asanisimasa

Ismerős régi filmes képi közhely: a főhős, harmincas férfi, homlokába hulló haja gondterheltséget sugall. Szeles, szürke, ködös idő. A férfi valószínűleg ballonkabátot visel, a tengerparton guggol. A hullámok cipőjét, kabátja alját nyaldossák. Kezével a homokba markol és eltűnődve nézi az ujjai közül lassan kipergő homokszemeket. Az idő múlásának, az emlékezésnek meditatív képei ezek…

Tolnai Szabolcs Fövenyóra című filmje is az idő múlásával, az emlékezés széthulló mozaikkockáiból összeálló múlttal foglalkozik, ám mentesen az általam elébb felvázolt képi és szövegi közhelyektől. A film nagy bevállalás, hiszen magvas alapanyag alapján készült. Danilo Kist, az apai ágon magyar zsidó, anyai ágon montenegrói nemesi származású vajdasági írót esélyesnek tartották az egyik legmagasabb irodalmi elismerésre, a Nobel-díjra is, a díjak odaítélésének sajátos természetrajza okolható csak azért, hogy végül is nem ő kapta. A film forgatókönyve Kis hasonló című önéletrajzi regényéből és néhány más írásából keletkezett, amely különös hangulatú, lírikus képekkel teli elbeszélésfolyamban meséli el családja és saját életét, egyben a Kárpát-medence huszadik századi történelmét. Kis munkásságának egyik alapélményét a világháború, a másikat pedig az adta, hogy különböző civilizációk, népek közt élt, ami folyamatos ön- és eredetkeresésre késztette. Az 1989-ben elhunyt író közeli szomszédságban és szoros barátságban volt a nagy vajdasági költővel, Tolnai Ottóval, akinek Szabolcs fia testközelből, már gyerekkorától fogva ismerhette Danilo Kis gondolatait. De még e körülmények ismeretében sem lehet azt mondani: Ja, így könnyű!

Színvonalas irodalmi alapanyagból szinte lehetetlen vele azonos minőségű filmet készíteni, éppen a két művészeti ág különböző kifejezési eszközeiből fakadóan. Vannak azonban sikeres próbálkozások, Tolnai filmjét is ide sorolnám. Ehhez nyilván kell a személyes kötődés is, de jobban kell a hosszú, alapos elmélyülés az irodalmi alapanyagban, s aztán egy forgatókönyv megírása úgy, mintha azt az eredetit jegyző író szelleme írta volna. Látszik a filmen, hogy minden kockája, minden jelenete át van gondolva, és azért olyan, mert annak olyannak kell lennie. Azért is fontos ezt kiemelni, mert tudnivaló, milyen lehetetlen anyagi körülmények közt zajlott a forgatás, Tolnai Szabolcsnak többször kellett átírnia a forgatókönyvet. Hogy ennek ellenére ilyen lett a film, az semmi mást nem bizonyít, minthogy Tolnai zsigereiben van Danilo Kis művészete.

A filmvásznon a Kist megszemélyesítő figurát, a szintén író Andreas Sam-ot látjuk, amint szülőhelye utcáin bolyong valamikor a hetvenes években, és egy ismerős fa, kerítés, házszeglet érzetéből felsejlik apja, a delíriumban szenvedő valaha volt vasúti ellenőr alakja. A fekete-fehér filmre fényképezett alkotás – Pohárnok Gergely újabb pontosan és átélten komponált munkája – erősen stilizáló artisztikus hatása még jobban kiemeli a főalak életének sorszerűségét, amelyet életének, a betegségéből adódó olykor bizarr, már-már szürreális, sőt néha humoros pillanatok is “színesítenek”. Kis életének, műveinek multikulturális hangvételéhez illő a szereplők kiválasztása is, szerb és ismert magyar színészek (Derzsi, Rajhona, Nagy Mari, Lázár Kati) játéka alkotja meg a film hiteles atmoszféráját. A Tarr-filmekből ismert Lars Rudolph két szerepben is elővezetett őrültjei hideglelős cirkuszi mutatványok ugyan, de mint ilyenek zseniálisak és főleg tökéletesen érzékeltetik a huszadik század közepének abszurd brutalitását, így szerves részeivé válnak a filmnek.

Komolyan veendő, igényes filmet készített tehát Tolnai Szabolcs, amely egyrészt egy sajátos, szürreális hangulatú holokauszt-film, másrészt egy lírai történelmi tabló az elmúlt századról. A Fövenyóra – milyen szép így nevezni a homokórát, melynek “fogaskerekei” a homokszemek, s azok pergése filozofikus köntössel ruházza fel az egyszerű időmérőeszközt – hangulatában a filmtörténet olyan alkotásait idézi, mint pl. Resnais: Tavaly Marienbadban, Tarkovszkij: Nosztalgia vagy Huszárik: Csontváry illetve Szindbád című filmjei, melyektől esztétikai minőségében sem áll távol.

Környezetismeret-óra

Becsengettek. Elfoglaljuk helyeinket, a késők még pakolásznak táskáikban, de a többség már figyelmesen előre szegezett tekintettel ül és várja, hogy elkezdődjön az utolsó óra. A fények kihunynak és a táblát helyettesítő filmvásznon elkezdenek peregni a képek. A Földet látjuk, a bolygónkat. Majd szép tájakat, gigászi vízeséseket, párában fürdőző őserdőt, bevillan egy csonttá soványodott afrikai kisgyermek, hatalmas szemeiben reménytelen könyörgés, arcán légy mászik. A hatalmas óceán végtelen hullámai nyaldossák a pálmák övezte homokot, majd virágos mező, míg a szem ellát. Szürke ipari táj, egymásba kuszálódó csővezetékek, arctalan katonákként sorakozó füstöt okádó kémények, egy húsfeldolgozó futószalagjának kampóira felhúzott csirketetemek végeláthatatlan sora, utazási irodák reklámjait idéző idilli tengerpart, háttérben óriási olajfúrótornyokkal. Szimpatikus arc tűnik fel, középkorú, okos tekintetű férfi adatokat sorol. Majd egy másik folytatja. Egy harmadik és negyedik. Közben váltakozva Földünk szépségei és amit sikeresen elpusztított belőle a legfejlettebb faj, a homo sapiens.

Annak idején, környezetismeret órán úgy rangsoroltuk az országokat, hogy ki mennyi szenet bányászott, hol termelték a legtöbb bauxitot (ebben jó helyen álltunk, mi, magyarok), kőolajat, és a többi, számunkra, kisiskolásoknak gyakorlatilag semmit sem jelentő akármiket. De volt szó népgazdaságról, világgazdaságról, meg kapitalizmusról meg annak gyógyszeréről, a mi jó kis szocialista berendezkedésünkről. Gyűjtöttük a vasat és a fémet, meg a papírt, mert ezzel állítólag “a békét” védtük, pedig csupán egy kis zsebpénzt kerestünk. Tudtuk, hogy az a papír, amire írunk, rajzolunk, amire könyveinket nyomtatják fából készült, de még büszkék voltunk rá, mennyi fát tudunk kivágni hozzá, tíz évesen tisztában voltunk a papírgyártás technológiájával. Valamiért nem gondolkoztunk el azon, nem mondta senki sem, hogy nem a béke védelmében gyűjtjük a papírt, dehogy is! A papírból megint papír lesz, így nem kell kivágni annyi fát. De akkoriban többet számított a termelékenység mindenhatóságának bizonygatása a környezetvédelemnél. Csupán buta slágerek szóltak arról, hogy: “Ne vágj ki minden fát!”

Szerintem ma nagyjából ugyanezekkel tömik a nebulók fejét, persze azért már a korszellemnek megfelelően vegyítve a tananyagba iktatott környezetvédelmi célzatú kiegészítésekkel, amelyet csupán a jó szándékú tanárok tehetnek hangsúlyosabbá. A tanulók persze, hagyományosan nehezen fogadják el azt, amit az órán hallanak, ellenben amit a haveroktól látnak, hallanak, azt első szóra. Ténykérdés, a mai gyerek legjobb barátja a televízió. A televízióban reklámok, amelyek az egyedül üdvözítő cselekvést sulykolják a fejekbe: a fogyasztást. A szülők pedig rátromfolnak, tanulj fiam, mert nem vesznek fel az egyetemre, és nem lesz belőled semmi. Nem keresel elég pénzt, nem lesz nagy lakás, nagy kocsi, nagy…

Hogy a valójában mi van ennek az egésznek a hátterében, arról nem is olyan régen kezdtünk el beszélni. Az aktív, tömeges környezetvédelem története legfeljebb 30 éves. Nagyjából annyi, amennyi idő kellett ahhoz, hogy az emberiség létszáma megduplázódjon és ezzel egyetemben létének színtere, a Föld olyan kritikus helyzetbe kerüljön, hogy már életbevágó annak a veszélye, tovább már nem tudja táplálni legcsodálatosabb (és legfelelőtlenebb) gyermekét, az emberiséget.

Az utolsó óra az erre való figyelmeztetés céljából készült, mintegy propagandafilmként. Itt nem szólal meg a másik oldal, a pártatlan tájékoztatás jegyében, a hollywoodi sztár, Leonardo Di Caprio felkonfja után e filmben csak olyan híres és elismert tudósok, környezetvédők, politikusok (még egy volt CIA vezető is!) mondják el gondolataikat, akik elkötelezettei a környezetvédelem ügyének. Megdöbbentő adatokat sorolnak fel a globalizáció közvetlen következményeivel kapcsolatosban, a nemzetközi ipari konszernek működéséből adódó, a környezetet érintő anomáliákról, ezekkel szorosan összefüggő környezeti, ökológiai csapásokról, a néző, kiosztott tanulóként, egyre mélyebbre csúszik székében. Sajnos, azonban a nemzetközi multicégek vezetői nem néznek ilyen filmeket, csak a tőzsdei mutatókat, makrogazdasági elemzéseket és hasonlókat…

Azonban talán mégsem hiábavaló az ilyen filmek gyártása, bemutatása, hiszen a harminc évvel ezelőtti néhány békés hippi környezetvédőből mára sokmilliós harcos szövetség lett, amelyik az egész világon hallatja hangját. Az utolsó óra azonban nemcsak a lesújtó adatokkal frusztrál minket, hanem felvázolja, megmutatja az egészséges továbbfejlődés lehetőségét is. Remélhetőleg meg is nézik minél többen e filmet. Én, ha környezetismeret-tanár lennék, még a diákokat is elvinném e filmre, mintegy alternatív tanóraként.

Van valami csodálatraméltó abban, ahogy a franciák ott, a valódi Európa valódi közepén, valódi határok nélkül mindent elkövetnek azért, hogy megőrizzék nemzeti önazonosságukat. Ennek fő tartóoszlopai történelmük vélt vagy valós alakjai, figurái, akik újra- és újra filmvászonra állításában szinte nem ismernek anyagi korlátokat. Szinte minden évtizedben készül egy-egy egész estés Lagardére-történet, egy Négy testőr, egy Nyomorultak, plusz még néhány tévésorozat, hogy csak a legismertebbeket említsük.

Vagy itt van Astérix, a gall hős, René Goscinny és Albert Uderzo jólismert képregényfigurája, akinek tucatnyi kétdimenziós (animációs) megjelenésén kívül immáron harmadik térbeli eljövetelét élvezhetik rajongói. A megszokott Christian Clavier-féle avatar helyett azonban kissé megváltozott Astérix fizimiskája. Clavier úgy tűnik, megunta a figurát, a helyette beugró, jó néhány különböző műfajú filmmel a háta mögött rutintalannak nem mondható Clovis Cornillac csak megjelenésének első kockáin zavaró egy picit, utána azonban fel sem merül, miért nem Clavier játssza Astérixet. Ráadásul, míg Clavier komikusi vénája a kis gall hős humoros vonásait erősítette, addig Cornillac egy dinamikusabb, erőteljesebb figurát teremt.

A film alkotói (Frédéric Forestier és Thomas Langmann) kicsit hátrébb is vonták őt a csatasorból, vagy inkább a többi főbb szereplőt tolták fel mellé. Hű társa ezúttal is Obelix, Gérard Depardieu, Helyei László hangján maga a kőbe vésett állandóság, sziklaszilárdan, menhirként állja a sarat, oldalán a kis Mopszlix-el. Új arc Habarodix, a balga hősszerelmes gall, egyből a történet gyújtószikrájaként, hiszen az ő lángoló szerelme vezeti a gallokat a (film)tett színhelyére, a görög Olimpiába, ahol a hagyományok szerint sportversenyen kell elnyerni a szép görög hercegnő, Irina kezét. Habarodix (Stéphane Rousseau) egy balfék, de rímfaragó képességének és rebbenő, romantikus pillantásának hála, Irina is szerelemre lobban. Ezt az őt alakító gyönyörű Vanessa Hessler csábos mosollyal adja tudtára/tudtunkra. Tudjuk, kell a konfliktushoz egy római, akivel galljaink kedvükre szórakozhatnak (hogy mi nézők is szórakozzunk). Benoit Poelwoorde manapság az egyik vezető európai komikus (a Pedálkirályban, vagy a Tökös, a Török…-ben már jól könnyesre röhöghette magát játékán a nagyközönség), elképesztő arcjátékával és ösztövér alakjával lazán hozza Brutus karakterét. Brutus Julius Caesar fia, és egyben Irina kérője, így a galloknak itt is az új homokzsák. Brutus azonban nem adja magát oly könnyen…

Astérix olimpiai játékfilmjében számomra a leghumorosabb karakter Julius Caesar volt, akit a nagy-nagy francia filmlegenda, Alain Delon játszik, sok-sok vicces, korábbi nagy filmjeire utaló önreflexióval, önmaga narcisztikus legendáján mulató öngúnnyal. A hírességeknek nincs vége ezzel, rengeteg sportolósztár színesíti a film stáblistáját, (le)fejelő futballsztártól Ferrari-csapatfőnökön át Ferrari-pilótáig, K1 harcostól teniszbajnokig és kosárkirályig.

A hírességek nyilván nem ingyen szerepeltek, ám nem az ő gázsijuk tornázta az egekbe a film költségvetését, amely minden idők második legnagyobb francia filmbüdzséje lett végül is. A sok pénz a valóban látványos képi megoldásokhoz, CGI-hegyekhez kellett. Ebben a film csont nélkül hozza a világszínvonalat, bár mintha a képi látványözön picit a poénáradat rovására ment volna. Vagy csak ámulva nehezebb röhögni? Aki ismeri a korábbi Astérix-történeteket, az tudja, nem kell tolsztoji bonyolultságú cselekményfolyamot várni tőle, a sztori egyszerű, mint a szög, ahogyan ez egy ilyen családi filmvígjátéknál joggal elvárt.

Spoilerezek egy kicsit a végére (no, azért nem nagyot). Az Astérix-történetek fontos kelléke a csodafőzet, amelybe ugye, Obelix még gyerekkorában beleesett, ettől szuper az ereje, a többieknek viszont állandóan kortyolgatniuk kell a lehengerlő teljesítményhez. Ám, a valóságban a sport világa, így a legnagyobb esemény, az Olimpia szinte másról sem szól, mint a doppingról. A gallok csodafőzete pedig nem más, mint dopping. Általában, ha sima római-verésről van szó, nem ügy, ha a gallok a cél érdekében kicsit be vannak nyomva, ám az Olimpia azért komoly dolog. Térdre tudja-e kényszeríteni a kicsiny gall csapat, csodaszer nélkül, a teljes művelt Mediterrániumot? Persze, hogy nem, hogy is venné ki magát az üzenet: az Astérix a doppingolás mellett propagál? Megoldás egy variációja ott van a filmben, ezt azonban már nem árulom el. A lényeg az, és ez egy családi film esetében nem lehet poéngyilkosság: Astérixék természetesen végül mégis győznek a végén, ráadásul tisztán.

Úgy van az, ahogyan a mi drága Virág elvtársunk oly frappánsan megfogalmazta: az “élet nem habostorta”, mivel a “nemzetközi helyzet fokozódik”. Nos, a filmkritikus élete sem habostorta, néha gyomorforgató “falatokat” is meg kell néznie, a nemzetközi helyzet pedig annyira fokozódik, hogy már az erőszakmentességet hirdető zöldek is kénytelenek brutális eszközökhöz folyamodni, céljaik elérésének érdekében.

Mint ahogy Pelikán gátőrt sem, úgy a kritikust sem sajnálja senki, végzi úgy a dolgát az oktalan, ahogy tudja, a környezetvédő zöldekről is tudható, hogy vegetáriánus altruizmus ide, világ sorsáért aggódás oda, olykor ők sem riadnak vissza egy jó kis túszejtéses terrorakciótól, szabadságban való akadályoztatástól és magánvagyon megsértésétől, ha úgy adódik. Ám horrorfilmet talán még nem vetettek be a világbéke és a génmódosítás elleni tiltakozás jegyében, azonban most itt az alkalom, így itt összekapcsolódhatnak Virág elvtárs, Pelikán gátőr, a filmkritikus és a környezetvédők.

Persze, amellett, hogy a horror nagyrészt mindig szimpla ijesztgetés, a tudatalattink legmélyebb bugyraiban rejtező borzalom l’art pour l’art megjelenítése, azért valami message, vagyis üzenet is volt mindig a műfajban. Gondoljunk csak az egyik műfaji alapvetésre, a Frankensteinre, az is részben arra hívta fel figyelmünket, hogy csak óvatosan azzal a tudományos úttöréssel, mert még esetleg baj lehet, innen kezdve se szeri, se száma a valamilyen lény (légy, ember, alien, stb.) emberrel való nem kívánt egyesülésének. Amellett, hogy az efféle filmekben, mintegy szórakoztatásképpen, rém gusztustalanul szakadnak az izmok, reped a bőr, ömlik a testek különféle nedves beltartalma, be is villanhat a kérdőjel, vajon mi zajlik azokban a világtól elzárt, titkos laboratóriumokban. Jó ez nekünk? Meg hasonlók. A lényeg azonban nem ez.

A Bárányok harapnak is majdnem ilyen film, azonban egy kicsit talán több. Vagy más. Van egyrészt ez a környezetvédő dolog. Új-Zéland ugye, errefelé elsősorban arról ismert, hogy ott készült a Gyűrűk ura, másrészt hogy iszonyú messze van, harmadrészt pedig, hogy többször annyi birka lakja, mint ember. (A birka most tényleg arra a szelíd, gyapjas kérődzőre értendő, amelyről felhőket is szokás elnevezni.) A hobbitok road moviejából megismert lélegzetelállítóan gyönyörű tájak adják e filmnek hátterét is, hej, de szép föld is ez! A birkák úgy legelésznek ezeken a vad lankákon, hogy bárki élete első fényképén megörökítve ezt, tuti biztos magazin-minőségű képet produkálna. Egyszerűen nem lehet elrontani. A birkatenyésztés pedig Dolly, a klónbirka megszületése előtt is Új-Zéland gazdaságának húzóágazata volt, így vannak, akik úgy gondolják, hogy ennek így is kellene maradnia. Ők e film készítői, többek között. Viszont vannak, akik a tudomány haladására, jobb szaporulatra és a várható nagyobb haszonra hivatkozva, Dolly pártján vannak, mintegy valós alapszituációt biztosítva, ők a film gonosz szereplői. A jók ügyefogyott hagyományőrző farmerek és meglehetősen korlátolt, de azért kellően szexis környezetvédők. (Lehet, hogy a Greenpeace-nek is nem ezzel a mára már ciki alkaidás-gerillás imázzsal, hanem jó csajokkal kellene hirdetnie ügyét?)

A film véres, de egyáltalán nem komolyan vehetően. Műfajilag horror-komédia. Rágódom rajta, hogy nem paródia-é, ám nem hiszem. Ezeknek ott “down-under” egész egyszerűen ilyen a humoruk. Ha valaki látott már dél-afrikai vagy ausztrál vígjátékot, az tudja miről van szó. Az új-zélandi is ugyanez. E távoli föld őslakosai egészen komolyan gondolták, ha ellenségükre nyelvet öltenek és ijesztő pofákat vágnak, akkor az elmenekül. Mondjuk, a dologhoz az is hozzátartozik, hogyha mégse, akkor megették… Tehát ilyen a humoruk. Tuti a puki, altesti a humor, nagy dózisban. Itt most horror köntösbe engedve. Ehhez, ha hozzávesszük, hogy egy őrült tudósos, zombis és farkasemberes klisékre épülő horror az a köntös, sejthető, itt lesz aztán gusztustalanság, oszló-foszló porhüvelyek, elharapott végtagok és kibelezések, a valóságban még több is. Már-már Monthy Pythonosan abszurd, hogy az alapanyag a biblikusan ártatlan bárány. Birka. Juh. Vagy mi. Azt mondom hát, hogy kellő rákészüléssel vicces és szórakoztató ez a film, csak egyetlen pillanatát sem szabad komolyan venni. A meglehetősen szimpla, de fontos és igaz üzenet úgyis át fog jönni, főleg, hogy közben jókat nevethetünk az önmagukat és ügyüket túlzottan is komolyan vevő hippi környezetvédők korlátoltságán. Feltéve, ha bírjuk gyomorral… Birkagyomorral. LOL.

Ha létezik, feltehető a világon mindenkit, de tényleg mindenkit érintő kérdés, az pedig az, hogy mi kerüljön az asztalra. Csizmán kívül, persze… Ha nincs semmi, akkor az a baj. Az a legnagyobb baj, mert az éhínséget nem lehet túlélni néhány napnál tovább. Ha pedig van, akkor már ekkora baj nincs, de jönnek az ízlésbeli, kultúrákból fakadó, szeretem-nem szeretem dolgok. (Egy ifjú, 6 éves ismerősöm például listát állíttatott össze szülei számára, mi az, amit megeszik. Mi lesz a vacsora? Ez és ez. Rajta van a listán?? Ha igen, megeszi, ha nem, akkor nem.:) Ez azonban már a jóléti társadalmak édes, sós, csípős és keserű gondja, ott (itt) legalább kerül valami az asztalra. Ennek megfelelően komoly csúcstechnológiát alkalmazó iparágak települtek az asztalra való előteremtésének érdekében. A fogyasztásra berendezkedett életünket irányító reklámok túlnyomó többsége tudományosan megtervezett, ízlésesen csomagolt rágcsálni-, nyalni-, harapni-, inni- és ennivalókkal van tele, abba viszont kevesebben gondolnak bele, miből lesz a paradicsomlé vagy a csibefalatka. A marhaparizerről, a tonhalkonzervről és a sertésvelúr kabátunkról nem is szólva. De hála neki, sokan vagyunk, ezt a sokaságot pedig valahogyan etetni kell, mondjon az alternatívákról bármit bárki. Főleg, ha azok sem különbek a Deákné vásznánál (alapanyag: 100% cotton, Made in China).

Sokan azt hiszik, hogy a dokumentumfilmekben hosszú perceken át emberek fejét kell néznünk, amint mozgó szájuk szavakat formál, és ezek a szavak képezik a dokumentumot, amely megismerése végett nézzük a filmet. Megengedve, hogy olykor még lehet így is, a dokumentum az az, ahogy a dolog van, nem pedig úgy, ahogy ezt elmesélik (jó esetben több nézőpontból). A dolog dokumentálására legjobb a kép alkotás, ha lehet kommentár nélkül, de tekintsünk el ez esetben a kamera nézőpontjának megválasztása, vagy a képek montázsa által sugallt többletjelentések körüli lehetséges polémiától, mert akkor soha nem lesz vége ennek az írásnak. Tehát, a közel sem tökéletes legtökéletesebb dokumentáció a kommentármentes mozgókép. Erre már a dokumentumfilmezés kezdetén, az 1910-es, 20-as években rájöttek, Robert Flahertyvel és Dziga Vertovval az élen.

Azt azonban nehezen tudtam elképzelni, hogyan fogok végignézni egy olyan filmet, amely az aratásról, szüretelésről, sertés- és marhafeldolgozásról szól, tárgyilagos hangnemben, csak a képek nyelvén. Még úgy sem, hogy nagy élvezettel néztem annak idején Godfrey Reggio Koyaansiqatzi című mágikus remekművét a csillagokról, felhőkarcolókról és a Challenger szétrobbanásáról, vagy éppen a Föld szépségeit vizionáló Barakát. Aztán ment, mint a karikacsapás…

Pedig Nikolaus Geyrhalter még olyan markáns, illusztratív zenéket sem használt, mint Philip Glass vagy a balinéz kecakének, filmjét, a Mindennapi kenyerünket a képen látható események természetes zöreje kíséri. Úgy, ahogy Von Trier professzor is megszabta egy másik műfaj Dogmájában. Ha búzamezőt látunk, a szél simogatta kalászok susogását halljuk, ha éppen ebédelő szüreti munkásokat, érthetetlenné susmusolódó fecsegésüket, ha csirkekeltetőt, akkor éktelen csiripelést, ha sertésfeldolgozót, akkor a láncfűrész sivítását.

E zajokhoz, zörejekhez társuló képek gyönyörűek. Szépen komponált, színes tablók, mintha egy díjnyertes farm plakátnaptárát néznénk. Vagy éppen Baranyai Levente meghökkentő távlatokat nyitó geo-ökofestészetét oldalnézetben, amely a következő snittben Hermann Nitsch hús-vér orgiájába csap át. A képfolyam tárgya pedig az, amit megeszünk. Búza, napraforgó, paprika, paradicsom, tojás, csirke, sertés, marha, olívabogyó.

Mindezen szekvenciák akkurátusan egymásmellé pakolva. Nem mértem le, de erős a gyanúm, hogy minden snitt másodpercre azonos hosszúságú. A képek úgy zakatolnak, mint a sertés-, tojás, csirkegyártó futószalag a képeken, a lehető legnagyobb tárgyilagosság jegyében és mindenféle asszociatív mögöttes tartalom kiküszöbölésével. A néző azt kezd az egésszel, amit a képek és zajok benne előhoznak. Ha elszörnyed, hogy mit is eszünk, hát elszörnyed, bár ebből fakadóan éhen halni nyilván nem fog ezután sem. Ha nagy összefüggésekre jön rá, hát arra jön rá. Ha már neveltetéséből, származásából fakadóan tudja, hogyan zajlik ez az etetés-dolog, gyönyörködik a képekben. Nikolaus Geyrhalter érdekes, unikális filmje jó és tanulságos választás lehet a mókuskerékből kidöccenni vágyó városiaknak, a falvakban pedig már úgysincs mozi…

Kis túlzással, és főleg így karácsony felé olyan érzése van az embernek, hogy legalább annyi animációs film készül mint élőszereplős. Nyilván nem, de ilyenkor a forgalmazók kedvezni akarnak az ifjabb nemzedékek ízlésének, ezzel egyetemben ők is szeretnének minél nagyobb összeget kicsenni a szülők pénztárcájából, így amerre nézünk, animációt látunk. Az ifjabb nemzedék elsősorban erre kattan, köszönhetően talán az egyre szélesebb körben alkalmazott elektronikus bébiszitternek, a televíziónak, ezen belül is pedig a rajzfilmcsatornáknak. Franklin, a kis teknősfiú történetei elsősorban ezeken a csatornákon jutottak el csemetéink érdeklődési körébe, másodsorban persze a járulékos könyvkiadásokban is. Paulette Bourgeois történetei világszerte hódították meg a gyermekeket, melyekhez Brenda Clark rajzolt édes figurákat. Ezek egyikéből, a Franklin és a Teknős-tó kincse címűből készített egész estés rajzanimációt Dominique Monfery.

A kanadai francia Monfery a helyi Disney-csapatban szerezte rajzfilmes ismereteit, részt vett több Oscar-díjra jelölt produkcióban is, így talán nem meglepő, hogy a Franklin… is ennek a hagyományosabb iskoláját követi, nem pedig a divatos 3D-s, felnőtt közönségnek szánt utalásokkal telezsúfolt családi mozikét. Ott vagyunk közvetlenül Micimackó szomszédságában, két lépésnyire a Százholdas pagonytól. Itt is állatok vannak animálva, azaz lélekkel megtöltve, csak éppen itt a főszereplők teknősök, akik békésen élnek szomszédaikkal, az erdős-zsombékos vidék állataival, a hóddal, a csigával a mackóval, kis varjúval és a többiekkel. A Franklin mesék egy-egy kalandját jelentik a kis teknősfiúnak, amelynek átélésében mindig tanul valami fontos EMBERIT, amitől jobb lesz. Talán kevesebb szellemmel elmesélve, mint azt tette volt A.A. Milne (és főleg Karinthy Frigyes, mint fordító!) a szomszédban, de a célközönség még úgysem fogja észrevenni az efféle nüánsznyi különbségeket.

Egyszóval egy kedves kis Micimackó-parafrázissal van dolgunk, így a gyermekeik lelki épségéért jobban aggódó szülők is nyugodt szívvel elvihetik csemetéiket, nem lesz semmi modern, elvont vagy aberrált, mint azt sok “tilos” rajzfilmcsatornán látni. Szép, kerekded, édes figurák bájos bumfordisággal bukdácsolnak át az élet amúgy olyan komoly kérdésein, mint az igazmondás, a hűség vagy a halál, de úgy, hogy abban garantáltan nem lesz semmi, amely káros (kóros) irányba mozdítaná a tiszta gyermeki lelkeket.

Ez egyben azt is jelenti, hogy az efféle történetmesélés idősebb, “fertőzöttebb” korúaknak már valószínűleg lagymatagnak fog tűnni. Szerény jóslatom szerint 9-10 évesek már lekicsinylő mosollyal fogják nyugtázni a tuti nyerőnek hitt ajánlatunkat, miszerint:
– Nézzük meg a Franklint!
– De Apu/Anyu, az dedósoknak való!
4-6 évesek viszont valószínűleg szívükbe fogják zárni a kis teknősfiú nagy mozifilmjét éppúgy, mint a rajzfilmcsatornás részeket, illetve a könyveket. Jó választás lehet a film amolyan békebeli vasárnap délelőtti matinéhoz is, neveljünk így majdani mozirajongó honpolgárokat! – felkiáltással.

Amikor 2004 nyarán Woody Allen Londonba költözött, hogy leforgassa aktuális filmjét, a Match Pointot, sokan, még a rajongói is pillanatnyi hóbortnak gondolták e kiruccanást. Hogy Woody Allen mennyire szuverén egyéniség, mi sem bizonyítja jobban, hogy azóta már zsinórban a harmadik filmjét forgatja a brit fővárosban. Alighogy New York díszpolgára lett, faképnél is hagyta addigi életműve fő ihletőjét? Magyarázatul szolgálhat erre egyik idevágó aranyköpése: “Soha nem lennék olyan klubnak a tagja, amelyik engem is felvenne tagjai sorába!”

Ráadásul nem mozog idegenül London utcáin sem. Bár, új filmjének főszereplői éppen úgy, olyan intenzitással, egymás szavába vágva vitatják meg életüket a vacsoraasztalnál, mintha a megszokott brooklyni zsidó családot látnák, holott igazi, tősgyökeres angol család osztja egymást. Azonban a jiddis kifejezésekkel kevert értelmiségi amerikai-angol helyett természetesen vaskos cockney akcentussal. Ennek megfelelő a szereplőválogatás is, a Woody Allen-filmeknél megszokott sztárparádét most az angol Ewan McGregor és az ír Colin Farrell jelenti, akik séróból nyomják az ízes “tájangolt”. Hozzájuk csatlakozik még egy sor kevésbé ismert, de semmivel sem jelentéktelenebb tehetségű, szintén anyanyelvi brit színész. Mindig megteszem, így most is felhívom az angolul tanulók figyelmét az “angol” angol kiejtésére és a tipikus szórendre, szófordulatokra, amelyek olykor sokban különböznek az általánosan ismert és elfogadott “globális” angoltól. E filmben is ezt élvezhetjük, természetesen csak a feliratos verzióban.

Tehát Woody Allen, úgy tűnik, véglegesen elhagyta Manhattant, de egy kicsit elhagyta speciális, csak rá jellemző humorát is. E filmben már szó sincs nervőz, szorongó értelmiségiek sziszifuszi erőfeszítéséről annak megfejtése érdekében, hogy vajon mi is az a szex. A Kasszandra álma úgy kezdődik, mint egy normál melodráma. Két fiatalember megvásárol egy bájos vitorlásjachtot, a Kasszandra álmát. Terry (Colin Farrel) és Ian (Ewan McGregor) rögtön ki is hajóznak, mintegy megmutatva a nézőknek, ez az, mire mindig vágytak. Aztán kiderül, hogy Terry gyakorlatilag idült alkoholista és szerencsejáték-függő, Ian pedig hazudozással és kölcsönkocsiban való villogással bonyolítja hódításait, mígnem találkozik a szerelemmel, egy színésznő személyében. Ian nem hazudhat tovább, Terrynek pedig saját és családja érdekében kell más utat választania. Kapóra jön a gazdag amerikai nagybácsi látogatása, aki látszólag segíteni is hajlandó a fiúkon. Azonban neki is van egy kérése…

Tán ennyiből is látszik, nem az a tipikus Woody Allen-vígjáték, bár néha találkozunk a fokozatosan bonyolódó szituációban az ismert (és elvárt) szellemes riposztokkal, haladva a végkifejlet felé egyre inkább látjuk, itt valami másról van szó. Sehol sincsenek “Woody Allenes effektek”, nem is vígjátékot nézünk, talán valami krimibe hajló, enyhén moralizáló drámát, egy újabb tanulságos emberi történetet, egy újabb szócikket Woody Allen “Emberi Gyarlóságok Enciklopédiájából”, valahonnan az ‘addig jár a korsó a kútra’ és az ‘aki másnak vermet ás’ közül.

A helyszín- és fazonváltoztatáshoz zeneszerzőváltás is társult, a Woody Allen-filmek megszokott és védjegyé vált szvinges jazzkísérete is, legalábbis egyelőre, a múlté. Az új zeneszerző egy alig ismert név, Philip Glass. Ez vicc akart lenni, persze, mindenesetre meglepetéssel láttam a burjánzó, fortyogó hangfüzérek és dallamgejzírek mesterének nevét, de munkája nem vált le a filmről. A máshonnan már unalomig ismert zene kiválóan betöltötte a hangulatfestő- és feszültségfokozó szerepét, pontosan annyi volt, amennyi kellett, sem több, se kevesebb.

A filmet fényképező Zsigmond Vilmos nevét viszont már olvashattuk Woody Allen-opuszon, itt is megmutatja a magyar származású, Oscar-díjas operatőr, hogy nemcsak a nagyszabású látványos tablóképek, hanem az intim, fojtott hangulatú közelik, szekond plánok mestere is.

A filmet író/rendező Woody Allen ismét bizonyítja, hogy az egyik legkiválóbb forgatókönyvíró. Egy balett-táncos biztonságával ugrál a közhely “pocsolyái” között, anélkül, hogy besározódna. Szerkesztési elve, miszerint nem a lényeg a lényeg, hanem az addig vezető út, becsülendő, sőt filozofikus. Mindig ott vág, ahol ha egyetlen másodperccel is többet mutatna, pornográfia lenne. De így nem az, hanem amit elvárunk: egy értelmesen, néha szellemesen elmesélt emberi történet.

A 2007-es Cannes-i Filmfesztivál Arany Pálmáját hozta el ez a román film, meglepetésre, de nem érdemtelenül. Látatlanban az gondolná az ember, hogy nyilván valami őszinte múltfeltáró, történelemtisztázó alkotás lehet, rátekintve Románia geopolitikai helyzetére; esetleg valami megkapó emberi sorsdrámát bemutató művészfilm nyerte el a rangos elismerést sok más, sokkal esélyesebbnek tartott mű elől. Természetesen nem erről van szó, pontosabban picit erről mindről van szó, és még…

Minimalista eszközökkel operáló, sűrű, drámai erejű film Christian Mungiu alkotása, amely egy megesett egyetemista lány illegális abortuszának története, s mint ilyen, megrendítő sorstragédia. Ám Mungiu koncepciója, miszerint ez a film egy része egy nagyobb filmprojektnek, amelynek célja bemutatni a romániai kommunizmus szubjektív történetét, magában hordozza a múltfeltáró funkciót is, de mindezek mellett súlyos, komoly etikai, sőt vallási és filozófiai kérdéseket is felvet. 1966-tól Romániában törvény tiltotta a terhességmegszakítást, amelynek célja nem titkoltan a román nép létszámának felduzzasztása volt. Ez azzal járt, hogy néhány év alatt megtöbbszöröződtek a születések, olyan mértékben, hogy például hiány lépett fel keresztnévből. A túlszabályzó hatású törvény, szinte természetesen, éppen az ellenkező hatást váltotta ki, a román nők elkezdték illegális módon megszakítani nem várt, nem vállalt terhességüket. Bizonyos források szerint a kommunizmus végéig több mint félmillió nő halt meg emiatt, azóta viszont a legalizált évi egymillió abortusz miatt a románok messze Európa-elsők lettek. A román nők ma egyféle fogamzásgátlóként használják az abortuszt.

Ez a román történeti háttere a filmnek, amelynek problematikáját nyilván itthon is, külföldön is sokan és sokat fogják vitatni, ismerve például a római katolikus egyház merev abortuszellenességét. Mungiu minimalista eszközkezelésével, a lehető legtermészetesebb színészvezetéssel, a szinte dokumentarista narrációval, cselekményszervezéssel nem akar állást foglalni, ő pusztán realista módon felveti és megmutatja a film problematikáját, annak a lehető leghitelesebb környezetével, társadalmi viszonyaival egyetemben. Egy helyütt azt nyilatkozta a rendező, hogy munkásságára a legnagyobb hatással az olasz neorealisták, ezen belül főleg De Sica voltak, bizonyíték e film is, Mungiu jó tanuló és De Sica se tiltakozna ez ellen.

A szemmel láthatóan kicsi költségvetésből készült film ékes példája annak, hogy egy adott kor atmoszférájának megteremtése nem feltétlenül pénz kérdése. Egy találó szituáció, amit a színészek pontos kor- és emberismerettel oldanak meg, egy jó helyszínválasztás (bár lepukkant külvárosi szcénát találni nem nehéz a mai Romániában, de nálunk se) képes teljes illúzióját adni a 80-as évek közepének. A burjánzó korrupció, az ezzel szorosan összefonódó seftelés, amikor egy csomag Kenttel, egy Palmolive testápolóval, egy Amo szappannal mindent, akár olyan életbe vágó kérdéseket, mint az abortusz, el lehet intézni, közben mindenkiben ott az állandó gyanakvás. Rebbenő tekintetek, gyors mozdulatok. Ritkán látni hivatásos színészeket olyan hiteles erővel játszani, mint e filmben. Az illegális magzatelhajtó Bebe úr kopott Dacián érkezik, műszerei egy műbőr aktatáskában. Kinézete egy seftes teherautósofőr és egy szabadnapos bányász keveréke. Úgy alkudozik Gabita magzatának életére/halálára, mintha két karton cigaretta, vagy egy doboz szappan lenne. “3000 lej, bolondnak nézel te kurva? – Akkor legyen 3500…” Vlad Ivanov Bebe úr figurája kíméletlenül brutális és valódi. De hasonlóan briliáns a két lány is, Annamaria Marinca aggódó, de mindent többé-kevésbé ügyesen elrendező Ottiliája, és Laura Vasiliu ijedt, de sorsába mégis szenvtelenül beletörődő Gabitája.

Mi sem jellemzőbb, hogy szinte az Arany Pálma elnyerésével egy pillanatban már plágium vádjával (Dan Mihu egy HBO-pályázaton nyert hasonló témában díjat forgatókönyvével, ahol a zsűriben tag volt Mungiu is…) illették a rendezőt, lopta a film témáját, ez ha mást nem is, de bizonyítja a téma súlyát, valóságát. A többi a bíróság és a vádló dolga. Mi csendben jegyezzük meg, hogy Erdőss Pál Adj király katonát! című 1982-es, szintén díjazott dokumentum-játékfilmje is hasonló témakört (is) érintett, ráadásul hasonló látásmóddal és hasonló hangvételben, de ez, ezek semmit nem vonnak le Cristian Mungiu filmjének értékéből. Van, amiről nem lehet eleget beszélni…

Amikor 1986-ban Grabowski, a szuperegér leállította Macskafogót, a gigászi gépkutyát, még senki sem sejtette, hogy lesz folytatása a történetnek. A gonosz, vérszomjas macskák elnyerték méltó büntetésüket, ezentúl vegetáriánus bűbájlényekként csak új gazdáik, az egerek kényére-kedvére élnek, az egerek pedig gondtalanul tespednek a megteremtett gondtalan, jóléti társadalomban. Mi, embernézők, akkor még el sem tudtuk képzelni, hogy a mi életünk lehet másmilyen is, így örültünk annak, hogy legalább a filmen, az egereknek sikerült.

Néhány év múlva aztán, többé-kevésbé váratlanul, sikerült nekünk is elhajtani a gonoszokat, ám kicsit később arra is rájöttünk, a jóléti társadalom is lehet rossz. Vagy legalábbis, valakinek mindig rossz, érezzék magukat benne jól akár milliónyian is. Aztán azt is megtapasztalhattuk, ha egyszer jó volt valami, akkor azt annyiszor nyomják le a torkunkon, míg rossz nem lesz, csak azért, mert azt mondják: nekünk ez így jó. Mert nekik így jó.

Kicsit félve vártuk tehát a nagy magyar rajzfilmlegendák folytatásait, amelyekből több is készül párhuzamosan. Felreppentek hírek, jók is, de főleg rosszak. Az mindenesetre jó, hogy készülnek… A Macskafogó 2-ről viszonylag kevés hír jelent meg, nagyjából annyi, hogy készül, és azok készítik, akik az első részt is. Ternovszky Béla és Nepp József az első résszel nagyot dobtak, itt mindenképpen kijár a kultfilm jelző, hiszen azóta legyen szó DVD-kiadásról, tévévetítésről, a siker garantált. Generációk idézik röhögve a rajzfilm benyögéseit, a főhős, Grabowski egy sorban van olyan nemzetközi hősökkel, mint Super-, Bat- és Spidermen, de a gonosz Fritz Teufel is van olyan gonosz, mint Darth Vader és Sylar együttvéve. Egyszóval, Ternovszkyék világkompatibilis művet alkottak, amelyet tán nem véletlenül jelöltek Oscar-díjra is.

Magasan a mérce, így kicsit csalódással és némi ásítozással nyugtázzuk, a második rész bizony kissé lanyhán indul. Persze, az is lehet, hogy elszoktunk a kétdimenziótól (dehogy szoktunk, az ámulva bámult Hayao Miyazaki is kétdimenzióban dolgozik), vagy csak a kezdés túl korai? Mindenesetre új főszereplő van, Stanley, a vagány oknyomozó riporter. Éppen a dzsungelben bóklászik, célja szerint felkutatná Livingstone-t, az eltűnt kutatót (Stanley és Livingstone híres Afrika-kutatók voltak a valóságban is, persze, emberként), akit meg is talál, de ennek történetnek Livingstone viccesen véget vet. Így Stanley továbbkóborol, hogy rábukkanjon egy (egér)civilizáción kívüli, hagyományosan vérszomjas macskakolóniára, ezzel megteremtve a folytatás drámai alapszituációját. Újra van lehetőség a macska-egér harcra, ugye…

Ettől kezdve beindul a film, sorban ismerjük meg az új karaktereket, Torzont, a dzsungellakó borzot, a korlátolt despota Főnököt, a vérmacskák vezetőjét, Miókát, a sámánt és magát a sátán macskáját. Ők most az első vonal, míg az első rész hőseit az alkotók hátravonták a második vonalba. Peregnek az események most már, majdnem úgy, mint az első részben. Beindulnak a sziporkák is, néha már a zseniális Romhányit idézik a szójátékok, tán nem véletlenül, mind Ternovszky, mind Nepp egyaránt sokat dolgoztak vele, így szelleme méltán, és ami a lényeg, méltón van megidézve. Ezek a szóviccek, sziporkák a film legnagyobb érdemei, muszáj legalább egyet megosztanom (nem szó szerint):
Én maradtam egyedül élve borz az alomból – panaszolja Torzon.
Ó, borzalom! – szörnyülködik Stanley…
Na efféléből jut majd’ minden percre, csak figyelni kell. Az elvárt minőségű szinkron meg is tesz mindent ezért, a legnagyobb magyar színészeink adják a figurák hangját, kiválóan: Rudolf Péter, Dörner, Reviczky, Usztics, Grabowsi természetesen Sinkó László, Teufel Benedek Miklós, nem sorolom a többit, nincs köztük gyenge teljesítmény. A figurák szinte vonalra olyanok, mint az első részben, a háttér azonban sokkal aprólékosabb kidolgozást kapott, sőt néhol, pl. az “akciójeleneteknél” láthatunk 3D animációt is, igaz, “visszabutítva” 2D-re. Ez utóbbiak már a jelenkor szavai, stílusa.

Összességében nézve, a Macskafogó 2 konzervatív, hagyományos eszközökkel operáló síkrajzfilm, amely a belezsúfolt verbális poénrengeteg és az itt hely híján nem ragozott képi viccözön miatt, a kezdeti ritmustalanság ellenére is méltó folytatása a kultikus első résznek.

“Nekem a Balaton a Riviéra” S.Nagy István, ha nem alkotott volna annyi mást, ezzel az egy sorral is beírná a nevét a Nagy Könyvbe, hiszen ezzel a néhány szóval több magyar generáció nyári problémahalmazát fogta meg, frappáns tömörséggel. Nekünk, magyaroknak, cseheknek, lengyeleknek és kelet-németeknek valóban a Riviéra volt a Balaton, de sok osztrák, svájci, olasz és nyugat-német is szívesen töltötte a nyarának egy részét a “magyar tengeren”. Balaton mindig egy kis vidám, színes folt volt a vasfüggöny innenső, zordabbik oldalán, ennek állít emléket, ezt idézi meg Papp Gábor Zsigmond legújabb retró-filmje.

A rendező 1998-ban nagyon beletrafált az éppen akkor csúcsosodó divathullámba, a retróba, így történhetett, hogy a korabeli reklámfilmekből, híradórészletekből és privát szuper 8-as filmfelvételekből szerkesztett Budapest Retró című filmje dokumentumfilmtől messze nem remélt nézőszámot hozott a mozikban és jól teljesített a DVD eladásokban is. Sőt, bizonyos körökben egyenesen kultuszfilmként kezdték emlegetni. Hasonlóan szerepelt a folytatás is, a Budapest Retró II. meglepetésként ható címmel, így kipipálva Magyarország első számú turistaattrakcióját, a fővárost, elérkeztünk a következőhöz: a Balatonhoz.

Papp Gábor Zsigmond egyáltalán nem tekinthető kísérletező kedvű filmesnek, ám ez az ő esetében egyáltalán nem baj. Alkalmazzuk most a “Járt utat a járatlanért el ne hagyd” örökbecsű népi közhelyét, PGZS új filmje éppen olyan, mint az ezt megelőző két retrófilm: bájos, szellemes és szórakoztató. Nyilván ez is épp oly sikeres lesz, mint a előzők, így nincs is ok változtatásra. Az első budapesti rész szerkesztési elveihez hasonlóan most is öt fejezetből áll a film: az első a balatoni üdülők, aztán a balatoni táborok, a balatoni turizmus, a balatoni sport és végül a balatoni rendezvények.

Míg azonban a Budapest Retró I. és II. erejét csupán az archív képek és az eredeti narráció mai szemmel nézett, mai füllel hallgatott ósdi bája, az általuk közölt információk, a hozzájuk társított vendégszövegek olykor meghökkentő, olykor már-már mulatságos volta adta, addig a Balaton Retró már a magyarázó, értelmező kommentár eszközével is operál. Máté Gábor és Vallai Péter által tolmácsolt gunyoros, de tárgyszerű megjegyzések teszik helyére a fejünkben azt, amit látunk. Valószínűleg nem mindenki számára egyértelmű például, hogy miért nőhetett a Balatonon nyaralók létszáma az 1949-es 86 ezerről 1959-re 800 (!) ezerre, tehát tízszeresére és a hetvenes évekre még sokkal tovább. Hogy hogyan üdülhetett ’69-ben éjszakánként a dolgozó 6, azaz hat forintért Lellén. Hogyan válhatott a balatoni lángossütő erről lenézett, arról irigyelt figurája szociológiai terminussá és mit okozhatott a virágzó szocializmus zsenge munkáselméiben a decens nyugati “értelmetlen fényűzés” látványa a siófoki korzón… Hogyan festett a szocreál Moszkvics mellett parkoló New York-i rendszámú, vadonatúj “autócsoda”…

Fene tudja, mi volt a jó a hideg lángos-meleg sör által táplált KGST-Riviérában… (Talán az, hogy akik megélték, akkor voltak fiatalok?) Mond-e valamit a mai tizen-huszonéveseknek az, milyen rohadni órákig a tűző napon az Osztapenkónál (ki/mi is volt az?) egy jó stoppra várva? Milyen volt a heringdobozszerűen tömött strandon bronzolajszagú emberi testek közt ugrálni, aztán a két legcsinosabb fürdőruha közé lehuppanni? Premier előtti vetítésen látni a Kutya éji dalát ’83-ban (vagy még ’82-ben?) a fonyódi moziban, majd kinn beszélgetni a filmről/megérezni valamit a szabadságból a mólón a hófehér öltönyös, hófehér kalapos, piros pöttyös nyakkendőt viselő Bódy Gáborral, miután a mozi mindenható gépésze kirúgott minket? Száz forintot találni a tihanyi nyilvános WC-ben, amikor kettőnk zsebében összesen volt 9 forint? Elmerülni egy irdatlan német lány puha testében a nyakig érő langymeleg boglári strandon?

Eh, nosztalgia. Azok a régi szép idők, bruhahaha. De aki nem emlékszik, az nem is élt. Ne várjon tehát az olvasó objektív kritikát, aki tudja, miről beszélek, s miről beszél e film, az úgyis tudja, aki pedig nem, az meg fogja tudni, mert meg fogja nézni.