asanisimasa

Nomes est omen, a Halálos temetés című filmet rendező Frank Oz valóban a csodák csodájával kezdte pályáját. Hiszen mi más, mint csoda élettelen bábukat úgy életre kelteni, hogy élő gyerekek és felnőttek váljanak rajongóikká. A Muppet Show-ban kezdő Frank Oznak köszönhetjük Yodát, a Star Wars-saga egyik legnagyobb hatású figuráját, amely már több mint 900 évet megélt életével maga is egy csoda, de csoda az is, hogy ő képezte ki sok száz év összes jedilovagját, mindezt az ő nagyjából fél méteres termetével. Yoda megteremtésével Frank Oz már biztosította állandó helyét Hollywood csillagos egén, de a termékeny alkotóenergia nem nyugszik. Rendezői debütálása a magyar köztévé egyik eldugott műsorsávjában nemrégiben is vetített Sötét kristály című fantasy-animációval kezdődött – megint a csodák világa! -, majd olyan, már élőszereplős sikerekkel folytatódott, mint a Rémségek kicsiny boltja, a Riviéra vadorzói vagy az Isten nem ver Bobbal, Bill Murray és Steve Martin sajátos algoritmusú főszereplővariációival.

Csoda, hogy eme meglehetősen bornírt humorú vígjátékok alapján a fekete komédiák mestereként kezdik aposztrofálni Frank Ozt? Nem hát, így nem csoda az sem, hogy 63 éves korában, bátran szembekacsintva a még messze, a dombok mögött járó, de határozottan vele szembekerekező Halállal, egy új fekete komédiát rendez. A Halálos temetésben Oz kirándulást tesz egy nagy hagyományokkal rendelkező kultúrába, az angol fekete humorba. Hiába beszélnek angolul az USÁ-ban és Angliában egyaránt, azt hiszem, a szinte megyénként pontosan körülrajzolható angol tájszólást sem értik bizonyos Közép-Nyugati államokban, nemhogy a humorukat vegyék. (Persze, a Sussex grófságbéli Mr.Woodhouse is zavartan köszörülné torkát egy vaskosabb bronxi fekete szlenget hallgatva.) A forgatókönyvet jegyző Dean Craig saját elmondása szerint nagyapja temetésén tapasztalt élményeit írta meg fiatalos, modern ízekkel, de egyben betartva a klasszikus angol komédia szabályait. A magyar kritikus ehhez azt teszi még hozzá, hogy nyilván látta a dán Thomas Vinterberg brutális, de nagyszerű Születésnap című filmjét is, ami ugyan nem komédia, nem is ugyanaz a családi esemény, mégis dramaturgiai csúcspontjaiban nagyon hasonló történet. Talán az a legmegfelelőbb, ha úgy határozzuk meg a Halálos temetés koordinátarendszerét, mintegy ajánlásképpen, hogy az említett Születésnap, valamint a Mr.Bean-féle blődlik és a Fűbenjáró bűnhöz hasonló kisrealizmusba hajló életképszerű vígjátékok alkotnak egy háromszöget, melynek súlypontjában függ vizsgálatunk tárgya.

Craig briliáns forgatókönyve úgy feslik fel a filmben, mintha hagymát pucolnánk. Kezdetben szép, sima, makulátlan minden, de ahogy hámlanak lefelé a héjak, úgy szabadul fel minden, mi hagyma lényege. Gyűl a család a családfő felravatalozására, illedelmesen és fojtott hangon, mély tapintattal fordulnak egymáshoz… De a temetkezési vállalkozó már az elején elcseréli a holttesteket, a mocskos szájú idős, tolókocsis nagybácsi megjelenése sem biztat semmi jóval, de amikor a politoxikomán gyógyszerészhallgató unokaöcs laboratóriumából tévedésből a kísérleti stádiumban lévő hallucinogén drog kerül az egyszerű nyugtatósüvegbe – amire szükség lehet egy temetésen, ugye -, már tudni lehet, itt kő kövön nem fog maradni. Nem is marad. Az alkalomra való tekintettel 90%-ban suttogva előadott (!) komédia műfajhoz illő harsány színészi játékkal van elővezetve, közülük is kiemelendő Alan Tudyk szürreális arcjátéka. Ő az a vörös, aki…

A film ritmusa egy vulkán kitöréséhez hasonlatos. Szinte méla unalomban kezdődik, amely elszórt kuncogásban folytatódik, amelyet a film közepe táján már elszórt kurta nevetések színeznek, hogy aztán az aranymetszésben, a film csúcspontján elemi erővel törjön ki mindenkiből, fajra, vallásra, iskolázottságra és politikai beállítódásra való tekintet nélkül a felszabadító röhögés. Ez utóbbi feledteti az egy helyütt felbukkanó kakihumort, amit azért kár volt kipasszírozni. Ennek ellenére is vicces film, angolul tanulóknak a nyelvi sajátosságok miatt is kötelező, de amúgy meg mindenkire ráfér egy kis lazítás így az év vége előtt. Mindenesetre, üdítő színfolt lesz a film a ránk váró karácsonyi bájtengerben, a családidiznimozik között és rokonjárás után.

Vicces, de a port.hu adatbázisa alapján három A falka című film létezik magyarításban. Ebből kettő (az 1977-es The Pack és a tavalyi The Breed) horror, míg jelen írás tárgya, a The Flock, idei, ropogós, friss release, thriller. Nyilván hordoz valami vészjósló, riasztó jelentésfelhangot a falka szó, ezért választják a fordítók ily gyakran. Az eredeti angol szerzők azért jobban különbséget tesznek falka és falka között.

Ez A falka nem vérszomjas kutyák hordája, mint a két másik esetben, hanem így nevezik FBI-szlengben a büntetett előéletűek azon csoportját, amelynek tagjairól joggal feltételezhető, hogy előbb-utóbb erőszakos szexuális jellegű bűncselekménybe bonyolódnak. Az ő megfigyelésükkel foglalkozik Errol Babbage ügynök, aki már túl van pályája csúcsán, ám ambíciói mit sem csökkentek. Sőt, Babbage ügynök szakmája gyakorlásában odáig ment, hogy sajátos módszereit főnökei sem nézik jó szemmel, a falka pedig egyenesen vonyítva menekül előle.

Babbage ügynök szerepében Richard Gerét, az ősz szívtiprót láthatjuk, aki bizony megöregedett. Nem a sajátos hajszíne miatt mondom ezt, már fiatal korában is ezzel hódította meg hölgyszívek millióit, egész figurája lett öregebb. Nem öreg, de öregebb. Szemében nem csillan már a bódító cinkos ártatlanság, egész alakja robusztusabb lett, egyszer fenyegetően felemeli öklét, amely majd’ Bud Spenceri méretű. Színészi eszközeiben sem lett cizelláltabb, de ennek a figurának éppen ez kell. Babbage ügynök cinikus, kemény zsaru, aki ismeri az igazságszolgáltatás buktatóit, viszont hisz a saját igazában és érvényt is szerez neki. Ha kell, hát a bűnözőket is megrémítő módszerekkel. Ezt a figurát Clint Eastwood, Robert De Niro vagy Al Pacino gond nélkül hozta volna bármikor, ám a hajdani törékeny, enyhén feminin Richard Gerének meg kellett hozzá öregedni. Így viszont már el is hittem neki.

Nem új az öntörvényű, igazságosztó kemény zsaru figurája, ennek komoly hagyományai vannak az amerikai kultúrában. Visszavezethető ez a Vadnyugat törvényen kívüli időszakára, arra a korra, amelyben gyökerezik az USÁ-ban eltörölhetetlennek látszó fegyvertartási jog is. Minden szabad polgárnak joga van megvédeni a saját igazát. Miért ne tenné ezt abban az esetben is, ha éppen rendőr, és látja, a törvény keze lassan mozdul. Ezt tette Piszkos Harry meg a többi is, miért ne tenné ezt Babbage ügynök. Richard Gere ehhez a cinikus, kemény zsaru figurához a kifelé mutatott kép mögött feltételezhetően megbúvó zilált idegrendszert és a félelmet teszi hozzá.

Partnernője, akit Babbage módszereit megelégelő főnökei helyeztek nyakába, kezdetben riadtan figyeli az ügynök ténykedését, ahogy megpróbálja felderíteni az éppen soron következő brutális ügyet, később azonban rájön, nincs más mód. Claire Danes igyekvőn hozza a figurát, a gonosz szerepére kiszemelt Kadee Strickland azonban tíz perc alatt lejátsza őt a vászonról. Persze, szemet forgatva hörögni hatásosabb, mint Mr. Kisséöregedő Szívtiprónak asszisztálni.

A film Andrew Lau első angol nyelvű rendezése. A rendezőt a távol-keleti filmek kedvelői Wai Keung Lauként a Szigorúan piszkos ügyek című kultuszsorozat rendezőjeként, valamint Wong Kar-vai operatőreként (Csunking expressz) ismerhetik. A falkába átmentette a Szigorúan piszkos ügyek feszes és visszafogott stílusát, amely a thriller műfajához igencsak stimmel, ám akik valami igazi hongkongi vérfürdőt várnak, csalódniuk kell. Egy szexuális indíttatású darabolós bűncselekményekkel foglalkozó filmben persze nem lehet megúszni bizonyos képeket, Lau azonban ízléssel abszolválja ezt, nem bonyolódik semmilyen a szemet a vászonra ragasztó, ám esztétikailag felesleges vérfürdőbe.

A filmet a klasszikus angolszász thriller-hagyományok, a suspence alapján pörgeti fel a végső konfliktus megoldásáig, így ebben sem találunk semmilyen totális ázsiai overdose-t. Filmje azonban így minden erénye ellenére (tehát ezek miatt?) egy intelligens iparosmunka csupán, nézhető, de egyben felejthető mű, amely pl. a 8 mm, vagy a Dexter című sorozat után már az elvárt földbedöngölő hatást nem tudja kiváltani. Főleg, hogy a filmet nyitó inzert már a kezdetén földbe döngöl: “Amerikában minden második percben esik áldozatául egy gyermek vagy egy nő szexuális jellegű bűncselekményeknek”.
Asanisimasa: 6/10

Giuseppe Tornatore, a talán legamerikaibb, leghollywoodiasabb hangú kortárs olasz filmrendező a két megelőző nagy siker (a Maléna, és az Óceánjáró zongorista…) után szakított a színes, szélesvásznú romantikus drámával, hogy egy igazi, amolyan pszichologizáló, intellektuális európai filmet készítsen. Az ismeretlen nem ismeretlen filmtípus az igényesebb európai filmrajongók számára, a két öreg kontinensbéli filmhatalom, a francia és az olasz bőven termelt efféle hangulatú, hangvételű filmeket a hetvenes évektől fogva. Ha műfajként szeretnénk definiálni e filmeket, akkor valahová a melankolikus művész-krimi és az intellektuális thriller közé kéne eljutnunk, én azonban megelégednék a két szélső koordináta hozzávetőleges meghatározásával. Annyit még talán hozzátehetünk, hogy az origó valahol Antonioni és Lelouch környékén lehet.

Azért is e bizonytalanság, mert nem tiszta műfajról van szó, különböző stíluselemek elegyednek össze; nem krimi, hiszen nincs detektív, aki kiderít mindent, nem thriller, mert nem a néző borzongatása a cél, a főhős személyisége, cselekedeteinek ok-okozati összefüggései is túlságosan összetettek egy szimpla műfaji filmhez. Azonban a film mégis tele van például a modern thrillerekre jellemző villanásszerű snittekkel, van bőven brutalitás és szex is, bár sohasem direktben ábrázolva; van gyilkos és van áldozat, mégse krimi.

A film alapszituációja valóságos, tényszerű. A Szovjetunió felbomlása és a kelet-európai országok felszabadulása folytán a jobb, gazdagabb élet iránt vágyók milliói indultak a módosabb, vagy annak hitt nyugat-európai országok felé. Túlnyomó többségükre a vágyott tejjel-mézzel folyó Kánaán helyett csupán megalázó rabszolgasors várt. Az ismeretlen című film főszereplője, Irena is valószínűleg komoly tervekkel érkezett Olaszországba, mégis egy brutális és gátlástalan strici kezei közé került, aki embertelen módon használta ki a lányt. Irenának azonban volt mersze kezébe venni sorsának alakítását, kiválóan megtanult olaszul, a munkájára sohasem volt panasz, az élete azonban… kiderül a filmből.

Tornatore persze nem általánosít, nem akar a kelet-európai vendégmunkások sanyarú sorsáról készíteni dokumentarista látleletet, Irena kelet-európai identitása csupán apropó ahhoz, hogy egy ismeretlen figurát csempésszen egy zárt közösségbe, s ez, mint tudjuk, kitűnő drámai alap. A rendezőt Irena alakjában elsősorban a női lélek és az anyai ösztön megnyilvánulásai érdeklik, ennek vizsgálata érdekében kacifántos életpályát kanyarít Irenának. Az, hogy ez akár a valóságban is megtörténhet, csupán a film hiteléül szolgál. Irenát az érzéki arcú Kseniya Rappoport alakítja ukrános(nak hitt) visszafogottsággal, ám egy olaszul nem tudónak kristálytiszta olasznak tűnő hangon. Egyáltalán, a sűrű göndör gesztenyebarna fürtöket viselő nő nem tűnik ukránnak, ez az egyik botlás a filmben, meglátják, van dramaturgiai jelentősége a hajzatnak. A másik botlás egy túlzott időugrás a film végén. Azonban egyik sem akkora hiba, hogy lehúzná a filmet.

Tornatore saját forgatókönyvét lapozgatva biztos kézzel és biztos ízléssel tárja elénk Irena keserű történetét. A cselekmény csavarintásai folyamatosan fenntartják a nézői kíváncsiságot, az ügyes időkezelés következtében nem marad egyetlen elvarratlan szál sem. Két izgalmas figura körül bonyolódik Irena élete: kis Tea, akit Clara Dossena játszik bűbájosan, valamint a híres Polip című tévésorozat Cattani felügyelőjeként megismert Michéle Placido, aki a Rozsda nevű stricit alakítja, gond nélkül hitetve el annak megdöbbentő brutalitását. A film zenéjét Tornatore állandó társa, a világ egyik legismertebb filmzeneszerzője, Ennio Morricone írta, amely ez alkalommal mentes a Morricone-zenéken olykor elhatalmasodó édeskés mélabú giccsétől. A zene a Maestro régebbi méltán sokat idézett pillanatait idézi: a vonósok zaklatott, mégis diszkrét staccatói vagy ha kell, lágyan a képek mögé kúszó “pasztell” hullámai érzékletesen támasztják meg a film hangulatait. Maga a film azonban akár zene nélkül is izgalmas, majdnem hibátlan alkotás, az igényesebb filmeket kedvelők legnagyobb örömére.

Az utóbbi évtizedben a dán film, mintegy intézményesen (értsd: a komoly dán kormányzati támogatottságnak is köszönhetően), az európai művészfilm egyik legfontosabb reprezentánsává vált. Lars Von Trier-féle Dogma ugyan kifulladni látszik, a Mester is inkább valamiféle mozgóképes teatralitással kísérletezik inkább, mint a lelki folyamatok lehető legridegebb és valósághűbb dokumentációjával; a többiek is másfele keresgélnek, jobbára a skandináv világban komoly hagyományokkal rendelkező (bergmani) pszichologizáló filmhez találnak vissza. Érdekes az viszont, hogy a dán közönség kitart a dán film mellett ebben a “változó korban” is, köszönhetően talán annak, hogy rendezőtől, műfajtól, stílustól függetlenül, viszonylag egyenletesen jó, amolyan megbízható skandináv színvonalon készülnek ezek a filmek. A közönség ugyanúgy jár Per Fly vagy Jesper Nielsen filmjeire, mint a nagy sztár Lars Von Trierére. Vagy néha még jobban is… (Bezzeg nálunk – vakarja a fejét a honi filmművészet elkötelezett rajongójaként a kritikus.)

Ole Christian Madsen szintén az elébb említett társaságba tartozik, mind közönség, mind szakmai elismertség tekintetében. Első játékfilmje, a Pizzakirály díjesőt hozott megejtő etno-szociál-kisrealizmusával, második filmjével (érthetetlenül, bár nagyon szimpatikusan) azonban nem ezt az utat folytatta, hanem a párkapcsolatok mélypszichológiájába ásta be magát. Az örök szerelem című film ugyanúgy a jóléti társadalom kifelé mutatott bűbáj mosolya mögött megbúvó kietlen lelki és érzelmi sivárságot kutatja és próbálja feltárni, mint azt a Dogma-filmek java is tette (Az örök szerelem alcíme is ez: Dogma), ám mentesen annak jó szándékkal és indokkal kitalált, de idővel gesztussá, manírrá vált formalizmusa nélkül.

Az ezekben látott, díjakkal is jutalmazott, lélektani hitelességű színészi alakításokat láthatjuk Madsen új, 2006-os filmjében, a Prágai történetben is, hiszen a két főszereplő ugyanaz mindkét filmben: Stine Stengade és Mads Mikkelsen. A Prágai történetben is egy negyven körüli házaspár lelki életét, pontosabban annak hiányát elemzi Madsen, mint előző filmjében, azonban most a párt kiszakítja a jóléti dán társadalom biztos egzisztenciájú értelmiségi közegéből, Prágába viszi őket, a skandináv életstílustól tökéletesen idegen kultúrájú, sajátos hangulatú városba. A megszokott mindennapjaiktól ide, ebbe a (számukra legalábbis) fura városba való elszakadás adja meg a végső billentést annak a bizonyos bilinek.

A pár Christoffer, a férfi (az érdekes arcú Mikkelsen újabb intenzív alakítása) apja temetésének elintézésére érkezett a városba, ahol az apa életének utolsó éveit élte. A precíz skandináv életstílushoz szokott Cristoffer és felesége, Maja, egy különös prágai ügyvéd segítségével próbálja lerendezni az ügyeket, amelyek kisebb döccenőkkel ugyan, de haladnak is a végső kiteljesedés felé, amely azonban nem az lesz, amit mindenki vár. A furcsa városban furcsa dolgok derülnek ki, senki nem menekülhet előlük a munkába, vagy más sürgősségbe, nincs mese, a dolgokkal itt és most kell szembenézni. Szembe kell nézni velük, ez viszont nem mindig kellemes.

A pár frontális érzelmi egymásnak feszülését már-már bergmani szenvtelen dinamikával ábrázolja Madsen, ám a feszültséget olykor meglepően humoros jelenetekkel akasztja meg, amelyek forrása a nyelvi-kulturális közeg különbözőségéből fakad, de ez sem a film könnyed szórakoztatás felé hangolását, hanem a pár elidegenedettségének fokozását szolgálja. A Prágai történet egy történet, amely Prágában játszódik, amelyben az ódon város nemcsak mint bájosan romantikus háttér, hanem mint történetszervező tényező is szerepel, de nem róla szól. Címszereplő, de nem főszereplő. Ettől függetlenül a hazai Prága-rajongók is találhatnak érdekeset e filmben, főleg, ha negyven körüli, értelmiségi párok, hiszen Ole Christian Maden filmje olyan általános és jellemző problémákat taglal, amelyek érvényesek lehetnek rájuk is.

Jó kis film ez, nem olyan gyomorba-vágós, mint amilyeneket az utóbbi időben a dánoktól megszoktunk, de mindenképpen figyelemreméltó alkotás. Kicsit hűvös, kicsit melankolikus, olyan tipikusan skandináv művészfilm.

U.i.: A filmet télen forgatták, tavasszal-ősszel azért egészen más Prága!

Asanisimasa: 7/10

Merész húzás a forgalmazótól a mai nem éppen virulens piaci helyzetben moziba vinni egy olyan filmet, amelyet az egyik fizetős filmcsatorna már műsorra tűzött. Ha hozzávesszük, hogy a művet a nem éppen a jelentős filmgyártásáról ismert Hollandiában forgatták, nyilván többen hitetlenkedve csóválják fejüket. De hát szeretjük mi az őrültséget, ezért riszpekt neki! Virágozzon ezer virág…
Tehát, témára. Felénk is érvényes kérdés, mit tegyen egy olyan filmes, aki olyan országba születik, ahol nem a filmgyártás az elsődlegesen támogatott tevékenység? Nyilván nem vág nagy költségvetésű akció-katasztrófa-scifibe, nem akarja a Földet megmentetni méregdrága gázsijú világsztárokkal, de nem vág a mélynél is mélységesebben szántó, mindössze az esztéták számára megérthető nyelvezetű filmesszébe sem. Inkább keres egy egyszerű, de szépséges és örök érvényű történetet a szomszédból, amit ismer és amit ismernek a reménybeli nézői is.

A Rómeó és Júlia nagyjából ilyen, nyilván már Shakespeare bácsi is hallotta a történetet valamely korabeli sersátorban, annyira örök. Persze, amióta szerelem köti össze nőt a férfival, és amióta az ember tulajdonra, hatalomra vágy, választva ezzel a mellérendelés helyett az alá s fölé tagozódást, azóta él Rómeó és Júlia története. Mondjuk William volt az első, aki rendesen meg is írta. Khalid Boudou nem tudom, hányadik a sorban, jobbat ő sem tudott kitalálni, csupán hogy meghökkentő, szinte illogikus szituációba helyezte a jól ismert sztorit regényében, amely alapjául szolgált a Rántotthús című filmnek.

Mi mást mondanánk arra a srácra, aki nem kifejezetten előnyös származását figyelmen kívül hagyva, kiválóan bizonyítványával bejuthat az orvosegyetemre, irigylésre méltó pálya távlatai nyílnak meg, ám ő inkább egy étterembe megy dolgozni. A marokkói származású Nordip ilyen srác, választása teljesen kívül esik mindenféle logikán, de története senkit nem érdekelne, ha úgy folyna, mint az átlagos marokkói származású holland vendégmunkásoké. Ezért születnek műalkotások, hogy a megszokottban megmutassák nekünk a különöst, ezzel is érdekessé, tanulságossá téve a mindennapokat. A Rántotthús másik főszereplője sem átlagos, hiszen jó családból való úrilány létére nem átall beállni a családi szállodába pincérkedni (persze, a németalföldi puritán szellem!), és ki mást választana magának, mint a feketemosogatóban csellózó göndör hajú Nordipot. A továbbiakban azonban Mercutio, Tibald és társaik konkrét megfelelőjét már nem találjuk (csak ha nagyon elvonatkoztatunk), miképpen a vég sem lesz oly végzetes, mint eme írás elején említett klasszikusban, de a Rántotthús nem is tragédia, hanem komédia. Klasszikusnak sem lesz klasszikus, ezt bizton állítom, romantikusnak viszont romantikus.

Jól is néznénk ki, ha minden alkotás klasszikussá válna, pár évtized múlva az egész Föld egy múzeum lenne. A Rántotthús nem is áll elő efféle igényekkel, ilyen címmel persze, nem is lenne egyszerű. A film nem akar mást, mint pillekönnyű szórakozást nyújtani azoknak a gondtalan tinédzsereknek, akik vélhetően randi következtében/helyett, illetve buli előtt beülnek rá. A film által bemutatott nyilvánvaló társadalmi irrealitás egyéb esetekben nyilván kiverné a biztosítékot szociálisan érzékenyebb, a dolgok miértjén rágódni szerető nézőknél, bár az is lehet, hogy talán nekik kellene jobban komolyan venni a film üzenetét: ne foglalkozz senkivel és semmivel, fogd kézen, akit szeretsz, és rohanjatok bele a lenyugvó napba! Egy kis pozitív életérzés még soha senkinek nem ártott meg.

A filmet rendező Martin Koolhoven nem merül bele semmi felesleges művészkedésbe, ez viszont azt eredményezi, hogy állandó déja vu érzése van a nézőnek: ezt már láttam valahol… Bazi nagy görög lagzi, Ratatouille, Kebab kapcsolat? Ám ennek ellenére a Rántotthús mégis szórakoztató, könnyed komédia, 82 percnyi kikapcsolás, egyáltalán nem rosszabb, mint hasonló témájú, műfajú amerikai, német, francia vetélytársai. Éppen annyi, nem több, nem kevesebb.

Tegye fel a kezét, aki látott már életében észt rajzfilmet! Most csak az jelentkezzen, aki legalább észt filmet látott… Nem, nem, a finn nem ér! Ha birtokolnám a látás képességét a virtuális térben, akkor sem látnám a kezek Pataky Attila-i erdeit valószínűleg. Én, megvallom, az utóbbi több mint húsz évben, amióta filmekkel foglalkozom, nem találkoztam a nyilván figyelemreméltó észt filmművészet egyetlen művével sem; játékfilmmel se, nemhogy animációs filmmel. Ráadásul, egész-estéssel. Persze, lehet, hogy igen, csak jól álcázták magukat… Nyilván kapok az animációs szubkultúra szakértőitől a fejemre, nekem egyáltalán nem rémlik észt rajzfilm Észtország határain túlnyúló sikere, de mivel az animáció nem kifejezett szakterületem, elfogadom, hogy lehet ilyen. Közismert, mi magyarok nagyhatalmak vagyunk (vagy csak voltunk?) e rajzos műfajban, ám Lajtán túlról nézve, bizony, mi sem vagyunk jelentősebbek egy bizonytalan eredetű foltnál a világnak nagy golyóbisán, mint észt testvéreink. Akik azok nekünk, ugye, szegről-végről? Így viszont lehet jelentős észt animáció is, legfeljebb a kritikus hülye.

A Frank & Wendy című egész estés észt rajzfilmet pedig egy jelentősnek és rutinosnak mondható team követte el, mintegy reprezentálva a jelenkori aktív észt felnőtt lakosságot és magát, az észt rajzfilmet, a még ifjú 31 évestől a “műfajilag aggastyán” 61-ig. Ezzel, persze nem azt akarom mondani, hogy meglett férfiak nem foglalkozhatnának animációs filmmel. Jankovics Marcell, Rófusz Ferenc vagy éppen Hayao Miyazaki sem gyerkőcök már, hogy csak néhányat említsek az általam is nagyra tartottak közül, ám amit a ’46-os születésű Priit Pärn és társai (Heiki Ernts 1953, Kaspar Jancis 1975, Mati Kütt 1947, Leo Lätti 1957, Ülo Pikkov 1976, Janno Pöldma 1950 és Priit Tender 1971) elénk tárnak, az nem az a kifejezett animáció-klasszika, feltéve, ha van ilyen egyáltalán.

A Frank & Wendy műfaji rokonságát az animáció mocskos és bűzös földalatti alfelén kell keresnünk, lenn a South Parkon, Beavis és Butthead utcájában. Ezen utóbb jelzett művek alkotói az észt csapat ifjabb szegmensével vannak átfedésben, gyanítható, onnan jött az ihlet, ám a forgatókönyvet a doyen, Priit Pärn (hogy lehetnek ezek rokonaink???) írta.
A forgatókönyv márpedig olyan, mintha két 18 éves ifjú, a Sziget után rajtuk maradt Nefürgyéle-pólóban, betartva a viselt utasítást és nem megszakítva a különböző tudatmódosító szerek fokozott bevitelét a szervezetbe, belevágná magát a tévéfotőjbe és végignézné a teszkóáruház teljes filléres dvd-kínálatát, majd ezt zanzásítva este elmesélnék a haveroknak. Akik bambán vigyorognak a történetfolyamot át- meg átszövő aktuálpolitikai utalásokat hallva, nyilván hőseink olykor a híradócsatorna gombját nyomták, a play helyett… Ez olyan “punkcselekedetnek” hangzik, nem pedig egy nyilván nagy múltú animációs kultúra frontjellegű, programadó, határhágó, stb. megnyilvánulásának.

Pedig az észtek (eesti mehed) Butthead eléjük dobott, hogy is mondjam csak, taknyos pézséjét vették fel, bármiféle finoman cizellált “magasművészeti” csipkekeszkenő helyett; művük olyan, mint egy évad South Park 75 percbe zsúfolva. Iszonyú tömény agyament baromság, csúnyán elküldve mindenki a francba a teljes amerikai történelemtől az Oroszországgal kapcsolatos határvitákig, George Washingtontól Putyinig, Bush-tól a japán turistákig, a rengeteg dollárjukkal, hamburgerjükkel, kólájukkal és globalizációjukkal egyetemben. Ahogy ezt illik mostanában efféle termékek esetében, mindent a fogyasztóért – tenném hozzá nem titkolt kajánsággal.

Úgy érzem, ideológiailag nem teljesen tiszta az alkotók szándéka, én inkább valamiféle financiális megfontolású sikeroffenzívát sejtek a háttérben. Az alkotók tudván, hogy korlátozottak anyagi eszközeik és látva például a South Park sikerét, ilyet mi is tudunk, sőt jobbat is! felkiáltással láthattak munkához.

Az eredmény egy eszközeiben, mondanivalójában, harsányságában ekvivalens South Park-klón, s mint ilyen tökéletes. Erős darab, ez tény, csak emberi kéz és emberi fantázia által vezetett vonalak, igazi rajz-film, semmi digitális bűbáj, az csak az én speciális kekeckedésem, hogy jobban örültem volna egy szuverén, egyedi stílusú észt rajzfilm bemutatkozásának. Vagy utalva a filmben elhangzottakra: Nincs rossz film, csak kevés vodka?

Nagyot kell dobni a fantasy-filmek mezőnyében annak, aki nagy visszhangot akar kelteni, széles a mezőny, nagy a szórás a színvonal tekintetében, és egyes műveknek komoly rajongótáboruk is van, amelyek ritkán fogadnak el mást. De a célközönségbe ők is beletartoznak. Kb. úgy, mint a focicsapatoknál vagy a zenekaroknál. Képzeljük el egy zöldfehér szurkolót a Honvéd-UTE meccsen, puszta sportszeretetből, vagy egy Tokio Hotel-rajongót az első sorban csápolni, mondjuk a Tool-on, az idei Szigeten. Lehet, hogy tévedek, de a témába, tehát a fantasyba vágó topicokat olvasva ezt látom. Egy helyütt a Csillagporról már akkor negatív véleményt olvastam, amikor még ki sem jött a film az USA-ban. Még a kameráskalózok se ilyen gyorsak…

A Csillagpor ennek megfelelően megpróbál nagyot dobni, bevet sok mindent; eleve nem túl régi nagy képregény- és könyvsikerből készül, a műfajnak megfelelő korszerű látványvilággal, sztárokkal, leendő sztárokkal, az elején mégis kissé fészkelődöm a székemben, hogy mi is ez akkor tulajdonképpen? Szokatlan, fura érzések, nem olyan amit vártam, nem úgy történnek a dolgok, ahogy elvárnám. Azonban a kezdeti kissé kényelmetlen érzés elszáll és minden rendben lesz. A Csillagpor ugyanis egy egyedi hangú, sajátos hangulatú és különleges humorú mese, nemcsak felnőtt, hanem olyan igazi, abszolút mese.

Neil Gaiman 1997-es képregény, illetve 1998-as könyvváltozata egyaránt elnyerte a közönség és a kritikusok elismerését, nagy szó ez, hiszen ekkor jelent meg az első Harry Potter is. De rokon vonásokat inkább Michael Ende Végtelen történetében találtak, e filmet látva én még hozzátenném ehhez a Grimm-testvérek életművét, az angolszász-kelta mitológia egyes ismert motívumait és még mondjuk Miyazaki Hayao csodáit. Ezeket persze csak távolról.

Van az angolszászoknak valami fóbiájuk a falakkal kapcsolatosan, fakadhat ez egyrészt Hadrianus ókori falaiból, amelyek a mai napig szabdalja a brit szigetet, másrészt a doveri fehér sziklákból, amelyek a tenger felől nézve falként övezik Angliát. Belülről persze éppen ez a fal választja el őket onnan, ahol a többiek – Európa – van. Vagy Pink Floyd: A Fal, ami egy kicsit más, de mégse. A Csillagpor hőse, Tristan (igazi hősi név!) egy Fal nevű városkában lakik, amely lakóinak az egész világot jelenti. Kvázi Középfölde. A városkát fal választja el a körülvevő természetfeletti világtól, amelynek kapuját egy aggastyán védi, aki alkalomadtán azért fürgén használja móresre tanításra botját. Feladata megakadályozni a falon való átjárást mindkét irányból. A kezdetben még ügyefogyott Tristan reménytelenül szerelmes a szép Victoriába, és megígéri neki, hogy szerelme jeléül elhozza neki a hullócsillagot. A lánynak ez imponál, és a fiú elindul. A mese ott kezdődik, hogy meg is találja azt… Ettől kezdve ókori tragédiák kórusaként az eseményeket kommentáló szellemek, rossz és kevésbé rossz boszorkányok (a legrosszabb Michelle Pfeiffer), villámokat léghajón befogó kalózok, bizonyos Shakespeare nevű kapitányukkal (Robert De Niro), unikornisok, kecskeemberek és mások akadnak útjába Tristannak, de hát ő a hős. Teszi a dolgát. Vége jó, jó a vége.

Robert De Niro tőle megszokott színvonalon/manírokkal hozza a fura kapitány figurát, Michelle Pfeiffer vicces öniróniával játszik az elöregedéssel Lamia, a főboszi szerepében. Mellettük szimpatikusan áll helyt Tristan szerepében az elsőfilmes Charlie Cox. Még jellemfejlődést is be kell mutatnia, ügyefogyottól a hősig, mint a mesékben. Fölnő a feladathoz. A lányok – Siena Miller, mint Victoria és Claire Danes, mint Yvaine, a csillaglány – szépek. De van itt még két gigászi színészfejedelem: Peter O’Toole és Ian McKellen is, utóbbi sajna csak hangban, és jó néhány kisebb nevű jószínész: Rupert Everett, Ricky Gervais pl.

A neves szereplőgárda játékához méltó a film látványvilága, amely állja a sarat a konkurenciával való összevetésben is. Történetvezetésben ugyan akadnak kisebb döccenők, ez Matthew Vaughn rendező viszonylagos rutintalanságának is betudható, ám felfogható erénynek is, hiszen meglepő ritmusváltásokként is vehetjük ezeket. Nem utolsósorban ki kell emelni a film olykor sikamlós, máskor fanyar humorát, amely az előbbiekkel együtt különleges élménnyé teszi ezt a filmet/mesét.

Azt azért nem mondanám, hogy a témagazdának, Paul W.S. Andersonnak agyában történt volna ez a címben jelzett visszafordíthatatlan folyamat. Egyrészt, mert nem tudhatom, másrészt, mert a film sem ezt tükrözi. Persze, aki képes összehozni egy működő “húzzunk le még egy bőrt a kutyáról” projectet, annak az agya semmiképpen nem mondható lepusztultnak. Legfeljebb cinikusnak, de a cinizmus része a modern túlélési stratégiáknak, mint tudjuk. Erre hajaz a Kaptár című folytatásos akció-horror harmadik részének egyik nyitójelenete is, amikor vérszomjas lenyúzott bőrű kutyákkal kell megküzdenie a főhősnek, amely tevékenységet eredményesen abszolvál is, tehát a cinizmus mellett működik önkritika, valamint a pozitív gondolkodás is. A túlélésben lehet hát reménykedni.

A film lényegében nem sokban különbözik az első és második résztől. A fő-, és néhány mellékhős változatlan, az alapkoncepció, a megoldás is hasonló. Az újdonság talán az, hogy a harmadik etap ismert sci-fi-horror-post war dream motívumokkal telezsúfolt emlékalbumot idéző “köntösbe” lett öltöztetve, amiben Andersonnak nyilván nagyban segítségére volt az epizódot dirigáló Russell Mulcahy.

Mulcahy elég rutinos versenyzőnek számít a műfajban, elég, ha első sikerére, a Hegylakóra utalunk. Ami, ugye, alapmű. Ezután sem tétlenkedett az ausztrál versenyző, készített még sok-sok múmiás, árnyékos meg gyilkosságos filmet, utóbbi időben pedig, elsősorban a televízió részére relatíve nagy költségvetésű fantasy-kat. Ezen felül ismeri is a műfaj, valamint a társműfajok jelentős darabjait, hiszen Anderson kissé fáradt sztorija ezekből vett elemekkel lett elmesélve. Még mindig az ártatlan tekintetű gyilkológép Alice és újra előbukkanó társa, a szúrós tekintetű és szakállú Carlos Olivera próbálja felvenni a harcot a gazember Védernyő Vállalat, amúgy érthetetlen célú kísérleteinek eredményeivel, az egyre begyorsuló, egyre agresszívabb zombisereggel, valamint gyártójukkal, Dr. Isaacs-el. A zombisító vírus élettelen sivataggá változtatta a Földet, ahol csak az állandó mozgás tart életben, mint George Miller Mad Maxében. A városokat is betemette a homok, a las vegas-i Szabadságszobor-másolat is félig elmerült, amikor Alice meglátja, úgy sóhajt fel, mint Taylor, az eredeti Majmok bolygója csúcsjelenetében. A néhány emberen és jelentős számú élőhalotton kívül csak igen agresszív zombivarjúk élnek s támadnak – Alfred Hitchcock: Madarak. Az egyedüli megoldás Alice-ben van, akit ismét Milla Jovovich jelenít meg – Luc Besson: Ötödik elem. Van még több idézett motívum is, ezeknek felfedezését meghagyom azoknak a hozzám hasonló nézőknek, akiket nem kötnek le túlzottan az amúgy elismerésreméltó maszkmesteri erőfeszítések és cizellált digitális effektusok.

Ismét két nő száll szembe a gonoszokkal, az egyik Milla (Alice), mint rezidens, a másik a Heroes című tv-sorozatból leigazolt Ali Larter (ott Niki/Jessica, itt Redfield konvojparancsnok). Mint színészek, eszközeikben, gesztusaikban, átéltségben mindketten a nálunk Görög Zita – Oroszlán Szonja – Dobó Kata által megfeszített kötélen táncolnak, biztonsággal. Csak éppen jóval többet keresnek. Oded Fehrnek (Olivera) pedig az a megtisztelő (?) szerep jut, hogy elszívhatja a filmtörténelem minden bizonnyal legütősebb dzsointját. Részletek a filmben.

Nem az alkotók tehetnek arról, hogy a film cselekménye viszonylag kiszámítható mederben folyik, ez egy ilyen műfaj. Minden lehetséges meder ki van már ásva, persze, lehet próbálkozni újak ásásával, az abba terelt cselekmény azonban már nem ezt a műfajt eredményezné. Nem lenne akció-horror, ami már amúgy is öszvér, már műfajilag. Mint műfajnak pedig megvannak a dramaturgiai sajátosságai, (pl. kötelező áldozatok; csak egy, az abszolút főhős maradhat a végére, ráadásul nem is pusztíthatja el teljesen a gonoszt, mert az utolsó snitt mindig az övé, stb…) amelynek meg kell felelni. Ezeket a kritériumokat rendesen teljesíti is a film, így mindenképpen tisztességes iparosmunkának tekinthető, ám például nem veszi fel a versenyt egy húzósabb, az aberráció és a miszticizmus határait egyaránt feszegető távol-keleti horrorral. Sebaj, majd talán a negyedik rész…

Az IMDb 7,7 pontja elég jó ajánlónak minősül annak, aki előzetesen nézőszámok, tetszési indexek és hasonló “csalhatatlan és tévedhetetlen” adatok alapján választ filmet. Aki pedig kilóra, mármint a nemzetközi fesztiválokon nyert díjak súlyára vesz mozijegyet, azt is bizakodással töltheti el a magyar (Új Budapest Filmstúdió – Kántor László producer) koprodukcióban is készült Csapda című film. A magyar és a másik társpartner, egy német cég azonban csak a film anyagi hátterének biztosításában játszott szerepet, maga az alkotás, Srdjan Golubovic műve, szerb. Nem tipikusan szerb ugyan, inkább tipikusan közép-európai, azonban az alkotók nemzetisége és a film helyszíne szerb. Belgrád. Ma.

A sors keserű iróniája, hogy egy olyan filmre, amelynek témája az elengedhetetlenül szükséges pénz megszerzése, alkotóinak a határon túlra kell menni, minden követ meg kell mozgatni a gyártáshoz szükséges büdzsé előteremtéséhez. Megrázó témájú, komor hangulatú filmről lévén szó, kemény munka lehetett, borítékolható, hogy nem fognak tömegek tolongani a jegypénztáraknál, mégis sikerről számolhatunk be. Több fesztiválon díjazták a filmet és rendezőjét, nagy amerikai stúdiók pedig tárgyalnak a remake-jogokról, valamint Golubovicnak forgatókönyveket küldtek. Felénk ez az, amire 10 filmesből 9 vár, a maradék egy pedig az őrült, aki nem számít.

Itt azonban álljunk meg egy szóra, játszunk el előzetesen a gondolattal, milyen lesz (lehetne) ez a remake? Adott a téma: egy hétköznapi házaspár, elég szűkös anyagi körülmények közepette neveli egyszem kisfiát, akiről kiderül, halálos beteg, és csak egy rettentő drága műtét mentheti meg az életét. Valahonnan pénzt kell keríteni, ez a apa (pl. Denzel Washington, Harrison Ford vagy Mel Gibson) dolga (közben a feleség szívszorító aggódása), ám sehol egy jó szándékú adakozó, a bankok sajnálkoznak, aztán jön egy ajánlat, onnan, ahonnan senki nem várja… Az apa meghasonul, gyötrődik, őrjöng és elfogadja. Tett tettet követ, fokozódik a drámai feszültség, de a végén meglesz a pénz. Gyermek kés alá, kissé később orvos mosolyogva ki, snitt, családi autó el nyugatra, a lemenő nap vörösen izzó fénye szép hosszú árnyakat rajzol az út mentén, a hátsó ülésen a kissrác mosolyog…

Az eredeti változatban nem egészen így alakulnak a dolgok, hiába Belgrád nem Amerika. Messze nem az. Amerikában valószínűleg valami hatásosan kihegyezett melodrámát kerítenek majd, melyben a családért, a fiáért akár a pokolba is leszálló apa heroikus küzdelme lesz a középpontban, a végén happy end, természetesen. Amerikában nem mehet tönkre család, legalábbis filmen (némely független kivételtől eltekintve). Errefelé azonban más a helyzet. Golubovic filmjében végig rossz idő van, ha nem esik, szemlátomást hideg van. Már ettől sincs jó kedvünk.

A mai Szerbiában, Belgrádban sincs senkinek jó kedve. Európa egyik fekete báránya az ország, kaotikus belpolitikai viszonyokkal, a maffia által befolyásolt, cammogni is alig tudó gazdasággal, elkeseredett polgárokkal. Mladen és Marija értelmiségi házaspár, ám éppen hogy tengődnek, amikor beüt a krach. Kétségbeesésüket értjük, átérezzük, tudjuk mi itt is, Magyarországon, innen nincs kiút. Mladen (Nebojsa Glogovac eszköztelenségével is megrázó alakítása) éppen olyan hősies küzdelemre indul a fia életének megmentéséhez szükséges pénzért, mint azt tenni fogja Denzel Washington vagy Mel Gibson, majd az új, amerikai verzióban, tudva, bízva benne, hogy győzni fog, ám itt már az első lépések is tétovák, gyötrelmesek. Már Mladen indulásában érezzük a tragikus véget. Amerikában, és nálunk is Közép-Európában kötelező a kisemberek erkölcsi győzelme, de míg odaát rendre heroizálódnak, nálunk jussuk a halál. Kicsi vigasz, ha egyáltalán vigasz ez, itt a “nagy emberek” se járnak jobban.

Golubovic filmje nem véletlenül keltette fel a szakma érdeklődését, hiszen ezt a nehéz témát képes volt a kellő szenvtelenséggel, mégse részvétlenül, erkölcsi és pszichológiai hitelességgel ábrázolni. A megfelelő pontokon dramaturgiailag szilárdan alátámasztott, pontos filmje felkavaró, egyben gondolatébresztő és figyelemreméltó alkotás.