asanisimasa

Megmondom őszintén, még egyetlen részt sem láttam a Grace Klinikából, nyilván azért, mert előtte mindig a Vészhelyzet van, kórházból pedig egy is sokk. Akik viszont rendszeres követői a sorozatnak, azoknak nyilván ismerős Katherine Heigl és már elégedetten sikkantanak fel a Felkoppintva című új amerikai vígjáték első utáni képkockáin, hogy: Nini, az Izzie a grészklinikából!

A felsikkantás akkor következik be, ahogy épp elhalt az első filmkockákat követő öblösebb kacaj, amely a sorozatkövető hölgyeket kísérő urak száját hagyta el, látván micsoda jackass (kb.: vadbarom) filmre csalta őket barátnőjük, azt híve – bedőlve a forgalmazó ajánlásának – romantikus vígjátékot lát majd. Az első kockákon ugyanis igazi vadbarmokat látunk, fiúkat szabadjára engedve, ész nélkül.

Persze, szó sincs itt átverésről, pusztán Judd Apatow újabb dobásáról, aki több sajátságos humorú tévésorozat és filmforgatókönyv mellett a 40 éves szűz című vígjátékkal is megörvendeztette rajongóit. A találmányhoz nem kell más, mint két tökéletesen ellentétes jellemű, kinézetű, beállítódású és érdeklődésű főszereplő, akik már egymás mellé állítva is jelentenek bizonyos dramaturgiai dinamikát, ami nem hátrány egy vígjátéknál. És kell egy szituáció, amely során összeütköznek, ezzel a nagyja meg is van oldva.

Főszereplőnek itt van ugye az egyszer a már említett Katherine Heigl, vagyis Allison. Kinézetre a tipikus éltanuló-vezérszurkoló lány, aki egyéb esetekben világot ment meg, most csak karriert épít. Szőke, egészséges, amolyan faros-mellyes, emellett okos is, éppen most adtak neki kiugrási lehetőséget munkahelyén, a sztárfigyelő bulvárműsorban. Ezt megy megünnepelni nővérével éppen. Ellenpontnak nem szőke kabriós herceg, 82 fogú mosollyal, nem egy gonosz főnök, akiben még motoszkál a szeretnivaló kismackó és nem egy szeretetreméltó, nagyon művelt, de ennél még jobban gátlásosabb könyvesboltos bölcsész van állítva, hanem egy echte lúzer. Ben köpcös, amúgy tökéletesen átlagos srác, aki kizárólag méretes hasispipája társaságában érzi jól magát és nem is nagyon akar más társat magának. Egyáltalán nem nagyon akar mást, mint szívni. Egy 40 éves szűz, újra Seth Rogen (aki mellesleg csupán 25 éves). Olyan pofa, aki már önmagából, sajátos életmódjából fakadóan, de azon túl sem fog soha összeakadni egy olyan csajjal, mint Allison. És jöhet a nem várt és meglepő szituáció: persze hogy összeakadnak. Sőt, mi több, a találkozás nem várt gyümölcseként Allison terhes lesz.

Eddig rábólinthatunk, hogy na ja, volt már ilyen, ezért nézünk filmeket, ám rendesen úgy szokott történni, hogy igen, az össze nem illő pár összejön, és bebizonyosodik, hogy lehet együtt élni, mosoly, örömkönnyek, vége, főcím. Itt az össze nem illő pár egy kocsmában ütközik össze, úgy hogy nagyon berúgnak, mintegy véletlenül. Allisonnak ez kiruccanás, míg Bennek mindennapos tartózkodási hely az “on the wild side”. Az már mindenképpen egyedi motívum, hogy a szinte minden szempontból előnytelen Ben Allison ágyában köt ki, ráadásul olyan részegen, hogy még a gumit se tudja magára felhúzni, ezt persze Allison se veszi észre. Az eredmény az, ami előre görgeti e film cselekményét…

Reggel szemléljük Ben hájas valagát, és röhögünk a kínos reggeli beszélgetésen. De sokat röhögünk a filmen ez után is. Apatow ügyesen megírt forgatókönyve/filmje telis tele van őszinteséggel, friss, valódi szó- és cselekményfordulatokkal, amely ellenállhatatlanul mulatságos élménnyé teszi a filmet. Nem mondanám, hogy zseniális színészeket látunk, hozzájuk véve a mellékszereplőket is, de amit hoznak, azt őszintén teszik, ezáltal hiteles figurákat alkotnak. Paul Rudd, aki Allison nővérének férjét alakítja, azért szállít egy olyan frenetikus Robert De Niro-paródiát, hogy azóta is azon röhögök.

Szóval jó kis vicces film ez. Nincs benne nagy szájbarágó jellemfejlődés, erkölcsi szentbeszéd, meg hasonlók, mindenféle szentimentalizmustól mentes, friss és szórakoztató alkotás.

Lendületes ecsetvonások húznak végtelen párhuzamosokat a fekete festményalapba. Aki az ecsetet kezeli, nem kapkod, nem siet munkájával, dolgozik, szívósan, makacsul, kitartóan. A háttérben olasz parasztok monoton munkadala hallatszik, a festés munka. Michelangelo Caravaggio egész életét ennek szentelte.

A többek között képzőművészként, díszlettervezőként is jelentős Derek Jarman, a századvég két nagy hatású angol filmrendezőjéből az egyik (a másik Greenaway), ezzel az ő életéről készített lírai hangvételű életrajzi filmmel lett igazán széles körben elismert rendező. A Caravaggio című film 1986-ban készült el, hosszas, mintegy tíz éves előkészítői munka után, és szinte azonnal hazánkban is bemutatták. A forgalmazói jogok azonban lejártak, ám a Cirko Film munkatársai úgy gondolták, talán érdemes újra megvenni a moziforgalmazás jogait, ezt a kivételes filmet megéri moziban látni azoknak, akiket érdekel.

Körülbelül 1990 környékén, egy filmklubban láttam először ezt a filmet, azóta gondolom úgy, hogy a filmművészet egyik legtökéletesebb alkotásáról van szó. Nem forradalmi látásmódjával, nem filmnyelvi újításaival és nem korszakteremtő erejével érdemelte ki nálam ezt a jelzőt, hanem azzal, hogy tökéletes. Végletesen letisztult alkotás, egy felesleges kép, szín, hang nincs benne. Caravaggio állítólag csak azt festette meg, amit látott, egy ecsetvonást sem tett önmaga kényére. Jarman munkája is ilyen, maga is alkotó művész lévén tudta, milyen volt a festő. A perzsa szőnyegszövő mesterekről hírlik, hogy az ő munkájuk ilyen tökéletes. Ők ugyan egyetlenegy hibás bogot – tudatosan – beleszőnek a szőnyegbe, mert tökéleteset csak Allah alkothat. Caravaggio (akinek alakjában, figurájában, szellemében Jarman sajátmagát látta meg) nem hitt Istenben, bár egy ideig a legfelsőbb papi körök támogatását is élvezte. Emblematikus jelenetben a halottas ágyán a pap egy feszületet próbál kezeibe adni, de azt a festő a sarokba hajítja. Állandó néma kísérőjétől, múzsájától viszont a kedvenc kését elfogadja, pengéjén a jelmondat mindent elárul: Nec Spe, Nec Metu – Nincs remény, nincs félelem.

Több motívum vonul keresztül a filmen, az egyik a kés. Ha kell segédeszköz, eszünk vele, farigcsálunk, játszunk, ha kell fegyver. Mint fegyver, vért is onthat. Caravaggio képein fontos helyet kapnak a kések és kardok. Kése egyfajta fallikus szimbólum is, a férfiasság jelképe. A fiatal festő tudatosan és kihívóan sebzi meg magát vele, jelezve mintegy a művészet önpusztító voltát. Később gyilkol is vele. A kés, ha húst ér, vért fakaszt, a vér (és megfelelője a bor) a másik motívum. Vér, mint az élet nedve. Bor, mint az ember vére, életre kel tőle, ha erjedt, ha elfolyik, meghal.

Caravaggio, a festő halálos ágyán fekszik. Haldoklásának lázálmos pillanataiban életének fontos momentumai – festmények! – peregnek le, Jarman a festő fontos képeit hihetetlen precizitással beállított és megvilágított élőképekben jeleníti meg, majd ebből kibontva képzeli el Caravaggio életének mozaikjait. Kiváló színészt talált a festő alakjára, a szuggesztív tekintetű Nigel Terry mély pszichológiával, de Jarmanhoz és Caravaggiohoz méltó szikár visszafogottsággal alkotja meg a festő figuráját. Mellékszerepekben, mint például a festő modelljeiből lett, tragikus sorsú szerelmi háromszög tagjai, Tilda Swinton (Jarman kedvenc nőalakja, legközelebb Tarr Béla Londoni férfijában láthatjuk) és Sean Bean (pl. Boromir, ugye) formál ízes, hús vér figurákat.

Derek Jarman filmjén bár meglátszik a sokszor kényszerűen hosszas előkészítés, ritkán látható igényes film. Ha maga Caravaggio kockánként nézné végig a filmet, szerintem ő is meg lenne elégedve. Jarman a festő személyén keresztül saját önarcképét alkotja meg, amelyet különféle elidegenítő effektusokkal (koridegen ruhák, mint pl. szmoking, eszközök, mint írógép, számológép, járművek, mint motorbicikli, teherautó, stb.) rögtön el is vonatkoztat konkrét témájától és mintegy általánosítva, megfesti “A művészsors” tablóját. A film végén egy katartikus erejű élőképben Jarman Caravaggio Krisztus sírbatétele című megrendítő festményét rendezi meg, ahol Krisztus figuráját a már halott Caravaggio, vagyis Nigel Terry “játssza”. Jarmant azonban nem feszítette sem ezért, sem másért senki sem keresztre, AIDS-ben halt meg 1994-ben. Ettől függetlenül, vagy ezzel együtt Caravaggio című filmje azonban alapeset minden magát valamire tartó kultúrember számára.

Adam Sandlerről tudom, hogy jelentős rajongótáborral rendelkezik, ám bizonyos okokból rám vajmi kevés hatással bír. Nemhogy megnevettetni, de figyelmemet lekötni se nagyon tudja ama kevés alkalommal, mikor munkámból fakadóan kénytelen vagyok szembesülni valamelyik filmjével. Biztos bennem van a hiba, de az olyan effektusokkal operáló humor, mint a suttyomban elreccsentett puki rebbenő nyuszipillantással álcázása számomra inkább kínos, mint nevetséges. És főleg nem szórakoztató. Sandler mégis tömegeket varázsol el, nyilván lehet benne valami, amit én nem veszek észre.

Mintegy védjegyként, az említett reccsenő hang az első ebben az új filmben is, amikor felnevet a közönség, hálaistennek az utolsó is. A nevetés viszont marad, tehát a siker garantálva látszik ez alkalommal is. Pedig Sandler, korábbi filmjeitől eltérően, némi megszívlelendő mondanivalót is szeretne közölni rajongóival. Az ilyesmi meg ritkán szórakoztató, aki könnyed szórakozásra vágyik, az nem a fejét szeretné tömni, így az efféle mondanivaló-sulykoló, agytágító filmek általában elutasításra kerülnek a szélesebb nézőréteg körében. Sandler viszont tud valamit, mert a közönség(e) nem menekül fejvesztve.

Persze, ne gondoljunk valami magasröptű filozófiai vagy erkölcsi okfejtésre, csupán arra, hogy Sandler filmje ez alkalommal kicsit többről szól, mint a habnál is könnyebb, légnemű fajsúlyú szórakoztatás. Az azonos neműek közti kapcsolat, sőt házasság eléggé érdekes és fontos téma, hogy komolyan lehessen rajta elmélkedni, ám elég sikamlós is ahhoz, hogy a vígjátékot műfaji határain belül tartsa, úgy, hogy ez ne csak annyiban merüljön ki, mint sok más meleg-témájú filmben: Nini, de viccesek ezek!

Sandler, aki egy ízik-vérig macsó, heteroszexuális tűzoltót játszik ebben a Férj és férj című komédiában, nem süllyed odáig (de partnere, Kevin James, egyedül maradt apaként se, aki szintén a hagyományos párkapcsolatot modellálja), hogy történet cselekményének sodrában a férfi-férfi házasságba kerülve pipiskedve, csajszisan pucsítva megjátssza az agyoncsépelt homokos-klisét, marad az ami: egy macsó tűzoltó, aki eleped a nőkért, csak most titkolnia kell, mert a barátság ezt diktálja. Tehát egy igazi macsó, aki a nap minden pillanatában macsó környezetben él, dolgozik, életeket ment, a legjobb barátjának segítve egy olyan közegbe csöppen, amely teljesen ellentétes az ő világával. Hősünk-Sandler megismerve azonban elfogadja azt; nem válik meleggé, hiszen ez nem úgy van, hogy ma zöld zokni, holnap piros, és elhiteti az elutasítóbb nézőkkel is, hogy igen, azoknak is kijárnak azok az alapvető emberi jogok, akiknek szexuális orientációja különbözik a miénktől. És akik, mint azt a film egyik szereplője ki is mondja: nem harapnak.

E melegjogi gondolati fősodor mellett kapunk a filmtől néhány szellemesen kibontott, ezáltal felfrissített régi viccet is, hiszen mégiscsak nevetős filmről van szó. Van egy csomó jajjdeédi  Sandler-mosoly, ezt a csajok nyilván nagyon imádják. A film végig nagyon illedelmes, semmi színeskarikás mutatvány, szöveg, talán a buzi szó is csupán egyszer hangzik el, akkor is nagy-nagy negatív előjellel. Azért ez elég nagy attrakció egy alapvetően meleg témájú filmtől.

Illusztris szereplőgárda is színesíti a palettát, a tüsi frizurás, pocakos Dan Aykroydtól a meglehetősen csinos Jessica Bielig, Steve Buscemi kekec biztosítási nyomozófiguráját senki nem tudta volna jobban megcsinálni, míg Ving Rhames megmutatja, hogy egy egész pici hangsúlyeltolással még a legbrutálisabb figurát is viccessé lehet változtatni. A film végén az igazságot az a Richard Chamberlain (hajdan Anjin san – vicces, következetesen végigvitt utalás van rá Kevin Jamestől) mondja ki, aki valóban meleg (ps: és nem sokkal később az AIDS el is viszi a valóságban). Ezt ő mondta, nem én. Ha a film ezzel annyit elér, hogy a legközelebbi Gay Pride felvonulást eggyel kevesebb vérben forgó szemű tudatlan fújolja őrjöngve, már megtette dolgát.

Spike Lee, a fekete “polgárjogi” filmrendező mintha szakítana eddig védjegyévé vált témáival, semmi gettóharcos lövöldözés, kemény drog, vér, könny és veríték. 2004-es filmjének főhőse, Jack (Anthony Mackie) a feltört feketék csoportjához tartozik. Olyan méregdrága és nívós egyetemekre járt, mint a Wharton és Harvard, egy gyógyszercég alelnökeként gondtalan és boldog életet él. Egészen addig, míg barátja, a cég kutató biokémikusa öngyilkos nem lesz, és hagyatékai közt Jack a cég törvényellenes működésére vonatkozó bizonyítékokat nem talál. Jack a tudomására jutott bizonyítékokat jelenti a felettes hatóságnak, minek következtében állásából kirúgják. Magába roskadva üldögél otthonában, amikor régi barátnője, Fatima, egy másik gyönyörű lány társaságában becsönget hozzá, és meglepő ajánlatot tesz…

Az amerikai feketék problematikája áll ismét Spike Lee érdeklődésének középpontjában, nem meglepetés, fura is lenne, ha mondjuk valamelyik Jane Austen-klasszikus megfilmesítésébe fogott volna. Lee akkor jó, ha azt filmezi, amit jól ismer, s ami kapcsán közzéteheti újabb kiáltványát az “intézményesített amerikai rasszizmus” ellen. Jelen főszereplője, Jack, újabb példa a gettókban nyomorgó, kitörést csak a bűnözésben látó feketék előtt: profi bokszoló apja támogatása révén drága egyetemeken tanult és jó állása lett. Olyan lakásban lakik, mint a gazdag fehérek, olyan pozíciót tölt be, amiről a fehérek is csak álmodnak. De ha innen kigolyózzák, akkor is egy keménytökű fekete marad, aki kiáll az igaza és az igazság mellett. Spike Lee szívesen állítja piedesztálra a saját erejükből, tehetségükből nagyra törő feketéket, legyenek azok kosárlabdások, trombitások, polgárjogi aktivisták, vagy éppen most, yuppie-k. Azonban most mintha nagyobbat merített volna a megszokottnál.

A film címe (Utál a csaj) és a műfaji megjelölés (filmvígjáték) nem sok jót előlegez meg. Utál a csaj, amerikai filmvígjáték, jajj! – sóhajt fel az igényesebb filmek rajongója. Spike Lee neve ugyan garancia a minőségre, de ki tudja ma már, mi van, mi nincs, s ki kicsoda?! Az amerikai kritika földbe döngölő, a Rohadt Paradicsomon 20%-on áll a film. A drága kollégák nyilván a harcos, odamondós Spike Lee-t akarják, nos, nem ezt kapták. A 20% azért túlzás, de az igaz, hogy messze nem ez Lee legjobb filmje.

Spike Lee most olyan területre merészkedett, amelyen úgy tűnik, nincs igazán otthon, s ez meglátszik a filmen is. Spermabankoktól idegenkedő, de gyermeket akaró leszbikusok sztorija vegyítve az igazáért megküzdő, akár még a hatalommal is szembeszegülő fiatal fekete drámájával, nyilván elég katyvasznak tűnhet egy, a vérprofi hollywoodi forgatókönyvek egyhangúságához szokott producernek, nem véletlenül lett Lee saját filmjének producere. Viszont, mint rendezőnek, nem is sikerült észrevétlenül elsimítania a két történet összeöltését. Ez a film legnagyobb hibája: két film van egybevágva. Vagy ez, vagy az, de így együtt? A leszbikus vonallal nem is tud mit kezdeni, a felvonultatott gyönyörű színésznők seregét, Kerry Washingtontól Monica Bellucciig, inkluzíve Ellen Barkinnal, jobbára csak nyálcsorgatva szemléli a rendező. A macsó pasidolgokhoz, gangekhez, fegyverekhez ért, a férfitettek érdeklik, a kitartás, az igazságért való küzdés, nem ilyen “izék”, mint két nő szerelme. Ráadásul úgy, hogy közben gyermeket is akarnak. Nem érti meg a leszbikus szerelmet Lee, egyszerűen nem hiszi el, hogy két nő képes szerelmes életet élni férfi nélkül is. Ordítva élvezteti el az összeset, természetesen a keménytökű Jack alatt. Persze, egy polgárjogi harcos – Spike Lee maga – nem tehet olyat, hogy egyszerűen lesöpör az asztalról egy másik “kisebbségi problémát”, ezért felmutatja: igen, nézzétek! Milyen szépek ők, két nő. Csak éppen odatolja közéjük Jacket.

A másik szál, az igazáért harcoló Jack, viszonylag rendben van, bár didaktikus, mint egy régi Capra-Stewart film, ám ettől (vagy épp ezért?) még úgy állunk fel a székből, hogy igen, így kell, megcsinálta! A maffiás jelenet pedig egyenesen sziporkázó, itt kezd el élni a film is, hiába, nincs a színen nő. Mondjuk, ehhez kell John Turturro, megint. De ezek csak pillanatok, amelyek viszont éppen csak továbblendítik a meglehetősen döcögős, összefércelt sztorit. 133 perc vetítési idő a filmvígjáték műfaji megjelölést önmagában negligálja, így megtekintését inkább a téma iránt elszánt harcosoknak ajánlom.

Bart Simpson, amikor 1987 április 19-én megszületett 10 éves volt, és állandóan valami csínytevésen járt az esze. Húsz év elteltével még mindig 10 éves, na jó, talán lehet már 14, a csínytevésben viszont apja, az inkább méla Homér lett aktívabb. Meglepő fordulat?

Az már talán kevésbé meglepő, ám annál inkább elvárt fordulat, hogy a minden idők egyik legnépszerűbb és legtöbb évadot megért rajzfilmsorozata is elérkezzen a felnőttkorba lépést jelentő egész estés változathoz. A konkurencia, a South Park és a Beavis&Butthead nem várt 18 és fél évet erre az eseményre, a kőkorszaki előd Flinstone-éknak pedig a fejlettebb utókor idézett meg egy (két) élőszereplős remake-et. Ami ugye nem az igazi. A kétdimenzió az kettő darab dimenzió, és nem három, ezek a filmek a valóság karikatúráinak készültek, a karikatúra pedig két dimenzióban üt erősebbet. A 3-D szuper technikák a valóság illúzióját keltik, ami pedig a valóság másolását jelenti, nem pedig torz, hibás oldalainak, vonásainak kiemelését, ugyebár. Az említett rajzfilmfigurák pediglen mégsem tekinthetők (az amerikai) valóság adatpontos másának. Vagyis ki tudja…

Mindenesetre igen erős a társadalomkritikus attitűd eme provokatív rajzfilmsorozatokban, már a korai Flinstones is (és nemcsak a zseniális Romhányi-magyarításnak köszönhetően) tartalmazott bizonyos kritikai észrevételeket az amerikai családmodellel és az amerikai életstílussal kapcsolatosan, azonban ezt még illedelmes bájjal sugallta a nézőknek. De Beavis Butthead haverjával már nem cicózott, arcunkba böfögte az MTV-generáció véleményét erről (akkor még csak arról) az egészről: this sucks! A folyamatra a koronát a provokatív megfogalmazásban már-már az aberrációig elmenő, és rajta olykor túl is lépő South Park tette fel, eddig legalábbis, ám előtte még fontos és terjedelmes helyet foglal el a Simpsons-saga.

A sorozat és e belőle készült moziváltozat színhelye a tipikus amerikai kertváros, ahol az amerikai társadalom túlnyomó többsége él. Az Amerika. Egy-kétszintes sorházak, dupla garázzsal, gyepesített előkerttel, bazi nagy nappalival, benne bazi nagy tévével, emeleten hálószobák sorával. Hasonlóba, nálunk még szinte luxusszámba menő, de odaát a széles középosztály számára átlagosnak mondható vityillóba lép be Al Bundy is minden este, minden epizódban, itt él a rém rendes amerikai család. Itt élnek Simsponék is, a várost, a kertvárost nevezhetjük akár South Parknak is, bár jelen esetben a bájos Springfield nevet kapta. Jellemzően általánosító elnevezés, USA harminc államában található Springfield nevű település, lehetünk akárhol, tök mindegy, ez a valódi Amerika, mint már említettem. Az apa, Homér főszereplővé lép elő, kedvenc házimalacának béltermékével megfertőzi a városka határában lévő tavat, aminek következtében a városkát az Amerikai Környezetvédelmi Ügynökség (vagy mi), egyenesen Schwarzenegger elnök (sic!) parancsára, fojtogató üvegbúra alá helyez. Homér és családja kiközösít, száműzetésbe szökik, majd felismer, belát és határoz: Springfieldet megment. Ekképpen alakul a szövevényesnek éppen nem mondható cselekmény, a trükk nem itt, nem ebben van. A Simpson mozi telis tele van szórva apró multimediális, multikulturális és közéleti utalásokkal, amelyek természetszerűleg azoknak esnek le, akik valamennyire tájékozottak a világ dolgaiban. Aki jobban, az többet röhög, aki kevésbé, nos azoknak maradnak a jól ismert seggberúgós poénok. Ez a helyzet.

Bizonyos körökben divat szapulni Amerikát, az amerikai politikát, életstílust, fogyasztói kultúrát, ezek a körök nagy átfedésben is vannak a Simpsons (és a hasonlók) célközönségével, lehet röhögni a majom amcsikon. Az értelmesebbeknek lehet röhögni magukon, tudva, érezve azt, hogy nemsokára, nem is olyan nagyon sokára saját magukon is így lehet majd röhögni. Ennek a megállapításnak nem mond ellent az a tény sem, hogy a Simpson-mozi első héten nagyobbat nyitott az USA-ban, mint a Shrek 3, az új Potter vagy a Transformers. Lehet, hogy mégse olyan hülyék azok odaát, mint mi azt sejteni véljük? Annyi biztos, hogy amíg készülnek ilyen filmek, és ezeket meg is nézik, addig van remény. Ugyan a Simpsons-mozi nem operál forradalmi módszerekkel, úttörő filmes eszközökkel, hatásmechanizmusában is csupán a jól bevált hollywoodi recepteket alkalmazza, azonban pikírt és provokatív mondanivalójával éppen, hogy nem a totális elhülyüléshez járul hozzá. Kis lépés ez egy rajzfilmfigurának, de…

Olyan ez a Ocean’s-dolog, amilyen csak a nagy kaszinólegendákban, a nagy nyerések mítoszaiban van: harmadszor is megtenni a fekete 13-ast és harmadszor is nyerni! Ilyen az életben nincs. (És mégis van, ugye…)

Aki mer, az nyer. Steven Soderbergh (aki talán a leginnovatívabb amerikai rendezőnek tekinthető manapság a mainstream mezőnyben) persze nem kockáztatott semmit, amikor harmadszor is belevágott Danny Ocean és társaságának történetébe; egy profi sosem kockáztat, egyszerűen tudja, hogy nyerni fog. A baleknak izzad a keze, a szíve 200-al kalapál, végtagjai akaratlanul rángatóznak, amikor harmadjára odatolja a zsetonokból álló tornyocskát a megfelelő négyzetre, a profi hűvös fejjel felméri a helyzetet, és határozott mozdulattal dönt. Jelen esetben szól a producernek (Jerry Weintraubnak): Indulás. Persze, lehet hogy éppen Weintraub szólt Soderberghnek, tökmindegy, a lényegen nem változtat.

A lényeg pediglen konkrétan: az Ocean’s Thirteen tökéletesen ugyanazt a nívót képviseli, mint a megelőző két rész, sőt nyugodt szívvel hozzávehetjük ezekhez a Sinatra-Martin-Davis-féle alapverziót is; minden koordinátarendszerben mestermunka. Persze, ne gondoljunk arra, hogy most valami forradalmi, meg mittudomén milyen korszakalkotó mestermű készült el, egész egyszerűen arról van szó, hogy az amerikai szórakoztatóipar, a tömegtermelés sajátosságaiból fakadó selejtgyártás mellett néha csúcstermékeket is előállít. Weintraub igazi hollywoodi nagyvad, tudja mitől hal be a néző, meg tudja azt is, ilyen nevekkel/ilyen tehetséges emberekkel egész egyszerűen nem lehet hibázni. Soderbeghnek erős stílusérzéke van, tán erősebb, mint Tarantinónak, ráadásul nála épebb eszű is. Rendezőnek se utolsó (Oscar-díjak), virtuóz történetmesélő, emellett komoly operatőr is. Illusztrálni is tudja, amit mesél/amit keze alá ad az eredeti Rat Pack-verziót jegyző Johnson/Russel által felügyelt, de a vegasi miliőt hasonlóképp jól ismerő Koppelman/Levien forgatókönyvíró páros.

George Clooney (Danny Ocean) a Good Night and Good Luck című, rendkívül fontos médiatörténeti dolgozat óta tőlem azt csinál amit akar, én feltétel nélkül elfogadom. Vállalom az elfogultságot, ráadásul úgy, hogy általában hányok az ilyen őszülő halántékú, sima beszédű bájgúnároktól, de George Clooney más. Őt tartom manapság az egyetlen olyan hollywoodi férfisztárnak, aki a régi nagyok nyomába ér sármban, kisugárzásban, ráadásul színésznek sem rossz és agyban is rendben van. Mint Robert Redford, kb. Persze, nincs vége itt a sornak.

Brad Pitt. Neki se vagyok nagy rajongója, persze, igen, a Harcosok klubja az rendben van, de ő is inkább él a mosolyából/feszes fenekéből/magánéletének kiteregetéséből, mint színészetéből. Rusty szerepe azonban jól áll neki, kifejezetten édesek a Clooney-val elővezetett kettőseik, lásd.: pl. az Oprah Winfrey-motívum. Matt Damont bírom most is, mint ahogy máskor is, jó energiái vannak. Tán a szépfiú-pakkba sorolható még Andy Garcia is, aki nagy (ön)iróniával alakítja ismét Terry Benedictet, a nagyon veszélyes maffiózót. Al Pacino már nem szépfiú, viszont gesztenyeszín hajjal rettentően vicces, a gonosz Willie Bank szerepét magabiztosan hozza. Julia kiesett (vagy szülés, vagy túlkalkulált gázsiigény miatt), így jócsaj nincs, vagyis. Ellen Barkin jó nő, kb. mint Stifler mamája. Értik, ugye: MILF.

Szóval sok jó pasi, szellemes, időben oda-visszaugrálós sztori, persze, hogy megint rettentően rafinált betörősdi, báj, kecs, kellem. Habkönnyű szórakozás, fesztelen, nagystílű, elegáns termék. Elbájol, elvarázsol, kiszolgál és szórakoztat, miképpen a főszereplőként eddig még nem említett Las Vegas is. Minden a néző szórakoztatására van, minden kifogástalanul működik. A néző elégedett mosollyal távozik, meg sem fordul a fejében, hogy kidobott pénz volt, amit erre a két órára költött. A fekete 13-as megint nyert. Asanisimasa: 138/10

Saját tesztalany híján, barátnőnk 10 év körüli fiúgyermekének ejtettem el a hírmorzsát, miszerint a Transformerst fogom megnézni. Csak úgy, baráti csevej közepette, odavetvén. A kiscsávó úgy cuppant a hírre, mint éhenkórász darázs a reggeli maradékára. Pupillái tágra nyíltak: AZT A TRANSFORMERSZT?, kérdezte. Azt hát, feleltem hányaveti vállrándítással. Ekkor akkorára nőttem a kissrác szemében, mint maga a rettenthetetlen Optimus hadvezér, a fő jó transzformer. Az meg baromi nagy. És még fel sem ajánlottam, hogy elviszem magammal a bennfentes sajtóvetítésre. Ennyiből is látszik talán, melyik korosztálynak készült a Játékhegyi Álomművek (Spielberg Dreamworks) legújabb opusza, így nem is kísérleteznék bármiféle értelmiségi felnőtt fanyalgással, bár lenne miről, a célközönség úgyis tódulni fog. Garancia erre az alkotók nevei, Steven “Mindentvisz” Spielberg és az Armageddonnal egyszer már a Földet elpusztítani szándékozó Michael Bay. Ezen nem változtat az sem, hogy hamarosan mozikban a konkurencia, a Fantasztikus négyes…

A film ötlete Spielberg agyából (honnan máshonnan…) pattant ki, aki saját bevallása szerint nagy transformer-rajongó. Mármint a játék rajongója, annyira, hogy saját magának vesz ilyen pörgő, csavarodó, nyiklő-nyakló izéket, azokkal játszik szabad pillanataiban, amikor épp nem filmet tervez, szervez, rendez. Szerintem a gyerekeitől is ellopkodja azokat a példányokat, transzformer-karaktereket, amelyek neki nincsenek meg… Ül az íróasztala mögött, mindkét kezében egy-egy transzformer, csavargatja, egymásnak ereszti őket, és agyában villanykörteként megszületik a gondolat: Milyen jó kis filmet lehetne ebből csinálni! (Végül is pénze, összeköttetései vannak hozzá, miért is ne…)

Hogy a film jó lett-e, az már más kérdés. A célközönség, a 10-14 éves fiú nemű gyerkőc, valamint a hozzájuk csapódó, nem éppen a cizellált történetmesélésért, a mély lélekábrázolásért, a katartikus erkölcsi tanulságokért, ellenben a szemkápráztató látványzuhatagért és hangorgiáért, plusz némi nevetésért rajongó egyéb korosztály az irtózatos hangerőtől kicsit kóvályogva, de csillogó szemekkel vágja rá, hogy fúúú de jóóóó volt. Ez azonban az élményfaktor, nem pedig esztétikai kategória. Élményszinten jól teljesít a film, a jóval több mint két óra vetítési idő alatt még a legszkeptikusabb nézőt is begyűri az atomerővel zakatoló audiovizuális henger, egész egyszerűen annyit kap a szembe és fülbe, hogy az agynak nincs ideje fanyalogni. Ha meg nem is akart, vagy nem is tud fanyalogni, akkor a “fúúú de jóóóó volt” van. Nem vesszük észre, hogy ez a játékbábu-film korábbi szupermozik motívumainak szimpla összeollózása. Nem vesszük észre, hogy mi, józan felnőttek, egy sárga ütött-kopott sportkocsinak szurkolunk, hogy gyógyuljon már meg (!), és győzze le azt a nagy izét, amely leginkább Szauronra hasonlít a Gyűrűk urából.

Pedig nem nehéz észrevenni, milyen egyszerű a recept. Egy rész Terminátor, egy rész Függetlenség napja, az Armageddon és A világok harca alkotói “séróból” megy, egy csipetnyi beszélőautó-mítosz KITT-től, a fekete Pontiactól Christine-ig, az 58-as Plymouth Fury-ig (Stephen King). Ehhez tedd hozzá a rajzfilmcsatornákról ismert Transformer-epizódok szögegyenes, szimpla dramaturgiáját, a jól bevált és agyonhasznált hollywoodi sémákat; rossz főhős megjelenik a tizedik percben, vicces néger a huszadikban stb, stb., meg egy jó nagy rakás pénzt, és kész is a remekmű: a Transformers. Vagy kész egy újabb méregdrága, csilivili szórakoztatóipari tömegtermék, a Transformers. Minden ízlés, a fogyasztási szokások, a műveltség és az időjárás kérdése.

Lenin tudta, hogy a mozi ereje hatalmas, ezért támogatta az orosz film kibontakozását. Pudovkin, Vertov, és mindenek előtt Eizenstein ezért is válhatott megkerülhetetlen mérföldköveivé a világ filmművészetének. Sztálin imádta a mozit, amellett hogy mindent eltanult Lenintől. Így készülhettek később nagyszabású, látványos, hatásos propagandafilmek az orosz kultúra nagyjairól, az orosz történelem sorsfordulóiról, sorsfordítóiról és magáról, Sztálinról. A világ filmművészete azonban ekkor már másfelé tartott. Sztálin halála után is volt orosz filmművészet, de Tarkovszkij, Paradzsanov, Mihalkov nevét, művészetét a százmilliós országból alig ismerték néhány milliónyian, tehát relatíve csak az elenyésző számú értelmiség. A XX. század végére a Szovjetunió felbomlott, és szélesre tárta kapuit nyugat felé, így a filmművészet is pezsgésnek indult. Tehetséges fiatalok jutottak filmkészítési lehetőségekhez, és már egyre ritkábban szóltak bele “fentről” mit s hogyan csináljanak. Eleddig szinte sohasem látott műfajok jelentek meg az óriási orosz filmszínházakban, a hirtelen beözönlő hollywoodi csodákkal is felvéve a versenyt. Szilaj, kőkemény krimik, szókimondó háborús tablók, földbedöngölő erejű utópikus sci-fik és figyelemreméltó művészi próbálkozások mellett horrorok, pornók is készülnek a hajdani Nagy Testvér gyorsan hollywoodizálódó filmstúdióiban, s immáron elkészült az első, igazán nagyszabású akciófilm is.

Valóban igazi és valóban nagyszabású akciómozi a Leszámolás – Terror igen nyakatekert címmagyarításban nálunk is bemutatandó film, látványban, ritmusban, sodró lendületben és izgalomban mindenképpen. S végül is, egy akciófilmben éppen ezek a lényeges tényezők. A filmbe feccölt 12 millió dollár meg is látszik a kivitelezésen. A tömegjelenetekhez megvolt a megfelelő számú statiszta, hollywoodi színvonalú repülős jelenetek, bevetésben, robbanásos-leszállásban egyaránt, korszerű amerikai és szovjet haditechnikát felvonultatva a legmodernebb MIG-ektől az USS Akármi repülő-anyahajóig. Mercédeszek, BMW-k, Range Roverek akkora számban, mint egy teljes évad Cobra 11-ben, valamint egy tűzpiros, vadiúj Ferrari. (Nyilván az a produceré volt, mert azt nem merték összetörni…) A kaukázusi, csecsenföldi, a sivatagi jelenetek fényképezése a National Geographic lapjaira méltóan pazar és méltóságteljes, ezzel együtt az akciójelenetek expresszívek és műfajhoz illően vibrálók; Stanislav Ravdansky operatőr munkája világszínvonalú.

A film hiányosságai is csak szigorú kritikusi szemüvegen át nézve hibák. Velük együtt is bőven a műfaj felső-közép mezőnyében van Jevgenyij Lavrentyev filmje. Hogy nem a tetején, abban az egyik ok, hogy túl sok cselekményszál lett összefonva a filmben, s a túlbonyolított sztori nem ebbe a műfajba való. Az akciófilm nem politikai krimi, és nem pszichothriller. Fusson, ütközzön, lőjön, üssön, öljön, vérezzen, majd még jobban vérezzen a főhős, a végén pedig ölelje meg a szőke csajt, és fusson oda hozzá rémült kislánya. Ahogyan ezt Bruce Willis csinálja. Alekszej Makarov is fut, lő, üt nagyokat, meg vérez is, csak bánatos orosz ábrázata nem olyan vicces, mint a Willis-é. Nem tud olyan (bár átlagos külsejű, de mégiscsak) hőssé válni, akiért mi nézők szorítani tudnánk, mint amerikai kollégája. Ez általánosságban is érvényes, nem ütnek igazán nagyot a film karakterei. Már a néző érzékeire. Egymást csépelik rendesen, de a néző néha nem tudja ki kivel van, mert kissé szürkék, egyformák. Majd legközelebb. A népes statisztériára is talán rá lehetett volna szólni a rendezőasszisztensileg, hogy most tessenek sokkal jobban megrémülve lenni, pazsalujszta. Hiszen két mázsa nagyon nagyot durranó cucc lóg a fejük felett!

A film alapszituációja, a terrorizmus fenyegetése nagyon is valóságos, a sztori is megtörtént eseményeken alapszik, tehát húsba vágó. Furcsa lehet tán, hogy éppen a kritikus rója fel egy filmnek a tanulságát, a műfajon túlnyúló üzenetét, de ezzel együtt a film összhatása kissé zavarossá, közlendője didaktikussá válik. Aztán persze, lehet, hogy ez az új orosz akciófilm speciális műfaji sajátossága (lesz), így nem is szóltam semmit. Legyen Szmolin a mi MacLane-ünk!

Mi tagadás, Magyarországon ritkán találkozunk román filmmel, nyilván a “hagyományos jószomszédi viszonyból” fakadóan. Én magam legutóbb Lucian Pintilie A tölgy című, amúgy igen kitűnő filmjét láttam a szomszédok kortárs filmterméséből, ám annak már van vagy 10-12 éve. Valószínűleg van filmgyártás ott is, engem -mint ahogy a legtöbb átlagos filmrajongót- azonban termékei eleddig jobbára elkerültek. De az vesse rám az első követ, aki nagyságrendekkel tájékozottabb nálam e témában, és nem román kultúrattasé. És hát fáj is a szívem, mert ha ilyen művek készülnek odaát, mint a Jelszó: A papír kékre vált, akkor bizony sok érdekfeszítő dologból maradhattam ki.

Dokumentarista játékfilm ez a mű, amely egy valóban megtörtént tragikus esetet dolgoz fel. 1989 végén járunk, Bukarestben javában őrjöng a forradalom. A gyűlölt diktátor és pereputtya már a felkoncolására vár, vagy tán már le is lőtték őket. A városban káosz, zűrzavar uralkodik, az utcákon rövid fegyveres összecsapások robbannak ki a géppisztolyos forradalmár civilek, és a harckocsis katonák közt, akik jobbára a régi rendet hivatottak védeni. A képet bonyolítja, hogy a katonák soraiból folyamatosan a dezertálás, hiszen ők is éppolyan románok, mint akik velük szemben állnak. Így sokszor megesik, egyenruhás lő egyenruhásra, és civil civilre. A parancsokat és a fegyvert költők, újságírók, színészek osztogatják az elfoglalt állami televízióból. Talán mi is emlékszünk a képekre, hiszen mi is ezt néztük: rosszul öltözött szakállas férfiak tolonganak a kamera előtt a tévéstúdióban, ahol ezelőtt szinte kizárólag a diktátort dicsőítő, gondosan cenzúrázott műsorok készültek. A magyar 56-os zászló mintájára kivágott román trikolórt szorongatják, programbeszédeket és lelkesítő szózatokat olvasnak egymást váltva. Forradalom egyenes adásban.

A Jelszó: A papír kékre vált azt mutatja meg, amit az a televízió nem mutathatott, ami az utcán zajlott. Costi, a befolyásos szülei révén jó helyre került “csókos” közlegény egy zűrzavaros pillanatot kihasználva megszökik a seregből, hogy a forradalmárok közé álljon. Azok meg, benne terroristát sejtve majdnem megölik. Közben volt parancsnoka, Neagu hadnagy az összevissza parancsok, utasítások és jelszavak erdejében próbál eligazodni, végül szakaszával Costi szüleinek villájában köt ki…

Radu Muntean balladai tömörséggel megszerkesztett filmje Costi utolsó, végzetes éjszakáját dolgozza fel, aprólékosan, dokumentarisztikus hitelességgel. A képek igazát könnyedén beláthatjuk, hasonlóban, persze messze-messze nem ugyanebben, volt részünk a minap, nekünk is. Muntean, és az operatőr, Tudor Lucaciu képei nem hazudnak, nem ideologizálnak, nem teszik le a garast egyik oldal mellett sem. Az egyik vágóképen a civilek szemben a katonákkal, közöttük egy ponyvával letakart test, mellette feketébe öltözött asszony kuporog, gyertyát gyújt. Ez az igazság. Keményen és keresetlenül.

Ebben a filmben kizárólag olyanok szerepeltek, akik a forradalmat is csinálták, ezt színész csak eljátszani tudja, ám ezek a férfiak valóban ott rettegnek, dühödnek, őrjöngenek, élnek és halnak a filmvásznon. Ahogy az AK géppisztolyt felhúzzák, látszik, hogy nem gyakorlottak. Bizonytalan a mozdulat, amellyel életüket szerzik és védik meg. Amellyel életeket vesznek el. Ők is igaziak. Az egész film igazi, valódi, valóságos. Tiszta, erős, lényegre törő. Nincs mese. Asanisimasa: 8/10

Túl olcsó fogás lenne azzal nyitni, hogy a tizenegyedik maga a film, persze ez így nem is igaz. Mondjuk, a horror műfajában ihletszerzés ürügyén kézenfekvő felütni a Szent Bibliát, amely önmaga specifikumaiból adódóan telistele van természetfölötti dolgokkal, történésekkel, amelyek mint tudjuk, akár melegágyai is lehetnek egy jó kis ijesztgetős történetnek. Volt már ilyen bibliai ihletésű horror, jó sok, hogy hirtelenjében csak két klasszikust említsek: az Ördögűzőt és az Óment. Mindkettő a Jóisten által a Paradicsomból kiűzött bukott angyal (Lucifer) valamiféle elképzelt reinkarnációjával foglalkozik, rendszeresen utalgatva a Biblia idevonatkozó, az Antikrisztus eljövetelével foglalkozó passzusaira.

A tíz csapás szintén e témában utazik, bár egy kicsit megkavarja a lapokat. A bibliai tíz csapás, miszerint vérré válnak a folyók, döglenek a halak, békák, tetvek, vadállatok, dögvész, fekélyek, sötétség, sáskajárás, jégeső, s végül minden elsőszülött ember, állat halála (2Móz 7-12.) a Szent Könyv nem a Sátánhoz köti, hanem éppen ellenkezőleg, ezzel maga a Jóisten büntette a fáraót, tehát a Jó a Rosszat, mert az nem úgy viszonyult a Isten szövetségeséhez (Mózeshez, és az ő népéhez), mint az elvárható lenne. A tíz csapás című film azonban más leosztást játszik meg: a kiűzött angyal eltanulta Isten trükkjét, és ő is felhasználja eme bibliai kényszerítőeszközöket hatalmának fenntartása érdekében, a helyszín a modern Ígéret földje: Amerika. És akik elszenvedik: az istenfélő amerikai nép.

A film elején, amikor az ifjú és szép, hajdani misszionáriusból hivatásos csodaleleplezővé vált Katherine megérkezik a tett(ek) színhelyére, a Dél-Louisianai mocsár kellős közepén fekvő, ám ennek ellenére a kezdetben békésnek tűnő városkába, az első fenyegető jel a templom bejárata mellett látható, szabad fordításban: A Mi Urunk gyengéd! (De azért ne cseszegesd!) Szinte tapintható a már egészségtelenül bigott vallásosság, persze, hogy itt üti fel legmagasabbra a fejét a babona. Hatás-ellenhatás törvénye, mint a fizikában. Katherine, akit az Oscar-tulajdonos Hilary Swank alakít, állandó segítőjével, a Bronx legsötétebb kerületeiből származó Douggal (Idris Elba) a helyi, kezdetben szimpatikus polgármester (David Morrisey) kalauzolásával kezdetben egy fura környezetszennyezési ügyben kezd nyomozni, miszerint a városka melletti folyó vize vörös lett. Elejtett szavak szólnak valami gyanús halálesetről, meg fura szektáról, a tudományosan cinikus páros csak akkor kezdi a kutatást komolyan venni, amikor a labor kimutatja: a folyó vize emberi vér!

Ekkor aztán beindul a csapás csapás hátán, hiszen horror-filmet nézünk. Kezdetben persze lehetne ez a mozi valamiféle a Dél-Louisianai mocsárvilágát bemutató természetfilm is, hiszen megejtő szépségű mozgó és álló képeket láthatunk a helyi flóráról és faunáról, de Peter Levy a film későbbi, horror fázisában is magasan az átlag fölötti minőségű, esztétikus képeket alkotott. Elsősorban ő munkája menti meg e filmet attól, hogy a cikk első állítása, miszerint ez a film maga a tizenegyedik csapás, igaz legyen. A film sztorija a bibliai ihletésű témáját tekintve sem túlságosan vastag, a látványos tálalást, a tagadhatatlanul bájos Oscar-díjas sztárt és a mellékszerepben feltűnő, kiváló Stephen Reát, valamint a Dél-Louisianai láp sajátságos és egyedülálló atmoszféráját nem számítva egy szimpla sátánista szektás filmet látunk, mint már oly sokat, ezelőtt. A dramaturgiája túlságosan sablonos, a cselekmény fordulópontjai kiszámíthatóak, s bár a horror műfaji sajátosságai kőbevésettek, azért némi hangsúly tologatással, egy ennél eredetibb sztorival azért lehetne mit keresni még ebben a meglehetősen telített mezőnyben is.

A Robert Zemeckis és társai által produkált filmnek sajátságos és tragikus, de mi tagadás, témába illő marketinget szolgáltatott a forgatás idején pusztító, éppen e vidéket romba döntő Katrina-hurrikán. Ennek kapcsán érdekes elméletek születhetnek a meghökkentő névegyezésből: Katrina, mint hurrikán és Katherine, mint a film főszereplője… Eme körítéssel, az elképzelt utóéletével válhat igazán izgalmassá a film.