asanisimasa

Az igazi modern kémek nem olyanok, mint a piff-puff látványmozikban, szinte sosem magas, jóképű férfiak, és csak akkor húznak szmokingot, ha nagyon-nagyon muszáj. Szerintem nem valószínű az sem, hogy csilivili luxusautókkal szaladgálnának, hiszen létérdekük a feltűnés kerülése. Vodka-martini már elképzelhetőbb, már annak, aki szereti. Egy valamiben stimmelnek a Bond-típusú filmek, hogy ezek a fickók (sőt, sokszor nők) nagyban játszanak és a tét nem kevesebb, mint a világ sorsa, rövid és hosszú távon.

De felejtsük el James Bondot, mert ő mégiscsak egy mesehős, és képzeljünk el egy igazit. Nyilván nincsenek filléres gondjai, hiszen aki a világ sorsával játszik, az nem kér kölcsön kenyérre. De jómódját sem teszi ki az ablakba, nem kellenek sem az irigyek, sem a vetélytársak. Utóbbiból amúgy is van elég. Mindenképpen tehetséges emberről van szó, jó egyetemek, minimum 3-4 nyelv anyanyelvi szintű ismerete, de ha mellettünk ül a repülőgépen, azt hinnénk: hmm, nyilván valami konferenciára utazó egyetemi tanár, sajtótudósító vagy esetleg diplomáciai középkáder. Vagy író. Szimpatikus, megnyerő modorú, szellemes ember, ha társalgásba kezdünk vele. Lehet, hogy még használni sem tudja a lőfegyvereket, nemhogy ölni velük. (E feladatra a különböző titkosszolgálatoknak nyilván speciális emberei vannak.)

Elliot (Nick Nolte), a 10 nap szeptemberben című film hőse is egy efféle fickó lehet, bár csak a végén láthatjuk meg őt, az egész film folyamán várunk rá, mint Godot-ra, csak éppen ő megérkezik. Szóval nem az a lenyalt hajú bájgúnár, ám mégis nagy dolgok tudója. Utolsó, mint kiderül igen nagy jelentőségű akcióját hajtja végre, és nem bízik benne, hogy túl is éli. Ezért egybehívja családját, első házasságából született amerikai fiát (Tom Riley), a másodikból született francia lányát (Sara Forestier), valamint második feleségét (Juliette Binoche), aki a teljesség kedvéért szintén kém, méghozzá egyenesen kémtanárnő. Persze, egy kémcsalád élete nem éppen bonyodalmaktól mentes, ha nem is annyira mint Cortezéké (Kémkölykök X), de azért eléggé. Tevékenységükből fakadóan különböző nemzetiségű hálózatok érdekeinek és érdeklődésének kereszttüzében élnek, sőt, kezdetben a két gyerkőc sem szereti egymást. Anya laza humorral terelgeti őket egymás felé, a családot pedig a nagy találkozó felé, a mesés Velencébe…

Az eddig jó hosszú forgatókönyvírói, és valamivel rövidebb produceri karrierrel rendelkező Santiago Amigorena első igazi rendezése a 10 nap…, ám látszik, forgatókönyvíróként is meg tudta tanulni a filmrendező szakmát. Mindkét alkotói poszton ő jegyzi a filmet, így ezt nyugodtan tekinthetjük szerzői filmnek is. A fordulatos történetet biztos kézzel, végiggondolt koncepcióval vezényli végig, a szó jó értelmében vett európai művészfilmes hagyományok nyomán. Mint ilyen, egyértelmű, hogy nem egy, a valóságtól az idealizált világba helyezett mesét ad elő, hanem inkább a realitás mélyére kíván ásni, annak egyéni, sajátos színeit felvillantva. A végső csattanót látva, elgondolkozhatunk, vajon így történhetett-e? A film egyik erénye, hogy el tudja hitetni, történhetett így is.

A másik erénye pedig az, hogy emellett szórakoztató is. No, ne várjunk látványzuhatagot és poén-tűzijátékot, az, témánál maradva Cortez és Bond urak asztala, a 10 nap…-ban ilyen nincs. Bár, a film nagyobb felében helyszínként szereplő Velence szerintem felér bármelyikkel, ehhez még hozzájön a finom humorú, csavaros, sejthető, mégis eléggé mellbevágó csattanóval lezárt történet. Ráadásként, az öregedni nem képes, ám egyre szebb Juliette Binoche, akinél jelenleg kevés természetesebben játszó színésznőt látni mozivásznon, valamint John Turturro, aki egy újabb frenetikusan megformált pszichopata figurával örvendeztet meg bennünket. Honi színészeinknek pedig iránymutató, hogy nem muszáj angolabbul beszélni az angolnál, sokszor a természetes akcentus a hitelesebb.

Luc Besson találmánya, a hófehér, hiperszuper turbótaxi immáron negyedszer farol be elénk az előírásszerű rendőrkanyarral. Szinte érezni az égett gumi sajátos szagát, ahogyan a főszereplő járgány néhány centire az orrunk elé vágódik (plusz filmvászon – moziszék távolság). Érezni, mert látni alig, ugyanis számomra érthetetlen módon a film igen gyenge minőségű nyersanyagra forgatódott. Mintha egy hetvenes évek közepén készült Bud Spencer vagy Luis de Funes filmet néznénk, ugyanazok a kifakult, világos sárgás-kékes színek, de ugyanazok az ormótlan kütyük is, amelyek rendőrségi csúcstechnológiaként a gazfickók semlegesítését hivatottak segíteni. Ezek a vicces bigyók abszurdan keverednek a valóban modernnek számító kétmagos processzorral felszerelt csúcsszámítógépekkel, amelyeket a marseille-i rendőrség is kapott, persze hogy Emilien és Daniel, a két ismert főszereplő gyermekei használják; apjaik szerint elektronikus bébiszitternek, szerintük egy jó kis lájtos Quake-ezéshez. Modernek még a jelentősnek számító francia autóipar nagy számban össze-vissza száguldozó (és olykor bizony ripityára törő) termékei is, főleg a különböző osztályú Pözsók, mondjuk Rönót és Szitrojent nem láttam. Hmmm… Biztos nem akartak kellő mértékben hozzájárulni a költségvetéshez…

Így e film akár felfogható egy monstre Peugeot reklámfilmnek is, hiszen e márka spéci darabja cím- és főszereplő, de a mellékszerepekben is rendre az oroszlános emblémát viselő autók tűnnek fel. És jól teljesítenek, semmi kétség. Ez gondolom nem újság senkinek, hiszen a Taxi-filmek negyedik folytatásánál járunk, akik beülnek e filmre, tudják mit választanak. Viszonylag kicsi az esélye, hogy olyanok tévednek be a moziba, akiknek fogalmuk sincs mire váltottak jegyet. Semmi franciás intellektualizmus, lila füstös-kéjgázos művészfilm, igazi pop-cornos, nagy kólás, székrugdalós mozi ez. S mint említettem, minden modern, vagy annak ható momentum, motívum ellenére is régimódi csihipuhi. Csak nem szélesen lendített parasztlengőkkel, ahogy Bud Spencer, vagy gumiarccal előadott tortadobálós burleszk, mint Funes Lajos vezette elő volt, anno. Csak most nem Piedone osztja, és nem a St.Tropez-i csendőrőrmester, hanem egy kedves és ügyefogyott zsaru, Emilien, valamint haverja, a marokkói származású Daniel, aki a címszereplőt vezeti. Természetesen Frédéric Diefenthal és Samy Naceri, mint eddig. Most nagyobb teret kap a főnök, Gilbert felügyelő, Daniel militarimániás apósa, valamint két kissrác, Emilien és Danile fiai. Hogy honnak lettek, nem derül ki, lényeg, hogy családi is a mozi ezzel. Meg aztán régi recept a tuti sikerre: végy egy helyes gyermeket, és/vagy állatot. A helyes gyermek itt egyből kettő, a hófehér Pözsó állat. Na és ott van még Djibril Cissé is…

Szóval jó kis papa mozija ez a film, amelyre nyugodtan el lehet vinni/engedni a serdületlen ifjúságot is, erre utal, hogy a forgalmazó előzékenyen leszinkronizáltatta a filmet. Az meg a régimódiságban a modern idők szava, hogy gyakorlatilag egy túlbuzgó kollégának köszönhetően az egész marseille-i rendőrség marihuánafüstben rejtőzik, amit a többiek mindössze mély sóhajjal és kézlegyintéssel nyugtáznak. Viszont mindenki mosolygós…

Egy csepp vér nem hullik, nincs sorozatgyilkos, fej- és végtagcsonkolás, kibelezés és hasonló divatos effektusok, a gonosz(ok) is jobbára bárgyú idióták, akiktől nem kell igazán félni. Egyáltalán nem kell félni. Jó ritmusban peregnek a fakó képek, olykor még a szőrösszívű kritikus is elmosolyodik egy-egy poénon. Joviális mediterrán mentalitás lengi át a filmet, nem kell semmit sem komolyan venni, lényeg a barátság, no meg a foci. Nem kell komolyan venni ezt a filmet se, mint ahogy az eddigi három előzményt se, akkor szórakoztató. Igazi jó kis EU konform B-kategóriás burleszk. Ennyi.

Mielőtt a Mátrix-rajongók rohannának a mozipénztárakhoz, sejtve valami új és frenetikus Mátrix-paródia bemutatóját, sietve szögezném le: ennek a filmnek nincs köze sem a virtuális valósághoz, sem különböző színű bogyókhoz, sem Neóhoz, sem sötét öltönyös szuperügynökökhöz. A Buhera mátrix nem a Mátrix-trilógia valamiféle barkácsparódiája, hanem egy új magyar filmvígjáték. Ettől persze még rohanhat bármelyik Mátrix-fan a mozipénztárakhoz, feltéve, ha ebbéli rajongásával együtt rajong az újabb keletű szórakoztató (vagy annak szánt) magyar filmvígjátékok iránt is. Nem fog csalódni.

A mátrix ebben a filmben az átlag magyar állampolgár számára igenis nyilvánvaló, húsba- és pénztárcába vágó valóságot jelenti, ami viszont épp olyan szövevényes, mint a Neo zöldben játszó gépek által generált valósága. Csak a szokásos dolgokról van szó, amelyek a magyarság világátlag feletti frusztrációs szintjét tartósan magasan tartják: az agyonideologizált iskoláskor buktatóitól az alkoholba fúló felsőbb szintű tanulmányokon át a felnőttkor “pirosbetűs” napjaiig: a lakásfelújításig.

Persze, szó sincs komor filmszociográfiáról, a Buhera mátrix amolyan vicces és szórakoztató “lúzer-film”, vagy legalábbis az akar lenni, feltételezve, mindenki szeret önmagán röhögni. Vagy legalább mindenki röhögni fog azon az idióta balféken, aki e film főszereplője. A Gergő. Égnek álló hajú és szemüveges, tipikus fazon, az osztály hülyéje. Felnőve ő a palimadár, akit átver a vízvezeték-szerelőtől kezdve az autóoktatóig mindenki. Felesége csak legyint rá, pedig ő is ugyanez, csak nőben. Őt az eddig fesztiválokon agyondicsért művészfilmekből és a színpadról megismert Tóth Orsi alakítja kevés szóval és kevés gesztussal. Ha akarom, természetesen, ha akarom kedvetlenül. A furcsa fiatalember, Bánki Gergely jó találmány a szerepre, sajnos kevés alkalma mutatkozik játékra, a film egy részében élete filmjét nézi, más részekben meg értetlen tekintettel vesz részt benne. Mellettük Szabó Győző, Badár, Mucsi Kapa és Scherer Pepe, Hollósi Frigyes, Magyar Attila és a többiek hozzák az ismert formájukat, mint mostanában szinte mindegyik, a nagyközönség érdeklődésére számot tartó magyar filmben.

Valójában a Buhera mátrix Litkai Gergely, a Godot Dumaszínházból és a Rádiókabaréból is ismert fiatal humorista életének filmje, persze gondosan kihagyva a sikeres részeket, vélve, az a nevetséges amikor szívat az élet. Ez persze így van, így is lehet, bár intelligencia kérdése ez is. Az meg ugye, változó. Az még rendben van, hogy az úttörőavatáson az avató őrnagy elvtárs belezavarodik beszédjébe, volt ilyen, tudja aki átélte, mint ahogy vicces az is, amikor fogadás jobbról, zászlónak tisztelegj, ám a dicső csapatzászló balról jön be. És a többi. Ám az már inkább fogvacogtató, amikor az ember bölcsész léte miatt képtelen maga megbuherálni a fürdőszobáját, hiszen nem ezt tanulta, így kényére-kedvére ki van szolgáltatva ilyen-olyan “szakembereknek”. A film java pedig, a címe is erre utal, ez: a Buheraország mátrixa. Ezen már nehezebb nevetni. De nem nevet rajta Gergő sem, pedig ez az ő filmje. Majd esetleg Önök…

Márton István rendező talán ott vétette el a dolgot, hogy rossz műfajt választott. Gergő élete filmje nem vígjáték, hanem horror. Ha vérben forgó szemű, franciakulccsal gyilkoló víz- és gázszerelőktől, tömegpszichózissal operáló őrnagyoktól hemzsegő vérfagyasztó thrillerben gondolkodott volna, valószínűleg zsibbadtra röhögtük volna magunkat. Gergő élete azonban ijesztően valóságos, így mesze nem nevetséges. Ráadásul abban füllent is, hogy csak rossz dolog történt vele, hiszen van lakása, szerető felesége, valószínűleg állása is, hiszen finanszírozni tudta a történteket. Amikor pedig az ember előtt valóban lepereg az a bizonyos film, akkor abból egészen biztosan nem hiányoznak majd a jó részek, hiszen azok nélkül senki nem nézné meg őket…

Clint Eastwoodról mindig két dolog jut eszembe. Az egyik az, hogy olyan mint a jó bor, minél idősebb, annál zamatosabb, kiérleltebb és gazdagabb. Filmjei, amelyeket manapság már inkább rendez, mint játszik is bennük, jó hosszú, veretes, masszív alkotások, olyanok valóban, mint a bor. Élvezői hosszan, lassú kortyokban fogyasztva élvezik ki minden ízét, testességét a nedűnek, nem felhajtják gyorsan, mint egy felest a pultnál, csak a hatás kedvéért. Sokan persze éppen ezért fanyalognak tőle, hogy ódivatú, vontatott, blablabla. Nekik mondom, nem muszáj megnézni egy filmjét sem.

A másik dolog, hogy éppen olyan ez a pasas, mint amilyen Jó volt, a Rosszal és a Csúffal szemben. Összehúzott szemöldöke alól tekintete szúrósan mélyedt belénk, egyenesen, teketória nélkül, hogy kétségünk se legyen, kinek van itt igaza. Pisztolyforgatásban lehet, hogy vannak nála gyorsabbak, de precízebbek nemigen. Minden lövés halálos. Párbaj közben nyoma sincs szenvedélynek, dühnek vagy vad bosszúvágynak, Clint száraz és kimért. Mint a filmjei, éppen olyan. És mint a bor…

Szóval abszolúte önazonos ez az idén 77 éves pali, nem tagadom, az egyik hollywoodi kedvencem ő. Kedvence a szakmának is, bizonyíték rá a könyvespolcnyi Oscar-díj, amit eddig összenyert élete során, s amit most még gyarapíthat, hiszen így korosodóban elkövetett egy filmtörténeti jelentőségű tettet: egy igazi amerikai mítoszt, legendát, toposzt jár körül két ellentétes szemszögből, két nagyszabású filmalkotásban, egyenesen, tisztán és keményen, ahogy szokta.

Miről van szó? Ugye, Amerika egóját a valós és kitalált legendák tartják magasban, ennek a fiatal, de nagyra törő államnak létszükség a hősök és nagy diadalok állandó “megteremtése”. Az egyik ilyen a II. világháború egyik ütközete volt, a távoli japán Iwo Jima szigetén, ahol egy fotós elkapta, ahogyan hat tengerészgyalogos kitűzi az amerikai lobogót. Híres kép lett, annyira híres, hogy vitatták hitelességét, azt állították a kétkedők: beállított a kompozíció. Ettől függetlenül a kép jelképpé vált, a zászlóállítók a kép alapján márványba is rögzültek, a tengerészgyalogság emlékműve megtekinthető Washington DC.-ben. Eastwood az Iwo Jimai vérfürdőről készített két filmet, egyet az amerikai, egyet a japán nézőpontból. Nézzük itt az amerikait.

A film alapja J. Bradley és R. Powers hasonló című bestsellere, amelyet Steven Spielberg produceri közreműködésével rendezett filmmé Clint bácsi. Spielberg neve, Eastwooddal együtt, záloga az igényes kivitelezésnek. A monstruózus partraszállás szélesvásznú tablóképei, a csatajelenetek véres naturalizmusa a Ryan közlegény megmentésének update változata. Elképesztő grafika, lélegzetelállító képek. A csatában leszakadó végtagok, a kiömlő belek, szétloccsanó agyvelők látványát csak addig látjuk, míg felfogjuk, míg a hatásuk az agyunkba fészkel, a kamera nem pásztáz hosszan, pornografikus alapossággal és gibsoni kéjjel az elképesztően hiteles maszkmesteri munkákon/a vérben tocsogó, leszakadt végtagú katonákon. A film irodalmi alapanyaga precíz műnek tűnik, európai szemmel nézve is ízlésesen árnyalt. Ennek köszönhetően Eastwood filmje is nélkülözi a témában megszokott tipikusan amerikai nacionalista pátoszt, sőt. A véres háború hasznát a békés és elérhetetlen hátországban lefölöző figurák kivétel nélkül undorító patkányok a filmben. De nem tűnnek szimpatikusabb figuráknak a katonákat vezénylő tisztek sem. Egyedül a tiszta tekintetű fiatal fiúk, akik ott haltak meg a világ végén, akikről Eastwood az egyik túlélővel (akit már otthon nagy ünnepléssel és médiacsinnadrattával kiáltottak ki hősnek) ki is mondatja: Ők az igazi hősök!

Szimpatikus, emberi vélemény, bár nyilván didaktikusan hathat a cinikusabb nézőkre. Ők transzponálják a filmben látott szituációt földrajzilag és történelmileg közelebbi szituációba, és változni fog véleményük. Gondolják azt, hogy azok a fiatal magyar fiúk Donnál, vagy Corvin közben, sorolhatom… Ebből a szemszögből nézve Eastwood filmje rájuk is hatással lehet, hiszen a háború nemzetkarakterisztikai jellegétől megfosztva mindenhol ugyanaz és benne sosem azok halnak meg tömegével, akiknek a háború kirobbantása érdekében állt. De azért leng a szélben a Dicsőség zászlaja. A filmben, mintegy mellesleg, de egyáltalán nem mellékesen, az indián Ira Hayes (Adam Beach) tragikus figurájában az amerikai földrész őslakosainak is megadja a nagyon kijáró tiszteletet, ami szintén nem tipikus (fehér)amerikai aspektus. Oscart ezúttal viszont e film párja, a Levelek Iwo Jimáról fog kapni… (ps: nem kapott)

Nem véletlenül pattan ki a legtöbb társasági botrány Angliában, hiszen jól felháborodni valamin csak ott lehet, ahol jó sok hagyomány, konvenció szabályozza az “intelligens” társas érintkezést. Márpedig a demokráciák között Anglia ebben magasan vezet, vele legfeljebb Japán tudná felvenni a versenyt, de az már egy másik bolygó. “Strangers talk only about the weather.”- Az idegenek csak az időjárásról beszélgethetnek, ha találkoznak, nyilván, csak e témában nem tudnak illetlen mélységeibe merülni egymás egójának, ha a mindig esős időjárásról folyik a csevely, nem sérül a társadalmi béke sem. Boldog a nép és boldog az uralkodó. Vagy nem, de ez nem látszódhat. A megkövült társasági szabályokat áthágó magatartás illetlen, és ha kitudódik, botrány a vége. Végre lehet hanyagolni az unalmas eső-esernyő problematikát, és el lehet szörnyülködni: Hallotta? Olvasta? Nahát, hogy ebben az országban ez is megtörténhet?!

Persze, tanítványával érzéki szexuális kalandokba bonyolódó tanerő sztorija nem újdonság, az efféle tettet mindenféle szempontból elítélik és a törvény által is büntetik a demokráciákban. Ennek ellenére nincs év, hogy ne tudódna ki valamilyen molesztálási botrány a fejlett világ valamely szegletében, így akár Angliában is. Eleddig jobbára kéjvágyó tanár urak fiatal bakfis (vagy kamasz) popsikra vonatkozó műveleteiről szóló híreken rökönyödhettünk meg, de hogy tanárnő csábítsa el 15 éves fiú tanítványát, ez új. Már, hogy kitudódik, és botránnyá engedik fajulni, nyilván…

Sokaknak lehet képe az angol iskolarendszerről, külön fiú- és külön lányiskolák, egyenruha, “poroszos” fegyelem és hasonlók, sokáig még az is elképzelhetetlen volt, hogy ellenkező nemű tanerő tanítsa a nebulókat. Azonban még Angliában is változnak a dolgok, lazulnak a szabályok, így történhet meg, hogy egy fiatal, csinos tanárnő (Cate Blanchett) érkezik művészettörténetet tanítani a fiúiskolába, ahol a kamaszodó diákságot szinte szétveti a bennük fortyogó tesztoszteron. S mivel változnak az idők, az egyik srác keményen rá is nyomul a szendén flörtölő tanerőre, azonban egy ideig még sikerül titokban tartani a bimbózó, de ha kitudódna, iszonyú botránnyal kecsegtető románcot. Sheba, a tanárnő azonban a tantestületből is felkelti néhány kolléga figyelmét…

Általában irtózom az olyan filmektől, amelyekben valaki egyes szám első személyben szépen elmeséli a sztorit, miközben mozgóképek illusztrálják azt, amit egyébként is hallunk. Ez képeskönyv, óvodás műfaj. Ha ilyet akarok, akkor elmegyek felolvasó vagy előadóestre, vagy bekapcsolom a rádiót, talán a Petőfin még vannak rádiójátékok. A filmben éppen az az érdekes, hogy saját, kialakult nyelve van, amely alapvetően képekből áll, a képeken ábrázolt, bemutatott, színészek által eljátszott történéseket egy sajátos rendezői elv alapján sorrendbe pakolva, mintegy a néző agyában áll össze a történet. És nem rágja azt senki a fülünkbe, feltéve, ha az alkotók nem nézik a nézőt hülyének…

Nos, az Egy botrány részleteit bizony Judi Dench meséli el nekünk, az ő által megkapó és elrettentő hiteleséggel megformált Barbara naplójegyzeteiből tudjuk meg, mi történt végül is ezzel a szegény megesett tanárnővel, ám ez legyen az a kivétel, amely erősíti a szabályt. Nem azért, mert jól mondja (jól mondja), hanem azért, ahogyan mondja. Anélkül, hogy nagyon spoilereznék, azt tudni kell, hogy a film kulcsfigurája ez a nyugdíj előtt álló rafinált, tapasztalt és dörzsölt tanerő, kinek meglehetősen összetett személyisége épp ebben a narrációban válik félelmetesen színessé, látunk valamit, amihez hallunk más valamit, a kettő elegye adja ki a figurát.

Cate Blanchett a komoly színészi teljesítményt igénylő jelenetekben fel tud nőni partnernőjéhez, az összekötő, vágóképként, mellékes részletként funkcionáló snittekben azonban “csupán” a hollywoodi sztár, aki a Gyűrűk urában volt valami főtünde… Mindenesetre nekem egyenetlennek tűnik a teljesítménye, a mellékszereplők kivétel nélkül igazibb, hús-vér figurákat alkottak.

A film zeneszerzője Philip Glass, éppen olyan zenét írt, mint eddig mindig. Örvénylik, fortyog, kavarog, meg drámai, meg minden, csak éppen unalmas, elcsépelt. Azonban a filmet nem tudja elrontani, Richar Eyre precíz rendezése, a kitűnő színészi teljesítmények, valamint a rázós téma bőven elviszik a “hátukon” ezt a végén majdnem thrillerré váló drámát.

A filmiparban már relatíve régóta használnak trükkök, animációk készítésére bizonyos digitális kütyüket, amelyeket mára alkotói olyan tökélyre fejlesztettek, illetve a velük való munka költséghatékonysága mára már annyira szemmel követhetővé vált, hogy törvényszerűen tömegével jelennek meg a távol-nyugati féltekén már a múlt század húszas-harmincas évei óta népszerű képregények filmváltozatai. Könnyű belátni, a képregényrajzoló korlátlan, de mégiscsak kétdimenziós fantáziáját mozgóképre ültetni csak gyakorlatilag 100%-os digitalizálással, full-effekttel lehetséges, főleg, hogy arra ember jegyet is váltson. A képregény-megfilmesítésben a Marvel nevű gigakomplex jár az élen, amit a műfaj egyik hatalmasságától joggal várhatunk. Se szeri, se száma az utóbbi évtizedben filmvászonra került Marvel-hősöknek, a Daredeviltől a Pókemberig, tudja ezt jól mindenki, aki ebben az időszakban nevelt fiúgyermeket, illetve ne adj’isten ő maga volt az. Itt az újabb akkor nekik, A szellemlovas.

Hogy félreértés ne essék, az elején leszögezem, a film szinkronizált. Már ennyiből is belátható: a film célközönsége a 14 év alatti korosztály, ezért nem tudok mit kezdeni a 16 éven felülieknek kötelezően szóló ajánlással… Nem mintha a 14 év alattiak nem tudnának olvasni és/vagy nem értenek angolul, egyszerűen arról van szó: manapság mozi-forgalmazásban azokat a filmeket szinkronizálják, amelyeket a hamvas ifjúság szórakoztatására szánnak. Engem mindenesetre idegesített a szinkron, amely mára olyan mint a (magyar) foci. Hajdani vélt/valós nagyságából, legendáiból él csak, de mára néhány agyonjátszott hang fásult és erőtlen haknija csupán.

Elnézést kérek a rajongóktól, de nem tudok lelkesedni másért se. Nem alapvetően a képregény-filmek ellen vannak előítéleteim, a Sin City pl. elég jó lett, de még a Pókember vizualitásában is volt valami “forradalom”, A szellemlovasban viszont nem találunk sok pozitívumot. A cselekményével kapcsolatosan alig merem említeni a fausti párhuzamot, ihletettséget, mert ezt dehonesztálónak érzem Goethe klasszikusára. Mondjuk azt, hogy véletlenül Mefisztónak hívják a Gonoszt, mint ahogyan már régóta, több helyen. Ő maga az ördög, tehát a nagyon-nagyon-nagyon rossz. Kell egy hasonló mértékben jó, ez lesz Johnny, a jóarcú motorista. A legnagyobb vicc a filmben éppen az, hogy kik játsszák e két figurát. Mefisztó nem más, mint Peter Fonda, aki hajdan szelíd motoros volt, akinek emlékét bizonyos Pokol Angyalai árnyalták (sötétre), talán innen az ötlet, hogy megidősödve ő maga lett a pokol valódi Főangyala, ebben a filmben legalábbis. Már nem is motorozik, nyilván bukott egy nagyot, hiszen kissé sántán jár, nyilván nemcsak azért, hogy halálfejes sétapálcáját magánál tartsa. Azt különben sem értem, itt se, máshol se, mindenható természetfeletti lényeket miért ábrázolnak mindig betegnek, sérültnek, kriplinek… Tehát őt kell utálnunk. Akit szeretnünk kell, Johnny-t, a jóarcút, Nicolas Cage alakítja, aki ugye (Fondához hasonlóan) amúgy egy kiváló színész. Amúgy, itt mintha nem maga lenne, Owen Wilsonos bambasággal mered erre, majd arra, én jobban bírtam mondjuk, amikor kígyóbőr zakóban rossz fiú volt a Veszett a világban. Ráadásul köztudomásúlag igen szőrös a teste, amelyet a legkevésbé sem szégyellősen, szívesen mutogatott több filmben is, most márvány simára epilálták, ezenkívül intenzív gyúrásnak is alávetették, aminek eredménye egy Nicolas Cagera emlékeztető bordásfalhasú terminátor lett, bociszemekkel. Na hát ők küzdenek meg egymással, hadd ne mondjam, milyen végeredménnyel. Van még egy mellékhős is, aki fagyással öl, három őselem kísérővel, akik őselem mivoltukhoz képest könnyedén leküzdetnek. A fagyasztós pasival (Blackheart – Feketeszív, a szintén jobb sorsra érdemes Wes Bentley alakítása) van némi gubanc, mármint a jóarcú Johnny-nak, de végül is, extermination: done.

A látvány látványos, elvárhatóan. A film cselekménye több eredeti Szellemlovas-comics motívumainak összeollózása, amelyet (pl. a Daredevilt is rendező) Mark Steven Johnson korrekten összeragasztva mesél el. De semmi több. Megvolt a világpremier, az Államokban 41 millát hozott a film, az első héten, dollárban; a szereplők, az alkotók nyilván felvették gázsijukat, több szót nem éri meg vesztegetni erre a filmre. Holnap már úgyse emlékszik senki egy kockájára se…

Fenntartva a tévedés jogát, rémlik valahonnan, hogy a ‘sutka’ szó a szláv nyelvben tréfát, viccet jelent, sőt, mintha a “nemzet nagy sóderelője” is ebbéli értelmében használná e szót. Lényeg a lényeg, e cikk tárgyát képező film címében szereplő Sutka nevű falut fogadjuk el valóságosnak, főleg, hogy maga a rendező (Aleksandar Manic) is ragaszkodik ehhez. Meg hát erre sarkall a forgalmazó által műfaji definícióként használt dokumentumfilm megjelölés is. Azért gyötörnek kétségek, hátha mégis vicces kedvű filmesek szórakoznak velünk, megint.

Persze, attól, hogy valami hihetetlennek tűnik, még abszolút lehet valóságos is, sőt gyakran a legelképesztőbb dolgok a legvalóságosabbak. Végigtúrtam hitelt érdemlő információkért az internetet, de nem találtam mást, csupán e film különböző nyelvű sajtóanyagait, recenzióit, kritikáit. Azt azonban mindegyik megemlíti, hogy ez a bizonyos Sutka Európa legnagyobb cigányok lakta települése, a Sutkai bajnokok című film annak lakóit, illetve azok kedvteléseit, azok életét mutatja be.

További bizonytalanságra adhat okot, hogy a film készítői, a rendező kivételével csehek, s hogy tovább bonyolítsam a dolgot, a rendező maga pedig a prágai filmfőiskola Summa Cum Laude végzett diákja volt. Persze, a cseh filmművészet világhírű és elismert, ám ha ezek a tréfás kedvű sörissza cseh filmesek dokumentumfilmezéshez kezdenek, józan ésszel jogosan élhetünk a gyanúperrel annak hitelességét illetően. Idősebbek emlékezhetnek Jan Sverák Olajfalók című ál-ökodokumentumfilmjére, amely majdnem annyira vette palira a világ közvéleményét, mint anno Orson Welles a híres marslakós rádiójátékával. Egyszóval, átverte a fél világot, azért csak a felét, mert a másik fele nem néz filmeket. De szigorúan jó szándékkal tette ezt, ezért megbocsátottunk neki, hiszen senki sem szeretne olajba fulladni. Persze, ettől még lehet, hogy fog…

Vagy nemrég került a mozikba a Cseh álom című újabb dolgozat, Klusák és Remunda uraktól; e film ténybeli alapja is fikció, ám maga a tartalma, az üzenete, ahogyan rávilágít az észnélküli kapitalizálódás fonákságaira, az többet ér, mint a száraz tényközlés. Főleg a tömegekre mért hatásában…

Szóval, most itt van egy újabb cseh dokumentumfilm. OK, a rendezőben balkáni vér csörgedez, ez azonban még nem elég ok a nyugalomra. A Sutkai bajnokok közel sem annyira harcos szándékú, mint az előbb említett példák, de nem kevésbé szórakoztató. Képileg egészen zseniális, játékfilmes mércével mérve is művészi, hatásos és atmoszferikus. A reklámfilmezésben edződött Dominik Miskovsky munkája példa arra, hogy egy dokumentumfilm is film, tehát képekből, ha lehet szép (vagy csúnya, de mindenképpen igényes kivitelezésű, a film mondanivalóját szolgáló) képekből kell álljon. Manapság szerintem ez alapkövetelmény ebben a műfajban is. Miskovsky olykor archaizáló, olykor szürreális képei is okot adnak bizonyos bizonytalanságra, de tény: amit a képen látunk, az valóságos. Hogy aztán, azok, akiket a képen látunk mit mondanak, hogy amit mondanak, az alá milyen képek vannak vágva, közben milyen zene szól, és ez így együtt mit jelent, az már más kérdés.

Manic nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy megmutassa a balkáni cigányság LELKÉT. Egy dokumentumfilmben, dokumentumszerűen, a témából fakadóan szürreálisan, de tényszerűen. Hogy hogyan teszi, nem ragozom, nézzék meg. Legyen annyi elég: MEGMUTATJA. Minket meg, moziból kijőve nem hagy nyugton a gondolat: abban az Európán kívüli legszegényebb porfészekben lehet, hogy boldogabb az élet, mint itten a nagy büdös jólétbe szenderült gazdagságban, minden gázártámogatásos agyonpolitizált nyavalygásával együtt.

A 73 éves Maár Gyula időtlen és veretes filmmel rukkolt ki a 38. Magyar Filmszemlére. Manapság a filmforgalmazók nagy része megelégszik azzal, ha figyelemmel követi a világ (pontosabban az USA) filmbemutatóinak első heti adatait, és ennek alapján állítja össze kínálatát. A kisebb rész, az igényesebb cégek ki-kitekingetnek a különböző fesztiválokra is, és olykor megreszkírozzák néhány furcsa, trendeken kívüli alkotás bemutatását is, ám kizárólag művészfilmekre szakosodott kis mozikban, esetleg néhány “bevállalósabb” multiplex délelőtti, vagy késő esti idősávjában. Nem véletlen, hogy Maár Gyula második világháború végén, egy szerzetesi kolostorban játszódó, Simone Weil (Pilinszky magyarította) filozofikus és költői sorai alapján íródott forgatókönyvére egy fungáló filmstúdió, egy, mégoly kísérletező kedvűnek ismert producer sem látott fantáziát, kivéve.
Kivéve Tarr Bélát, aki köztudottan egy megveszekedetten szuverén jellem, aki fikarcnyit sem hajlandó feladni abból, amit helyesnek gondol. E mentalitása is hozzájárult ahhoz, hogy jelenleg ő ma az egyik legelismertebb magyar filmes a világon. Tarr Béla, és produceri cége a TT filmműhely volt az egyetlen, aki örömmel és tisztelettel melléállt a mások által szimpla őrültségnek tartott témához. Remélhetőleg mozit is találnak hozzá.

Első olvasatban egy kolostorban vagyunk, már vége a második világháborúnak, már benn vannak az oroszok. A katolikus kolostor élete ettől még/már békés is lehetne, de a külvilágban zajló változások ide is begyűrűződtek. A Zsótér Sándor alakította testvért filozófiai és hitelméleti kérdések gyötrik, amelyek már-már elemésztik őt. Állandó vitapartnere, akit Trill Zsolt, a beregszászi színház és a budapesti Új Színház művésze formál meg, furcsa, forradalmi keresztény-szocialista tanokkal opponál, ráadásul földi vonzalom is fűti őt idősebb rendtársa irányába. Székely B. Miklós alakította nyakas és szálkás arcú szerzetes konzervatív módon ragaszkodik a sok száz éves kánonhoz, ő a mozdíthatatlan bigott. Az ősz rendfőnök (Peter Fitz) mintha talaját vesztve tépelődne, míg a Haumann és Andorai által alakított testvérek kifejezetten züllött életmódot folytatnak. Olykor még hölgyvendégeket is fogadnak a más jellegű elmélyülésre tervezett puritán szerzetesi cellákban. Van, aki hosszú filozofáló monológokat préselnek ki magukból, míg beleőrülnek, mások egyszerűen addig isznak míg nem bírnak beszélni, gondolkozni. A kolostor sokszázéves regulákon és kánonokon alapuló élete felbolydult, s tagjai ki-ki a saját útját keresi vissza a hitéhez, Istenhez.

A film egy másik olvasata szerint Maár Gyula személyes vallomása lehet az életről, a világról, a szerelemről és a házasságról. Az eleddig kizárólag magasabb rendű dolgokkal, tudománnyal, hittel, filozófiával foglalatoskodó kolostor szürke és egyhangú életébe két nő (aki tulajdonképpen egyetlen nő) hoz színt, életet. Törőcsik Mari által alakított grófnő (valamint a Cseh Annamária által felvillantott fiatalkori mása) decens, és kissé frivol figura, magától adódó természetességgel, cigarettázva sétál be a kolostorba, hogy ott ő maga töltsön italt az arra vágyóknak, Karády-lemezeket tesz fel az ódon gramofonra, táncra perdül, sőt még ruhájától is megválik egy szemérmetlen pillanatban, hogy nőként magára öltse a szerzetesi ruhát. A rend bigott, konzervatív tagjai természetesen felháborodottan imádkoznak, míg aztán a nő lassú, léha léptekkel ugyanúgy sétál ki a kolostoron kívüli ködbe, ahogyan érkezett…

Persze, lehet még sok más olvasat is. Az arra érzékenyek rögtön az elején megakadhatnak Zsótér eszmefuttatásán, hogy aztán ne szabaduljanak tőle a film vége után sem, nem sorolom. A Töredék manapság ritkán láthatóan míves, mondhatnám rusztikus, többrétegű, több olvasatú művészfilm, ehhez méltó színészi alakításokkal, operatőri munkával (Medvigy Gábor munkája) egy halk szavú, szerényen a háttérbe húzódó idős mestertől, gondolkodni és szemlélődni kész, igényes nézőknek.

Tudja Isten miért, a nagy komikusok mindig ketten vannak, ha ritkán mégis egyedül, akkor is ketten: ő meg a világ. Persze, egyedül a világgal csak zsenik vagy őrültek merészkednek egy ringbe, ezért az okosak kerítenek maguknak egy párt. Így ketten válnak egésszé, s így akár a világot is kifordíthatják a sarkából. Zoro Huruval volt milliók kedvence, Stan Pan nélkül valószínűleg senkit nem érdekelt volna a filmtörténet hajnalán, de folytathatnánk a sort egészen a poszt-Jancsó Kapáig és Pepéig… ha nem lenne a Szőke meg a Badár.

Ez a két zseniális őrült (hogy alkossak egy speckó kategóriát csak nekik) mindent elkövet, hogy ne lehessen őket semmilyen kategóriába begyömöszölni, sajátos humorukat vagy szeretni lehet, és amikor elfogy a szó a kocsmaasztalnál, elő lehet szedni benyögéseiket, hogy aztán vinnyogva röhögje magát mindenki az asztal alá. Vagy utálják őket, hogy a hideg verejték ver ki, meg minden, de aki így van velük, az idáig már úgysem olvassa e cikket. E két pasas mindig a saját útját járja, s ez vagy keresztez nagy forgalmú sztrádákat vagy nem, jobbára nem. Amióta a szentesi szobafestőből és vasutas haverjából alternatív filmsztár, majd a rajongás elültével masszőr, rádiós műsorvezető, illetve pónilovagoltató, majd megint rivaldafény, showműsorok sztárjai lettek, filmet mindig készítettek, egymást zrikáló, egymás szavába vágva töménytelen hülyeséget összehordó, végtelen dialógusaik ugyanolyanok maradtak, mintegy védjegyévé váltak a Szőke-Badár duónak.

Talán ennyiből is kitűnik, a Hasutasok éppen olyan, mint Szőke összes megelőző filmje, a Hatvankilenctől, a Vattatyúktól a legutolsó Zsiguliig, és mégsem. Ugyanaz a váz, mint mindig, néhány balfék állandó pityókás állapotban mindent jól elbaltáz, aztán a homályban megcsillan valami lehetőség, hogy a dolgok jobbra fordulnak, de sikerül e pislákoló fényt is kioltani a nagy igyekezetben. Most egy kis Honos falu elhagyott vasúti állomása a dolgok alfája és ómegája. Az állomáson már rég nem járnak vonatok, a vasutasok jobbára a kocsmában múlatnak, ott a sör, no meg Erzsike kocsmárosné óriási keblei. Egyszer aztán hír jön, a MÁV felső vezetése úgy gondolja, ismét vasúti forgalomba vonja a Honos mellett elhaladó szárnyvonalat, aminek következtében újra üzembe kell helyezni a már széthordott vasúti állomást. Nem részletezem az ennek következtében kitörő káoszt és őrületet, hiszen éppen ez az, amiért elkészítették Szőkéék e filmet, és ezért fognak Önök beülni a moziba.

Azonban, mint utaltam rá, néhány dologban más e film. Elsősorban, Szőke nem vállal szereplőként akkora szerepet, mint korábban, erejét, energiáit a forgatókönyvre (volt ilyen, állítólag, ez is újdonság) és a rendezésre koncentrálta. Állandó partnere, Badár maradt a középpontban, mint Zsuzsa Lajos az állomásfőnök, Szőkét az aszimmetrikus szemeivel önmagában is komikus Szarvas József, a szintén érdekes tekintetű Derzsi János és a Zámbó Jimmy-t idéző tenor, Zelei Gábor (Retek) pótolja, a legteljesebb mértékben, ám új színekkel és új poénokkal gazdagítva a kollektívát. Badárral különösen Szarvas veszi fel a ritmust, komédiázása nem ritkán elementáris, de a többiek sem maradnak el sokkal. Hernádi Judit Erzsikéje és a filmvászonra nemrégen visszatért Bordán Irén jelenléte, mint két ősanyaszerű szexistennő, egyszerre szürreális és magától értetődő. Láthatunk még ismert humorágyúkat Farkasházytól Fábryig, komoly tehetségű ifjú romareppert (Rostás Róbert), csinos fiatal lányokat, valamint Taliándörögd és környékének összes lakosát. Együttműködésük olykor ellenállhatatlan poénparádét eredményez.

A magyar filmiparba egyszerre több fronton visszatért Sándor Pál vállalta a film produceri teendőit, tevékenysége folytán Szőke és csapata még soha ilyen anyagi körülmények között nem dolgozhatott. Ez egyrészről jó, mert így sokkal több emberhez juthat el Szőkéék egyéni humora, másrészről nem biztos, hogy jó, mert talán elvész éppen ennek a valódi lényege, a civil és a szó jó értelmében amatőr spontaneitás. Bizakodásra adhat okot Sándor Pál nyitott, sőt, egyre nyitottabb személyisége. Hiszen Szőkével (és Badárral) csak egy dolgot lehet csinálni: engedni, hadd jöjjön ki belőlük, ami bennük van. Eltűnni nem fognak, legfeljebb a nézők lesznek szegényebbek néhány aranyköpéssel és néhány rekeszizompróbáló másfél órával. Mint ezzel is, például…

Kamondi Zoltán az egyik utolsó harcosa az öntörvényű, szuverén filmezésnek, immáron kilencedik filmjében űzi Don Quijote-i harcát a kommersz tömegfilmek szájbarágós történetmesélése ellen. Ő a tipikus művészfilmes, a szó minden negatív felhangja nélkül, mind külsejében, fura fityuláival, állandó fekete zakójában, mind nehezen megfejthető, többrétegű történeteket bemutató műveiben, amelyekben valami álomszerű, szürreális világba kalauzolja vállalkozó kedvű nézőit. A Dolina ezek közül a legnagyobb szabású dolgozat.

A filmbéli kisvárost, Bogdanski Dolinát Árvai György látvány- és díszlettervező és kollégái álmodták az erdélyi Hargitafürdő kaolinbányái köré, de a történet alapját képező regény írója, Bodor Ádám is ezt a természetszerűleg furcsa vidéket képzelte el. A magyar filmben viszont az Egri csillagok óta nem volt példa ekkora méretű külső díszletváros építésére, megnyugtatandó a környezetvédőket, a film forgatása után a filmesek minden, a tájban általuk okozott változtatást helyreállítottak. Ez zöld szempontból dicséretes, amit viszont leromboltak az esztétikai szempontból (volt) az. Árvai és csapata, a gigászi munkát végző erdélyi segítséggel valami világszínvonalú, egyedülálló és szellemes látványvilágot hoztak létre, amelyet Medvigy Gábor kamerája pazar és virtuóz módon, ötletes kompozíciókkal, észrevehetetlen, mégis festői világítással örökített meg. Talán Bódy Gábor Psychéje vagy Derek Jarman Caravaggio-ja nyújtott talán ilyen vizuális élményt a filmvásznon. Látványos és bámulatos teljesítmény. A legfőbb erénye, hogy nem l’art pour l’art művészkedés ez, hanem minden ízében a cselekményt, a sztorit szolgálja, megtámasztja, hitelesíti, elvonatkoztatja és általánosító erejűvé teszi. Gazdag és fantáziadús kellékek sora szolgálja még e látványvilágot a filmben, egészen vicces, magyar műszaki vizsgán soha át nem engedhető három, négy és ötkerekű járművek, sínfutók és lovaskocsik, feslettségükben pazar ruhák és enteriőrök.

A képi világhoz hasonlatos a film szövevényes zaj- és zeneszerkezete. Melis László komoly feladatot kapott, amikor meg kellett alkotnia egy kitalált nép zenéjét, amelynek egyszerre kell ismerősnek és ismeretlennek hangoznia. Az egyik legkitűnőbb magyar alkalmazott zenei specialistához méltóan mintaszerű és elegáns munkát végzett. A filmet végigkísérő kattogások, nyeszegések, szörcsenések és csörrintések pedig a képek mellett nagyban hozzájárulnak a film szürreális, geográfiailag és etnikailag behatárolhatatlan, mégis mindenki számára egyértelmű hangulatához.

A történet egyfelől egy hajdan a városból elszármazott férfi belső Odüsszeiája, a gazdag, békés és távoli Nyugatról a gyökereihez, miközben megismeri önmagát (és családját). Másfelől modellálása annak a Közép-Európában túlságosan is ismert szituációnak, amikor egy zárt, és belső szabályszerűségei szerint jól működő közösségbe kívülről egy idegen, elnyomó hatalom nyomul be, és a közösség tagjai hogyan viszonyulnak ehhez, túlélési ösztöneiknek megfelelően. Az ismert és kiváló magyar színészek, a decens és élveteg Molnár Piroska fodrászszalon-tulajdonos markotányosnője, vagy a teszetosza elöljárót alakító Bán János mellett azonban a nagyszámú külföldi színész közül csupán Adriano Giannini-t lehet megemlíteni, mint a nyugatról jött “hazánkfiát”.

Kamondi iszonyatos energiákat és öt évet fektetett a filmbe, valamint a produceri babramunkák nagy részét is magára vállalta, ami azonban kissé az alkotó energiák rovására ment. Bodor Ádám Az érsek látogatása című könyve, amely alapján e film készült, erős alapanyag, ám a film, Bodor és Parti Nagy Lajos forgatókönyves segítsége ellenére is kissé hibádzik. Nem gyenge, hanem inkább egy zseniálisan kivitelezett, de végül kihagyott ziccerhez hasonlatos. Én ezt a motoszkáló elégedetlenséget betudom a kaptafáját elhagyó suszter minősített esetének; a művész alkosson, a producer meg teremtse meg ehhez a feltételeket. E két dolog között nincs átjárás, hiszen az emberi agy két teljesen eltérő tevékenységéről van szó. Ettől függetlenül azonban a film képzőművészeti jellegű élményként abszolút működik.