborájával Bécsbe utaznak egy ócska kölcsönbusszal, hogy megcsinálják a tuti bizniszt. Kalandjaikat Lakatos már néhány évvel korábban megörökítette egy osztrák koprodukcióban készült dokumentumfilmben, ennek egyfajta tovább gondolásaként született meg e film.

Lali és Lóri, nevezhetjük őket nyugodtan modern, közép-európai Zoronak és Hurunak is, a köpcös, joviális Lali és az ösztövér, sopánkodó Lóri, menni világgá. Nem az élet császárai ők, de tervekben és lelkesedésben nincs hiány. Az előzmény, egyben e film első fejezete egy furcsa műfaji öszvér: szituációs dokumentumfilm. Ez nagyjából azt takarja, hogy a szereplők hús-vér valójukban szerepelnek, azt teszik, amit filmforgatástól függetlenül is tennének, azonban a filmet rendező Lakatos picit “belenyúlva” a valóságba (megpiszkálja a kölcsönkocsit, stb…), mintegy helyzetbe hozza őket. Ettől kezdve azonban szabad a pálya, a film veszi, hogy oldják meg a helyzetet Laliék. A Bahrtalo! további része azonban már megírt forgatókönyv alapján készült, valódi játékfilmként. Az már más kérdés, hogy a sors (a szerencse?) úgy hozta, forgatás során változtatni, improvizálni kellett a történeten. A lényeg műfaji részén ez azonban nem változtat, nevezzük dokumentarista elemekkel átszőtt vígjátéknak, fikciós dokumentumkabarénak, neorealista komédiának, mind helyénvaló. Volt már ilyen a magyar filmtörténetben, itt is talán az ideje feleleveníteni a sikeres hagyományokat.

Ne várjuk a filmtől a kereskedelmi televíziók megszokott cirkuszi luxusroma valóságsóját, itt nincs műbalhé, álperpatvar és gondosan szervezett káoszturné Jamaicába, de ne várjunk “Borat Ali G” Cohen-féle provokatív áldokumentumot se. Lakatos Róbert filmje egyszerre vérbő komédia a talpraesettségével, életrevalóságával mindent túlélő kisemberről, Tamási Áront idéző mese a minden hájjal megkent, rafinált erdélyi emberekről, dokumentarista road-movie és példabeszéd arról, hogy kultúrák közti szakadékok közel sem olyan mélyek, partjaik nincsenek annyira távol, hogy azt ne lehetne megfelelő kommunikációval áthidalni. Lali és Lóri nem vesznek el a fensőbbséges, úrias és hűvös Bécsben, otthon Erdélyben és a forró, nyüzsgő Egyiptomban. Mindössze néhány szavas nyelvtudással, de nyitottsággal, humánummal, odafigyeléssel szót értenek osztrákokkal, arabokkal, magyarokkal és főleg: egymással. Jó szívvel ajánlom a figyelmükbe e filmet, és az előzetes produceri ígéret szerinti folytatásait is mindannyiunk örömére és okulására.